Siklósi Iván

A nemlétező szerződés jogdogmatikai kategóriája és esetkörei a római jogban*

 

 

 

 

I. Premisszák

 

A szerződési jog alapvető kérdése, hogy a felek által kötött szerződés[1] alkalmas-e kontraktuális joghatás kiváltására. Teljesítést csak létező, érvényes és hatályos szerződés alapján lehet követelni; úgy is fogalmazhatunk, hogy a legteljesebb értékű kontraktuális joghatás kiváltására csupán az érvényes és hatályos szerződés alkalmas.[2] A szerződés hatályosságának — az általam is elfogadott hatályosság-koncepció fényében — előfeltétele a szerződés érvényessége; az érvényesség pedig a szerződés létezését föltételezi.

De mit jelent a szerződés létezése, és ezzel összefüggésben mit takar a nemlétező szerződés kategóriája? Csak röviden utalunk e helyütt a „létező” és a „semmi” (nemlétező) filozófiai problematikájára. Már Aristotelés föltette a létező mibenlétére vonatkozó — örök — kérdést, ami Aristotelésnél[3] a lényeg, a szubsztancia mibenlétére vonatkozó kérdés feltételét jelenti.[4] „Miért van egyáltalában létező és nem inkább semmi?” — kérdezi Martin Heidegger is.[5] A létezőre és a semmire vonatkozó kérdés felidézésével jelezni kívánjuk, hogy miként általában a „létező”, a „lét” fogalma sem magától értetődő kategóriák, úgy a szerződés létezése (ill. nemlétezése) sem tekinthető annak.

Premisszaként szögezhetjük le, hogy a kontraktus létezése a szerződésnek a kontraktuális szféra számára történő létezését jelenti. A szerződés akkor létezik — hogy (némiképp önkényesen és persze nem is pontosan az általa használt értelemben) a jog területén alkalmazzuk a filozófus Heidegger terminológiáját —, ha belevetett a kontraktuális szférába (fakticitás), továbbra ha kivetül abba (egzisztencialitás). Ennek alapján lehetséges megragadni a nemlétező szerződés fogalmát is. A nemlétező szerződés ugyanis a kontraktuális szférában nem nyer jogi értékelést; hiányzik a fakticitás, ill. az egzisztencialitás, melyek a szerződés kontraktuális szféra számára történő létezésének elemei. Maga az ügylet (ami — talán paradoxnak tűnő szóhasználattal élve — nemlétező szerződést „keletkeztet”) a nem kontraktuális szférában létezik ugyan, és így számos, nem a szerződési jog által meghatározott jogkövetkezménye lehet (ebben a körben említhetjük az alábbiakban részletesebben is tárgyalásra kerülő — szerződésen kívüli — kártérítési kötelezettséget), de az aktus kontraktuális szempontból nem nyer értékelést. A nemlétező szerződés tehát azért nemlétező, mert a kontraktuális szférában nem létezik, Kelsen elmélete nyomán és az ő szavait felhasználva[6] nem konstruál szerződéses egyedi normát.

A szerződés létezése egyfelől lehetőség, másfelől pedig ténylegesség.[7] A szerződés létezése önmagában nem jelent mást, mint egy lehetőséget arra, hogy a szerződés kontraktuális joghatást váltson ki; a joghatások tényleges kiváltásához ugyanakkor egy sor további feltétel teljesülése is szükséges. Mindenekelőtt azt kell eldöntenünk, hogy a kontraktus létezik-e egyáltalán, vagyis megvannak-e a szerződés létrejöttének megállapításához szükséges minimális feltételek. A modern kontinentális jogok szerződésfogalmának talaján leszögezhetjük azt a közismert tételt, hogy a modern jogokban a szerződés létrejöttének feltételét a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése és ezzel együtt a lényeges tartalmi elemekben való megállapodása képezi; a modern szerződési jogokban a konszenzuális konstrukció érvényesül.[8] Ha az ajánlat-elfogadás terminus technicusok oldaláról közelítjük meg a problémát, azt is mondhatjuk, hogy a szerződés akkor jön létre, ha ugyanarra irányul az egyik szerződő fél ajánlattevő és a másik szerződő fél elfogadó nyilatkozata.[9] Amennyiben a szerződés értelmezése során nem sikerül megállapítani annak lényeges tartalmát, vagyis ha a szerződésnek nincs külső tényállása (äußerer Tatbestand; ez pedig az akaratnyilatkozatot — Willenserklärung — jelenti) akkor valójában nem beszélhetünk megállapodásról, tehát szerződésről sem.

A nemlétező szerződésből semmiféle kontraktuális joghatás nem származhat, ugyanis hiányzik a jogalap nemhogy a teljesítés követeléséhez, de még annak puszta megállapításához is, hogy szerződés jött létre. A nemlétező szerződés a külvilág irányában mindenféle külső tényállás hiányában, joghatás kiváltására alkalmatlanul jelenik meg, ezért látszólag sem tekinthető akaratmegegyezésnek, látszólag sem alkalmas árucsere lebonyolítására. A szerződés nemlétező, ha a felek akarata között alapvető disszenzus[10] van (pl. az egyik fél adásvételre, míg a másik fél ajándékozásra gondolt),[11] ill. ha a felek a jogügylet valamely lényeges tartalmi elemben (essentiale negotii) sem állapodtak meg (pl. az adásvételi szerződés tárgyát képező dolog vételárában,[12] vagy vállalkozási szerződés esetén a vállalkozói díj összegében), hiszen ekkor a szerződés nem ér(het)i el célját; az árucsere lebonyolítása a nemlétező szerződés alapján nem lehetséges.

 

II. A nemlétező szerződés dogmatikai fogalma. A Mitteis-féle teória

 

Ebben a pontban mindenekelőtt — elsősorban Ludwig Mitteis német romanista gondolatmenetét követve — megkísérlem közelebbről meghatározni a nemlétező szerződés fogalmát, melynek lényege különösen szembetűnő egy Gaiustól származó forrásszöveg alapján. Ezt követően pedig néhány — a nemlétező szerződések körébe sorolható — római jogi forráspéldában foglalt tényállást kívánok elemzésem tárgyává tenni.

A nemlétező szerződések kérdéskörével összefüggésben mindezidáig — tudomásom szerint — ilyen terjedelmű tanulmány nem íródott. Kénytelen vagyok ezért tankönyvekre is hivatkozni, mivel — mind a hazai, mind pedig a nemzetközi szakirodalmat figyelembe véve csupán egyes római jogi, ill. modern polgári jogi tankönyvek, ill. kézikönyvek tárgyalják — meglehetősen szűkszavúan — a nemlétező szerződés problematikáját. Tanulmányom római jogi forrásszövegeket tárgyaló részében pedig — a releváns szakirodalom csekély volta miatt — gyakran csupán a forrásokra tudok támaszkodni.

Szükséges utalni arra, hogy a contractus non existens kategóriája elsőként nem Mitteis klasszikus művében[13] fordul elő,[14] hanem Vécsey Tamásnál már korábban szerepel; Vécsey 1902-ben megjelent kitűnő római jogi tankönyvében[15] a semmisség esetei között abszolút és relatív semmisséget különböztet meg. A szerző abszolút semmisség esetén az ügyletet nemlétezőnek (negotium non existens) tekinti, és abszolúte semmisnek minősíti pl. a két férfi közti házasságot, ilyenkor ugyanis — miként megállapítja — „a fogyatkozás pótolhatatlan”. Az ilyen „házasság” tehát kánonjogi szempontból nemlétező.[16] Annak ténye, hogy Vécsey expressis verbis utal a nemlétező ügylet kategóriájára, és arra jogdogmatikai szempontból valóban nemlétező ügyletnek minősíthető példát hoz föl, annak bizonyítéka, hogy — annak ellenére, hogy az ilyen ügyletet az abszolút semmisség terminus technicusszal jelöli — már Mitteist megelőzően fölismeri a negotium non existens kategóriájának létjogosultságát, bár nem emeli ki olyan élesen, és nem támasztja alá fejtegetését olyan meggyőző erejű példával, mint a nagy német romanista.

A nemlétező szerződés és az érvénytelen szerződés igazán egyértelmű, és kitűnő példával alátámasztott, részletesen kifejtett és meggyőző érveléssel alátámasztott elhatárolása Mitteis nevéhez fűződik; a magam részéről a római jogi és a modern tényállások elemzése során a nagy német romanista gondolatmenetét tekintem kiindulópontnak. A szerző megkülönbözteti azokat az ügyleteket („nicht existierende Geschäfte”), amelyek jogilag egyáltalán nem léteznek („rechtlich überhaupt nicht vorhanden sind”), és azokat, amelyek civiljogilag létrejöttek ugyan, de különböző okok miatt érvénytelenek, tehát nem válthatnak ki joghatást. Mitteis ebben a tekintetben a matrimonium non existens és a matrimonium nullum kánonjogi[17] párhuzamára utal.[18] Míg a nemlétező ügylet semmiféle, még negatív joghatást sem válthat ki; addig a létező, de érvénytelen jogügylet kiválthat negatív joghatást. A nagy romanista az elhatárolás lényegét azon a híres — a novatio jogintézményével[19] kapcsolatos — gaiusi forráspéldán keresztül mutatja be, melyet e helyütt részletesebb elemzés tárgyává teszünk.

 

„Nam interventu novae pesonae nova nascitur obligatio et prima tollitur translata in posteriorem, adeo ut interdum, licet posterior stipulatio inutilis sit, tamen prima novationis iure tollatur; veluti si quod mihi debes, a Titio post mortem eius vel a muliere pupillove sine tutoris auctoritate stipulatus fuero. Quo casu rem amitto: nam et prior debitor liberatur et posterior obligatio nulla est. Non idem iuris est, si a servo stipulatus fuero; nam tunc proinde adhuc obligatus tenetur, ac si postea a nullo stipulatus fuissem.” [20] (Gai. 3, 176)

 

Gaius kétféle tényállást állít szembe egymással. A forrásszöveg tanúsága szerint Gaius eltérően ítélte meg a rabszolga által novatio céljából kötött stipulatiót és a pupillus vagy a nő által gyámi hozzájárulás nélkül, ill. post mortem kötött stipulatiót. Az előbbi esetben a szerződés nemcsak a jogot keletkeztető, hanem a jogot megszüntető hatást is nélkülözi,[21] ugyanis a korábbi adós éppúgy kötelezve marad, „mintha utóbb senkitől sem stipuláltam volna”, ami azt jelenti, hogy a korábbi stipulatio nem szűnik meg: az új stipulatio tehát még negatív joghatást sem vált ki; a servus által kötött stipulatio oly mértékben alkalmatlan joghatás kiváltására, hogy még a fennálló kötelem kioltására sem kerül sor. A jogtudós által említett másik tényállási variációban pedig (amikor a mulier vagy a pupillus gyámi hozzájárulás nélkül köt stipulatiót, ill. amikor a hitelező Titiusszal az ő halála utáni időpontra köt novatio céljából stipulatiót) az ígéret nem keletkeztet ugyan kötelezettséget (mert az ilyen stipulatiós kötelezettségvállalások érvénytelenek), de a régi követelést megszünteti („prima novationis iure tollatur”, vagyis a novatio folytán az első stipulatio megszűnik), tehát a stipulatio — az érvénytelenség dacára — joghatást vált ki; a szerződéssel elérni kívánt joghatás nem állhat ugyan be, de a korábbi kötelem megszüntetésére még egy — novatio céljából kötött — érvénytelen stipulatio is alkalmas. Ezt a különbségtételt Mitteis azzal magyarázza, hogy a rabszolga által tett ígéret civiljogilag érvényesen létre sem jött („das Sponsionsversprechen des Unfreien als zivilrechtlich nicht vorhanden galt”),[22] az ilyen stipulatio tehát contractus non existens.

Az egyik variációban Gaius a stipulatiót (ill. — modern jogdogmatikai kategóriával élve — a jogviszonyt) expressis verbis érvénytelennek minősíti: a későbbi stipulatio „inutilis”, az ennek alapján létrehozni kívánt obligatio pedig „nulla”,[23] míg a rabszolgával kötött „szerződés” állapotáról nem szól (az utolsó tagmondatban szereplő a nullo kifejezés nem az ügylet érvénytelenségére utal), csak megállapítja, hogy a korábbi adós nem szabadul, tehát a korábbi kötelem nem szűnik meg. A rabszolgával kötött „stipulatiót” a jogtudós nem minősíti még érvénytelennek sem — az érvénytelenség megjelölésére a római jogban használt számos (mintegy 30) kifejezés egyikének használatával. A forrásszöveg szóhasználata is arra enged következtetni, hogy a klasszikus római jog az ilyen szerződéstől — mint joghatás kiváltására teljesen alkalmatlan aktustól — mindenfajta kontraktuális joghatást megtagadott.

A forrásszöveg elemzése alapján Mitteis azt a következtetést vonja le, hogy a nemlétező és az érvénytelen ügylet megkülönböztetésének alapjául az szolgál, hogy míg a nemlétező ügylet egyáltalán nem válthat ki semmilyen, még negatív (hozzátehetjük: kontraktuális) joghatást sem, addig a létező, de érvénytelen ügyletnek lehet (negatív) joghatása.[24] A nemlétező szerződés alapján semmiféle kontraktuális igény érvényesítésének nincs helye, míg a szerződés érvénytelensége esetén (hatályos polgári jogunkban) in integrum restitutio kérhető — a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeként (ami a magyar polgári jogban kontraktuális joghatás).

Mitteis fentiekben vázolt nézetét — azzal egyetértőleg — ismerteti a Földi—Hamza tankönyv;[25] az újabb civilisztikai és romanisztikai irodalom ugyanakkor meglehetősen keveset foglalkozik a nemlétező szerződés dogmatikai kategóriájával. Utalunk ebben a tekintetben Bessenyő András nézetére, aki kimutatja, hogy csak az ún. institucionalista jogi szemléletmódban létezik csupán a nemlétező jogügylet kategóriája.[26]

Leszögezhetjük: nemlétező ügylet, mint olyan, valóban nincsen (éppen ez a lényege); arról van szó, hogy bizonyos esetekben a jogalanyok aktusának hiányossága olyan fokot ér el, hogy nem beszélhetünk még érvénytelen jogügyletről sem. Ezért valójában — helyesen — nem is nemlétező szerződésről, hanem nemlétező szerződéshez (ill. a szerződés nemlétezéséhez) vezető cselekményről van szó, melynek következménye[27] az, hogy nem alkalmazhatók — szerződéses tényállás hiányában — a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményei. Tehát a contractus non existens nem más, mint bizonyos, még érvénytelen szerződéshez sem vezető (meglehetősen heterogén) tényállások megjelölésére szolgáló absztrakt elméleti-dogmatikai kategória; létjogosultságának indoka, hogy az érvénytelen szerződés tényállása — bár a teljesítés követelésének jogalapja hiányzik — szerződéses tényállás (melynek alapján kontraktuális igény érvényesítésének is helye lehet),[28] bizonyos cselekmények pedig nem hoznak létre még érvénytelen szerződéses tényállást sem, így az érvénytelenségi jogkövetkezmények alkalmazásának nincsen létalapja.

 

III. Modern elméletek. A szerződés létrejöttének feltételei a francia polgári jogban

 

A nemlétező szerződés elhatárolása az érvénytelen szerződéstől mindenekelőtt a régebbi jogirodalomban ismeretes; az alábbiakban még két, a hazai civilisztikai irodalomból származó nézetet emelünk ki, valamint — a témakörrel összefüggésben — röviden tárgyaljuk a Code civil szerződésfogalmát is.

Egyetérthetünk a nagy civilista, Nizsalovszky Endre álláspontjával, aki megállapítja, hogy érvénytelen csak a létező ügylet lehet; „ahhoz tehát, hogy fogyatékos jogügyletről szólhassunk, nézetem szerint szükséges legalább annyi, hogy a jogügylet egész külső tényállása megvalósuljon” — konstatálja igen helyesen.[29]

A nemlétező ügyletet — a tágabb értelemben vett hatálytalan ügyletek között — tárgyalja Szászy István is.[30] Szászy lényegében a fentebb általunk is kifejtett módon határozza meg a nemlétező jogügylet lényegét; megfogalmazásában az ügylet akkor nem létezik (acte inexistant), ha az ügylet tényállása nem jött létre; ilyen súlyos fogyatékosságnak tekinti az ügylet forgalmi kellékeinek hiányát, a felek egyező és kölcsönös akaratnyilatkozatainak hiányát, valamint a szerződési ajánlatnak a másik fél részéről történő el nem fogadását. Az érvénytelen ügylettől való elhatárolás lényegét tehát Szászy a tényállás teljes hiányában látja, és igen helyesnek tartja a nemlétező ügyletnek — a mindenekelőtt a német irodalomban kifejtett — elhatárolását[31] az érvénytelen ügyletektől.

Szintúgy Szászy mutat rá arra, hogy a latin jogok irodalma és különösen a francia irodalom nem határolja el egymástól a nemlétező és az érvénytelen ügyletet,[32] ennek magyarázatát pedig abban látja, hogy a francia Code civil 1108. cikkelyének mintájára a jogirodalom nem különbözteti meg az ügylet érvényességi kellékeit („conditions de validité”) az ügylet létrejöttének kellékeitől („conditions d’ existence”).[33]

Valóban, a Code civil a megállapodás érvényességének esszenciális feltételeit foglalja össze („Des conditions essentielles pour la validité des conventions”).[34] A francia kódex 1108. cikkelye a szerződő felek kötelezettségvállalásra irányuló beleegyezését („le consentement de la partie qui’s oblige”)[35] érvényességi kelléknek tekinti; ugyanez a cikkely a szerződés érvényességi kellékeként fogalmazza meg a kötelem tárgyát (objet de l’obligation), a causát[36] (cause),[37] valamint a szerződő fél cselekvőképességét — (capacité des parties contractantes) is, ami a mi értelmezésünk szerint is érvényességi kellék. (Hatályos polgári jogunkban a felek egybehangzó akaratkijelentése egyértelműen a szerződés létrejöttének feltétele.) Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ma francia jogterületen egyes szerzők már megkülönböztetik a jogügylet nemlétezését (l’inexistence des actes juridiques) a jogügylet érvénytelenségétől (l’invalidité des actes juridiques), szemben pl. az újabb német irodalommal, mely a distinkciót egyáltalán nem alkalmazza.[38] Egyes szerzők a szerződések létezésének feltételei között (conditions d’existence des contrats) tárgyalják a felek akaratmegegyezését (consentement), a kötelem tárgyát (objet), ill. a causát (cause),[39] míg a capacité az érvényesség feltételei (conditions de validité des contrats) között[40] szerepel.

Szászy megállapításai a nemlétező jogügylet dogmatikai természetére vonatkozóan számomra alapvetően elfogadhatóak, csupán azt tartom kifogásolhatónak, hogy a jogügylet hatálytalansága körében tárgyalja a nemlétező ügyletet; kétségtelen, hogy a nemlétező ügylet nem válthat ki joghatást, azonban éppen azért nem, mert ügylet sincs, és így a hatályosság, ill. a hatálytalanság kérdése (természetszerűleg) még a fogalmak tág értelmezése esetén sem vetődik föl.[41] Az érvénytelen ügylet a kontraktuális szférában is értékelést nyer, ugyanakkor a nemlétező ügylet csupán elméleti kategória, ami önmagában — a kontraktuális szférában — tételes jogi értékelést nem nyer, ugyanakkor az ügyleti cselekmény nem kontraktuális jogkövetkezményei a tételes (de nem a szerződési) jog szempontjából egyébként relevánsak lehetnek.

 

IV. Nemlétező szerződések a római jogban

 

1. A kérdésről általában. Az alábbiakban azt a kérdést tesszük elemzésünk tárgyává, hogy milyen körben alkalmazható a contractus non existens kategóriája a római jogban. A római jogi forrásszövegek vizsgálatát megelőzően feltétlenül szükségesnek tartom a következőket leszögezni. Mivel a probléma elméleti éllel a római jogtudósoknál nem vetődött fel, szükséges utalni az anakronizmus bizonyos veszélyeire. Vizsgálódásunk során ugyanis kétségtelenül egy modern elméleti kategóriát vetítünk vissza a római jogba. A visszavetítés csak bizonyos korlátok között lehetséges; nézetem szerint azonban már a római jogtudósok is fölismerték, hogy egyes esetekben az ügylet hiányossága olyan fokot ér el, hogy egyáltalában nem jött létre szerződéses tényállás, ezért hajlok arra, hogy a jogdogmatikai kategóriát egyes római jogi tényállások tekintetében is alkalmazhatónak minősítsem. Mint látni fogjuk, olykor a források szóhasználata (pl. „nec nascetur obligatio”, „nec depositum, nec mutuum est”) is a szerződés nemlétezésére, nem pedig érvénytelenségére látszik utalni (hozzátéve persze, hogy a római jogtudósok az érvénytelenség modern fogalmát sem ismerték).

Bár a nemlétező szerződés (contractus non existens, nicht existierendes Geschäft) sui generis fogalma a modern jogi dogmatika terméke, a források vizsgálata alapján megállapítható, hogy már a római jogtudósok is felismerték, hogy egyes esetekben az ügylet hiányossága olyan súlyos fokot ér el, hogy az „aktus” egyáltalán nem alkalmas semmiféle kontraktuális joghatás kiváltására. Ha az érvénytelenség modern dogmatikai kategóriáját alkalmazhatjuk a római jogban, úgy — bizonyos korlátok között — a nemlétező szerződés kategóriájának visszavetítése is lehetséges. Az ide tartozó forráshelyek értelmezése azonban problematikus, különösen a terminológiai kidolgozatlanság miatt. Ezért a római jogban csak részletes, valamennyi körülmény alapos vizsgálatára kiterjedő elemzés vezethet arra a minősítésre, hogy az ügylet contractus non existens. A fogalom eredetét és lényegét mindenesetre — miként ezt az alábbiakban látni fogjuk — már a római jogban megtaláljuk.

2. Alapvető disszenzus.[42] Az olyan „megállapodás”, melyben az egyik fél kölcsönszerződést (mutuum), a másik fél pedig letéti szerződést (depositum) akart kötni, alapvető disszenzus miatt nemlétezőnek tekinthető:

 

„Si ego quasi deponens tibi dedero, tu quasi mutuam accipias, nec depositum nec mutuum est: idem est et si tu quasi mutuam pecuniam dederis, ego quasi commodatam ostendendi gratia accepi: sed in utroque casu consumptis nummis condictioni sine doli exceptione locus erit.” (D. 12, 1, 18, 1)

 

Az Ulpianustól származó forrásszöveg két tényállási variációt tartalmaz. Az első mondatban a jogtudós következőképpen fogalmaz: „Ha én mintegy letevőként adok neked, te pedig azt mintegy kölcsönként fogadod el, sem letét, sem kölcsön nincs”. A felek nyilatkozatai között egyik variációban sincs összhang, vagyis nem jön létre megállapodás. Az első tényállási variációban az „Ego” úgy gondolta, hogy mint letevő adja át a dolgot, míg a „Tu” úgy vélte, kölcsönszerződést köt, és ezért az „Ego” által letétként átadott pénzösszeget kölcsönként fogadta el. Ulpianus szerint sem letét, sem kölcsön nem jött létre. A másik variációban pedig a „Tu” kölcsön-, míg a másik fél haszonkölcsön-szerződésre (commodatum ostendendi gratia) gondolt,[43] és így fogadta el a teljesítést. Erre az esetre az előbbi megoldás irányadó (idem est); mondhatnánk: nec mutuum, nec commodatum est. Ulpianus megállapítja továbbá, hogy a pénzérmék elhasználását követően mindkét esetben condictiónak van helye, amivel a jogalap nélküli gazdagodást lehet visszakövetelni, hiszen a teljesítés elfogadásának — szerződés hiányában — nincsen jogalapja; a keresettel szemben nem lehet exceptio dolival védekezni.

A magam részéről hajlok arra, hogy az említett ügyletek nemlétezőnek való minősítését elfogadhatónak véljem, hiszen az alapvető disszenzus miatt az ügylet teljesen alkalmatlan a célzott joghatások kiváltására; a forrásszövegben használt „nec depositum, nec mutuum est” kitétel arra látszik utalni, hogy a felek megállapodása még érvénytelen szerződésnek sem minősül.

Ha a jogcím tekintetében a felek között alapvető disszenzus van, úgy — mivel a jogügylet nemlétező — a traditio tranzlatív hatálya elmarad; a traditio útján történő tulajdonszerzéshez ugyanis érvényes jogcím is szükséges. Egy Iulianustól származó forrásszöveg[44] ugyanakkor két különleges esetben mégis elismeri a tulajdonátszállást.

 

„Cum in corpus quidem quod traditur consentiamus, in causis vero dissentiamus, non animadverto, cur inefficax sit traditio, veluti si ego credam me ex testamento tibi obligatum esse, ut fundum tradam, tu existimes ex stipulatu tibi eum deberi. nam et si pecuniam numeratam tibi tradam donandi gratia, tu eam quasi creditam accipias, constat proprietatem ad te transire nec impedimento esse, quod circa causam dandi atque accipiendi dissenserimus.” (Iul. D. 41, 1, 36)[45]

 

Az e helyütt csupán témánkkal összefüggésben röviden tárgyalt forrásszöveg régtől fogva élénken vitatott.[46] Alapvető dissensus esetén elmaradna a traditio tranzlatív hatálya, itt ugyanakkor a jogtudós két különleges esetben mégis elismeri a tulajdonátszállás lehetőségét; a tulajdonjog ugyanis átszáll a szerző félre, és a disszenzus közömbös a tulajdonátruházás causájára nézve.[47] A traditio nem érvénytelen (a jogtudós az inefficax melléknevet alkalmazza a traditio, mint jogügylet állapotának megjelölésére; ebből is kitűnik, hogy a traditio nem egyszerűen reálaktus, hanem kétoldalú jogügylet, sőt, dologi jogi szerződés), és a forrásszöveg első tényállási variációjában a tulajdonjog átszáll akkor, amikor az egyik fél úgy véli, hogy ő stipulatio alapján tartozik, míg a másik fél úgy gondolja, hogy legatum per damnationem alapján tartoznak neki (a kötelmi hagyományra a forrásszövegben az „ex testamento obligatum esse” kitétel utal, ennek alapján ugyanis ex testamento actióval lehet perelni, ami in personam kereset). Annak oka, hogy Iulianus miért ismeri el a tulajdonátszállás lehetőségét, meglehetősen világos. Benedek professzor rámutat arra, hogy a felek a valóságos jogcímben (ami a causa solvendi) egyetértettek, itt tehát valójában nincsen dissensus in causis.[48] Ennek alapján pedig a traditio is joghatályosan végbemegy. Benedek megállapítását — nézetével lényegében egyetértve — annyiban tartom szükségesnek pontosítani, hogy a felek között kétségtelenül hiányzik a konszenzus (a teljesítés tekintetében az egyik fél stipulatióra, míg a másik fél kötelmi hagyományra gondolt), csak ez a valóságos causa, és ezért a tulajdonjog átszállása szempontjából közömbös. Jogdogmatikai szempontból ugyanakkor a (kötelmi) ügylet nemlétező; a solvendi causa történő átadás ugyanakkor Iulianus döntése alapján mindenképpen tulajdonszerzéshez vezet;[49] a szerző fél számára teljesen közömbös, hogy neki stipulatio, vagy kötelmi hagyomány alapján teljesítenek.

A második variációban[50] a pecunia átadója ajándékozásra, átvevője pedig kölcsönre gondol; míg a pénzt donandi causa adták át, addig az átvevő azt credendi causa fogadta el. A kötelmi jogi ügylet tehát nemlétező. Ez már igazi dissensus,[51] amelynek alapján nem is szállna át a tulajdonjog, viszont ismert, hogy a pénz átvevője annak tulajdonjogát is szükségképpen megszerzi. Az előző variációval szemben az ügylet nemlétezése itt már korántsem közömbös a valóságos ügyleti causa szempontjából: míg a donatio ingyenes, addig a mutuum visszterhes ügylet. Annak oka, hogy a tulajdonjog mégis átszáll (tehát a traditio ebben a variációban is joghatályosan végbemegy), az, hogy a traditio tárgya pénz, melynek tulajdonjogát causa hiányában is megszerzi az átvevő (miként arra Benedek rámutat, a commixtio nummorum, mint eredeti szerzés folytán).[52] A felek ebben a variációban is egyetértettek a tulajdonátszállás tekintetében,[53] hiszen a pénzösszeg átvevője is megszerzi a pénz tulajdonjogát; disszenzus a pénzt átvevő fél generikus visszaszolgáltatási kötelezettségét illetően áll fenn.

3. A lényeges tartalmi elemekben való megállapodást nem tartalmazó „szerződés”.      Terminológiai kérdések. A magam részéről nem érvénytelennek, hanem nemlétezőnek tekintem a megegyezést nem tartalmazó „szerződést”. Ulpianus (D. 2, 14, 1, 3) Pediusra hivatkozik[54] („ut eleganter dicat Pedius”), aki minden szerződésben a conventio elemét látja; a jogtudós a megegyezést nem tartalmazó „szerződésről”, ill. „kötelemről” a következőket mondja:

 

„nullum esse contractum, nullam obligationem, quae non habeat in se conventionem.”

 

A „nullum” kifejezés[55] a szerződés semmisségére is utalhatna; véleményem szerint ugyanakkor a forrásszöveg értelmezése alapján azt a következtetést célszerű levonni, hogy az ilyen ügylet — mivel immanens kritériuma: a megegyezés hiányzik — contractus non existens. A kétszeri szóhasználat különösen nagy nyomatékkal mutat rá a szerződés, ill. a kötelem hiányosságának igen súlyos fokára. Az idézett Ulpianus-fragmentum további megállapítása:

 

„nam et stipulatio quae verbis fit, nisi habeat consensum, nulla est”.

 

Vagyis az előírt szavakkal létrejött, ámde megegyezést (consensus) nem tartalmazó stipulatio a forráshely tanúsága szerint „nulla est”, tehát joghatás kiváltására alkalmatlan; az ilyen stipulatio véleményem szerint nem érvénytelen, hanem nemlétező. Közismert tétel, hogy konszenzuális szerződéseknél már maga a megegyezés létrehozza a kötelmet:

 

„Consensu fiunt obligationes in emptionibus et venditionibus, locationibus conductionibus, societatibus, mandatis.” (Gai. 3, 135)[56]

 

A consensus[57] ugyanakkor valamennyi kétoldalú jogügyletnek — az önmagában általában peresíthetetlen pactumnak[58] is — nélkülözhetetlen elemét képezi. Amennyiben nincs megegyezés a szerződés esszenciális tartalmi elemeiben, a szerződés nem jön létre: a gaiusi forrásszöveg szavait használva a római jogra nézve is megállapíthatjuk, hogy „sine consensu non fiunt obligationes”.

Egy másik forrásszöveg (Ulp. D. 16, 3, 1, 6) általános, elvi éllel mondja ki, hogy „contractus enim legem ex conventione accipiunt”, azaz a szerződések a megegyezés folytán kapják kötelező erejüket. Ennek alapján megengedhető a következtetés: ha nincs megegyezés, a szerződésnek nincs kötelező ereje, ill. — ez már persze az előbbi megállapítás továbbgondolása — nem jön létre a szerződés.

Az esszenciális tartalmi elem hiányosságára vonatkozóan többek között az alábbi forráshelyek idézhetők. A „sine pretio nulla venditio est” kitétel alapján azon következtetés levonását tartom célszerűnek, hogy a vételárban való megállapodást nem tartalmazó adásvételi szerződés létre sem jött, hiszen külső tényállás hiányában alkalmatlan bármiféle kontraktuális joghatás kiváltására:

 

„Sine pretio nulla venditio est: non autem pretii numeratio, sed conventio perficit sine scriptis habitam emptionem.”[59] (D. 18, 1, 2, 1)

 

Az adásvételi szerződés — mint konszenzuális szerződés — ugyanis nem a vételár leszámolásával (numeratio útján) jön létre (miként a mutuum), hanem önmagában a megállapodás (conventio) — írásba foglalás nélkül — keletkezteti a kötelmet.

A vételárban — mint az adásvétel esszenciális tartalmi elemében — való megállapodást nem tartalmazó szerződés „nem befejezett” voltára mutat rá a következő forrásszöveg (Ulp. D. 18, 1, 9 pr.):

 

„In venditionibus et emptionibus consensum debere intercedere palam est: ceterum sive in ipsa emptione dissentient sive in pretio sive in quo alio, emptio imperfecta est.”

 

Ulpianus szerint nyilvánvaló (palam est), hogy adásvételnél szükséges a consensus; akár magában a vételben, akár a vételárban, akár más esszenciális tartalmi elemben nem egyeztek meg a felek, az adásvétel nem befejezett („emptio imperfecta est”). Az adásvétel akkor perfekt (és az ismert — ám számos kivételt tűrő — főszabály szerint a veszély akkor száll át a vevőre), ha a felek a lényeges tartalmi elemekben megállapodtak.[60] Az „imperfecta” kifejezés nézetem szerint egyértelműen arra utal, hogy az adásvétel nemlétező ügyletként egyáltalán nem alkalmas kontraktuális joghatás kiváltására. Ehhez azonban hozzá kell fűznünk azt a lényeges megállapítást, hogy a szerződés csak akkor tekinthető nemlétezőnek, ha a szerződéskötés látszata sem konstatálható; amennyiben a külső tényállás megvan, úgy a szerződés érvénytelenségéről beszélhetünk.

A forrásszöveg folytatásában ugyanis Ulpianus két tényállási variációt tárgyal, amelyek vizsgálatát követően arra a következtetésre jut, hogy — error in corpore, ill. releváns error in persona miatt — a vétel nyilvánvalóan semmis:

 

„Si igitur ego me fundum emere putarem Cornelianum, tu mihi te vendere Sempronianum putasti, quia in corpore dissensimus, emptio nulla est. Idem est, si ego me Stichum, tu Pamphilum absentem vendere putasti: nam cum in corpore dissentiatur, apparet nullam esse emptionem.”

 

Ha tehát a vevő azt hitte, hogy a fundus Cornelianust vette meg, míg az eladó úgy gondolta, hogy a fundus Semproniust adta el, a vétel azért semmis („nulla est”),[61] mert a felek a szerződés tárgyát képező dologban nem egyeztek meg; a szerződés — tévedés miatt — érvénytelen, az ügyletnek van külső tényállása. Amikor pedig a vevő azt gondolta, hogy Stichus rabszolgát veszi meg, az eladó pedig azt hitte, hogy Pamphilust adta el, a szerződés tartalma kétségtelenül megállapítható (az ügylet ebben a variációban is létrejött), az error in persona viszont jogilag releváns (a felek itt sem egyeztek meg a szerződés tárgyát képező dologban), és így a létrejött adásvételi szerződés — mivel negatív joghatás kiváltására alkalmas — érvénytelen. A forrásszövegben említett — telekingatlan, ill. rabszolga tárgyában kötött — kontraktusok azért tekinthetők érvénytelennek, mert az akaratnyilatkozat megvan: a szerződéskötésnek legalább a látszata konstatálható, a disszenzus tehát nem olyan alapvető, hogy az a szerződés nemlétezését eredményezné.

Ha a felek a pretium meghatározását harmadik személyre bízzák, a szerződés akkor jön létre, amikor a harmadik személy a vételárat megállapította; ha elmulasztja a vételár megállapítását, a szerződés ex post facto meghiúsul, nem jön létre. Az erre vonatkozó jogtudósi nézeteket Gaius (3, 140) ismerteti. Labeo tagadja, hogy bármiféle joghatása lenne az olyan ügyletnek, melyben a felek a vételár meghatározását Titiusra bízták („Labeo negavit ullam vim hoc negotium habere”), véleményét Cassius is helyesli. Ugyanakkor Ofilius és Proculus már elismeri az ilyen adásvételi szerződés létjogosultságát. Az, hogy az adásvételi szerződés létrejön-e, attól a felfüggesztő feltételtől függ, hogy Titius megállapítja-e a vételárat. A condicio dogmatikailag a szerződés hatályosságát befolyásoló tényező, itt azonban nem egyszerűen a kontraktus hatályossága, hanem annak puszta létezése is a feltétel beállásától függ; a határozott vételárban való megállapodást nem tartalmazó adásvétel — a fentiekben kifejtettek alapján — létre sem jön.

Gaiusnál (3, 142) a locatio conductióra vonatkozó fejtegetések között a következőt olvashatjuk:

 

„nisi enim merces certa statuta sit, non videtur locatio et conductio contrahi.”[62]

 

Amint adásvételnél a vételárra, úgy bérleti szerződésnél a bérleti díjra is érvényes az a követelmény, hogy határozott legyen; amennyiben az ügylet a szerződés esszenciális tartalmi elemében (a határozott bérleti díjban) való megegyezést sem tartalmazza, nem jön létre a szerződés. Nem csupán a logikai értelmezés vezet erre az eredményre, hanem a grammatikai is, hiszen Gaius úgy fogalmaz, hogy „non videtur locatio et conductio contrahi”; a „contrahi” infinitivus használata pedig arra látszik utalni, hogy itt a szerződés puszta létét érintő tartalmi elem hiányáról van szó, míg ez a megállapítás az adásvétel körében tárgyalt ulpianusi forráshely tekintetében csak azzal a fenntartással fogadható el, hogy a szerződés nemlétezését olyan szó („nulla”) fejezi ki, amely — elvileg — „semmis”-ként is fordítható volna. A gaiusi forráshely azonban a „contrahi” kifejezés használatával (amely tehát a szerződés nemlétezésére látszik utalni) annak ékes bizonyítéka, hogy a contractus non existens modern dogmatikai kategóriája releváns római jogi alapokkal rendelkezik.[63]

Szintén a locatio conductióra vonatkozóan olvashatjuk a iustinianusi Institutiókban:

 

„Nam ut emptio et venditio ita contrahitur, si de pretio convenerit, sic etiam locatio conductio ita contrahi intellegitur, si merces constituta sit.” (I. 3, 24 pr.)

 

Az adásvételi szerződés akkor jön létre, amikor a felek a vételárban megállapodnak (ez a tétel tökéletes összhangban van a „sine pretio nulla venditio est” — fentebb már idézett — tétellel, amelynek tanúsága szerint nem jön létre az adásvétel, ha a felek a vételárban nem állapodtak meg. Az I. 3, 24 pr. alapján is egyértelműen megállapítható, hogy amennyiben a felek a pretiumban nem állapodtak meg, „non contrahitur obligatio”.). Ennek mintájára a bérleti szerződést is akkor kell megkötöttnek tekinteni, ha a bérleti díj meg van állapítva. Mivel a bérösszegben való megállapodást nem tartalmazó szerződés látszólag sem alkalmas a felek által célzott joghatások kiváltására, az ilyen ügylet — a vételárban való megállapodást nem tartalmazó adásvétel mintájára — contractus non existensnek minősíthető.

Az alábbiakban csupán röviden utalunk az álképviselő által kötött szerződés, ill. a komolytalan szerződési nyilatkozat megítélésére a római jogban.

4. Álképviselet. Vitatható, hogy az álképviselő által kötött szerződés a római jogban nemlétezőnek vagy érvénytelennek tekinthető. Az álképviseletre vonatkozóan a következő forrásszöveget idézzük:

 

„Sed et si non vero procuratori solvam, ratum autem habeat dominus quod solutum est, liberatio contingit: rati enim habitio mandato comparatur.” (Ulp. D. 46, 3, 12, 4)

 

A forrásszöveg alapján Személyi Kálmán hatálytalannak minősíti az álképviselő által kötött ügyletet, melynek joghatásai sem a képviseltre, sem a képviselőre nézve nem állnak be. A jogosult jóváhagyásával (ratihabitio) az ügylet a képviseltnek javára és terhére ugyanazokat a joghatásokat váltja ki, mintha a képviselő az ő megbízása alapján járt volna el (a ratihabitio pótolja a mandatum hiányát).[64] Ez a jogkövetkezmény az érvénytelenség orvoslására emlékeztet (convalescentia). A magam részéről — Személyi interpretációjával szemben, a hatálytalanság szűkebb értelmezése, valamint a ratihabitio jogkövetkezménye miatt — inkább az ügylet érvénytelensége mellett foglalok állást.

5. Komolytalan szerződési nyilatkozat. Komolytalan szerződési nyilatkozat esetén hiányzik a valóságos ügyleti akaratnyilatkozat, az ügyletnek nincsen külső tényállása. Egy Paulustól származó forrásszöveg alapján úgy tűnik, hogy a római jog nemlétezőnek tekintette a játékból, tréfából vagy tisztán oktatási célzattal kötött szerződést. Paulus a következőképpen fogalmaz:

 

„verborum quoque obligatio constat, si inter contrahentes id agatur: nec enim si per iocum puta vel demonstrandi intellectus causa ego tibi dixero ’spondes’? et tu responderis ’spondeo’, nascetur obligatio.” (Paul. D. 44, 7, 3, 2)

 

A forrásszöveg szerint a kötelem lényege abban áll, hogy a szerződő felek azt cselekszik, amit a szerződésben vállaltak; nem keletkezik tehát stipulatiós kötelem, ha a felek a szerződési nyilatkozatot csupán tréfából (per iocum) vagy oktatási célzattal (demonstrandi intellectus causa) tették meg.[65] Guarino ezeket a tényállásokat a „komolyság hiánya” („mancanza di serietà”) címszó alatt tárgyalja, és megállapítja, hogy a ioci causa, ill. docendi causa tett nyilatkozatok esetében az ügyleti akarat külső manifesztációja nem felel meg a belső akaratnak,[66] amelynek következtében az ilyen ügyletet az olasz romanista semmisnek tekinti („il negozio è nullo”).[67]

Ezeket az eseteket a modern terminológia összefoglaló néven komolytalan szerződési nyilatkozatoknak nevezi. Úgy tűnik, hogy a komolytalan szerződési nyilatkozatok a római jogban nem hoztak létre még érvénytelen szerződést sem. Arra, hogy ez az eset valójában nem az érvénytelenség körébe tartozik, a „nec nascetur obligatio” („nem jön létre kötelem”) kifejezés is bizonyítékul látszik szolgálni.

 

V. Konklúzió

 

Aristotelés írja Metaphysicájában: „Aztán meg az, amit régen is, meg most is mindig kutatnak, és ami mindig aporiát jelent: ’mi a létező?’, azaz ’mi a létezőség?’.[68] A mi kérdésünk így szólt: mit jelöl a létező, ill. ezzel összefüggésben a nemlétező szerződés fogalma? A fentiekben kifejtettük, hogy a szerződés akkor létezik, ha a felek aktusa a kontraktuális szférába tartozó — heideggeri terminológiával élve: abba belevetett — szerződéses egyedi normát keletkeztet. A nemlétező szerződés a kontraktuális szféra számára: semmi.

Ha Sartre filozófiájából indulunk ki (aki — Heideggerrel szemben — úgy vélte, hogy a semmit az ember hozza létre), úgy azt mondhatjuk, hogy az ember a semmi forrása, a semmi pedig a tagadás alapja; „a semmi: a tagadás, mint lét” — írja a francia filozófus.[69] A contractus non existens nem más, mint a kontraktuális joghatások tagadása. Az érvénytelen szerződés a kontraktuális szférában létezik; egyrészt, mert konstatálható a szerződéskötés látszata (külső tényállás), másrészt pedig, mert — miként fentebb láttuk — az érvénytelen szerződés joghatásai kontraktuális joghatások is lehetnek. A létező, de semmis szerződés tehát voltaképpen nem tekinthető semminek. A nemlétező szerződés azonban már valóban semmi — a kontraktuális szférában. Úgy is fogalmazhatunk, hogy — ontológiai szempontból — a nemlétező kontraktus a szerződési jogban semmi, hiszen a kontraktuális szférában nem létezik. A semmi ugyanakkor nem abszolút abban az értelemben, hogy a tételes jog a felek aktusának nem a szerződési jog területére tartozó joghatásait már szabályozhatja és szabályozza.

A római joggal összefüggésben végül az alábbiakat szögezzük még le. Az idézett forráspéldákban foglalt tényállások véleményem szerint egyértelműen alátámasztják, hogy a nemlétező szerződés modern dogmatikai kategóriája — bizonyos megszorításokkal — a római jogban is alkalmazható azokban az esetekben, amikor az ügylet hiányossága olyan fokot ér el, hogy egyáltalán nem beszélhetünk szerződéses tényállás létrejöttéről. Ezt a nézetet olykor a források szóhasználata is igazolni látszik. Ismételten fölhívom a figyelmet arra a tényre, hogy bár a római jogtudósok az érvénytelenség (ill. a semmisség, valamint a megtámadhatóság), továbbá a hatálytalanság elméleti kategóriáját sem dolgozták még ki, a római jogi szakirodalom — és nem csupán a tankönyvirodalom — bizonyos fenntartásokkal mégis visszavetíti ezeket a modern jogdogmatikai kategóriákat a római jogba. A magam részéről úgy vélem, hogy a contractus non existens kategóriája hasonló fenntartásokkal alkalmas bizonyos — római jogi forrásszövegekben foglalt — tényállások adekvát megjelölésére; a fogalom releváns római jogi alapokkal rendelkezik. Önmagában az anakronizmus veszélyére történő hivatkozással nem utasítható el a nemlétező szerződés kategóriájának alkalmazhatósága a római jogban.

 

Zur rechtsdogmatischen Kategorie der nicht existierenden Verträge im römischen Recht

 

von

 

Iván Siklósi

 

(Zusammenfassung)

 

Der Verfasser behandelt in seinem Aufsatz einige dogmatische Fragen des sog. nicht existierenden Vertrages und das Verhältnis zwischen dem nicht existierenden Vertrag (contractus non existens) und dem ungültigen Vertrag (contractus invalidus) im römischen Recht. Nach der Meinung des Verfassers stellt das nicht existierende Rechtsgeschäft keineswegs eine absurde Kategorie dar, und es wird festgestellt, daß es besonders wichtig ist, den Begriff des nicht existierenden und des ungültigen Geschäftes klar zu unterscheiden. Die moderne Rechtswissenschaft beschäftigt sich aber leider sehr wenig mit der Kategorie der nicht existierenden Geschäfte. Obwohl der Begriff den modernen Juristen nicht unbekannt ist, interessieren sie sich für das Problem nur wenig; in der heutigen französischen Privatrechtswissenschaft können aber die Spuren der Benutzung dieser Kategorie entdeckt werden.

Im ersten Teil des Aufsatzes versucht der Verfasser, den Begriff des nicht existierenden Rechtsgeschäfts genau zu definieren. Der Verfasser hält es für wichtig, einige philosophische Begriffe in seinem Aufsatz auf dem Gebiet der juristischen Untersuchung zu benutzen. Den Ausgangspunkt für die Untersuchung der Kategorie des nicht existierenden Rechtsgeschäfts bildet vor allem die ontologische Grundfrage von Martin Heidegger: „Warum ist überhaupt Seiendes und nicht vielmehr Nichts?” Wie selbst der allgemeine Begriff des „Existierendes” und „Nichts” kein eindeutiger und selbstverständlicher ist, so ist diese Feststellung auch auf dem Gebiet der juristischen Begriffe gültig. Die Existenz des Vertrages ist eine Möglichkeit, vertragliche Rechtswirkungen auslösen zu können. Nach der Definition des Verfassers kann der nicht existierende Vertrag keine Norm für das vertragliche Gebiet schaffen; das Rechtsgeschäft existiert nicht in der vertraglichen Sphäre. Es bedeutet, daß ein solches Geschäft gar keine vertragliche Rechtswirkungen auslösen kann.

Unter den Prämissen konstatiert der Verfasser, daß es sich um keinen Vertrag handelt, wenn der äußerer Tatbestand des Rechtsgeschäfts nicht vorliegt, also wenn es keine Übereinstimmung zwischen den Willenserklärungen der Parteien feststellbar ist. Der Vertrag existiert auch nicht, wenn die Parteien in den wesentlichen Elementen (sog. essentialia negotii) des Vertrages nicht vereinbart worden waren. Einen Ausgangspunkt bildet für den Verfasser die These von Ludwig Mitteis, der — vor allem auf Grund eines berühmten Textes von Gaius (3, 176) — überzeugend feststellt, daß das nicht existierende Geschäft gar keine, auch keine negative Rechtswirkungen auslösen kann. Der existierende, aber aus verschiedenen Gründen ungültige Akt kann demgegenüber einige negative Rechtswirkungen zurücklassen. Die moderne Kategorie des nicht existierenden Rechtsgeschäfts hat ihre Wurzeln im kanonischen Recht, wie zum Beispiel Mitteis in seinem grundlegenden Werk darauf hingewiesen hat.

Die dogmatische Kategorie des nicht existierenden Rechtsgeschäfts — wie viele andere Begriffe — war für die Römer expressis verbis unbekannt. Es bedeutet aber nicht, daß diese Kategorie in seinem Inhalt der Denkweise der römischen Juristen fremd geworden wäre. Nach der These des Verfassers können die Wurzeln der modernen rechtsdogmatischen Kategorie des nicht existierenden Rechtsgeschäfts auch im römischen Recht entdeckt werden. Obwohl die Römer auch keinen entsprechenden Ausdruck für die Bezeichnung der Ungültigkeit des Rechtgeschäfts hatten, und sie den modernen Begriff des Rechtsgeschäfts ebenso wenig kannten, verwendet die Romanistik diese Kategorien auch für die Beschreibung einiger Tatbestände des römischen Rechts. Aufgrund der Analyse der relevanten (besonders aus den Institutionen von Gaius sowie von Justinian und aus den Digesten stammenden) römischrechtlichen Tatbeständen wird es festgestellt, daß die in der modernen Rechtswissenschaft entwickelte Kategorie des nicht existierenden Rechtsgeschäfts auch im römischen Recht verwendbar ist, und es ist keineswegs anakronistisch oder unwissenschaftlich, einige römischrechtliche Tatbestände mit diesem Begriff zu bezeichnen.