Rixer Ádám

A történeti alkotmány lehetséges jelentéstartalmai

 

 

 

 

 

1. Bevezetés

 

A gyakorló jogász az ügyfele érdekében, illetve a jogeset megoldása érdekében kérdez. Ezt úgy teszi, hogy maga az ügy nem válik személyessé, az azzal való kapcsolata nem lép át egy jól tervezhető pontot, illetve határt. Ezzel szemben a jogtudós azért kérdez, mert van egy válasza, egy legalább félig kész hipotézise; s ahhoz, hogy ez az ötlet, meglátás avagy gondolat berobbanhasson a tudományos közéletbe, valakinek fel kell tennie egy kérdést… kitapinthatóvá téve a valós vagy vélt problémát. A fentiekhez képest a tanár azért kérdez, mert szeretné, ha nem csak ő tudná a választ, hanem a diák is, akinek éppen a kérdezés művészetét kell elsajátítania az iskolapadban...

S minden eddig felvázolt okon túl az alázatos ember azért kérdez, mert nem tudja a választ. A mindig kész válaszokkal rendelkező, a joggal hivatásszerűen foglalkozó is kerülhet olyan helyzetbe, melyben azért kell kérdeznie, mert tanácstalan, sőt, teljes mértékben tanácstalan. Napjaink jogtudományában, amiképpen napjaink közéletében, ilyen – alázatra késztető és kutatásra ingerlő - kérdés, hogy mi is az a történeti alkotmány?

Másként fogalmazva; a történeti alkotmány fogalma a jogtudomány egyik fekete lyuka; „a téridő olyan tartománya, amelyik nem tud a szokásos módon kommunikálni a külső univerzummal.”[1] Kijelenthető, hogy a történeti alkotmány (fogalmának) kommunikációja azzal a természetes közeggel, mely egykor megszülte, közel sem problémamentes. A jogpozitivizmus szelleme, a politika- és jogtudomány idegenkedése, a tudomány világán kívüli leírási kísérletek elidegenítő hatása mellett a mostohagyermeki lét alapvetően annak köszönhető, hogy a rendszerváltás után sem látunk példát arra, hogy a szélesebb szakma által is elfogadott tudományos műhelyek, szakmai közösségek vállalkoztak volna a történeti alkotmány tartalmának – s ami különösen lényeges -, továbbható, ma is hasznosítható eredményeinek egzakt katalogizálására. Valamennyi – egyébként jelentősnek nevezhető – kísérlet elszigetelt erőfeszítést mutat, nélkülözve az interdiszciplináris jelleget, a kiterjedt alapkutatásokat és a letisztult következtetéseket. A kérdéskör jelentőségét egyébiránt felnagyítja az új Alaptörvény szövegszintű viszonya a történeti alkotmányhoz, illetve a Szent Koronához.

Jelen írás nem vállalkozik többre, mint annak felvázolására, hogy a történeti alkotmány fogalmának milyen ma elfogadott, illetve milyen – a jelen közpolitikai és tudományos irányváltásokat is figyelembe vevő – jövőbeni lehetséges jelentései vannak, lehetnek. E rövid vázlat azért sem haszontalan, mert a történeti alkotmány fogalma – a már említett jelentős kísérletek ellenére is – még mindig csupán helyét keresi a jogdogmatikában, illetve az egyes szakjogtudományokban.

 

 

 

2. A történeti alkotmány általánosan elfogadott megközelítései

 

A történeti (íratlan) alkotmány fogalmi elemei között a legtöbb szerző hagyományosan a következőket említi:

·        többféle normából áll (írott és íratlan);

·        ezen normák időben elkülönülve, egymástól – legalább részben - függetlenül jönnek létre;

·        különböző szintű jogforrások alkotják;

·        létrejötte az ún. kompromisszumos alkotmányfejlődésre jellemző: „A fejlődés fontosabb pontjain, korfordulóin az alkotmány törvényekbe rögzített elemein intézményes változtatást kell tenni, hogy az alkotmány lényege, élő ereje megóvassék.”[2]

 

Szintén evidencia, hogy az alkotmányokat többféle szempont szerint lehet csoportosítani. Az egyik lehetséges csoportosítás az alkotmányoknak keletkezésük, megjelenési és létezési formájuk szerinti

csoportosítása. Eszerint két fajta alkotmányt különböztetünk meg; a történeti és a kartális alkotmányt.[3] Történeti alkotmánynak azt az alkotmányt nevezzük, amely egy adott ország történelmi fejlődése során folyamatosan jön létre, létezik és alakul, úgy hogy az alkotmányt alkotó alkotmányjogi szabályokat a történelmi fejlődés folyamán megszülető, egymást felváltó, kiegészítő, módosító törvények, más alkotmányjogi jellegű jogszabályok, illetve a szokásjog szabályrendszere foglalják magukban.[4] Kartális alkotmányról akkor beszélünk, amikor egy adott ország meghatározó jelentőségű, lényeges alkotmányjogi szabályait a többi törvénytől elnevezésében és megalkotási módjában is megkülönböztetett törvény, a jogforrási rendszer csúcsán álló, önmagát alkotmánynak (alkotmánytörvénynek) nevező alaptörvény foglalja magában, mely mellett a további alkotmányjogi szabályokat más törvények, jogszabályok, illetve a szokásjog szabályai az alaptörvénnyel nem ellentétes módon, azt részletező és kiegészítő jelleggel tartalmazzák[5].

A történeti és kartális alkotmányt másképpen a jogirodalomban illetve a jogászi szóhasználatban – vitatható módon – íratlan illetve írott alkotmánynak is szokták nevezni. A történeti alkotmány fogalmának szinonimájaként használt íratlan alkotmány elnevezés arra kíván utalni, hogy a történeti alkotmány világában nincsen egy egységes, írásba foglalt alaptörvény, és hogy az alkotmányt alkotó törvények, más jogszabályok között a mintegy összekötő elemet képező szokásjog kiemelt szerepet játszik. Salamon László szerint az „íratlan” jelző és annak ellentéteként az „írott” jelző használata azonban aligha megalapozott, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a történeti alkotmány is „írott”, hiszen egyrészről az azt alkotó törvények és más jogszabályok a jogalkotó által írott formában kibocsátott és írott formában létező jogi normák, másrészről a szokásjog maga is valamilyen módon (jogkönyvekben történő leírása, illetve a szokásjogi szabályokra hivatkozók argumentációinak írásbeli rögzítése stb. révén) írásba foglaltan létezik.[6]

Az alkotmányfejlődés történeti menetében időben először a történeti alkotmány jelenik meg. Az egyes államok létrejöttével és jogrendjének kiformálódásával ugyanis értelemszerűen megjelennek az államra és a jogrendre vonatkozó legalapvetőbb szabályok, melyek egyszersmind az adott állam alkotmányjogi berendezkedését is meghatározzák, vagyis egyben az adott állam alkotmányjogi szabályait képezik.[7]

 

 

2.1. A magyar történeti alkotmány hagyományos fogalma, forrásai és tartalma

 

2.1.1. A történeti alkotmány időbeli keretei

 

Az alkotmány az állam jogi rendjének szabályozására szolgáló alaptételek összessége, amely burkolt vagy kimondott formában – magába foglalja az adott állam társadalmi felépítésének, az állami intézmények működésének alapelveit és az állam tagjainak jogait és kötelességeit. Így nézve minden államnak van és volt alkotmánya, azoknak is, amelyeknek, ha nincs is egyetlen rendszerbe foglalt alaptörvényük, de az állam alapvető rendjét egyes, idővel különös jelentőséget nyert törvények, privilégiumok és szokásjogi elemek határozzák meg. Ebben a formában volt alkotmánya (történeti alkotmánya) a prekapitalista formációknak. Magyarországon a Szent Istvánnal kezdődő törvényhozás kiindulópontja lett a „feudális alkotmánynak”, amely rendi alkotmánnyá alakult át az Aranybulla korától a Hármaskönyvig, sőt az 1618-as országgyűlésig terjedő időszakig.[8] A magyar rendi alkotmányt régi közjogászaink szívesen rokonították az angol alkotmányfejlődéssel (Magna Charta Libertatum, 1215. - Aranybulla, 1222.). A korlátozott rendi monarchia kialakulásának folyamata tartalmában és formájában (történeti alkotmány) is sok hasonlóságot mutat.[9]

A tételesen meg nem fogalmazott történelmi alkotmány továbbélt a tőkés viszonyok között is, amennyiben a feudális uralkodó osztály – több vagy kevesebb polgárosulással járó – kontinuitását, a polgári átalakulás valamilyen kompromisszummal történő lezárulását jelezte.[10] Történeti alkotmányunk – leszámítva egyes időszakokat – egészen az 1949. évi XX. törvény elfogadásáig hatályban volt.

 

2.1.1.1. Az ezeréves alkotmány

 

A történeti alkotmány kezdeteinek és tartalmának megítélése azonban korántsem volt egységes a magyar jogtörténetben: „Mennyi idős a magyar közjogi gondolkodás és rendi alkotmány?” – teszi fel a kérdést Erdélyi László, s meg is adja a választ: „Hétszáz éves. Ennyi ideje annak, hogy a törvényhozó jog gyakorlásában nemcsak a király és főpapi, főtiszti tanácsa vesz részt, hanem a XIII. században keletkezett új, örökölhető, tehát függetlenebb nagybirtokok urai és a királyi uradalmakból kivált köznemesek is vagy személyesen vagy követeik útján.”[11] Ez Eckhart álláspontja is; Eckhart – pl. Molnár Kálmánnal és más szerzőkkel szemben - tagadja a magyar alkotmány ezeréves voltát.[12]

 

2.1.3. Az organikus fejlődés

 

A szakirodalom alapján kijelenthető, hogy a történeti alkotmány szerves fejlődés eredménye, sőt, maga a szerves fejlődés. Az alkotmány történeti jellege természetesen nem jelent megkövesedést; a történeti alkotmány is változik. Ez a változás azonban nem erőszakos megszakítás és új rendszer életbelépte,[13] hanem fejlődés, továbbépítés, a szükségesnek talált reformok beépítése az alkotmányba.[14] Amiként azt Egyed István kifejtette: „A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt és ma sincs egységes szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk történeti és nem írott (kartális) alkotmány.”[15] Egyed egyenesen a kartális alkotmány hátrányait hangsúlyozza a történetivel szemben: „Az írott alkotmány mesterséges alkotás lévén, ahhoz a nemzet kevésbé ragaszkodik; azonkívül a kartális alkotmányt az írott szavak betűje és a zárt szerkezet merevvé is teszi” - írja.[16]

Mezey Barna mindezt a következőképpen fogalmazza meg: „Az európai írott, chartális alaptörvényektől eltérően a magyar állami struktúrát nem foglalták egy egységes kódexbe, alkotmányba. Mindez azt (is) jelentette, hogy a közjog megőrizte majd ezeréves fokozatos fejlődésének számos intézményét, s alapelvét.”[17] A magyar alkotmány sajátos történeti formájának, illetve egyedülálló szellemiségének leírását a magyar jogtudományban könyvtárnyi irodalom tükrözi vissza. Ezen irodalom középponti gondolata, hogy a magyar alkotmány a nemzet szelleméből, lelkéből és erkölcseiből táplálkozik, s mint ilyen nem csupán egy szilárd hagyomány megtestesítője, de következetes gondolkodásmódja révén a jövő alakítója, fejlesztője is.

 

2.1.4. A történeti alkotmány alkotórészei

 

A történeti (íratlan) alkotmány több, a történeti fejlődés különböző szakaszaiban létrejött törvényből áll, s részben nem törvényhozási (parlamenti) úton keletkezett és formálódott  ún. alkotmányos szokásokban gyökeredzik. Ilyenként hivatkoznak az „ezeréves” magyar alkotmányra is.

Tovább pontosítva mindezt; régi jogunk, így alkotmányunk megismerésének forrása a szokásjog, a törvény és a privilégium. A leges cardinales (sarkalatos törvények) jelentették a történeti alkotmány legbensőbb fogalmi magvát, melyet – s erre többen is kísérletet tettek[18] - tételesen is felsorolható törvények alkottak. A legrégibb az említett források közül mindenképpen a szokásjog, amely olyan ismétlődő eljárásmódok, cselekvések, döntések sorozata, hogy abból szabály ismerhető fel, mégpedig olyan szabály, amely a fennálló erkölcsi renddel összhangban van. A társadalom ősi állapotában, s talán később is, erősebben kötelez a szokás, mint a törvény. Egyebek mellett azért, mert a szokást az emberek jól ismerik, meggyőződésükben létezik.[19]

A szokás országos vagy részleges, helyi, például valamely megye vagy város területén kötelező. Werbőczy Hármaskönyvében, mint a szokásjog legértékesebb és legnevezetesebb gyűjteményében, hármas erőt tulajdonít a szokásnak, úgy mint törvénymagyarázó, törvényrontó és törvénypótló hatást. A törvény értelemének kétséges mivolta esetén a szokás megadja a helyes értelmet vagy lerontja azt, ha ellentétben áll vele, s így pótolja a hiányzó törvényt.[20] A XVI. századra már az igazságszolgáltatás zavaraihoz vezetett az ország különböző térségeiben egymástól eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó szokásjog léte. „Werbőczy Hármaskönyvének jelentőségét részben az adta, hogy szerzője az országos szokásjogot összegyűjtötte, feldolgozta, s ezzel egyszersmind a történeti jogrendszer maradandó elemeit az utókor számára megmentette, átörökítette (…).”[21] Az írásba foglalt szokásjog további példái hazánkban az 1769-es Planum Tabulare és a 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályok.

 

„Beszéltek a régiségben jó szokásról, amelyet az elődök gyakoroltak. Jó jog az, ami régi. A középkori bíróságok ismételten hangoztatták, hogy régi és helyes szokás szerint (iuxta antquam et approbatam consuetudinem) ítélkeznek.[22] „Ezen nézetnek megfelelően mutattak be réginek olyan jogviszonyokat, intézkedéseket, amelyek esetleg nem is mindig voltak nagyon múltbéliek. Ezért is hivatkoztak Szent Istvánra, illetőleg a szent királyokra, akikről mint a meglévő jogviszonyok létrehozóiról szóltak. Az Aranybulla is a Szent István által adott szabadságokat állítja helyre, amelyek időközben veszendőbe mentek, de újra feléledtek. Ez a hivatkozási mód megismétlődik a közjogi jogalkotásban.”[23] Még az erdélyi jobbágyság is „a szent királyok által a magyarok országa minden lakóinak adott szabadságok visszaszerzése és visszanyerése” érdekében emlékeztet a régi szabadságokra 1437-ben, amikor arra hivatkoznak, hogy az egyezség feltételei addig érvényesülnek, amíg meg nem kapják „Szent István király levelét” Zsigmond királytól, mert akkor aszerint fognak élni.[24]

A szokásjog elsősorban bírói ítéletekből és a régi jogélet okleveles emlékeiből ismerhető meg, amelyek tartalmi hasonlósága szerint felismerhető az egykori jogfelfogás, még akkor is ha nem hivatkozik kifejezetten fennálló szokásra.[25]

 

2.1.5. Az alkotmányos értékek megragadásának nehézségei

 

Álljon itt egy jogirodalmi példa, amely valós képet ad arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki az egyes jogtörténeti emlékek feltárásán keresztül kíván eljutni a történeti alkotmány értékeihez. Nézzük meg az istváni Decretum példáján, hogy milyen problémákat kell megoldania a feladatra vállalkozónak!

 

Bónis a következő nehézséget érzékeli: „Az irodalmat figyelve (...) hiányosnak kell mondanunk az istváni Decretum jogtörténeti feldolgozását. Sajátságos, hogy gazdaságtörténeti adalékoktól szellemtörténeti szintézisig annyi mindent kielemeztek szövegéből, csak éppen mint jogforrást nem méltatták, holott alkotója annak szánta és megismerése elsősorban jogtörténeti feladat.[26] Ha Szent István törvényét ebből a szempontból vizsgáljuk, elsősorban meg kell állapítanunk a szöveget, amelyre következtetéseinket alapíthatjuk; meg kell határoznunk jogforrási jellegét, vagyis azt a jogi formát, amelyben a törvényhozó akarata megnyilvánul; fel kell derítenünk szerkezetét, amelyre az összeállító törekedett. Ezután az előzmények kérdésére, a hazai és idegen forrásokra terjeszkedünk ki, hogy a jogalkotó szándékaira következtethessünk: az előttünk álló alkotás összetevőit alaki és tartalmi átvétel szempontjából tekintjük át. Végül a következményekhez fordulunk, mert érvényesülés nélkül a legszebb törvénykönyv is csak holt betű marad; de a használat során minden jogi szöveg változásoknak is van kitéve, s ezek is igen tanulságosak. Mint a fának törzsén kívül gyökereit és koronáját, az embernek egyéniségén kívül őseit és utódait, úgy kell megismernünk a jogforrásnak összetevőit és eredményeit is ahhoz, hogy a nemzeti jogfejlődés egészében elfoglalt helyét kijelölhessük.[27]

Külön ki kell emelnünk, hogy Szent István Decretumának szövege több változatban maradt ránk. Az Admonti Kódex XII. századbeli, a Túróczi Kódex XV., az Ilosvai és a Kollár Kódex XVI. századbeli másoló munkája. Vannak, akik a Decretumot keresztény szellemben fogant önálló magyar alkotásnak tekintették,[28] ám velük szemben mindig is létezett az az álláspont is, amely a konkrét jogforrást, s általában a kezdeti magyar királyságot „teljesen német mintára” kialakítottnak, „lényegében német orientációt” követőnek mondta,[29] vagy – némineműleg finomabban fogalmazva - „a rendelkezések jórésze idegen eredetű” álláspontra helyezkedett.[30] Eckhart jogfejlődésünk autochton voltának kérdését a jogtörténet egyik legnehezebb, „alig megoldható problémájaként” jelölte meg,[31] ezzel arra a problémára mutatott rá, amelyet elsősorban érdemes megvizsgálni, különösen erre az emlékünkre nézve. Bónis egyébiránt arra a következtetésre jut, hogy „A régi szokásjog, a még meglehetősen partikuláris egyházjog, a feledésbe merülő frank törzsi népjogok kész rendszereket nyújtottak a magyar törvényhozás úttörőjének, ő azonban mindegyikből vett valamit, de egyikből sem mindent. Elmondhatjuk, hogy Szent István törvénye egyházjogi elemekkel átszőtt, magyar anyagból készült, lényegében önálló alkotás.”[32]

 

 

 

3. A történeti alkotmány fogalmának alternatív jelentései és jelentéstartalmai

 

 

3.1. A történeti alkotmány mint sui generis jogértelmezési módszer

 

A hegyományos történeti értelmezés a jogi szabályt a szabályozás történeti indokai és körülményei feltárása útján vizsgálja, ily módon kísérelve meg a szabály helyes jelentésének feltárását.

Lázár János (FIDESZ országgyűlési képviselője, frakcióvezető) 2011. március 28-án a Magyarország Alaptörvényéről szóló T/2627. számú javaslathoz az alábbi módosító javaslatot terjesztette elő: „A Javaslat 24. cikk (1) bekezdése a következők szerint módosul: „(1) Az Alkotmánybíróság az alkotmány[az Alaptörvény ] védelmének legfőbb szerve. Döntéseit a történeti alkotmány, az alaptörvény és a sarkaltos törvények alapján hozza .” Lázár János a javaslatot néhány nappal később visszavonta. Kijelenthető, hogy amennyiben a lázári javaslat helyt kap az Alaptörvényben, úgy egy feltétlenül új, sajátos, s valamifajta önállósággal rendelkező értelmezési módszert[33] kaptunk volna (függetlenül attól, hogy e lehetőség megkönnyítette, vagy éppen ellenkezőleg megnehezítette volna-e a jogalkalmazó dolgát...). Ez a módszer a történeti értelmezési módszer sajátos kiterjesztésével arra tett volna kísérletet, hogy a hatályos jogot létrehozó történeti körülmények közé beemelje azokat a tényeket, elveket és értékeket is, amelyek a (rég)múltban létezett, hasonló jogviszonyok korábbi, alkotmányos szabályozásaiban léteztek.

Egy ilyen értelmezési gyakorlat akkor válhat igazán problematikussá, amikor a többi, „jogilag pontosabb” értelmezési mód „félretolásra kerül”,[34] illetve amikor az említett – segítségül hívott - elvek és értékek nem kellőképpen letisztultak. Felettébb problematikus – hasonló okokból – az új Alaptörvény R) cikkének (3) bekezdése, amely a következőket rögzíti: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”

 

 

3.2. A történeti alkotmány mint láthatatlan alkotmány

 

A volt államfő, Sólyom László egy vele készült interjúban azt állította, hogy „a történeti alkotmány egyetlen használható és élő része az ún. láthatatlan alkotmány, amelyet nem lehet hatályon kívül helyezni, és amely szükségszerűen az új alaptörvény alkalmazásának is alapja lesz.”[35] A magyar jogi közbeszédben a láthatatlan alkotmány kifejezés értelme letisztult: a láthatatlan alkotmány nem egyéb mint az Alkotmánynak az Alkotmánybíróság tevékenysége nyomán konkretizálódó olyan tartalma, amely egyúttal a testület jövőbeni munkájának keretéül is szolgál.[36] A láthatatlan jelleg tehát egyértelműen azokra az általánosan elfogadott erkölcsi, morális alapelvekre utal, melyek bármely alkotmánynak mögöttes indokai és elvei. Feltételezve, hogy az ezen elvek katalógusára vonatkozó közmegegyezés nincs kitéve jelentős változásoknak, határozottan állíthatjuk, hogy a történeti alkotmány láthatatlan alkotmánnyal történő azonosítása lehetséges. Még akkor is, ha ma a láthatatlan alkotmány alapvetően jogdogmatikai, jogelméleti kategóriaként sejlik fel, szemben a történeti alkotmány elsődlegesen jogtörténeti tartalmaival.  Ennek az állításnak nem mond ellent az a tény sem, hogy jogtudományunkban – meglepő módon – a láthatatlan alkotmány tartalma pontosabban kimunkált, mint a történeti alkotmányé.[37]

 

 

3.3. A történeti alkotmány, mint „fiktív” alkotmány

 

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy adott politikai feltételek között a közhatalom intézményes birtokosai az alkotmányt érintetlenül hagyhatják, anélkül, hogy annak rendelkezéseit megtartanák, s így valamifajta „önkényuralmat” gyakorolnak. Jelen vizsgálatunk tárgyánál maradva ez azt is jelenti, hogy nem feltétlenül elég csupán katalogizálni a történeti alkotmány egyes elemeit és az azokból leszűrhető (alap)elveket, jogokat stb., hanem szükséges a történeti alkotmány fennállása alatt követett jogalkalmazói gyakorlatok rendszerező feltárása is. Ennek hiányában ugyanis megdönthető – ám soha meg nem cáfolt - vélelemként él tovább az a közvélekedés, amely a történeti alkotmányt alapvetően belső ellentmondásai, az írott formák és követett gyakorlatok közti különbségek mértéke okán tartja érdemi értékelésre korlátozottan alkalmasnak és a jelen jogélet alapjaként elfogadhatatlannak. 

A történeti alkotmány hívei szerint a történeti alkotmány a jelenlegi (legújabb) alaptörvénnyel kontinuus, többé-kevésbé önmagában is egységes jogi instrumentum, amely közvetlen előzménye, sőt valamiféleképpen alapja és igazolója is a 2012 január 1-től hatályos, írott alkotmánynak. Ez a szemlélet – kimondva vagy kimondatlanul – feltételezi, hogy az időbeli, térbeli, nyelvi, felfogásbeli, kulturális sokszínűség és rétegzettség – sőt olykor ellentmondásosság – ellenére is egy egységes, irányultságait és elvárásait tekintve homogenizáló, sőt azokat időről-időre alkotó módon megújító elv- és szabálygyűjteményről van szó. Ezzel a szemlélettel szemben áll – kimondva vagy kimondatlanul - a történeti alkotmány fiktív jellegét hangsúlyozó szemlélet, amely vagy azt állítja, hogy a történeti alkotmány egységessége és konzisztens volta – s ekként mai hatályos jogunkba, illetve jogértelmező eszköztárunkba történő bárminő beillesztése - merő illúzió, vagy akként vélekedik, hogy ha valaha megállapítható, „kitapintható” is volt ezen elvek és eszmék pontos tartalma, ezek reprodukálása és különösen a mai tételes jog általi megújítása nem több mint erőtlen utópia.

 

 

3.4. A történeti alkotmány mint egyedi jogintézményekben továbbélő eszme

 

A történeti jogi iskola a 19. század elején létrejött, a természetjoggal és az észjoggal szembeni reakciót képviselő nagy hatású német irányzat, amely a jogot organikus fejlődés eredményének tekinti, és forrását a nép jogi meggyőződésében, illetve egy érzelmekből, vágyakból, hajlamokból összetevődő „népszellemben” keresi. Képviselői szerint keletkezésére nézve minden jog szokásjog, tehát mindig csendesen működő belső erők, nem pedig törvényhozás önkénye” által jön létre. Jelen állapota csak fejlődésének átmeneti szakaszát jelenti, amelyet csak múltjából lehet megérteni; ez a magyarázata a római jog továbbélésének is.[38]

Ebből következően a valódi történeti alkotmány a népszellemből – sőt: a néplélekből – lenne megismerhető. Ebben a megközelítésben pl. az Aranybulla tartalma csupán következménye, ha úgy tetszik lenyomata a kor gondolkodásmódjának, meghatározó politikai és jogi modelljeinek; azaz semmi esetre sem olyan önálló jogi érv, amelyet értelmezés nélkül lehetne hozzákapcsolni más hasonló tényekhez. Ez a megközelítés az egyik szélső pont a lehetséges és elfogadható vizsgálati megközelítések között; a másik szélső pont pedig az az értelmezés, amely több mint kilencszáz esztendő jogintézményeinek katalogizálása révén látja megállapíthatónak a történeti alkotmány fogalmát és tartalmát. A két szélső pont között találjuk azt a megoldást, illetve annak képviselőit, akik – a kérdést jelentősen leegyszerűsítve – csupán egy-egy jogintézményre koncentrálva állítják, hogy az nem csupán a történeti kontinuitás, illetve a népszellem megtestesítője, de egyúttal a jelenkori nehézségekre adott adekvát, pozitív jogi válasz is.

Ennek a szemléletnek a képviselőit akár pragmatikus történeti alkotmány-híveknek is nevezhetnénk,

akik felismerik, hogy a történeti alkotmány tételesjogi elemeinek teljes elhanyagolása éppúgy elerőtleníti az érvelést bármely tárgyban, mint az ezeréves fejlődésben „kijegecesedett” elveket katalógusszerűen feltárni igyekvő, és azok teljeskörű feldolgozását igénylő megközelítés.

 

Példaként a történeti alkotmány egy-egy konkrét jogintézményben megjeleníteni kívánó gondolkodásmódra a kétkamarás parlament ügyét, illetve a Szent Korona-tant említhetjük. Ezek rövid áttekintésére a következő két alpont vállalkozik.

 

3.4.1. A kétkamarás parlament

 

Zétényi Zsolt kiemelt fontosságot tulajdonít a történeti hagyománnyal harmonizáló alaptörvénynek, illetve alaptörvényeknek.[39] Zétényi szerint a mai alkotmányos rendszerben nem kellőképpen vannak jelen egyes, a „régi alkotmányos politikai rendszerre jellemző” elvek és követelmények. Ezek között első helyen említi a politikai nemzetet megtestesítő kétkamarás országgyűlést.[40]

Ma – az említett szerzővel szemben - a szakirodalom döntő többsége élesen elutasítja a kétkamarás országgyűlés ideáját. Érvelésük sokrétű:

l  A második kamarára általában azért van szükség, hogy a föderális államokban a szövetséget alkotó tagállamok képviselethez jussanak a parlamenti döntéshozatali folyamatban.[41]

l  Az előbbivel párhuzamos érv, hogy a második kamarát általában – egyébként is - a terület vagy lakosságszám szerint nagynak minősülő államokban alakítják ki, hogy a parlamenti döntések meghozatalakor a rendkívül szerteágazó, sajátos – kisebbségi, területi vagy más korporatív – érdekeket minél jobban figyelembe tudják venni.[42]

l  A „quasi második kamarákkal” kapcsolatos elképzelésekkel szembeni érvek között Jakab András álláspontja érdemel említést: „Az érdekegyeztetés (...) szükséges (...) egy (gazdaságba beavatkozó) demokratikus jogállamban, de ennek informálisnak kell maradnia abban az értelemben, hogy döntési jogosultságokat nem lehet ide delegálni. Ha formálisan is döntési jogaik vannak az érdekegyeztető tanácsoknak (pl. Magyarországon jelenleg a minimálbérre vonatkozóan az 1992. évi XXII. tv. a Munka törvénykönyvéről 17. §-a szerint az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak egyetértési joga van), az csak akkor nem roncsolja a demokratikus felelősségi viszonyokat, ha egyszerű országgyűlési többséggel (vagyis kormánytöbbséggel) ezek megszüntethetőek lennének. Vagyis nincs probléma egy egyszerű törvényi mechanizmussal, hiszen a kormány arra nem hivatkozhat a felelősség alóli mentesülésként (hiszen parlamenti többségével megváltoztathatta volna), de ezen mechanizmusok kétharmados vagy alkotmányos szintű rögzítése már súlyosan problematikus lenne.”[43]

l  A korporatív képviselet alighanem legnagyobb problémája, hogy csak igen kevéssé összeegyeztethető a parlamentáris kormányformával, hiszen éppen az a lényege, hogy a pártelvű képviselethez képest más, alternatív képviseleti tartalmakat hoz be a rendszerbe.[44] Ez pedig egy nagy mértékben kiszámíthatatlan politikai közeget kreálna, s ez a tény áll a mértékadó politikai erők mai elutasító álláspontja mögött is.

l  „Nincs Magyarországon olyan társadalmi réteg, illetve olyan törvényes érdekcsoport, amelynek politikai érdekképviselete megfelelő szervezés esetén az általános és egyenlő választójogon nyugvó, többpártrendszerű közvetlen és titkos választással létrehozott egykamarás országgyűlésben nem érvényesíthető. A megfelelő szervezés eszközeire és módozataira természetesen szükség lehet a választások előtt, alatt és után is” - olvashatjuk az érvek között.[45] Ez az érv tekinthető a leggyöngébbnek, bár kétségtelen, hogy formális megközelítésben helytálló az okfejtés; elvileg semmi sem zárja ki pl. a roma népesség fentiekben kifejtett érdekmegjelenítését, ám – e körben - a közpolitikai, közéleti és köznapi gyakorlat kiáltó ellentétben áll az idézett tanulmány kijelentéseivel.

l  Tény továbbá, hogy „A kétkamarás rendszer egyik döntő funkciója a parlamenti tanácskozás és döntéshozatal javításában jelölhető meg, amennyiben ez lehetővé teszi az ügyek alaposabb megtárgyalását, a különböző szempontok figyelembevételét és az elhamarkodott döntéshozatal elkerülését”,[46] ám az is megfigyelhető, hogy a kétkamarás parlamentek kialakulása organikus fejlődés eredménye; érdemi előzmények híján, egyetlen jogalkotói döntéssel történő bevezetése szinte fogalmilag kizárt. Olyan „lenyűgöző”, gyakorlati problémák kreálód(hat)nak ugyanis – az időben kialakuló, lépésről-lépésre csiszolódó megoldások finomhangolása híján -, melyek a politikai obstrukció új eszközeit állítják elő, tovább gyengítve a döntéshozatali mechanizmusok eredményességét. A mai politikai kultúra és a politikai szokások rendszerében szinte megoldhatatlan feladatot jelentene a kamarák közötti kapcsolatot szabályozó „üzenetváltások” működőképes szabályainak kialakítása, vagy éppen – a régebbi sessiones mixta mintájára - a kamarák közös tanácskozásait rendező elvek sikeres bevezetése.[47]

l  A határon túli magyarok országgyűlési képviseletének – akár egy második kamara keretei között, akár más módon megvalósuló - gondolata olyan politikai, szimbolikus célokat követ, amelyek közjogi megvalósítása felettébb nehéz. Az Országgyűlés összetételének átalakítása, kevéssé alkalmas ilyen célok elérésére anélkül, hogy meg ne törné a parlament felépítésének és/vagy a választójog logikáját. A szimbolikus politizáláshoz inkább szimbolikus aktusokat kellene keresni. Emellett utalni lehet arra is, amit sokan újabban egy hagyományos angolszász alapelv parafrázisával fejeznek ki: „nincs képviselet adózás nélkül.” Ennek az érvnek az a lényege, hogy indokolatlan saját jogú képviseletet biztosítani a Magyar Országgyűlésben olyan közösségeknek, amelyek nem viselik a parlamenti döntések következményeit.[48]

 

Kijelenthető, hogy a második kamara ötlete ma Magyarországon megvalósíthatatlan, ám azok az okok, melyek időről-időre felvetik ennek szükségességét, továbbra is kezeletlenek. Hazánkban ugyanis az érdekegyeztetés átpolitizált és instabil gyakorlata miatt a közszféra döntéseinek minősége gyakran nem megfelelő, végrehajthatósága nehézkes, értékelése féloldalas. A közpolitika egyensúlyzavaros, az érintett szereplők súlya és koordinációja a túlpolitizáltság miatt folyamatosan aránytalan és kiszámíthatatlan. Az okok között döntő súllyal jelenik meg, hogy az új közép-európai demokráciák nem a széleskörű társadalmi részvételen alapuló, rétegzett és kifinomult társadalmi konzultációs eljárásokra és intézményrendszerre építették a politikai rendszert, hanem – szinte kizárólag - a képviseleti elven működő parlament-központú politikaformálás struktúráira.

 

3.4.2. A Szent Korona-tan

 

A Szent Korona-tan szerint – hagyományosan - a Szent Korona az az erkölcsi személyiség, amelyben az egyes nemzetrészek egésszé olvadnak; ez az a forrás, amelyből minden hatalom ered; ez az a keret, amely területet és lakosságot különleges állami létbe foglal össze. A Szent Korona tana szerint az államhatalom a nemzeté, amely azonban azt a kormányzás ténye által megosztja a királlyal. Király és nemzet együtt teszik ki a Szent Koronát, amely a magyar államiságnak misztikus megszemélyesítője és az alkotmányos királyság szimbóluma.[49] A hatalom megosztottsága a király és a nemzet között úgy a törvényhozásban, mint a végrehajtó hatalom gyakorlása terén „nyilvánul”. A magyar állam területe az Szent Korona országai, a király a Szent Korona feje, a polgárok a Szent Korona tagjaim az állami javak a Szent Korona javai; még a magántulajdonnak is a Szent Korona az ősforrása, amelyre az uratlanná vált birtokok visszaháramlanak.[50]

A magyar alkotmányjogi-közjogi rendszerben a Szent Korona tana az a gondolatrendszer, amely „mintegy abroncsként fogja össze az alkotmányos eszmékről szóló elmélkedéseket.”[51] Sajátos közjogi szimbólumként a Szent Korona a nemzetté szervezett magyar népet jeleníti meg, s így az államélet valamennyi tényezője általa nyer értelmet és igazolást. A tan alapján a szuverenitás a Szent Koronát illette (illeti), s az ún. felségjogok is annak jogai voltak. Ebben a megközelítésben tehát a főhatalom nem a királyé és nem is népé, hanem a közé, a Szent Koronában egyesült állampolgárok közösségéé.[52]

 

II. András az addigi koronázó esküt megtoldotta azzal, hogy „A Szentkorona örökségeit pedig épségben megőrzöm.” Addig Szent István dominiumi elve uralkodott: minden birtokos, a király is, szabadon rendelkezik birtokaival, még a királyi adományokat is birtokosa adhatja fián kívül lányának, rokonainak, az egyháznak stb. „II. András e szerint joggal szétoszthatta volna a 72 királyi ispánságot örökös családi birtokoknak, vagyis végrehajthatta volna Anonymus vérszerződését. De felülkerekedett egyesek közjogi okossága, a további királyok érdekeire s az ország közjogi egységére is gondolt és zseniális ötlettel megmentette ezeket a Szentkorona örökségeinek épségét biztosító koronázási eskü által.”[53]

A népszuverenitás (vagy általában a szuverenitás) elvének legitimációs szerepét a második világháború előtt a magyar közjogi gondolkodásban a Werbőczytől származó [Stephanus Werbőczy: Opus Tripartitum juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae (Bécs, 1517)] Szent Korona-tan töltötte be, amely az isteni legitimációra (illetve annak Szent István koronája által közvetített erejére) alapozta az állami hatalomgyakorlást. Ez az elmélet a középkori organikus államelméletek és koronatanok sajátos keveréke volt, amely szerint a király és a rendek a Korona „tagjai”, és maga a király nem rendelkezik eredeti hatalommal, hanem csak a Szent Korona, amellyel megkoronázták. A királyság területe ezért a Szent Korona tulajdona, a király pedig csak megbízott, aki a hatalmat a Korona nevében gyakorolja. A (nép)szuverenitás szekularizált elmélete egyszerűen összeegyeztethetetlen volt ezzel az elmélettel. Hangsúlyoznunk kell azonban eme konstrukció rugalmasságát, hiszen e „misztikus” elmélet a demokratizálást is lehetővé tette, amennyiben végső soron nem csak a rendek, hanem valamennyi állampolgár a Szent Korona „tagja” lett.[54] A magyar alkotmány egészen a XIX. század közepéig rendi alapon nyugodott. A Szent Korona testét tevő nemzet rendekre tagozva vett részt a közhatalom gyakorlásában. A nemesség kiváltságos helyzetének megszüntetése és a jobbágyság felszabadítása 1848-ban alkotmányunk rendi jellegét megszüntette és az állampolgárok jogegyenlőségét biztosította.[55]

A kiegyezési korszak közjogi irodalma sokat foglalkozott az 1848 előtti viszonyokkal. Egyesek fel is rótták, hogy ezen irodalom képviselői túl nagy teret szentelnek oly kérdéseknek, „amelyeket az 1848-as törvények átalakítottak és amelyek már csak az alkotmánytörténeti anyagba valók.”[56] Ezek a közjogi írók - azonban - „munkáik történeti részeiben, (…) csak a Hármaskönyvből és a Corpus Jurisból merítettek (…) nem adtak munkáikban jelentős helyet a szent korona tanának. A tan megújításának szükségességére világított rá Schvarcz Gyula is: „Azt, hogy „az 1848-i alapon képződő modern magyar államjogot fejleszteni kell (…) ezt alig vették még tudomásul conservativjaink.”[57]Megváltozott azonban a helyzet, amikor a közjogi irodalom az 1867 után kifejlődő alkotmánytörténeti irodalom hatása alá került és annak eredményeit kezdte dogmatikájába beleilleszteni.”[58] A „szentkoronatan” későbbi felfogásának kiinduló pontjául Hajnik Imre 1867-ben megjelent könyvét tekinthetjük.[59]

Lényeges megjegyeznünk, hogy közel sem egységes az egyes szerzők Szent Koronához való viszonya (azon túl sem, hogy magának a szókapcsolatnak is legalább négyféle írásmódja divatozik azokban az évtizedekben...). Horváth János pl. hosszasan vázolja közjogi munkájában az alkotmány történetét, de ebben nem is említi a Szent Korona tanát. Ő a politikai élet nyelvén a királyt a koronával azonosítja és a „korona legfőbb méltóságáról” beszél. A koronázási jelvényekről szólva hangsúlyozza, hogy a szent koronát a felségjogok, a kiváltságok és a szabadságok kútforrásának tekintették s ez az eszme minden koronázásnál felújulva a nemzet gondolkozásában fenntartotta magát napjainkig (…).[60]

Egyéni a felfogása Máriássy Bélának is. Egyenesen tiltakozik az ellen, hogy Magyarországot, amint az „korunkban divatba jött”, Szent István koronája birodalmának nevezzék. „Ez téves, Magyarországra sértő és lealázó.” Téves – állítja Máriássy -, mert Magyarországot nem Szent István, hanem Árpád alapította, a koronát István királynak nem a magyar nemzet, hanem a római pápa ajándékozta. „A korona tehát csakis a hatalom jelvénye és semmi egyéb, a királyi uralmi jogainak alapját nem a korona birtoklása, hanem előbb a választás, majd az öröklés képezte (…).[61]

A második világháború utáni szocialista és az 1989-90 utáni [jelenleg (2011) hatályos] jogállami alkotmányos berendezkedés között számos igen lényeges különbség van, de közös pont az isteni legitimáció (s a Szent Korona-tan) gyakorlati elutasítása.

 

 

3.5. A történeti alkotmány mint nemzeti identitás

 

Az itt ismertetett fogalom-változat nem tér el jelentősen az 2. pontban felvázolt hagyományos történeti alkotmány-fogalomtól, ám kilép a jogtörténeti kategória kalodájából, s jog-, illetve kultúrantropológiai valósággá teszi vizsgálatunk tárgyát.

 

„(...) minden történelmi alkotmány azzal a felmérhetetlen nagy előnnyel rendelkezik, hogy valóban a nemzet közmeggyőződését tükrözi. Mi az alkotmányunkat nem kaptuk, nem másoltuk, azt egyáltalában nem készítették; úgy nőtt az ki a nemzeti lélekből természetes fejlemény gyanánt, mint a nemzeti kultúra legnagyobb szabású alkotása. Az ilyen történeti alkotmányra illik igazán, hogy az a nemzet saját életformája; mindenben megfelel a nemzet egyéniségének, lelki világának. Az ilyen alkotmány nagy hagyományok hordozója és egyúttal a jövő fejlődés útja” - olvassuk Egyed István korábban már idézett munkájában.[62] E megközelítés azonban legalább két kérdést tesz indokolttá: mi legyen az új Alaptörvény viszonya a történeti alkotmányhoz, illetve az 1949. évi XX. törvényhez. A Nemzeti Hitvallás mindkét kérdésben világosan fogalmaz: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”, illetve „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.”, továbbá „ Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk

érvénytelenségét.”[63] A történeti alkotmány és az új Alaptörvény gyakorlati szerepét a Magyar köztársaság miniszterelnöke a következőkben világította meg: „Éppen a 2006-os események tették világossá, a magyarok számára, hogy az alkotmányunk – összes módosításával együtt is – a kudarcok alkotmánya, amely nem képes megvédeni minket semmitől. Nem tudott megvédeni minket a teljes eladósodástól, a politikai hazugságoktól, a hatalommal való visszaéléstől, a rendőri brutalitástól, a gazdaság teljes tönkretételétől, a spekulációtól (…) A Magyarok 2006-ban ébredtek rá Magyarország védtelenségére és arra, hogy ennek a védtelenségnek alapvető oka az erőtlen, átmeneti alkotmány. (…) Felismerték, hogy Magyarország megújulásához új alaptörvényre van szükség, amely kellő védelmet biztosít Magyarország és a magyarok számára, és korszerű válaszokat ad a XXI. század kihívásaira.”[64] „(Korábban) hiányzott hozzá az önbecsülésünk. A nemzeti önbecsülésünk. Hiányzott, hogy büszkén meg tudjuk mondani, kik vagyunk, mi köt össze minket, mit akarunk; honnan jöttünk és hová megyünk, mit tartunk jónak és mit rossznak.”[65]

 

A fentebb körülírt identitásnak természetesen részei (lehetnek) a nemzeti jelképek is: „Hajlamosak vagyunk a nemzeti himnuszokat sajátos tükörnek tekinteni, önkéntelenül a nemzet és a haza képét keressük bennük: vajon milyennek mutatja azt a közösséget, amelynek nevében megszólal? Bizonyára nem független egy-egy nemzeti közösség önmagáról kialakított képétől, hogy milyen verset választ jelképül. A választást nyilvánvalóan befolyásolja, hogy miképpen és milyennek akarja látni és láttatni magát, önnön történelmét az illető nemzet. Összetett folyamatról van szó, hiszen a jelképül választott szöveg valamiképpen maga is részt vesz a nemzetté válásban, azonosulásra hív föl, értékeket közvetít, magatartásformákat sugall.”[66] Olyan kölcsönhatásról beszélhetünk, amelyben a nemzeti himnusz egyszerre ok és következmény. Szükség van rá a modern nemzet megteremtésénél, ugyanakkor maga is résztvevője ennek a folyamatnak.[67] A modern nemzet másoktól, a többi nemzettől elkülönülő mi-tudatának a jelképi reprezentációja a sajátos egyedi vonásokat, mintegy a szellemi örökséget igyekszik összefoglalni, folyamatosan a közös múltra és nyelvre emlékeztetve.

A történeti alkotmányra történő hivatkozást (az új Alaptörvényben) is tekinthetjük egyfajta jelképes „örökségfelmutatásnak” és emlékeztetésnek, a tudati közösséget megalapozó katalógus egy elemének. Ebben a megközelítésben - a családtörténetek, illetve családi legendáriumok analógiájára -; ez(ek) nyújthat(nak) valamifajta biztonságérzetet, a valahová tartozás ismeretét, ám a három-négy (vagy több) generációval korábban történtek – egy alapvetően szekuláris és individualizmusra épülő államban - csupán egészen kivételes esetekben határozzák meg a jelen döntéseit, választásait. A történeti alkotmány fogalmának ezen megközelítése alapvetően kizárja a fogalom tételes jogban történő kifejtését, részletezését, illetve azt, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás során a történeti alkotmány tartalma, szempontjai érvényesüljenek, érdemben alakítva az új jogi instrumentumokat és/vagy az egyedi (!) hatósági döntések irányultságát, szemléletmódját.

A Hymnus említése jelen alpontban nem a véletlen műve; az új Alaptörvény a korábbival való összevetésben hangsúlyosabb szerepet szán ennek (is).[68] Hasonló – valamifajta lelki, szellemi megújulást kezdeményező - szerephez jut a Nemzeti Hitvallásban a történeti alkotmányra, illetve a Szent Koronára történő utalás is; kifejez egy tudatos értékválasztást, ám ezek vonatkozásában további normatív kapaszkodók híján egyelőre fogalmilag kizárt a jogalkalmazói felhasználás, illetve az Alkotmánybíróság érvrendszerébe történő beépülés.

 

3.5.1. A történeti alkotmány mint életforma

 

Mi is az a magyar alkotmány? - teszi fel a kérdést Egyed István. „A magyar nemzet életformája, a magyar állam életének a rendje. Minden embernek van bizonyos életrendje, életformája. Kialakítják ezt a családi hagyományok, az öröklött szokások, a jellem, a foglalkozás, az életviszonyok, az egyéni életcélok. Mindezek az illető egyénnek különleges jelleget, egyéni életformát adnak, egyéniséggé teszik. Minden családnak is megvan a maga életrendje. Ha körülnézünk a társadalomban, láthatjuk, milyen különféle szellemben, erkölcsi felfogásban, milyen más életformák között és elvek szerint élnek a családok, a társadalomnak ezek a fontos alapsejtjei. Az egyesületeknek, társaságoknak és más jogi személyeknek is megvan az életrendje, amelyet az alapszabályok szabnak meg. A magyar nemzet is egy nagy család, egy nagy társaság. A családnak tagjait összetartja a fajnak, nyelvnek, hagyományoknak, vérmérsékletnek, szokásoknak, felfogásoknak azonossága vagy hasonlósága, összetartja a közös föld és a közös kultúra, a közös múlt és a közös jövő. Ezek az azonos és hasonló tulajdonságok, ezek az összetartó kapcsok, ez a közös meggyőződés sajátlagos lelkiséget, külön nemzeti jelleget alakítanak ki. A magyar nemzet tagjaiból ilyen módon nemzetegyéniség kovácsolódik össze, erkölcsi személyiség kristályosodik ki. Ez az erkölcsi személyiség: a magyar nemzet külön életre kel” - állítja.[69] Az újabb irodalomban Schlett István ezt a következőképpen ragadja meg: „A nemzetet nem csupán az állam polgárait összekötő érdekközösségnek, hanem a közös múlt, a kultúra és a nyelv alkotta érzelmi közösségnek, a „nemzeti szellemet”, a „nemzeti sajátosságot” hordozó „egyéniségnek”, a közös történelem és emlékezet, a nyelv és kultúra által összetartott közösségnek („etnosz”) is tekintjük.”[70]

Ez a szempontrendszer és látásmód azonban legalább annyi ellenfelet, sőt ellenséget termelt ki az elmúlt évtizedekben, mint ahány hívet; álljon itt példaként Niedermüller Péter nemrégiben papírra vetett gondolata: „A kormányzati kommunikációt beborítja, mélyen áthatja egy olyan avíttas, nemzetieskedő pátosz, amely az érzelmi kötődésen és az elképzelt kulturális azonosságon alapuló nemzetet tekinti politikai közösségnek.”[71]

 

3.5.2. A történeti alkotmány mint kötelem

 

A 3.5.1. alpontban is kifejtett elképzelések egyúttal egy természetes kötelem létére is utalnak, egy olyan közmegegyezés-rendszer létére, amely a mindenkori - alkotmányként (alaptörvényként) elfogadott – jogi instrumentumok szabályainál is erősebbnek, érvényesebbnek tekintendő. Ebben a megközelítésben a történeti alkotmány részét képezik mindazok a - jogi műnyelven is kifejezhető és legalább egy ízben már kifejezett – társadalmi szintű közmegegyezések is, melyek 2/3-os, 4/5-ös stb. országgyűlési többséggel sem tehetők érvénytelenné. Csak ezzel a feltételezéssel válik teljessé a mai alkotmányfogalom is, csupán ezzel a kiegészítéssel lehet helyesen értelmezni a Nemzeti Hitvallásban olvasható szimbolikus kijelentést: „Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.”

 

3.5.3. A történeti alkotmány mint kollektív emlékezet

 

Milyen szerepet játszhat egy alkotmány vagy bármely jogi instrumentum egy közösség „életművének”, szokásainak és egyéb felmutatható eredményeinek továbbvitelében? A társadalmi konstruktivizmus a társadalmi rendet az emberek közös tevékenységeként szemléli, s kérdése az, hogy miképp lehetséges bármely társadalmi rend tartósítása? A kérdés megválaszolásához elsőrendű fontosságúnak tartja az intézményesülés, illetve a legitimációs folyamatok kutatását. Az intézményesülés nem más, mint a viselkedés szokásossá és tipikussá válása társadalmi szerepekben, míg legitimációs probléma akkor keletkezik, amikor a nyelvben elvonatkoztatott tapasztalatokat továbbadják a következő generációknak. A legitimációs folyamat magyarázza és igazolja az intézményesült folyamatokat azok számára, akik – mivel ezen folyamatok létrehozásában nem vettek részt – nem tartják magától értetődőnek az intézményesüléseket.[72] Amint bizonyos szabályok maguktól értetődővé válnak, azaz közmegegyezésként intézményesülnek, azonmód meg is kezdődik az a folyamat, amelynek keretében a szabály (társadalmi és egyéni elvárás) valamint annak közvetlen erkölcsi indokai közötti kapcsolat elkezd egyre töredezettebbé és homályosabbá válni.

A (történeti) alkotmány jelentőségét is ez adhatja, amennyiben a fogalom és annak tartalma a társadalmi tapasztalat továbbadásának módjait körvonalazza, rögzíti és szabályozza.

 

Ahhoz, hogy ez az ismeret ne váljon töredezetté, homályossá – sem tartalma, sem a hozzáférés módja tekintetében – a legkézenfekvőbb eszköz a folyamatosan „frissülő” társadalmi értékkatalógus léte. Egy másik jogterülettől kölcsönzött példával: „A járműnyilvántartás történeti állománya tartalmazza a járműnyilvántartás hatálya alá tartozó járműtulajdonos (üzemben tartó) és a jármű minden eddigi, e törvény hatálya alá tartozó adatát és adatváltozását.”[73] Ennek analógiájára a(z) (történeti) alkotmány sem feltétlenül egyéb (több), mint sajátos folyamatnyilvántartás, amely esetünkben egy értékkatalógusként funkcionál, oly módon, hogy az adott jogtárgy(ak)nak és jogintézményeknek a pillanatnyi állapotokon túli jelentéstartalmakat is kölcsönöz.  A valódi kérdés természetesen az lesz, hogy ezen jelentéstartalmak megmaradnak-e az identitásformáló történelmi ismeretek hasznosságának szintjén vagy a mai jogdogmatika kikerülhetetlen alapjává, illetve a tételes jog kialakítása és alkalmazása, értelmezése során megkerülhetetlen elemekké is válnak-e egyúttal?

 

 

3.6. A mindenkori alkotmány mint kommunikációs eszköz

 

Megjegyzendő, hogy ma az állampolgári jogtudat (ki)alakulásának döntő eszköze nem a jogalkotó által létrehozott instrumentum vagy annak letisztult és jól hozzáférhető jogalkalmazói gyakorlata, hanem sokkal inkább a médiumok által közvetített kép ezen eszközökről, egyedi vagy normatív aktusokról. A jogi ismeretterjesztésben „feloldódó” jog egyfajta látlelete is a társadalom közállapotainak: „Az ember (ugyanis) akkor kezd el művelődni, tájékozódni, amikor a bevett, elfogadott értékek világa és a mindennapiság között szakadék támad (a mindennapi élet elveszíti evidens megformáltságát).”[74] Ennyiben a jog megértésének „átlagpolgári kényszere” sem „természetes” vagy „ideális”, sokkal inkább olyan jelzés, mely valamifajta anómia létére utal. Ezeket a körülményeket is figyelembe véve egy Alaptörvény egyik nagy előnye éppen az lehet – egy a funkcionális analfabetizmus felé sodródó társadalomban -, hogy tömör, szabatos és összefoglalt ismereteket közvetít a közösségi lét(szintek) legalapvetőbb és megkerülhetetlen elemeiről. Ezt a felismerést látszik visszatükrözni az a kormányzati törekvés is, hogy minden állampolgár kapjon egy példányt a 2012. január 1-én hatályba lépő Alaptörvényből.[75]

 

 

3.7. Az új Alaptörvény mint történeti alkotmány

 

Az új Alaptörvény egy alulról, felülről és oldalról is nyitott alkotmányként áll előttünk. Az alulról nyitottság annyit tesz, hogy jogfolytonosságot hirdetve fogalmilag megnyitja annak lehetőségét, hogy – ma még közelebbről meg nem határozott - tételesjogi jelentéstartalmakat tulajdoníthassunk a történeti alkotmány egyes elemeinek, illetve a Szent Koronának, „amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” A felülről nyitottság abban ragadható meg, hogy az új Alaptörvény hatálya alatt az állam (és szervei) egyik döntő felelősségévé válik, hogy bármely normatív vagy egyedi aktus kibocsátása, illetve Magyarország Alaptörvényének értelmezése során a jövő nemzedékek érdekeinek szem előtt tartásával járjanak el.[76] Az oldalról nyitottság alatt pedig azt kell értenünk, hogy a sarkalatos törvények által az alkotmány mintegy megkettőződik, s a korábbiaknál is nagyobb mértékben tölti ki a „rendelkezésre álló teret”. Az időben – azaz saját idősíkját tekintve - alulról és felülről is nyitott alkotmány mintegy relativizálja önmagát: egyrészt a rendelkezések történeti alkotmány alapján történő megítélésének előírása sajátosan – retrospektív módon – oldja az alkotmány adott korhoz szorosan kötődő jellegét, másrészt – az alkotmányos értékek kibontása körében - a jövő generációinak érdekeit előtérbe toló alkotmányi-alaptörvényi nézőpont bizonytalanítja el az alaptörvény-alkotmány tételes rendelkezéseinek tényleges tartalmát.[77] Ez a – fenti értelemben vett – nyitottság önmagában is jelentősen megnöveli a sarkalatos törvények súlyát, sajátos módon reprodukálva azt a helyzetet, amelyben a történeti alkotmány egyik legfőbb ismérve éppen az volt, hogy – döntő mértékben - a sarkalatos törvényekből állt össze egy – elveit, szabályait tekintve – írott formában össze nem foglalt, de jól körülhatárolható és kitapintható alkotmány. Ennyiben (az) – a csak a hozzá kapcsolódó, tapadó sarkalatos törvényekkel együtt értelmezhető - új Alaptörvény sajátosan megnyitja, elerőtleníti önmagát, nagyobb teret engedve a nem – feltétlenül – jogpozitivista alapokon álló eszmék beszüremkedésének – mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban és a szűkebben vett alkotmánybíráskodásban.

 

Amennyiben megfelel a valóságnak, hogy az új Alaptörvénynek van egy történeti dimenziója, történeti íve, melyben a múltban felhalmozott ismeretek, értékké nemesedett erkölcsi, politikai és jogi hagyományok jelentősége hangsúlyosan jelenik meg, akkor problematikus a történeti alkotmány fogalmának értelmezése; a történeti alkotmány mintegy „maga alá gyűr” minden más elképzelést, „végigfekszik” mindahány jogintézményünkön. Tehát: ha valaki ezt a „köves” utat járja, s történeti alkotmányra hivatkozik, érdemes pontosan kijelölnie azokat az értékeket, melyek valóban védendőek, megőrzésre és megújításra méltóak, de legalábbis hivatkozási alapként szolgálhatnak. A kereszténységre történő puszta utalás (lásd még a 3.9. alpontban) pl. ehhez nem elégséges, különösen, hogy az új Alaptörvény rendelkezéseit a Nemzeti Hitvallást is figyelembe véve lehet majdan értelmezni, s ehhez az értelmezéshez kevés lehet – az egzegézist is magában foglaló hermeneutikai levezetéseket nélkülöző - bármely felszínes, elnagyolt hivatkozás. Ahhoz, hogy ez az értelmezési tevékenység ne egy legújabb kori „ködszurkálás” legyen, pontosabb, jobban körülhatárolt, ideális esetben a taxativitás felé elmozduló értékkatalógusban kell kifejteni a „történeti alkotmány” kifejezés jelentését.

További nehézséget jelent, hogy a ma jogásza – sőt jogalkotója!! - számára a „gyakorlati történeti alkotmány” az 1949. évi XX. törvény, esetleg kiegészülve az 1946. évi I. törvénnyel. Ez a gyakorlatban is könnyen igazolható, „bizonyítható”, amennyiben az említett instrumentumok döntő többségükben éppen azokat az értékeket fogalmazzák meg, amelyek az új Alaptörvényben is visszatükröződnek, szemben a korábbi „archaikus” történeti alkotmány számos, a mai viszonyok között vállalhatatlan eszméjével, megfontolásával, szövegszintű rendelkezésével és köznapi gyakorlatával.

 

3.7.1. A jogfolytonosság problematikája

 

Az a jogfolytonosság koncepció, melyet az új alaptörvény is vall számos előzményre tekinthet vissza a magyar jogirodalomban és közgondolkodásban. A döntő kérdés nyilvánvalóan az, hogy az olykor több emberöltőn keresztül érvényesülő idegen jogrendek stb. ellenére is lehetséges-e akárcsak részlegesen is a visszatérés a korábban – kényszerűségből – elhagyott jogintézményekhez, joggyakorlatokhoz, jogi értékként is megjelenő közösségi értékekhez? A jogirodalom válaszai alapvetően igenlőek; tekintsünk át néhányat ezek közül!

„Az alkotmányhoz való hűség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz a alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt. Forradalmi eszközök igénybevétele éppúgy veszélyes, mint puccs-szerű kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot előbb helyre kell állítani és a jogfejlődést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas ellenállásával szemben kivívni az 1848-as alapra való helyezkedést” - vallja Egyed István.[78] Ehhez az állásponthoz csatlakozik Varga Norbert is: „A neoabszolutizmust követő kiegyezés megvalósításával helyreállt a jogfolytonosság, ami a történeti alkotmányunk továbbélését jelentette. Ez a kontinuitás a korábbi jogrend visszaállításán túl a jogi intézmények (pl. a népképviseleti választójog, miniszteri felelősség stb.) restaurációjában is megmutatkozott.”[79]

Amikor Egyed úgy fogalmaz, hogy „[A] forradalmi idők, a nagy állami megrázkódtatások korszaka az alkotmánygyártásnak valóságos melegágyai”,[80] akkor ehhez hozzátehetjük, hogy a „forradalmi” változások lehetséges céljai között természetszerűen szerepelhet a jogfolytonosság helyreállítása is.

 

A II. világháború előtti, alatti álláspontok közös látásmódja, hogy a – döntően külső eredetű -  erőszakos változtatások nem érintik a jogrendszer alapjait, s lévén ezek erkölcsi jellegűek, szinte bármikor reprodukálhatóak és helyreállíthatóak: „A magyar állam sok megrázkódtatáson ment át. (…) Ma meg van szaggatva, védtelen; de hitét ma sem vesztette el jövőjében és valami misztikus erő, tántoríthatatlan meggyőződés hevíti. (…) Államot alkothat erőszak is, de csak átmenetileg. (…) Államiságunknak az adja az értékét, hogy (…) az egyeseket nemcsak mesterséges jogi kötelékek tartják össze, hanem erkölcsi kapcsok; összetart bennünket minden, ami tömeget nemzetté tehet, ami az államterületet a haza földjévé avatja” - olvassuk.[81] Ugyanígy „[A]mikor az évekig tartó világháború nagy megpróbáltatásai után Európaszerte valósággal dühöngött az alkotmányozás láza, s gomba módra keletkeztek új alkotmányok nemcsak a legyőzött, de a semleges, sőt győztes államokban is, a kicsiny, megtépett Magyarország – szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségek között is – az ősi alkotmányossághoz való visszatérésben jelölte meg a közjogi kibontakozás útját.”[82]

A jogfolytonosság tényleges jelentése az idők folyamán természetesen többféle magyarázatot kapott; pl. „Az 1919 és 1944 közötti időszak egyik legmeghatározóbb közjogi vitája a jogfolytonosság értelmezése miatt robbant ki. A királypárti legitimisták, az alaki folytonosság kizárólagosságának hívei kerültek szembe a nemzetből és a koronából fakadó szuverenitás talaján álló anyagi jogfolytonosság híveivel.”[83]

 

Kérdés, hogy a sok évszázados, a törvényi és szokásjogi intézményeket alakító fejlődésben vajon tényleg a folytonosság, illetve folyamatosság-e a legdöntőbb érték. Az 1945 előtti és az 1988 utáni  szakirodalomban folyamatosan visszatérő állítás a magyar állami szuverenitás ezeréves sértetlensége, mely elképzelésből következik a jogfolytonosság mint alkotmányos alaptétel rögzítése is. Ez az álláspont azonban közel sem kizárólagos; Mezey Barna a jogfolytonosság létét illetően egyenesen úgy fogalmaz, hogy „Ez a szemléletmód azonban nem tekinthető egyébnek, mint a történeti tényektől való elrugaszkodásnak.”[84]

Mezey véleménye is a tartható álláspontok közé sorolható, még akkor is, ha bizonyos törekvések és hivatkozások folyamatosan jelen vannak a jogrendszerben, illetve a hétköznapok jogszemléletében. Alappal írhatta Hankiss Elemér a Diagnózisok első kötetében, hogy a „polgári értékek mélyszerkezeti kontinuitása” megfigyelhető a magyar államszocializmusban is,[85] ám ez bizonnyal nem jelentheti azt, hogy az értékek jelenléte egyúttal egy koherens, következetes belső logikával felépülő, egységes (jog)szemléletet is tükrözne; s hasonlóképpen a magyar jogfejlődés gyakori megszakítottságának ténye éppenséggel növelheti a mindenkori megújulásban a visszatérési, a legutolsó „ép” ponthoz való visszatérési kényszer érzetét, ám a kizárólagossági igényeket ezek az érzetek és az azokat megalapozó tények nem képesek igazolni.

Nem a véletlen műve, hogy szintén időről-időre megújuló követelés az „elveszett alkotmány visszaszerzésének” igénye is. Nagy Pál például az 1811/12. évi országgyűlésen, az alsó táblán beszél arról, hogy „(...) mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni,”[86] s az új alaptörvény 2010/11-es vitáiban is gyakran felhozatott ezen érv.

 

A mai többségi – de legalábbis alaptörvényi - álláspont alapján a jogfolytonosság egy kikerülhetetlen jogi fikció, amellyel mintegy megelevenítjük a múltat és távlatot adunk a jelennek![87] Fel kell azonban hívnunk a figyelmet arra, hogy ennek a feltételezésnek tartható álláspontként való elfogadása sem teszi lehetővé pl. a Szent Korona önálló jogi személy-típusként történő kodifikálását mai jogunkban. A politikai és jogi deklarációk csupán olyan gesztusokat, a jogfolytonosságot értékfolytonosságként megjelenítő intézményes megoldásokat kreálhatnak, melyek nem válnak jogi anakronizmussá, kontraproduktív módon gyengítve a nemzeti, kulturális és egyéb közösség-szintek társadalmi alapjait.

 

 

3.8. Az 1949. évi XX. törvény mint quasi történeti alkotmány

 

„Nem tőlünk függ, hogy a nemzeti múlt egészét vagy csak annak haladó hagyományait vállalhatjuk. Annál is inkább, mert történeti örökségünk nem csupán az évezredes államiság forradalmi korszakainak, haladó hagyományainak példájával hat a mai alkotmányjog intézményeinek működésére és fejlődésére” - vetette papírra Kovács István még a rendszerváltást megelőzően.[88] Vélhetően nem gondolt arra, hogy eme kijelentése alátámasztására az utódok éppen az 1949. évi XX. törvényt hozzák majd fel, mint olyan „korcs” alkotmányt, amelynek bár „szörnyszülött” volta nehezen megkérdőjelezhető, mégis, a demokratikus viszonyok között is döntő mértékben meghatározója a mai – s közeljövőbeni – közjogi berendezkedésnek, a közjogi gondolkodásnak s a legtágabban értelmezett közgondolkodásnak.

 

Kikerülhetetlennek látszik az 1949. évi XX. törvény 1989 előtti szövegváltozatainak, s méginkább a II. világháború utáni jogfejlődés intézményes eredményeinek, illetve jogdogmatikai hagyatékának elhelyezése a magyar jog-, illetve alkotmánytörténetben, s különösen mai jogéletünk forrásai között. A feladat jelentőségét növeli az a tény, hogy – amint arra már utaltunk - a ma jogalkotójának, jogalkalmazó jogászának szocializációjában, emberi és szakmai alapkészségeinek kialakulásában döntő szerepet játszottak az említett időszak jogi instrumentumai s közgondolkodásunkba ivódott – erkölcsi, illetve jogi relevanciával bíró – egyéb elemei. Kijelenthetjük, hogy nem csupán az 1949. évi XX. törvény 1989 utáni – s az ideiglenesség bélyegét viselő - szövegváltozataiban (azok szerkezetében, dogmatikai eszköztárában, problémakezelésében és szóhasználatában) van (volt) jelen döntő súllyal a II. világháború után jelentősen megváltozott jogszemlélet,[89] hanem az új Alaptörvényben is ez van jelen döntő mértékben. Ezen kérdés vizsgálatában egészen odáig elmehetünk, hogy amennyiben a történeti alkotmány fogalmi elemei között megkívánjuk, hogy a) az alapvető viszonyok szabályozása – adott időszak tekintetében - érvényes (!) kartális alkotmányként nem funkcionál; ám b) a különböző törvények, illetve szokások alapmintái, céljai és logikái kikövetkeztethetőek az adott időszak normatív, illetve egyedi jogi instrumentumaiból, úgy az 1949. évi XX. törvény 1989 előtti szövegváltozataiból, s az ezekkel szoros szimbiózisban létező és érvényesülő jogszabályokból és joggyakorlatból egy sajátos quasi történeti alkotmány áll össze. Ellenérv lehetne, hogy a történeti alkotmány körébe csupán olyan jogi és egyéb elemek sorolhatóak, melyek a gyakran követett – s valamifajta nemzeti stb. szuverenitás jogi keretei között értelmezhető - szokásokban kijegecesedett egységes és önálló (azaz közvetlenül érvényesülő külső kényszerektől többé-kevésbé mentes) „jogi életformát” alkotnak. Ezen ellenérv gyengeségét azonban éppen az adja, hogy az új Alaptörvény a jogfolytonosság megszakadását csupán 1944 és 1990 között látja megállapíthatónak, s – látszólag - teljes körűen azonosul azon korábbi történeti időszakok jogfejlesztésének eredményeivel, melyekben az állami stb. szuverenitásunk területi vagy egyéb szempontból – erőteljes külső hatások nyomán – jelentősen korlátozott volt. Amennyiben az akkori – gyakran kívülről ránk kényszerített elemek vállalható és értelmezhető részeivé válhatnak a magyar történeti alkotmánynak, mennyivel inkább igaz ez az 1949. évi XX. törvényre (különösen annak 1989 utáni szövegváltozataira), amely nagyságrendekkel inkább meghatározza az új Alaptörvény érték- és világszemléletét, mint az 1944 előtti koroké. Éppen az új Alaptörvény jogszemlélete teszi lehetővé, hogy az 1949. évi XX. törvény 1989 előtti szövegváltozatait ne tekintsük érvényes, legitim stb. írott alkotmánynak, másrészről azonban lehetővé teszi, hogy külső „hódítás” nyomán előállott szabályrendszerek hivatkozási alappá válhassanak a történeti alkotmány tartalmi elemeinek katalogizálása során, sőt maga is nagy mértékben támaszkodik az államszocializmus időszakának dogmatikai és egyéb hagyatékára. Így lehetséges, hogy az 1944 március 19. és 1990 május 2. közötti időszak „eredményei” - az új Alaptörvény szemszögéből - egyfajta quasi történeti alkotmányként válhatnak megragadhatóvá és értelmezhetővé.

Összefoglalva eme koncepciót, megállapíthatjuk, hogy - feltételezve, hogy a kartális alkotmánytól nincs visszalépés a hagyományos értelemben vett történeti alkotmányhoz -, a történeti alkotmány lehet a mindenkori kartális alkotmányt megelőző, s kartális alkotmányként el nem fogadott „jogtörténeti” emlékek és előzmények összessége.

 

A quasi történeti alkotmány fogalmának bevezetése azonban legfeljebb az Alaptörvény egy elsődleges, szövegszintű értelmezése nyomán lenne lehetséges, s a jogalkotó céljaival vélhetően ellentétesnek bizonyulna. Ám a fenti gondolati játék is arra világít rá, hogy a jogalkotónak pontosítania kellene a történeti alkotmány fogalmát, tartalmát, legalább vázlatosan kifejtve annak alapelvi, illetve értékkatalógusát; különösen, ha feltételezzük, hogy erre is tekintettel kell értelmezni az Alaptörvény valamennyi rendelkezését!

 

 

3.9. A történeti alkotmány mint politikai vallás és mint a kereszténység érték-katalógusa

 

Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy mi is a történeti alkotmány szűk keresztmetszete, legbensőbb fogalmi magva, úgy a válaszok között megjelenhet a Szent Korona-eszme, a szuverenitás-eszme, ám az új Alaptörvény vitáját szemlélve feltűnő, hogy – a történeti alkotmányra utalás nélkül is - az egyes elvek és rendelkezések létjogosultságának alátámasztására milyen nagy számban jelentek meg a kereszténységre, illetve a keresztény értékekre történő hivatkozások.[90] A kereszténység ezen sajátos ultima ratio szerepe a történeti alkotmány fogalmának tisztázása körében is megkerülhetetlen.

 

A modern jog és jogtudomány mai állapotának kialakulásában az egyik döntő hatást - még korábban - az isteni természetjog kizárólagosságától történő elszakadás jelentette: az ember által alkotott pozitív jog érvényességének transzcendens (morális) igazolása profanizálódott a racionális természetjog formájában.[91] Bár a pozitív jog érvényességének transzcendens, ún. metajurisztikus (morális) elvekkel történő igazolási kényszere ezzel még nem szűnt meg, maga az igazolási probléma áthelyeződött a nem teremtett világ történetiségének dimenziójába A történeti módszer sürgetésével jelentős mértékben elősegítette a jogi pozitivizmus kifejlődését,”[92] mely a metafizikum elutasításával – azaz Isten létének és szerepének elutasításával - kizárólag a konkrét, tételes jogot tekintette egyedül létező és érvényes jognak (azzal, hogy álláspontja szerint a létrejött szabályok egyetlen lehetséges mögöttes oka a történelmi körülményekben keresendő). Ebben a megközelítésben a jog fogalma a tárgyi (pozitív) értelemben használt jogra szűkül(t), melynek egyedüli eredője és így értelmezésre jogosultja az állam, illetve az állami akarat.[93] Általánosságban is megállapítható, hogy az európai társadalmi fejlődésében bekövetkezett egy pont, amelyen túl már nem a teológia, hanem a jog legitimáló hatása vált dominánssá. Ez az új legitimáció pedig lassan valamifajta pőre legalitássá alakult, amit az emberi jogok hangsúlyosabbá válása nemhogy ellensúlyozni nem tudott, de egyenesen tovább erősített: napjainkra a közösséggel szembeni jogok egy részét is abszolút jogként jelenítve meg.

A jogok katalógusának és eszközrendszerének folyamatos bővülése azonban óvatlanná tette a jogalkotót és a gyakorló jogászt: a béke állandósulásával mintha az igazolási kényszerek eróziója is megindult volna. Ennek keretében jogunkon is úrrá lett a relativizmus, a neutralizmus, illetve értékpluralizmus. A társadalmi szintű kiszámíthatóság egyik legnagyobb ellensége éppen az a társadalmi és jogi törekvés, amely valamifajta pluralizmust hirdetve száll szembe pl. a család intézményével vagy a mások munkájának tiszteletére vonatkozó elvárással stb. „Nem lehet a kultúrák egyenértékűségére, a multikulturalizmusra apellálva pl. a legkülönbözőbb nemi identitásokat „kulturális másságként”, a közszférát, azaz a törvényhozást érintő törekvéseikben, igénybejelentéseikben úgy tekinteni, mint amelyek társadalmilag létezőként jelenvalóságukban már legitimek is, s ekként immáron a tradicionális családdal egyenértékűek, minek következtében ugyanolyan jogvédelmet is kell, hogy élvezzenek. Ez nem csupán természetjogi képtelenség, hanem a család szociológia által is feltárt és megerősített erkölcsi szerepét is kétségbe vonja.[94] Ez a relativista és nihilista felfogás a létezőt természetesnek, a természetest pedig helyesnek állítja be. A mindenkinek kedvezni akaró álpluralizmus relativizál és éppen a legfontosabb jog általi garanciák (generálpreventív hatás, a jog erkölcsi mérce jellege) vesznek el ezen keresztül. Az a - bármifajta többség birtokában - döntéshozatalra jogosult, aki nem rendelkezik világos, tartós és közösségi szempontokat is beépítő alapelvi irányultsággal, hajlamos lesz az erkölcsi pluralizmust képviselve azt jogi természetűvé alakítani, s adott esetben asszisztálni a társadalmi rend leépüléséhez.

Nem véletlen tehát, hogy a jogtudomány – és az új magyar alaptörvény megalkotóinak - figyelme  egyre inkább azon kérdés felé fordul, hogy hogyan is lehetséges a morális elvek – fokozottabb – behatolása a jog világába. Ennek egyik biztos jele, hogy a „hagyományos” jogpozitivizmus élharcosai is egyre másra állítják elő önálló kritériumrendszereiket, melyek révén ez az inkorporáció igazolhatóan végbemehet.[95]

Az említett tendenciák egyébként arra is következtetni engednek, hogy a szekularizáció korábban széles körben elfogadott elmélete a mai társadalmak egészében semmiképpen sem felel meg a valóságnak. Ettől az összefüggéstől függetlenül sem előzmény nélküliek azok a felvetések, melyek a weberi szekularizáció-fogalommal szemben a „szent dolgok visszatérését” (the return of the sacred) vizionálják.[96] Mindazonáltal ma a többségi álláspont változatlanul nem elsősorban valamifajta vallási reneszánsz, egy megújuló hitélet következményeként tételezi a deszekularizációs hatásokat és a poszt-szekuláris társadalom (Habermas) kialakulását,[97] hanem olyan erőteljes politikai törekvések következményeként, melyek vallási követelményeket és elvárásokat fogalmaznak meg a közszférában, a nyilvánosság különböző tereiben, s – tegyük hozzá – magukban az alkotmányokban is.[98]

Némi kitérőt téve, megjegyzendő, hogy a totalitarizmus teoretikusai is kezdettől fogva felfigyeltek a totalitárius mozgalmakban és ideológiákban felbukkanó, vallásosságra emlékeztető jelenségekre, s bevezették a politikai vallás fogalmát; értve ez alatt, hogy a vallás kiszorul a közügyek közül, s a politika lép a helyére, mintegy annak funkcionális pótlékaként.[99] A „teljesen vallástalan ember még a legerősebben deszakralizált modern társadalmakban is ritka jelenség. A legtöbb vallás nélküli ember még mindig vallásosan viselkedik, noha ennek nincs tudatában. A vallásnélküliek túlnyomó többsége nem mentes vallási viselkedésmódoktól, teológiáktól és mitológiáktól. Ezeket az embereket néha vallásos-mágikus elképzelések egész szemétdombja borítja, igaz, ezek a karikatúráig eltorzultak, s ezért nehezen felismerhetők.”[100] A modern ember állapotához szervesen hozzátartozik a rend és a halhatatlanság érzésének elvesztése, amely nem csak a hagyomány megroppanásával, hanem a jövő elbizonytalanodásával is együtt jár. Ennek következtében a modern ember életét meghatározza a pótlékok keresése, ami a folyamatosan kiéleződő helyzetekkel kapcsolódik össze.[101]

 

A kereszténység és a történeti alkotmány kapcsolatának elemzésekor lényeges előzetesen rögzítenünk, hogy – szemben a mai viszonyokkal - a középkorban még fennállt egyfajta egység a vallás és a politikai rend között, ami a különböző szakrális szimbólumokon keresztül fejeződött ki.[102] „Apostoli királyunk, azaz vallási térítő és egyben államalkotó uralkodó: e két vonása Szent István egyéniségének az, ami egyúttal hírét és hatását is hosszú időre, még napjainkra kiterjedőleg is meghatározza. Kettős alkotása: a magyar állam és annak kereszténysége, az ő korábban tulajdonképpen felbonthatatlan egységet alkotott és még sokáig tartott, míg a középkori gondolkodás változásával az emberek el tudták választani egymástól a kettőt. Amíg ez meg nem történt, ameddig tehát magyar államiság és kereszténység elválaszthatatlanul egyet jelentettek a magyar nemzedékek szemében, addig a magyarság története is Szent István egyénisége árnyékában folyt és fejlődött.”[103]

 

Az új Alaptörvény maga is egy Istenhez szóló fohásszal kezdődik,[104] ám az Istenre történő utalás invokatív jellege töredékes marad, éppen az irodalmi köntös miatt; azaz tételesjogi tartalmakat nagyon nehéz lenne tulajdonítani ezen mondatnak.

A Nemzeti Hitvallásban a következőket olvassuk: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Ez a megfogalmazás akár visszalépésnek is tekinthető a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvény preambulumában foglaltakhoz képest, hiszen ott azt olvassuk, hogy: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért (…). Ma még nehezen eldönthető kérdés, hogy pl. az Isten személyére és a hozzá való viszonyra, illetve a vallási örökségre történő utalások a hazai és uniós jogszabályokban[105] csupán a jogrendszer „reziduális tételként” megjelenő szimbolikus aktusai vagy már önmagukban is a jogászi és szélesebb társadalmi gondolkodásmód érdemi alakítói!?

 

A modern jog szerepfelfogását tekintve önkorlátozó, zárt rendszere hagyományosan elzárkózik annak akárcsak közvetett vizsgálatától, hogy mi is lenne az ember célja a világban; önnön feladatának azt tekinti, hogy a versengő felfogások, életprogramok valamifajta egyensúlyát, konfliktusmentes és párhuzamos egzisztálását biztosítsa. Arra a döntő kérdésre, hogy „Miért kellene bármihez, bárkihez is igazodnom; miért is kellene alávetnem magamat bármifajta hatalomnak?” - a XX. század döntően azt a választ adja, hogy azért mert az embernek vannak bizonyos „természetes” törekvései (pl. gyermeknemzés, család védelmezése, túlélés biztosítása stb.), melyek szükségképpen kapcsolódnak a „természet” (bármit is értsünk alatta) általánosabb, elvont céljaihoz.[106] Az ezen természetes törekvéseket és célokat leíró szabályokból áll össze a „köznapi” természetjog. A keresztény természetjog egy lépéssel továbbmegy ennél; emberi törekvések egyfajta plurális katalógusa helyett az ember célját (céljait) Istenhez köti; minden felvetést, legyen az jogi szabályozás vagy éppen kulturális érték, visszafordít, s kérdéssé transzformál: hogyan illeszkedik ez vagy az a dolog az ember elsődleges céljához, Isten kereséséhez?[107]

Ma – a fenti különbségeket is figyelembe vevő, lehető legáltalánosabb megközelítésben - természetjogon elsősorban bizonyos alapelv-összességet, s nem valamely formális (jogi) kódexet értünk, még akkor sem, ha tartható az az álláspont is amely a Bibliát – kultúrkörünkben - közvetlen normatív erővel ruházza fel. A legújabb – adott esetben keresztény megalapozású és tartalmú - természetjog annyiban új, hogy a pozitív joganyag rendelkezéseit nem a joganyag létrehozójára vagy a „jogtörténetben” kikristályosodott elvekre stb. vezeti vissza, hanem valamely szabály közvetlen igazolásaként és szükségképpeni eredőjeként fogadja el az adott – kimunkált és széleskörű társadalmi beágyazódottsággal rendelkező – hitrendszer, kultúrkörünkben a Biblia általános elveit és tételes elvárásait.[108] A jogbiztonság szempontját, a tételes jog nélkülözhetetlenségét a (keresztény) természetjog is teljes mértékben vallja, legfeljebb azt állítja, hogy – jelen esetben – a Biblia nem csupán egyes társadalmi- és jogintézmények vonatkozásában magyarázó erővel bíró (kor)dokumentum, hanem olyan elsődleges normaanyag, amely az érvényesen létrejött jogi instrumentumok alkalmazhatóságát is kétségessé teheti. Az ezen értékek mentén körvonalazódó újabb természetjog kiáll amellett, hogy a törvényhozás a jogalkotásnál az „erkölcs – s különösen a keresztény erkölcs - egyetemes érvényű követelményeitől” nem függetleníthetné magát, azaz jog és erkölcs nem lehet egymástól különálló világ. Ezt a felvetést alátámasztandó a természetjog közvetlenül a jogászi gyakorlatból vett esetekre tud hivatkozni, amennyiben a törvény rendelkezésének - vagy éppen általános elvek - hiányában a bíró az íratlan törvényre, a - biztos szakmai, s kiváltképp erkölcsi alapok nélkül töredékes – jogérzékre, lelkiismeretre, valamifajta láthatatlan alkotmányra stb. tud hivatkozni.[109]

A Bibliának vagy más vallási szabálygyűjteménynek, s az ezekből leszűrt erkölcsi elveknek nincs közvetlen jogi kötőereje, ilyetén normatív ereje, ám ezek – közvetlen mögöttes hivatkozásként történő - hangsúlyos beépülése a jogrendszerbe (akár alapelvekként, akár a tételes jog részeként, akár pedig az értelmezés új módszereiként) lehetséges.[110]

Nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy „egy mai természetjogi újjászületés kapcsán csakis érzékenységbővítésről, topikus érdeklődés kiszélesítéséről, szélesebb kultúránkba történő visszaágyazódásról lehet szó, és aligha egy új levezetés [Ableitung] vagy alárendelés [subordinatio] igényléséről, hiszen ez – legalább is mai tudásunk szerint – csakis egy pre-scientismusba vezethetne vissza.”[111] Ám bizonyosan helytálló az a megállapítás, miszerint „a kérdés tehát részben nyitott, és így elméleti érdeklődésünktől is választ várva teoretikus megalapozás után kiált.[112]

 

 

 

4. Következtetések

 

A jog önreflexív, illetve önreferenciálisan zárt világában[113] hiába is keresnénk a történeti alkotmány fogalmát, szabatos definícióját vagy éppen tartalmi elemeinek lehetséges katalógusát. A jog és a tudás egyéb formái közötti dialógus kialakulásához – a történeti alkotmány tartalmának vizsgálata körében - egy erőteljesen interdiszciplináris kiindulópont szükséges.[114] Ez nyilván többet jelent, mint a szociológia vagy a diskurzus-analízis módszereinek segítségül hívását a múltban lezajlott, s mai zajló jogi folyamatok jobb megértéséhez, áttekintéséhez. Sokkalta inkább olyan új (tudomány)területek felé történő nyitás igénye fogalmazódik meg, melyek mindeddig nem vagy csak alig érintkeztek a jogtudománnyal (történelemtudomány, néprajz, kulturális antropológia,[115] teológia és a teológiától elváló vallástudomány[116] stb.). Ez valódi – tehát egész tudományos műhelyeket megmozgató – alapkutatásokat igényel, akár önálló intézmény, intézet keretei közé szervezetten is.

Egyed István a következőképen fogalmaz: „A történeti alkotmányoknak kétségtelenül hátrányuk, hogy tételeik nem lévén egységes szerkezetbe foglalva, nehezebben ismerhetők fel. A történeti alkotmányok tételei nagyrészt nem is törvényhozási úton, hanem formátlanul jöttek létre, csak szokásjogi alapon alakultak ki és nemzedékről nemzedékre szállva szent hagyományként maradtak tiszteletben. De a törvénybe foglalt tételek is különböző időben keletkeztek és el vannak szórva ezeréves törvénytárunk különböző lapjai. E, részben törvénybe nem foglalt, részben különböző törvényekben szétszórtan jelentkező tételek teszik a magyar alkotmányt. Rendszerbe foglalása nem csekély tudományos feladat, tanulmányozása és megismerése a magyar nemzet politikai történetében való elmélyedést kíván.”[117] Hozzátehetjük, hogy ma már nem csupán a II. világháború előtti politikai történet tanulmányozása, és tudományosan rendszerezett feltárása a feladat, hanem az 1944 utáni események által kreált – a történeti alkotmány jelentését árnyaló - új hangsúlyokat és változásokat is katalogizálni kell, továbbá valamennyi fentebb említett tudományterület eszközeit is csatasorba kell állítani a vizsgálat tárgyának teljes hosszmetszetében.

S, hogy miért szükséges a jogi, illetve jog- és politikatörténeti szempontokon túli aspektusok beemelése a vizsgálatba? A válasz nem újkeletű: már Molnár Kálmán hosszú fejtegetést ír a „jogászi szemlélet”-ről, mely voltaképpen „felszabadítja a jogászi képzelődést a történeti tényekkel való nemtörődésre.[118] „Mert ki mondja meg, hogy hol végződik a kezdő jogász, ki ragaszkodik a jogforrások eredeti szövegéhez, s hol kezdődik a képzett jogász, ki a formákban megtalálja a jog lelkét, amihez az érvényesült formáknak esetleg még oly biztos felismerése sem juttat bennünk közelebb? De (…) a jogász, ha fölcsap historikusnak, jogtörténésznek, akkor a történeti tényeket és összefüggéseket alaposan vizsgálja meg s ellenőrizze, küszöbölje ki a képzelődés veszélyeit.[119]

 



[1]    Németh Judit: A fekete lyukak. Fizikai Szemle 2007/5. 180.o.

[2]    Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. OSIRIS, Budapest, 2000. 443. o.

[3]    Dr. Salamon László: Az alkotmány két fajtája: a történeti és a kartális alkotmány. 1.o.  http://www.jak.ppke.hu/tanszek/alkotm/letolt/azalk2.pdf

[4]    Uo.

[5]    Uo.

[6]    Uo.

[7]    Uo.

[8]    Bán Péter (szerk.): Magyar Történelmi Fogalomtár. I. kötet. Gondolat, Budapest, 1989. 21. o.

[9]    Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan. OSIRIS, Budapest, 2002. 31. o.

[10]  Bán i. m. 22. o.

[11]  Erdélyi László: Az ezeréves magyar alkotmány. M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem, Szeged, 1931. 15. o.

[12]  Erdélyi László i. m. 3. o.

[13]  Az erőszakos megszakítottság történeti alkotmányra gyakorolt hatására nézve lásd még a 3.6.1. alpontot

[14]  Egyed István: Az ezeréves magyar alkotmány. Légrády Testvérek, Budapest, 1941. 248. o.

[15]  Egyed István i. m. 246. o.

[16]  Egyed István i. m. 248. o.

[17]  Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. OSIRIS, Budapest, 1995. 207. o.

[18]  Pl. Csizmadia Andor: Hajnóczy József közjogi-politikai munkái. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958. 236-240. o.

[19]  Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarország ősi alkotmánya. Magyarországért Kulturális Egyesület, Budapest, 2010. 174. o.

[20]  Hármaskönyv prol. 11. cím

[21]  Kukorelli István  i. m. 101. o.

[22]  Zétényi Zsolt i. m. 175. o.

[23]  Uo.

[24]  Uo.

[25]  Uo.

[26]  Bónis György: Szent István törvényének önállósága. Értekezések Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumából. 7. sz. Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. 3-4. o.

[27]  Bónis György i. m. 4. o.

[28]  Bónis György i. m. 56. o.

[29]  Ezzel az állásponttal vitatkozik Mályusz Elemér (Három folyóirat. Századok 1934., 59-60. o.)

[30]  Hóman Bálint: Magyar történet I. 227. o.

[31]  Eckhart Ferenc: Jog- és alkotmánytörténet. In: A magyar történetírás új útjai. Budapest, 1931. 279. o.

[32]  Bónis György i. m. 56. o.

[33]  A szakirodalom olykor élesen elválasztja a jogértelmezés és alkotmányértelmezés módszereit [lásd pl. JakabAndrás: Az alkotmányértelmezés módszerei. http://www.szazadveg.hu/files/kiadoarchivum/47jakab.pdf; illetve Fröchlich Johanna: Önértelmezési kérdések az Alaptörvényben – gondolatok az R. cikk alkotmányértelmező szabályairól. 2011. 9 o. /Kézirat/]. Erre a különbségtételre, illetve annak kifejtésére ezen írás keretei között nincs szükség

[34]  Pokol Béla: Jogi alaptan. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2000. 94. o.

[35]  http://mandiner.hu/cikk/20110418 solyom_laszlo_az_uj_alkotmanyrol (2011. április 18-án)

[36]  Lásd pl. Illéssy István: Az Alkotmánybíróság működésének kezdeti problémái. http://jura.ajk.pte.hu/print.php?cikk=5

[37]  A láthatatlan alkotmány Sólyom László alkotmánybírósági elnöki időszakához köthető fogalom. Sólyom először a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozathoz [23/1990. (X. 31.) AB határozat] fűzött párhuzamos véleményében írt erről: "Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még gyakran napi politikai érdekből módosított alkotmány fölött, mint láthatatlan alkotmány, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; az Alkotmánybíróság ebben az eljárásában szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának keretén belül marad"

[38]  Lamm Vanda – Peschka Vilmos: Jogi Lexikon. KJK-KERSZÖV Kiadó, Budapest, 2000. 595. o. - Történeti jogi iskola cmszó

[39]  Zétényi i. m. 82-83. o.

[40]  Zétényi Zsolt: A társadalmi szerződés alkotmányos alapjai. In: Társadalmi szerződés. Püski Kiadó, Budapest, 2009. 81. o.

[41]  Ádám – Chronowski – Drinóczi – Zeller: Az alkotmányozó hatalomról és az Országgyűlés szerkezetéről. In: Téglási András (szerk.): Szükség van-e kétkamarás parlamentre az új Alkotmámyban? Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának kiadványa, Budapest, 2011. 36. o.

[42]  Ádám – Chronowski – Drinóczi – Zeller i. m. 36-37. o.

[43]  Jakab András: Miért nincs szükségünk második kamarára? Politikatudományi Szemle 2011/1. 27. o.

[44]  Szente Zoltán: Egy- vagy kétkamarás Országgyűlést? In: In: Téglási András (szerk.): Szükség van-e kétkamarás parlamentre az új Alkotmámyban? Országgyűlés Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságának kiadványa, Budapest, 2011. 92. o.

[45]  Ádám – Chronowski – Drinóczi – Zeller i. m. 39. o.

[46]  Ádám – Chronowski – Drinóczi – Zeller i. m. 36. o.

[47]  Lásd még: Mezey Barna (szerk.): Magyar Alkotmánytörténet. OSIRIS, Budapest, 1995. 79-83. o.

[48]  Szente Zoltán i. m. 91. o.

[49]  Egyed István i. m. 252. o.

[50]  Uo.

[51]  Mezey i. m. 208. o.

[52]  Uo.

[53]  Erdélyi László i. m. 10. o.

[54]  Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. 1. 2. kiadás. Századvég, Budapest, 2009. 131. o. (4. lj.)

[55]  Egyed István i. m. 253. o.

[56]  Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. MTA, Budapest, 1941. 316. o.

[57]  Schvarcz Gyula: Magyar Igazságügy 1887, XXVII. 249. o.

[58]  Eckhart Ferenc i. m. 316. o.

[59]  Hajnik Imre: Magyarország az Árpád-királyoktól az ősiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa. Pest, 1867.

[60]  Horváth János: A magyar királyság közjoga. Budapest, 1894, 184. o.

[61]  Máriássy Béla: Magyarország közjoga. Győr, 1893. 10-11. o.

[62]  Egyed István i. m. 247. o.

[63]  Magyarország Alaptörvénye. MAGYAR KÖZLÖNY 2011. évi 43. szám, 10656. o.

[64]  Orbán Viktor: Az újjászületés dokumentuma. Magyar Nemzet, 2011. április 25. 6. o.

[65]  Uo.

[66]  Kiss Gy. Csaba: Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszai – egy nemzeti jelkép történetéhez. Nap Kiadó, Budapest, 2011. 8. o.

[67]  Kiss Gy. Csaba i. m. 8-9. o.

[68]  Magyarország Alaptörvénye I) cikk (3) bekezdése: Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.

[69]  Egyed István i. m. 243. o.

[70]  Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I. köt. A kezdetektől a polgári átalakulásig. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. 437. o.

[71]  Niedermüller Péter: A „Nemzeti Hitvallás” alkotmánya. Mozgó Világ 2011/4. 9. o.

[72]  Karácsony András. Konstruktivizmus a társadalomelméletben. In: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése (szerk. Cs. Kiss Lajos – Karácsony András). Budapest, Osiris, 1994. 14.

[73]  A közúti közlekedési nyilvántartásról szóló 1999. évi LXXXIV. törvény 2. §-ának 13. pontja

[74]  Lányi András: Az írástudók áru(vá vá)lása. Budapest, Magvető, 1988. 10-11. o.

[75]  http://hvg.hu/itthon/20110427_uj_alkotmany_kipostazasa 82011. 06. 30.)

[76]  Lásd pl. Magyarország Alaptörvényének P) cikkét

[77]  A jövő nemzedékek érdekeinek képviselete a fenntartható fejlődés elvének meghatározó eleme, ezért kiemelt cél kell legyen egy természeténél fogva hosszabb időtávra szóló, maradandóságot sugárzó jogszabályban, az alkotmányban. A környezetvédelmi célkitűzés mellett a jövő nemzedékek jogai megfogalmazásának egyik alternatív megoldása a jövő nemzedékek érdekeinek elismerése, figyelembe vétele, ezzel megkerülhetők a még nem létező személyek képviseletének bonyolult jogi kérdései (JNO koncepció)

[78]  Egyed István: Az ezeréves magyar alkotmány. Légrády Testvérek, Budapest, 1941. 249-250. o.

[79]  Varga Norbert: Ideiglenesség és jogfolytonosság. Történeti jogintézmények szerepe a magyar alkotmányozásban. DIEIP 2011/2. sz. 4. o.  [www.dieip.hu; 2011. 05. 16.]

[80]  Egyed István i. m. 246. o.

[81]  Egyed István i. m. 245. o.

[82]  Egyed István i. m. 248. o.

[83]  Tóth Zoltán József: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig. Adalékok a Szent Korona-eszme történetéhez. Szent István Társulat, Budapest, 2008. 20. o.

[84]  Mezey i. m. 207. o.

[85]  Hankiss Elemér: Diagnózisok. Magvető, Budapest, 1982. 304 l.

[86]  Grünwald Béla: A régi Magyarország. 1711 – 1825. Budapest, 1888. 484. o.

[87]  Itt ismét érdemes utalnunk a Nemzeti Hitvallásban megfogalmazottakra: „Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.”

[88]  Kovács István: A magyar közjogtól a szocialista magyar alkotmányjogig. Magyar Jog, 1985/ 3-4. sz. 210-211. o.

[89]  A jogszemlélet változásának gyökeres volta olyan tény, amely jóval túlmutat az ideológiai törésvonalakon, illetve a nagy világpolitikai tömbök közötti különbségeken.

[90]  Nem a véletlen műve az sem, hogy a preambulum tartalma kapcsán kialakult vitákban a két leggyakrabban felvetett – és megkérdőjelezett – elem éppen a vallás és a Szent Korona volt. Lásd erről bővebben: Antal Attila – Novák Zoltán – Szentpéteri Nagy Richárd (szerk.): Az alkotmány arca: preambulum tanulmányok c. munkáját [L'Harmattan, Budapest, 2011.].

[91]  Cs. Kiss Lajos: Bevezetés. In: Cs. Kiss Lajos – Karácsony András (szerk.): A társadalom és a jog autopoietikus felépítése. Budapest, 1994.  8. o.

[92]  Kecskés Pál: Természetjog. In: Natura Iuris (szerk. Szabó Miklós). Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002. 219-220. o.

[93]  Uo.

[94]  Frivaldszky János: Klasszikus természetjog és jogfilozófia. Budapest, Szent István Társulat, 2007. 384. o.

[95]  Matthew H. Kramer: Where Law and Morality Meet. Cambridge, 2008. 17. o.

[96]  Daniel Bell: The Winding Passage. New York, Basic Books, 1980. 324.  o.

[97]  Nigel Biggar – Linda Hogan: Religious Voices in Public Places. Oxford University Press, 2009. 58. o.

[98]  Bassam Tibi: The Islamist Shari'atization of Polity and Society. A Source of Intercivilizational Conflict? Paper submitted to the Conference „Religion in the Public Space” CEU, Budapest, 2010. 1. o.

[99]  Balogh László Levente: Totalitarizmus és politikai vallások. Kommentár 2011/1. 77-78. o.

[100]         Mircea Eliade: A szent és a profán. Európa, Budapest, 1987. 192-193. o.

[101]         Balogh László Levente i. m. 79. o.

[102]         Balogh László Levente i. m. 81. o.

[103]         Szekfű Gyula: Állam és nemzet: tanulmányok a nemzetiségi kérdésről. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001. 9. o.

[104]         Magyarország Alaptörvénye. MAGYAR KÖZLÖNY 2011. évi 43. szám, 10656. o.

[105]         Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés preambuluma nem vállalkozott (volna) többre, mint annak rögzítésére, hogy az dokumentum „ösztönzést merít” Európa vallási örökségéből, mely alapját képezte bizonyos egyetemes értékek kibontakozásának (Az Európai Parlament és az Európai Alkotmány. Európai Parlament Kiadóhivatal, 2005. 7. o.). Az új lisszaboni szerződés preambuluma is kifejezetten utal a kulturális mellett a vallási örökségre is.

[106]         J. G. Riddall: Jurisprudence. Oxford: Oxford University Press, 2005. 56. o.

[107]         Apostolok cselekedetei 17:26: „Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.... (Új Protestáns fordítás)

[108]         E körben is rögzítenünk kell, hogy a jog változása nem jelent feltétlenül társadalmi szintű, illetve egyéni felfogásokban tükröződő érdemi változást is egyúttal. Nyilvánvaló, hogy a Biblia nem (csak) erkölcsi parancs, mechanikus módon állami joggá transzformálható elvek logikus összessége. A Biblia központi gondolata, hogy a törvény (a jog) betarthatatlan, ezért van szükség a megváltásra. Így önmagában a bibliai elvek világi jogba való átültetése sem feltétlenül "javít" a jogon, ha a jog változását nem kíséri egyúttal valamifajta belső – egyéni és/vagy közösségi - változás is.

[109]         Természetesen egy pluralista társadalomban különböző erkölcs-felfogások létez(het)nek egyidejűleg, párhuzamosan. A jogalkotónak megfelelő érzékenységgel kell kezelnie ezt a tényt, megtalálva azt a közös nevezőt erkölcsi kérdésekben, amely nem okoz – fölösleges, illetve igazolhatatlan - lelkiismereti terhet a társadalom egyetlen tagjának vagy csoportjának sem.

[110]         Hangsúlyozandó, hogy miközben támogatjuk az erkölcsök megjobbítására irányuló törekvéseket, az ennek nyomán bevezetett intézkedések nem valósíthatnak meg olyan lelkiismereti kényszert, amely alapvetően a képmutatás és félelem gerjesztője lesz, s nem vezet „jobb erkölcshöz”.

[111]         Varga Csaba: A jog és a jogfilozófia perspektívái a jelen feladatai tükrében. Állam- és jogtudomány. 2008/3. 28. o.

[112]         Uo.

[113]         Gunther Teubner: Társadalomirányítás reflexív jog révén. In: Cs. Kiss Lajos – Karácsony András (szerk.): A társadalom és a jog autopoietikus felépítése. Budapest, 1994., 67. o.

[114]         Sherwin: Intersections of Law and Culture. A cross-disciplinary conference hosted by the Department of Comparative Literary and Cultural Studies, Franklin College Switzerland October 2, 2009 Lugano, Switzerland, 4. o.

[115]         Jog és antropológia kapcsolatának mibenlétére nézve lásd pl. Michael Freeman – David Napier (szerk.): Law and Anthropology. London: Oxford University Press, Current Legal Issues Volume 12, 2009. 47. o.

[116]         Amennyiben a vallástudomány egy olyan szintetikus és lényege szerint leíró tudomány, amelynek fő célkitűzése a vallási jelenségek számbavétele; úgy a hagyományosan e körbe sorolt ágazati szaktudományok mellett lehetségesnek és szükségesnek mutatkozik a jogelmélet, illetve a tételes jogra támaszkodó jogtudományi ágak sajátos módszereinek és előfeltevéseinek beemelése a vallási valóság egy-egy dimenziójának elemzési lehetőségei közé, különösen, ha az magára a jogra is hatást gyakorol.

[117]         Egyed István i. m. 247. o.

[118]         Erdélyi László i. m. 18. o.

[119]         Uo.