MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C723C1.9BAD13A0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C723C1.9BAD13A0 Content-Location: file:///C:/2C4AAA78/sari28.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii" Sári János

Sári János: NAGY ERNŐ „Magyarország közjoga (államjog)”[1]

 

 

A k&ou= ml;nyv hét kiadást ért meg az első világháborút megelőzően. Joghallgatók nemzedékei tankönyvként használták. A mai alkotmányjog művelése során a történe= ti utalások hiteles forrásának számít.  

Nagy Ernő  könyve a magyar állam közjogi szerkezetének leírását adja, úgy, ahogyan azt  az első világháborút megelőzően találjuk: a terület, a nép (az állampolgár= ok jogai, az állampolgárság),  a főhatalom (a király jogköre, a törvényhozás, a bírói hata= lom, a kormányzás, illetve a  magyar államnak Ausztriához fűződő viszonya); az egyes főrészeken belül  szerző részletesen tárgyalja az adott intézmény horvátorszá= gi vonatkozásait.  

A k&ou= ml;zjog tudományának szerző által képviselt – pozitivista - iránya azt jelenti,  hogy a ’végeredmény’ egy olyan felvétel, fénykép a magyar állam első világháborút megelőző állapotáról, szerkezetéről,  amely pontos és hiteles.

Ki vol= t Nagy Ernő?

            <= /span>Lexikoni adatok: 1853 – 1921. 1880 -1902 között a nagyváradi jogakadémia tanára; 1902 – a kolozsvári, 1912 - től a budapesti egyetem tanára.

1895 - től az MTA le= v. tagja.  1921-ben halt meg.

 <= /p>

1. Közjog - alkotmányjog - alkotmány.

 <= /p>

A k&ou= ml;nyv címe: Magyarország közjoga (államjog).

A k&ou= ml;zjog az állam fogalmához kapcsolódik, amelynek elméleti összetevői a népesség, az államterület,= s az állami főhatalom. Ennek megfelelően a közjog a jog= szabályoknak az a csoportja, a jogrendszernek az az ágazata, amely a szuverenitás, az államterület  kérdéseit, az állampolgárság,  az állam és a polgár egymáshoz val&oacut= e; viszonyának alapjait, az állampolgárok alapvető jogait stb., az államhatalom, kormányzati hatalom gyakorlásának módját, a kormányzati hatalomban részt vevő szervek – törvényhozás, államfő, kormány stb. - hatáskörét, egymáshoz való viszonyá= t, működésük rendjét, eljárás&aacut= e;t stb.  szabályozza. (Mos= t nem térünk ki arra, hogy gyakran különbséget teszn= ek a szűkebb, illetve bővebb értelemben vett közjog fogalma között. Az előbbi alá sorolják a jogszabályoknak azt a csoportját, amelyről szó va= n; a bővebb, vagy tágabb értelemben vett közjog ezen túl magában foglalja a büntetőjogot, az eljárási jogokat, a nemzetközi jogot stb. Most, itt, közjogon  a szűkebb értelemben vett fogalmát értjük. Nem térünk ki továbbá  a közjog és az államjog – amely a könyv zárójeles címében található -, közötti különbségre sem; a közjog és az államjo= g fogalmát  – legalább is ennek az írásnak a keretei között - azonosként kezeljük.)

Mint m= inden jogágazatnak, a közjognak is van a legfontosabb elemeket magában foglaló - Kovács István után mon= djuk így - kódexe. A közjognak a kódexe az alkotmány.

Az alkotmányi  szabályrendszer elő&aac= ute;llhat egyetlen dokumentumban,  ez a kartális alkotmány. Előállhat azonban a rég múltban, a szokásokban gyökerezve, a történe= ti jogalkotás folyamatában. Ez a történeti alkotmány.

A kartális alkotmány azzal az ’igénnyel’ lép fel, hogy szabályai szerint épüljön fel = ne csak a közjog, hanem, az egész jogrendszer, tehát a magánjog, a büntetőjog stb.  Igaz, ezen igény érvényesülésének hosszú időn keresztül nem voltak biztosítékai.  A folyamat elején magá= ;t az alkotmányt politikai elvek gyűjteményének tekintették, amelyből az és annyi ’szűrődött át’ a jogrendszerbe, amit és amennyit a törvényalkotó jónak látott. A folyamat végén az alkotmánybír= áskodás általánossá válása találhat&oacut= e;. Itt az alkotmánybíróság arra kap felhatalmazást, hogy az alkotmány és a jogrendszer sza= bályainak megfelelőségét ellenőrizze. Ha azt állapítja meg, hogy valamely jogszabály az alkotmánnyal ellentétes, megsemmisíti azt.  Mindenesetre a kartális alkotmány erről az oldalról tekintve induktív jellegű.

M&aacu= te;s a helyzet a történeti alkotmány esetében, amelynek a szabályai  a szokásból, a történeti jogalkotásból stb. vannak elvonatkoztatva, ’dedukálva’. Lényege= s, hogy a kartális alkotmány esetében a jogrendszernek az átalakulása rendszerint hirtelen, egyszeri változ&aacu= te;s következménye. A történeti alkotmány esetében a változás evolúciós jelleg$= 9;. Az új eszmék befogadása tehát folyamatos &eacut= e;s állandó. Az más kérdés, hogy a jogrendszerbe átszivárgó eszmék  fokozatosan - dedukció folytán -  megjelennek a történeti alkotmány szabályai, elvei köz&oum= l;tt is.

Az egy= mástól eltérő alkotmányi gyökerekből táplálkozó szálak ma már egy olyan jogág fogalmában találkoznak,, amelyet közjognak = is, meg (vagy) alkotmányjognak is lehet nevezni.

Ahogya= n a könyvben találjuk: ’némely író az általunk államjognak nevezett szakot alkotmányjognak nevezi.’ (7/13) ’A terminológiai fordulat okát államjog és alkotmányjog között abban látja, hogy az újabban alkotmányos életre kelt államok kartális alkotmányaikat jogilag kötelez&#= 337; erővel ruházzák fel, s alkotmányjogukba az=  kerül, amit az illető nemzet külön kiemelni és megőrizni óhajtott, leginkább az, hogy miként nyilatkozik meg és valósul meg az állam szuverenitása, és az állampolgárok jogainak biztosítása a korm&aacut= e;ny netáni önkényével szemben.’ (u.o.)

Nagy E= rnő ’közjogának’ középpontjában azon= ban a magyar történeti alkotmány áll. A történeti alkotmány logikájából következik, hogy a tételes jog forrásai között magát az  alkotmá= ;nyt nem találjuk meg, az írott források között csupán a törvényt, a rendeletet stb. tárgyalja  (lásd a 10. oldaltól kezdődő részt.);  a nem írott  ’kútfők’ között szerepel ellenben a szokásjog, a törvényszéki gyakorlat és a felsőbb bíróságok döntvényei, illetve Werbőczy István Hármaskönyve, s a magyar alkotmányjog – államjog irodalma stb.

A k&ou= ml;nyvben a közjog-alkotmány fogalmával kapcsolatban  még egy sajátoss&aacu= te;gra bukkanhatunk,   s ez az, = hogy az alkotmány fogalmát szűken értelmezi: csak azok= at a történetileg kialakult elveket és szabályokat sor= olja ide, amelyek az állami főhatalom gyakorlásával va= nnak kapcsolatban, tehát kimarad belőle az állam és a polgár egymáshoz való viszonyának alapjaira, az állampolgárok alapjogaira stb. vonatkozó szabályrendszer.  Innen= van az, hogy az alkotmány fogalmával, történeté= ;vel stb. csak az állami főhatalom leírásának bevezető fejezetében foglalkozik szerző (197. oldalt&oacut= e;l), mondván: ’azon jogi alaptételek összessége …, amelyek szerint az állam hatalmi élete szabályozva van, az illető állam alkotmányá= ;nak neveztetik.’ Az így értelmezett  alkotmányba emeli át,= ebbe ’dedukálja’ a történeti jogalkotás ol= yan aktusait, mint például  a pragmatica sanctio (1723:I.,II.,II.tc.),  az 1791:XV: tc., az 1848. évi törvények stb. Meg kell mondani, az alkotmány fogalmának ez a felfogása  szerző korában sem volt általános, s a későbbiekben még kevésbé volt az. Tomcsányi Móric Magyar kö= zjoga, amelynek alcíme alkotmányjog, kifejezvén a közjog és az alkotmányjog fogalmának találkozását,  <= /span> már a jogág azó= ;ta is érvényes tematikáját követi, s az államterület, az állampolgárság stb. kérdéseinek a tárgyalását is az alkotm&a= acute;ny, illetve alkotmányjog fogalma alá sorolja.

            <= /span>Mindenesetre a könyv egészének szerkezete a terület, a né= p, és a főhatalom hármasára épül. Az alkotmány, illetve alkotmányfogalom az állami főhatalom tárgyalását vezeti be.

 

2. A közjogi pozitivizmus; a közjog mint tételes jog

&= nbsp;

A magy= ar közjog anyagának jellege és annak feldolgozása t&= ouml;rténelme során nagy mértékben változott. A változást, illetve a könyv által képviselt irányt szerző maga vázolja fel. A  magyar államjog irodalma = 211; mondja -  a XVII. száza= dban veszi kezdetét, de a XIX. századig inkább csak történetre érdekes műveket tartalmaz. (34.) Ezen a ponton a magyar közjog tudományában érvényesülő irány részben megegyezik = az általános európaival, részben pedig attó= l eltérő jellegzetességet mutat, a magyarországi politikatörténet sajátosságainak megfelelően= .

Am&iac= ute;g a magánjog nagy történelmi korszakokat átíve= lve őrizte a római jogra visszavezethető normativista hagyományait, és kikényszeríthetőségét, addig a közjog részben a normativitással, részben pedig a mindenkivel szembeni érvényesíthetőséggel maradt adós. A közjog, mondja szerző – különö= ;sen középkori története során - hosszú évszázadokon keresztül ’ingadozó szabályok tömkelege, melyek néha változtak fejede= lmi szeszély, önkény, de mindig megváltoztak a pillan= at politikájának kívánalma szerint. Már maga nagy feladat volt e sokszor titokként őrzött rendeletek va= gy partikuláris jogélet bizonytalansága köréből a pozitív jogot kiválogatni és mert állandóságát mi sem biztosítá= ;, nem igen vállalkoztak általános elveken nyugvó feldolgozására. Rendesen megelégedtek, ha a szab&aacut= e;ly politikai indokolását adhatták, ha azt feldíszíthették az elvont állambölcselet divatos tanával és, amire különös súlyt helyeztek, ha a megelőző állapotot ismertethették, vagyis a jogtétel keletkezésének történetét bemutatták.’ (35-36) Jegyzet&eac= ute;ben Puffendorfra hivatkozik, aki, hogy a  német birodalom jogát megismerje, átkutat fóliánsokat, amelyekben mint mondja, a tudósok ’= legírhatnákosabbjai’ lerakták ismereteiket, de nem tudott azokon eligazodni. Példájához hozzá tehetjük még Angliáét, ahol Blackstone Kommentárjai csak 1765-ben jelent meg. Egyebek mellett ezen az alapon vonják kétségbe, hogy Montesquieu, akinek Törvények szel= leme c. könyve 1748-ban jelet meg, megérthette-e  egyáltalán az angol alkotmány lényegét; már pedig Blackstone-ig -, ahogyan Rudolf Gneist állítja - ’idegenre nézve megérthető államjog nem létezett’.      

A k&ou= ml;zjog és tudományának magyarországi törté= nete részben megegyezik tehát az általános európaival. Az attól való eltérés a R= 17;belső villongásokra’ vezethető vissza, továbbá ar= ra, hogy  történeti alkotmányunk századokon keresztül a legerősebb támadásoknak volt kitéve stb. Ilyen módon aztán ’ …megszoktuk közjogunkat kizár&oac= ute;lag  jogtörténeti alapon tekinteni, s bár a figyelmeztetésben nem volt hiány, kifejlődik az a conservativizmus mely minden új tant, magyarázatot aggodalommal fogad, hajlandó benne valami alkotmánysértést látni. A közjog egé= ;sz tudománya nem annyira az élőjog rendszeres feldolgoz&aac= ute;sára, mint a történeti állapotok ismertetésére irányult; nem iparkodott a fennálló szabályokat jogilag áthatni, hanem inkább a megelőzőkkel fű= ;zte össze. (36)   &Eacut= e;s ha még ehhez hozzá vesszük a censura által okozott i= gen nagy akadályokat, könnyen megérhetjük, hogy közjogi irodalmunk csak lassan jutott el a teljesebb eredményre.’(369)

            <= /span>De ezek az idők elmúltak, -  mondja szerző. Általánosságban azt lehet mondani, hogy ’a civilizáció a jogérzetet általánossá tette. … Ami a magyar viszonyokra az= zal a hatással járt, hogy ’A történeti adatokat és régi törvények gyűjteményét tartalmazó munkák helyét mások foglalták= el, olyanok, amelyek már nem elégszenek meg az anyagnak ink&aacut= e;bb külsődleges összeállításával, ha= nem a közjogi viszonyokat a jog igényei szerint fejtegetik (kiemelés tőlem) és a közjognak, mint jogi tudománynak fejlődését mozdítják elő. Éppen a jog uralmának szempontjából érezzük ma annak a szükségességét, ho= gy a közjog anyaga, jogi elvek lapján, a megfelelő módszerrel, rendszeresen feldolgoztassék.’(379)

            <= /span>Itt megjegyezzük: szerző nem érte meg a közjog, illetve az alkotmányjog történetének későbbi fej= leményeit.  Azt az időt, amikor a közjog – a korábbiaknak mintegy reciprok jelenségeként - szinte teljes mértékben elveszíti kapcsolatát saját történelm&eacu= te;vel. Amikor a jellemzően múltbarévedés helyét a=  különböző eszme= rendszerek ismertetése tölti ki. A másik oldalról: a közjogi, az alkotmányos rendszerek legitimitását = nem múltbéli gyökereik, hanem a modern kori eszmerendszerekn= ek való megfelelőségük biztosítja. A korá= ;bbi múltba révedés helyett azon új filozófi&= aacute;k legitimálják tehát, amelyekre épülnek.

            <= /span>A folyamattal persze addig azonosulni lehetett, amíg Montesquieurő= ;l, Rousseauról, Benjamin Constantról stb. volt szó.  Az alkotmányelmélet n= agy klasszikusai közül Montesquieu-re a könyvben is tört&ea= cute;nik utalás. (Szerző egyébként hosszabb időt t&ou= ml;ltött Párizsban.) Az ideológizálás, vagy a közjog ’elfilozófiasodása’ azonban a ’nagy orákulumnál’ és társainál  nem állott meg.  A huszadik században olyan ideológiák következnek, amelyek alááss&aac= ute;k, megsemmisítik a klasszikus kiinduló pontokat, illetve ellenkező irányba fordítják a korábbi trendeket. Szerző azonban ezeket az időket nem érte meg,  könyvéből az t= 69;nik ki, hogy a későbbi izmusok semmilyen irányból sem érintették meg.

A k&ou= ml;zjog tudományának szerző által képviselt pozitivista iránya - mert hiszen erről van szó -, tö= ;bb oldalról vizsgálható és értékelhető. Az biztos, hogy képviselőinek kiinduló és végpontja maga a jogi norma, az élő jog; nem nagyon néznek tehát a jogszabá= ;ly mögé. A közjog tudományának pozitivista irányra talán általánosítani lehet azt, = amit Concha Győző magáról mondott, nevezetesen: azt kere= si hogy mi van az államban, s nem azt, hogy minek kellene lennie.

Ennek a tudományos módszernek az alkalmazása járhat előnyökkel és járhat hátrányokkal. A = jelen esetben azonban azt kell kiemelni, hogy a végeredmény egy oly= an felvétel, fénykép a magyar állam első világháborút megelőző állapotá= ról, szerkezetről,  amely pont= os és hiteles.

A hitelesség nem csak a tételes jog kezelésében érhető tetten, hanem a történeti utalásokban= is. Ehhez tekintetbe kell venni, hogy szerzőt a közjog pozitivista felfogásának érvényesítése okán támadások is érték, amelyeknek a során sokan éppen azt kifogásolták, amit szerző elkerülni szándékozott, s amiről az előzőekben oly képletesen szólt.  A támadások, a bírálatok nyomán a könyv újabb és újabb kiadásaiban a történeti utalások bővültek.  A mai olvasó számára ezek a módosulások a könyvet még érdekesebbé tehetik. Ezzel kapcsolatb= an azonban azt hangsúlyozzuk, hogy – véleményü= nk szerint - az élő, tételes jog tárgyalása során megállapítható hitelesség kiterjed= a történeti összefüggések felvillantására is. A hitelesség persze ebben az összefüggésben az elfogulatlanságot jelenti, azt tehát, hogy szerző az egyes intézmények történelmi múltjának tárgyalása során is  megmarad objektivitásra törekvő szerepében, s nem azt, hogy =  a jogtörténet, az alkotmánytörténet azóta ne hozott volna új= abb eredményeket. Ebben a kontextusban el kell elfogadnunk és hitelesnek minősítenünk tehát azokat az utalá= ;sokat, amelyek sarkalatos modern alkotmányos intézményeknek a= történeti magyar alkotmányban való megjelenését mutatj&aa= cute;k. S itt nem csak az Aranybulla, illetve Magna Carta rokonítás&a= acute;ról lehet szó, bár arról is, hiszen mindkettő az uralkodói hatalom korlátozását mutatja. Ezen túlmenően azonban érdekes lehet a miniszteri felelősség, s ami hozzá kapcsolódik a miniszteri ellenjegyzés intézménye. A modern alkotmányosságnak eme kulcsintézményeit elm&eac= ute;leti munkák, alkotmányjogi tankönyvek általában= az angol alkotmánytörténetben gyökereztetik. Ehhez képest azonban  reveláció erejé= ;vel hathat szerző hivatkozása  az 1298 : XXII. tc.-re, amely szerint a király fontosabb ügyekben a tanács (melyet legnagyobb részben az országgyűlés választott ) meghallgatása nélkül tesz, érvénytelen.   S a 1505 : V. tc. ’min= dazt, mik az ország ügyeit érintik, a király  … tanácsosainak  … segélyével végezze, és amit azok tudta nélkül cselekednék, érvénytelen legyen.’ (309) 

Hasonl= ó a helyzet a bírói függetlenség esetében:  ’Míg nyugoti államokban – mondja szerző - a bírák függetlensége  Montesquieu  taná= ;nak hatása alatt csak lassan  fejlődött ki, addig hazánkban már régi időktől fogva törvények biztosítják.= 217; (295); s a fejezet bevezető mondatának állítását a bírói függetlenség magyar tételes jogban való megjelenése fontosabb állomásainak áttekintése követi.&nbs= p; Általánosságban azt mondhatjuk, a szóban forgó intézményeket  a történeti alkotm&aacu= te;ny logikája ’kényszerítette’ ki. 

 A közjog tudománynak szerző által képviselt  pozitivista irányára tehát az a jellemző, hogy  nem néz a jogi norma mögé, vizsgálódásának határa= it tehát a jogi norma lezárja. A tárgyalt intézmények bemutatásának hitelessége szempontjából tehát ennek előnyei vannak. Ami ha úgy tetszik - különösen a mai olvasó számára - hátrány az a szociológiai meggondolások érvényesítésének sz= inte teljes hiánya.

            <= /span>Más oldalról: szerző már csak az általa válasz= tott tudományos irány követése miatt sem vállal= (hat)ja – jellemzően még utalás formában sem –= ; az egyes intézmények társadalmi meghatározotts&aac= ute;gának feltárását. Maga a jogi szabályozás pers= ze sok ponton ’árulkodik’, mint például a választójogi cenzusok esetében, vagy a Felső Ház összetételének meghatározás&aac= ute;ban. Egészében azonban a szociológiai háttér rejtve marad. A mai olvasó azonban ezt bele kalkulálhatja a rendszerbe. Fel kell erre hívni a figyelmet.  Arra tehát, hogy a könyv megjelenésének idején a magyar társadalom szociális, nemzetiségi stb. feszültségekkel volt terhes.

 

3. Az állam közjogi felépítése

&nb= sp;

Azt mond= tuk, a közjog centruma, kódexe az alkotmány. A könyv tárgya megítélésének szempontja lehet: a magyar államnak az ábrázolt szervezete mennyiben tükrözi vissza azokat a követelményeket, amelyeknek az érvényesítése&= nbsp; az alkotmányos állam előfeltételei lehettek abban az időben.  

 <= /p>

3.1.  Magyarország államformája ’természetesen’ monarchiaR= 17;.

A k&ou= ml;nyv élő jogként tárgyalja az uralkodó jogállását, a királyi hatalom megszerzésének módját, a koronázá= si eljárás  stb. kérdéseit. Elvi tételként arra, a szent korona tanból táplálkozó felfogásra utal, amely szerint a királyi hatalom a nemzettől ered, ennek következtében átruházott és megosztott. (2= 11)

A kormányzati rendszerrel, kormányformával kapcsolatban két megjegyzést kell tennünk.

            <= /span>Ismert, hogy a magyar - osztrák kiegyezésről szóló 1967. évi XII. tc. a kormányzati hatalom gyakorlásának azt a szerkezetét, amelyet az 1848. évi III. tc. megállapított változatlanul hagyta: ’Ő Felsége (s az ő távollétében= a nádor s királyi helytartó) a végrehajtó hatalmat a törvények értelmében független ma= gyar minisztérium által gyakorolják, s bármely rendeleteik, parancsolataik, határozataik, kinevezéseik csak úgy érvényesek, ha a Buda-Pesten  székelő ministerek egy= ike által aláíratnak.’ Ez a törvényhozásnak felelős kormány, azaz a parlamentárizmus, a parlamenti kormányformát megállapító általános alkotmányos formula, abból az időből még, tehetjük hozzá, amikor még mielőtt a nagy tömegpátok = nem voltak jelen az alkotmányos életben.  A kiegyezésről szóló 1867. évi XII. tc. szerint azonban a köz&ou= ml;s ügyek, a külügy, hadügy, pénzügy területén a kormányzásra-végrehajtá= sra  közös minisztériu= mot kellett felállítani, melynek élén a külügyminiszter állott. A közös minisztereket az uralkodó nevezte ki és mentette fel.  Politikai felelősséggel tehát csak neki tartoztak. Ha elfogadjuk azt a meghatározást, amely szerint az alkotmányos monarchia kormányzati rendszerét a minisztereknek a csak a monarchával szembeni politikai felelőssége jellemzi, akk= or azt kell mondanunk, hogy a közös ügyek kormányz&aacut= e;sa az alkotmányos monarchia keretén belül valósult m= eg. Az elmondottakból az következik, hogy a kiegyezés ut&aac= ute;ni Magyarországot kétféle kormányzati rendszerrel kormányozták: az alkotmányos monarchiára jellemző módon az Ausztriával közös ügyek= ben, s parlamentáris eszközökkel a kizárólag magy= ar orgánumokra tartozó ügyekben. A könyvben az eml&iac= ute;tett irányok körvonalazódnak azzal, hogy szerző mindkét összefüggésben a jogi felelősség kérdéseit hangsúlyozza. (320.,397.o)

A végrehajtó hatalom, a kormány összetételében  tükröződnek azok a követelmények,  am= elyeket az Ausztriához, illetve Horvátországhoz való viszonyunk indokolt:  a Fels&e= acute;g körüli minisztérium, illetve a horvát-szlavón tárca nélküli minisztérium. 

 <= /p>

3.2.  A törvényhozás két kamarából állott.

 &nb= sp;          Az alsó tábla rendi felépítése hely&= eacute;be már az 1848. évi V. tc. behozta a népképvise= leti elvet. A választójogot azonban egyfelől sokféle cenzus korlátozta, másfelől a rendiség bizonyos maradványai is tovább éltek.

V&aacu= te;lasztójoga a magyar állampolgárságú férfiaknak volt, huszadik életévük betöltése után, ha megfeleltek a törvény által támasztott kül&o= uml;nös, vagyoni, jövedelmi, műveltségi feltételeknek; figyelemre méltó, hogy  – szerző szavai szerint – ’a volt Erdély’ területére  a választójognak különleges szabályai (is)=   voltak (269). A rendiség maradványaként v&aacut= e;lasztójoguk volt azoknak is, akiket 1848 – 1872 között a régi jo= g, a nemesi jog alapján valamely választói névjegyzékbe bejegyeztek.

            <= /span>A főrendi ház arisztokrata összetételű második kamarának számit szinte kizáróla= gos módon: tagjai örökös jogon például az uralkodó ház tagjai, az addig jogosított hercegi, grófi, bárói családok leszármazottai stb= .;  méltóság vagy hivatal alapján  az ország zászlósai például az országbíró, a horvát bán stb., a latin és görög szertartású római katolikus egyház nagyjai  stb.; t= agok továbbá, akik királyi kinevezés,   a Horvát – Szlavonországok gyűlése által eszközölt választás folytán bírnak üléssel és szavazati joggal, s akiket a régi főrendi ház választott meg. (310)

            <= /span>Horvátország kollektíve képviselteti magát a magyar országgyűlésben: a képviselőházban 40= , a főrendiházban 3, a horvát országgyűlés által megválasztott képviselővel. Ezen kívül a horvát-szlavon területen illetékes főnemesség, ha a törvény által előírt qualifikációval bír, mint magyar főrendek tagjai a magyar felsőháznak, s e minőségükben nem csak a Horvátországot érintő ügyek tárgyalásában vesznek részt.  (81)

            <= /span>A két ház egymáshoz való viszonyában a képviselőház elsőbbsége fokozatosan utat tör magának: a törvények, mindenek előtt a költségvetési törvény kezdeményezésében, a kormány politikai felelősségének érvényesítésében stb.

            <= /span>A törvényhozás hatásköre korlátlan: ’nincs szigorúan bizonyos ügyekre szorítva é= ;s mert a törvényhozás által nyilvánul meg a legfőbb állami hatalom, tulajdonképpen minden ügyet rendelkezési körébe vonhat, működését csak az korlátozhatja, amiben maga állít fel korlátot’ 235)

 <= /p>

3.3. Az egyenjogúság - jogegyenlőség. Szerző utalásaiból megtudhatjuk, hogy az egyenjogúsági eszme megmaradt ott, ahol az 1848. évi törvények elindították. ’Nálunk, mint láttuk, a jogegyenlőség csak a jogalkotás céljául vo= lt kitűzve, vagyis alkotmányunk nem állítja föl mint kötelező elvet, hogy a vele ellenkező szabályoka= t, intézményeket hatályon kívül helyezze, megszüntesse.’

(145) Persze, ha az egyenjogúságnak azt a meghatározását fogadjuk el, amely szerint az a mindenkire egyaránt érvényes jogrendszert jelenti, akkor az egyenjogúsági deficit nem csupán szociális különbségeket takar, hanem azt is, hogy az ország e= gyes területein, például Erdélyben, az általánostól eltérő közjogi, magánjogi, stb. szabályok is érvényesültek= .

 

3.4. Az alapjog= ok katalógusa a klasszikus jogokat foglalja magában: személyes szabadság, a tulajdon sérthetetlenség= e, a vallásszabadság, sajtószabadság stb. Az alapjogoknak ez a rendszere az állampolgári köteless&= eacute;gekkel egészül ki.  Szociális jogokról ni= ncsen szó. A szociális jogoknak az kartális alkotmány= ba való ’beszűrődése’ Európá= ban is később indul meg.

 

4.  Az állam  szerkezet (Nem az  állam szervezete)

&= nbsp;

4.1. A könyv = a magyar államnak azt a szerkezetét tükrözi, amelyben = 217;Erdély Magyarország része’. Megtaláljuk benne Erd&e= acute;ly közjogi státusa  viszontagságos történetének leírását. (51. skk.). Ezzel kapcsolatban ismételten meg kell jegyeznünk: az uni&oacut= e; megvalósulása után (1848, illetve1868. 1870), bá= ;r egyre csökkenő mértékben, megmaradtak olyan jogszabályok, amelyek kizárólag Erdélyben volta= k hatályosak.  

 

4.2. A mai olvas&o= acute; érdeklődéssel, és olykor meglepetéssel olv= ashatja azokat a részeket, amelyekben szerző azt a közjogi viszony= rendszert tárgyalja, amelybe Horvát-Szlavon és Dalmát<= /i>országok az 1868-i évi horvát-magyar kiegyezés nyomán  az első világháborúig illeszkedtek.

Kö= ;zbevetőleg jegyezzük meg: a trianoni békeszerződés  következményeinek érzékeltetésére gyakran halljuk: Magyarország elveszítette területének egyharmadát. Nem csökkentendő a  nemzeti tragédia súlyát, a könyv nyomán fel tehetjük a kérdést: Horvátország Magyarország r&eac= ute;sze volt?

            <= /span>Ismeretes, hogy Horvátország és Magyarország közjogi kapcsolatai sok évszázados múltra tekinthetnek vissza.= Szerző a legfontosabb mozzanatokról, történelmi csomópontokról áttekintést ad.  Kiemelt figyelmet  szentel persze a horvát-mag= yar kiegyezésről szóló 1868-i XXX. tc.-nek, amely a könyv megjelenésének időszakában téte= les jognak, élő jognak számított. Ezen a helyen a  legfontosabb elemek felidézésére sincsen mód. Csupán arra a magyar és horvát közjogászok között folyó vitára utalunk a könyv nyomán, amelyben az egyik, a magyar ’fél’ azt hangsúlyozta, hogy Horvátország közjogi státusa a belső államalakulatokéval egyezik meg, azaz tartományi jelle= gű,  meglehetősen szél= es körű -, a belügyi igazgatásra,  az igazságszolgáltatásra, a vallás és közoktatásra  kiterjedő - autonómiával.  Az ellenkező álláspont szerint, amelyet a horvát közjogászok képviseltek,  Magyarország és Horvátország kapcsolatai államok közöttinek = számítanak.  Ezen az értelmez&eacut= e;si szálon  haladva lehet eljutni a  perszonál uni&oac= ute;nak történő minősítéséhez.  

            <= /span>Az érvelés persze az egyik és másik oldalon is sok= kal gazdagabb és árnyaltabb  annál, semmint hogy azt egy-= két mondattal érzékeltetni lehetne.  Mindenestre a későbbi történéseket is ismerve megállapíthatjuk, = eleinknek az a nagyvonalúsága, amellyel az 1868. évi XXX. törvény előkészítése során a ’külön koronaországgá alakult horvát-szlavon részeknek&nbs= p; … a magyar országgyűlés, mint mondani szokás, fehérlapot ajánlott fel, hogy föltételeiket írják reá azon viszonyokra nézve, amelybe Magyarországgal lépni óhajtanak’ (73) a trianoni tárgyalásokon a másik fél érvelését erősíthették. Szerző -  a közjogászok között folyó vitában mintegy  állást foglalva -, idéző jelbe is teszi a törvény által használt ’társországok’ kifejezést, mondván, hogy ez közjogilag nem indokolt. Tehát azt lehet mondani: szerző leírása a Horvátországhoz fűződő viszonyt illetően hiteles, a minősítésnél elfogultságot érzü= ;nk; abban az időben egy magyar közjogásznak nem is nagyon lehe= tett elfoglalni más álláspontot.

            <= /span>Más oldalról: a vitának ma már csupán  (közjog) történeti jelentősége lehet. Nem is az az érdekes, hogy a szerz= 37; milyen álláspontot képvisel, hanem az, hogy kiindul&oa= cute; pontja normatív szempontból  tárgyilagos, teljes, é= ;s árnyalt. Ilyen módon lehetőséget ad arra hogy a m= ai olvasó maga alakítsa ki véleményét.

            <= /span>A magunk részéről továbbá nem is a végkövetkeztetést tartjuk fontosnak, azt tehát, h= ogy perszonál uniótól a reálunóig tart&oacut= e;, a tartománnyá minősítésen keresztül futó ’skálán’  a Horvát-_Szlavon - Dalm&aa= cute;tországok, illetve a magyar állami kapcsolatot hol helyezzük el; az a véleményünk ugyanis, hogy - ha persze az 1868. évi kiegyezés előtti helyzetre is tekintettel vagyunk: egy történelmileg kialakult egyedi kapcsolatrendszerrel állu= nk szemben, amely évszázadokon keresztül állta az idők próbáját. Gondoljunk csak a török elleni harcokra. S ez az, ami a magyar közjogi gondolkodásban n= em jelenik meg, legalább is abban a formában, ahogyan a hatályos horvát alkotmány a történeti múltra való utalást preambulumába beemeli.

&= nbsp;

4.3. Külö= ;n tárgyalva találjuk Fiume város és kerület közjogi státusát,  amelyről az 1868. évi X= XX. törvény egyfelől kimondja, hogy a magyar szent koronához csatolt külön terület külön autonómiával; másfelől azonban, ’mint ilyen= nek, külön autonómiájára és erre vonatkozó törvényhozási és kormányz= ati viszonyaira  nézve a Magyarország országgyűlése, Horvát-Szlavon-és Dalmátországok országg= yűlése és Fiume városa között, küldöttségi tárgyalások útján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő’. (98)  <= /span>        =  

 

5.  A könyv tárgya é= s a szerző által választott  módszer nem kív&aacut= e;nja meg a társadalmi környezet ábrázolás&aacut= e;t. Vissza tekintve ezt még sem hagyhatjuk szótlanul: a ’szelíd kísértet’, Juhász Gyula sze= rint ’vörös pipacsot érlel a magyar határ’, =  erről nem szabad megfeledkezni= .

Nagy E= rnő  könyve a magyar á= llam közjogi szerkezetének leírását adja, úgy, ahogyan azt - a hetedik  kiadás esetében ̵= 1; 1916-ban (?) találjuk. Egy fényképet tár elénk.  A fényképet érdemes, sőt kötelesség&uum= l;nk  - Nagy László szavainak profán parafrázisaként szólva  – áthozni az innens= 37; partra.

 



<= ![if !supportFootnotes]>[1] NAGY ERNŐ: Magyarország közjoga (államjog). 1-7. kiadás. Budapest 1887-1914. Jelen tanulmány remélhetően felhívja a figyelmet erre az elfeledett munkára, és a közeljövőben lesz olyan kiadó, mely az újrakiadásra vállalkozik.

------=_NextPart_01C723C1.9BAD13A0 Content-Location: file:///C:/2C4AAA78/sari28_files/header.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"





8

 

------=_NextPart_01C723C1.9BAD13A0 Content-Location: file:///C:/2C4AAA78/sari28_files/filelist.xml Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/xml; charset="utf-8" ------=_NextPart_01C723C1.9BAD13A0--