Révész Béla

A szocialista állam és professzora

Széljegyzetek Antalffy György portréjához

 

 

 

 

1. (Megközelítések)   Amennyiben arra a kérdésre kívánunk választ találni, hogy közelmúltunk történeti folyamatai vajon miként tükröződnek meghatározó személyiséginek életútjában (vagy éppen fordítva), akkor érdemes figyelembe venni a történeti látásmódban az utóbbi időben bekövetkezett néhány fontos változást.

A legfontosabb változás mindenképpen az, hogy radikálisan csökkenni látszik a kizárólag a struktúrák tanulmányozására összpontosító társadalomtörténet jelentősége, és előtérbe került az eseményekre, esetlegességre koncentráló, az eszméket, jogi jelenségeket, vagy az adott időszak politikai kultúráját meghatározó tényezőkre nagyobb figyelmet fordító politikatörténet-írás. Némely történész - mint François Furet[1] - egyenesen “törésről” beszél, végleges szakításról a történelmi szükségszerűség gondolatával. Szerinte felerősödőben az a tendencia, amely mindenekelőtt az eseményre, a határhelyzetekre (Turner kifejezésével: a liminalitásra[2]) és az egyénre koncentrál a hosszú időtartammal, a lassú, generációs léptéknél nagyobb ívű fejlődéssel, illetve a nagy társadalmi csoportok vizsgálatával szemben.

Ebből a változásból legtöbbet talán éppen a biográfia műfaja profitált. Csak el kellett ismerni, hogy a társadalmi változás a társadalmi szereplők műve, nem pedig egy személytelen folyamat eredménye. Sőt, időnként mintha még magáról a folyamatról is leválna annak szubjektuma. Raymond Queneau[3] szerint ugyanis eljön majd az idő, “amikor képesek leszünk szembesülni egy ember életével a történelmi eseménytől való teljes elvonatkoztatással is”. A biográfia mai reneszánsza egyben biztos tanújele az egyén központi szerepéhez, az individuumhoz való visszatérésnek, amely a tömegek és a szükségszerűség egyeduralmának évtizedei után következett be. A biográfia éppen ezért nélkülözhetetlen a politikatörténet számára, mégpedig annál fontosabb, minél nagyobb figyelmet fordít a politikatörténet az eszmetörténet vagy a filozófiatörténet forrásaira.[4]

Mindezekhez hozzáfűzhetünk egy további lényeges tényezőt: a kommunizmus válságát, majd összeomlását, amely lerombolva a szocializmus mint történeti szükségszerűség ideáját, tulajdonképpen visszaadta a jövő történelmének a nyitottságot, az alternativitást. Ugyanakkor a társadalombölcselet - éppúgy mint a szaktudományok sora - változatlanul adós maradt a marxizmus kritikai feldolgozásával. Egy ismeretelméleti/szemantikai értelmezés elsősorban szubjektív okokkal magyarázza e kritikai attitűd fogyatékosságait: “Mivel a marxizmus üdvtörténeti örökségét a 90-es évek kritikai nyilvánosságában még olyan diszkurzus próbálja kitörölni, amelyet az önfelszámoló helyettesítések alakzatai működtetnek, könnyen belátható, hogy a tudatos felejtés stratégiái miért lepleződnek le ismételten az autoritatív emlékezet eseményeiként. Itt ugyanis olyan mnemotechnikáról van szó, amely leginkább a tagadott dolog stratégiáival és annak horizontjában tagadja a dolgot magát, s ekként az önmagát túlélő hagyománynak esik áldozatul.”[5]

A baloldali “marxizmus-kritikák” lényegében az antisztálinista bírálatokra korlátozódnak.[6] Marx és a marxizmus viszonyában ugyanis - az ötvenes-hatvanas évekből származó értelmezés nyomán - mindmáig az időtálló marxi szellemi hagyatékkal önző módon visszaélő sztálinista politikai gyakorlat felelősségét hangsúlyozzák. Heller Ágnes maga is a “kultúrtörténet egyik legmeddőbb vitájá”-nak tartja, ha afölött polemizálunk, vajon mennyiben felelős Marx a marxista politika bűneiért és kudarcaiért. A filozófusok - mint írja - csak személyükben vagy totalitárius pártok tagjaiként való részvételükkel és támogatásukkal elkövetett bűnökért felelősek, ráadásul “Marx nem is volt marxista”. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az ezzel ellentétes mítoszt sem lehet fenntartani. Nevezetesen annak a Marxnak a mítoszát, aki távol áll a marxista politikától, semmi köze hozzá, és csak azt várja, hogy “mikor jön el történelmi órája”. Ez “sekélyes legenda” lenne, amellyel kevesen értenének egyet, s amely aligha formálná a modern kor képzeletét. Marx voltaképpen “nagy filozófus és szociológus, aki a társadalmat kizárólag a gazdasági rend egy bizonyos szervezete szempontjából bírálta, fontos marad sokaknak, akik megtartják kritikus látásmódjukat. De ameddig a modern kor szabad és »normális« marad, gondosan el fogja kerülni az olyanfajta politikai vezetést, amely teoretikus alapú radikális forgatókönyvre épül.”[7] A nem marxista fogantatású bírálatok egy része pedig úgy véli, hogy bizonyos politikai szempontok implikációja eleve megkerülhetővé teszi a szaktudományos megalapozottságú kritika kifejtését. Előfordul - időnként tankönyvekben is -, hogy a közérthetőség követelményét, esetleg sajátos politikai-ideológiai szempontokat preferálva olyan sematizált marxizmus-kép felvázolására, illetve bírálatára kerül sor, amely “marxizmus” utoljára talán a pártoktatási brosurák lapjain létezett.

Mindezeknél azonban jóval súlyosabb intellektuális veszélyt jelenthet az a szemlélet, amely nem létezőnek kívánja látni és láttatni az elmúlt évszázad egyik, kétségtelenül legnagyobb hatású elméletét. A marxizmust a jelen politikai praxisa szempontjából természetesen vissza lehet utasítani, esetleg negligálni, zárójelbe tenni, indifferensnek tekinteni. De mint a múlt minden elemével, úgy közösségi és egyéni történelmünk közelmúltját döntően meghatározó eszmeként, illetve ennek alig lezárult politikai gyakorlataként elkerülhetetlenül “viszonyulnunk” kell hozzá. Egyben szakítani kell azzal a leegyszerűsítő nézettel is, mely számára “a rendszerváltás óta, sőt még korábban is, a sztálinizmus elsődlegesen szaktörténészi problémának tűnt.”[8] Ezért van jelentősége minden olyan erőfeszítésnek, amely megteszi a maga szakterületén az első lépéseket a(z ön)vizsgálat irányába.

 

2. ([Auto]biográfia)   Amikor a marxizmus és a szocializmus magyarországi jogelméletének milyenségére keressük a választ, a belső, tudománytörténeti, tudományelméleti elemzéseken túl természetesen a működésének feltételrendszerét képező tágabb politikai, társadalmi kontextust is értelmezni kell. (E megközelítés indokoltságát erősíti az az árnyalatnyinak tűnő, mégis tartalmi jellegű eltérés, amely a “marxista és szocialista jogelmélet” illetve “a marxizmus és szocializmus jogelmélete”, megfogalmazások közötti disztinkcióból is adódik.[9])

Előttünk egy kor, szereplőivel. Ha az elmúlt közel fél évszázad állam- és jogelmélet-történetét csak felületesen áttekintjük, látható, hogy az időszak egyik szemlátomást megkerülhetetlen alakja Antalffy György. Munkásságát a vele közel három évtizedig együtt dolgozó tanszéki kollégaként Papp Ignác akként jellemzte, hogy valamennyi írásában[10] “a marxizmus tételeit tette meg kiindulópontul.”[11] Politikusként és jogászként is aktív közéleti tevékenysége, jelentős oktatás- és egyetemszervező munkássága valóban emblematikus alakjává tette az 1950-1990 közötti évtizedeknek.[12] Életpályája vázlatos megismeréséhez hasznos kiindulópont önéletrajza, amely hatvan éves korában, 1980-ban keletkezett. Ekkor már másodízben rektora a szegedi tudományegyetemnek (akkori nevén: József Attila Tudományegyetemnek), tizedik éve az országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottságának titkára (majd 1985-től elnöke), és ugyancsak tíz éve áll a Magyar Jogász Szövetség élén. Ebben az évben lett az Odesszai Állami Mecsnyikov Egyetem (a JATE testvéregyeteme) díszdoktora és ekkor tüntették ki a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel is. Túlzás nélkül mondható, hogy az önéletrajz a pályája csúcsára ért személyiség életútját összegzi.[13]

 

Önéletrajz

 

1920-ban születtem Szegeden. […] Középiskolai tanulmányaim elvégzése után előbb államtudományi, majd jogtudományi doktorrá avattak 1942-ben Kolozsvárott.

Egyetemi diákéveim alatt szoros kapcsolatban álltam a szegedi baloldali mozgalmakkal, a Szociáldemokrata párttal. Így 1945-ben rögtön bekapcsolódtam Szeged közéletébe és előbb főispáni titkár, majd 1945 augusztusában a város polgármester-helyettese lettem. 1948-ban elvégeztem a Magyar Dolgozók Pártja központi pártiskoláját. Mint a Szociáldemokrata Párt baloldalának vezetője tevékenyen részt vettem a két párt egyesülésének előkészítésében. A Pártegyesülés után a Délmagyarország főszerkesztője, valamint országgyűlési képviselő lettem.

A Szegedi Egyetem Jogi Karának 1946 óta történt újjászervezésekor bekapcsolódtam a Kar munkájába, mint meghívott előadó, majd tanszéki jogú előadóként. 1950-ben neveztek ki nyilvános rendkívüli tanárrá, majd nyilvános rendes tanárrá az állam- és jogelméleti tanszékre.

Az egyetem vezetésében is aktív szerepet vállaltam, három ízben voltam dékán (1950–51, 1957–58, 1967-70) és rektor 1958–64-ig, valamint 1976-tól jelenleg is[14].

Oktató-nevelő tevékenységem mellett jelentős tudományos munkásságot fejtettem ki, 1969-től az állam- és jogtudományok doktora vagyok. […]

Életem folyamán számos társadalmi megbízást láttam el. Tagja vagyok az MSZMP Csongrád megyei Végrehajtó Bizottságának, elnöke a Magyar Jogászok Országos Szövetségének, 1971 óta országgyűlési képviselőként is ténykedem.

1962-ben Munka Érdemrenddel, 1964-ben és 1970-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1980-ban pedig a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntettek ki.

Szeged, 1980. november 14.

Dr. Antalffy György

 egyetemi tanár, rektor

 

Ugyancsak 1980-ban, de a fenti önéletrajzhoz képest fél évvel korábban keletkezett a következő tudományos önéletrajz:

 

Tudományos önéletrajz[15]

 

Egyetemi előadói tevékenységem mellett jelentős tudományos és publicisztikai tevékenységet fejtek ki már pályám kezdete óta. Az elsők között voltam 1949-ben, akik az állam- és jogelmélet marxista módon való művelését Magyarországon megteremtették.

Tudományos munkásságom és érdeklődésem a jogelmélet mellett elsősorban az államelméleti kérdések felé fordult. A magyar jogirodalomban elsőnek foglalkoztam a társadalmi szervek szerepével. Akadémiai doktori értekezésemet 1969-ben “Az állam és a társadalmi szervek viszonyának elméleti alapjai”-ról írtam.

Publikációim száma több mint 100, ebből 14 könyv, monográfia. Számos önálló tudományos értekezésem jelent meg külföldön is (Szovjetunió, Franciaország, Bulgária, Lengyelország).[16] Legjelentősebb tudományos munkáim: Az állam és demokrácia az athéni demokráciában (1962)[17]; Állam és demokrácia - Fejezetek az állam- és jogelmélet köréből (1967)[18]; Állam- és jogelmélet (1970)[19]; Basic Problems of State and Society (1974)[20]. Ezek kapcsán elismerő recenziók jelentek meg a szocialista és kapitalista országokban egyaránt (SZU, USA, Belgium, Ausztria)[21]. 1979-ben jelent meg az Állam - politikai rendszer - társadalom című könyvem[22]. Jelenleg egy monográfián dolgozom, Szalay Lászlóról, aki reformkori jogtudós, kodifikátor és nemzetközi jogász volt.

Több világkongresszuson vettem részt mint előadó, részben a politikatudomány (államtudomány) területén, másrészt számos jogi konferencián vizsgáltam marxista szempontból az emberi jogok kérdését.

Több mint egy évtizede tagja vagyok a Buxellesben megjelenő nemzetközi jogi folyóirat, a Revue de Droit Contemporain szűkebb (5 tagú) szerkesztőségének. Főszerkesztője vagyok a Revue de Droit Hongrois (angol és orosz nyelven is megjelenő) tudományos folyóiratnak.

Több mint két évtizede tagja vagyok tagja az MTA Jogtudományi Bizottságának és hosszú ideje elnöke a Magyar Jogász Szövetségnek. Sok éven keresztül voltam tagja a TMB jogi szakbizottságának, jelenleg a politikatudományi szakbizottság tagja vagyok.

1971 óta tevékenykedem az országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottsága titkáraként. 1980-tól az Odesszai Állami Mecsnyikov Egyetem honoris causa doktora vagyok.

Szeged, 1981. március 3.

 

Dr. Antalffy György

 egyetemi tanár, rektor

 

Fentiekhez kiegészítésképpen hozzáfűzhető néhány kevésbé ismert tény. Jogi tanulmányai végeztével - miközben ügyvédjelöltként dolgozott - Budapesten közgazdaságtant is hallgatott. Ez azért lehet lényeges körülmény, mivel a szegedi egyetem meghívott előadójaként kezdetben gazdaságtani előadásokat is tartott.[23] Országgyűlési tevékenységének tulajdonképpen csak az 1971 utáni időszakáról tudunk, miközben egy - elhalálozása folytán megüresedett - Csongrád-Csanád megyei képviselői helyre már 1949. január 27-én behívta az Országgyűlés mint a Magyar Dolgozók Pártja soron következő pótképviselőjét.[24]. Érdekessége mandátuma ekkori igazolásának, hogy mint a Délmagyarország című napilap felelős szerkesztője került a parlamentbe.[25]

A tudományos önéletrajzban hivatkozott, de akkor még csak készülőfélben lévő monográfia Szalay Lászlótól végül 1983-ban jelent meg,[26] ezt 1986-ban egy újabb követte, a Machiavelli és az állam tudománya című kötet.[27] Az Antalffy György oktatói működésének 40. és születésének 70. évfordulójára megjelent Emlékkönyv[28] közel kétszáz tételt sorol fel. Ebben tizenhárom önálló mű, könyv, több mint nyolcvan tanulmány, huszonkét tankönyv, jegyzet és közel nyolcvan oktatással, konferencia-szereplésekkel kapcsolatos publikáció szerepel.

Nehéz az objektivitáshoz maradéktalanul ragaszkodva visszatekinteni életművére, hiszen ma még szinte minden megállapítást, tényt a személyesség mozzanatai hatnak át.[29] Mégis, a szubjektív benyomásoktól, a régmúlt szituációkban gyökerező szimpátiáktól, esetleg averzióktól mentesen lehetőség nyílhat bármely életpályának tárgyszerűbb megközelítésére, ha kevésbé magát a személyiséget, mint inkább tevékenységének valódi eredményeit, “a dolgot magát” állítjuk az elemzés középpontjába. Ugyanakkor az életpálya sorsfordulói utáni érdeklődés során kevésbé ismert iratokból, dokumentumokból kerültek elő olyan adatok, amelyek az eddig ismert képhez képest árnyaltabbá tették Antalffy György munkásságának egyes időszakait. Ilyen például az a nagyrészt feltáratlannak is mondható dimenzió, amely Bibó István életútjához fűződő kapcsolatát érintette és amelynek ha csupán három mozzanatát említjük, talán már érzékelteti, milyen furcsa “viszonyról” is lehet szó. Talán még a “viszony” szó is túlzás, hiszen személyesen valószínűleg alig néhányszor találkoztak. Mégis, Antalffy többször került/kényszerült olyan szituációba, esetenként konfliktusba, amikor éppen a Bibó személyéhez való viszonyulása eredményezte életpályájának kisebb-nagyobb fordulatait.

A legismertebbnek tűnő eset Antalffy György tanszékvezetői kinevezésének időszakához fűződik. A szegedi egyetemtörténeti kiadvány[30] így őrizte meg az akkor történteket: “Sajnos, a politika előadásával Bibó már a következő tanévben (ti. 1948-ben – R.B.) felhagyott, azt főleg Antalffy György (1920 - 1993) helyettes polgármester vette át, aki 1946-tól meghívottként oktatott a karon. Antalffy a tárgy nevét is megváltoztatta: ’Államtan a politikai rendszerek történetével.’ […] 1949 során a Magyar Tudományos Tanács a Politika Tanszékre nyilvános rendkívüli tanárnak Antalffy Györgyöt fogadta, akit rövid pécsi kitérő után 1950. február 1-jétől neveztek ki Szegedre. Ugyanez év szeptemberében a jogi kar dékánja (Antalffy György) felhívta Bibót, hogy nyújtsa be nyugdíjazás iránti kérelmét.”[31] A történet több változatban is előfordul, például úgy, hogy a Szegedi Egyetem dékánja felső utasításra 38 évesen kényszernyugdíjba küldte Bibót.[32] Valójában, Antalffy György - mint a karon a “fordulat évét” követően pozícióba került nemzedék reprezentánsa[33] - 1950. szeptember 8-án arra kérte Bibót, hogy nyugdíjazás iránti kérelmét mielőbb nyújtsa be, majd egy hétre rá rendelkezési állományba helyezte a jogi kar.[34]

A fentiek súlya mellett részletkérdésnek tűnhet, de a teljességhez hozzátartozik, hogy Antalffy György nem önkényesen változtatta meg a Politika stúdium nevét[35] “Államtan a politikai rendszerek történetével”[36]-re. Ezt ugyanis 1948-ban egy miniszteri rendelet tette kötelezővé a Jog- és Közigazgatástudományi Karok tanulmányi és vizsgarendjének újraszabályozása során, amint a Jogfilozófia c. kollégiumot is ekkor váltotta fel az “általános állam- és jogelmélet” elnevezésű tantárgy. [37]

Ennél érdekesebb lehet azonban azokat az összefüggéseket felvillantani, amelyek nem csak Antalffy György kinevezésének sajátos körülményeire világítanak rá, de arra a - túlzás nélkül mondható - konfúzus helyzetre is, amely az állam- és jogelméleti tanszékek megszervezése körül a negyvenes évek végén kialakult. Egy, a Magyar Tudományos Tanácsnak[38] címzett minisztériumi irat[39] így őrizte meg az eseményeket (a fogalmazás stílus arra enged következtetni, hogy javítás nélküli diktálás eredményét őrizte meg az irat):

Előterjesztést tettünk a Tudományos Tanácsnak arra, hogy dr. Antalffy Györgyöt egy. ny. rendkívüli tanárrá a pécsi tudományegyetem politikai tanszékére nevezzük ki. Az elhatározás a legfelsőbb pártszerveknél úgy történt meg, hogy Antalffyt a szegedi politikai tanszékre kell kinevezni. Ezzel kapcsolatban Pécsett a politika ellátására nincsen tanár, Szegeden viszont a tanszékre kinevezett tanár, dr. Bibó István beosztását módosítani kell, vagy elhelyezéséről kell gondoskodni, ugyanakkor pedig Vas Tibor dr. szegedi egyetemi tanár, aki a politikát Szegeden helyettesítette volna, egyébként pedig a jogbölcselet tanára, át kell helyezni Pécsre, Vas Tibor Pécsett a jogbölcseletet és a politikát látná el. Szegedre a jogbölcseleti tanszék vezetésére Pécsről át kell hozni Ruttkay Györgyöt.

Az általunk tervezett beosztás tehát ez volt: Szegeden a politikát előadja Vas Tibor, jogbölcseletet előadja Vas Tibor. Pécsett a politikát előadja Antalffy György, a jogbölcseletet előadja Ruttkay György. Ez a következőképpen módosítandó: Szegeden a politikát előadja Antalffy György, jogbölcseletet és politikát előadja Ruttkay György. Pécsett a jogbölcseletet és politikát előadja Vas Tibor. Az áthelyezésbe Vas Tibor belegyezett. Ruttkayt Miskolcról helyeztük ez év elejével Pécsre, tehát simán beosztható Szegedre.

A kérdést átbeszéltem dr. Ries István igazságügyminiszterrel, dr. Hajdú Gyula ig. min. államtitkárral, dr. Beér János belügyminiszteri osztályfőnökkel és Szabó Imre min. tanácsossal. A kérdés ilyen megoldását helyeslik.

Javasolt határozatok:

1. Szegeden a jogbölcseletet adja elő Ruttkay György. (Pécsről áthelyezendő Szegedre.)

2. Vas Tibor áthelyezendő Pécsre és adja ott elő a jogbölcseletet és a politikát.

Budapest, 1949. október 27.

dr. Buday Árpád

 

A nehezen áttekinthető ügyben egy héttel később született meg a Tudományos Tanács válasza[40]:

 

Toplák Ferenc elvtársnak

Buday elvtársnak f. év október 27-én kelt feljegyzésére közöljük az elvtárssal, hogy a Tudományos Tanács Személyzeti Osztálya hozzájárult a fenti feljegyzésben foglaltakhoz, a következő megjegyzéssel:

Helyesnek tartja, a szegedi egyetemen Antalffy György államtant adjon elő. Az állam- és jogelmélet előadásaira Ruttkay Györgyöt a pécsi egyetemről a szegedi egyetemre kell áthelyezni, Vass Tibor pedig áthelyezendő Pécsre és ott egyedül lássa el az állam- és jogelmélet, valamint az államtan előadásait.

Tekintettel arra, hogy a szegedi egyetemen az államtani tanszéken pillanatnyilag még Bibó István szerepel, mint kinevezett ny. r. tanár, Szegedre ny. rk. tanárként addig nem nevezhető ki, amíg Bibó István ügye végleg nem rendeződik. Amennyiben Bibó István a Területrendezőnél[41] nyer beosztást, úgy a szegedi ny. r. tanári állásáról le fog mondani és akkor lehet Antalffy Györgyöt ny. rk. tanárnak kinevezni. Erre a közeljövőben sor fog kerülni.

Budapest, 1949. november 3.

Elvtársi üdvözlettel: Patkós Lajos, a MIT. Szem. Oszt. Vezetője

 

Némileg áttekinthetőbbnek látszik a helyzet, ha magának Bibó Istvánnak a visszaemlékezései nyomán próbáljuk rekonstruálni a történteket[42]:

 

(1946-ban) a “politikának” nevezett tanszékre kerültem, aminek akkortájt, nem sokkal előbb, Alkotmánytani és Közigazgatástani Tanszék lett a neve, Moór Gyulának igen konzervatív reformműve alapján. Ennek az volt az indoka, hogy a politika félreérthető kifejezés, de nekem éppen a félre is érthető politika volt az igazi szakmám, még ha elméleti síkon is. Az 1946/47-es tanévben nagyon lelkesen adtam elő ezt a politikát. (…) az 1946/47-es tanév végén, inkább szeptemberben, egy értekezletre hívták össze az összes politikaprofesszorokat Pestre, ahol Hajdú Gyula államtitkár azt fejtette ki, hogyan kell a politikát előadni. Pontosan megmondta, hogy mivel kell kezdeni, mivel kell folytatni, természetesen marxista alapon. Úgy éreztem, hogy ez már nekem nem fog menni. Ugyanakkor a Kelet-Európai Intézetben válság volt, és Keresztury (Dezső) mint miniszter, engem akart oda kormánybiztosnak küldeni. Én tehát azt kértem Kereszturytól, hogy úgy küldjön oda kormánybiztosnak, hogy szabadságolást ad nekem az egyetemi fő előadások alól. Papíron egyetemi tanár voltam ötvenig, de ténylegesen 46/47-ben adtam elő a fő tárgyamat. […] ’49 végén én még egy fél év szabadságot kaptam az egyetemi tanárságtól, és 1950 szeptemberében helyeztek rendelkezési állományba, miután nem tudtam rávenni magamat, hogy valami számomra komolytalan jogi tárgyat válasszak, amivel maradhattam volna egyetemi tanár. Nagyon kínálták nekem a munkajogi tanszéket, de semmi közöm se volt hozzá.

 

Mindezek ellenére sokáig tartotta magát az a szóbeszéd, miszerint Antalffy György távolította el az egyetemről Bibó Istvánt azért, hogy tanszékvezetői kinevezéshez juthasson. Ennek végső forrása a Tudományos Tanács idézett iratának azon része lehetett, miszerint Bibó István “a szegedi ny. r. tanári állásáról le fog mondani és akkor lehet Antalffy Györgyöt ny. rk. tanárnak kinevezni”. Ez valójában éppen fordított sorrendben történt. Az viszont tény, hogy Antalffy közvetítette Bibó felé az eltávolítására irányuló, nyilvánvalóan politikai akaratot - a levél szavaival: “illetékes helyről nyert felhívás alapján.”[43] Ebből a szempontból mellékes, hogy ezt vajon a nyugdíjazási kérelem benyújtására történő felszólítással, a szolgálatból való felmentéssel vagy éppen a rendelkezési állományba helyezéssel sikerült-e elérni. Ráadásul - a kor szokásának megfelelően - már sűrűsödtek a pártközpontba küldött információs jelentések is, amelyek egy-egy sikeresebb akció befejeztével arról számoltak be, hogy “a szegedi pártbizottság segítségével az ellenség aknamunkáját leleplezték és az ellenséges elemeket az egyetemről eltávolították”.[44]

A fenti történet később két ízben is további feszültségek kiindulópontja lett. 1956, amely Bibó Istvánnak Nagy Imre kormányában államminiszteri tárcát hozott, Antalffy György pályafutásának a mélypontját jelentette. Részben Bibó (és más professzorok) eltávolítását, másfelől rákosista szemléletét kérik számon tőle, amikor eltávolítják az egyetemről. Baróti Dezső irodalomtörténész professzor, aki 1955-től 1957 márciusáig, így a forradalom alatt is a szegedi egyetem rektora volt, 1957. május 9-i gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvében a következő mondat olvasható: “Elhatározásom az volt, hogy az oktatói kart megtisztítom a kommunista nevelőktől, illetve a sztálinista, rákosista szektás elemektől.”[45] Ennek részeként a jogi karon felfüggesztették Antalffy György és az államjogi tanszék vezetője, Kovács István egyetemi státuszát is. Velük szemben az a kifogás is elhangzott, hogy “éveken keresztül kifogásolható magatartást tanúsítottak és oktatói, valamint tudományos munkásságuk sem volt kielégítő”. Az új hatalom 1957 elején jellemző módon szolgáltatott elégtételt, amikor - a felfüggesztő határozat visszavonását követően[46] - az 1957/58-as tanévre Antalffy Györgyöt tette meg a kar dékánjává.[47].

Évek múlva, a ’80-as évek éledező nyilvánossága ismét felszínre hozta az immár több évtizedes történetet. Az ekkoriban kialakuló Bibó-reneszánsz különösen jó alkalmat nyújtott az akkori események felelevenítésére. Ráadásul Antalffy György hosszú évekig tartó megyei párt-vb tagsága mellett különösen jó kapcsolatokat tartott fenn Komócsin Mihály megyei pártvezetővel, akinek nevét a rendszerváltó városi és megyei közvélemény a Kádár-korszak szinte minden vétkével összefüggésbe hozta. (A Szabad Európa Rádió Kutatóintézetének iratanyagából az is kiderül, hogy Antalffy pályájának éppen ez az időszaka váltott ki nagyobb érdeklődést a SZER részéről.[48]) A Csongrád megyei Történelmi Bizottság, amely 1988-ben a korábbi évtizedek szegedi “titkainak” feltárására jött létre - saját értékelése szerint - igen nehéz feltételek között kezdte munkáját[49]: “A Komócsin-korszak örökösei ellen csak morális alapon lehetett támadást indítani, hiszen valamennyien a dörzsölt ortodox marxisták közé tartoztak és így ideológiailag eminensnek számítottak.” A szegedi 1956-os események feldolgozása során igyekeztek kideríteni, hogy miért is érdemelte ki Csongrád megye hosszú időn keresztül a “Pol Pot megye” elnevezést.[50] A Bizottság szerint ennek elsődlegesen az a magyarázata, hogy az ’56-os eseményeket követően az az ifjú Komócsin Mihály került hatalomra, aki hosszú ideig - 1985-ig - ellentmondást nem tűrően irányította a szegedi, majd a Csongrád megyei pártmozgalmat: “A Komócsin-klán kemény kézben tartotta a Tisza menti vidéket. Néma terror alakult ki a déli végeken 1956 után, pedig Csongrád megyében nem voltak véres események. Mégis november 4-ét követően rendkívül kegyetlen megtorlás kezdődött, csaknem 800 személyt ítéltek el a megyében. […] A visszarendeződésben elsősorban azok az elemek játszottak főszerepet, akik a Rákosi-korszakban az ultrabalosok táborához tartoztak. […] A Komócsin Mihály által összeállított vezetői stáb egészen a közelmúltig töltött be vezetői funkciót Csongrád megyében.” - fogalmazott a dokumentum.[51]

Bármennyire is fontos szerepe lehetett ebben a “Komócsin Mihály által összeállított vezetői stáb”-ban, Antalffy György tevékenységét mégsem lehet differenciátlanul minősíteni, ráadásul az egyetem (és a város) történetének ez irányú feltárása is várat még magára. Egy 1959-es, már rektorként jegyzett írásában[52] például hangsúlyozza: “egyetemi hallgatóságunk zöme ma már meggyőződött arról, hogy az ellenforradalom mennyire becsapta és félrevezette ifjúságunkat is”. Ugyanakkor tesz egy óvatos figyelmeztetést a másik oldal irányában is: Úgy véljük, a kívülállóknak nem szabad az egyetemi hallgatókra ferde szemmel nézniük, mint valami ellenforradalmi bázisra, mert ezzel semmiképpen nem tudjuk végleg legyőzni az ellenforradalom által okozott zűrzavart.

Talán ez a taktikus kettősség is magyarázza azt, hogy a város hangulatáról szóló egyik belügyi jelentés[53] éppen a “határozatlan vezető” (ti. 1958 és 1964 között tartott első rektori megbízatása) képét igyekezett róla a felsőbb vezetés számára prezentálni. Az 1960. március 23-i keltezésű jelentés szerint a városban többek véleménye az, hogy Szeged még mindig olyan város, melyben legjobban érvényesülnek a túlzó, balos, szektás tendenciák. Ez nemcsak a szegediek szubjektív érzése, a más városokból idekerülő, egyébként a kormányzat iránt lojális személyek is mondják. Ez a balos irányzat rányomja a bélyegét az egyetemi életre is és különösen az egyetem személyi ügyeire. Antalfi (sic!) a rektor jóformán DISZ tisztséget tölt be, annál nagyobb súlya van az egyetemi pártszervezet néhány tagjának.

Az mindenesetre tény: amikor 1990 októberében létrejött a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága és így szervezett kereteket kapott a politikai, világnézeti és vallási meggyőződésük vagy tevékenységük miatt sérelmet szenvedett kutatók, oktatók, hallgatók igazságszolgáltatása, akkor a szegedi tudományegyetemen az adott korszakra nézve összesen harmincnyolc érintett oktatót és nyolcvanegy hallgatót regisztráltak.[54]

 

3. (A professzor)   Antalffy György alakjának és különösen a szocialista korszak történéseihez való viszonyának értelmezésekor mindenekelőtt személyiségének sokszínűsége, mondhatni szerepeinek sokfélesége a legszembetűnőbb. Ő maga egy interjúban sokirányú elkötelezettségéről és azok fontossági sorrendjéről a következőket mondta[55]: Munkám legfőbb értelmének az új jogászgeneráció képzését, nevelését, formálását tekintem. Ezt tartom igazi alkotói folyamatnak. […] A közéletben legfontosabbnak a megyei párt-vb tagságot tekintem, természetesen lényeges a Magyar Jogász Szövetség elnöki funkciója és az, hogy országgyűlési képviselő vagyok.

Ha az általa is a legfontosabbnak tartott oktatói tevékenységének több mint négy évtizedét tekintjük át, látni kell, hogy Antalffy György pályájának irányát és jellegét lényegében ugyanazok a társadalmi és politikai feltételek határozták meg, mint mindazokét, akik ebben a korszakban valamilyen módon a jogászképzés, a jogi oktatás irányítói vagy közszereplői lettek. Érdemes ennek megértéséhez - mintegy esettanulmányként - külön is átnézni a szocialista jogi oktatás, és ezen belül is a jogelméleti tankönyvkiadás első időszakának jellegzetességeit. Ezek mára akár felejthető mozzanatai is lehetnének a korabeli sztálinista oktatáspolitika magyarországi meghonosítási folyamatának, ha nem befolyásolta volna évtizedekig - sőt, bizonyos elemeiben mindmáig - jogászi, jogtudományi kultúránkat.[56]

A Magyar Dolgozók Pártjának programnyilatkozata a demokratikus nevelés egységének biztosítására 1948 nyarán követelte először az egységes állami tankönyvek bevezetését valamennyi iskolában, és valamennyi oktatási fokozatban.[57] Ennek következtében egy év alatt, 1949 szeptemberéig hetven új tankönyv jelent meg. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi nyilatkozata szerint “helyes tett” volt az 1945 és 1948 közötti időszak tankönyvei helyett új tankönyveket készíttetni, mivel ezek “szocialista hazafiságra, modern természettudományos szemléletre fogják tanítani az ifjúságot az élenjáró tudomány, a marxizmus-leninizmus szellemében. Visszatükrözik eddig elért hatalmas politikai és gazdasági eredményeinket, megmutatják a Szovjetunióhoz való viszonyunkat, a hűséget, a hálát és szeretetet, melyet az egész dolgozó nép érez a felszabadító Szovjetunió és bölcs vezetője, Sztálin iránt”.[58]

Szocialista jellegű állam- és jogtudományi tankönyveket viszont a párthatározatok ellenére sem lehetett hetek alatt előállítani, ezért, továbá “az előremutató tapasztalatok hasznosítása érdekében”, megjelentek az első “szovjetjogi” tankönyvek. Ezek jelentőségét az 1953-as (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam- és jogelméleti jegyzet így méltatta: “Jogtudományunk is igen sokat köszönhet annak a hatalmas segítségnek, amelyet az új magyar állam- és jogtudomány kialakításában a szovjet tapasztalatok jelentenek. Ugyanígy áll ez a jogi oktatásunkban, amelyre döntő hatást gyakorol a szovjetjogi tankönyvek lefordítása és oktatási anyaggá tétele.”[59] Ennek az elismerésnek a megfogalmazása annál is indokoltabb volt, mivel a Magyar Dolgozók Pártja Titkárságának 1952 elején hozott határozata az oktatás szovjet típusú átalakításának lelkesítő példájaként említi, hogy 1950 és 1952 között százhetvenöt új egyetemi tankönyv jelent meg, ebből pedig nyolcvanhat szovjet tankönyv magyar fordítása volt.[60]

Az első szovjet állam- és jogelméleti szakkönyv Szabó Imre fordításában már 1949-ben megjelent. Ez a Halfina - Ljevin - Sztrogovics-féle “Az általános állam- és jogelmélet alapjai” című, viszonylag kis terjedelmű munka volt.[61] Az állam eredete, lényege kérdéskörök mellett a népi demokratikus államokkal, a szocialista állammal - ti. a könyv 1947-es megírásakor a politika még nem döntötte el, hogy a népi demokráciák vajon szocialista jellegűek-e[62] -, továbbá a jogforrásokkal, a jogszabállyal, a jogviszonnyal és a szovjetjog rendszerével foglalkozott. Bár felsőoktatási alkalmazására nem került sor, két vonatkozásban mégis érinti az állam- és jogelméleti tankönyvkiadás történetét.

1949-ben egyéves büntetőbírói és államügyészi akadémiát szervezett az igazságügy-minisztérium. Az indoklás érvelése szerint “avégből, hogy az ítélőbírói és államügyészi karnak a népi demokrácia szellemében való megújhodása meggyorsítható legyen, lehetővé kell tenni, hogy népi származású dolgozók a büntető bírói és az államügyészi feladatok betöltéséhez szükséges ismereteket és képesítést - megfelelő társadalomtudományi előképzés után - az egyébként fennálló szabályoktól eltérően szerezhessék meg.”[63] Az 1953-ig működő képzés első időszakában éppen Szabó Imre oktatta az általános állam- és jogelmélet című alaptárgyat, melynek oktatási tematikája és irodalma a Halfina-féle könyv fordítására támaszkodott. [64]

Évekkel később viszont már mint szakmai bírálat tárgya került szóba az említett kiadvány. Antalffy György 1959-ben egy V. kerületi értelmiségi ankéton - a XX. kongresszus határozataira hivatkozva - a személyi kultusz és a dogmatizmus megnyilvánulásának nevezte, hogy “elméleti jogászaink nem merték elég bátran felvetni azokat, a gyakorlat szempontjából fontos jogi megoldásokat, amelyek szocialista építésünk során gyorsabban segíthették volna elő állam- és jogéletünk átszervezésének menetét.”[65] Az 1961-es (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam- és jogelméleti jegyzet pedig - pontosabban: Halász Pál - ennek nyomán elsőként fogalmaz meg bírálatot egy szovjet jogelméleti könyvvel kapcsolatban, ugyancsak a XX. kongresszus döntéseire támaszkodva. Eszerint “az államforma fogalmára a kormányforma, politikai rendszer, államszervezet felosztást adja Halfina - Ljevin - Sztrogovics: Az általános állam- és jogelmélet alapjai (Bp., 1949.) című műben, amely azonban megmarad a kérdés politikai-jogi magyarázatánál, és a tartalom és forma filozófiai alapjainak kérdését nem vizsgálja.”[66] Sokat eláruló körülmény az is, hogy ebben a jegyzetben már csak egyetlen egyszer - és utoljára - szerepelt Sztálinnak mint bírálat nélkül hivatkozott szerzőnek a neve, itt is csupán a szakszervezetek szocializmusbeli szerepének jellemzése kapcsán.[67]

“Az általános állam- és jogelmélet alapjai” c. kiadványnál azonban jóval nagyobb hatást váltott ki az Arzsanov és társaitól oroszul 1949-ben, magyarul pedig 1951-ben megjelent Állam- és jogelmélet egyetemi tankönyvnek[68]. A “kritikai és önkritika” pártelvű követelményei mentén sajátos vita alakult ki a könyv megjelenésének körülményeiről. Révai Tibor mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a tankönyv eredeti megírása és a magyar megjelenés közötti történelmi fejlődésnek - mint amilyenek a népi demokráciák szerepe, a magyar alkotmány elfogadása, a Kínai Népköztársaság megalakulása - mindenképpen szerepelnie kellett volna legalább kiegészítésképpen a magyar kiadásban. Arra problémára is felhívta a figyelmet, hogy “nem szabad könnyedén elhaladni a nálunk még nem eléggé meghonosodott fogalmak mellett, gondosan keresni kell a megfelelő kifejezéseket”.[69] Mindezek megértéséhez azt is tudni kell, hogy éppen Révai Tibor végezte el a tankönyv sajtó alá rendezésének munkálatait.

A fordítás feladatát végző munkacsoport nevében viszont Tardy Lajos komoly ellenérveket sorakoztatott fel a bírálatokkal szemben.[70] Az első probléma szerinte abból adódott, hogy Országos Dokumentációs Központ 1950 januárjában négy héten belüli fordítást rendelt meg az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodától a több mint négyszáz oldalas könyvre. Az OFFI kifogására, miszerint “kevés az idő a komoly fordításra”, továbbá, hogy “nincs még kellő orosz fordító, esetleg külsősök (Állam- és Jogtudományi Intézet) bevonásával kellene elvégezni a munkát”, azt a választ kapták, hogy könyv alakban történő kiadásról szó sincs, csupán informatív célból szükséges az erőltetett tempójú nyersfordítás. A nehézségek ellenére a munka négy hét alatt mégis elkészült, de a naponta leadott anyagot a fordítók egészében nem tekinthették át, nem volt sem egységes kontrollszerkesztés, sem pedig terminológiai egységesítés. A hivatkozott, vagy idézett, de magyar nyelve lefordítatlan marxi szövegek német kiadás szerinti forrásolása is elmaradt. Nem létezett még az 1951 végén megjelent orosz-magyar jogi szakszótár sem, így a régi terminológia követhetetlenül keveredett az újjal. Ráadásul az előzetes ígéretekkel szemben és a szakmai kifogások és hibák ellenére a fordítás mégis megjelent 1951 novemberében, tankönyvi jelleggel.

Amikor ennek a tankönyvnek “maradandó hatásai” szóba kerülnek, nem egyszerűen a későbbi állam- és jogelméleti jegyzetek, tankönyvek szerkezetére, az oktatás tematikájára vagy az új állami és jogi terminológiában tapasztalható következményekre kell gondolni. Lényegesebbnek bizonyult ezeknél a politikai és ideológiai nyelv közvetlen megjelenése és általánossá válása az állam- és jogtudományban, a jogászképzésben, illetve a jogi munka egészében. Nyilvánvaló, hogy az 1945 utáni korszak kommunikációjára egyébként is az orosz nyelv intenzív hatása volt jellemző. Az akkori politikai, társadalmi, gazdasági változások általában véve is jelentős lexikai és szemantikai változásokat idéztek elő a magyar nyelv szókincsében. Egy, a mozgalmi nyelvvel foglalkozó tanulmány 1954-ben megjegyzi: “…a magyar szókincs gyarapodása 1945 óta a szokottnál is gyorsabb ütemű. Az új szavak a népünk életében bekövetkezett hatalmas fordulatot és az ennek nyomán megindult nagyiramú fejlődést tükrözik. Érzékeltetik a technika jelentős fejlődését. Kiolvashatjuk belőlük azt is, hogy kialakult a munkaszervezés új, szocialista formája, a népgazdasági terven alapuló termelés, melynek hatóereje a szocialista munkaverseny”.[71]

Másfelől Victor Klemperer 1946-ban megjelent nyelvelemzése óta közismert, hogy a diktatúrák nyelve katonai nyelv.[72] Heller Ágnes kiegészítésül ehhez hozzáteszi, hogy az ilyen politikai struktúrákban a hivatalos nyelvezet szókészlete csak részben válogat a hadviselésből, hiszen legalább ilyen jelentősége van a paternalizmus verbális eszköztárának. Példákat is felsorakoztat ezek illusztrálására. Egyik jellegzetessége az ilyen beszédmódnak, hogy mindenki a “fronton” van. Van “frontja” a kultúrának, a munkának, a gazdasági építésnek, és minden fronton “harcolnunk” kell. Szoktunk még beszélni a “béke frontjáról” is, ami nyilván össze nem társítható dolgokat társít. Az ország “erődítmény” (“bástya”) a “béke frontján”. “Harcolni” kell az ötéves tervek megvalósításáért; a szénbányászat valójában “széncsata”. S e szóhasználatnak megfelelően - mondja Heller - minden csatában győzelem várható, vereség sohasem fenyeget. A “kultúra frontján” például az “ellenség támadását” mindenkor visszaverik, a szocializmus támadását viszont ugyanezen a fronton mindig győzelem kíséri. Lenin pártja a “győztes párt”, a szocializmus a “győzedelmes szocializmus”; a terv “győzedelmes terv”. Ugyanakkor a szocialista “tábor” (hogy egy ilyen, önmagában véve is árulkodó kifejezéssel éljünk) egyetlen “hatalmas család”, amelynek tagjai mindig “testvéri” kapcsolatban állnak egymással. A párt megszidja alattvalóit, ha azok nem megfelelően viselkednek, engedelmes viselkedés esetén pedig dicséretben részesíti őket. Vezeti a népet, különböző privilégiumokat biztosít, határokat szab és mindenekelőtt tanításokat terjeszt. A párt tehát - a saját maga által használt nyelvezetnek és az önmagáról alkotott, e nyelvhasználatban tükröződő képnek megfelelően - katonai vezető és tekintélyelvű atya egyszerre.[73]

Ma már csak a fentiek ismeretében érthető, hogy miként kerülhettek egy 1953-as kiadású (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam- és jogelméleti jegyzetbe az állam funkcióinak tárgyalása során a következő mondatok: Békénk megvédésének záloga néphadseregünk erősítése. A békemozgalom a békéért folytatott küzdelemnek egyik oldala. A másik oldala az, hogy az imperialista agresszorok csak az erőt tartják tiszteletben, csak az erő és a szilárdság riasztja el őket háborús kalandorpolitikájuk széles körben való megvalósításától. Bizonyíték erre az a sorozatos provokáció, amelyet Tito Jugoszláviája követ el amerikai gazdája megbízásából a vele szomszédos népi demokráciák és köztük hazánk ellen is. [...] A népi demokratikus állam külső funkcióját úgy teljesítheti sikerrel, ha a dolgozó tömegekben magasra lángol fel az új, szocialista hazafiság.[74]

Az orosz nyelvű kifejezések meghonosítására és a pártzsargon átvételére irányuló kísérletek egyik legjellemzőbb és talán legmaradandóbb abszurditása Sztálinnak a szovjet állam mechanizmusa és a munkásosztály diktatúrájának rendszere vonatkozásában kifejtett tételével kapcsolatos[75]. Az Arzsanov-féle tankönyv ezt így kísérli meg nyelvi formába önteni: “A mechanizmus irányító ereje a kommunista párt. […] Az összes többi szervezetek […] ‘hajtószíjak’ a párttól a dolgozó tömegekhez. ‘Emelők’ ezek, amelyek segítségével a párt szervezi és irányítja a néptömegek politikai és társadalmi aktivitását. […] A munkásosztály diktatúrájának rendszerében a fő ‘hajtószíjak’ és ‘emelők’ a szovjetek, a szövetkezeti egyesülések, az ifjúsági szövetség és más társadalmi szervezetek”.[76] Az orosz nyelvben is nyilván képzavarral terhelt ‘és ‘hajtószíjak’ működésének leírása ettől kezdve fixálódott a hazai tananyagok terminológiájában. Egy 1953-as jegyzet szerint “a Párt nem az állami szervek megkerülésével, hanem az állami szerveken keresztül irányítja az államot. Azok a hajtószíjak, amelyek a mi pártunkat is a tömeggel összekötik: a szakszervezetek, melyek a munka vonalán, a szövetkezetek, melyek a termelés, főleg a mezőgazdasági termelés vonalán kötik össze a dolgozó nép tömegeivel. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége, mint a párt ifjúsági szerve, igen fontos emelő népi demokratikus rendszerünkben.”[77] Egy 1964-es állam- és jogelméleti jegyzet tömörítve kívánja magát túltenni a technológiai leíráson és oda egyszerűsíti a hasonlatot, hogy “A szocialista állam sok és különféle ‘csavarból’, ‘kerékből’, ‘emeltyűből’ (sic!), és ‘áttételből’ áll.”[78] De hasonlóképpen fogalmaz még az 1970-ben megjelent tankönyv is - “A szocialista állam is sok és különféle ‘csavarból’, ‘kerékből’, ‘emeltyűből’ és ‘áttételből’ épül fel, bonyolult módon”[79] -, ám ezzel véget is ért az “emeltyűk” különös szerepe a szocialista állam- és jogelméleti tankönyvek szemantikai történetében.

Mindezek a torzulások elsősorban azokból az előírásokból származtak, amelyek pontosan meghatározták a tankönyvírás és az oktatás során (kötelezően) felhasználható, aktuális politikai szövegeket. Az Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának 1952. június 5-i határozata kimondta: Oktatásunk eszmei-politikai színvonala emelésének fő eszköze (1) a marxizmus-leninizmus klasszikus műveinek, elsősorban a (2) SZK(b)P történetének szélesebb körű tanítása. Ezt szorosan össze kell kapcsolni (3) pártunk vezetőinek a marxizmus-leninizmusnak a sajátosan magyar viszonyokra való alkalmazását tükröző írásainak, (4) a párt- és kormányhatározatoknak tanulmányozásával.[80]

Arra, hogy a marxizmus-leninizmus klasszikus művei körében a sztálini alkotásoknak van feltétlen elsőbbségük, 1952-ban a szaksajtó is felhívta a figyelmet. Egy 1951 őszén kiadott közoktatási minisztériumi rendelkezés új alapokra kívánta helyezni a három állam- és jogtudományi kar azonos tanszékeinek tapasztalatcseréjét. Az előírt értekezleteken kiderült - írja a Felsőoktatási Szemle -, hogy az oktatás során “kitűnő alkalom nyílik a jogszabályelemzés keretében arra is, hogy szocialista államunk jogi intézményeinek, mint a felépítmény részeinek a gazdasági alapra, az adott időszak termelési viszonyaira való visszahatását konkrét példákon igazoljuk, és ezzel kapcsolatban a marxi-lenini tanításoknak, de különösen Sztálin ezeket zseniálisan továbbfejlesztő nyelvtudományi cikkeinek[81] az igazságát bizonyítsuk a hallgatók előtt.”[82]

A nyelvtudományi cikkek - a sztálinista ideológia e jellegzetes termékei - a tankönyvek, jegyzetek vonatkozásában is nagy hangsúlyt kaptak. Az állam- és jogtudományi oktatás tananyagaiban még tapasztalható hiányosságok kiküszöbölésére a Közoktatási Minisztérium a legfontosabb jegyzetek elbírálásával az Állam- és Jogtudományi Intézetet bízta meg. Általános tapasztalatuk az, hogy - miként ezt Vas Tibor 1952-ben megfogalmazta - “Több jegyzet még nem mindig alkalmazta kellően Sztálin elvtárs nyelvtudományi cikkeinek az alapra és a felépítményre vonatkozó tanítását és nem domborította ki eléggé a felépítmény aktív szerepét az alap szolgálatában, amely pedig különösen népi demokráciánk államának és jogának egyik alapvető kérdése.”[83]

Ugyancsak önkritikus és osztályharcos álláspontra helyezkedett a szegedi jogi kar 1953-ban, amikor napirendre tűzte a jogtudomány és a jogi oktatás helyzetének aktuális kérdéseit[84]. A Kari Tanács az előterjesztést elfogadva megállapította:

Joghallgatóink és most végzett jogászaink az egyetemen ma már vitathatatlanul szocialista jogot tanulnak, még akkor is, ha egy-két helyen vegyülnek is a téves nézetek az oktatásban. Ezek előtt a Horthy-rendszer önkényuralmának terrorisztikus “joga” csak mint valami messzi árnykép jelenik meg, erről igen felületes ismereteik vannak és így azután koránt sem tapasztalható náluk a pártos gyűlölet a múlttal szemben, mint amit joggal el lehetne várni, mert hiszen a pártos gyűlöletnek is alapja az ismeret. (…) Kevés időt és helyet fordítunk az ellenséges ideológiai nézetek leleplezésére, s a megjelentetett ilyen irányú cikkekből is leginkább a szenvedélyesség hiányzik. Nem jelentetünk meg megfelelő számban kifejezetten olyan cikkeket, tanulmányokat, amelyek jogászaink pártos szemléletének erősítését szolgálnák, s elmélyítenék marxista képzettségüket. (…) Jogi irodalmunk művelőinek tehát amellett, hogy a jövőben tűzzel-vassal harcolniuk kell a burzsoá objektivizmus maradványainak felszámolásáért, szerkesztői munkájukat is tervszerűbbé kell tenni, s oda kell hatni, hogy irodalmunk berkeiben megszűnjenek az ötletszerűségek is. Szorgalmazniuk kell az olyan munkák megírását és megjelentetését, amelyek csökkentik, vagy teljesen megszüntetik ezen a téren a hiányosságokat. Kutatásaikkal segíteniük kell a népet és a népi demokratikus államunkat a szocializmus felépítésében, hatványozott mértékben kell feltárniuk a népi demokratikus államrendszerünk, társadalmi rendszerünk, valamint ideológiánk és kulturális életünk felsőbbrendűségét.

Az elfogadott határozat a fenti hiányosságok kiküszöbölésére hívja fel a figyelmet, egyben felhívással fordul a jogtudomány oktatói felé:[85]

[…] Olyan légkört kell teremteni jogi életünk területén - mielőbb és minden áron -, hogy a személyeskedő és álviták megszűnjenek és az ideológiai viták számát nemcsak növelni kell, hanem azokat harcos elvi síkra kell átterelnünk. Jogi életünkben mielőbb meg kell szüntetni az egymás háta mögötti bírálatokat, hogy érvényesülhessen a marxizmus-leninizmus bírálatának és önbírálatának tiszta szelleme. (…) Végül minden erőnkkel törekednünk kell a harcos és pártos szemlélet megszilárdulására, illetve megszilárdítására, mert csak ha mindezeket megvalósítjuk, akkor lehetünk méltók a “néphez hű értelmiség” elnevezésre.

A korszakra jellemző további lényeges sajátosságot jeleznek az állam- és jogelméleti tananyagokban felhasznált szakirodalmi forrásanyagok. A jegyzetek - a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus anyagain túl - főként kétféle, ideológiai szempontból feddhetetlen eredetű kiadványra támaszkodtak: az egyik az Anyag- és Adatszolgáltatás, a másik pedig a Szovjetjogi cikkgyűjtemény elnevezést viselte.

Az eredetileg a Szociáldemokrata Párt Központi Oktatási Titkárságának kiadványaként közzétett Anyag- és Adatszolgáltatás 1947. augusztusában jelent meg először, “kézirat gyanánt”. Beköszöntőjében az Oktatási Titkárság bejelentette: irányítani akarjuk előadóinkat, szellemi tervgazdálkodást akarunk bevezetni, minden rendelkezésre álló eszközzel arra törekszünk, hogy előadóink az egymillió párttagból egymillió osztálytudatos elvtársat neveljenek. A havonta, esetenként kéthetente megjelent lap “marxista szellemű” előadásanyagokat, gyakorlati-elméleti témákat közölt; a külföldön megjelent kisebb füzeteket teljes terjedelemben, a nagyobb könyveket pedig folytatásokban jelentette meg.

Az 1948. május 10-i számból viszont kiderült, hogy akkori a formájában ez az utolsó ilyen kiadvány – Marosán György, úgy is, mint az 1948. március elején megalakított, az MKP és az SZDP egyesülését előkészítő, összekötő bizottság tagja[86] – vezércikkben fordult az olvasókhoz. Bejelentette, hogy utoljára jelenik meg az Adat- és Anyagszolgáltatás, mint a szociáldemokrata párt folyóirata, és utoljára szociáldemokrata szerkesztésben. Az Magyar Dolgozók Pártja megalakulása után ugyanis az Adat- és Anyagszolgáltatás a MDP “hézagpótló lapja” lesz, hogy tovább szolgálja a magyar munkásmozgalom célkitűzéseit. […] Ezentúl már az MDP szerény, de fontos fegyvere lesz - írja Marosán -, amellyel a marxista-leninista helyes politikai és ideológiai vonalon akarjuk szolgálni a magyar munkásosztály és a dolgozó nép fejlődésének ügyét. […] A lap beáll a sorba és nem lesz semmilyen irányzatnak, frakciónak vagy csoportosulásnak szócsöve, mert ilyent a MDP - nagyon helyesen - nem fog ismerni. Legyen a lap kíméletlen harcos az árulókkal, az opportunistákkal, az egység megbontóival szemben, nyújtson támogatást, bátorítást a tanulni vágyó és tanulni akaró szocialista, kommunista mozgalmi múlttal rendelkező elvtársaknak.[87] Természetes, hogy az ilyen szilárd ideológiai fundamentumra épülő, és forrását tekintve szovjet vagy népi demokratikus eredetű tananyag jóval megbízhatóbban közvetíthette a pártos szaktudást a szocialista jogászképzés során a hallgatók felé.

A másik, a tananyagban minden aggály nélkül felhasználható szakanyag-forrás a Szovjetjogi[88] cikkgyűjtemény volt. Ezt ugyancsak ideológiai megbízhatósága tette maradéktalanul alkalmassá a benne szereplő tanulmányoknak változtatás és kritika nélküli citálásra. 1950 és 1954 között jelent meg, első számával 1950. decemberében jelentkezett a Magyar Szovjet Társaság Jogtudományi Szakosztálya, a Magyar Jogász Szövetség, valamint az Állam- és Jogtudományi Intézet közös kiadványaként. Az elméleti tanulmányok fordításai mellett joganyag-, és szakirodalom-ismertetést is tartalmazott. A cikkek fordításainak hitelességét “Az ismertetést összeállította és ellenőrizte az Állam- és Jogtudományi Intézet” felirat garantálta.

Az állam- és jogtudományi tankönyvírás szakmai, ideológiai és politikai követelményeit elvi jelleggel összegezte Antalffy György egy 1951-es tanulmányában[89]. Megírására a Magyar Alkotmányjog egyetemi tankönyv megjelenése nyújtotta az alkalmat, amely nem egyszerűen a jogi karok legelső hazai tankönyve, de egyben “a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulójára megjelent századik egyetemi tankönyvünk” is volt. A kérdés tehát az, hogy milyen módszertani követelményeknek kell tehát megfelelnie egy marxista-leninista alapokon álló tankönyvnek?

Az ilyen tankönyv - válaszol a szerző - Magán viseli a minden során végigvonuló pártosságot, amely a szocialista tudomány elválaszthatatlan jellemzője. Valamennyi fejezete a régi, a feudális és burzsoá tudomány elleni bírálattal párosul, a jogi felsőoktatásunkban még ma is fellelhető burzsoá maradványok elleni harc jellemzi. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a szocialista tudománytól elválaszthatatlan pártosság teszi egyedül lehetővé a tények objektív vizsgálatát, tudományos elméletét. A tankönyv írói a marxista-leninista elmélet talaján állva a materialista visszatükrözés-elméletből és az objektív igazság elismeréséből indulnak ki - a proletár pártszerűség talaján állva. A dialektikus materializmust alkalmazva nem leleplezik a tudomány osztálytermészetét, hanem a proletariátus érdekéből kiindulva megmutatják a kizsákmányoló társadalom bomlását és az új, a kizsákmányolástól mentes társadalmi rend felépítéséért harcoló forradalmi tudomány osztálytartalmát. A Tankönyv bármilyen eseményt értékel, nyíltan, a proletariátus álláspontjára helyezkedve az elmélet valamennyi tételét a tőkés kizsákmányolás ellen fordítja, a proletariátus harci eszközévé, az osztályellenség kizsákmányoló politikája, annak akár soviniszta, akár kozmopolita köntösben megjelenő fondorlata leleplezésének eszközévé teszi. Míg a burzsoá elméletek a valóság eltorzítását célozzák, addig a proletár pártszerűség az egyetlen objektív tudományos tanítás, hiszen az igazi tudomány elengedhetetlen feltétele az, hogy a valóságot és annak fejlődéstörvényeit az valóságnak megfelelően sokoldalúan és mélyen tárja fel. A munkásosztály tudományos tárgyilagossága a legmagasabb rendű tárgyilagosság, mert éppen a tőkés társadalomban elfoglalt osztályhelyzeténél fogva a munkásosztálynak az az érdeke, hogy olyannak ábrázolja a történelmet, a valóságot, amilyen az törvényszerű fejlődésében. És mert a társadalmi fejlődés törvényei egyeznek a munkásosztály céljaival és osztályérdekeivel, a marxista-leninista pártszerűségi elv és a tárgyilagosság belső kapcsolatban van egymással. Egyetlen egészet alkotnak, nincs közöttük semmiféle ellentmondás.[90]

Végül fontosnak tartja megjegyezni, hogy a tankönyv a maga egészében arra ösztökél, hogy megsokszorozzuk erőfeszítéseinket a béke védelmére, azt célozza, hogy az új világháború kirobbantásán mesterkedőkkel szemben a békénket és szabadságunkat fenyegető minden rendű-rangú imperialistákkal szemben erősítsük államhatalmunkat, hogy a sztálini tanítás értemében a béke fennmaradása érdekében kezünkbe vegyük a béke ügyét és végig kitartsunk mellette. A tankönyv sorai megerősítik az olvasóban is a szabad és a szabadságukért küzdő népekkel, legelsősorban a béke zászlaját hordozó Szovjetunióval való szolidaritás szellemét.[91]

A tanulmány nem tér ki egy lényeges problémára, melyre viszont Vas Tibor egy évvel később nyomatékosan felhívja a figyelmet: ez az általánossá vált szerzői kollektívákban való együttműködésnek a kérdése. Vas szerint igaz ugyan, hogy “a kollektív munka lehetőséget ad arra, hogy a szerzők saját részükkel behatóbban foglalkozzanak, de a szerkesztők nem mindig tudják érvényre juttatni a részmunkák összehangolását. Így a részek mozaikjellegűek maradnak, elmaradhat a szerkezet, a stílus, a fogalmak összehangolása.”[92] Ebből a szempontból talán az az 1957-ben megjelent jegyzet a legszélsőségesebb példa, amely egy olyan nyolc fős szerzői kollektíva munkájának az eredménye, amely szerzők neve a későbbiekben soha nem került így egymás mellé, ugyanis ez a szerzői gárda kivételesen, csak erre az egyetlen kötetre alakult meg, szinte véletlenszerűen: Antalffy György - Kulcsár Kálmán - Peschka Vilmos - Péteri Zoltán - Samu Mihály - Szabó Imre - Szotáczky Mihály - Vas Tibor.[93] A sokszerzős és egységesített tankönyvírást egyébként párthatározat is szorgalmazta. A tananyagnak az “egyetemek legjobb professzorainak és oktatóinak bevonásával” történő kollektív létrehozásával ugyanis véget akartak vetni annak a káros jelenségnek, hogy “a tanszékeken az úgynevezett »tanszéki autonómia« és a »tanszabadság« ürügye alatt mást tanítsanak, mint amire a népi demokráciának szüksége van.”[94]

Jóval később a szerzők oldaláról Samu Mihály hívta fel a figyelmet a kollektív együttműködésből adódó egyik sajátos problémára: Magyarországon már korábban is voltak viták azzal kapcsolatban - írja 1968-ban -, hogy az állam és a jog általános fogalmát, és egyes kategóriáit a történetiségre tekintettel milyen rendben tárgyaljuk. A jelenleg általánosan elfogadott felfogás az, hogy az általános és speciális fogalmakat az államelmélet és jogelmélet keretén belül külön fejezetben tárgyaljuk (pl. állam, állami szuverenitás, államtípus, államforma stb. vagy a jog, a jogtudat, a jog funkciói, a jogi norma stb. fogalmát), míg a szocialista állam és jog sajátos vonásait külön fejezetekben az általános fogalmak bemutatása után elemezzük.[95] Ez a felvetés implicite éppen Antalffy György szerepét érintette, hiszen a kialakult munkamegosztás szerint a “szocialista állam” című fejezet - bármilyen összetételű szerzői közösségről is volt szó - hagyományosan az ő “reszortja” volt.

Ha a szocialista állam- és jogelmélet tudománya művelésének és oktatásának tárgyalt első éveit - némi leegyszerűsítéssel - “osztályharcos” szemléletűnek nevezzük, úgy azt az 1960-as évektől kezdődő időszakot - benne Antalffy György erős hatásával - az “össznépi államelmélet” (ti. az “össznépi állam elmélete”) kifejezéssel illethetnénk. Ennek a periódusnak a jellegzetességei közismertebbek az előbbinél, hiszen ez az időszak alig zárult le közelmúlt éveiben. Az 1961-es kiadású (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam-és jogelméleti jegyzet[96] a szocialista állam második szakaszát még akként jellemezte, hogy ennek később kialakuló politikai struktúrája magába foglalja “a egymással szövetséges baráti munkás- és parasztosztályok létrehozását, illetve a baráti és szövetséges osztályok létrehozása következtében kialakuló állami formák megalkotását”.[97] A jegyzet még a Szovjetunió Kommunista Pártja XXI. Kongresszusa (1959) jegyzőkönyvének citátumaival erősítette mondanivalójának érvényességét, miközben - a korabeli zsargon szavaival - éppen “lemaradt egy brosurával”. Az SZKP XXII. Kongresszusa ugyanis 1961. októberében bejelentette, hogy a szocializmust építő szovjet társadalom állama már meg is érkezett ebbe a bizonyos - a jegyzet szerint még csak a jövőben vizionált - második szakaszba. Bár ennek a ténynek az állam- és jogelméleti feldolgozása, valamint a szükséges következtetések levonása kissé hátráltatta egy újabb hazai jegyzet kiadását, de végül 1964-ben erre is sor került.

A pártprogram a szovjet államról a szocialista állam- és jogtudományi oktatás számára is kötelezően figyelembe veendő megállapításokat tartalmazott: Az az állam, amely a proletárdiktatúra államaként jött létre, az új, jelenlegi szakaszban egyetemes népi állammá, az egész nép érdekeit és akaratát kifejező szervvé alakul át.[98] Ez a tétel vált az “össznépi államelmélet” axiómájává. Ahogyan az 1964-ben megjelent jegyzet fogalmaz: Az SZKP programja új elméleti általánosításokat ad a szocialista államnak a Szovjetunióban már bekövetkezett változásaira vonatkozóan, amelyek a programban szereplő egyes feladatok és irányelvek összességének alapját képezik. Az új elméleti általánosítások kiindulási pontja az a megállapítás, hogy a proletárdiktatúra sikeresen elvégezte történelmi feladatait. A Szovjetunióban a szocialista állam fejlődésének új szakaszába lépett. Ez a következtetés abból a helyzetből adódik, hogy az állam a szocializmus megvalósítása után is állam - azaz olyankor is, amikor már nincsenek uralkodó és elnyomott osztályok.[99]

Belpolitikai értékelést is kapott az össznépi állam tematikája, amikor az MSZMP Központi Bizottsága önálló határozatban foglalt állást a kérdést illetően: A Szovjetunió Kommunista Pártjának új programja - amelyet a kongresszus egyhangúlag hagyott jóvá - a szocialista állam fejlődésének és a kommunizmus építésének elméletét több új, nemzetközi érvényű tétellel gyarapította. Megállapította - folytatódik a KB-határozat -, hogy az osztályok kibékíthetetlen ellentéte teljesen megszűnt, s a munkásosztály vezetésével, a munkásosztály új társadalmat formáló eszméi alapján a Szovjetunió népe erkölcsi-politikai egységbe forrt; ennek megfelelően a Szovjetunióban a proletárdiktatúra állama történelmi funkcióját már betöltötte és a szovjet állam össznépi állammá fejlődött.[100] A határozat külön feladat rótt az oktatási intézményekre is, amikor felhívta a figyelmet a XXII. Kongresszus anyagának tanulmányozására azon célból, hogy annak hatalmas eszmei fegyverzetét - viszonyaink figyelembevételével - szocialista építőmunkánk, népünk boldogulásának előremozdítására hasznosítsuk.[101]

Az említett jegyzet az állam fogalmi ismérveinek újraértelmezése során mindenekelőtt arra kereste a választ, hogy vajon új típusú állammal van-e dolgunk most a Szovjetunióban. Erre a kérdésre nemmel válaszol, ugyanis itt csupán a szocialista állam új fejlődési szakaszáról van szó. Ez továbbra is a dolgozó nép állama és más szocialista államokkal társadalmi szempontból is azonos marad. Az SZKP programja értelmében ugyanis a szocialista országoknak egytípusú a gazdasági alapjuk: társadalmi tulajdonban vannak a termelési eszközök; egytípusú az államrendjük; a munkásosztály vezette nép van a hatalmon; azonos az ideológiájuk - a marxizmus-leninizmus, közösek az érdekeik.[102]

A szocialista államiság további fejlődésének fő iránya tehát a szocialista demokrácia sokoldalú fejlesztése és tökéletesítése: A szocialista demokrácia általános fejlesztése és tökéletesítése valamennyi állampolgár tevékeny részvétele az államigazgatásban; az államapparátus munkájának javítása és a fokozott népi ellenőrzés az államapparátus tevékenysége felett, ez a szocialista államiság fejlődésének fő iránya a kommunizmus építésének időszakában.[103]

Az osztályellentétek felszámolásának és a szovjet nép erkölcsi-politikai egységbe forrásának ideológiai víziójából létrehozott össznépi államkoncepció[104] állam- és jogelméleti adaptálása nem bizonyult egyszerű feladatnak. Az átalakult tematika és a nagyban megváltozott hivatkozási rendszer mellett már csak azért sem, mivel maga az osztályharcos stílus és nyelvezet is meghaladottá vált, legalábbis némiképpen módosítást igényelt. Mindenesetre az össznépi állam fogalmi koncepciója szinte a rendszerváltásig uralta az állam- és jogelméleti tankönyvek szocialista állammal és joggal foglalkozó fejezeteit, majd később kiegészült a Szovjetunió 1977-es alkotmányából származó további tételekkel, illetve nominálisan felváltotta az “egyetemes népi állam” kifejezés. Az utolsó, - már a peresztrojka, glasznoszt’ idején - 1987-ben megjelent szocialista állam- és jogelméleti tankönyvnek a szocialista államfejlődésre vonatkozó összegzése akár a huszonhárom évvel korábbi jegyzetben is szerepelhetett volna: A szocialista állam egyetemes népi vonásainak kifejlesztésében a szovjet szocialista állam elsőként tett lépéseket. A Szovjetunió osztályviszonyainak jelentős változása szélesítette az állam társadalmi bázisát, amely ma felöleli a lakosság széles rétegét, vagyis a “dolgozók” fogalma az egész társadalmat, az egész népet jelenti.[105]

Ezért is figyelemreméltó az a vélemény, amelyet az Állam és demokrácia[106] angol nyelvű változatának[107] 1974-es megjelenésekor Georg Brunner könyvismertetésében megfogalmazott. Szerinte Hruscsov 1964-es bukását követően Brezsnyev számára már egyáltalán nem bizonyult fontosnak az össznépi államnak az 1961-es pártprogramban megfogalmazott kérdése. Az új szovjet pártvezetés “elhatárolódott ettől az ideológiai újítástól, ennek következtében a 60-as évek második felében az államelméletben általános bizonytalanság keletkezett atekintetben, hogy a szocialista állam fejlődési fokozatainak szakaszolását miként végezzék el”. És bár a 70-es évek elejére valóban elterjedt az a felfogás, miszerint a proletárdiktatúra és az össznépi állam két különböző fejlődési periódust jelent, de a szocialista állam egységes típusában elfoglalt helyüknek és megjelenési formáiknak kérdései továbbra is vitatottak maradtak.[108]

 

4. (Akcidenciák)   Talán a fentiekből is kiderülhet, hogy sikertelen kísérlet lenne csupán egyetlen nézőpontból szemlélni Antalffy György tevékenységét, hiszen jóval összetettebb életműről van szó.[109] Árnyaltabbá teheti munkássága megismerését két olyan, tulajdonképpen ismeretlen munka is, amelyek olvastán joggal merülhet fel a kérdés, hogy ezek hol is helyezhetők el Antalffy György műveinek sorában, ismerve írásainak több évtizedes markáns irányvonalát. De ennél is fontosabbnak tűnhet az a probléma, hogy ezeknek az írásoknak a fényében mintha valóban létezett volna alternatívája annak, hogy más irányba fordulhasson tudományos érdeklődése, teoretikus elkötelezettsége, és esetleg más utat futhasson be tudományos karrierje. Természetesen minden találgatás történetietlen, tehát felesleges, viszont annál érdekesebb lehet a két ominózus szellemi termék.

Közismert, hogy a szocialista tudománypolitika által kialakított tudományrendszertan meglehetősen zártnak tekintette mind a marxista, mind pedig a “burzsoá áltudományok”-nak minősített diszciplinák körét. Ez magyarázta Antalffy György tartózkodását is a hatvanas évek elején például attól, hogy közel engedje a az állam és a jog jelenségeinek vizsgálatához a szociológiai megközelítéseket. 1964-ben egy kecskeméti előadásában kifejtette: Szabó Imrével együtt valljuk, hogy nincs szükség önálló jogszociológiára, mert az elválasztaná egymástól az állam és a jog társadalmiságát egész felépítésének, szerkezetének, belső összefüggéseinek elemzésétől. A külön politikai (állami) szociológia és a jogszociológia elismerése ugyanis az államelméletet és a jogelméletet szükségszerűen formálissá tenné, körülbelül úgy, ahogyan ez a burzsoá jogtudományban az államfilozófia és a politikai szociológia, valamint a jogfilozófia és a jogszociológia elszakításával bekövetkezett.[110]

Mindez még furcsábbá teszi azt az három évvel korábban, 1961-ben megjelent, szinte az elfogultságig rokonszenvező könyvismertetést, amelyben fenntartás nélkül támogatásáról biztosította a kibernetika alkalmazásának lehetőségeit a jogalkotás, a törvényalkotás területein.[111] Kerimov 1960-ban, Moszkvában megjelent “Szabadság, jog és törvényesség a szocialista társadalomban” című könyvének VII. fejezetét méltatja őszinte szimpátiával, miközben nem csak Moszkvában kelthetett indokolt feltűnést a társadalomirányítás ilyen radikális reformjára tett javaslat[112] (ráadásul közvetlenül a XXII. Kongresszus előtt), de maga a cikk is “idegen elem” Antalffy György publikációs listáján - főleg, ha tekintettel vagyunk az ez idő tájt írt egyéb munkáira is. A jogtudomány és a joggyakorlat modernizációjára tett javaslat egyértelmű támogatásából viszont az derül ki, hogy recenzens valóban azonosult azzal a kijelentéssel, miszerint “a tudományban új, sajátos tudományágként kialakult kibernetika sikerei megalapozzák annak a lehetőségét, hogy ezt a törvényhozói problémák megoldására is felhasználják”. Ahhoz, hogy a kibernetikai technikát a jog világában felhasználhassuk - olvasható a cikkben - igen jelentős előkészítő munka szükséges (információs nyelv, speciális kibernetikai szerkezet létrehozása stb.). Másrészt a pedig megfelelő káderek kiképzése, akik egyaránt jól ismerik a jogtudomány problémáit, a logikai és nyelvi kérdéseke, valamint a számítógépek működését. Kerimov - elsősorban amerikai szakirodalomra támaszkodva - nem kevesebbet állít, mint hogy “egy ilyen gép a kodifikáció során összegyűjti és summázza a jogi információk sokszor meghatározhatatlan területeit, másodszor pedig megadhatja az összegyűjtött információ bármely részét”.

Mindezek nyomán szinte valamiféle szocialista információs társadalom kontúrjai is körvonalazódni látszanak. A dolgozók fokozott részvétele a politikai munkában ugyanis megkívánja a szovjet jog olyan irányú fejlődését - olvashatjuk a továbbiakban -, amely egyenesen előírja annak vizsgálatát, hogy a tömegek véleményét a kibernetika széles körű alkalmazásával biztosítsák az államéletben. Sőt, valamennyi feladat megoldásához speciális kollektívák létrehozását javasolja a szerző, annak érdekében, hogy “ilyen módon is a demokratizmus további fejlődése és a szovjet jogalkotás életszerűsége segítse elő a nép fejlődését, a szabadság végső győzelmét.”[113]

“A kibernetikai gépek felhasználása feltételezi, hogy a jövőben kialakítsanak bizonyos jeleket, amelyek lehetővé teszik, hogy bármely jelenséget fel lehessen dolgozni ezeken a gépeken.” - értelmezi a kérdés módszertani hátterét a cikk, miközben gyanítható, hogy Antalffy pártfogó álláspontjának kialakulását nagyban befolyásolhatták a szegedi egyetemen Kalmár László professzor vezetésével ekkoriban már ekkor világhírűvé vált “matematikai-logikai és automataelméleti”-nek nevezett tanszéki kutatócsoport nemzetközi sikerei is[114]. “A mű olyan alkotó folyamatot indított el, mely mindenekelőtt a jogalkotás problematikájának eddig meglehetősen elhanyagolt területét a szocialista jogirodalom középpontjába állítja.”[115] - összegzi végül a recenzió a könyv értékeit. Mindezekért tagadhatatlanul úttörő jellegűnek kell tekinteni a könyvismertetést a jogi kibernetika hazai meghonosításának egyértelmű támogatása miatt, még ha Antalffy György további munkásságában az ilyen irányú érdeklődés (sajnos) nem is talált folytatásra.

A “másképpen is történhetett volna” típusú találgatások másik forrása egy olyan elfelejtett munka, amelyet maga szerző sem vett fel később publikációs jegyzékeibe, sőt - talán éppen ezért - nem található az 1990-es Antalffy emlékkönyv egyébként teljességre törekvő listáján sem.[116].

Az előzményekhez tartozik, hogy Szegeden 1947 márciusában jelent meg először a Szegedi Szabadművelődési Tanács kiadásában a Tiszatáj című - ahogyan az impresszum írja - “irodalmi, művészeti és társadalmi” folyóirat. Péter László szerint a szerkesztőbizottságban a szegedi kulturális intézmények valódi koalíciója jött létre,[117] és láthatjuk, hogy a várost Antalffy György helyettes polgármester, az egyetemet pedig (ismét) Bibó István, a “politika professzora” képviselte. Bibó itt jelentette meg az Értelmiség és szakszerűség című munkáját a lap 1947. évi júniusi számában, Antalffytól pedig az 1948. év első számában - mellesleg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc centenáriumának apropóján - jelent meg egy tanulmány (ez egyben első, komolyabb publikációja) a népi közigazgatás és önkormányzat kérdéseiről.[118]

Ha a fentiekben a jogi kibernetikát Antalffy György munkásságában szokatlan témának neveztük, akkor ez a tanulmány egészen más okok miatt szolgálhat meglepetéssel. Itt ugyanis a negyvenes évek végére gyorsan közhelyessé vált szövegek és a kötelező ideológiai citátumok helyett a demokrácia esélyeiről töprengő, még független, fiatal értelmiség önálló gondolataival találkozhatunk. A demokratikus magyar közigazgatás elfogadta a francia közigazgatás jelszavát és azt a régi tapasztalatot, hogy távolból kell kormányozni, de jól igazgatni csak közelről lehet. - veszi indításként máris védelmébe az önkormányzati autonómiát, majd Erdei Ferenc, illetve Bibó István városmegye koncepciójához[119] közelítve így folytatja: Az önkormányzati igazgatás szempontjából az az irányadó érdek, hogy az őt választó illetve megalakító lakosság szervesen összefüggő, földrajzi és gazdasági szempontból természetes tájegységet jelentő területen éljen és ennek következtében az érdekelt nép erejét maga mögött tudó kezdeményezésre és távolsági, érintkezési nehézségekkel nem gátolt, állandó kezdeményező öntevékenységre képes legyen.

A közigazgatás szabályozásáról szólva, eredeti módon, megfontolandónak tartja a szokásjog alkalmazásának célszerűségét is: Helyesen mondja az angolok egyik kiváló jogásza a jogszabályok stílusáról és pontos szerkesztéséről: “amit közönségesen a törvényalkotás művészi feladatának neveznek, hasonlíthatatlanul nehezebben hajtható végre, mint az, amit erkölcsi résznek lehet nevezni. Más szóval, sokkal könnyebb felérni ésszel, mely törvény hasznos és igazságos, mint azt úgy fogalmazni és szabályozni, hogy a célnak valóban és tökéletesen megfeleljen.” Hozzátehetjük ehhez - sorolja tovább érveit Antalffy -, hogy a közigazgatási munkát végzők számára nemcsak az a feladat, hogy feltétlen érvényre segítsék a felszabadulást követő kevésszámú demokratikus jogalkotás rendelkezéseit, nemcsak az a kötelességünk, hogy célul tűzzük ki néhány alaptörvény sürgős megalkotását, hanem az is, hogy számot vessünk azzal az előbb-utóbb előálló szükséggel, hogy a közigazgatási jog csillagászati papíranyagával szemben helyet biztosítsunk a papírjog által ugyan befolyásolt, de mégis annak hátrányait kiegyenlítő, elismert jogforrásnak: a gyakorlati szokásjognak is. Ugyanitt a szervezéstan klasszikusára, Taylorra hivatkozik annak igazolásául, hogy munkaszervezés tudományának elvei a közigazgatásban is maradéktalanul érvényesek – olyannyira, hogy azok elmaradása bizonyíthatóan nagy károkat okozhat.

Társadalmi funkcióira tekintettel a közigazgatás lényegét abban látja, hogy az életviszonyok megsokasodásával nemcsak igazgatni kell, hanem közszükségleteket is kell kielégíteni. Éppen ezért nagyon nehéz az egész országot egy központból jól igazgatni. Az országszerte változó helyi viszonyokat, szokásokat és különleges kívánalmakat igazán csak a helybeliek ismerhetik. Az állam akaratát is ezek tudják a sajátos helyi viszonyokhoz alkalmazva a legcélszerűbben végrehajtani. A közigazgatás gazdaságossága és eredményessége érdekében ezért bízták régtől fogva a közfeladatok egy részét a helyi önkormányzatokra. Az önkormányzat így nemcsak jogot, hanem kötelezettséget is jelent. A helyi önkormányzati igazgatásra még inkább szükség lesz, ha a közigazgatási feladatokat tovább terjesztjük. Minél mélyebben nyúl bele a köz az egyén életébe, annál inkább érezhető annak a tételnek az igazsága, hogy az önkormányzatot nem lehet nélkülözni a közigazgatásban. Éppen ezért elengedhetetlennek tartjuk az önkormányzatok teljes szabadságának biztosítását. […] Mindez összekapcsolódik az emberi és a szerzett jogok védelmével, a rend, a jog, biztonság ideáljaival Az ember szabadságának az ideálja valóban követeli tőlünk, hogy szembeforduljunk minden, az embert merő eszköznek néző erőszakos célszerűséggel, akár a hatalmi politika, akár a hatalmi tőke, akár a technika, akár a társadalmi reform nevében jelentkezik is.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az utolsó két mondat már nem Antalffy Györgytől, hanem - és elnézést a tréfáért - egy ugyanekkor készült Bibó-tanulmányból származik[120] Az önkényes, de talán árulkodó kompiláció csupán annak érzékeltetésére született, hogy jellegét, stílusát tekintve 1947-48 táján még létezhetett konszenzus arra, amely esélyt adott a józan gondolatok érthető nyelven történő kifejezésére. És milyen érdekes lett volna Antalffy Györgyről, mint a Horváth Barna nevével fémjelzett Szegedi Iskola[121] hagyományainak méltó folytatójáról értekezni! De tudjuk, hogy valóság egészen más irányt szabott a történetnek. A folyóirat következő száma - az előzmények ismeretében: váratlanul - egy könyörtelen osztályharcos szemléletű tanulmányt közöl Antalffy Györgytől, amelyről a folyóirat monográfusa csak annyit tartott érdemesnek megemlíteni: a szerző “már a marxizmus-leninizmus államelméletét fejti ki a Tiszatáj hasábjain, és ad hírt a »szocialista állam« mibenlétéről.”[122]

Valóban, már gyökeresen új a mondanivaló és (ekkor még) egészen szokatlan a megszólalás nyelve is: A marxizmus-leninizmus az egyetlen tudomány, amely megadja a tökéletes feleletet az állam mibenlétére, fejlődésére és jövőjére vonatkozólag. A polgári állambölcselet nem adhatja meg a feleletet ezekre a kérésekre éppen azért, mert nem is akarja felfedni az államnak a társadalom életében betöltött szerepét. [...] Sokan nem veszik észre, hogy az állam a legvilágosabb kifejezője annak, hogy a társadalomban osztályharcok folynak és hogy a marxizmus nem a kényszerrel biztosított rendnek a kiküszöbölését óhajtja, - amely egyébként minden társadalomban nélkülözhetetlen -, hanem csak az osztályuralom kiküszöbölését.[…] Az újtípusú állam, a szocialista állam nem arra törekszik, hogy az elnyomást megmerevítse, hanem arra, hogy az osztályok kiküszöbölésével egyszersmindenkorra lehetetlenné tegye az elnyomást, s annak eszközeit. [...] A Szovjet állam azonban nemcsak letarolta a haladásellenes múltat, hanem olyan gazdasági-szervező és kulturális-nevelő munkát végzett Sztálin vezetésével, amire az egész világon nincs példa.”[123] - és így tovább, mondhatnánk, hosszú évekig.

Talán valamikor kiderül, voltaképpen mi történt 1948 elején a két tanulmány megjelenése közötti néhány hét alatt, de mintha az egész életút itt kapta volna meg új és immár végleges irányát. Az országos politikáról tudjuk, hogy ekkor már megkezdődött az egységes munkáspárt létrehozása, és éppen 1948 március elején zárták ki a szociáldemokrata pártból a Kéthly-Szeder-frakciót - tehát egy könnyen jobboldalinak minősíthető tanulmány ezekben a napokban már akár politikai konzekvenciákkal is járhatott volna.[124] Valószínű azonban, hogy ennél közvetlenebb veszélyt jelenthetett egy vidéki nagyváros szociáldemokrata alpolgármesterére nézve az a kevéssé ismert megállapodás, amelyet a két munkáspárt titkárságának közigazgatási osztálya vezetői írtak alá 1948. február végén “a közigazgatásban dolgozó jobboldali szociáldemokraták eltávolítása” tárgyában. Eszerint a továbbiakban a kommunista pártközpont minősítése alapján kellett a.) a pártból kizárni és állásából is elbocsátani; b.)a pártból kizárni, de állásában meghagyni; c.) állásából elbocsátani, de a pártban meghagyni a különböző státusú szociáldemokrata tisztségviselőket. Ezen kívül létezett egy további “csendesen futni hagyjuk őket” kategória azok számára, akiket – amennyiben “önként” lemondtak posztjukról – nem kívántak pellengérre állítani.[125] Így talán már érthető, hogy Antalffy György milyen dilemmával találhatta szemben magát, és miért tekintette felejtendő ifjúkori kisiklásnak ezt a fontos, bár akkoriban “polgáriként” könnyen elmarasztalható (talán el is marasztalt) munkáját.[126] olyannyira, hogy első komoly írását későbbi publikációs jegyzékeiből következetesen kihagyva mindenkor a másodikként megjelent tanulmányát[127] tüntette fel első megjelent írásaként.

Természetesen lehet az is, hogy mindez merő találgatás és ennek a gyors váltásnak és változásnak mindehhez nincs sok köze. Bármi legyen is azonban a valódi ok, az tény, hogy Antalffy György tudományos, oktatói munkássága és személyes karrierje ettől kezdve konzisztensnek bizonyult azzal a közel fél évszázados társadalmi, politikai és jogi gyakorlattal, amely a magyarországi szocializmus időszakát jelentette. De ahogyan általában is fogyóban az ismeretlen vagy kevésbé feltárt részei e korszak makrotörténelmének, éppúgy remélhető, hogy bővülni fognak megbízható ismereteink meghatározó szereplőiről, köztük e nagy formátumú személyiség életpályájáról is.