Siklósi Iván

Kétkedések és válaszkísérletek. Megjegyzések a Gai. D. 21. 1. 28 interpretációtörténetéhez, különös tekintettel a legújabb irodalomra

 

 

 

 

 

Jelen cikk a szakirodalomban sokat elemzett és vitatott, a kellékszavatosság körében megfogalmazott – az actio redhibitoriára[1] és az actio quanti minorisra vonatkozóan speciális határidőket tartalmazó – fragmentumnak a – legújabb irodalomra is kiterjedő – interpretációtörténetét kívánja ismertetni, különös figyelemmel a Jakab Éva nagy hatású elmélete kapcsán a legújabb irodalomban előtérbe került szakirodalmi vitára.

 

Idézzük mindenekelőtt a sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett, Gaiustól származó fragmentumot![2]

 

“Si venditor de his quae edicto aedilium continentur non caveat, pollicentur adversus eum redhibendi iudicium intra duos menses vel quanti emptoris intersit intra sex menses.” (D. 21. 1. 28)

 

“Ha az eladó nem ígéri meg az aedilisek ediktumában foglaltakat, megígérik ellene az elállásra menő keresetet 2 hónapon belül, vagy a vételárcsökkentésre menő keresetet 6 hónapon belül.”

 

Az általános terminusokhoz (a közismert 6 hónapos, illetőleg 1 éves határidőkhöz) képest – a fragmentumban olyan speciális határidőket találunk,[3] melyek a Gaius-töredéket – az általános kellékszavatossági határidők ismeretében[4] – első látásra problematikussá teszik és fölvetik a speciális interpretáció szükségességét.[5]

Jakab Éva – aki teljesen újszerűen értelmezi a forráshelyet – összefoglalja, és kritikailag ismerteti az újabb teóriákat[6] (Medicus, Honsell), utalva az egyes művekre; a magam részéről – utalva a szerző által ismertetett felfogásokra[7] – ehelyütt most eltekintek, és csupán két kiemelkedő német romanista: Kaser, illetőleg Kunkel felfogását tárgyalom részletesebben a régebbi fölfogást illusztrálandó, amit – Jakab nyomán – a “stipulatiokényszer–elmélet” (“Theorie des Stipulationszwangs”) megjelöléssel célszerű aposztrofálni.

 

Kaser[8] a következőképpen foglalja össze az uralkodó irodalmi álláspontot a fragmentum interpretációját illetően: az aediles curules ediktuma előírja a rabszolga eladójának, hogy nyíltan közölje az eladóval, hogy a rabszolga beteg, testi fogyatékossága van, meghatározott hibái vannak, noxával van megterhelve.[9] A nem közölt és nem nyilvánvaló hiányosságoktól való mentességért való garanciavállalást stipulatio útján követelheti a vevő. Amennyiben az eladó megtagadja ezt, úgy a vevő egy különleges actio redhibitoriával (elállásra menő kereset) 2 hónapon belül a rabszolga visszaadása ellenében a vételár visszaszolgáltatására perelhet. Részletesebben és szemléletesebben foglalja össze a legújabb irodalomban a régebbi tan lényegét – kifejtve a kettős védelem tartalmát is – Rolf Knütel.[10] A hagyományos tan szerint a kellékszavatosságról rendelkező aedilisi edictum – Knütel szavaival – kettős védelmet (“doppelten Schutz”) nyújt; először is a vevő az aedilis előtt elállásra vagy vételár-csökkentésre perelhet, ha az eladó a kellékhibát, amit közölnie kellett volna, nem közölte nyíltan. Másodszor pedig az aedilisek megadják a vevőnek azt a jogot, hogy az adásvételi szerződés megkötésénél garanciastipulatiót követeljen az eladótól, amelyben a venditor garanciát vállal arra, hogy az áru mentes az ediktumban fölsorolt hibáktól. Ebből a stipulatióból kifolyólag a vevő actio ex stipulatuval perelhet – a praetor előtt – az interessére. Ha pedig az eladó megtagadja a garanciastipulatio foganatosítását, úgy ennek a fragmentumban foglalt szankciójaként a vevő az aedilis előtt 2 hónapon belül elállásra, 6 hónapon belül pedig az interessére perelhet.[11]

 

Kunkel[12] még ezt a teóriát ismerteti tankönyvében,[13] megjegyzései azonban kétkedőek, a következőképpen fogalmaz ugyanis: úgy tűnik, hogy a vevő az eladótól garanciát stipulatio útján követelhetett (“konnte der Käufer anscheinend [kiemelés tőlem – S. I.] durch Stipulation verlangen”). A nagy romanista ebben a kérdésben igen óvatosan fogalmaz (anscheinend, wie es scheint),[14] érezhető tehát, hogy a hagyományos elméletet nem tudja fenntartások nélkül elfogadni, újfajta interpretációt azonban nem dolgoz ki.

 

A hazai irodalomban Jakab Éva előtt a forráshellyel tudományos igénnyel senki nem foglalkozott. Benedek Ferenc kitűnő római magánjogi tankönyvében[15] szintúgy a hagyományos teóriát fogadja el, midőn megállapítja, hogy a stipulatio foganatosítását a vevő utólag is követelhette, s ha ezt az eladó megtagadta, joga volt a vételtől elállni.[16]

 

A “stipulatio-kényszer” elméletét fogadja el a Honsell–Mayer-Maly–Selb-féle római jogi kézikönyv is; a szerzők megállapítják, hogy a garanciastipulatio utólag (nachträglich; a szerződés megkötését követően) is kikényszeríthető volt. Ebből kifolyólag az eladó az interesséért felelt. Ha az eladó megtagadta a garanciaígéret teljesítését, úgy a vevő választhatott az elállás és a kártérítés között.[17] A szöveg – bizonyos eltérésekkel – a hagyományos felfogást tükrözi; kifejezetten az interessét emeli ki, és az elállás mellett alternatívaként nem a “vételárcsökkentés”, hanem a “kártérítés” terminus technicust használja, egyebekben azonban eltérést a korábbi felfogásoktól nem konstatálhatunk.

 

Impozáns kötelmi jogi művében Reinhard Zimmermann[18] is részletesen foglalkozik a forrásszöveggel (amennyiben az eladó megtagadja a garanciaígéretet, úgy a vevőnek megadatik az actio redhibitoria), és a következőképpen fogalmaz: a iudicium redhibendire vonatkozó rész a vevőnek – akinek bizalma az ügylet szabályosságában megtört – megengedi, hogy elálljon az ügylettől, mielőtt a hiba nyilvánvalóvá vált volna. Nézetében egyébiránt mindenekelőtt Honsellre támaszkodik. A két hónap letelte után, (ami abból a célból adatott meg neki, hogy eldöntse, akarja -e a rabszolgát garancia nélkül), ha még kívánja, további négy hónapon belül perelhet az interessére – de csak akkor, ha érdeke sérelmet szenvedett. Ez a kereset Zimmermann szerint talán egy fiktív actio ex stipulatun alapul:[19] a vevő perelheti az eladót azért, amiért perelhette volna őt akkor, ha a garanciát megadta volna. De hogy vajon min alapul ez a kereset ténylegesen, arra nézve csupán feltevések vannak.[20] Zimmermann tehát utal a stipulatio fikciójára; megjegyzései meglehetősen kétkedőek, nem foglal egyértelműen állást a keresetek jogi természetét illetően.

 

Jakab Éva szegedi professzor asszony, a római jog nemzetközileg is ismert és elismert kutatója komoly nemzetközi visszhangot kiváltó elméletet dolgozott ki,[21] amellyel a korábbi nézeteket meghaladva, egyes szerzők (Kunkel, Medicus, Honsell) kétkedő megjegyzéseinek ösztönzésére teljesen újszerűen értelmezi a forráshelyet, és logikus magyarázatot dolgoz ki a vitatott fragmentumra, amit nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi megközelítésben tárgyal. A modellt számos tekintélyes romanista (Ernst, Hackl) elfogadja,[22] ugyanakkor mások élesen támadják,[23] illetőleg nem osztják.[24] Az uralkodó elméletben rejlő ellentmondásokat Jakab részletesen ismerteti, és az anyagi jogi megközelítés helyett a vitatott és nehezen értelmezhető gaiusi fragmentum újszerű, processzuális interpretációját (Ernst kifejezésével: “eine grundlegende Neuinterpretation”)[25] adja, és rendszertanilag – de nem a Digestában foglalt forráshelyek alapján, mivel abban komoly támpontot nem találunk – értelmezi a forrásszöveget. Ezt az interpretációt a lex Rubria konstrukciójának[26] (cautio damni infecti) analógiájára alakítja ki, és a megoldás legfontosabb elemei a következőkben állnak: a szerző különbséget tesz a szerződési gyakorlat garanciastipulatiója és az aedilis által kötelezően elrendelt stipulatio között (mely az elállás vagy a vételárcsökkentés igényét nyitja meg a vevő részére); ez utóbbit Jakab processzuálisan érti bele az aedilis előtt folyó eljárásba.[27] A határidőkre nézve (kettős határidő jelensége – “Doppelfrist”) pedig azt állapítja meg, hogy a fragmentumban megjelölt 2 hónapos határidőt nem az adásvételi szerződés megkötésétől, hanem az alperes indefensiójától[28] kell számítani. Így a rendszerbe a speciális határidő – processzuális értelmezés útján – jól beilleszthető: a rendes határidő 6 hónap, és ezen belül van lehetőség – az alperes indefensiójától számított 2 hónapon belül – megindítani az actio redhibitoriát.[29] A Gaius-fragmentum tehát Jakab felfogása szerint az alperesi indefensio következményeit rögzíti. A szerző tehát különbséget tesz a szerződési gyakorlat garanciastipulatiója és az aedilis által kötelezően elrendelt stipulatio között. A stipulatiót fikcióval (mivel az elmaradt; a formulát föltehetően úgy kellett megfogalmazni, mintha a posztulált stipulatiót teljesítették volna; a fikció alkalmazását tehát a stipulatio hiánya – az indefensio – tette szükségessé) kellett helyettesíteni (az aediles a garanciastipulatio fikciójával operáltak), és – az indefensio miatt – az alperest bizonyítási eljárás nélkül marasztalták a felperes követelésében.

A stipulatio Jakab értelmezése szerint csupán processzuális eszköz volt; arra szolgált, hogy az eladó helytállását megvalósítsa, amennyiben az eladó az ediktumon alapuló információs kötelezettségét megsértette. Ha az eladó megtagadta a szükséges stipulatio foganatosítását, úgy ezt az aedilis szankcionálta: 2, illetőleg 6 hónapos, rövidített határidőn belül megindítható, elállásra, illetőleg vételárcsökkentésre menő keresetet irányzott elő, amelyben a vevő által állított hibát már adottnak feltételezte (nincsen tehát bizonyítási eljárás).

Az elmélet jól felismeri és kiküszöböli a stipulatiokényszer–elméletben rejlő ellentmondásokat;[30] gyengéje azonban az, hogy a Digestában ez az egyetlen forráshely, ami ezeket a speciális – a redhibitoria és a quanti minoris actióra vonatkozó – határidőket tartalmazza, és csak így csak analógia útján lehetséges az elméletet felállítani. A modell igen tetszetős, eredeti és újszerű interpretációt tartalmaz, ami azonban mégis inkább csupán hipotézis marad. A szerző igyekezett rekonstruálni az aedilis előtt folyó eljárást, erre nézve azonban részletes forrásanyagot a Digestában nem találunk; elvileg megkockáztatható az a föltevés, hogy az eljárás részleteit is feltárták volna a kompilátorok, és nem csupán egyetlen fragmentumot szenteltek volna a speciális határidőn belül megindítható kereseteknek, ha azok még a iustinianusi jogban is funkcióval bírtak volna. Ezzel kapcsolatban egyébként figyelemre méltó interpretációt dolgozott ki (Jakabot megelőzően) Dieter Medicus, aki fejlődéstörténeti kontextusban ragadta meg a fragmentumot, melynek a iustinianusi törvényműben már nem tulajdonít funkciót; nézetem szerint azonban – bár Medicus kétségtelenül az interpretáció könnyebb (és kézenfekvő) útját választotta – nem azonnal elvetendő, hanem logikusnak tűnő magyarázatot igyekezett adni a fragmentumra vonatkozóan. Föltételezése szerint a speciális határidőket tartalmazó fragmentum egy véletlenül megmaradt anakronizmus a Digestában, amely a 6 hónapos perlési határidejű elállásra menő keresettel egyidejűleg sohasem volt hatályban.[31]. Megfontolandó ugyanakkor ezzel szemben Jakab kritikus megjegyzése[32]: a stipulationes aediliciaere nézve még számos további forráshelyet találunk a Digestában; erős leegyszerűsítés lenne tehát megelégedni a pusztán fejlődéstörténeti interpretációval, amely a iustinianusi jogban már nem tulajdonít funkciót a speciális határidőknek.

 

Az újabb irodalomban (Ernst mellett, lásd fentebb) a neves római eljárásjogász, Karl Hackl – az eredetileg Kaser által írt monumentális római eljárásjogi kézikönyv átdolgozásában – szintén a Jakab-féle modell (mely különbséget tesz a szerződési gyakorlat garanciastipulatiója – Garantiestipulation – és az aedilisek által kötelezően elrendelt stipulatio – Prozeßstipulation – között) elfogadása felé hajlik a hagyományos stipulatio-kényszer elmélettel szemben. Szerinte Jakab joggal (“mit guten Gründen”) vitatja a hagyományos elméletben foglalt megállapításokat, ezt követően pedig röviden összefoglalja a teóriát: az aedilis nem kényszeríti az eladót (rövid határidőn belül megindítható keresetekkel) arra, hogy a bejelentési kötelezettség alá eső hibákat garanciastipulatióban felvállalja, hanem az aedilis a vevő sérelmeit egy eljárási stipulatión keresztül tette peresíthetővé, és csak indefensio esetén gondoskodott iudiciumokról.[33]

 

A legújabb irodalomban Berthold Kupisch münsteri professzor vitatja Jakab téziseit, aki 2002-ben terjedelmes tanulmányt szentelt a római jogi kellékszavatosság témájának,[34] amelyben – meglehetős vehemenciával – cáfolni igyekszik a fent vázolt processzuális teóriában (Jakab) foglalt téziseket, és teljesen újszerű megközelítést dolgoz ki a fragmentumra vonatkozóan.[35] Jakabhoz képest eltérő úton jár a fragmentum értelmezését illetően, az összefüggéseket másként látja. Jakab könyvét fontos műnek minősíti ugyan, de nem tudja elfogadni az abban foglalt processzuális interpretációt.

Kupisch kritikáját és fölfogását a következőkben lehet – röviden – összefoglalni. Kritikájában részletesen kifejti, hogy a garanciastipulatio fikciója[36] az aedilisi eljárásban csupán spekuláció, azt a szöveg és a további forráshelyek nem támasztják alá; miként a szerző megállapítja, egy actio ex stipulatunak, amely a iudicium redhibendi tükrében egy processzuális garanciastipulatión alapul, a szövegben nyomát sem találjuk. “Ez nem meglepő – teszi hozzá – mivel az eladó semmit sem ígért meg.”[37]. Kupisch tehát elutasítja azt a nézetet, hogy a gaiusi fragmentum alapján az aediles valószínűleg egy garanciastipulatio fikciójával operáltak.

Kupisch igen részletesen tárgyalja a kettős határidő (Doppelfrist) jelenségét, amelynek kapcsán különösen problematikusnak ítéli Jakab téziseit. Kiemeli ebben a körben, hogy ha a vevő vételárcsökkentésre perel, Jakab elmélete semmit sem magyaráz meg (erre vonatkozóan egyébként Ernst is kritikával illeti a modellt);[38] a per ugyanis ekkor nem elállásra megy, és 6 hónapon belül indítható meg; erre a tényállásra Jakab magyarázatát Kupisch elégtelennek tartja, de megjegyzendő, hogy azt az elállásra menő kereset tekintetében sem tartja problémamentesnek.[39] Még inkább vitatja – logikai alapon – a határidők értékelését; részletes elemzésében vitatja azok szankció-jellegét az eladóra nézve; a határidők megrövidítése[40] ugyanis nézete szerint nem lehet szigorú szankció (“strenge Sanktion”), mert – a 6 hónaphoz képest – rövidebb határidő éppen, hogy csökkenti annak kockázatát, hogy a szerződést felbontják (elállásnál).[41] Szerinte itt Jakab ellentmond saját magának, minthogy más helyen azt írja, hogy a 2 hónapos határidő lejártával a vevő visszatérhet a rendes elállásra menő keresetre, ha ennek határideje (6 hónap) még nem telt le. Ehhez csatlakozik a következő – a tanulmányban később szereplő – megállapítás: “a szöveg nem szól egy ilyen nyakas eladóról.”.[42] Ezzel függ össze, hogy a fragmentumban szereplő kereseteknek nem is lehet szankciós jellege, ami a kényszer hiányából fakad.

A szerző vitatja a bizonyítási eljárás nélküli marasztalást is, azt a nézetet tehát, hogy a hiba valósként feltételezett;[43] ez egyébként egyenes következménye annak, hogy a fikció elméletét sem fogadja el.

Kupisch szkeptikus a régi és az új tannal szemben is; egyiket sem tudja elfogadni; Kupisch a régi és az új tanban egyaránt kiúttalanságot vél fölfedezni; úgy véli, hogy “ami magát a hiba feltételezését illeti, a kitalált garanciastipulatio pusztán spekuláción alapul; ez egy olyan feltételezés, amelyre Jakab nem tud bizonyítékot találni, és amely a valóságban ugyanazt a kiúttalanságot jelzi, amely az új tannak éppúgy fogyatékossága, mint a hagyományos nézetnek.”[44] A Jakab–féle modell kritikáját követően a szerző – egyébként több ponton is helyesen – rámutat az új (processzuális) teória bizonyos gyengeségeire, és fölhívja a figyelmet az abban rejlő ellentmondásokra. A garanciastipulatio fikciója az aedilisi eljárásban valóban nem bizonyítható, ki kell emelni továbbá Kupisch szankcióelméleti fejtegetését, melyben szintén van igazság, bár véleményem szerint – elismervén bár Kupisch problémafölvetésének jogosságát – Jakab interpretációjának tükrében mégis van szankciós jellege a iudiciumnak; nem magát a határidőt illetően (hiszen ez valóban inkább előnyös, mint hátrányos az eladóra nézve), hanem abban a kontextusban, hogy a iudicium kifejezetten az alperes indefensiójára reagál – miként ez Jakab teóriájában olvasható. Kupisch szankcióelméleti fejtegetéséhez tehát azt a kritikus megállapítást tartom szükségesnek hozzáfűzni, hogy nem vizsgálja az indefensiót, illetőleg az arra történő aedilisi reagálást; ebben az összefüggésben ugyanis van bizonyos szankciós karaktere a keresetnek. A keresetek szankciós jellege tehát nem az általános határidők, hanem az indefensio kontextusában állapítható meg Jakab interpretációja nyomán. Ugyanakkor a magunk részéről is igen fontosnak tartjuk azt a szöveghelyet, amit Kupisch tárgyal, és ami az ő anyagi jogi interpretációját igen meggyőzővé teszi.

A kritikát követően a szerző kifejti saját nézetét, melyet Knütel is meggyőzőnek tart.[45] Kupisch elsősorban egy – Jakab által nem elemzett – Stephanostól származó scholionra (19 ad Bas. 18. 6. 2) alapozza éles kritikáját. Vizsgáljuk meg mindenekelőtt a scholion szövegét (a Heimbach-féle, 1870-ben közzétett latin fordításban)!

 

“Si quis servum vendiderit, qui vitium latens habeat, emtori competit actio aedilicia redhibitoria, vel quanti minoris servum emisset emtor, si vitium cognitum habuisset. Et redhibitoria quidem duntaxat intra sex menses agitur, quanto minoris autem intra annum utilem, si nimirum venditor emtori caverit de his, quae edicto aedilium continentur: etenim si ei non caverit, redhibitoria duntaxat intra duos menses, quanti minoris intra VI menses agitur, ut Gaius dig. 28. dicti lib. et tit. Librorum singularium Antipapiniani[46] dicit. Sed hoc sic accipe, si non simpliciter et ita, ne restitutio fieret, venditor servum vendiderit: nam adversus eum, qui simpliciter et ita, ne restitutio fiat, vendit, aediliciae actioni non est locus, ut Papinianus dicit dig. [48 §. 8] eiusdem lib. et tit.”

 

A szöveg tanúsága szerint, ha valaki olyan rabszolgát adott el, melynek rejtett hibája van, a vevőt megilleti az aedilisi actio redhibitoria (ρεδνιβιτορια), vagy a quanti minoris actio, amennyiben a hiba ismert volt. A vevő elállásra 6 hónapon belül, vételárcsökkentésre pedig 1 éven belül perelhet, ha az eladó a vevőnek megígérte azt, ami az aediles edictuma tartalmaz: ha pedig neki nem ígéri meg, elállásra két hónapon belül, amennyi hiányzik (interesse), arra pedig 6 hónapon belül perelhet, amint azt Gaius mondja. Ez azonban akkor van így, ha nem egyszerű módon adta el az eladó a rabszolgát, úgy, hogy ne legyen restitutio; ugyanis azzal szemben, aki egyszerűen ad el, hogy ne legyen restitutio, az aedilisi keresetnek nincs helye.[47]

 

A scholion 3 részből áll; az első rész az általános szabályokat, a második rész a Gaius által ismertetett szabályokat foglalja össze, a harmadik rész pedig egy Pomponiustól (és nem a Gaiusnál későbbi jogtudóstól Papinianustól!) származó forrásszöveget idéz. Az első rész tehát röviden összefoglalja az aedilisi kellékszavatosság főbb szabályait – az általános határidőn belül érvényesíthető keresetekkel. Ezt követően pedig a Gai. 21. 1. 28 tartalmát ismerteti; az ebben foglalt speciális kereseteknek akkor van helye, ha az eladó a stipulatio foganatosítását megtagadja; mert amennyiben az eladó megígéri a vevőnek az aedilisi edictumban foglaltakat, úgy az általános határidőn belül perelhet. Nézetünk szerint Kupisch – a határidők tükrében – joggal következtet arra, hogy nincsen szankciós jellege a iudiciumnak, hiszen a vevő ilyenkor éppen rövidebb határidőn belül érvényesítheti jogát az eladóval szemben; a (hosszabb) általános határidő önmagában a vevőre nézve előnyösebb. Mert amennyiben az eladó garanciaígéretet nyújtott, úgy vele szemben az igény hosszabb határidőn belül érvényesíthető; ha pedig nem adott garanciaígéretet, úgy pedig az igény rövidített határidőn belül érvényesíthető. Ez valóban nem hátrány, hanem előny az eladót illetően.

A szöveg végül – számunkra ez az igazán érdekes – a simplaria venditiót illetően tartalmaz megállapításokat; nincs helye ugyanis az aedilisi kereseteknek, amennyiben egyszerűen (simpliciter) történt az eladás. A scholion az ismert (pomponiusi!) forrásszövegre hivatkozik, amely szerint az egyszerű adásvételre szokásosan nem alapozható elállás (“Simplariarum venditionum causa ne sit redhibitio, in usu est.”).[48] Ami persze kritikaként fölvethető Kupisch interpretációjával szemben – és ezért az ő teóriája sem képes a korábbiak megdöntésére –, hogy a Stephanos-scholion bizánci, és nem eredeti római jogi forrás, ami nem képes megnyugtatóan bizonyítani a fragmentumnak a klasszikus, illetőleg a iustinianusi jogban betöltött funkcióját.

Kupisch (illetőleg Knütel) szerint az idézett fragmentumban nem egy engedetlen eladóval szembeni szankcióról van szó, hanem arról, hogy rövidített határidők érvényesülnek, ha az eladó garancia nélkül (és ezért alacsonyabb áron) adta el a dolgot.[49] Az eladó tehát – szemben Jakab felfogásával – nemcsak anyagi jogilag, hanem processzuálisan sincs kötelezve arra, hogy garanciastipulatiót tegyen. Kupisch a felek közötti három jellemző megállapodásfajtát tételez föl. Ennek kapcsán is kritikával illeti Jakabot, akinél a triász nem szerepel, csupán két lehetőséget ismer fel: 1. egyszerű vétel a kellékhibákért való helytállás kizárásával; 2. garanciastipulatiós vétel (egyébiránt Ernstnél is két alaptípus – “zwei Grundtypen” – fordul elő).[50]

A Kupisch által leírt triász a következő: 1. A szavatosság szerződéses kizárása (simplaria venditio);[51] 2. vétel garanciastipulatio nélkül (kellékszavatosság külön garanciastipulatio nélkül); 3. garanciastipulatiós vétel az ediktális (minta)szabályozás szerint. Ez utóbbi esetben a helytállást, miként az aedilisek tanácsolták, a garanciavállaláson keresztül megerősítették, és ezzel a vevő számára – hiba esetén – kártérítési igényt teremtettek. A szabályozás csupán mintaszabályozás (“Musterregelung”) volt, kényszerítő erő nélkül. Kupisch tehát nem két, hanem három alaptípust különböztet meg, és a szabályozást csupán mintaszabályozásnak tekinti, aminek így nem tulajdonít szankciós karaktert.

Ugyanakkor mindkét modellben közös, hogy elutasítja az aediles curules által kikényszerített garanciastipulatio korábbi – meggyőzőnek korántsem mondható – elméletét (a tradicionális fölfogást). Csak míg Jakab eljárásjogi kontextusban ragadja meg a fragmentumot és az abban foglalt keresetek rövid határidejének szankciós jelleget tulajdonít, addig Kupisch mind az anyagi jogi, mind pedig az eljárásjogi interpretációt elutasítja, és csupán mintaszabályozásnak tekinti a fragmentumot.

A Gai. D. 21. 1. 28 régóta a viták kereszttüzében áll, és Jakab teóriájáig ellentmondásmentesen nem sikerült értelmezni a fragmentumot. A hagyományos elmélettel szemben első ízben Jakab Éva dolgozott ki igen eredeti interpretációt, amely a fragmentumot eljárásjogi kontextusban ragadja meg, és amely nézetét alapos forráselemzést követően, a lex Rubria konstrukciójának analógiájára alakította ki. A Kupisch által adott magyarázat ezzel szemben a fragmentumban csupán ediktális mintaszabályozást lát, és a garanciastipulatio fikcióját pusztán spekulációnak tartja; nézetét igen jól alátámasztja a (munkánkban latin nyelven idézett) scholion. Elismervén bár mindkét interpretáció eredeti és logikus voltát, a Kupisch-féle modell számomra mégis meggyőzőbbnek tűnik. Tekintettel azonban arra, hogy a speciális határidőket csupán egyetlen fragmentum tartalmazza, mindkét interpretáció (a Jakab-féle processzuális magyarázat és a Kupisch-féle “Musterregelung”-teória) minden kétséget kizáróan megnyugtató módon – hipotézisről lévén szó – nem bizonyítható.

 

 

 

 

 

 

 

Irodalom

 

Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog, Pécs, 1995

 

Ernst, Wolfgang: Neues zur Sachmängelhaftung aufgrund des Ädilenedikts. In: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Rom. Abtlg. 116 (1999)

 

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 9. kiadás, Budapest, 2004

 

Honsell, Heinrich – Mayer-Maly, Theo – Selb, Walter: Römisches Recht, Berlin-Heidelberg-New York-London-Paris-Tokyo, 1987

 

Jakab Éva: Stipulationes aediliciae, Szeged, 1993

 

Jakab Éva: Praedicere und cavere beim Marktkauf, München, 1997

 

Jörs, Paul – Kunkel, Wolgang – Wenger, Leopold: Römisches Recht, Berlin, 1935

 

Hamza Gábor: Az eladói kellékszavatosság fejlődése a római jogban, AUB 32 (1990)

 

Kaser, Max: Das römische Privatrecht I. München, 1971

 

Kaser, Max / Hackl, Karl: Das römische Zivilprozeßrecht, 2. Auflage, München, 1996

 

Kaser, Max / Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht, 17. Auflage, München, 2003

 

Kupisch, Berthold: Römische Sachmängelhaftung: Ein Beispiel für die “ökonomische Analyse des Rechts”? TR (2002)

 

Lenel, Otto: Das Edictum perpetuum, Leipzig, 1927

 

Schulz, Fritz: Classical Roman Law, Oxford, 1951

 

Zimmermann, Reinhard The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition, Oxford, 1992