Pokol Béla
Posztmodern-kritikai
jogelmélet
Az 1970-es évek közepétől egy markáns irányzattá
szerveződött az amerikai jogi karokon a politikai küzdelmekbe közvetlenül
bekapcsolódó kritikai jogi tanulmányok ("critical legal studies") jogtudósi
köre. Ez a fejlemény közvetlen folyománya volt a jogszolgáltatás és a
felsőbíróságok átpolitizálódásának, melyet az 1950-es évek végétől az Earl
Warren vezette szövetségi Legfelsőbb Bíróság "alapjogi forradalma" hozott létre,
és amelynek következtében az amerikai társadalom alapkérdéseit a szövetségi
bíróságok előtti pereken keresztül igyekeztek megoldani. A fennálló állapotok
radikális megváltoztatását magukra vállaló szövetségi bírák ösztönző hatására a
jogon keresztüli politikai harcra mozgalmak, egyesületek alakultak ki, majd az
ügyvédi körökben újfajta mozgalmi jogászcsoportok jöttek létre, és mindez néhány
év után az egyetemi jogászok között is újfajta mozgalmi jogtudós-csoportok
kialakulását eredményezte. Első fázisként
- a '70-es évek közepétől -
a különböző neomarxista szellemi körök jogászcsoportjai jelentek meg, melyek a
szélesebb szellemi körökben gyökeret vert "újbal" ("New Left") szellemi mozgalom
jogász híveit fogták össze - ezek
voltak a "kritikai jogi tanulmányok" irányzat alapítói - de az irányzat körének bővülése egyre
inkább magába olvasztotta a feketék és a többi színes néprétegek mozgalmainak
jogász aktivistáit, majd a feministák radikálisait és később a
homoszexuális-leszbikus mozgalmak aktivistáit is. A kibővült és heterogénné vált
kritikai jogászok (a "crit"-ek) irányzata ennek folyamán egyre inkább belső
eltérő csoportokra bomlott szét, és a feminista jogelmélet, a faji jogelmélet és
egy sor többi társadalmi csoport jogász aktivistáinak "jogelmélete" külön
kommunikációs körökre bomlott szét. Ezek az új jogi irányzatok még erősebben
egy-egy társadalmi csoport harcos jogi ideológiájaként működnek, és inkább
politikai jogelméleteknek mintsem igazi tudományosan tárgyalható jogi eszmékként
lehet felfogni őket. A crit-ek másik irányú változását jelentette a '80-as évek
második felétől, hogy a kezdeti baloldali-marxista megközelítések mellé olyan új
elméleti impulzusokat vettek fel, amelyek egy sor szempontból feszültségben
állnak a korábbi kiindulópontjaikkal. Ennek az átalakulásnak az a lényege, hogy
a baloldali-marxista kiindulópontok mellé a francia társadalomfilozófia
"posztmodern" gondolkodóinak nevezetett tudósaira támaszkodnak újabban. Így első
sorban Jacques Derrida, Michel Foucault és részben Jean-Francois Lyotard írásait
használják fel. Ezen túl a modern tudásszociológia belátásait a társadalmi
intézmények és képződmények "értelmi puhaságáról", értelmi konstruáltságáról is
beemelték kiindulópontjaik közé. Ezzel az eltolódással a kritikai jogi
tanulmányok szerzői egyre inkább posztmodern jogelméletnek nevezik ma már
irányzatukat, de e csoport különböző képviselői eltérő arányban vegyítik a
marxista baloldali és a posztmodern elmélet kiinduló pontjait. A valamikori
crit-ek nagy nevei közül sokan nem követték ezt az elméleti átalakulást, és
erősebben háttérbe szorultak mára. Így Roberto Unger, David Trubek, Mark
Tushnet, Peter Gabel az irányzat valamikori fő alakjai említhetők itt. Az
alapítók közül Duncan Kennedy tűnik a legsikeresebbnek abban, hogy elfogulatlan
módon végiggondolja korai, inkább baloldali pozícióit, és a posztmodern
elméletek kiindulópontjait beemelje elméletébe. A crit-ek közül mindig is
kiemelkedő Kennedy ezzel a kritikai jogtudósok között még inkább megnövelte
befolyását. Így első sorban az ő elméletére alapozva mutatjuk be a
posztmodern-kritikai jogelméletet.
1. A kritikai jogi tanulmányok
jogelmélete
A mai komplexebb megközelítést alkalmazó posztmodern
jogelmélettel szemben a crit-ek kezdetben alapvetően csak az átfogó marxi
elemzések többé-kevésbé mechanikus jogi alkalmazásaként alakították ki
nézeteiket. Példaként említeni lehet erre a stílusra Richard Abel elemzését a
"tort" (kártérítés) jogáról. Abel végignézi az utóbbi évszázados tendenciát,
melyben a szándékos rossz-tevésekre egyre inkább a büntetőjog terjeszti ki
hatókörrét, egymás után új és új bűncselekmények megfogalmazásával, mely után
csak az ilyen magatartások gondatlan alakzatai maradnak meg a tort-kártérítés
körében. Egy neutrális jogdogmatikai gondolkodó ebben a változásban a büntetőjog
és a magánjog pontosabb határmegvonását látná a szándékosság és a gondatlanság
szétválasztása mentén, de Abel ezt úgy értelmezi, hogy ezzel a hátrányt
szenvedett sértett-károsultat egyre inkább megfosztják joghoz jutási eszközeitől
- éppúgy, ahogy a tőkés fejlődés a
munkást is megfosztja termelőeszközeitől, hogy kizsákmányolhassa - és a károsult joghoz jutását ügyészek,
rendőrök, börtönőrök és az elnyomó államhatalom más emberei döntik el (Abel
1989:329-330). A valamikori marxi elemzések ilyenfajta mechanikus átvitelére a
példák sokaságát lehet találni a crit-ek korai írásaiban.
Ha a
crit-ek jog egészére vonatkozó főbb álláspontjait röviden összegezni
akarjuk - a posztmodern eltolódás
utáni álláspontokkal szemben -
akkor a következőket kell kiemelni:
1. A jogban az uralkodó osztály elnyomását látják ugyan,
de az államhatalom és a politikai dominancia megszerzése után lehetőnek
gondolják az objektív-kiszámítható jog létrejöttét. Ma csak azért nincs ilyen
objektív jog és mindenki számára egyenlően értékelő jogszolgáltatás, mert a
jogba be van építve az elnyomó gépezet -
mondják. Ettől kell megszabadítani a jogot, és ekkor kialakítható az
ideális jog.
2. Az alkotmányos alapjogokra támaszkodó "alapjogi
forradalmat", amely a '60-as évek elejétől az amerikai politikai küzdelmek fő
terepévé vált, és a bírói perlésen keresztüli társadalmi változásokat célozták,
burzsoá ideológiai szemfényvesztésnek tartották a crit-ek. Homogén, egységes és
mintegy "szuperszemélyként" felfogott uralkodó osztályban gondolkodva ugyanis -
a régi marxisták nézeteinek megfelelően - egyszerűen lehetetlennek találták,
hogy nyilvánvaló kormányzati támogatással és felsőbírói segédlettel valóban
lényeges társadalomátalakítást lehessen végrehajtani egy kapitalista
társadalomban. Pedig árnyaltabb szemlélet, a társadalom domináló csoportjain
belüli küzdelmek és súlyponteltolódások észlelése neomarxista elmélet keretében
is értelmezhetővé teszi az Egyesült Államokban zajló alapjogi forradalmat, amely
enyhébb fokban egy sor európai országban is megfigyelhető. Például Pierre
Bourdieu elméletére alapozva az uralkodó osztályon belüli irányzatok harcaiként
és hatalmi eltolódásaiként is meg lehet közelíteni az alapjogi forradalom
társadalmi-politikai hátterét. Ilyen háttérből mint a pénzügyi tőkés körök és a
hagyományos ipari-mezőgazdasági tőkés körök közötti küzdelem értelmezhető ez,
melyben a pénzügyi tőkés csoportok média-közvéleményformáló intézményein
keresztül a törvényhozás helyett a nyitottabb alapjogi bíráskodás felé vitték el
a hatalmi súlyokat, és az így nyitottabbá vált bírói hatalom pedig erősebben
meghatározható a szellemi-médiahatalom intézményei révén. Ezek az intézmények
pedig túlnyomó részben a pénzügyi-banki körök ellenőrzése alatt állnak. A
társadalmi változások meghatározott irányaiban érdekelt pénzügyi-médiahatalmi
körök így a jog belső rétegeinek átstrukturálását hajtották végre az alapjogi
forradalom folyamán, és így egyáltalán nem "ideológiai szemfényvesztés" ez. A
crit-ekkel szemben álló Charles Fried a fenti magyarázathoz képest kissé
eltérően úgy írja le az alapjogi forradalmat, mint a szolgáltató-szellemi
szektor harcát a termelő-vállalkozói tőkével szemben (idézi: Kennedy
1997:188).
3. Egy következő jellemzője a crit-ek jogfelfogásának
az, hogy az állami elnyomó gépezet álcázásaként felfogott jogot, mint a
leplezett ellentmondások halmazát ragadják meg. A felszínen megjelenő
zsinórmértékszerű bírói érvelések és döntések, melyek látszólag kényszerítően
következnek az alkalmazott normákból, a crit-ek nézőpontja szerint csak látszat,
mert ugyanarra a helyzetre eltérő jogelvek léteznek, és ezek szelektált
felhasználásával a bíró tulajdonképpen a kedve szerint dönthet. Mindig azt vonja
előtérbe a szemben álló jogelvek és jogi szabályok közül, amely az esetet az
uralkodó osztály érdekei szempontjából teszi eldönthetővé, és a másik felmerülő
döntési alap eltussolásra kerül.
Ezzel ugyan a felszínen az örökkévalóságnak szóló jogelvek érvelésével
fedik le a bírák a döntéseiket, de ténylegesen puszta hatalmi-politikai döntések
ezek. Például a lakásbérlő és a tulajdonos közötti vitában, amikor az utóbbi ki
akarja tenni bérlőjét, ott van a tulajdonos szabad rendelkezési joga tulajdona felett, míg a bérlő oldalán a
szociális biztonsághoz való jog. A bíró azt vonja elő az eset eldöntéséhez,
amelyiket akarja, ám az érvelése mindkét esetben örökérvényűnek tűnik, noha
polárisan eltérő megoldást támasztanak alá. A crit-ek elemzéseinek tekintélyes
része az ilyen ellentétes jogelvek és jogi szabályok feltárására irányult azzal
a céllal, hogy kimutassák a jogon belüli tetszőleges döntési lehetőségeket, és
feltárják ezen keresztül a jognak az állami elnyomó gépezethez
tartozását.
2. Kennedy baloldali-posztmodern
jogelmélete
Duncan Kennedy a crit-ek mozgalmának '80-as évek végére
bekövetkezett szétesése és új irányzatokban megjelenése idejére fokozatosan
átgondolta elmélet kiinduló pontjait, és a kritikai jogászok gazdasági
osztályharcra összpontosító marxista baloldaliságát tudatosan ütköztette a
felbukkant posztmodern irányzatok kulturális küzdelmekre koncentráló
jellegzetességeivel. A '90-es években megjelent résztanulmányai után 1997-ben
egy rendszeres monográfiában kísérelte meg kidolgozni egy baloldali/posztmodern
jogelmélet alapvetését (Kennedy 1997). A kötet használhatóságát fokozza Kennedy
kíméletlen őszintesége elemzései során, melyekkel a legnyíltabban szól mind a
hagyományos baloldali-marxista jogi elemzések politikai motivációiról és
következetlenségeiről, mind a kulturális posztmodern irányzatok ugyanilyen
jellemzőiről. Ha az olvasó nem ismerné korábbi vezető szerepét a crit-ek között,
vagy mostani ambícióit egy baloldali/posztmodern jogelmélet kidolgozására, akár
ezen irányzatok "leleplezéseként" is olvashatná elemzéseit. De tényleges magyarázatot elemzése
nyíltságára inkább a "posztmodern tudat" maga adja. Mint kifejti, a baloldaliság
igazság- és jogosság hitével szemben
- amely az elnyomó állam és
jog eltávolítása után elérhető e hit szerint - a posztmodern álláspont mindenféle
igazsággal és jogossággal szemben szkeptikus. Nincs semmilyen objektíve igaz
vagy jogos, és így a jog, a tudomány stb. kritikája nem egy biztos igazság,
jogosság tudatának hátteréből történik meg az igazi posztmodern gondolkodó
esetében. A posztmodernben így van egy beépített anarchizmus, nihilizmus, és egy
önirónikus hangvétel saját pozícióival szemben is. (Richard Posner, aki sok éve
Kennedy egyik fő vitapartnere, konstatálta egy cikkében, hogy Kennedy
elemzéseinek egy tekintélyes része
állandóan öniróniába hajlik, és nem lehet tudni, hogy mi az igazi álláspontja
(lásd Posner 1993). Mélyen szántó elemzés esetén - és Kennedy kötete ilyen - azonban ez a látásmód egy sor olyan
összefüggést tud felszínre hozni, melyek egy-egy paradigma mellé hívőként
lecövekelő tudós esetén láthatatlanok maradnának.
(Kennedy tudomány-felfogása) A mi felfogásunk szerint a tudomány egy elkülönült
funkcionális alrendszert és professzionális kommunikációs közösséget alkot,
amely a modernizáció menetében elkülönült mind a mindennapi élet kommunikációs
köreitől. mind a többi funkcionális alrendszertől (lásd Luhmann 1984; Pokol
1990). Kennedy három kommunikációs típust különít el a szellemi viták
megértésére:1. a hosszú távra tekintő ideológiai vitát; 2. a szokratikus,
pusztán igazságra törekvő kommunikációt és 3. a "karhosszra tekintő" alkudozó
vitát (Kennedy 1997:43-44). Az elsőben a fix társadalmi pozícióból fakadó
támpontjai vannak a feleknek - ez
különbözteti meg a szokratikus vitától -
de átfogó-neutrális érvekkel igyekeznek érvelni a felek, reális eséllyel
a másik fél táborából néhány résztvevő meggyőzésére. Vagyis ez univerzalizálja
az érveket és a látásmódot. A "karhosszra tekintő" alkudozó érvelés ezzel
szemben marad a partikuláris szemléletmódnál, nem kívánja áttéríteni a
vitapartnereket, csak a tisztán szem előtt tartott ellentétes érdekek
kompromisszumának bemutatásával igyekszik a számára legoptimálisabb pozíciót
megszerezni. Végül a szokratikus vita absztrakt szintű, ám az ideológiai vitától
eltérően kötetlen, puszta igazságkereső szemléletmód és érvkeresés jellemzi,
amelyben nincsenek előzetes fix csoportkötöttségek (Kennedy 1997:44). Kennedy a
ténylegesen lefutó szellemi kommunikációkban a szokratikus dialógusok
lehetőségét kizárja, és átfogó szintű szellemi vitákra csak az ideológiai
kötöttségű vitát tekinti realitásnak. Egy más helyen úgy írja ezt le, hogy
nincsenek átfogó-objektív reprezentációk a társadalmi valóság megragadására,
csak különböző ideológiai táborok szerinti reprezentációk. Mindegyik ideológiai
tábor igyekszik bővíteni azt a társadalmi kört, amely az ő reprezentációi
szerint fogja fel a társadalmi valóságot, de látni kell, hogy ténylegesen nincs
általános-objektív valóság: "Az én projektem a világ megváltoztatására egy ilyen
reprezentáció, amely baloldali és kulturálisan modernista/posztmodernista"
(Kennedy 1997:117). Implicite tehát Kennedy tagadja azt, hogy az
egyetemi-akadémiai szférán belüli viták az elkülönült tudomány alrendszerének
vitái lennének, és egy egységes ideológia-politikai szféra részének tekinti ezt,
és ezen belül csak az ideológiai táborok elkülönülését fogadja el realitásnak -
mindegyik nagyobb és nagyobb
befolyásra törekedve a többi háttérbe szorításával.
Különösebb történelmi és összehasonlító elemzés nincs
ezen állítás mögött, és általános érvényűként áll a kötetben, de más helyen
jelzi hogy az 1960-as évektől alakult ki az USA-ban egy olyan ideológiai
médiaértelmiség, amelynek egy része egyetemeken, ezen belül jogi karokon oktató
és professzor, és ezek nagy szerepet játszottak a jogra vonatkozó viták
átpolitizálásában (Kennedy 1997:115). Ha túlmegyünk Kennedy elemzésein, és az
angol illetve a kontinentális Európa jogtudományi köreivel vetjük össze Kennedy
ideológiai jogászi értelmiség-képét, akkor láthatjuk, hogy itt az
átpolitizálódás és az ideológiai harctérré változás nem ment úgy végbe, mint az
Egyesült Államokban. Vagyis Kennedy amerikai valóságképe egy átpolitizálódott
eltorzult jogtudományi kommunikációs kör általános helyzetnek feltüntetését
jelenti. Általános diagnózisként tehát nem lehet elfogadni ezt, mint a modern
jogtudományi viták jellemzőjét.
(Kennedy az alkotmányjogiasításról) Politikai harci eszközként elfogadja Kennedy az
alkotmányos alapjogok előtérbe állítását, és rajtuk keresztül a bírói ítéletekre
alapozott társadalmi változtatás stratégiáját. De posztmodern "mindent
leleplezése" felszínre hozza szkepszisét az alapjogi forradalom híveinek
érveivel szemben: "Baloldali jogászok és ilyen beállítottságú egyetemi
professzorok folyamatosan olyan jogi elméleteket fejlesztenek ki - azért hogy a bírákat meghatározott
irányba ösztönözzék - melyek
keresztül vitelére még a törvényhozás liberális csoportjait sem tudják rávenni,
nem is beszélve a törvényhozási többségről. Így válik a munkanélküliség
érveikben - mivel így nem tudja
hasznosítani munkaerő-tulajdonát - a munkás tulajdonának 'alkotmányellenes
elvételévé'. Az elmebetegség intézményi kezelése már eleve alkotmányellenessé
minősül érveikben. A bíróságoknak garantálni kell ezen az úton a jóléti
támogatások minimumát; jogot a megfelelő lakáshoz; megtiltani az Egyesült
Államok katonai beavatkozását Nicaraguában; követelni, hogy az Egyesült Államok
kártalanítsa az El Salvador jobboldali rezsimjének áldozatait, megtiltani az
Észak-Amerikai Szabad Kereskedelmi Egyezményt és így tovább (Kennedy
1997:116-117). A baloldali szellemi vezér Kennedy "posztmodern öniróniája"
elhárítja azt, hogy a konkrét szintű, balliberális alapjogi harcok pártos
érveléseit komolyan vegye. Elméleti szintre emelkedve épp olyan elfogulatlanul
veszti szemügyre ezeket az érvelési technikákat, mint a politikailag vele
szemben álló konzervatív jogászi körök más technikáit is.
De nem csak leleplezi az alkotmányjogiasítás mögöttes
politikai összefüggéseit, hanem átfogó szinten jelzi az ebbe beépített csapdákat
is. Az alkotmányjogiasítás menetében ugyanis egyre több szituációra terjesztik
ki az egyes alapjogokat, illetve kreálnak mind újabb és újabb alapjogokat, ám
ezáltal az egyre sokasodó és tágabb hatókörű alapjogok egyre inkább egymással
szembenálló párokba állnak össze az eseteket tömegessé válásával. Így egyre
általánosabbá válik az a jelenség, hogy mindkét fél ügyvédje egyaránt
"megtámadhatatlan" alapjogi érvelést tud a maga igaza mellett produkálni. "A
következmény az, ha mindkét fél kiváló ügyvéddel rendelkezik, hogy a bírónak két
egyaránt plauzibilis, de ellentmondó alapjogi érveléssel kell konfrontálódnia,
egyik következik a felperes alapjogából, a másik az alperes alapjogából. Így
például a tulajdonosnak vannak tulajdonosi jogai, de a sztrájkőrök a
véleménynyilvánítás szabadságából vonják le a maguk igazát. Továbbá a szexuális
molesztálónak minősített kifejezések használójának a szabad beszédhez való joga
szemben áll a molesztált jogával, hogy szabad legyen a munkahelyi nemi
diszkriminációtól. Továbbá a földtulajdonosnak joga van azt tenni földjén, amit
akar, de a szomszédnak alkotmányos joga van arra, hogy szabad legyen az
ésszerűtlen beavatkozástól" (Kennedy 1997:319). Ugyanis azáltal, hogy pl. a
sztrájkőrök fellépését a tulajdonossal szemben úgy védték meg az "alapjogi
forradalom" egy pontján a szövetségi bírák, hogy azt mint a véleménynyilvánítás
kiterjesztését fogták fel, új dimenzióba vitték át ezt a jogot az eredeti
kontextusból, és ugyanígy a többi felsorolt esetben is. E kiterjesztések nélkül,
az eredeti kontextusokban még kevesebb ütközést adtak az alkotmányos alapjogok,
de miután kiterjesztették hatókörüket az ítéletek ezreiben lépésről-lépésre,
szinte minden társadalmi szituációra, a korábbi kisebb mértékű probléma mindent
elborítóvá vált.
Kennedy jelzi, hogy az alapjogi bíráskodás elterjedésének kezdetén az egyes
alapjogokat eleve korlátozott terjedelemben fogták fel, és például Oliver
Wendell Holmes főbíró e korlátok megjelenítésére igyekezett teszteket
kidolgozni. Ám az alapjogi forradalom menetében az 1960-as évektől egyre inkább
abszolút érvényűként fogták fel ezeket, és így az ütközések gyakorisága
radikálisan megnőtt (Kennedy 1997:322).
Az alkotmányjogiasított bírói ítélkezésnek még egy
manipulatív vonására rámutat Kennedy akkor, amikor jelzi, hogy a konkrét
szabályokból, precedensekből következő
érvelési láncolatba úgy kapcsolják be az alapjogi érveléseket, mintha
ebből éppúgy kényszerítően következne egy konkrét következtetés, mint az esetre
szabott szabályból és precedensből szokott következni: "A common law vagy a
törvény értelmezésének kontextusában az alapjogok és az alapjogi érvelések
beleolvadnak abba az értelmezési masszába, amely magába foglalja a precedenst, a
törvényértelmezési kánonokat, az intézményi kompetenciát, az igazgatási érveket,
valamint az általános morális érveket a felek magatartásának helyességéről
illetve a szembenálló esetében annak helytelenségéről, továbbá a haszonelvű
érveléseket a különböző értelmezések következményeiről és a jóléti elvekre való
hátrányos vagy éppen pozitív kihatásokról. Mivel a 'jogok' szó általában
szinonimaként használatos a 'szabályok' kifejezéssel, az egyik fél törvényi
érdekével...." (Kennedy 1997:317). Jelezni kell ugyanis, hogy az amerikai
nyelvhasználatban nem is "alapjognak" nevezik az alkotmányos jogokat - amely a magyar és más kontinentális
európai nyelvhasználatban pedig bevett -
hanem egyszerűen "jog"-nak ((right), így még inkább fel tudják venni a hagyományos pontos
szabályok kényszerítő jellegét az így kifejezett ítéletek, még ha az absztrakt
alkotmányos jogok a lehetséges döntések tömegét tették volna lehetővé a konkrét
esetekben. De külön elnevezés mellett is lehet látni, hogy az alkotmányos
alapjogokra épített érvelés úgy jelenik meg az alkotmánybírói döntésekben, mint
ami kényszerítően nem is lehetett volna más. Mindenesetre az amerikai
szóhasználat jobban elrejti nyelvpolitikailag is az alapjogi érvelés
nyitottságát és tetszőlegességét.
(Kennedy jogdogmatika felfogása) Megfelelően annak, hogy Kennedy nem fogad el neutrális
fogalmi-tudományos munkát és ilyen tudományos közösségeket, nem tekinti
lehetőnek a neutrális jogdogmatikai kategóriarendszereket sem. A kialakult
fogalmi rendszerek számára valamelyik ideológiai jogászi csoport termékeinek
jogba bevitelét jelentik, és megítélése szerint a hatalmi-politikai helyzetek
változásával más és más jogászi ideológiai csoport viszi be az ideológiai
céljait tartalmazó fogalmi rendszerét a jogba: "Az alapvető magánjogi kódexek a
XIX. századi liberalizmus ideológiáját tükrözik, melyeket briliáns
jogászprofesszorok dolgoztak ki, és nem törvényhozási bizottságok. A modern
szociális törvények koncepcionálisan nem összeegyeztethetők ezekkel, de ezek
hasonlóképpen koherens ideológiát, a szociáldemokrácia ideológiáját tükrözik,
amely válasz volt a hagyományos liberalizmusra, és ezeket szintén kiváló
professzorok készítettek el, akik mérsékelt baloldali hittel rendelkeztek"
(Kennedy 1997:76). Ebben a megközelítésben a jogdogmatikai kategóriák
semleges-rendszerező vonásai eltűnnek, és politikai ideológiák részeivé válnak
mindenestől. Így azonban a jog beleolvad a politikába, és a bírói ítélkezés
jogdogmatikai érvekre alapozása álcává válik, mivel ez ténylegesen politikai
érveket takar. Ezzel szemben áll az a jogkoncepció, amely szerint a szabad
politikai küzdelmek a jog belsejébe csak kétszeres transzformációval mehetnek át
a jog és a politika között közvetítő jogpolitikai szférán keresztül (Pokol
2001). A jogdogmatikának ez a politikával való azonosítása -
legalábbis az európai jogrendszerek működését illetően - hibásnak mondható, és inkább arra az
amerikai átpolitizált, alkotmányjogiasított egyetemi jogászi munkákra és
érvelésekre illik, amelynek kritikáját Kennedy nagyon hatásosan adta
meg.
3. A tudásszociológia mint kritikai
fegyver
A társadalmi valóság értelmi felépítettségének gondolata
a XX. század kezdetétől Dilthey, Husserl, Max Weber majd nyomukban Alfred Schütz
elméletén keresztül terjedt el a társadalomtudományokban. Ennek alapgondolata
úgy foglalható össze, hogy a társadalmi intézmények, normák stb. a társadalom
tagjai által használt fogalmi tagolások révén kapnak életet, és ezeknek nincs a
kommunikációs gyakorlaton túli élete, "objektivitása". Ezt az alapgondolatot a
XX. század első évtizedei után a különböző tudásszociológiai elméletek vitték
tovább, majd az 1980-as évektől a "radikális konstruktivizmus" irányzatai már a
természeti valóságra vonatkozó természeti okozati törvényszerűségeket és az
ezekre vonatkozó ismereteket is tudásszociológiai teremtényeknek tekintették, és
ezektől is megvonták az objektív lét státusát.
A társadalmi valóság értelmi felépítettsége és az ember
alkotta fogalmak általi tagoltsága
- és folyamatos
újra-tagolása - különösen
szembeötlővé vált a XX. század második felétől a tömegkommunikációs eszközök
kibomlásával, és rajtuk keresztül a bevett fogalmak, vélemények gyorsan
végrehajtható tömeges átállítási lehetőségével. Ebből adódhatott némelyek
számára az a következtetés, hogy az átfogóan használt fogalmi tagolások
semmilyen létszerűséggel nem rendelkeznek, és tévedés vagy tudatos manipuláció,
ha valaki ezeket mint objektív létezőket fogja fel. Ezzel a nézettel szemben
azonban hangsúlyozni kell, hogy bármennyire is egy-egy gondolkodó által
alkotott egy-egy fogalom, egy norma, ha az elterjed a széles társadalmi
gyakorlatban, és milliók ezek szerint fogják fel a társadalmi valóságot, illetve
viselkednek, akkor az egy társadalmi rögzítettséget nyer, és így
létrelevanciával kezd rendelkezni. A milliók valóságfelfogása persze
átállhat később egy új fogalmi tagolásra, de ez - még a reflexívvé vált mai kommunikációs
gyakorlatok mellett is - csak egy rövidebb-hosszabb idő eltelte után megy végbe,
és addig az elterjedt fogalmi tagolás éppoly kemény létrelevanciával
rendelkezik, mint egy fizikai valóságként figyelembe veendő dolog. Továbbá az
elterjedt társadalmi-fogalmi tagolások átfogó társadalmi rendszerek és
funkcionális alrendszerek részeivé is válnak, és bármelyikre irányuló
átalakítási (újra-tagolási) kísérlet az átfogó rendszerek és alrendszerek
stabilitását kezdhetik ki, és ellenreakciókat riadóztatnak az eközben létrejött
feszültségek. Mindezek következtében tévesnek kell minősíteni azokat az
elméleteket, melyek a társadalmi valóság értelmi felépítettségének
felfedezéséből a társadalmi lét objektivitásának teljes tagadásáig jutnak
el.
Mind a kritikai jogi tanulmányok elmélete mind az ebből
kifejlődő posztmodern-kritikai jogelméletek felhasználták a társadalmi valóság
konstruáltságát hangsúlyozó elméleteket, csak míg az előbbi ezt a hegeli-marxi
elemzésekre visszanyúló tárgyiasítás kategóriáira alapozza - a fiatal Lukács György és Jean-Paul
Sartre munkái nyomán - addig a posztmodern-kritikai jogelmélet az azóta a
tudományelméletben kibomlott radikális konstruktivizmusra. A különbség a kettő
között egyszerűsítve úgy fejezhető ki, hogy míg a marxi tárgyiasítás
kategóriával csak az uralkodó eszméket - az államot, a jogot stb. - igyekeznek
leleplezni, mint tudatosan "hamisított valóságképeket", addig a posztmodern
radikális konstruktivizmusban már nincs egy "győzelemre juttatandó igazság",
amely nevében a fennálló állapotokat és uralkodó eszméket kritizálják.
A kritikai jogi tanulmányok irányzatának dominálása
idején, 1980-ban írta nagy hatású tanulmányát Peter Gabel "A jogi érvelés
tárgyaiasításáról" címmel (lásd itt idézett második kiadását: Gabel 1996:17-43).
A főbb gondolatait az alábbi idézetekkel lehet összefoglalni: "Az elnyomó
gondolatok jellemzője jól kifejezhető a 'tárgyiasítás' (reification) szóval,
amely úgy érthető, mint az értelem eltorzításának egy fajtája a kommunikáción
belül (...) mivel egy absztrakciót emelünk ki a konkrét miliőből, azután tévesen
úgy használjuk ezt az absztrakciót, mint egy konkrétat. Egy példa erre a jók
ismert kifejezés "a jog a társadalmi kontroll eszköze!", amely azt sugallja,
hogy az éppolyan materiálisan létező, mint a egy kerítés. A tárgyisítás nem
egyszerűen a torzítás egy formája, hanem inkább a tudattalan kényszerítés
formája, amely egyrészt elkülöníti a kommunikált valóságot a tapasztalat
valóságától, másrészt tagadja, hogy ez az elkülönítés végbemegy" (Gabel
1996:18). Csak kitekintésképpen
kell megjegyezni, hogy Gabel itt még elismeri., hogy van egy "tapasztalati
valóság" az eltorzított "kommunikatív valóság"-hoz képest, míg a későbbi radikális konstruktivista posztmodern
gondolkodók már nem ismernek el semmilyen torzításmentes "tapasztalati
valóságot", hisz ez is menthetetlenül (torzító) fogalmak révén áll
elő.
Mindenesetre Gabel ezt az absztrahálást és vele a jogi
kategóriák képzését mint az "igazi" valóságot eltorzító ténykedést fogja fel. A
torzító ténykedés célja pedig az uralkodó osztály elnyomásának leplezése
érdekében a jogi fogalmak semlegességének és objektivitásának kidomborítása.
A bíró - mondja Gabel - e fogalmakra támaszkodva hozza meg ítéleteit, és mint az
igazság rendjét mutatja be azt, ami a valóságban a társadalom uralkodó
csoportjainak elnyomó tevékenységét jelenti: "A bíró mint "legitimáló tudós'
tárgyiasítja a társadalmi világot, mintha ez objektív lenne, és ennek belső
logikájából következne az ítélet" (Gabel 1996:34). Vagyis abból kiindulva, hogy
a jogi kategóriák absztrakcióval jöttek létre, Gabel puszta szubjektív
alkotásoknak tekinti ezeket, és a bíró rájuk alapozó érvelését, mint az
"objektivitás mímelését" ítéli meg.
Gabel tévedése kettős. Egyrészt az általa -
és mindenki által használt - összes kategória ugyanígy absztrakcióval
jött valaha létre, mint a jogi kategóriák, másrészt, ha széles gyakorlatban
leülepedik egy kategória használata
és az attól való eltérést , mint tévedést, nem-tudást stb. - spontán
módon szankcionálnak, akkor az a kategória objektivitáshoz jut. Persze csak
abban a fokban, ahogy a társadalmi valóságban valami létrelevanciával bírhat, és
ebben az a mérőeszköz, hogy milyen széles társadalmi gyakorlatban terjedt el,
vált rutinná egy kategória használata.
A kritikai jogi tanulmányok koncepciójában tehát a
jogdogmatikai rendszer mint az elnyomó állam eszköze jön számba, amely a
semleges rend és jogszolgáltatás látszatát állítja elő. És ehhez kapcsolódik az
a tézis, hogy a jog maga is csak az
elnyomás eszköze, és nem a társadalmi konfliktusok békés rendezésének
eszköze.
Ezek a gondolatok különösen jól bírálhatók egy olyan
társadalomnak a működési tapasztalataiból - mint amilyen Magyarország volt az
állampárti rendszer évtizedei alatt - ahol valóban naponta-óránként beavatkozott
a politikai hatalom a bírói ítéletekbe, illetve ezt félre tolva sokszor a
hatalom közvetlenül döntötte el a konfliktusokat. Az egypártrendszerű diktatúrák
megmutatták azt a társadalomszervezési zsákutcát, amelybe a tényleg közvetlenül
átpolitizált jog juttatta a társadalmakat. A működő pluralista és piacgazdaságon
nyugvó nyugatibb társadalmakban Gabel kritikája hitelre találhatott, de ahol
évtizedekig tényleg hiányzott az elkülönült jog, politikai rendszer, gazdasági
rendszer stb., és ennek napi tapasztatait alaposan átélhették, ott egyszeűen
hiteltelenné és túlzóvá válik ez a kritika. Miközben azt az igazságmagot el kell
ismerni, hogy a semlegesen érvelő bírói döntések és a jogi normák, jogi
kategóriák mögött vannak - hosszabb
távon ható - politikai
elfogultságok, De ez még nem hozza létre a jog politikai rendszerbe való
beolvadását, mint ahogy a kritikai elméletek állítják.
Irodalom
Abel, Richard (1989):Torts. In: Kayris, D. ed. (1989):
Politics of Law. Pantheon Books, New York. 326-349.
Gabel, Peter (1996): Reification in Legal Reasoning, In:
James Boyle ed. (1996): Critical Legal Studies. Dartmouth. Aldershot. 17-43.p.
Kennedy, Duncan (1997): A Critique of Adjudication.
Harvard University Press. Cambridge, Massachussetts.
Luhmann, Niklas (1984): Soziale Systeme. Suhrkamp,
Frankfurt am Main.
Pokol Béla (1990): Professionelle Institutionensysteme
oder Teilsysteme der Gesellschaft. Reformulierungsvorschlage der Systemtipologie
von Niklas Luhmann. In: Zeitschrift für Soziologie. 1990/2.
21-34.
Pokol Béla (2001): The Concept of Law. The Multi-Layered
Legal Sytem. Rejtjel Edition. Budapest.
Posner, Richard (1993): The Deprofessionalization of
Legal Teaching and Scholarship. In: Michigan Law Review.
1921-1929.p.