Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az 1950-es évek közepétől Németországban is megindultak abba az irányba, hogy a mindennapi bírói eljárásokban a bírák az ítéleteiket - az egyszerű törvényi jog mellett - közvetlenül az alkotmányra alapozzák. Ennek erősebb vállfaját Hans Nipperdey, a legfelső szintű munkaügyi bíróság akkori elnöke is támogatta, aki az alkotmányos alapjogok közvetlen hatását hirdette. E szerint a vonatkozó törvényi rendelkezéseket félretolva is eldönthették volna a bírák az eléjük tárt eseteket. Nagy vita után végül is ilyen fokban nem tudott lábra kapni az alkotmányos alapjogok behatása az ítélkezésbe, de közvetett módon - amikor a törvényi rendelkezések nyitottságait a bíráknak az alapjogok fényében is értelmezni kell - megvalósult az ítélkezés alapjogokra építése (l. Alexy 1985 Dreier 1988). A világ többi országában - ahol az alkotmánybíráskodás intézményesedett - hosszú nem talált követésre semmilyen formában az alapjogok bevonása a bírói ítélkezésbe, és csak az utóbbi években vannak jelei egyes országokban ennek követésére. (Pl. Kanadában az 1980-as évektől az Egyesült Államok mintájára, Olaszországban a német minta alapján mentek végbe eltolódások ebbe az irányba. L. Epp 1998). Így érdekes összehasonlítani a majd félévszázados múltra visszatekintő német és az amerikai alapjogi bíráskodás eltérő sajátosságait. Németországban ez a fejlemény alig érintette a jog össz-szerkezetét illetve a politikai döntési folyamatokat, és az alapjogi réteg inkább csak kiegészítette a jog és a politika belső szerkezetét. Ezzel szemben az Egyesült Államokban katartikus hatást tett mind a jogrendszer belső összetevőire és a jog működésére, mind a politikai döntési folyamat intézményeire (L. Posner 1990). Az utóbbiban az alapjogi ítélkezés társadalmi forradalomhoz hasonló katarzisokhoz vezetett, és a társadalomban, a politikában és a jogban végbement változásokat “alapjogi forradalom” címen foglalják össze az ezzel foglalkozó irodalomban. Németországban azonban ez csak akcentus-eltolódásokat produkált, de “alapjogi forradalomról” itt nem beszélhetünk.

Mivel magyarázhatjuk a folyamat teljesen eltérő jellegű lefolyását a két országban?

Nézzük meg először, hogyan bontakozott ki az Egyesült Államokban az “alapjogi forradalom”, majd azt kell megvizsgálni, hogy a németeknél mi állta útját annak, hogy a jog és a politika egyes szerkezeti összetevőiben hasonló folyamatok bontakozzanak ki.

I. Az alapjogi forradalom kibontakozása az Egyesült Államokban.

A főbb mozzanatokat tekintve a következő fázisokat és előre mozdulásokat lehet megállapítani az amerikai alapjogi forradalom lefolyásában.

1. A folyamat megindulását Earl Warren, egy korábbi tagállami, republikánus kormányzó kinevezése jelentette a szövetségi Legfelsőbb Bíróság főbírájává 1953-ban, mely kinevezést aztán Eisenhover elnök élete legnagyobb tévedésének nevezett. Warren a törvényhozási és a széles társadalmi közvélemény többségi akaratával szemben beindította az alkotmányos alapjogokra támaszkodva a társadalmi állapotokat átszabni törekvő legfelsőbb bírósági ítélkezést. Az első években ez még - Felix Frankfurter és néhány köré csoportosuló legfőbb bíró ellenállása miatt - nem tudott kibontakozni, de Frankfurter 1962-es nyugdíjba vonulása után akadálytalanná vált. Az 1960-as években mindvégig biztos többsége volt az USA Legfelsőbb bíróságában a társadalmi állapotokat az alapjogokra épített ítélkezéssel átalakítani törekvő stratégiának. A legfőbb bírói fórum belső erőviszonyainak alakulása azonban még nem tudta volna létrehozni az alapjogi forradalmat, ehhez még egy sor további körülményre és párhuzamos változásra volt szükség.

2. Ezek közül a legalapvetőbb az Egyesült Államok jogászi közösségének radikális kibővülése és ennek folytán politikai szétesése volt (L. Edwards 1992; Tushnet 1991). Az egyetemi oktatás óriási kibővülése az 1950-es és ’60-as évek folyamán sokszorosára emelte általában is a főiskolai és egyetemi diplomások számát itt (ahogy a legtöbb nyugat-európai országban is hasonló radikális bővülés ment végbe ekkor ezen a téren) és a jogi karokon is ugyanilyen bővülés zajlott le. Az egymást váltó kormányzatok egységesek voltak abban, hogy a szegényebb néprétegek - és ezen belül a feketék, a spanyol nyelvű kisebbségek - köréből kormányzati segítséggel is nagy számmal juttassanak be diákokat az egyetemek falai közé. Az amerikai jogászság korábban - társadalmilag és politikailag - homogén közösségei ezután a radikális kibővülés menetében mindinkább egymással engesztelhetetlenül szembenálló politikai táborokra esett szét (Scheingold 1998). A “fekete párducok” aktivistái éppúgy jogi diplomát szereztek, mint a konzervatív fehér farmerek gyerekei, vagy az amerikai nagyvárosok gettóiból származó más szegény kisebbségek gyerekei, és az 1960-as évek végére a mozgalmi jogászok sokasága nevelődött ki a jogi karok falai között. A korábbi neutrális jogszolgáltatás ilyen jogászközösségek mellett sok szempontból a politikai jogászharcosok terrénumává vált.

3. Önmagában a jogászság társadalmi-politikai szétesése sem tudta volna azonban létrehozni az alapjogi forradalmat, ha a jogász-szocializáció az egyetemeken ellen tudott volna állni az átpolitizálódásnak, és az egyetemi jogi oktatás megmaradt volna a korábbi neutrális jogdogmatikai-esetjogi keretek között. Ez indult bomlásnak az 1960-as évek végén, és a korábban uralkodó processzualista jogkoncepciót egyre inkább az alapjogi aktivizmust elméletté formáló “morálfilozófiai” jogkoncepció szorította háttérbe. A jog súlypontja ezzel átkerült az alkotmányos alapjogok szintjére, és az egyes jogágak szabályozását egyre inkább az alapjogok köré telepítették át. Ezek azonban az alapjogok absztraktsága - és az alapjogok egymással szembenálló iránymutatásai - folytán szabadabb bírói érveléseket és tetszőlegesebb jogtudományi alátámasztásokat tettek lehetővé- A családi jog. A munkajog, a pénzügyi jog, a büntetőjog, az eljárási jogok mindinkább mint “derivált” alkotmányjogi ágazatok kezdtek megjelenni, és ezekben az átfogó ideológiai-politikai érvelések jutottak uralomra a korábbi neutrális-jogdogmatikai nézőponttal szemben.

De nemcsak az átfogó jogkoncepció szintjén ment végbe radikális eltolódás az Egyesült Államokban, hanem az egyetemi oktatógárdák is alapvetően átalakultak. Az óriásivá duzzadó amerikai egyetemi képzés a korábbi oktató gárda többszörösét követelte meg az 1960-as évektől, és az utánpótlás egyre inkább a politikailag egymással szembenálló jogászközösségekből érkezett. A fekete mozgalmi aktivista, a radikális feminista, a homoszexuális-leszbikus mozgalmak jogásza stb. éppúgy a jogi kari oktató gárdák tagjaivá vált, mint a társadalmilag-politikailag heterogén jogászság többi részéből érkezők. Sőt azt lehet mondani, hogy épp a jogi karok oktatógárdái töltötték be a katalizátor szerepet az egyes társadalmi csoportok emberjogi-politikai mozgalmának szervezésében. A jogi kari oktatás - az egyes jogi karokon eltérő fokban - bizonyos mértékben a jogi mozgalmak és a politikai nevelés fő csatornájává vált ekkor az Egyesült Államokban.

Ezt egészítette ki az egyes jogterületek fogalmi anyagának mozgalmi jogászi szempontú átalakítása. Például a családi jog fogalmi átértelmezése, új fogalmak alkotása a radikális feministák egyetemi jogászai által, vagy más szempontból ugyanezt végezték el a homoszexuális-leszbikus mozgalmak jogászai is. Egy sor jogterületet a fekte aktivisták mozgalmi jogászai, a munkajog fogalmainak átalakítását a baloldali-marxista “crit”-ek végeztek el, és szinte minden jogágban ideológiailag-politikailag versengő fogalmi anyag alakult ki. A jogi karokon tanuló diákok nagy része pedig a származásénak, családi szocializációjának megfelelő mozgalmi jogi fogalomtárat választhatta karokon egymással versengő politikai csoportosulások kínálatából.

Összegezve ezt a pontot azt lehet mondani, hogy a jogi oktatás a neutrális jogdogmatikai-esetjogi képzés helyett átcsúszott az egymással szembenálló mozgalmi jogászat fogalomtárainak átadására az egyre bővülő jogászutánpótlás nevelésében.

5. Ezeket a folyamatokat egészítette ki - illetve tette maga is ezt lehetővé - a társadalmi-politikai harcmodor megváltozása az 1960-as évek elejétől az Egyesült Államokban. A kongresszusi és a tagállami törvényhozások felé irányuló politikai szerveződések fokozatosan irányt váltottak ekkor, és a Warren-bíróság társadalmat átszabni igyekvő ítélkezésének ösztönzését felvéve a politikai mozgalmak egyre inkább a bírósági tárgyalótermek felé kezdték meg kiépíteni szervezetüket, a jogi részlegeket létrehozva. A legfőbb bíróság mellett ugyanis a ’60-as évek demokrata kormányzatai az összes szövetségi bíróságon olyan bírákat igyekeztek kinevezni, akik fogékonyságot tanúsítottak az alapjogi forradalom iránt, és az egyszerű joganyag helyett maguk is közvetlenül az alkotmányos alapjogokra építették ítéleteiket, és hajlandók voltak engedni a mozgalmi jogászok egyre szélesebb alapjogi definícióinak. Pl. a tulajdon fogalmába belefogták a munkaszerződés esetében a jövőben esedékes béreket is, és így a munkajogi perek nagy része - a tulajdon alkotmányi védelmére támaszodva - mint alkotmányos per is lefolyhatott, ha egy dolgozót elbocsátottak a munkahelyéről. De volt olyan érvelés is, amely szerint a munkás egyetlen tulajdona a munkaereje, és így ha munkanélkülivé válik egy elbocsátás miatt, akkor az a tulajdonától megfosztást jelent, tehát az eleve alkotmányos alapjogának a megsértését jelenti. A mozgalmi jogászat terjedése pedig arra ösztönözte a ’60-as évek demokrata elnöki adminisztrációit, hogy egyre inkább a korábbi mozgalmi jogászi múlt alapján válasszák a szövetségi bírákat, melynek ellenhatásaként aztán a republikánus elnöki adminisztrációk, a ’70-es években a hangsúlyozottan konzervatív politikai irányba húzó egyetemi jogászokból igyekeztek feltölteni a bírói helyeket. Így az egyetemi mozgalmi jogászképzés, majd a harcos mozgalmi ügyvédkedés után az ilyen tapasztalatokkal rendelkezőkkel - illetve politikai ellenfeleikkel – töltődött fel a szövetségi bírói kar. (A tagállami bíróságoknál is voltak ebbe az irányba eltolódások, de igazán a szövetségi szinten ment végbe ez a változás annak megfelelően, hogy a szövetségi alkotmány alapjogi rendelkezéseire alapult az “alapjogi forradalom”.

Kezdetben csak néhány nagy szervezet tevékenykedett a mozgalmi jogász vonalon. Így az ACLU, az Amerikai Polgári Szabadságok Szövetségének létrejötte jelentette a kezdetet, de ahogy terjedt az alapjogi bíráskodás a mindennapi ítélkezésben az 1960-as évektől, egyre inkább újabb és újabb társadalmi csoportok és politikai szervezetek mentek el abba az irányba, hogy jogi részleget is kiépítsenek. Így a feministák, a melegek, a feketék, a hajléktalanok mozgalmi jogász-szervezetei után a legkülönfélébb kisebbségek - vakok, mozgássérültek, nemzeti kisebbségek stb. - is erre az útra léptek. Az óriási jogásztúlképzés nyomán pedig a más lehetőséggel amúgy sem rendelkező végzettek a különböző mozgalmi ügyvédi irodák ezreiben helyezkedtek el, és a kisebbségek állami finanszírozásából, illetve az alkotmányos perlés költségvetési összegeiből igyekeztek megélni. A majd egymilliós amerikai jogászközösség egy nem jelentéktelen hányadát ezek a mozgalmi jogászatra specializálódott jogészok adják mára.

6. A fenti fejlemények nem mehettek volna végbe, ha az Egyesült Államok szellemi-kulturális közegében és az ebből kinövő médiavilágban nem kaptak volna folyamatos támogatást az “alapjogi forradalom” folyamatai. A mérvadó napilapok, televíziós csatornák - különösen a keleti partvidéken - mindvégig a legerősebb támogatást adtak az alapjogi mozgalmakban, és a velük szembenálló “konzervatív” jogászi csoportok diszkreditálását és háttérbe szorítását erőteljesen segítették. Tulajdonképpen ez a széles és intenzív médiatámogatás tette lehetővé az egyetemek belső légkörének átalakítását, és a mozgalmi jogászat megtelepedését az amerikai jogi karokon.

7. A legmélyebb gazdasági-politikai harcokat és mozgatórugókat tekintve pedig azt kell kiemelni, hogy a banki-pénzügyi tőke támogatása állt mindvégig az alapjogi forradalom mögött (L. Epp 1998). Már az első emberjogi szerveződést is a banki-pénzügyi tőke támogatta az 1910-es évektől, de ezután is az ipari-mezőgazdasági tőkével és ezek konzervatív társadalmi csoportjaival szembenálló banki-pénzügyi tőke baloldali és liberális csoportjai adták az alapjogi forradalom gazdasági-politikai gyökerét. A fennálló állapotokhoz ragaszkodó ipari-mezőgazdasági tőkés csoportokkal és az idehúzó társadalmi többséggel szemben a változásokban érdekelt banki-pénzügyi tőkés csoportok - és az általuk támogatott baloldali-liberális szellemi rétegek - a legkülönfélébb kisebbségek felkarolásán keresztül igyekeztek teret nyerni. Az alapjogi forradalom ennek adta meg az “emberjogi” ruházatát.

II. Az alapjogok hatása Németországban.

A kiindulópont az alapjogi forradalomhoz éppúgy meg volt az 1950-es évek közepén Németországban, mint az Egyesült Államokban. Hans Nipperdey, mint a Szövetségi Munkaügyi Bíróság elnöke 1953-ban olyan ítéletet harcolt ki e bíróságon, amely egy munkaügyi perben félretolta a vonatkozó munkajogi törvényi rendelkezéseket, és közvetlenül a német alkotmány egy cikkelyét vette alapul. Az alkotmányos alapjogok közvetlen hatásának elmélete, melyet ő dolgozott ki, rendelkezett bizonyos támogatással a német jogászkörökben, de miután alaposan megvitatták a jogi rendelkezések ennek következtében végbemenő relativizálódását, és a jogági dogmatikák által kontrollált jogági kódexek szerepének leértékelődését, a túlnyomó többség elvetette ezt az utat. A Szövetségi Alkotmánybíróság ezután egy 1958-as döntésében az alapjogok közvetett hatását mondta ki. Ennek megfelelően a bíráknak ugyan figyelembe kell venni az egyes törvényi rendlelkezések értelmezésénél a vonatkozó alkotmányos alapjogokat, de a törvényi rendelkezés tiszta értelme köti őket, és azt nem tolhatják félre az alapjogokra hivatkozva.

Ez a közvetett hatás vált bevetté a német bírói ítélkezésben, de ténylegesen ez is csak alárendelt szerepet tölt be a felsőbírósági precedensekre, vagy a jogági jogdogmatikai irodalomra támaszkodó értelmezés mellett. Összehasonlítva az amerikai alapjogi forradalommal, tehát itt lényegében csak kisebb akcentus-eltolódásokat okozott az alkotmányos alapjogok bírói ítélkezésbe való belefonódása.

Nézzük meg, hogy milyen körülmények óvták meg itt a jogrendszer hagyományos szerkezetét az alapjogi forradalomtól.

1. Legfontosabb körülményt az alapjogi forradalom felé fejlődés megállításában a német bírói kar beágyazódása jelentette a jogági jogdogmatikákat kezelő egyetemi jogászságba. Különösen a felső és a legfelső bírói szinteken mutatható ki az egyetemi jogászprofesszori csoportokkal való személyi összefonódás, de a német bírói kar egészének a jogdogmatikán való szocializációja is szerepet játszott ebben. Itt ugyanis rögtön az egyetemi diploma megszerzése után kezdődik a bírói karrier, és ez nem az előzetes ügyvédi gyakorlathoz kötött, az egyetemeken pedig a jogdogmatikai fogalomtárak átadása és sulykolása történik meg. Az ügyvédségtől és a mindennapi gyakorlati élettől való elszigeteltség a bírói karrier során zártabbá teszi a bírói kart a társadalmi-politikai küzdelmekkel szemben. Összevetve ezzel az amerikai bírói kart láthatjuk, hogy itt az ügyvédi rétegből szedik a bírói utánpótlást, illetve az egyetemi jogászok, akik különösen a felsőbíróságok és a legfelső bírói szint posztjainak várományosai, szintén párhuzamosan ügyvédi tevékenységet folytatnak. Ez az összefonódott ügyvédi-bírói réteg pedig egy sor szálon belefonódik a társadalomi-politikai szerveződésekbe (L. Klausa 1981).

Strukturálisan tehát a német bírói kar társadalmi-politikai harcoktól való elszigeteltsége, míg az amerikai esetében az ebbe belefonódás a jellemző. Ez adta az egyik alapvető körülményt az alapjogi forradalom kibontakozásához az USA-ban, míg ennek elakadása a németeknél jórészt ezzel magyarázható.

2. Egy másik eltérést jelent a németeknél az amerikaihoz képest a jogászságuk belső politikai homogenitása. Bár a jogászi közösségek méretei a németeknél is drámaian megnőttek az utóbbi évtizedekben, és ez a jogászság tagjainak korábban jellemző felső-közép rétegekből származása helyett jobban szétterítette a rekrutációt a társadalom alsóbb rétegei felé is, de a beáramló heterogénebb jogászutánpótlást a fennálló jogi kulturális minták integrálni tudták. Vagyis a jogászság belső kohéziója, politikai homogenitása a radikális kibővülés ellenére is többé-kevésbé meg tudott maradni, és a jogászi utánpótlás eltérő szocializációs és származásbeli különbségei nem feszítették szét a német jogászságot, nem alakítottak ki markánsan eltérő politikai táborokat. Mindezek a jogászságon belüli kommunikációk és érintkezések politikai neutralitását teszik meghatározóvá.

3. Ugyanez a politikai semlegesség figyelhető meg az egyetemi jogi karok belső működésében is. Az egyetemi jogászok az utóbbi évtizedekben megnövekedett származásbeli és szocializációs eltérések ellenére megmaradtak a politikailag semleges jogdogmatikai elemzések keretei között, és az eltérő politikai mozgalmak ideológiai és szemléletmódbeli különbségei nem tudtak alternatív jogi fogalmi keretként behatolni a jogi oktatásba. A jogász utánpótlás itt például nem feminista családjogi, konzervatív családjogi, baloldali-kritikai családjogi (de ugyanígy a többi jogág is említhető lenne itt) kínálatából választva szocializálódik jogásszá, hanem az egységesen maradt jogági dogmatikák alapfogalmain. Ennek következtében a semleges jogászi utánpótlás maradt a jellemző a radikálisan kibővült német jogászságban az elmúlt évtizedekben mindvégig, és az Egyesült Államokra jellemző “mozgalmi jogászharcosok” csak elvétve kerülnek ki az egyetemekről.

4. Fontos eltérést jelent az amerikaiakétól a német alkotmányjogiasításban a jogdogmatikai kötöttség épségben tartása. Bár az egyes jogágak jogtudósai között sokszor okoztak és okoznak felzúdulást az alkotmánybírák dogmatikai újításai egy-egy döntésük kapcsán az egyes jogágak belső szabályozásait illetően, de fontos különbség ebben az, hogy az alkotmánybírák legalább megkísérlik maguk jogdogmatikai továbbfejlesztéshez kötni egy-egy jelentősebb belenyúlásukat a jogágakba. Ez egyrészt mérsékli a kialakult jogági szabályozástól való eltérés mértékét, másrészt a jogdogmatikai rendszer párhuzamos továbbfejlesztése révén számon kérhetők maradnak a későbbi alkotmánybírói döntések. Így a politikai érétkek szerinti tetszőleges döntések lehetősége korlátozott marad itt, szemben az amerikai alkotmánybíráskodási gyakorlattal. Az ellentmondásmentes jogdogmatika fenntartása melletti elkötelezettség a német alkotmánybíráskodást visszatartotta attól, hogy közvetlenül magára vállalja a társadalmi-politikai feszültségek megoldását, és az alapjogra támaszkodva maga próbálja meg átszabni a társadalom kialakult intézményeit.

5. A jogászságon, a bírói karon és az alkotmánybírósági gyakorlaton belüli viszonyok nem kedveztek annak a stratégiának, ami az amerikaiaknál a politikai harcok egy részét a törvényhozási küzdelmekből a bírói tárgyalótermek felé terelte. Míg az Egyesült Államokban erre a stratégiára különböző országos szintű emberjogi szervezetek jöttek létre, és az összes politikai csoportosulás igyekezett kiépíteni mozgalmi jogászi részlegeket, például közérdekű ügyvédi irodák, emberjogi alapítványok stb. formájában, és a mozgalmi jogászok sok ezres rétege épült ki itt, addig a németeknél ez a stratégia minimális szinten bontakozott csak ki. Mint ennek pótléka, inkább az országon túli “emberjogi” európai szervezetek politikai célú felhasználása említhető itt. Egyes politikai csoportok például az Európai Tanács parlamenti közgyűlésében igyekeznek kiharcolni olyan emberi jogokra épülő ajánlásokat, melyeket aztán a belpolitikai harcokban eszközként használnak fel a törvényhozás meghatározott irányba terelésénél. Vagy ugyanígy az Európai Emberjogi Bírósághoz beadott keretesek a saját állammal (értsd: a kormánypárti többséggel) szemben jelentik Európában az emberjogi ideológián keresztüli politikai harc realizálását. Ezek azonban csak elenyésző szerepet töltenek be a teljes politikai harci terepet tekintve, és azok túlnyomórészt megmaradnak a parlamenti küzdelmek köré szerveződve. A bírói pereken keresztüli politikai harc és ennek mozgalmi jogászi intézményrendszere csökevényes maradt Németországban.

6. Nem kapott nagyobb támogatást Németországban az alapjogi forradalom a szellemi-média szférából sem. Míg az Egyesült Államokban a keleti partvidék sajtója, televíziós csatornái a legintenzívebben részt vettek az 1960-as évektől az alapjogi forradalom kibontakoztatásában és a fennálló társadalmi intézmények álalakításának támogatásában, addig a politikailag kiegyensúlyozottabb és közvetlen politizálástól tartózkodóbb német média szféra nem mutatott erre hajlandóságot. A kis emberjogi mozgalmak esetleg ebbe az irányba mutató brosúráin túl így ezek a követelések nem tudtak átfogó közvéleményformáló erővé válni.

7. Mélyebben magyarázza a német média szféra eltérését az amerikaitól a befolyásos tőkés csoportok eltérő stratégiájának felmutatása. Itt nem állt fenn az a mély ellentét a banki-pénzügyi és az ipari-mezőgazdasági tőkés csoportok között, ami az Egyesült Államokban a polgárháborús állapotok vállalását is ösztönözte az elmúlt években. Ez az ellentét így megoldást tud találni a többpártrendszer és a parlamenti küzdelmek keretein belül. Itt egyszerűen nem volt szükség a tőkés csoportok egymás közötti harcaiban a kisebbségek “emberjogi felfegyverzésére”. Mint Charles Epp, az “alapjogi forradalom” kiváló elemzője írja, a banki-pénzügyi körök által létrehozott és hosszú ideig kizárólagosan finanszírozott ACLU 1910-től kezdte el működését, és aktivistáinak ezután minden legfelső bírósági döntés kiharcolásában, új emberjogi szervezetek létrehozásában központi szerepe volt (lásd Epp 1998:34). A németeknél erre a fejleményre nem került sor.

Összegezve tehát, míg az Egyesült Államokban több egymást erősítő körülmény az 1950-es évek közepén indulás után alapjogi forradalommá fejlesztette a bírói ítélkezés alkotmányjogiasítását, addig Németországban a hasonló kiinduló pont után az ellenkező előjelű körülmények és ezek összegződő hatása megakasztotta ezt a folyamatot. Ennek révén a német jogrendbe mint egy új aspektus csak kiegészítő jelleggel kerültek be az alkotmányos alapjogok. Az Egyesült Államokban ezzel szemben katartikus hatásokat kiváltva és a jogrendszer belső összetevőit részben összetörve alapjogi forradalommá fejlődött ez. Ennek utóhatásai az amerikai jogrendszerben ma is egy sor területen kitapinthatók, noha az 1970-es évek közepétől nagy erőfeszítések és ennek nyomán ellentendenciák indultak be az “alapjogi forradalom” által létrehozott roncsolások helyreállítására.

Az alkotmányos alapjogok csak abban a formában képesek harmonikusan beilleszkedni a jog rétegei közé, ha hatásuk - és a rájuk épített alkotmánybíráskodás - a törvényhozás felé irányul, és nem közvetlenül a bírói ítélkezés felé. A német és az amerikai jogfejlődés összevetése tanulságos ebben a tekintetben is.

Irodalom

Alexy, R. (1985): Theorie der Grundrechte. Baden-Baden: Nomos

Dreier, R. (1988): Konstitutionalismus versus Legalismus. In: Festschrift für W. Maihofer.

Berlin/New York: Duncker & Humblott.

Edwards, Harry T. (1992): The Growing Disjunction Between Legal Education

and the Legal Profession. In: Michigan Law Review No. 6.

Epp, Charles R. (1998): The Rights Revolution. Chicago and London. Chicago

University Press.

Klausa, Ekkehard (1981): Deutsche und amerikanische Rechtsdenker. Wege zu einer

Soziologie der Jurisprudenz. Baden-Baden: Nomos.

Posner, Richard A. (1990): The Problems of Jurisprudence. Harvard University Press.

Scheingold, Stuart (1998): The Struggle to Politicize Legal Practice: A Case Study of

Left Activist Lawyering in Seattle. In: Sarat, Austin/S. Scheingold (ed.): Cause

Lawyering. Political Commitments and Professional Responsibilities. New York.

Oxford University Press. 1998 118-150 p.

Tushnet, Mark (1991): Critical Legal Studies: a political history. The Yale Law Journal.

1991. 1515-1544. p.