Ruzsicska Yvette

A népesedéspolitika eszközei, és hatásuk a gyermekvállalásra

1A népesedéspolitika a Statisztika egyik tudományága, amely a népességstatisztika ismeretanyagára, valamint az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét is tükröző népesedési elméletekre épül. Nevéből is adódóan az általános politika része, és ennek megfelelően a történelem során folyamatosan fejlődött, alakult. Fogalmát tekintve a népesedéspolitika a társadalom, az állam, vagy bármely nagyobb emberi közösség azon törekvése, hogy a népesedési folyamatokat és struktúrákat a társadalmi, nemzeti, közösségi igényeknek megfelelően befolyásolja. Ez történhet részben direkt, közvetlen népesedési célzatú jogszabályok vagy intézkedések keretében, azaz olyan törvények, joggyakorlat, jogintézmények kialakításával, amelyek a házasságkötést, a válást, a termékenységet vagy a vándorlásokat közvetlenül befolyásolják. Másrészt indirekt módon, amikor a jogalkotó valamilyen gazdasági, társadalmi, kulturális vagy egyéb kérdést kíván szabályozni, és ennek kapcsán merülnek fel a népesedés folyamatára hatással jelentkező következmények. Ilyen terület lehet tipikusan az egészségpolitika, a családpolitika, a szociálpolitika, az oktatáspolitika, a foglalkoztatáspolitika, vagy akár az adórendszer szabályozása.(Gyémánt Richárd – Katona Tamás: Demográfia, Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2010, 300. p.)

Ebben az értelemben minden országban létezik és működik népesedéspolitika, függetlenül attól, hogy ezt hivatalosan is annak nevezik-e, vagy sem. Civilizált országokban társadalmi befolyásoktól mentes humán populáció nem létezik, de az európai országok és általában a fejlett világ túlnyomó részében a kormányok kifejezetten tartózkodnak a népesedési jelenségeket közvetlenül befolyásoló intézkedésektől. Tehát elvileg semlegesek a születésszám, a házasságkötések és általában a családalakulás kérdéseiben, mert ezt az állampolgárok magánügyének tekintik. Ugyanakkor hangsúlyozottan nem népesedési célzattal, hanem leggyakrabban az állampolgári esélyegyenlőség biztosítását hangoztatva számos országban jelentős szociálpolitikai támogatást élveznek a családok, illetve a gyermekesek, annak érdekében, hogy a gyermekkel kapcsolatos anyagi és idő-ráfordítási terheket a társadalom, legalábbis részben kiegyenlítse vagy csökkentse.

A népesedéselméleteket (és a hozzájuk értelemszerűen kapcsolódó népesedéspolitikákat) némi leegyszerűsítéssel alapvetően két alaptípusra oszthatjuk: restriktív, illetve extenzív népesedéspolitikákra. A restriktív népesedéspolitika alapgondolata és célja, hogy stabilizálja (esetleg csökkentse) egy adott területen a népességszámot, figyelembe véve a terület természeti és gazdasági erőforrásainak korlátait és feltételezve, hogy a népességszám és az erőforrások közötti ésszerű (optimális) arány megbomlása hátrányos következményekkel jár. Ezzel szemben az expanzív népesedéselmélet és népesedéspolitika a népességnövekedést törvényszerűen kedvezőnek tekinti.

Az elméletek, politikák közötti alapvető különbségeket elsősorban a választott, illetve az érvényesülő értékek határozzák meg. Az értékeket vallási, világnézeti, kulturális, politikai (katonapolitikai) rendszerek befolyásolják, illetve hordozzák.

A népességszám korlátozásának szükségességét hirdető elméletek közül Malthus elmélete keltette a legnagyobb feltűnést, mert az ő elmélete juttatta először és jellegzetesen kifejezésre a dinamikus restriktív népesedéspolitika máig is ható alapszemléletét. Malthus szemlélete arra alapozódik, hogy a népesedés és a javak szaporodási, növekedési tendenciájának üteme elvileg különböző. Malthus rendkívül szűk látókörűnek bizonyult a gazdasági fejlődés lehetőségeinek megítélésében. Alig tartotta például lehetségesnek az akkori termelés megkétszereződését. Ide vonatkozó jóslatait a történelem megcáfolta. Ezek a tévedések önmagukban nem lettek volna olyan súlyosak, ha nem indítják Malthust politikai állásfoglalásában a társadalmi-gazdasági haladás lehetőségeinek merev tagadására, az ún. szegénytörvényekre vonatkozó javaslataiban pedig kíméletlen embertelenségre. Malthus például a születésszabályozás mai formáit bűnnek tekintette és a születések korlátozására az önmegtartóztatást, illetve a késői házasságot javasolta. Mai szemmel nézve kegyetlennek tűnnek elképzelései, de még kortársai is tiltakoztak!

A 19. század végén és a 20. század első felében a gazdaságilag fejlett régiókban rendkívüli gyors népességnövekedés, a 20. század közepe óta pedig a fejletlen országokban az újabb demográfiai robbanás következett be. Ezek a tények, illetve gazdasági és környezeti hatásaik – Malthust elvileg mellőzve – új népesedéspolitikai szemléletet és gyakorlatot alakítottak ki. Ez a szituáció indokolta annak a fokozódó egyetértésnek a kialakítását, ami az ENSZ fórumain és a világ országainak és kormányainak túlnyomó többségében a családtervezés, a termékenység csökkentése és távlatilag a zéró népességnövekedés célkitűzésének elfogadásához vezetett. Ehhez hozzájárultak a környezetvédelmi meggondolások is, és ezzel, illetve az energiaellátással összefüggésben a „tartósan fenntartható fejlődés” céljának kialakítása. Ez a célkitűzés jelzi, hogy a jelenlegi trendek nem tarthatók fenn.

Ennek az egyetértésnek a kialakításában a nyugati országok játszották a főszerepet. A harmadik világ országai kezdetben, az 1960-as években történő függetlenné válásuk időszakában és kezdeti optimista elképzeléseikben idegenkedve fogadták a családtervezés és születéskorlátozás gondolatkörét. Keserű tapasztalataik nyomán azonban az 1980-as évekre és különösen a legutóbbi, 1994. évi kairói demográfiai konferencián azonban már az országok és a kormányok túlnyomó többsége magáévá tette ezt a szemléletet. (Kivételt csupán néhány iszlám fundamentalista ország, illetve a Vatikán és néhány dél-amerikai katolikus ország jelentett.) Részben ezzel magyarázható, hogy az észak- és nyugat-európai, legutóbb pedig a dél-európai országok is lényegében semleges álláspontot foglalnak el a termékenység kérdésében. Nem tartják ugyanis logikusnak, sem etikusnak, hogy nemzeti keretek között más álláspontot fogadjanak el, mint amit világviszonylatban propagálnak. A népességcsökkenést, illetve az ezzel együttjáró elöregedést pedig adott esetben bevándorlással kívánják ellensúlyozni. Ennek gazdasági előnyei – amint erre később még utalunk –, nyilvánvalóak, főleg a gazdasági fellendülés időszakában. A gazdasági visszaesés és az ezzel járó munkanélküliség periódusában persze mind demográfiai, mind gazdasági téren problematikussá válhat a helyzet, ami adott esetben társadalmi válságokhoz, kisebb vagy súlyosabb etnikai feszültségekhez vezethet. (Az 1990-es években Európa számos országában vagyunk ennek tanúi.)

A magyar termékenységi viszonyokat a XIX század vége óta csökkenő tendencia jellemzi. A világháborúk körüli évektől eltekintve a folyamat 1962-re az addigi abszolút mélypontjához érkezett. A demográfusok a folyamat okaként az iparosodást, az urbanizáció okozta társadalmi átrétegződést, a túlzott mértékű női foglalkoztatottságot, a lakosság műveltségi színvonalának emelkedését, a gyermekvállaláshoz szükséges érzelmek és morális értékek meggyengülését jelölték meg. Folyamatosan jelezték az aktuális politika, és a nyilvánosság felé észrevételeiket, melyekre a politika kicsit megkésve, 1966-nak reagált először. Még ebben az évben emelik a családi pótlék összegét, jogosultságát kiterjesztik a mezőgazdasági szövetkezetek tagjaira is, és 1967-ben bevezetik a GYES-t, mivel célként fogalmazódott meg az anya zavartalan otthoni tartózkodása. A GYES bevezetésétől kezdve fix összegű, nem függ a keresettől, és a 80-as évektől a gyerekek sorszámától sem. Bevezetését követően 2,5-3%-os termékenységi növekedés volt tapasztalható, de azt lehet mondani, hogy hosszútávon nem érték el vele a kívánt eredményt. A növekedés már a GYES bevezetése előtt megindult, és bevezetését követően pedig folyamatos csökkenés figyelhető meg egészen 1971-ig. Pontosan azokban a korcsoportokban nem fejtette ki hatását, ahol az a legelvárhatóbb lett volna. Pont az 1935-45-ös születésüeknél volt a legkisebb a gyermekszám, pedig ők voltak a legideálisabb korban a GYES bevezetésének a gyermekvállalás szempontjából.

A hetvenes évek elejére teljesen leállt a növekedés. Ekkortól kezdve már nem a népesség számának növelése volt a reális cél, hanem hogy az egyszerű reprodukciót fenn tudjuk tartani, tehát a kétgyerekes családmodell, a demográfiai hullámok kiküszöbölése, és a csecsemőhalálozás még nagyobb mértékben való visszaszorítása. Ennek eléréséhez megemelték a GYES összegét, az anyasági segély összegét, a családi pótlék gyermekenkénti összegét, bővítették a lakásépítésekkel kapcsolatos kedvezmények körét, valamint az 1956 óta szabadon elvégeztethető művi abortuszok végrehajtását újra erőteljesen korlátozták. Figyelmet fordítottak a jó minőségű fogamzásgátló készítmények bevezetésére, a korszerű családtervezés érdekében. Ezek az intézkedések 1975-ig fejtették ki hatásukat, tehát eléggé rövidtávon.  Akkor még úgy gondolták – ma már tudjuk, hogy helytelenül-, hogy a terhesség-megszakítások és a gyermekvállalási hajlandóság között szoros összefüggés áll fenn. Később jöttek csak rá, hogy Magyarországon sajnos az abortusz tiltása nem növeli a termékenységet, hanem csupán egy drasztikus módja a születésszabályozásnak. Arról hosszú vitákat lehetne nyitni, hogy miként jutott el a magyar társadalom erre a szintre, de sajnos ezek későbbi negatív hatásait már a 80-as évektől nyomon tudjuk követni.

Felbuzdulva az 1975-ig elért eredményeken, az évtized második felére célul tűzték ki a háromgyerekes családmodellt, de ezen cél elérésének esélye gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Ma már tudjuk azt is, hogy az akkori támogatások inkább a második gyermek megszületésére voltak ösztönző hatással, a harmadik gyermek vállalását kis mértékben segítették elő. Viszont elmondható, hogy a II. Világháború utáni generációk közül az 1945 és 1950 között születettek érték el a legmagasabb gyermekszámot, és ez egyértelműen az 1973-as intézkedések következménye.

1981-ben hazánkban a népesedési folyamatok fordulóponthoz érkeztek, ugyanis ettől az évtől kezdve az ország lakossága folyamatosan csökken. Ezen kedvezőtlen hatások enyhítésére 1984-ben került sor egy hosszú távú népesedéspolitikai koncepció kidolgozására. Az akkori vezetés célja az volt ezzel a programmal, hogy a csökkenő tendenciát megállítsa, majd rendkívül optimista módon, fokozatos növekedést indítson el. A cél elég komplex volt, a születésszám növekedésen keresztül a népesség korösszetételén kívántak javítani, valamint ezzel összefüggésben a lakosság egészségi állapotán, és a halandósági mutatókon is. A tervek megvalósítása érdekében több intézkedés is született.

1985. január elsejétől bevezetésre került a GYED, megemelték az anyasági segély összegét, meghosszabbították a születési szabadságot, kiterjesztették a gyermekápolási táppénzre való jogosultságot a gyermek tíz éves koráig, lakásépítési támogatásokat vezettek be, enyhítették a terhesség-megszakítások feltételeit, viszont a válás feltételeit szigorították.  A GYED társadalombiztosításhoz kötött, keresetarányos juttatás volt, és az is maradt, folyósítása alatt az anya munkaviszonya fennmaradt. Hatékony volt, hiszen ekkor teljes foglalkoztatottság volt Magyarországon, biztos volt a munkahelyre való visszatérés lehetősége, volt elegendő bölcsődei, óvodai férőhely, ami napjainkra már nem jellemző, hiszen a rendszerváltás után mind az ellátó intézmények, mind a teljes foglalkoztatottság terén visszaesés következett be. A GYED bevezetése kismértékű növekedést eredményezett az adatokban, de ma már elmondható, hogy a várt hatást messze nem érte el. 1991-től viszont minden jelentől mutató csökkent.

Mindenképpen érdemes külön megemlíteni a családi pótlék intézményét, amely a magyarországi családpolitika legrégebbi intézménye. Legelőször a vasúti dolgozók és a közalkalmazottak kaphatták meg 1921-től. A jogosultak számát azóta folyamatosan növelték, 1990 óta állampolgári jogon, mindenkinek jár. A megítélt összeg a megszületett gyermek sorszáma szerint differenciált volt, és kiemelten kezelték a tartósan beteg és fogyatékos gyerekeket. 1990-től megszüntettek mindenféle megkülönböztetést a család demográfiai jellemzői szerint, és lehetővé vált az igénybe vétel a középiskolás gyermek 20. Életévéig. Az ellátás összegét folyamatosan növelték, gyakorlatilag 1991-ig nem vesztett reálértékéből.

Mindezek alapján el lehet mondani, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején működött Magyarországon a legkomplexebb családpolitikai rendszer. A GYED, a GYES, a családi pótlék rendszere, kiterjedtsége, azok kedvező reálértéke ekkor volt a legteljesebb.

1990-től nemcsak rendszerváltás történt Magyarországon, hanem megváltoztak azok a társadalmi, gazdasági politikai feltételek, melyek az állam bevételeinek újraelosztását meghatározták.  Ha a demográfiai helyzetet nézzük, akkor elmondható, hogy az akkori szakértők úgy vélekedtek, hogy a termékenység csökkenő színvonalának végső oka a modernizáció, az anyagi élvezeteket hajszoló fogyasztói életmód, a szélsőséges magatartási formák térhódítása, a rosszul felfogott, anyaszerepet leértékelő női egyenjogúság (Heller-Némedi-Rényi 1988).

1990-ben Magyarországon a családtámogatásra fordított összegek GDP-hez viszonyított aránya kimagasló volt Európához képest. 1991-re ez az érték még tovább nőtt, de mivel a GDP csökkent, a támogatások reálértéke is csökkent. Ennek ellentételezéseként 1994-ben bevezették a GYET-et, amellyel a három illetve több gyermekes anyákat kívánták támogatni, ezen felül semmi más érdemleges nem történt, csak a GDP csökkent, tehát az addigi támogatások reálértéke is egyre csökkent.

Innen már csak egy lépés volt a teljes leépülés. Az 1994-es kormányváltást követően a gazdasági egyensúly annyira megingott, hogy kormányzati beavatkozást igényelt. A rendcsinálás egyik eszköze volt az addigi túl bőkezűnek ítélt családtámogatási rendszer megnyirbálása. Megszüntették a GYED-et, mondván, hogy a magasabb jövedelműeket támogatja, amikor ez volt az a támogatási forma, amely képes volt a női gyermek- és munkavállalás konfliktusának megoldására. A kormányzat jövedelemalapú támogatási rendszert vezetett be, mondván, ez igazságosabb, hiszen a jobban rászorulók így is hozzájutnak a támogatásokhoz. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a családok kilenc, míg a gyermekek hét százaléka került ki a rendszerből. Zömmel olyan családok, akik jobb módban éltek, könnyebben tudták vállalni a gyermeknevelés költségeit is, de azért nagy segítség volt nekik az addig meglévő rendszer, potenciálisan bennük volt még a további gyermek(ek) vállalása is, de a kormány ezen intézkedései következtében azt már nem tudták felvállalni. A másik oldalról viszont kialakult egy olyan réteg, akik semmi másra nem építettek, mint a szociális ellátórendszerre, és a számukra alanyi jogon járó családtámogatási juttatásokra. Minden anyagi és erkölcsi háttér nélkül szülték a gyerekeket, és gyönyörűen eléldegéltek a GYES-ből, családi pótlékból, a segélyekből, azaz az adófizetők pénzéből, mivel az neki alanyi jogon jár. GYED-et csak azért nem kaptak, mert munkájuk nem nagyon volt.

A középosztály utolsó nagy segítsége a pályakezdéshez, a lakáshoz-jutáshoz a megelőlegezett szociálpolitikai támogatás. Ennek a lényege az volt, hogy ha a fiatal pár vállalta azt, hogy hét éven belül két gyermekük lesz, kaptak az államtól meghatározott összegű, vissza nem térítendő kölcsön, ami csak akkor kellett kamatostól visszafizetniük, ha a vállalt két gyermek nem született meg úgy, hogy annak egészségügyi akadálya nem volt. Amikor ezt is eltörölték, esett vissza a lakásvásárlások száma, vált végképp kilátástalanná a fiatal pályakezdők helyzete, esélyük arra, hogy állami segítséggel lakást vásároljanak, családot alapítsanak.

Korunk jellegzetessége, hogy a társadalmi, gazdasági, kulturális környezet folyamatosan változik, amihez nemcsak az egyéneknek, a családoknak, hanem a társadalompolitikai döntéshozóknak is folyamatosan alkalmazkodniuk kell. A családpolitikai döntéshozatal felelőssége igen nagy, hiszen a beavatkozások nemcsak a mikroszintű, egyéni, családi döntéseket befolyásolják, hanem visszahatnak a társadalmi értékek formálódására, a közgondolkodásra, a politikai intervenciók fogadtatására, és így azok hatékonyságára is.

Az eltérő országok tapasztalatai nyomán körvonalazódni látszik egy ideális szakpolitikai keretrendszer, amely orvosolhatja a megváltozott gazdasági körülményekből fakadó problémákat. Azonban azt tudni kell, hogy a reformok egy történelmileg kialakult intézményi és társadalmi környezetbe kell, hogy beágyazódjanak, amely erőteljesen meghatározhatja, hogy egy nemzet milyen úton fejlődik tovább.

A direkt, anyagi juttatásokon túl nagyon fontos, hogy a kormányok hogyan segítik a nőket a gyermekvállalással, a szülés utáni munkába lépéssel, és a gyermekgondozással kapcsolatos döntéseik meghozatalában. Ez ma kiemelkedő része a családpolitikai döntéshozatalnak. A magyar kisgyermekes nők nemzetközi viszonylatban is igen alacsony gazdasági aktivitással bírnak. Korábban az anyák munkavállalását ösztönző kormányzati eszközök alkalmazása mögötti meghatározó közgazdasági érv az volt, hogy a gazdaság hatékonyságára ösztönzőleg hat, ha a nők tudásuk és képességeik nagyobb részét a munkaerőpiacon kamatoztatják, szemben a háztartásban végzett munkával. Mára azonban világossá vált, hogy önmagukban a szülők munkába állását célzó eszközök használata erősen megkérdőjelezhető. A növekvő női munkavállalás együtt jár ugyanis azzal, hogy a gyerekek egyre kisebb kortól, egyre több időt töltenek szüleiktől távol, miközben a modern gyermekfejlődési ismeretek egyértelműen azt mutatják, hogy a korai 0-7 év közötti fejlődés alapvetően meghatározó a gyermekek későbbi életpályájának alakulásában.

Mindannak, amit sikerült leépítenünk az elmúlt 40-50 évben, most nagyon nagy hiányát látjuk. Világviszonylatban is híres iskolarendszerünk, nevelési modelljeink életképtelenek a jelenkori állapotukban. Vissza kell állítani régi értékeinket, vissza kell szerezni jó hírünket. Társadalmunk még mindig fogékony a jóra, az erkölcsösre, a régi eszmékre, csak új köntösbe kell öltöztetni azokat. Nálunk a lakosság európai viszonylatban is erősen konzervatív értékeket vall a családdal, a párkapcsolattal, a munkavállalással, a gyerekvállalással kapcsolatban. A munkára és a családra, valamint a szerepváltozásokra vonatkozó eredmények azt bizonyítják, hogy a magyar társadalom mind Európában, mind a volt szocialista blokkon belül, kimagaslóam tradicionális értékeket vall a nők és a férfiak alapvető feladatait tekintve, és ezt a legfontosabb demográfiai paraméterek sem változtatják meg. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a világ változik, és alkalmazkodni kell tudni az új kihívásokhoz.

A társadalom- és családpolitikai szemléletváltást általában olyan társadalmi változások hívják életre, melyek a szociális ellátórendszer széleskörű reformját igénylik.  Nem elég egy területre fokuszálni, és annak problémáit megoldani, ugyanis az utóbbi évtizedekben a társadalmi környezetben bekövetkezett változások az élet minden területén éreztetik hatásukat. Mára a családi feladatok ellátásának módja, és annak formája is alapvetően megváltozott. A ma még sokak által idealizált életforma helyett, ahol a férfi a kenyérkereső, és a nő a gyerekek és a háztartás ellátását végzi, a XX. Század második felére általánossá vált a kétkeresős családmodell. Vannak persze olyan társadalmi rétegek, ahol a nők munkába állása elsősorban megélhetési kérdés, és ez jellemző inkább hazánkra is, de más női csoportok személyes önmegvalósításuk forrását is látják a ma már számukra is elérhető munkakörök betöltésében. A női munkavállalás szükségessége kiemelten hangsúlyossá válik az elszegényedő társadalmi rétegekben, és az egyszülős családoknál.

A munkavállalás jelentősége életciklusonként, az élethelyzetek változásával is módosulhat. Bár az anyák nagy része dolgozni szeretne, a munkahelyi és a társadalmi változások nagyon megnehezítik a többszörös szerepkörrel (munka, családi- és magánélet) járó feladatok együttes ellátását és az eltérő elvárásoknak való megfelelést. Annak ellenére viszont, hogy a társadalmi szerepek markánsan megváltoztak, a mai napig fennmaradtak kétségtelen különbségek a nők és a férfiak számára elérhető foglalkoztatási és kereseti lehetőségek között, és az egyenlő teherviselést a családi jövedelmek megszerzésében nem kísérte a családokon belüli munkamegosztás kiegyensúlyozottabbá válása sem. Ma is elsősorban a nőket tekintik felelősnek a gyerekek és a háztartás ellátásáért, míg a férfiaktól főképp segítséget várnak, nem egyenrangú munkamegosztást.

A növekvő női munkavégzés következtében világszerte egyre elterjedtebbé válik az a szokás, hogy a gyermekek egyre korábban, és egyre több időt töltenek nem-szülői gondozásban, miközben a modern gyermekfejlődési ismeretek egyértelműen azt mutatják, hogy a korai (0-7 év) fejlődés alapvetően meghatározó a gyermekek későbbi életpályájának alakulásában. Ennek az ellátásnak azonban modern felfogású, a gyermekek igényeit teljes mértékben kielégítő ellátásnak kéne lennie. Ma már nem az a feladata az óvodának, hogy a szülök munkavégzését támogassa, hanem a gyerekeknek minden lehetséges feltételt meg kell teremteni ahhoz, hogy képességeiket, fejlődési potenciáljukat a lehető legteljesebb mértékben kibontakoztathassák, hogy elősegítse a gyermekek egészséges fejlődését, jóllétet biztosítson nekik, felkészítse őket az iskolára, kiegyenlítse az esetleges esélykülönbségeket, és esetenként felismerje és kezelje a környezeti kockázati tényezőket. A különböző életkorban történt tudásbeli „befektetések” egymással kiegészítő viszonyban állnak: a támogató korai évek teszik lehetővé az iskolai befektetések érvényesülését, ami azután a munkaerő növekvő minőségében, sikeresebb életkilátásokban és társadalmi beilleszkedésben térül meg. A koragyermekkorban történő látszólag kis elmozdulás is jelentős hosszútávon érvényesülő hasznokkal járhat. A költségvetési erőforrások koragyermekkorra történő összpontosítása amellett, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének hatékony módja, megtérülő befektetés is a társadalom gazdasági hatékonysága tekintetében. Ezt modern kifejezéssel preventív szemléletnek és gyakorlatnak nevezik, és ezek beemelése a meglévő rendszerekbe nem egyszerű és akadálymentes. A mindenkori kormányoktól olyan intézkedéscsomagokat igényel, amelyek támogatják a korszerű fejlődéslélektani ismeretek és gyermeki szükségletek kielégítésének igényeit. Alapigény lenne hozzá a meglévő óvodák korszerűsítése, és új, modern intézmények létrehozása, amelyek mindenki számára korlátozás nélkül igénybe vehetőek, ahol magas minőségű napközbeni gyermekellátást biztosítanának, és megoldott lenne a minőség-ellenőrzés. A jelenlegi politika a gazdasági, szociális, kulturális hátrányokból eredő lemaradásokat elsősorban az iskolákban kívánja orvosolni, kiegyenlíteni. Fel kéne már végre ismerni, hogy ez hibás nézet. Felgyorsult világunkban már a korai gondozási időszakban is olyan mértékű hátrányba kerülnek az érintett gyermekek, ami az iskolai rendszerbe való bekerülés után behozhatatlan. Mindenki az iskolára fókuszál, és nem érzékelik a rendszerbe kerülők közötti óriási különbségeket, vagy ha érzékelik is, nem tesznek lépéseket az okok felszámolására. Addig, amíg egy óvodai helyre 3-4 gyerek jelentkezik, amíg az egyes csoportokban az ideális 12-15 fő helyett 25-27 fős létszámmal 2 óvónő kínlódik, addig nem várhatjuk, hogy érdemi munkát is tudjanak végezni. A rendelkezésre álló kapacitás képtelen, és képzetlen is a modern kori elvárásokhoz. Ezek a nem felismert hibák súlyos demográfiai gondokat is okozhatnak, többek között a gyermekvállalási hajlandóság csökkenését, ami megkérdőjelezi a szociális ellátó rendszer fenntarthatóságát. Társadalmunk egyre öregszik. A pénzügyi stabilitás egyik legfontosabb része a női foglalkoztatottság növelése, és az idősebb korosztályok minél hosszabb ideig tartó munkaerőpiaci aktivitása. Ezzel viszont a gyermekek koragyermekkori gondozásának másik lehetősége szűnik meg. Egyre kevesebb az olyan család, ahol a nagyszülők be tudnak segíteni a gyermekek nevelésébe, támogatva ezzel a szülők és elsősorban az anya munkába állását, hiszen ők is keresőtevékenységet folytatnak még, többnyire azért, hogy ne kelljen a fiatalokra támaszkodniuk. Ezzel a klasszikus értelemben vett nagycsalád intézménye is széthullóban van, már a családtagoknak sincs idejük egymás problémáival foglalkozni, segíteni meg aztán végképp nem tudnak egymásnak.

Azt, hogy a szociálpolitikai rendszer változóban van,  mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azokban az országokban, ahol az aktuális politika korszerű beavatkozásokkal olyan társadalmi környezetet tudott teremteni, melyben a munkavállalás és a gyermekgondozás nem jelent összeegyeztethetetlen terhen a nők számára, ott a foglalkoztatás és a születésszám fordított arányossága az intézkedések hatására átváltott egyenes arányosságba. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a családok, a nők munkaterhei mellett bátran mernek gyermekeket vállalni, mert azoknak biztosított a szakszerű ellátása, míg az anya, a számára megfelelő munkakörben dolgozik.

Folyamatosan arról cikkeznek, hogy fogy a magyar, de az igazi tragédia nem abban rejlik, hogy hányan vagyunk, hanem hogy milyen a korösszetétele ennek a népességnek. Magyarországon nagyon nagy gond, hogy a születések évről évre való csökkenése mellett, a támogató rendszer fenntarthatóságát az inaktivitás magas mértéke is folyamatosan veszélyezteti. Az inaktívak között nagy számmal vannak olyan anyák, akik a gyermekvállalásuk miatt kikerültek a foglalkoztatottak köréből, és a jelen körülmények egyáltalán nem teszik számukra egyszerűvé a visszatérést a munkaerőpiacra. Ennek sok oka lehet, többek között az ellátórendszer fejletlensége, a felkészületlenség, a tanulásra való hajlandóság hiánya, vagy éppen a hasznosítható képzések hiánya.

Változik a társadalom, változnak tudományos ismereteink, a mindenkori kormányoknak alkalmazkodniuk kell tudni ezekhez a megváltozott feltételekhez, készen kell állniuk az új irányok követésére. Ennek a szemléletváltásnak a szükségességére számos hazai kutatás is felhívja a figyelmet, hangsúlyozva, hogy nem elég egy-egy szegmensét kiválasztani, és arra vonatkozóan megoldásokat javasolni, hanem problémakört a maga egészében, az egyes részeknek egymáshoz és az egészhez való viszonyában átfogni, még akkor is, ha az egyes részek között érdekellentétek vannak. Az egyes országok tapasztalatai alapján körvonalazódni látszik egy megfelelő keretrendszer, amely orvosolhatja a gazdasági körülményekből fakadó problémákat. Azonban ez valóban csak egy keret, melyet tartalommal az egyes országoknak kell megtölteniük, alkalmazkodva a saját, történelmileg kialakult intézményi és társadalmi lehetőségeikhez. A meglévő rendszerek döntően befolyásolják, hogy egy nemzet milyen irányba fejlődik tovább a jövőben. A közgazdászok szerint az embereket alapvetően gazdasági ösztönzőkkel lehet befolyásolni, a szociológusok viszont azt vallják, hogy az emberek alapvetően életviteli mintákból választanak. Az előbbi a modern, az utóbbi a hagyományos családi szerepvállalásnak felel meg. És ez az átalakulás napjainkban már megfigyelhető nálunk is. A tradicionális családmodell mellett, ahol az apa a fő kereső, és az anya látja el az otthoni teendőket, neveli a gyerekeket, esetleg dolgozik is, de munkájával nem csökkennek otthoni terhei, elindulóban van egy olyan folyamat, melyben tért nyer a modern család fogalma. Külföldi kutatások eredményei azt tükrözik, hogy a családok rugalmasan tudnak alkalmazkodni az adott körülményekhez, így a szakpolitikai intézkedésekhez is. A családtípusoktól független döntéseknek igen is lehet létjogosultságuk, ha ezek sokrétűek, szerteágazóak, egyes részeik, vagy egészük elfogadható széles tömegek számára. 

Többen felvázolják egy kétkeresős-kétgondozós társadalom lehetőségét, ahol a nők és a férfiak szimmetrikus szerepet vállalnak a családban is és a munkahelyükön is. Jelentős társadalmi, intézményes és strukturális átalakulások szükségesek ma még ahhoz, hogy a nők a számukra és a családi körülményeiknek is megfelelő munkalehetőséget találjanak, a férfiak pedig idejük jelentősebb részét csoportosítsák át a munka világából a családba. A férfiak nagyobb otthoni szerepvállalása ellenére is a gyermekek korán intézményi keretek közé kerülnének. Hosszú idő óta vita van arról, hogy mennyiben érinti ez hátrányosan a gyermekek fejlődését. Régóta felmerülő kérdés, hogy mikortól szükséges egy gyermeknek közösség élményeket is szereznie egészséges fejlődése érdekében. Még a 90-es években is az volt az általános felfogás, hogy a gyereknek 3 éves koráig senki másra nincs szüksége, csak az édesanyjára. Ma már azt mondhatjuk, hogy a gyerekek temperamentumából, eltérő érdeklődési köréből, eltérő szellemi, fizikai fejlettségéből adódó különbségek abban is megmutatkozhatnak, hogy más-más időpontban kezdik meg az intézményes jellegű ellátást. Vannak gyerekek, akik jóval három éves koruk előtt, és vannak olyanok is, szerencsére kisebb arányban, aki jóval három éves koruk után érnek meg a közösségi létre. Optimális körülmények között a nem-szülői gondozás nem rizikós tényező a gyerek fejlődésére nézve, sőt abban az esetben, ha az otthoni környezet az, ami nem tudja biztosítani valamilyen okból a gyermek egészséges fejlődésének optimális feltételeit, akkor a nem-otthoni gondozás védőfaktorrá válhat. Ennek ellentételezéseként az is igaz, hogy a rossz minőségű, korán megkezdett, instabil körülmények között, sok órát intézményben tartózkodó gyermek fejlődése kockázatnak van kitéve.

Bár a családtámogatások struktúrájának kialakítását a legtöbb országban nem közvetlenül annak demográfiai hatásai vezérlik, a támogató, családbarát intézményi környezet egy igen nagy jelentőséggel bíró, kimutathatóan pozitív hozadéka a fiatal szülők gyermekvállalásának ösztönzése. Közgazdasági értelemben a gyermekvállalási hajlandóság növekedésének jelentősége abban áll, hogy hosszú távon a népesség növekedése a munkaerő kínálat növekedésén keresztül hozzájárulhat a jóléti rendszerek finanszírozhatóságához és önfenntartásához.(Surányi Éva Danis Ildikó:Családpolitika más szemmel, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2009, 55p.)

A fiatal családok gyermekvállalási hajlandóságának (az ún. termékenységi arányszám) 1960-as évek óta tartó csökkenése általános jelenség Európa-szerte, bár a csökkenés kezdete, mértéke és tartama országonként jelentős eltéréseket mutat (Spéder, 2009). Az alacsony termékenységi arányszámok nemzetközi szinten is általános aggodalomhoz vezettek a népesség korstruktúrájának a jövőben egyre fokozódó kiegyensúlyozatlansága, és ezzel összefüggésben a társadalmi kohézió és a jóléti rendszerek fenntarthatóságának várható nehézségei miatt (Demography Report, 2008).

Míg 1970 előtt mindössze 4 ország termékenységi arányszáma volt a reprodukcióhoz szükséges 2,1 alatt, mára gyakorlatilag sehol sem éri el, és Izland, Norvégia, Svédország és Franciaország kivételével meg sem közelíti azt. A termékenységi arányszám az országok túlnyomó többségében az 1,5-öt sem éri el. Bár a népesség alakulására vonatkozó különböző előrejelzések meglehetősen nagy eltéréseket mutatnak: 2050-re a népesség 16 milliós fogyását, 2060-ra viszont 10 milliós növekedését prognosztizálják a becsült termékenységi, halálozási és migrációs trendek alapján (Demography Report, 2008).

Abban egyetértés mutatkozik, hogy pusztán a korfa sajátosságai miatt a munkaerőpiacon az aktívak és inaktívak aránya tovább romlik majd. Ma minden 65 év feletti lakosra négy 15-64 közötti lakos jut, 2050-re viszont már csak két munkaképes korú jut majd egy 65 éven felülire. Finanszírozhatatlanná fognak válni a nyugdíjak és az egészségügy. Ez önmagában összeomlással fenyeget. Az egyik égető probléma a társadalombiztosítási rendszerek fenntarthatósága, melyek még egészen más demográfiai helyzetben alakultak ki. Az első állami társadalombiztosítási rendszert Bismarck hozta létre 1890-ben. Európában a várható életkor akkor 60 év volt! A kifizetéseket a mindenkori aktívak befizetéseiből finanszírozták. Ezekben az időkben egy nyugdíj kifizetéséhez nyolc-tíz aktív dolgozó fizetése állt rendelkezésre, ellentétben a mai, fentebb vázolt négy főével. Mindez megerősíti azt a kérdést, hogy milyen eszközökkel lehet elérni a termékenységi arány növekedését. Más oldalról megközelítve: a népesség számának alakulását több tényező befolyásolja. Az, hogy Magyarország népessége évről évre fogy, csak egy adat, a tragédia abban áll, hogy ennek a fogyó népességnek milyen a korösszetétele. Ha úgy fogynánk, hogy a születések száma állandó szinten maradna, esetleg kicsit emelkedne, és emellett az időskorúak halálozását nem tudjuk kompenzálni a bevándorlással, a korösszetétel kedvezőbb lenne, mint a mostani helyzetben, mikor is a születések kevés száma és a bevándorlások összesen nem teszik ki a halálozások számát.

A nyugat-európai országokban a fiatalok gyermekvállalási hajlandóságában tapasztalható eltérő mintázatokat egyfelől demográfiai, másfelől társadalmi-gazdasági faktoroknak tulajdonítják (Neyer, 2003). A demográfiai faktorok közül a gyermekvállalás életkorának kitolódása az egyik legjelentősebb: ma a nők átlagosan három évvel később válnak először anyává, mint 20 évvel ezelőtt, a 30 évnél fiatalabb nők esetében csökkent, míg a 30 évnél idősebbeknél nőtt a termékenységi mutató. Ennek oka a minden országban megfigyelhető oktatási expanzió, az értékrendszer átalakulása, az individualizáció felé mozdulás, amihez országonként eltérő mértékben járul hozzá a párkapcsolatok átalakulásának, családpolitikák változásának és a gazdasági szorításoknak valamiféle kombinációja (Spéder, 2009). Társadalmi-gazdasági vonatkozásban az európai termékenységi arány változása mögött meghúzódó kulcsfontosságú elem a nők munkaerő piaci szerepvállalása, mely az 1970-es évek óta szintén növekedést mutat a legtöbb európai országban. .(Surányi Éva Danis Ildikó:Családpolitika más szemmel, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest, 2009, 56p.)

Mai korban alapvető dilemma, hogy össze lehet-e egyeztetni a munkát a gyerekneveléssel. Ez dönti el, hogy a fiatal párok vállalnak-e gyereket, mikor, és mennyit? A válasz, természetesen igen, de ez nem mindig ennyire egyszerű. Válaszként egy sor demográfiai „problémával” nézünk szembe, ami a mai társadalmakat jellemzi: a korábbiakhoz képest a fiatalok egyre később kezdik meg a családi életet, kevesebb gyereket vállalnak, vagy egyáltalán nem szülnek, vagy alternatívaként a gyermekük születésekor időlegesen vagy véglegesen abbahagyják a munkát. Néhány édesanya boldogan marad otthon sokáig gyerekeivel, míg mások azért választják csak ezt az utat, mert úgy érzik, nem tudják egy időben biztosítani a figyelmet és gondoskodást, amire a gyerekeknek szüksége van, és a felelős munkavállalást a mai kihívásokkal teli munkaerőpiacon. Általában a nem dolgozó szülők valószínűsíthetően szegényebbek, és azok az anyák, akik hosszabb időre megszakítják a munkájukat a gyereknevelés érdekében, nagyobb eséllyel válnak szegénnyé későbbi életük folyamán. A szülők döntései a jó egyensúly megtalálása érdekében kulcsfontosságú, mivel mind a szegénység, mind pedig a személyes figyelem és törődés hiánya veszélyeztető tényezők a gyerek fejlődésére vonatkozóan. Már csak ez elég indok bármely kormányzatnak arra, hogy több lehetőséget adjon a családoknak a választásra, hogy a munka és a család között egyensúlyt találjanak. Emellett számos más társadalmi jelentőségű érv is van, amiért a döntéshozóknak érdemes támogatni a családokat a munkavállalás körülményeiben: a gyerekszám növelése, a gyerekszegénység csökkentése, a női esélyegyenlőség növelése, gazdasági növekedés serkentése stb. azok a témák, amelyek ma a terület kapcsán felmerülnek.

Egy sor OECD országban ezért ma a kormányzat elsődleges célja a szülői döntés elismerése, vagyis annak biztosítása, hogy valóban a szülőkön múljon, hogy egyikük, vagy mindketten dolgoznak-e, és hogy eközben a gyerekek gondozását, nevelését hogyan oldják meg napközben. Persze a kormányzati döntések nagyban befolyásolják ezeket a szülői döntéseket. Csak néhány példát említve: a másodlagos keresők (legtöbbször az anyák) csökkentett adófizetési kötelezettsége, a hosszú idejű fizetett szülési és gyermekgondozási szabadság, a megosztott gyerekgondozás lehetősége anya és apa között, a családbarát munkahelyi megoldások, a rugalmas időbeosztás és a rész-, illetve távmunkák vállalásának szélesebb körű lehetőségei, az elérhető, minőségi napközbeni gyerekellátás mind hozzájárulhatnak a szülők optimális családi döntésének állami, társadalmi megalapozásához, támogatásához. Azokban az országokban, ahol a magasabb női foglalkoztatottságot átfogó, nagy rugalmasságot biztosító kormányzati csomagokkal segítik, a termékenység is magasabb értékeket mutat.

A demográfiai trendek természetesen nem függetlenek a társadalmak gyermekvállalással kapcsolatos értékrendjétől sem. Egyértelműen látszik, hogy a legtradicionálisabb családszerkezetet proponáló országokban a legalacsonyabb a termékenységi arány (Billari és Kohler, 2004). A migráció nélkül is magas reprodukciós arányt elérő Franciaországban szintén a családi struktúrák rugalmasságát emelik ki, mint a magas termékenységhez hozzájáruló egyik legfontosabb tényezőt. Az, hogy a gyermek születéséhez nem kell házasság, illetve, hogy nem kell otthon maradni a gyerekekkel, régebben a család szétesésének mutatói voltak, ma viszont a rugalmasságot jelzik. A francia gyerekek 52 százaléka, az elsőszülöttek 60 százaléka születik házasságon kívül, a teljes termékenységi arány 2; összehasonlításképp Görögországban a házasságon kívül született gyermekek aránya 5 százalék, a teljes termékenységi arány pedig 1,4 alatt marad (Héran, 2009).

Bizonyíthatónak látszik tehát, hogy ma a termékenység fokozásának hatékonyabb eszköze egy olyan társadalmi klíma megteremtése, ahol a nők számára a gyermekvállalás nem értelmezhető a személyes szabadságuk korlátozása felé tett lépésként (Andersson, 2008). A gyermekvállalást elősegítő társadalmi klíma tehát rugalmas és megengedő, nem köt bizonyos családformákhoz, és nem kényszerít választásra a család és munka között. Az Európai Társadalmak Összehasonlító Vizsgálata (European Social Survey) adatai összefüggést találtak a családi nemi szerepek tradicionalitása és a bizalmi szint mértéke között is (Tóth, 2009). Egy a társadalmi intézményekkel és az emberekkel is bizalmatlan társadalomban kevésbé várható az a nyitottság és rugalmasság, mely valóban kedvez a gyermekvállalásnak.

A családpolitika a társadalomnak a családokra vonatkozó elvárásait megfogalmazó elvek összessége, melyet a törvényhozó és közigazgatási szervek  jogi, gazdasági, oktatási eszközökkel, intézkedésekkel valósítanak meg, a kivitelezésbe bevonva a civil szerveződéseket is. Napjainkban a szociálpolitika egyre inkább a családra mint egységre irányul. Ezt tükrözi, hogy hazánkban a Népjóléti Minisztériumban családpolitikai főosztály működik, melynek feladata a meghozandó törvények illesztése a családpolitika törekvéseihez. családpolitika kifejeződik az adópolitikában, a szociális, egészségügyi, oktatási törvényekben, a családokra irányuló pénz- és természetbeni juttatásokban. A családpolitika megvalósítása egyre inkább a lakóhelyhez kötődik. A helyi, települési rendelkezések fő célkitűzése a nagypolitika irányvonalait lebontani a helyi szükségletekre. Az állam a családpolitikában egyre inkább a civil szervezetekre kíván építeni. A családpolitika része a családok megalakulásának segítése, a fiatal házasokat segítő pénzbeli támogatások, a lakástámogatások, a családtervezés segítése, az anyának nyújtandó egészségügyi szolgáltatások, a kisgyermekes anyák támogatása. De szerves része a családpolitikának a gyermekes családokkal való törődés, a magzatvédelmi törvény, a családtervezés. A családpolitika elengedhetetlen része oktatáspolitikának is. A nemzeti alaptanterv komoly szerepet szán a családi életre való felkészítésnek, melyet beépít az iskolai oktatásba. A családpolitika a talán legösszetettebb része a társadalompolitikának, hiszen minden intézkedés, juttatás, megvonás a családok ezreire van hatással.

A csökkenő gyerekszám az egyéb demográfiai jelenségekkel együtt súlyos gazdasági problémáknak is a forrása lehet a közeljövőben, aminek elkerülésében a nőknek kettős szerep jut. A gyermekvállalás mellett szükség van rájuk a munkaerőpiacon is. A gyermekvállalás kérdését ma már nem lehet különválasztani a munkavállalás kérdésétől azért sem, mert bár nemi egyenjogúságról még távolról sem beszélhetünk, a nők munkaerőpiaci aktivitása egyre inkább megközelíti a férfiakét. Ahhoz pedig, hogy egy nő be tudja tölteni kettős szerepét a társadalomban, megfelelő családpolitikára van szükség. Olyanra, amely biztosítja, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen anyagi hátrányt a családnak, és a munkaerőpiacon hátrányos helyzetet az anyának.

Három gyermekvállalási stratégiát különböztethetünk meg a nők körében (Bagavos, 2000):

1. A karrier stratégia: Azok a nők, akik komoly ambíciókkal rendelkeznek, és nagy karrierre vágynak a gyermekszülést háttérbe szorítják. Ők egyáltalán nem szülnek, vagy esetleg egyet.

2. A kombinációs stratégia: Azok a nők, akik szeretnének folyamatosan dolgozni, de készek arra, hogy a munkájukban való előmenetelt némileg visszafogják, legalább addig, amíg a gyermekük nem éri el az iskoláskort. Ezek a nők azok, akik több gyermeket vállalnak egy családbarátabb társadalomban.

3. A családteremtő stratégia: Azok a nők, akik feladják, vagy hosszabb időre megszakítják a munkát első gyermekük megszületésekor. Ezek a nők ugyan több gyermeket szülnek, mint azok, akik folyamatosan dolgoznak, de nem elég sokat ahhoz, hogy kompenzálják az előző két stratégiát választó nők miatti kevés születésszámot. Ez a kategória valószínűleg egyre kevésbé lesz jellemző a változó életmódok miatt.

Támogatni a második kategóriában lévőket kellene, hiszen ők azok, akik nyitottak mindkét terület felé. Vállalják az anyaságot is, ugyanakkor kiveszik részüket a munkaerőpiacon is. 1989-ben végeztek egy felmérést az Európai Unio akkori 12 tagországában, melyben a gyermekvállalást és a gyermekszámot meghatározó feltételeket rangsorolták, és az első háromban volt a ”nő otthonon kívüli munkája” és a „gyermekfelügyelettel foglalkozó intézmények ellátottsága”. A legfontosabb kormányfeladatok rangsorában pedig az intézményi ellátottság a második helyen szerepelt. Ebből következik, hogy ez nem csak nálunk probléma. Fontos szempont a családok számára, hogy jó körülmények között tudják elhelyezni gyermekeiket az anya munkában töltött ideje alatt.

Mai, tágabb értelemben a családpolitika kiterjed minden olyan politikára, ami hatással van a családok jólétére. Az új megközelítés alapján a családpolitika azon intézkedések eszköztára, melyek befolyással bírnak a gyermekvállalási hajlandóságra:

Anyagi ösztönzők:

a., Rendszeres pénzügyi juttatások:

Ez a kategória magába foglal minden gyermekhez kapcsolódó a szülőnek járó közvetlen, rendszeres pénzügyi juttatást.

b., Alkalmakhoz kapcsolódó egyszeri pénzügyi juttatások és hitelek:

Ide tartoznak pl. a gyermek születésekor, iskolába menetelekor, vagy bizonyos életkor betöltésekor járó juttatások.

c., Adókedvezmények:

Ide a gyermekek után járó adókedvezmények tartoznak. Ezt általában súlyozzák, pl. a gyermekszámtól függően.

d., Ingyenes vagy kedvezményes áruk és szolgáltatások:

Ide tartozik az oktatás, az orvosi ellátás, a fogászat, a tömegközlekedés, és a rekreációs szolgáltatások, pl. sportolás, szórakozás.

e., Lakástámogatás:

Ez lehet rendszeres pénzügyi juttatás, vagy egyszeri juttatás, adókedvezmény.

A családbarát foglalkoztatáspolitika kezdeményezései:

a., Szülési és szülői szabadság:

Gyermek születése, vagy tartós betegsége esetén a szülőnek módjában áll otthon maradni törvényben meghatározott keretek között.

b., Gyermekgondozási intézmények és szolgáltatások:

Ezek olyan ingyenes, vagy támogatott gyermekgondozási intézmények és szolgáltatások, melyeknek legfontosabb ismérvei az igénybevehetőség, a jogosultság, a szolgáltatás megfelelő színvonala, a nyitvatartás, és a szolgáltatás igénybevételének rugalmassága.

c., Rugalmas munkaidő és rövid tartamú gyermekgondozási okokból kivehető szabadság:

A szülői feladatok ellátásához igazodó rugalmas munkaidő, részmunka, és annak a lehetősége, hogy a szülő gyermekének betegsége, vagy valamilyen egyéb fontos esemény miatt elmehet a munkahelyéről.

d., Diszkriminációellenes törvényhozás és nemi egyenjogúság a foglalkoztatás területén:

Olyan foglalkoztatási törvények, melyek tiltják a nemi vagy családi állapoton, helyzeten alapuló diszkriminációt.

e., Képzések:

A nők munkaerő-piaci visszailleszkedésének segítése, tovább-, illetve átképzések biztosításával.

Széleskörű társadalmi változás a gyermekekkel és a gyermekvállalással kapcsolatban:

a., Gyermekbarát környezet:

Ennek elemei pl. közlekedésbiztonság, a közbiztonság javulása, játszóterek építése, üzletközpontokban gyermekmegőrzők biztosítása.

b., Nemi egyenjogúság:

A teljes nemi egyenjogúság nem-semleges jóléti rendszer, a férfi kenyérkereső családmodell háttérbe szorítása, az apák szülői szerepének erősítése.

c., A házasság és párkapcsolatok támogatása:

A párkapcsolatra, házasságra való nevelés, tanácsadás, a fiatalok megfelelő információval való ellátása, és a házasság anyagi ösztönzése, pl. lakástámogatással.

d., A gyermekekhez és a gyermekvállaláshoz kapcsolódó társadalmi viszonyulás javítása:

Az állami politikának azt az egyértelmű üzenetet kell eljuttatnia a társadalomnak, hogy a gyermekvállaló szülők, családok támogatást élveznek az egész társadalom felől, és nem szenvednek hátrányt semmiben azokkal szemben, akik nem vállalnak gyereket.