Siklósi Iván

Cicero: Négy védőbeszéd[1]

 

 

 

 

2004-ben jelent meg Nótári Tamás[2] fordításában, a szegedi Lectum Kiadó gondozásában, Hamza Gábor akadémikus előszavával Marcus Tullius Cicero négy – az elmúlt másfél évszázad során magyar nyelven még nem publikált – védőbeszéde.[3] Nótári nem csupán kitűnő fordítást publikált, hanem azt komoly jegyzetapparátussal is ellátta, és tudományos igényű, széles körű primer és szekunder irodalmi apparátussal[4] felvértezett bevezető tanulmányt is írt a beszédekhez[5], melyben igyekezett feltárni a szélesebb történeti-társadalmi összefüggéseket is. A szerző több éve behatóan foglalkozik Cicero munkásságának egyes kérdéseivel; e tárgykörben már eddig is számos cikke látott napvilágot.[6]

 

A Cicero által ismertetett ügyekkel kapcsolatban röviden a következőket állapítjuk meg. A pro Murena a Catilina-féle (a szerző által szintén részletesen tárgyalt) összeesküvés évében hangzott el; az ügy külön érdekessége, hogy Cicerónak (többek között) Servius Sulpicius Rufusszal, a préklasszikus kor kiemelkedő jogtudósával (akit maga Cicero is “felette bölcs és kiváló férfiú”-nak nevez[7]) kellett megküzdenie. Cicero Kr. e. 56-ban egykori tanítványát, az állami rend megdöntésére irányuló criment szankcionáló lex Plautia de vi (Kr. e. 65/4) alapján vádolt Marcus Caeliust védte sikerrel – Clodius vádjával szemben. A pro Ligarióból megismerhető eljárás Nótári szerint nem tekinthető valódi büntetőpernek, ugyanis a döntés nem a crimen maiestatis[8] elbírálására jogosult quaestio, hanem Caesar, mint – az ítélkezéshez szükséges kivételes imperiummal nem rendelkező – dictator kezében volt. Nótári a Kr. e. 45-ben született pro rege Deiotaro kapcsán is arra a határozott következtetésre jut, hogy a Deiotarius király[9] ellen lefolytatott eljárás “semmilyen körülmények között nem minősíthető büntetőpernek”, sőt hozzáteszi, hogy “ezzel szemben kirívó példáját adja Caesar a köztársasági jogrendet semmibe vevő és személyes hatalmát tüntetve fitogtató arroganciájának”.[10]

 

A továbbiakban mindenekelőtt a bevezető tanulmánnyal kapcsolatos véleményünket foglaljuk össze. A tanulmány komoly értéke, hogy kitűnik belőle mind a kitűnő szónok, államférfi és jogász, Cicero munkásságának, mind pedig a retorikával foglalkozó antik műveknek, és általában az antikvitás irodalmának az alapos ismerete; a szerző igen sok – főként latin, számos helyen görög – irodalmi forrást idéz. A szerző nem csupán jogi, hanem klasszika-filológiai megközelítéssel is vizsgálja a témát, széles körű görög-latin műveltségének birtokában jelen tanulmányában – mint ahogy általában egész munkásságában is – egyfajta külső történeti szemléletet képvisel; mindenkor széles körű szépirodalmi apparátusra támaszkodván, retorikai-stilisztikai aspektusból is elemzi a szövegeket. Külön utalunk ebben a vonatkozásban a humornak, az iróniának az ékesszólásban betöltött szerepével kapcsolatos, igen érdekes fejtegetésre; a tréfa, a geloion retorikában játszott szerepének taglalása során Nótári a görög irodalomból Aristotelésre hivatkozik, majd kifejti Cicero és Quintilianus humorral kapcsolatos véleményét. A releváns római jogi szakirodalom beható ismerete is kitűnik Nótári tanulmányából és jegyzeteiből; különösen vonatkozik ez a megállapítás a római büntetőjog területére; a szerző részletesen tárgyalja – többek között – az ambitus szabályozásának fejlődését, utalva ehelyütt (is) saját, ebben a tárgykörben korábban végzett kutatásaira.[11]

 

A szerző megállapítja és több példával is alátámasztja, hogy a gratia a római közélet sine qua nonja volt. A gratia és az amicitia szerepe valóban számos római jogintézmény lényegének megértéséhez nélkülözhetetlen; kiemelhetjük például, hogy a mandatum lényegét még a iustinianusi jog is a barátságban (amicitia) látja, és – legalábbis formailag, de iure – fenntartja a “mandatum nisi gratuitum nullum est” elvét.[12]

Az irodalom megosztott abban a kérdésben, hogy Cicero stricto sensu minősíthető-e iuris consultusnak; a szerző csupán utal az irodalmi vitára [ez a kérdés egyébként Senecát illetően is fölmerül, hogy ti. minősíthető-e Seneca (akinek consulsága idején keletkezett a SC Trebellianum) olyan értelemben jogtudósnak, mint Cicero.][13], és a források tükrében vizsgálja – Hamza módszere által inspirálva – Cicero iurisprudentiához fűződő viszonyát.

A szerző fölhívja a figyelmet arra, hogy a Digestában több helyen (és nem csupán Pomponius Enchiridiuma) idézik Cicerót; itt azonban szükséges lett volna utalni egy Paulustól származó forrásszövegre is, aki – tétele igazolása céljából – Cicero modern gondolatát hívta segítségül a Besserungsgedanke, mint büntetési cél kapcsán: a büntetéskiszabás célja az emberek megjavításában (emendatio hominum) áll, ami azonban nem valósulhat meg az elkövető halála esetén.[14]

Amikor a szerző Cicerónak a iurisprudentia művelőivel való szoros kapcsolatáról ír, nézetem szerint kívánatos lett volna utalni a neves préklasszikus kori jogtudóshoz, Servius Sulpicius Rufus tanítójához, az actio de dolo és a stipulatio Aquiliana megalkotójához, C. Aquilius Gallushoz fűződő kapcsolatára is (bár az ő személye nem függ össze a vizsgált üggyel), annak ellenére is, hogy a szerző korábban már foglalkozott a kérdéssel.[15]

 

Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy Nótári Tamás gondozásában kiváló és imponálóan gazdag jegyzetapparátussal ellátott fordítás, valamint egy minden tekintetben színvonalas, szintén komoly irodalmi apparátussal felvértezett, a tudományos követelményeket messzemenően kielégítő tanulmány született, melynek folytán a könyv joggal tarthat számot a római jogászok, az ókortudomány művelői, általában pedig az antik irodalom és történelem iránt érdeklődők figyelmére. Külön is örülhetünk annak, hogy Nótári klasszika-filológiai képzettséggel rendelkező romanistaként az egyes szövegeket nem csupán jogászi szemszögből vizsgálja, hanem azokat sokoldalú, a görög-latin irodalomra bőségesen hivatkozó elemzésnek veti alá, új színt képviselve ezzel a hazai romanisztikai irodalomban.