Schwendtner Tibor
Tudományos minősítés, tudományos közösség
Megjegyzések Pokol Béla „Akadémia és felsőoktatás – de lege ferenda” című írásához
Pokol Béla írásában az akadémiai doktorok és az akadémikusok kinevezési feltételeinek radikális módosítása mellett érvel, s azt javasolja, hogy a kinevezést egyetlen egy feltételhez kössék, nevezetesen ahhoz, hogy az érintettek által írt tudományos közleményekre való hivatkozások száma elérjen egy bizonyos, minimálisnak tekintett értéket, pl. ez a minimális hivatkozási szám a természettudós levelező tagoknál 1200, társadalom- és bölcsésztudományok esetében 700, MTA doktorok esetében természettudósoknál 600, bölcsészeknél pedig 400 lenne. Ez a feltétel a címet már elnyert tudósokra is vonatkozna, a megfelelő idézettséget el nem érő akadémikusok tiszteletdíj nélküli tanácskozási jogú tagokká válnának, az MTA doktorai pedig elvesztenék a címüket.
Az alábbiakban Pokol érveivel szeretnék vitatkozni, egyfelől azzal a tudományképpel, melyet tanulmánya elején röviden felvázol, másfelől pedig a tudományos teljesítmény megítélésének általa kifejtett verziójával kapcsolatban szeretnék ellenvetéseket tenni.
A Pokol által felvázolt tudományfelfogás, mely szerinte „a tudományelmélet és a tudományszociológia bevett megállapításait összegzi” (1.), abból indul ki, hogy a tudományos tevékenykedés az originális ismeret létrehozását jelenti, amikor valami tényleg új, korábban nem volt tudás jön létre. Ehhez az originális tudást létrehozó aktivitáshoz képest minden más, a tudományhoz kapcsolódó tevékenység, pl. az originális tudás mindenfajta közvetítése, leírása, a tudomány szervezése, kutatócsoportok, doktoranduszok vezetése stb. harmadlagos jelentőségű; e tevékenységek „legfeljebb csak nyomokban” tekinthetőek tudományos tevékenységnek (1. sk.). Pokol feltételezése szerint a tudományos hivatkozások túlnyomórészt ennek az originális tudás-létrehozó tevékenységnek szólnak, így egyedül ezek száma méri megfelelően a valódi tudományos tevékenység értékét és mennyiségét.
Véleményem szerint azonban a Pokol által felvázolt tudományfelfogás erősen kétséges, több tekintetben Popper elgondolásaira emlékeztet, s nem számol olyan alapvető szempontokkal, mint a tudományos közösség, a tudományos hagyomány, a tudomány történeti dinamikája, melyeket pedig már a múlt század közepe táján elsősorban amerikai tudományfilozófusok, mint pl. Thomas Kuhn, Polányi Mihály, Stephen Toulmin illetve a hetvenes évektől kezdve a tudomány-hermeneutika képviselői (pl. Theodore Kisiel, Patrick Heelan, Don Ihde) a tudományról való gondolkodás centrumába állítottak.
Ezek az elgondolások szakítottak azzal a képpel, mely szerint a tudós magányos bozótharcos, aki a tévedések, hamis előfeltételezések indáit széttépve az igazságot napvilágra hozza, s azt az emberiség boldogulására átadja. Theodore Kisiel egyik, a természettudományos felfedezések hermeneutikájáról szóló nagyszerű írásában[1] – többek között Kuhnra, Polányira, Heideggerre, Gadamerre támaszkodva – szépen megmutatja, hogy a természettudományos felfedezés nem a semmiből jön, hanem abból a „teremtő potenciálból” (Kisiel 2001: 96.), amely egy adott tudományos tradíció sajátja. A tudományos tradíció sokdimenziós képlet, amely az adott korra és az őt hordozó tudományos közösségre jellemző, a tudományos nyelvtől, különösen a vezérlő alapfogalmaktól kezdve, módszertanokon és eljárásokon keresztül a hallgatólagos előfeltevésekig nagyon sok mozzanat határozza meg, hogy milyen szinten áll egy adott tudományos tradíció, mennyi kreatív lehetőség rejlik benne, mennyire teszi lehetővé a legkezdeményezőbb képviselői számára, hogy eredeti felfedezésekkel lépjenek elő. A tudományos tradíció és a tudományos közösség színvonala és állapota alapjában határozza meg, hogy a képviselőinek mennyi esélye van valódi tudományos felfedezések megtételére.
Az újítás és a tradíció paradox egymásra utaltságát Kuhn egyik korai írásában különösen megvilágító módon elemzi;[2] megállapítja, hogy valójában a legbiztosabb eljárás arra, hogy új eredményeket érjünk el, az, ha egy bizonyos tudományos tradíciót a lehető legmélyebben elsajátítunk, a tradíció szigorú követése és az újdonság felfedezése egymást feltételező mozzanatok a tudomány mozgásában, ahogy ő ezt szemléletesen kifejezi: „a sikeres tudós egyszerre tradicionális és tekintélyromboló.” (Kuhn 2001: 56.) Persze Kuhn számára is világos, hogy e mozzanatok ellentétes természetűek, szerinte a jó tudósnak képesnek kell lennie az így keletkező „alapvető feszültséget” kibírnia, e feszültségben élnie.[3]
Milyen következtetéseket vonhatunk le e vázlatos hermeneutikai megfontolásokból[4] Pokol Béla javaslatával kapcsolatban?
Mindenekelőtt kétségbe szeretném vonni azt az éles szembeállítást, melyet Pokol alkalmazott a felfedező tudósok és a tudományos eredményeket közvetítő tudósok, illetve a tudományszervezők között. Pokol úgy ábrázolja ezt a viszonyt, mintha a tudományos érték és eredményesség szinte kizárólag a felfedező tudóst illetné meg, s a hagyomány átadása, illetve a tudományos munka megszervezése szerinte gyakorlatilag nem tekinthető tudományos tevékenységnek. Ezzel szemben a magam részéről úgy gondolom, hogy annak a teremtő potenciálnak a létrehozása, amely elengedhetetlen, ha nem is elégséges feltétele a komoly tudományos felfedező munkának, tudós nemzedékek komplex együttműködését követeli meg. Ebben az együttműködésben természetesen komoly szerepet játszanak azok a tudósok, akik kifejezetten a felfedezésre kiélezetten tevékenykednek, ám ők valamikor belenevelődtek az általuk képviselt hagyományba, s e hagyomány minőségéért, erejéért, átadásáért nagyon sokan tevékenykedtek, nem feltétlenül újdonság létrehozásának az igényével. A tudományos tradíció fenntartása és működőképes szervezeti formáinak szervezése lényegi eleme a tudományos kutatásnak, melynek elismerése a tudós közösség elemi érdeke.
Az újdonság felfedezése és cikkben közlése csak egy – persze nagyon fontos – mozzanatot jelent egy igen összetett közösségi tevékenységben, melynek történeti dinamikája van, fázisokkal, korszakokkal, előkészítő tevékenységgel, az eredmények learatásával, stb. Maga a tudományos közösség is sok szinten rétegzett és a nemzetközi tudományosság színterei adják a végső kereteit és feltételeit a tudományos tevékenységnek, nyilvánvaló azonban az is, hogy a hazai tudományos intézmények, egyetemek, kutatóintézetek, pályázati rendszerek, stb. szintén elengedhetetlen feltételeit jelentik a Magyarországon művelt tudománynak. Ezen intézmények szervezését, irányítását a dolog természetéből adódóan nem lehet kívülállókra, a tudomány kérdéseiben laikus menedzserekre bízni. Ennek a szervező munkának a jelentőségét elvitatni akkor sem érdemes, ha sok feszültség, igazságtalanság, ellentmondásosság származik ebből a munkamegosztásból. Ami pedig a tudósnevelés, paradigmák közvetítésének a kérdését illeti, ebben végképp nem értek egyet Pokol megközelítésével. Ha nincs jelen egy bizonyos szakterületen tudományos kultúra, jó tanárok, a szakterületen folyó kutatások magas szintű értelmezése, közvetítése, ott esély sincs komoly eredmények, újdonságok létrehozására.
A tudományos munka értékelése és minősítése véleményem szerint e a nagyon összetett, alapjában véve közösségi tevékenységben való részvétel megítélésén kell alapulnia, és ezt az ítéletet csakis a tudományos közösség hozhatja meg. Ennek a minősítésnek persze fontos eleme a hivatkozások gyakorisága, de hát ezt a szempontot kiragadni és egyedülivé tenni számomra eredményét tekintve rendkívül torzítónak és önkényesnek tűnik. Általában is úgy vélem, hogy egyetlen szempont abszolutizálása minden esetben félrevezető eredményre vezet, ha emberi tevékenység megítéléséről van szó.
A hivatkozások számának értékelésekor és jelentőségének megítélésekor egyébként is jó néhány gyakorlati szempontot is érdemes megfontolnunk.
1.) A hivatkozások száma függ az adott tudományterületet művelő tudósok számától. Egy adott tudományos eredmény egy bizonyos tudóskör számára bír relevanciával. Pl. a rákkutatásnak még egy-egy speciális kérdésével is nagyságrendekkel többen foglalkoznak – gondolom – mint pl. az ámbráscetek szaporodásával. Emiatt könnyen lehet, hogy még a legkiválóbb bálnakutatók is sokkal kevesebb hivatkozást kapnak, mint akár a közepes rákkutatók.
2.) Nem csak egy-egy tárgyterületeken dolgozó kutatók száma lehet rendkívül különböző, hanem a hivatkozási szokások is nagyon eltérőek egyes tudományágak, sőt egy-egy tudományos tradíció képviselői esetében. A különböző bölcsésztudományokban pl. párhuzamosan élnek a tanulmány és könyvírás olyan stílusai, melyek rendkívül spórolósak a kortárs magyar szerzőkre való hivatkozással és olyanok is, melyek kifejezetten törekednek arra, hogy reagáljanak és hivatkozzanak a magyar pályatársak munkáira.
3.) A hivatkozások jelentős része cáfolat, tévedések kimutatása, stb. E tévedések egyáltalán nem mindig termékeny, a tudományos gondolkodást előrevivő hipotézisek, hanem sok esetben butaságból, hozzá nem értésből, felületességből, sőt akár rosszhiszeműségből is származhatnak.
4.) Jól ismert az a jelenség, hogy tudósok kölcsönösen hivatkoznak egymásra kifejezetten abból a célból, hogy a növeljék a hivatkozásaik számát. De még ha nem is az elvtelen hivatkozások legdurvább formáit tekintjük, akkor is szembeötlő az összefüggés, hogy a sokat barátkozó, kapcsolatait ügyesen szövő tudós sokkal több hivatkozást fog bezsebelni, mint az ilyen területen visszafogottabb kollégája. Sajnos minden tudománymetriai módszerre ráépülnek olyan magatartástípusok, melyek valódi tudományos tevékenység helyett a piros pontok begyűjtését helyezik érdeklődésük és tevékenykedésük centrumába. E tudósszimulánsok olykor fantasztikus idézetségi mutatókkal tudnak rendelkezni.
Ezeket az összefüggéseket a tudománymetria szakemberei sokkal nagyobb bizonyítóerővel be tudnák mutatni, de talán még e néhány vázlatos megfontolás is jelzi, hogy mennyire problematikus az idézettség szempontjának abszolutizálása és nyaktilószerű alkalmazása.
Pokol javaslatával kapcsolatban szerintem általánosabban is megfogalmazható, hogy a tudományos munka minősítését nem lehet algoritmusszerű automatizmus segítségével megoldani – a társadalom- és bölcsésztudományok esetében pedig különösképpen tévutas vállalkozásnak tűnik. Az egyes tudósoknak és a tudományos közösségnek kell kiszenvednie magából azokat az eljárásokat, melyek alkalmasak lehetnek a szubjektivisztikus torzulások kiszűrésére, ámde végső soron csakis az emberi ítélőerő lehet az a bázis, melyen a minősítés megtörténik. Emiatt az adott tudományos közösség minősége, szervezettsége elkerülhetetlenül meghatározó szerepet játszik abban, hogy az illető tudományágban mennyire jól működik a tudományos teljesítmények minősítése.
E reflexiókkal semmiképpen sem szeretném azt sugallni, hogy szerintem minden rendben van a magyar tudomány háza táján, s ne lehetne akár törvényi változtatásokkal a magyar tudomány intézményeinek működésén javítani. Talán a két legfontosabb különbség abban áll felfogásaink között, hogy 1.) véleményem szerint lehetetlen egy „huszárvágással” komplex intézmények működését helyes útra terelni, 2.) a tudományos teljesítmény mérése végső soron olyan közösségi feladat, mely az egyes emberek ítélőképességén kell hogy nyugodjon.
[1] Theodore Kisiel „A természettudományos felfedezés hermeneutikája”, in: Hermeneutika és természettudományok (szerk. Kiss Olga, Ropolyi László, Schwendtner Tibor), Áron Kiadó, Budapest, 2001, 91-121.
[2] Thomas Kuhn „A lényegi feszültség: Hagyomány és újítás a tudományos kutatásban” in: Hermeneutika és természettudományok (szerk. Kiss Olga, Ropolyi László, Schwendtner Tibor), Áron Kiadó, Budapest, 2001, 53-67.
[3] Vö. bővebben Schwendtner Tibor „Thomas Kuhn és a hermeneutika”, Tudomány megértő módban. Hermeneutika és tudományfilozófia, L’Harmattan, Budapest, 2003 (szerk. Margitay Tihamér és Schwendtner Tibor), 192-207.
[4] Ezzel kapcsolatban lásd még „Tudásgyár vagy egyetem. Hermeneutikai megfontolások a tudományos képzésről” című írásomat (Educatio, 18. évf., I., 2009 – tavasz, 75-84.).