Pokol Béla

Jogászság és jogrendszer

 

 

 

A jogászság belső szerkezete és az egyes jogászi tevékenységek közötti összefüggések elemzése a jog szerkezetének mélyebb feltárását teszi lehetővé. A jog önszerveződését vagy ezzel szemben erősebb politikai alávetettségét döntően meghatározza - a "hermeneutikai puffer"-problémakörön túl - hogy a jogászság összerkezetében egy nagy létszámú és belsőleg zárt ügyészi gárda létezik-e, vagy ezzel szemben folyamatos mobilitás jellemző-e az ügyészség és a többi jogászi réteg között, ill. esetleg egyáltalán nem alakult ki elkülönült ügyészi szervezet sem, és az ügyvédek látják el ezt a feladatot is. Ugyanígy fontos a bírói kar jogászságon belüli helye, az ügyészi réteghez, az ügyvédséghez és az egyetemi jogászsághoz való kötödésének formái. Következő fontos kérdés az ügyvédi réteg belső szerkezete. Egységes  ügyvédi réteg jellemző egy ország jogászságára vagy ezzel szemben osztott ez a gárda, és ha osztott, akkor milyen fokú zártság jellemző egymással szemben az egyes ügyvédi rétegek viszonyára, milyen fokban kontrollálja az állam az osztott jogászság egymástól elzárt rétegeit. Az egyetemi jogászság kérdése az eddigiekben csak abban a metszetben merült fel, hogy milyen hatása volt a jogtudományi-jogdogmatikai tevékenységnek az eddigi történelmi fejlődés során az egyes országok jogrendszerének működésé­re. (Azaz milyen fokban történt meg mára az egyes jogrendszerek tudományos preformáltsága.) Meg kell még néznünk, milyen lehetőségük van ma az egyetemi jogászoknak a személyes bekapcsolódásra a bírói és ügyvédi tevékenységbe, és milyen gyakorisággal történik meg ez.

 

 

 

1. A képzett-professzionális jogász alakja

 

A jogrendszer elkülönítését a mindennapi élet diffúz értékelési szempontjaitól és egy önálló értelmi rendszerként való működését a képzett jogász alakjának megjelenése és a jogszolgáltatásban való elterjedése hozta létre történetileg. A király vagy a városi önkormányzatok bizalmi emberét jelentő bíró, illetve a peres félnek segítő, azt képviselő prókátor, jogtanácsos (ügyvéd) hosszú ideig még egyáltalán nem képzett jogász egyetlen európai országban sem, és ebben az állapotban a jog és a jogszolgáltatás alig különült el a királyi udvar vagy a városi élet egyéb tevékenységétől. A jog elkülönülésének kiinduló folyamata az európai kontinentális országokban általában azzal indult, hogy a szétszórt szokásjogokból, bírói döntési gyakorlatokból valamilyen formában összegyűjtötték és kódexben rendszerezték a jogot. Városi jogszokásgyűjtemények vagy országos szinten rendszerezetett szokásjogi kódexek, mint a magyar Werbőczy-hármaskönyv létrejötte után már csak alaposabb ismeretek alapján lehetett bíráskodni, vagy hatékonyan segíteni a peres feleket. A laikus és pusztán bizalmi emberekből álló bíróságok és a peres feleket segítő prókátorok a joganyag egy fejlettségi szintje után egyre kevésbé voltak alkalmasak a jogszolgáltatás ellátásra. A római jogot tanító itáliai, dél-francia és német egyetemek képzése pedig egyrészt csak egy szűk kör számára tette lehetővé az ide kijutást egy sor kontinentális országból, másrészt ahol csak kisebb részben történt meg a római jog recepciója, és a helyi szokásjogok rendszerezésein nyugodott a jog, ott a római jogból kiképzettek tudása kevés segítséget nyújtott.

 

A képzett jogász alakjának uralma és a laikusok kirekesztése a jogszolgáltatásból több úton ment végbe a kontinens országaiban. A német területeken, ahol a legtisztábban és a legteljesebben  ment végbe a római jog befogadása és a jogszolgáltatás erre alapozása, a jogszolgáltatás professzionalizálódása az alsóbb bírósági szinteken a már ismertetett „aktafelküldési” eljárás kialakulásával és a felsőbíróságok tagjai és ügyvédei sorának jogvégzettekkel feltöltésével indult (Lásd Bónis 1972:110-119). A laikus bírák és az ülnökök felett így az egyetemi jogászprofesszorok kerültek a jogszolgáltatás kulcspozíciójába, vagy a felsőbíróságokon közvetlenül is bíróként bevonva az egyetemi tanárokat, és jogi licenciát előírva az itt eljáró ügyvédek számára. Az 1600-as évek végére, még inkább az 1700-as évek elejétől azonban már minden szinten egyre inkább csak az egyetemi végzettséget felmutatók kaphattak kinevezést bírónak vagy láthattak el ügyvédi tevékenységet a német bíróságok előtt (Králik 1903:162). Igaz a jogtanácsosnál alacsonyabb szintű és csak perelőkészítő feladatokat végző prókátorok végzettségéhez nem kívánták meg az egyetemi tanulmányokat, hanem csak egy gyakorló prókátor mellett, „inaskodva” szerezték meg az ehhez szükséges tudást. Csak kitekintésként kell jelezni, hogy az ügyvédségnek ez a megkettőződése a középkorban általános volt minden országban -  így Magyarországon is -, és az alacsonyabb szintű prókátorokra (az angoloknál attorney-kre, később solicitorok-ra, a franciáknál az „avocat-k mellett a procureur-ökre  stb.) azért is szükséges volt ekkor, mert az általános írástudatlanság mellett a felek rendszerint egyáltalán nem tudtak írni-olvasni, és ezért a „jog tudóját” jelentő ügyvédek (avocat, advocat)  mellett az alsóbb szintű  prókátorok pusztán írástudásuknál fogva képviselték közvetlenül a feleket, artikulálták első lépcsőben igényeiket, és az ügyvédet már ők fogadták, és velük ők mentek a bíróságokra a fél nevében, ahol az már mint jogi igényt formálta tovább az ügyet. Az írástudás általánossá válása és a műveltségi szint emelkedése később már feleslegessé tette ezt a kettős perbeli képviseletet -  vagyis a tényleges jogtudó mellett egy puszta írástudó jelenlétét -, és pl. a poroszoknál az 1700-as évek közepén szűnt ez meg, a franciáknál az avocat és az avoué kettősével az 1960-as évek végén szakítottak, és egyedül az angoloknál tartott ki napjainkig a barrister és a solicitor réteg kettébontása, de az ezredvégen már itt is reform indult meg e téren.

 

A magyar jogszolgáltatásban a hivatásos-képzett jogész alakja csak később tudott domináló helyzetbe kerülni. Nálunk nem volt mód az egyetemek bevonásán keresztüli professzionalizálódásra a bírói eljárásban azért sem, mert az első magyar jogi kar Nagyszombaton csak 1711-től kezdett igazán akadálytalanul és folyamatosan működni. A néhány bíró, aki azt országos bíróságokon vagy a városok szolgálatában a római jogi képzést fel tudta mutatni, csak egy kisebbséget jelentette a jogszolgáltatásban résztvevők között. De a hazai jog amúgy is csak részben nyugodott a római jogi fogalmakon és szabályokon, így képzettségük csak részben volt használható az itthoni jogszolgáltatásban. Az előzetes jogi képzéshez és vizsgákhoz kötöttség először az ügyvédek körében jött létre az 1700-as évek közepétől indulóan, de a bírói poszt jogászképzéshez kötése csak egy évszázaddal később, 1869-ben történt meg (Varga 1937; Králik 1903:187-207).

 

Az ügyvédi hivatás zárt szakmává tételére az első lépés 1694-ben történt meg országos szinten Magyarországon, amikor az első országos ügyvédi rendtartást I. Lipót kiadta, és ebben egy ügyvédi eskü („patvarkodási eskü”) letételéhez kötötte a bíróságok előtti fellépést. Az esküt le lehetett tenni a királyi tábla bíráinál, a megyei és a városi hatóságok előtt, amelyről egy bizonyítványt kiállítottak, és ezután csak ennek felmutatása mellett lehetett a bíróságok előtt perbeli képviselőként megjelenni. A nagy ellenállás után végül ez átment a gyakorlatba, és 1724-ben az országgyűlés az ügyvédi eskü törvénybe iktatásakor ezt már mint bevett gyakorlatot rögzíthette (1723. 38. tc.), és az első ügyvédösszeírásra, az esküt tettek lajstromozására 1725-ben került sor. Ez az esküt tett és így zárt körré vált ügyvédi kör azonban még semmilyen emelt szintű képzésben nem vett részt: „Akik eljutottak a külföldi egyetemekre, szereztek ugyan elméleti jogi tudást, főleg római- és kánonjogi ismerteket, ennek azonban a hazai joggyakorlatban kevés hasznát látták. Akiknek viszont az utazáshoz nem volt módjuk – s ezek voltak többen - azok a pályát pusztán csak mesterségszerűen, praxisból, egy-egy tapasztaltabb ügyvéd mellé szegődve szerezték meg” (Varga 1937:9). Az 1711-től zavartalanul fejlődő nagyszombati jogi karon, majd 1740-től az egri jogliceumban már rendszeresebb képzést kaptak az itt végzettek, ám ennek elvégzésére még több évtizedig nem volt kötelező a jogszolgáltatás szereplőinek. Az ügyvédek előzetes jogászképzéshez és vizsgához kötését végül az országos központi bíróságok eljárásainak rendszeres szabályozása és az eljárási rend feszesebbé tétele kényszerítette ki az 1700 évek második felétől. Hosszú ideig ugyanis lehetőség volt az eljárási hibák utólagos korrigálására az un. „ügyvédszó-vissazvonás-ra, ám ekkortól kezdve a feszesebbé váló eljárási rendben egyre inkább végzetessé vált a képzetlen ügyvéd tévedése. Így a kúriai új ügyvédi rendtartás megszilárdulása 1727-ben már  felvetette az ügyvédek előzetes vizsgához kötését, de ennek komolyabb előkészítse csak az 1751-es országgyűlésen merült fel. Ekkor egy bizottságot hoztak létre a magyar igazságszolgáltatás reformjára, és ennek keretében dolgozta ki a bizottság az ügyvédi feladatok ellátásának vizsgához kötését 1764-re (lásd Varga 1937:13-14). Ennek alapján jött létre 1769-ben a második országos ügyvédi rendtartás, és ez már előírta, hogy csak azt lehet ügyvédi eskü elé engedni, akik előtte egy kötelező gyakorlat (vagy tanulmányok végzésének) felmutatása után „a királyi-, a báni-, vagy valamelyik kerületi tábla előtt szakismeretei felől megvizsgáltatván, magát az ügyvédi hivatásra kellően felkészültnek mutatta” (Varga 1937:16). 

 

Ezzel ugyan már vizsgához kötették az ügyvéddé válást, de még ehhez sem tették kötelezővé a jogi egyetem vagy a jogliceum elvégzését. Aki kiállta a vizsgát, minden formális jogászképzés nélkül ügyvéddé válhatott. Ezt szüntette meg II. József 1785-ben kiadott rendelete „az új törvénykezési rendről”, és ez kimondta, hogy 1786-ól csak az mehet ügyvédi vizsgára, aki előtte „birodalom valamelyik egyetemén illetve akadémiáján a jogi tanfolymot elvégezte, és ezután egy kötelező gyakorlatot is szerzett” (Varga 1937:19; Králik 1903:196). Ezzel az ügyvédi réteg professzionalizálódása végbement, de a bírói kar még csak száz évvel ezután jutott el ide. Ám még ekkor is maradt egy képzettségi rés a bírói kar hátrányára az ügyvédi karhoz képest, mert egyrészt az egyetem után a bírói vizsga némileg enyhébb volt, mint az ügyvédi vizsga, másrészt 1875-ben egy új törvényi rendelkezés - eredeti oka szerint azért, hogy a túl gyorsan bővülő ügyvédi karba bejutást nehezítsék – az ügyvédi hivatás gyakorlását a jogi doktorátus megszerzéshez kötötte. A jogi doktorátust korábban csak egészen kivételesen szereztek , és csak „tudós jogász” ambíciók esetén merült fel, ám most ezt általános feltételként írták elő. A nagy nyomásnak persze nem tudtak ellenállni az egyetemi professzorok, és végül nem a jogi doktorátus szűkítette be az ügyvédek számát, hanem ez vált tömegessé, és vált formálissá, könnyűvé a megszerzése. Végül az 1900-as évek elején ezt a részben leértékelődött tudást jelentő jogi doktorátust tették általánossá , és minden egyetemet végzett jogász megkapta ezt a címet. 

 

 

 

2. Ügyészség és jogásztársadalom

 

 

Az ügyészség a jog fölötti állami rendelkezést mindenek fölé emelő francia forradalom találmánya, noha a bűncselekmények üldözésének vezetésére és az állami vádhatóság képviseletére már a hollandoknál találhatóak kezdeti formák a XVI. században (Reiss 1976; Günther 1973:25). A franciáknál azonban e szerény jogkörű bűnüldözők a XIX. század elejére a jogszolgáltatás teljes személyi állományának felügyelőivé leptek elő: a bűnügyi rendőrség vezetője volt az ügyész, de a bírák, ügyvédek és közjegyzők fölött is felügyeleti joggal rendelkezett (Kintzi 1988:87).

 

A mai jogrendszerekben nagy eltérések léteznek az ügyészség belső struktúrája, tevékenységi körének kiterjedtsége és a többi jogászréteghez való viszonya terén. Legmarkánsabban a franciáknál maradt meg a zárt és a jog meghatározá­sában nagy szerepet játszó ügyészi gárda. (Most persze zárójelbe téve a kelet-európai országok elmúlt évtizedeinek jogrendszereit, ahol bizonyos időszakokban az ügyészség döntő módon meghatározta a jogot.). Németországban, ha néhány alapvető szempontból szűkebb is az ügyészség tevékenysége és zártsága is kisebb, mint az a franciáknál látható, ám a politikai hatalomhoz kötöttsége és a jogban játszott jelentős szerepe itt is létező. Az Egyesült Államok mint átmenet értékelhető az ügyészség nélküli jogrendszerekhez, mivel bár elkülönült ügyészi szervezet létezik, de az ügyészek folyamatosan visszaáramlanak a jogászság fő formáját jelentő ügyvédi rétegbe. Végül a franciák poláris ellentéteként Anglia a minimális szerepkörrel rendelkező ügyészség példája, ahol az egyszerűbb büntető ügyekben az ügyvédek látják el - fő szabály szerint - eseti megbízás alapján a bíróságok előtt a vád képviseletét is.

 

A francia jogászság kitűnő példáját nyújtja a jog fölötti állami rendelkezés mindenhatóságának. Az állam itt szétdarabolta a jogászságot, és a jogi alapképzés után egy hosszabb bírói-ügyészi képzést vezetett be az ezt választók számára, elkülönítve az ügyvédi képzéstől, a felvehetők létszámát és a kiképzés menetét is szigorúan kontrollálva. Így itt már maga az a kifejezés, hogy "jogász" is csak fenntartással használható, mert így alapjaiban el vannak választva az egyes jogászi szakmák. Az állam által kézben tartott jogászi rétegek közül privilegizált helyzetbe az ügyészi-bírói rétegek kerülnek már azáltal is, hogy itt az egyetemi négy éves jogi alapképzés után az állam az elit "grand école"-ok rendszerén belül létrehozta 1958-ban a "Centre nationale d' judiciare"-t, amely további 3 évig rendszeres képzést jelent a jövendő bírák és ügyészek számára (Zweigert/Kötz 1971: 139).

 

Németországban szintén erős, centralizált és az ügyvédségtől hermetikusan elzárt, ezzel szemben az igazságügyi minisztériumok felé nyitott ügyészi réteg található. Fontos különbség azonban a franciával szemben, hogy itt az elválasztás csak a teljes jogi képzés lezárulása után jön létre. Az összes joghallgató, aki lemorzsolódás nélkül elvégezte a jogi egyetemet, az egységes "Referendar"-képzésben vesz részt, ami az egyetemmel együtt 8 éves kiképzést jelent, és a "Referendar"-vizsgák letétele után teljes jogú jogásszá ("Volljurist") válik. Minden további gyakorlat és vizsga nélkül rögtön bejegyeztetheti magát ügyvédnek, vagy jelentkezhet bírónak, ügyésznek, vagy mehet közigazgatási jogásznak. Az utóbbi három létszáma azonban már az állam által meghatározott, és a jelentkezők csak egy része tud ide bejutni. Az itteni elválás aztán a németeknél is falakat emel a máskülönben egységesen kiképzett jogászság egyes rétegei közé.  Az ügyvédségből nem vezet visszaút az ügyészséghez vagy a bírói karba, noha formailag semmilyen kellék hiánya nem akadályozná meg az ügyvédeket ebben. A bírói kar és az ügyészi réteg között inkább van átjárás, különösen Németország déli területein, Bajorországban fordul elő gyakran (Kintzi 1988: 89).

 

Az ügyészség centralizált, a felettes ügyész utasíthatja egyedi esetben a hierarchikusan alatta levő ügyészt, és a csúcson az igazságügy miniszter áll. (Pontosabban: a szövetségi hatáskörben eljáró szövetségi ügyészeket  - élükön a Generalstaatsanwalt - a szövetségi, a tartományi ügyészeket pedig a tartományi igazságügy miniszter.) Ez az állami hatalomhoz kötött, centralizált gárda így mint az "állam kardja" nyúlik be a jog belsejébe. ( A francia mintára létrehozott orosz ügyészséget, a "Prokuratura"-t a múlt században a "cár szemének" nevezték, lenini tökéletesítés után a "forradalom kardja" címmel büszkélkedhetett. Lásd Ehrmann 1976: 63.) A centralizált ügyészségben rejlő közvetlen belenyúlási lehetőségek igénybevételét példázza a németeknél, hogy például néhány éve az egyik tartományi igazságügy miniszter körlevélben felhívta ügyészeit a kisebb értékű lopásoknál a vádemelés mellőzésére - a büntetőeljárás egyik releváns rendelkezésének nagyvonalú értelmezésével -, hogy csökkenjen a bíróságok munkaterhelése.

 

Az olaszoknál az 1970-es évekig - a kontinentális európai országokban található megoldásoknak megfelelően - az igazságügyi miniszternek alárendelt ügyészség létezett, elválasztva a bírói kartól. Ám a maffia elleni harc menetében ekkor egyre inkább elkezdték közelíteni az ügyészti jogállást a bírákéhoz, és ugyanakkor el is választották a parlamenti többségi kormányától illetve ennek igazságügyi minisztériumától. Ennek révén fokozatosan egy egységesedő bírói-ügyészi kar jött itt létre az utóbbi évtizedekre (lásd Pokol 2003).

 

Az Egyesült Államokban, mint említettük, elkülönült ügyészi szervezet ugyan létrejött, de az európaitól eltérően elkülönült ügyészi gárda nem alakult ki, hanem a pályakezdő ügyvédek egy kis része pályázza meg a "public prosecutor" vagy a szövetségi szintű "district attorney" posztokat, illetve az ezek melletti beosztott ügyészi helyeket (Reiss 1976: 84). Távol persze a francia ügyész jogászságon belüli elitjellegétől, az amerikai "public prosecutor" pozícióját néhány évig betöltő fiatal jogász általában nem a Harward-ról vagy a Yale-ről jön, nem is a legjobb bizonyítvány jellemző rájuk, és a néhány éves ügyészkedést inkább csak mint a későbbi, büntetőperekre szakosodott ügyvédi karrier jó ugródeszkáját tekintik. Ami persze maga sem rendelkezik túlzottan nagy presztízzsel az ügyvédi rétegek között, és jövedelemben, külső társadalmi mutatókban egyaránt az amerikai jogásztársadalom alsó régióiban helyezkedik el (Wice 1978: 35). Bizonyos fokig enyhíteni lehet ezt a képet azzal, hogy a szövetségi szintű ügyészségekre a jobb egyetemekről és a jobban végzettek közül is bőven van jelentkező. De maga az összkép - ha az európai ügyészi gárdákkal teszünk összehasonlítást - egy alacsony presztízsű, az ügyvédi réteg alsóbb régióiba folyamatosan visszaáramló ügyészi állományt mutat. Szemben Európával, ahol éppen a bírói kar és az ügyészség között van mobilitás, itt a nagy presztízzsel rendelkező bírák közé bejutás az ügyészek közül meglehetősen valószínűtlen (Reiss 1976: 81). A tagállami ügyészek kötődése is más irányú és nem az igazság-ügyminisztériumok felé történik, mint azt Európában láttuk, hanem az őket megválasztó közösség felé. (Az ügyészeket tagállami szinten egy rövid periódusra éppúgy választják mint a politikusokat.) Így kevésbé egy egységes központi jogpolitika kiszolgálóivá válnak, mint inkább az adott város politikai közvéleményének változásaira rezonálnak. Pl. ennek következménye a látványos bűncselekményekre összponto­sított ügyészi munka kialakulása, amely az ügyész számára jó publicitást biztosít. Vagy az ügyészek törekvése az "elítélési mutatójuk" fokozására, mivel a nyilvánosság előtt ezzel tudnak igazán bizonyítani. Az erre irányuló erőfeszítések pedig nagy mértékben elősegítették a "plea bargaining" kialakulását az amerikai büntetőbíráskodásban - ez terjed most egész Nyugat-Európában -, amelyben az ügyész és a védőügyvéd között egy megegyezés jön létre, és a vádlott beismerése fejében az ügyész az eredeti vád helyett egy alacsonyabb büntetési tételű bűncselekményre, vagy az eredeti vád keretei között maradva az ottani büntetési tétel alsó határának indítványozására vállal kötelezettséget (Wice 1978: 112-114).

 

Végül Angliát mint a csekély szerepre szorított ügyészség példáját lehet említeni. Itt a bűnüldözés teljes mértékben a rendőrségen nyugszik, és a jogi relevancia szemmel tartására (pl. milyen tényekre kell még nyomozást vezetni a sikeres vádemeléshez etc.) ez a szerv alkalmaz solicitorokat - eseti vagy tartós jelleggel. A bíróság előtti vádképviseletre pedig ezek fogadnak fel barristreket, mivel ők az eddigiekben bíróság előtti fellépésre nem voltak jogosítottak. Ebben a megoldás­ban tehát az állam, mint a bűnüldözésben különösen érdekelt "magánfél" jelenik meg éppúgy barristerrel képviselve, mint ahogy a vádlott is. Persze, ha elkülönített ügyészi gárda csak egészen kis mértékben létezik itt, de a "korona" képviseletére kiadott megbízásokra egy olyan barrister kör lokalizálódása kimutatható, amelyen belül a tagok gyakrabban lépnek fel a vádképviselet funkciójában (Rüschemeyer 1976: 124). Jelezni kell még, hogy újabban itt is létrehozták a "General Attorney" intézmény­ét, de ez csak egészen különösen súlyos bűncselekmények esetén látja el a vádképviseletet.

 

 

 

3. Az ügyvédi réteg struktúrája

 

 

A jogászságon belül az ügyvédi réteg súlya minden országban jelentős, ha másban nem, hát arányukat tekintve. De a common law országokban ezen túl, mint az összes jogi foglalkozás alapja is felfogható, amelyből kiemelkednek-kiválasztódnak (ideiglenes vagy végleges jelleggel) a bírák, ügyészek, közigazga­tási jogászok, majd jó részük tér ismét vissza ide. De a common law országok hagyományos ügyvédi dominanciája mellett az utóbbi évtizedekben a kontinentális jog országaiban is robbanásszerű expanzió figyelhető meg az ügyvédi rétegen belül, míg az állam által jobban kézben tartott bírói és ügyészi rétegek  csak lassú növekedést mutatnak. A számszerű növekedés mellett különösen fontos, hogy a kontinensen is felgyorsult a nagy ügyvédi irodák kialakulása, amelyek egyre inkább az "ügyvédi piac" fölött domináló szerepet kezdenek játszani (Winters 1990: 236- 277).

 

Az Egyesült Államokban a legnagyobb az ügyvédi rétegek dominanciája a jogászságon belül, és itt a legszabadabb az ügyvédség - és a ráépülő összes jogi szakma - az állami kontrolltól. Egy egyetemi jogi diploma birtokában mindenki teljes értékű jogász lesz formailag, és ezután a versengés és a jogi tevéken­ységek piacának mutatói döntenek arról, hogy a fiatal jogász karriervonala pl. egy magányos irodájában viszonylag kis pénzért büntető perek védőjeként folytatódik, vagy kiterjedt és bonyolult jogi ügyeket elvállaló ügyvédi iroda tagjává válhat, innen - reputációt szerezve - bírói posztra pályázik-e, vagy beszállva az óriásvállalatok jogi képviseletébe nemzetközi szinten ismert jogásszá válik, esetleg ideiglenesen beszáll a politika arénába kormányzó-, szenátor- vagy képviselőjelöltként. (Ha csökkent is némileg az amerikai politikában a jogászok aránya és dominanciája az utóbbi évtizedekben - 1877 és 1934 között az összes elnök, alelnök és szövetségi szintű miniszter 70%-a volt jogász -, a politikusi posztok betöltésénél még mindig majd felerészben ők adják az utánpótlást. Lásd Eulau 1964: 11.) Az amerikai ügyvédből bármi lehet.

 

A formailag egységes jogászságon belül azonban a karrier minden lépésénél extrémig hajtott kompetíció érvényesül, és az ebben való sikeresség vagy sikertelenség pontos felszíni mutatókkal meghatározza a kezdő ügyvéd későbbi lehetőségeit. Már a kiindulópontnál sok mindent lezár vagy kinyit a későbbiek számára az egyetem presztízse, ahová a diáknak sikerült beiratkoznia, e presztízs fokától függően. De a tanulmányi előmenetel, az egytől százig terjedő osztályzattal és az objektivitásra  törekvő tesztvizsgákkal, további fontos mutatóként biztosít a jogásznak később karriert, vagy irányítja rossz eredmény esetén a jogászság - presztízs, jövedelem és továbblépési lehetőség szempont­jából - hátsó soraiba. Domináló szerepet a jogéletben később csak a nevesebb egyetemek jogi iskolájából kikerültek tudnak játszani.

 

A jog működése szempontjából fontos az elit jogi iskolákból rekrutálódó nagy ügyvédi cégek növekvő súlya. Az Egyesült Államok már az 50-es évek elejétől élen járt a nagy ügyvédi cégek kialakulásában, de a 60-as évektől egyre inkább "megacégek" jönnek itt létre több száz ügyvéd-taggal. A 80-as évek elejére már 250 ilyen "megacég" működött az amerikai ügyvédi piacon, egy sor közvetítő formát felhasználva jó néhány területen betörve a nyugat-európai jogi szolgáltatá­sok piacára is. A fejlődési trendeket meghosszabbítva pedig egy-két évtized múlva néhány ezres taglétszámmal rendelkező 20-30 ilyen jogi cég kialakulása várható, figyelembe véve, hogy a teljes körű nyugat-európai integráció a ma meglevő korlátokat innen is eltávolítja (Gibbons 1990: 284). Mint egy korábbi fejezetben már jeleztük, ez az ügyvédi struktúra a specializálódásnak kedvez, és az egymás munkájára építő ügyvédspecialisták egy-egy ügyvédi irodán belül felnőni képesek a legbonyolultabb jogi ügyek ellátásához, amit egy-egy multinacionális cég nagyobb tranzakciói, esetleges perei jelentenek, mikor különböző országok jogai válnak relevánssá, és ezeknek legeltérőbb területre eső rendelkezéseit is figyelembe kell venni . Ilyen jogi munka ellátásához olyan széles látókörű és elméletileg képzett jogászseregre van szükség, amelynek szellemi teljesítménye nem sokban különbözik az egyetemi jogászság munkájá­tól. Az amerikai jog fölötti elit-ügyvédi csoportok dominanciája így nagymértékben befolyásolja e jog összerkezetében az egyes jogrétegek súlyponteltolódásait.

 

A jog szerkezetének vonatkozásában fontos sajátosság még az amerikai ügyvédség óriási mértékben kiterjedt tevékenységi köre. Európával szemben, ahol valamilyen mértékben minden országban korlátozták az eddigiekben az ügyvédek által ellátható tevékenységek körét, az Egyesült Államokban az ügyvéd ott veti meg a lábát, ahol elfogadják szolgáltatásait. Azaz nemcsak az ügyvédi rétegen belül van verseny az egyes hagyományos jogászi munkák ellátásáért, hanem a többi professzió területére is be tudnak törni az ügyvédek, és a jogi munkával csak lazább kapcsolatban álló pénzügyi, adószakértői, könyvelési stb. stb. munkákból is nagy részt hasítottak ki maguknak (Blankenburg 1987: 206; Winters 1990: 264-277). Ez a jogászi expanzió a jog szerkezete szempontjából azért különösen fontos, mert így a jog bináris kódja, a jogos/jogtalan nem csak a bírósági előszobáktól kezdve befolyásolja a legkülönbözőbb cselekvések, döntések szelekcióit, hanem távol ettől az élet széles területein mint egyik releváns szempont folyamatosan érvényre jut. Ha a jogszociológus azt akarja vizsgálni, hogy a jogi intézményrendszer csúcsain kidolgozott jogászi technikák és szabályok papírjognak maradnak-e meg, vagy átmennek a mindennapi élet tömegesen követett rutinjai közé, ezt az ügyvédi expanziót nem hagyhatja figyelmen kívül.

 

A német ügyvédi réteg az egységes ügyvédség másik megjelenési formája az előbb látott amerikai mellett. Itt azonban ez a réteg nem játssza az előbb elemzett bázis szerepet az összjogászság számára. Bár változási tendenciák - és ezek "amerikanizálódást" jelentenek -  ebből a szempontból is megfigyelhetőek, és az elmúlt évek folyamán egyrészt megduplázódott az ügyvédek aránya az összjogászságon belül (az 1960-as években még épp annyi bíró volt mint ügyvéd), és a német 120 ezres jogászság felét az ügyvédek adják (Stobbe 1990: 226). Másrészt az utóbbi években növekszik a nyomás a közigazgatási jogászok és az egyetemi jogászság szélesebb körű beengedésére a bírói tárgyalótermekbe ügyvédi pozícióban. Pl. néhány éve lehetővé vált, hogy a nyugdíjba vonult, volt közigazgatási jogász ügyvédként tovább praktizálhasson, vagy ugyanígy a bajor közigazgatási bíróság az 1980-as években egy döntésében kimondta, hogy az előtte folyó perekben a jogi egyetemek oktatói minden előzetes engedély nélkül elláthatnak ügyvédi feladatokat (Ostler 1987: 265). A bírói vagy az ügyészi pályára kerültek esetében a visszaáramlás azonban továbbra sem lehetséges, az itteni karrier a kezdő ügyész és bíró számára a belső hierarchia lépcsőin felfelé vezet.

 

Fontos eltérés az amerikaitól a német ügyvédi réteg számára továbbá tevékenységi körének viszonylag erős állami kontrollja. Még mindig élnek azok a céhes jellegű kötöttségek, amelyek maximálják az ügyvédi irodák létszámának felső határát, de ami legfontosabb, a hagyományos jogászi munkákon túl tiltják a törvényi előírások az ügyvédeket beszállását a joggal csak lazább kapcsolatban álló területeken való tevékenységekbe. (Igaz, viszonzásképpen pedig a többi professzió tagjait tiltják ki ezek a rendelkezések a hagyományos jogászi tevékenységekből, míg az expanzív amerikai ügyvédségnek itt is konkurenciát támasztanak a többi professzió tagjainak irodái.) Egy komplexitáson túl problémát jelent a német ügyvédi réteg számára a továbbra is élő reklámozási-hirdetési tilalom. A felduzzadt ügyvédi tömegben pedig a kliensek számára nehéz az orientálódás a reputáció-rangsor felszíni mutatói nélkül. (Az USA-ban 1976-ban egy Supreme Court döntés már lehetővé tette a reklámozást az ügyvédek számára is.)

 

A kompetíciót és a nagy ügyvédi irodák specializálódó tagjainak domináló helyzetbe kerülését azonban nem csak az állami előírások nehezítik, ezek máskülönben is - ha az elmúlt évtizedek tendenciáit nézzük - leépülőben vannak. A német ügyvédi réteg egyesületeiben észlelhető különösen a "céhes" ösztönök máig élő hatása. A joghallgatók számának felduzzadását a 70-es évektől és az ezt követő radikális bővülést az ügyvédek soraiban, a numerus clausus bevezetésének követelése kísérte, és az "Anwaltsschwemme" (ügyvédi áradat) veszélyeinek ecsetelése évekre lefoglalta az ügyvédek éves egyesületi közgyűléseinek napirendjét. (Az orvosokkal szemben azonban a numerus clausus kiterjesztését a jogi karokra nem tudták az ügyvéd egyesületek elérni, mivel a jogászképzésnél olcsóbb egyetemi képzés nem létezik.) Ugyanez az ösztön lépett életbe az említett közigazgatási jogászokat és egyetemi jogászságot konkurensnek az ügyvédi arénába beengedő döntések nyomán is. Persze létezik egy nyitottabb ügyvédi rétegpolitikai tábor is itt, amely a céhes önvédelem helyett inkább amerikanizálni igyekszik az ügyvédi munka kereteit, és expanzióra átépíteni az ügyvédség tevékenységét. (Lásd Winters 1990-es könyvét vagy az ebbe az ezt sürgető Blankenburg javaslatait: Blankenburg 1987: 204-209.

 

Az osztott ügyvédi réteg sajátos esetét adta az eddigiekben az angol  jogászság.  A német jogászság szerkezetétől eltéríti az itteni szerkezetet - az ügyészség hiánya mellett -  az egyik ügyvédi réteggel, a barristerekkel összefonódó bírói kar, másrészt az, hogy a solicitor ügyvédi réteg - szemben a némettel - korlátozás nélkül bővíthette  tevékenységi körét a hagyományos jogi területeken túlra. Ez utóbbi már napjainkra nagymértékben amerikanizálódott a kompetició stílusát, az ügyvédi irodák növekvő méreteit és belső specializálódását tekintve (Abel 1989b: 294). Szemben persze az amerikaival ezt a kompetíciót a barristerek elválasztása révén falakkal elkülönítették a szűkebben vett jogszolgáltatástól. Így a barristerek és a solicitorok közötti falak perspektivikus lebontásával, amelyre törekvések vannak, egy sor érdekes fejlemény várható a jövőben az angol jogi szférából.

 

Az olasz ügyvédi rétegben szintén van egy funkcionális kettébomlás a "procuratore" és az "avvocato" ügyvédi réteg elválasztása révén, melynél az első csoport tagjai csak a pervezetés technikai feladatait láthatják el - az ügyfél nevében megteszik a per továbbviteléhez szükséges rutin aktusokat -, az "avvocato"-k pedig csak az eljárás stratégiai kérdéseivel foglakoznak. "Röviden: míg a prokurátor feladata nem diszkrecionális, hanem eljárási jellegű, addig az avvocato elsődlegesen a szakértő diszkrecionális hatáskörében jár el." (Certoma 1985: 46). Az angol solicitor és barrister osztottsághoz képest azonban nem véglegesen elkülönített ügyvédi rétegekről van itt szó, hanem az életkor szerinti megoszlást használták fel e funkcionális elkülönítésre. Azaz a kezdő jogász procuratore lesz, majd néhány év gyakorlat után átnő az avvocato ügyvédi rétegbe. Az életkor szerint tovább differenciálódik az "avvocato"-k  rétege is, és a gyakorlati évek számának növekedése mentén eleinte csak elsőfokú bíróság előtt bejegyzett, majd később fellebbviteli bíróság mellett is fellépésre képes ügyvéddé válik az öregedő jogász. (Míg a teljesítményorientált értékelési mechanizmusok mellett az amerikai ügyvéd viszonylag fiatalon a csúcsra érhet, ha jó egyetemre tudott bejutni és itt maximális teljesítményt mutatnak osztályzatai, addig ennek hiányában az életkora sem menti meg az idősebb jogászt a hátsó sorban maradástól.)

 

Tevékenységi körét illetően is korlátozott az olasz ügyvédi réteg. Az angol solicitorok vagy az amerikai ügyvédek expanziójának megfelelő fejlődést itt már az is korlátozza, hogy a "dottore commercialiste"-k révén egy sajátos közgazdás­zi-jogászi professzió alakult ki Olaszországban, amelynek elkülönített bejegyzési listái vannak, és az itteni bejegyzés feltételeit az állam pontosan előírta, közgazdasági diplomához kötve, elkülönítve az ügyvédi rétegtől (Certoma 1985: 59). Épp a legdinamikusabb ügyvédi területek (adóeljárási, pénzügyi, könyv­vizsgálói etc.) így kiesnek a jogászság területéről.

 

Az ügyvédi pályának a bírói és ügyészi pályáktól elkülönítése a németnek megfelelően alakult. Formailag erről a pályáról is át lehet kerülni, és a bírói kinevezésért startolni lehet, de a tényleges gyakorlatban ez szinte példa nélküli. Az egyetem elvégzése után így itt is a jogászság kettéválása jön létre az ügyvédi másik oldalról a bírói-ügyészi rétegek között. A bíráktól elszigetelt ügyvédség felé inkább az egyetemi jogászság nyitott. Az olasz egyetemi jogászok igen nagy része ugyanis egyben ügyvédi tevékenységet is folytat. Sokszor az egyetemi professzori tekintélyt is az ügyvédi pályán elért siker alapozza meg (Ranieri 1998:10).

 

Franciaországban szintén osztott ügyvédség volt a jellemző a 70-es évek elejéig, az "avoué"-k és az "avocat"-ok rétegeivel. Nem is életkor szerint, hanem teljes személyi kör elválasztással, és nagyjából az előbb látottak szerinti feladat megosztással, amelynél az "avocat" mint a jog "primadonnája" csak a bíróság előtti fellépést látta el, az "avoué"-ra hagyva a pervezetés technikai részleteit (Ancel 1976: 23). Az egységesítés ellenére sem jött létre ténylegesen az egységes ügyvédség, mert az avocat-ok mellett ma is létezik a "counsel juridique" csoportja nagyjából megfelelően az olasz "dottore commercialiste" funkcióinak, a gazdasági-pénzügyi területekre szakosodva, és ide behatolni nem lehet az ügyvédeknek (Winters 1990: 248). Hasonlóképpen további belső osztottságot jelent a francia ügyvédi rétegben a közjegyzői csoport éles elkülönítése. Ezek pedig - különösen vidéken tradicionálisan kialakulva - úgy működnek, mint általános jogi tanácsadók a magánélet legkülönbözőbb területeinél. Hasonlóképpen, mint az ügyvédek, ezek is magánpraxisban tevékenykednek, irodát fenntartva egy sor segéddel.

 

Az így szétszabdalt jogászi magánpraxis területei mind szoros állami felügyelet és szabályozás alatt állnak, ugyanígy a bejegyzés az ügyvédi, közjegyzői etc. listákra csak államilag ellenőrzött és maximált létszámban mehet végbe. (Általában az igazságügyminiszterre tartoznak az e körüli engedélyezési jogok.) Expanzió, szakosodás, államtól független kompetició így már kiindulópontban el van fojtva. Teljesítménykülönbség mérése a kompetitív államvizsgák dolga, melyek a jogi pályák egyes szakaszainál éppoly sűrűn alkalmazottak, mint ahogy a francia társadalom minden szegletében  megtalálhatóak.

 

Alig 23 ezer jogász volt Franciaországban 1980-ban összesen, ebből 15 ezer avocat, közjegyző és "conseil juridique", míg hasonló lakosságlétszám mellett Angliában ekkor 45 ezer solicitor (és 4 ezer barrister), az olaszoknál szintén 45 ezer volt az ügyvédek száma, mint nagyjából a németeknél is (Lewis 1986: 81). Pedig, mint láttuk, céhes korlátozási ösztönök itt is működtek.

 

A franciáknál így tetőzik a jogászi professzió szétszabdaltsága. Itt nem lehet az ügyvédséget a jogászság alapfolyamának tekinteni, amelyből kiemelkednek a többi jogászi csoportok, majd visszaáramlanak belé. Külön bejegyzési listákkal, kontingentált létszámmal, külön iskoláztatással és vizsgarendszerrel, amelynél nincs visszaút, átváltási lehetőség a francia minta a kiindulópontban látott amerikai modell poláris ellentétét jelenti. Mozgás persze itt is van, mert a 70-es évekig még rosszabb volt a francia jogászság helyzete - az előbb jelzett létszám már egy megduplázódást foglal magában a korábbi néhány évhez képest. Másrészt az 1980-as években a francia ügyvédegyesületek (különösen a kompetíció-párti Párizsi Ügyvédkamara) radikális reformterveket  tudtak a kormánnyal elfogadtatni, amelyek a falak lebontását célozzák (Winters 1990: 248).

 

 

 

4. Bírói kar és jogászság

 

 

Ha az ügyvédi réteget annak a közvetítő közegnek lehet tekinteni, amely a modern nyugati társadalmak nagy részében "széthordja" a jogot, és az élet mindennapi szituációiban professzionálisan kézhez tartja a többi értékelési szempont mellett a mindenkori jogos/jogtalan szempontjait -  míg Kelet-Európában a sztálini társadalomszervezés idején közigazgatási utasítások hordták szét a jogként kiadott hatalmi akaratot, és döntően a kiterjedt ügyészség a köré épített gazdasági és egyéb rendőrséggel ellenőrizte ezek érvényesülését -, tehát e közvetítő "médium" mellett a bírói kar mint a mindenkori érvényes jog letéteményeseként fogható fel. Hogy a papírra lefektetett jogszabályok (amelyek már maguk is egy sor előzetes jogdogmatikai, jogpolitikai, majd direktebben politikai szelekciós tevékenység termékei) milyen formában kerülnek át az eseti bírói döntésekbe, azt döntően meghatározza a bírói kar kötődése, kialakult tevékenységi jellemzői és viszonya az ügyvédi praxishoz, egyetemi jogászsághoz ill. a politikai rendszer aktoraihoz, nem utolsó sorban az egyes bírák szociológiai függésének foka a politikai testületektől, igazságügyi igazgatástól vagy a belső bírói önigazgató testületektől. E szempontokat szem előtt tartva különböző típusokba lehet sorolni az egyes országok bírói karait.

 

Az angol bírói kart jellemzi legnagyobb függetlenség a jogászságon túli erők irányában, ezen belül pedig - erősen izolálódva az egyetemi jogászságtól - az igazságszolgáltatásra korlátozódott barrister ügyvédi rétegekkel fonódik össze. Ennek következménye a már elemzett szituációra konkretizált esetjogi jelleg az angol jogban, másrészt ez a jogszerkezet fékezi a jog expanziójának mértékét az angol társadalomban. Az állami-politikai testületek "statute law"-ja révén persze ez az expanzió itt is létezik, de a jog magvát jelentő "bench" és a "bar" (bírói kar és a barristerek tömbje), mint egy enklávé a jog közepén, fenntartotta elkülönült­ségét az állami-politikai testületek jogától.

 

Az amerikai bírói kar szintén az ügyvédi rétegbe ágyazódik, de itt ez egy expanzív, állami kontrolltól és céhes osztottságtól teljesen mentes réteget jelent. Továbbá itt a bírói döntési tevékenység az alapvető precedensorientáltság mellett az egyetemi jogászság absztraktabb jogdogmatikai kategóriarendszerén, jogelvi kidolgozásain is orientálódik. Ennek egyik mutatója, a felsőbírósági ítéletek rendszeres jogirodalmi álláspontokra reflektálásán túl (lásd Kötz 1973, 1988), a tagállami és a szövetségi legfelső bíróságok személyi összetétele is, amelyben a korábban hírnevet szerzett egyetemi jogászprofesszorok mint egyik kiválasztási bázis jönnek számításba. Az amerikai bírói kar utánpótlása fő szabály szerint az ügyvédi rétegből, ill. mint említettük, legfelső bíróságok esetén az egyetemi jogászok közül is történik. Kiválasztásuk azonban egy politikai szűrőn megy keresztül azáltal, hogy a tagállami bírákat vagy közvetlen választással az állampolgárok választják, vagy az adott tagállam törvényhozó testülete, néhány helyen pedig a kormányzó  nevezi ki őket. A szövetségi bírákat az Egyesült Államok elnöke nevezi ki, és amíg a tagállami bíróságok bíráit periódusonként újraválasztják, addig a szövetségi szinten egy egész életre szól a bírói kinevezés, és egy sor garancia védi a bírói függetlenséget (Abraham 1980).

 

A politikai kiválasztás nem is az igazságügyi igazgatástól vagy a politikai testületektől jelent függést az egyszer már kinevezett bíró számára, inkább a szelekciónak ez a módja maga jelent egy olyan meghatározást, melynek révén a kiválasztott bírák közé nagyobb valószínűséggel kerülnek a társadalmi-politikai kérdésekre rezonáló és így is hírnevet szerzett ügyvédek, egyetemi jogászprofesszorok. Ilyen pozícióba általában az kerül, aki hosszabb és sikeres jogászi pályát már befutott, de e szélesebb körből előnyt azok élveznek (különösen a legfelsőbb bírósági kinevezéseknél), akik mögött korábbi közéleti szereplés áll (Abraham 1980: 233). Ezen persze inkább jogpolitikai kérdésekben való szereplést és nem ettől független politikai fellépéseket kell érteni.

 

A német bírói karban az ügyvédi rétegtől elvágás mellett egyrészt felerősödik az egyetemi jogászság felé kötődés, másrészt a politikai szféra felé kötődésnél egy akcentusváltással itt inkább az igazságügyi igazgatás lép előtérbe. A német jogászságon belül az egyetemi jogászok tradicionálisan nagy befolyásáról már többször szó esett, így ezt itt a bírói kar vonatkozásában csak ismételni lehet. Az olasz bírói karnál, noha az egyetemi jogászok felé zártak, a bírói karrier alakulásánál egyik jelentős tényező volt a közelmúltig a bírák tudományos dolgozatírási tevékenysége. A csúcsra feljutó olasz bírónak rendszeres értekezések készítésével kellett bizonyítania a jog átfogó kategóriarendszerének elsajátítását és biztos kezelési képességét (Federico 1976: 120). A 60-as évek végén egy reform melléktermékeként ugyan ez a követelmény már eltűnt, de a kialakult bírói kultúrában a hosszú hagyomá­nyok miatt ez máig élő. A reform maga a bírói előléptetéseknél a felsőbb bírói önkormányzati testületek mérlegelési jogkörét igyekezett szűkíteni a bírói függetlenség fokozása céljából, és az életkor növekedésével együtt járó  automatikus előlépési rendszert valósította meg. Noha ez csak címben és jövedelemben történő előléptetést jelent az esetek többségében, lévén a legfelső bírói helyek száma természetszerűleg korlátozott. Mindenesetre formailag ma már minden olasz bíró pályája végére a legmagasabb bírói fórumot jelentő Kasszációs Bíróság szekcióvezetői címéig és jövedelméhez juthat el (Federico 1976: 127).

 

A francia bírói kar képe már kirajzolódott a többi itteni jogászréteg elemzéséből. Elvágva a jogászság magánpraxist folytató részétől, de ugyanígy jórészt az egyetemi  jogászságtól is, az ügyészi réteggel közös kiképzést nyerve a francia bírói kar belülről erősen oligarchizált. (Az olaszoknál is e probléma kiküszöbölésére jött létre az említett reform.) Technikailag egy sor per-előkészítési feladatott levesz a bírák válláról a "greffier"-ek személyzete, akik jogilag alapfokon kiképzettek, és ezekben a feladatokban önállóan járhatnak el. Büntető ügyekben további mentesítést jelent a bíró számára a ténykérdések vizsgálata alól a vizsgálóbíró ("juge d' instruction") tárgyalás előtti tevékenysége, amelyben a tanúvallomások felvétele és a bizonyítás jó része már megtörténik, és így a bíró előtt csak jegyzőkönyvi felolvasásban történik meg a tények exponálása. A bíró ezáltal a ténykérdések feltárásának technikai feladataitól nagyrészt mentesítve van, és csak a jogi kérdésekben kell már döntenie (Ancel 1976: 28; Heitmann 1988: 97.)

 

 

 

5. Egyetemi jogászság és gyakorlati jogászok

 

 

Az egyetemi jogászság gyakorlati jogba kapcsolódásának elemzésénél már kiindulópontban érdemes feleleveníteni a különbségeket az egyes országok között abban a tekintetben, hogy milyen típusú egyetemi jogászokról és milyen mértékben absztrahált-generalizált gyakorlati jogról van szó. A német jog szabályanyaga, bírói döntési stílusa máig hatóan őrzi a valamikori "professzori jog" eredetét, és ebbe a gyakorlati jogba visszakapcsolódni az egyetemi jogásznak nem sok eltérést jelent  egyetemi tevékenységéhez képest. Az olasz jog történelmi hagyományai, de a múlt századtól - a francia Code Napóleon és az ezzel együtt átvett "exegétikus" törvénypozitivizmus rövid intermezzója után - a német pandekta jogtudomány mindent elsöprő hatása is az itteni jog alakulására, szintén közel hozta a gyakorlati jogot az egyetemi jogdogmatikai tevékenység műveléséhez. A francia jog esetében - mint egy korábbi fejezetben látható volt - a rendszerező egyetemi jogtudomány csak a bírói kar képviselői által megszűrten alakíthatta mindig is a gyakorlati jogot. Az Egyesült Államok jogrendszerében egy-egy periódusban formálni-generalizálni tudta az egyetemi jogászság a gyakorlati jogot, de itt maga ez a jogászság alig emelkedett ki a gyakorlati jogból, és csak egy kis töredéke volt európai értelemben vett jogtudósnak tekinthető. (Pl. az 1930-as évekig a kisebb amerikai egyetemek jogi iskoláiban szinte kizárólag ügyvédek tanítottak mellékállásban, némi plusz jövedelemre szert teendő.) Az utóbbi évtizedekben ez a kiemelkedés persze végbement, és a gyakorlati jog rendszerezésére-felemelésére is tendenciák mutatkoznak. Végül az angol jogban, ha némi oldódás tapasztalható is az 1900-as évek közepétől, de az egyetemi jogászok gyakorlati jogra való hatása jórészt hiányzott az eddigiekben. Angliában az előzetes egyetemi jogi képzés csak az 1950-es évekre vált kötelező előfeltétellé az ügyvédi képzéshez, amit az országos ügyvédszervezetek szerveznek, és a bírói kinevezéshez az ügyvédek köréből történik. Pl. a második világháborút követő évek híres “Law Lord”-ja, Lord Denning még matematikát végzett az egyetemen (Ranieri 1998:14). 

 

Ez tehát az összkép, és annak az oldalnak a jelzése, hogy az egyes országokban, milyen mértékben tudományosan preformált a jog, így milyen mértékben alkalmas az egyetemi jogásznak ma visszakapcsolódni ebbe.

 

A német egyetemi jogász gyakorlati bekapcsolódásának így a jog minősége oldaláról tekintve jó esélyei vannak. Fokozza ezt az esélyt az is, hogy a legvégső államvizsgákat is beleértve teljes körű jogászképzést kap ő is, éppúgy mint minden leendő bíró, ügyvéd, ügyész. Egy részük a végzés után néhány évig gyakorlati jogászi munkát is végez, és csak ez után válik egyetemi jogásszá. Jelenleg ez az arány 20%, és ez egy hosszabb ideje tartó csökkenő tendencia mai végeredményét jelenti (Klausa 1981: 151). Ekkehard Klausa 1978-as empirikus vizsgálata szerint a német egyetemi jogászok 43%-ának van valamilyen mellékfoglalkozása, amelyben bíróként (12,3%), ügyvédként (3%), ügyvédi tanácsadóként (1,5%), gazdasági testületek, egyesületek jogászaként (13,8%) tevékenykednek (Klausa 1981: 161). Külön kiemelendő, hogy különösen a felsőbíróságok csúcsainál gyakori, hogy nagy reputációt szerzett egyetemi professzorokat neveznek ki bírónak. A bekapcsolódás másik folyamatos formája a peres eljárásokban jogkérdésekben történő szakvéleményadás. Ezt a formát már a múlt század végétől megtalálhatjuk a német egyetemi jogászoknál, mint a korábbi több száz éves "Aktenversendung" (a bírósági ügyiratok egyetemekhez döntésre felküldésének) gyakorlatának utódát. Az itteni jövedelem pedig az egyetemi fizetések többszörösét teszik ki, különösen a nagy nevet szerzett egyetemi jogászprofesszorok esetében. Persze jó néhány esetben a tudományos ethosszal nehezen összeférhető olyan gyakorlat is kialakul ebből, hogy egy tanszékvezető professzor gyakorlatilag leáll végleg a tudományos munkájával, és szakvélemény-készítésre építi át a tanszékét az ennek ellátására kikeresett asszisztenseivel együtt, amely így ténylegesen mint "tanszéknek maszkírozott ügyvédi iroda" kezd funkcionálni (Klausa 1981: 158).

 

Az amerikai egyetemi jogászság még nagyobb arányban kapcsolódik be a gyakorlati jogászi funkciókba. (Igaz, mint láttuk ez abból is fakad, hogy itt a közelséget nem annyira a gyakorlati jog eddigi "jogtudományosítása", mint inkább az egyetemi jogászság csekélyebb fokú kiemelkedése a gyakorlati jogból biztosítja.) Mindenesetre 1978-ban Klausa felmérései szerint az egyetemi oktatók 72,4%-ának volt rendszeresen űzött jogászi mellékfoglalkozása, és ezek fele mint ügyvéd igyekezett kamatoztatni egyetemi ismereteit (Klausa 1981: 160). De ezentúl is a legkülönbözőbb kormányhivatalokban, szakértői bizottságokban az egyetemi jogászprofesszorok iránt nagy a kereslet. A jog meghatározása szempontjából fontos, hogy a szövetségi szintű és a tagállami legfelső bíróságoknál a bírói kinevezések egyik bázisát jelentik a nevet szerzett jogászprofesszorok.

 

A francia jogrendszer esetében sajnos nem találtunk adatokat ebből a szempontból, csak a jogászképzés itteni struktúrájából lehet néhány következtetést levonni. Mivel a francia jogászképzés csak alapfokon egységes, és ezután többéves elkülönült bírói-ügyészi, ill. ügyvédi képzés következik, a visszakapcsolódás ide eleve csak egy-egy pálya felé irányulhat. A merev francia bejegyzési miatt és a minden bejegyzés előtti kemény kompetitív vizsgarendszer ismeretanyaga révén -  melyek speciálisan az adott jogászi szakma részleteire szabottak, és az egyetemi jogász munkájához csak korlátozott mértékben felhasználhatóak -  nem valószínű a nagyobb fokú visszakapcsolódás  a gyakorlati joghoz az egyetemi jogászok között.

 

Legszürkébbek persze az angol egyetemi jogász perspektívái a gyakorlati jogba bekapcsolódásnál. Ez a jog még ma is oly távol van a rendszeres elméleti jogász gondolkodásától, hogy amennyiben az egyetemi jogász ebbe belemerül, akkor elveszti a tudósra jellemző generalizáló-absztraháló képességét, ha pedig nem teszi ezt, akkor - legalábbis az angol jog vonatkozásában - jogtudósnak nehéz nevezni. Úgy tűnik, hogy ezt a jogot és a zárt jogászi professziót magát kellene az angol egyetemi jogásznak szétzúzni ahhoz, hogy közelebb férhessen hozzá. És tényleg ez volt az egyik fő tevékenysége a gyakorlati jog von­atkozásában az elmúlt 30 évben, különösen a tradicionális angol zártságokat oldani igyekvő Munkáspárt kormányzata idején. Ahol reformbizottságok jöttek létre a kormányzat mellett az egyes jogintézmények vagy a jogászi professzió egyes formáinak állami segédlettel történő változtatására, ott mindenhol szép számmal megtalálhatóak voltak az egyetemi jogászok is (Wilson 1987: 842). Bírói kinevezés azonban elérhetetlen maradt számukra. Még ma is érvényes az ellenséges és részben lenéző beállítódás a gyakorlati jogászok részéről feléjük, amit az 1940-es években az akkori lordkancellár, Lord Simon így fogalmazott meg: "Én nem szeretném a bírói kart olyan emberekkel telezsúfoltnak látni, akik bár kétségkívül szörnyen tanult emberek lehetnek, de teljes elzártságban élnek, a világgal való minden kapcsolat nélkül" (Idézi: Glasser 1987: 697).

 

Az angol egyetemi jogásznak így bekapcsolódási lehetőségként a politikai kormányzat melletti reformbizottságok tagsága és az egyes törvények előkészíté­sében részvétel marad. Az utóbbinál persze korlátot jelent a már elemzett angol  szószerinti törvényszerkesztési gyakorlat, amely csak kis mértékű generalizálásra ad alkalmat. Így a specifikus képesség, ami az egyetemi jogásznak fölényt ad a gyakorlati jogásszal szemben, itt is csak nehezen kamatoztatható. Mindenesetre, ha e csekélyebb lehetőséget strukturális helyi értékkel akarjuk megfogalmazni, akkor az angol egyetemi jogász jogpolitikusi szerepkörben való bekapcsolódásá­ról beszélhetünk, míg az amerikai és a német jogrendszerben a bírói kar csúcsain is bekapcsolódhatnak az egyetemi jogászság tekintélyesebb tagjai.

 

 

 

Irodalom

 

Abel, Richard L. (1989b): Between Market and State: The Legal Profession in Turmoil.

     Modern  Law Review (52) 285-325.

Ancel, Marc (1976):  Some Recent Reforms in the French Legal Profession.In: D. N.

       Maccormick (ed): Lawyers in their Social Settings. Edinburgh: Green

Bónis György (1972): A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai Kiadó.

      Budapest.

Federico, Giuseppe Di (1976): The Italian Judicial Profession and its Burocratic Settings.

      In: MacCormick (ed): Lawyers in their Social Settings. Edinburgh:Green.

Internet (1998): Type of Lawyers in Finland. http://elixir.bham.ac.uk/country

Internet (1998): Dikigoros. http://elixir.bham.ac.uk/country

Kintzi, Heinrich (1988): Der unabhängige Staatsanwalt. DRiZ (66) 86-90.

Klausa, Ekkehard (1981): Deutsche und amerikanische Rechtsdenker. Wege zu einer

       Soziologie der Jurisprudenz. Baden-Baden: Nomos.

Králik Lajos (1903): A magyar ügyvédség. Az ügyvédi kar I. kötet. Budapest. Franklin Társulat.

Rowe, Gerald C. (1985): Tensions in the Role of the Common Law Judge. RabelsZ. (49)

        607-677.

Scheider, Kurt (1974): Der deutsche Jurist als Bürokrat - ein strukturell-funktionaler

       Ansatz. In: Kaupen/Werle (Hg): Soziolo­gische Probleme juristischer Berufe.

       Gőttingen: Verlag  Otto Sachwarz.

Scheingold, Stuart (1998): The Struggle to Politicize Legal Practice: A Case Study of

        Left Activist Lawyering in Seattle.  In: Sarat, Austin/S. Scheingold (ed.): Cause

        Lawyering. Political Commitments and Professional Responsibilities. New York.

        Oxford University Press. 1998  118-150 p.

Tate, C. Neal/T. Vallinder (ed.) (1995): The Global Expansion of Judicial Power:

     The Judicialization of Politics.  New York. New York University Press.

      Budapest

Wice, Paul B. (1978): Criminal Lawyers. An Endangered Species. Beverly Hills/London:

       Sage Publications.

Wilson, Geoffrey (1987): English Legal Scholarship. Modern Law Review (50)  818-854.

Winters, Karl-Peter (1990): Rechtsanwaltsmarkt. Chancen, Risiken und zukünftige

     Perspektiven.  Köln: Schmidt Verlag

             Wolfgang, Voit (1997): Privatisierung der Gerichtsbarkeit. In: Juristen Zeitung 1997/3.

                 120-125.p.