Rixer Ádám
A vallás fogalmáról
I. Bevezetés
A vallás fogalmának egyik jól megragadható jelentéstartalma a mindenkori normatív szabályozásban köszön vissza; az egyes korok jogszabályban rögzített vagy a jogalkalmazók jogértelmezése által kibomló vallásfogalmának változásai alapján viszonylag könnyen mutathatóak ki olyan változási tendenciák, irányok, melyek más tudományterületek számára is hasznos adalékul szolgálhatnak. Jelen munka nem csupán arra vállalkozik, hogy a magunk mögött hagyott fél évszázad főbb tendenciáit vázolja fel, de különös érdeklődést tanúsít a legújabb jogi instrumentumokból leszűrhető mai vallásfogalom iránt is; így – egyebek mellett – a 2011 áprilisában elfogadott új Alaptörvény és a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi C. törvény vonatkozó rendelkezéseinek elemzését is feladatának tartja. A kép természetesen nem lenne teljes az Emberi Jogok Európai Egyezményének áttekintése és az erre épülő jogalkalmazói gyakorlat felvázolása nélkül. A témakör feldolgozásának szükségességét és jelentőségét növeli az a látványos átalakulás, amely ma Magyarországon az állam és az egyházak, vallási közösségek kapcsolatában – normatív alapon is megfigyelhető módon - végbemegy.
A jog és a teológia, valamint a jog- és a vallástudomány közötti kapcsolat természetes és kikerülhetetlen; maga a vallás szó is sokáig csupán mint jogi kifejezés volt jelen a magyar nyelvben, elsősorban mint a bíróság előtt tett tanúságtétel, s csak a protestantizmus által terjedt el a mai jelentéshez hasonló értelemben, mint a confessio – vallás, hitvallás – fordítása (a 19. századtól fokozatosan kiszorítva a relígió kifejezést).[1]
II. A vallás fogalmáról
A vallás – a lehető legáltalánosabb társadalomtudományi megközelítésben - rendszerbe foglalt és kinyilvánított, tehát megismerhetővé tett hitelvek, valamint az azokhoz igazodó, kötelező magatartási szabályok összessége és ezek megvalósulási folyamata. A három elem – ha úgy tetszik a vallás jogtudomány által is megragadható fogalmának három rétege - tehát (leegyszerűsítően, a kereszténység vonatkozásában): 1) a Biblia, 2) az ehhez kapcsolódó – és nagy mértékben rögzített – vallási gyakorlatok, hagyományok és egyéb elvárások, valamint 3) a tényleges megvalósulás, azaz a hétköznapok valósága. Az említett fogalmi rétegek, illetve elemek egyikének sincs – a mai modern társadalmakban - közvetlen jogi kötőereje, legfeljebb egyes (rész)szabályok átvételére kerül sor az állam által elismert jogba illesztetten (pl. a ne lopj szabályé), s így – közvetetten kerül sor azok jogalkalmazás során történő érvényesülésére. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy valamely egyház tagján az adott vallási nézetrendszer elemei csak akkor válhatnak jogilag számonkérhetővé, ha azok egyúttal az állam által is „újratermelődtek” vagy, ha azok egyébként ellentétesek azokkal a többségi normákkal, melyek jogszabályokban – a vallási szabályok lététől függetlenül - is rögzítésre kerültek.
A vallási szabályok jogba történő beépülésén túl az imént felsorolt aspektusok, illetve rétegek – egészen pontosan a három fogalmi elem - elkülönítése is megkönnyíti, hogy a jog a maga kifinomult eszközeivel, valamennyi lényeges vonatkozásban védje a vallás különböző jelenségeit, az azokkal összefüggő különböző tartalmakat.
A lelkiismereti- és vallásszabadság kapcsolatban áll több más, alkotmányban rögzített alapjoggal. Az Alkotmánybíróság a 4/1993 (II. 12.) AB határozatban rámutatott, hogy a lelkiismereti szabadság az emberi minőség része, és mint ilyen összefüggésben áll az emberi méltósággal. A vallásszabadság pedig a véleménynyilvánítás szabadságához kapcsolódik, hiszen a lelkiismeret akkor értékelhető (alkotmány) jogilag, ha kifejezésre kerül.[2] Nem a véletlen műve tehát, hogy a jogi instrumentumokban a vallásra vonatkozó rendelkezések között nemigen találunk olyat, amely kizárólag a vallás vagy vallásszabadság tárgykörében kívánna előírást megfogalmazni, minden esetben vagy a világnézetet, hitet, lelkiismereti meggyőződést, vagy éppen a véleménynyilvánítási szabadságot[3] állítja párba a vallás(szabadság) fogalmával a hazai vagy nemzetközi jogi instrumentum megalkotója. Feltűnő, hogy mintha a jog ódzkodna a vallás önálló megragadásától, s mint látni fogjuk a fogalomalkotástól is, ezért is ragaszkodik – mintegy mankószerűen – az általánosabb fogalmakkal, a vallással rokon jelenségekkel együttesen történő kezeléshez.
Vallás és világnézet fogalmi kapcsolatával összefüggésben meg kell jegyeznünk, hogy a jogi instrumentumok vizsgálata alapján a vallásosság a világnézeti meggyőződés meghatározó formája, de nem azonos a világnézettel. A ma még hatályos (régi) Alkotmány a „vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés” szabad megválasztásának jogát garantálja [60. § (2) bek.],[4] vagyis a nem vallásos személyek jogát is biztosítja világnézetük szabad megválasztására és kinyilvánítására, a – ma még hatályos - lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény – a továbbiakban Lvt. - azonban egyértelműen csak a vallásos, hívő – azonos hitelveket követő – személyek kifejezetten vallási célú szervezetét tekinti egyháznak. A vallás a világnézet egyik változatának tekinthető, azzal, hogy elképzelhetőek kifejezetten vallásellenes világnézetek is.[5]
Kapcsolódó tény, illetve gyakorlati probléma, hogy számos jogszabályhely a vallás, vallásos, vallási cél, vallási közösség kifejezések alkalmazása során nem használ fogalommeghatározásokat vagy értelmező rendelkezéseket, így gyakran bizonytalan, hogy csak az egyházak, az egyéb, jogi személyként működő vallási szervezetek, illetve a nem bejegyzett közösségek is az adott jogszabály hatálya alá tartoznak-e.
II.1. Az államszocializmus vallásfogalma
Az államszocializmus idején jelentős, sőt majdhogynem áthidalhatatlan különbség, illetve távolság mutatkozik a jog szabályaiból kikövetkeztethető vallásfogalom és a valláshoz való tényleges állami viszony, azaz a politikaformáló és jogalkalmazó állami szervek napi gyakorlatai között.
A szocializmus idején a hivatalos társadalomtudományok – s ezen belül az állam- és jogtudományok – számára a vallás – idézem: „képzeletbeli lények tiszteletét kifejező hiten alapul”,[6] nem egyéb, mint az objektív valóság érzelmek szülte torz visszatükröződése az egyén tudatában,[7] s „amely az embernek semmiképpen sem veleszületett tulajdonsága, hanem történelmi jelenség, amely a földi elnyomásban sínylődő emberek mentsvára ,amennyiben ezek a halál utáni életben keresnek maguknak képzeletbeli kárpótlást boldogtalanságukat ellensúlyozandó”.[8]
Az egyházak létezése – és a vallásszabadság Alkotmányban rögzített védelme[9] - a szocializmusban nem jelenti egyúttal azt is, hogy ezek tartós létezését kívánatosnak tekintené a jogalkotó, s hogy „ezek haladó erőként lennének jelen [a társadalomban].”[10] Ebből következően – jogi instrumentumokban rögzített vállalásai ellenére - „[a]z állam nem lehet közömbös a tudomány és a vallás világnézeti harcában,”[11] továbbá – a hivatalos álláspont szerint - „[A] lelkiismereti szabadság biztosítása nem zárja ki a vallás visszaszorítására irányuló népművelés szükségességét”.[12]
Magyarországon – csakúgy, mint a szovjet blokk többi államában – a politikai cél az ellenséges szétválasztás modelljéhez közelített, annak ellenére, hogy a koalíciós években a deklarált cél a vallásszabadság, az egyházak egyenjogúságának és szabad működésének biztosítása volt (békés szeparáció), de összességében kimondható, hogy habár az állam és az egyház formális elválasztása („különválasztása”) megtörtént,[13] a semleges állam nem valósult meg.[14] Az állam és az egyház (névleges) szétválasztása érdekében hozott intézkedések – melyek a vallásszabadság gyakorlati érvényesülésére is jelentős hatással voltak - három csoportba sorolhatók az államszocializmus időszakát tekintve:
a) az egyházak gazdasági hatalmának megtörése különösen a földreform révén;
b) az egyházak közéleti, kulturális és politikai aktivitásának leszűkítése, visszaszorítása, illetve felszámolása; valamint
c) az egyházak oktató-nevelő monopóliumának megszüntetése.[15]
II.2. Az Lvt. modellje
Mi volt a rendszerváltás utáni időszakra vonatkozóan a vallás elvont, minden vallásra és egyházra egyaránt alkalmazható jogtudományi definíciója? Már a nyolcvanas évek (leg)végén világossá vált, hogy olyan meghatározást kell találni, amely az alkotmányos követelményeknek megfelelően semleges, azonban egyrészt alkalmas a vallás egyéb világnézetektől, meggyőződésektől való megkülönböztetésére, másrészt elég tág ahhoz, hogy lehetőleg ne zárja ki köréből a sokszínű vallási jelenségek egyikét sem: A túlzottan részletező, a lehetséges – a létesítésre okot adó - lelki, szellemi szempontokat katalogizáló szabályozás is azzal a veszéllyel jár(na), hogy a jogalkotó megfoszt egyes vallási csoportokat az egyház-alapítás lehetőségétől.[16] A magyar jogalkotó ezt a veszélyt úgy kerülte el, hogy az egyház hitelveinek rövid leírását, létesítő dokumentumban való rögzítését elvárásként fogalmazta meg,[17] ám annak hatóság általi tartalmi értékelését csak annyiban teszi lehetővé, amennyiben az iratok alapján az elsődlegesen vallási jellegű tartalomnak megállapíthatónak kell lennie. A törvény (Lvt.) oly módon szab korlátot a definíciónak, hogy kimondja miszerint a 8. § (2) bekezdése alapján a célul kitűzött vallási tevékenység olyan lehet, „amely az alkotmánnyal nem ellentétes és amely törvénybe nem ütközik”. A törvénybe ütközés e körben megvalósulhat mások vallásszabadsághoz való jogának sérelme révén is.
Egyes álláspontok szerint ebből az is következik, hogy az Alkotmány és a törvények erkölcsi meghatározottsága miatt az egyház tevékenysége nem irányulhat pl. valamifajta – a törvényekben is kifejezésre jutó társadalmi közmegegyezésekből levezethető erkölcsi rosszra, bűnre stb. Bár egy rosszat megtestesítő természetfelettire (pl. Sátán, Gonosz stb.) irányuló hit önmagában még nem biztos, hogy tilalom alá esik, mindaddig míg nem jár együtt a törvények, illetve mások alapjogainak sérelmével.[18]
Az egyházak nyilvántartásba vételi eljárása az elmúlt két évtizedben szinte – néhány ellenpéldát leszámítva - teljesen formális (volt), leginkább azért, mert a bíróságok a kérelmezők nyilatkozatain, illetve az általuk benyújtott dokumentumokon túl nem végeztek érdemi vizsgálatokat: sem a dokumentumok tartalmának – azaz tényállításainak - valódisága, sem pedig a szervezetek létrejöttének tényleges okai és céljai tekintetében. Azaz, amennyiben a benyújtott dokumentumok alapján felsejlett egy törvényes és legalább elemi vallási elemeket is rögzítő cél, úgy a nyilvántartásba vétel – az esetek döntő többségében - automatikusan megtörtént.
Meg kell jegyeznünk, hogy volt olyan eseti döntés, amely rögzítette, hogy a bíróságnak vizsgálnia kell a kérelmező hitvallásának lényegét, szertartásrendjét, valamint szervezeti rendjét is. (KGD 1998.136.) A Legfelsőbb Bíróság – a továbbiakban LB - ezen instrumentuma tartalmát tekintve ellentétes az Lvt. indokolásával, amennyiben utóbbi kimondja, hogy „A bíróság az egyház hitelveit nem vizsgálja, csupán arról kíván megbizonyosodni – az alapítók ilyen tartalmú nyilatkozata alapján -, hogy vallási közösséget kívánnak létrehozni, és a közösség tervezett tevékenysége törvénybe nem ütközik”.
A fentiekre is tekintettel tehát milyen elemekből építkezett a jog konkrét – egyedi ügyekben segítségül hívott - vallásfogalma az elmúlt húsz évben?
a) A jogtudomány álláspontja alapján ilyen konjunktív elemeknek tekintetőek a következők: a1) a vallás lényegét alkotó hitelvek a természetfelettire irányulnak; a2) azok a személyiség egészét átfogják, méghozzá nem csak erre a látható, fizikai világra irányulóan. Azaz a hitelveknek az emberi létezés halál utáni összefüggéseire is érdemben ki kell terjedniük, ezen addicionális elem hiányában ugyanis azok az eszmerendszerek is vallásnak minősülhetnének, melyek értelmében az élet a halállal véget ér (materializmus, hedonizmus stb.). A bírósági gyakorlatból is ez a nézet olvasható ki a mágiával kapcsolatos cél kizárásáról is értekező KGD 1999.211.-ből. Az LB érvelése a következőket mondja ki: „A vallás (…) valamilyen kapcsolatteremtést jelent egy vagy több felsőbb lény (…) és az ember között, amellyel kapcsolatban az ember elismeri alárendelt szerepét és közösségi formát öltő kultusz által kifejezi vallásos meggyőződését, valamilyen szertartás rendje szerint. Itt a bíróság a vallásos cél megállapításának feltételei közé sorolta, hogy az adott nézet szerint az ember rendelje alá magát a transzcendensnek, és hogy a vallásnak legyen szertartási rendje. Az LB elutasította pl. egy a Dionüsziosz-kultuszt követni kívánó csoport egyházként történő bejegyzése tárgyában benyújtott jogorvoslati kérelmét is a transzcendenciában való hit hiánya, ténylegesen kulturális cél megjelölése miatt. (KGD 2000.332.)
b) Olykor a fenti szempontok – adott esetben a transzcendens elemek megjelenítése - mellett is nehéz eldönteni egy-egy szerveződés vallási célra irányultságának mértékét, elsődlegességét; különösen akkor, ha a felsejlő vallási cél egyéb célokkal keveredik: pl. figyelmet érdemel a Győrújbaráti Motoros Egyesület kísérlete, amely egy motoros cikkeket árusító bolt köré szervezett volna egyházat, abból a célból, hogy a boltban kapható tárgyak mindegyike kegytárgynak minősülhessen, s így komoly anyagi előny realizálódhatna/realizálódhatott volna.[19] Honlapjukon ma is olvasható: „(…) egyesületünk tagjai minden évben hálát adnak a Szent Karburátor Istenének és gyermekének a Szent Injektornak.”
Ilyenkor segítenek a negatív vallásfogalmak és taxációk, melyek kizárják, hogy bizonyos tevékenységeket „főtevékenységként” űző szervezetek egyházi jogállásra tehessenek szert. A jog vallásfogalmának legpontosabb és legfontosabb elemei azok a taxációk – tipikusan negatív taxációk – melyek az egyházak differentia specifica-iként jelennek meg, a vallási céllal összefüggésben. Fogalmilag kizárt tehát a nem elsődlegesen vallási célra létrehozott szervezetek egyházként történő bejegyzése. A „nem vallási” cél jelenthet bármilyen más elsődleges célt (pl. profitszerzés, politikai cél, szabadidő eltöltése, jótékonyság stb.),[20] sőt akár a vallás kifejezett tagadását is. Ezért a magát ateistaként megjelenítő szervezet – egyházként történő - bejegyzési kérelmét a bíróságnak el kell utasítania. Az Lvt.-ből a vallási cél negatív fogalma csak közvetve, jogalkalmazói, illetve a z állami egyházjog művelői körében kialakult értelmezés útján olvasható ki, amely értelmezés viszonylag egységessé vált.
II.3. A mai magyar modell jogi vallásfogalma
A vallásszabadság fogalma, illetve tartalma tekintetében az új (legújabb) szabályozás nem mutat jelentős eltérést a korábbi szabályoktól.[21] Annál inkább az új instrumentum vallásfogalma, illetve az egyházakra vonatkozó joganyag. Az új vallásügyi törvény 6. §-ának (1) bekezdése értelmében: „E törvény alkalmazásában vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja.” Az utolsó tagmondathoz érdemes néhány megjegyzést fűznünk. Már a Kormány 2000/2001-es törvényjavaslatában szerepelt egy olyan feltétel, miszerint az adott hitrendszer „az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás-követelményekből” áll össze. Ez az elvárás igen nehéz helyzetbe hozta volna már akkor is a jogalkotót, hiszen pl. a keresztény-zsidó hagyományban gyökeredző felfogás számos vonatkozásban jelentősen eltér az iszlám szemléletmódjától, s ha az előbbit tekintjük viszonyítási pontnak, akár az iszlám valláskénti elfogadhatósága is kérdésessé válna.[22] Egyébiránt az értékelő mozzanat beemelésének szándéka nyilvánvaló rokonságot, sőt párhuzamot mutat a vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk 1. §-ával, amely kimondta, hogy „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és azt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kivánalmainak korlátai között külsőképen is kifejezheti és gyakorolhatja.”
Az állami egyházjog képviselőinek többsége ma azt az álláspontot vallja, hogy az állam szempontjából a vallási tanok ilyen jellegű értékelése helyett elegendőnek kell(ene) lennie, hogy az egyházak tevékenysége a jognak van alárendelve, amennyiben a jogban is tételesen rögzített morális szempontok katalógusán túli további, a közerkölcs egyéb kívánalmait is érvényesíteni kívánó előírások lehetnek ugyan tiszteletreméltóak, ám nyilvánvalóan jelentősen megnehezítik a jogalkalmazást. Különösen, ha az erkölcs fogalma nem kerül kifejtésre, pontosításra, pl. a jogszabály értelmező rendelkezései, fogalommeghatározásai között. Míg a magyar jogban az emberi méltóság tartalma, az azzal összefüggő mércék jellege igen jól kimunkált,[23] addig az erkölcsé kevéssé.
Az Lvt.-vel - pontosabban annak alkalmazásával - összefüggésben már említett negatív taxáció itt is felbukkan, sőt tételesjogi katalógusként minden korábbinál hangsúlyosabb elemmé válik: a törvény imént említett 6. §-ának (2) bekezdése alapján: „Önmagában nem tekinthető vallási tevékenységnek a
l politikai és érdekérvényesítő;
l pszichikai vagy parapszichikai;
l gyógyászati;
l gazdasági-vállalkozási;
l nevelési;
l oktatási;
l felsőoktatási;
l egészségügyi;
l karitatív;
l család-, gyermek-és ifjúságvédelmi ;
l kulturális;
l sport;
l állat-, környezet- és természetvédelmi;
l hitéleti tevékenységhez szükségesen túlmenő adatkezelési tevékenység.”[24]
Egy további gyakorlati probléma, hogy az új törvény 7. § (4) bekezdése kimondja: „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti”. Ez egyúttal azt is jelentheti,[25] hogy nem csupán az egyházak, hanem bizonyos – az egyház szót ma nevükben is viselő - vallási egyesületek megszüntetésére is sor kerül(het) az új törvény alapján, azaz az egyesülési törvény alapján létrejött szervezet megszűnését egy másik törvény kívánja szabályozni... Ez különösen annak ismeretében meglepő, sőt aggályos, hogy az egyház kifejezés nem elsősorban tételesjogi kategória, egy intézménytípus leírására szolgáló fogalom, hanem a Krisztusban lévők, a Krisztust követő emberek közösségének, Krisztus testének fogalmi megjelenítésére szolgáló köznyelvi kifejezés. Lényeges kérdés, hogy ennek használata törvénnyel megtiltható-e egy egyébként legálisan működő, nyilvántartásba vett vallási szervezet számára? Alapelvi jelentőségű kérdés, hogy a jog kisajátíthat-e alapvetően vallási jellegű fogalmakat, sajátjaként rendelkezhet-e azzal? Ez a nyelvtudomány, a teológia és a legtágabban vett vallástudomány számára is izgalmas kérdés lehet.
II.3.1. Az új Alaptörvény szabályai és azok jelentősége a vizsgált területen
Az Alaptörvény országgyűlési vitáját szemlélve feltűnő, hogy az egyes elvek és rendelkezések létjogosultságának alátámasztására milyen nagy számban jelentek meg a kereszténységre, illetve a keresztény értékekre történő hivatkozások. A kereszténység ezen sajátos ultima ratio szerepe a történeti alkotmány fogalmának tisztázása körében is érvényesült, s nem a véletlen műve az sem, hogy a preambulum tartalma kapcsán kialakult vitákban a két leggyakrabban felvetett – és megkérdőjelezett – elem éppen a vallás és a Szent Korona volt.
Az új Alaptörvény Nemzeti Hitvallása egyértelműen és szándékoltan a keresztény valláserkölcs középponti elemeit emeli alkotmányos rangra (hit, szeretet), az R. cikk pedig kifejezetten kötelezővé teszi a Hitvallás figyelembe vételét az Alaptörvény rendelkezéseinek értelmezésekor.[26] Ennek eredménye – a szakirodalomban megjelenő egyes álláspontok szerint legalábbis - a szekuláris állam koncepciójától való eltávolodás, az állam világnézeti elkötelezése egy valláserkölcs értékrendje mellett. Legalábbis vizsgálatra méltó, hogy ez a szabályozás miként viszonyul a 4/1993. (II. 12.) AB határozatban foglaltakhoz (a semlegesség követelményéhez).
A Nemzeti Hitvallásban a következőket olvassuk: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Ez a megfogalmazás akár visszalépésnek is tekinthető a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvény preambulumában foglaltakhoz képest, amennyiben ott azt olvassuk, hogy: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért (…)”, hiszen utóbbi esetben egyértelmű – ha úgy tetszik személyes, akár világnézeti elköteleződésként is kezelhető – értékválasztás is bekövetkezett. Ezen fejleményektől függetlenül ma még nehezen eldönthető kérdés, hogy pl. az Isten személyére és a hozzá való viszonyra, illetve a vallási örökségre történő utalások a hazai és uniós jogszabályokban[27] csupán a jogrendszer „reziduális tételként” megjelenő szimbolikus aktusai vagy már önmagukban is a jogászi és szélesebb társadalmi gondolkodásmód érdemi alakítói!?
Az új Alaptörvény maga is egy Istenhez szóló fohásszal kezdődik, ám az Istenre történő utalás invokatív jellege töredékes marad, éppen az irodalmi köntös miatt; azaz tételesjogi tartalmakat nagyon nehéz lenne tulajdonítani ezen mondatnak.
Az elmondottakon túl szeretném felhívni a figyelmet egy további lényeges jelenségre is. Egészen a közelmúltig ugyanis a jog és a vallás kapcsolata egy látszólag egyirányú folyamatként volt leírható. Ebben a kapcsolatban a tételes jog és az erre épülő jogtudományi ágak hivatása, elsődleges feladata az volt, hogy meghatározza a vallásszabadság kereteit, illetve a vallás gyakorlásának intézményes kereteit, akár az állami egyházjog, akár pedig az ún. felekezeti egyházjog szabályainak megalkotásához nyújtott szakmai segítsége révén. Jog és vallás kapcsolata azonban egyre kevésbé lehet egyirányú, hiszen a legáltalánosabban felfogott vallás is visszahathat a tárgyi jogra, s az azt részben alakító, részben magyarázó jogtudományra. Sőt, a jogtudomány – és az új magyar Alaptörvény megalkotóinak - figyelme is egyre inkább azon kérdés felé fordul, hogy hogyan is lehetséges a morális elvek – fokozottabb – behatolása a jog világába. A nyilvánvaló okok között említhető, hogy a társadalmi kohézió, illetve integráció vagy éppen a társadalmi szolidaritás kialakítása ma már egyre nehezebben elképzelhető az egyes társadalmi normatípusok egymás hatását felerősítő, valós „együttműködése” nélkül.
III. A jog vallásfogalmának európai dimenzió
A vallás egzakt definíciója az Európa Tanács és az Európai Unió jogi instrumentumaiból is hiányzik, s a legtöbb szerző nem is lát szükségesnek, illetve kívánatosnak egy univerzális vallásfogalmat.[28] Látható, hogy a jogalkotói és jogalkalmazói gyakorlat is elsősorban arra irányul, hogy minél egzaktabb katalógust állítsanak fel a vallás és a vallásgyakorlás jogintézménnyé transzformálható és védendő értékei vonatkozásában, rögzítve azokat a szempontokat is, amelyek lehetővé teszik az egyébként védett/védendő értékek korlátozását.
Emberi Jogok Európai Egyezménye 9. cikke a következőképpen fogalmaz:
„1. Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.
2. A vallás vagy meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságának védelme érdekében szükségesek.” A 9. cikk az ENSZ 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. cikkén alapul és nagyban azonos vele.
A 9. cikk szerkezetének (a jogok felsorolása után a korlátozások feltételeinek megállapítása) célja, hogy összeütközés esetén az egyének jogait egy demokratikus társadalom érdekeivel egyensúlyban tartsa.[29] A vallásiként megjelenő tevékenységek jogszerű korlátozására példa az X és Scientológia Egyház kontra Svédország ügy, melyben az egyház olyan elektromos mérőórát hirdetett, amely – állításuk szerint – alkalmas az egyén szellemi állapotának, illetve az állam helyzetének (!) mérésére. A hatóságok a hirdetés egyes részeinek közlését – fogyasztóvédelmi megfontolásokból - betiltották. A Strasbourgot megjárt ügyben a Bizottság kifejtette, hogy az adott hirdetés nem egyszerűen informatív vagy leíró jellegű volt, hanem kifejezetten eladásra kínált fel egyes tárgyakat. Így a vallásos tartalmú megállapítások is a nagyobb profit utáni vágy kifejeződésének tekinthetőek, semmint a vallásos meggyőződés kifejezésre juttatásának, azaz a hirdetést tehát a 9. cikk nem védi.[30]
A fenti definícióban szereplő „[S]zükséges egy demokratikus társadalomban” kifejezésben a Bizottság a „szükséges” kifejezést úgy értelmezte, hogy a beavatkozás „egy nyomós társadalmi szükségletre” válasz és nem szinonimája az olyan kifejezéseknek, mint „megengedhető”, „hasznos”, „kívánatos”, stb. Amikor a Bíróság és a Bizottság a cselekedet összeegyeztethetőségét vizsgálja azzal, hogy „szükséges-e egy demokratikus társadalomban” először a korlátozás jogszerűségét vizsgálja, másodszor pedig azt, hogy a beavatkozás arányos volt-e az elérni kívánt törvényes céllal. A közismert Kokkinakis ügyben a Bizottság kifejtette, hogy pénzbüntetés kiszabása két Jehova tanújára amiatt, mert embereket látogattak meg azzal a céllal, hogy vallásról és pacifizmusról beszélgessenek, nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban, s úgy foglalt állást, hogy egy ilyen cselekedet ellentétes volt azzal a toleranciával és nyíltsággal, amely egy demokratikus társadalmat jellemez.[31]
Lényeges, hogy az Egyezmény 9. cikkének 1. bekezdésében szereplő vallás kifejezés fenntartás nélküli. A vallásszabadság védelme nem korlátozódik szélesen elterjedt és világszerte elismert vallásokra, de vonatkozik ritka és tulajdonképpen ismeretlen hitekre is. A vallás tehát széles értelemben értendő. Mindamellett a Bizottság vizsgálja azt a kérdést, hogy az adott vallás ténylegesen létezik-e: a Bizottság előtt egy feltételnek kell eleget tenni; az adott vallásnak pontosan leírtnak és kellően azonosítottnak kell lennie az illetékes nemzeti hatóságok által. Egy 1977-es határozatban a Bizottság elutasította egy bebörtönzött kérelmező kérelmét, aki azt panaszolta, hogy a börtönhatóságok megtagadták, hogy a „Wicca” vallás tagjaként vegyék nyilvántartásba. A Bizottság úgy találta, hogy a kérelmező nem említett olyan tényeket, melyek lehetővé tették volna a „Wicca” vallás létezésének megállapítását.[32] A korábban kifejtettek alapján is érzékelhető, hogy a jog számára a vallás, illetve a konkrét vallási irányzat léte nem feltétlenül egyfajta köztudomású tény, hanem olyan tény, amely alakszerű bizonyítás révén válik alkalmassá arra, hogy bizonyos jogkövetkezmények fűződjenek hozzá. „A Bizottság megítélése szerint a 9. cikk 1. bekezdésében meghatározott „vallásgyakorlás” kifejezés nem öleli át mindazon cselekedeteket, melyet a vallás vagy meggyőződés motivál vagy befolyásol.”[33] A Bizottság ismételten hangsúlyozta, hogy a cselekedetnek közvetlen és kifejezett visszatükröződésének kell lennie a meggyőződésnek ahhoz, hogy kifejezésre juttatásként lehessen elismerni. A védelem a „vallás gyakorlásának általánosan elismert módjára” korlátozódik. Egy vallási közösség tagjának nem minden cselekedete tekintendő vallása kifejezésre juttatásának. Bizonyítani szükséges, hogy a kérdéses cselekedet az adott vallás gyakorlásával, szertartásaival stb. összhangban van. A Bizottság ebben a vonatkozásban jelentőséget tulajdonít az egyház vagy egyéb vallási szervezet lelkészei vagy más vezető személyiségei nyilatkozatainak is. Olyan ügyekben, amelyeknél nem igazolható, hogy a kérdéses cselekedet az adott vallással összefügg, a Bizottság következetesen visszautasította, hogy azt a vallás kifejezésre juttatásának ismerje el: pl. nem fogadta el ilyenként a bebörtönzött buddhista vallásos (nem buddhista) újságokban történő publikálását, illetve a bebörtönzött szikh esetében a rabruha viselésének, illetve a cellapadló tisztításának elutasítását. A kérelmezők egyik esetben sem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy ez (a tevés, illetve a cselekvés megtagadása) vallásuk kötelező(en elvárt) része lenne.[34]
[1] Mezei Balázs: Vallás és hagyomány, L'Harmattan Kiadó, Budapest 2003, 134.
[2] Paczolay Péter: A lelkiismereti és vallásszabadság, Emberi jogok, szerk.: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila, Osiris Kiadó, Budapest 2003, 539.
[3] A vallásszabadság kiemelt védelme abból is következik, hogy a vallásgyakorlás joga és a véleménynyilvánítás szabadsága szorosan összefügg. A 30/1992. (V. 26.) AB határozat a gondolat- és vallásszabadságot is a kommunikációs alapjogokhoz sorolta. E jogok „anyajoga”, a véleménynyilvánítási szabadság az alapjogok hierarchiájában az Alkotmánybíróság szerint megkülönböztetett helyet foglal el. Az idézett határozat kimondja, hogy „a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni”. Értelemszerűen vonatkozik ez a vallásszabadságot korlátozó törvényekre is.
[4] Ezt szó szerint ismétli meg a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 2. §-ának (1) bekezdése
[5] Ádám Antal: Bölcselet, vallás, állami egyházjog, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007, 265.
[6] Mi a vallás? (Ifjúsági Akadémia sorozat) Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, Budapest 1963, 3.
[7] Maruzs József: A marxizmus-leninizmus tanítása a vallásról, MSZMP Pártfőiskola, Budapest 1965, 11.
[8] Mi a vallás? 9. o.
[9] 1949. évi XX. törvény 54. § (1) bekezdése alapján „A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát.”
[10] Mi a vallás? 15. o.
[11] Uo.
[12] Maruzs i. m. 29.
[13] 1949. évi XX. törvény 54. § (2) bekezdése alapján „A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.”
[14] Lukács Miklós: Adalékok az 1945 utáni magyar állami egyházpolitikához, Vallás, politika, identitás, szerk.: S. Szabó Péter – Grünhut Zoltán, Pécs 2010, 166.
[15] Lukács i. m. 167.
[16] A kollektív vallásgyakorlásra a jogalkotó különös hangsúlyt fektet, mivel a vallások döntő többsége a közös vallásgyakorlást tartja jelentősnek hitélete szempontjából, sőt a vallás terjesztését (nyilvános megvallását) missziós feladatának tekinti. A vallásgyakorlás szervezeti kerete hagyományosan az egyház, amely az Lvt. preambuluma szerint kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényező, amely jelentős szerepet tölt be a kulturális, oktatási és egészségügyi életben, valamint a nemzeti tudat ápolásában.
[17] Lvt. 8. § (1) bekezdése, illetve 11. §-a együttes értelmezése alapján a nyilvántartásba vétel megtagadható, ha a létesítő dokumentumból nem derül ki, hogy az egyház alapítói azonos hitelveket követnek-e.
[18] Csiziné Dr. Schlosser Annamária: Az egyházak jogalanyisága (Doktori értekezés), PPKE JÁK Doktori Iskola, Budapest 2011, 20.
[19] Az Lvt. 2. §-ának (7) bekezdése alapján ugyanis az egyház esetében nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek a hitélethez szükséges kegytárgy értékesítése.
[20] Csiziné i. m. 21.
[21] „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.”
[22] Csiziné i. m. 40.
[23] Lásd pl. Schanda Balázs – Balogh Zsolt (szerk.): Alkotmányjog – Alapjogok, PPKE JÁK, Budapest 2011, 81-88.
[24] Az utolsó alternatív feltétel nem titkoltan a szcientológia körébe sorolható tevékenységek intézményes visszaszorítását célozza
[25] A probléma felvetése attól függetlenül indokolt, hogy a magyar jogdogmatika, illetve tételes jog éppen miként vélekedik a lex posteriori derogat legi priori elvről
[26] R) cikk (3) bekezdése: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”
[27] Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés preambuluma nem vállalkozott (volna) többre, mint annak rögzítésére, hogy az dokumentum „ösztönzést merít” Európa vallási örökségéből, mely alapját képezte bizonyos egyetemes értékek kibontakozásának (Az Európai Parlament és az Európai Alkotmány. Európai Parlament Kiadóhivatal, 2005, 7.). Az új lisszaboni szerződés preambuluma is kifejezetten utal a kulturális mellett a vallási örökségre is.
[28] Dorota A. Gozdecka: Towards a Legal Definition of Religion in Europe. Religious Problems in Contemporary Europe, 6th International Conference of PhD. Students, University of Miskolc, Hungary 2007, 105.
[29] Dr. Szabó Győző – Dr. Nagy Gábor (szerk.): Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Egyezménye legfontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról, HVG-ORAC, Budapest 1999, 164-165.
[30] Dr. Szabó Győző – Dr. Nagy Gábor i. m. 170.
[31] Uo.
[32] Dr. Szabó Győző – Dr. Nagy Gábor i. m. 174.
[33] Uo.
[34] Dr. Szabó Győző – Dr. Nagy Gábor i. m. 176.