Simon Attila

Opponensi vélemény Nagy Tamás Jog és irodalom című PhD-értekezéséről

Nem voltam könnyű helyzetben Nagy Tamás disszertációjának nyilvános vitájára készítendő megjegyzéseim összeállításakor. Ennek egyik oka az volt, hogy az értekezésben fölvetett kérdéseknek, problémáknak, a referált szövegeknek, valamint az ezek tárgyalásakor működtetett elméleti diskurzusoknak csak egy részéről rendelkezem több-kevesebb ismerettel. A bölcsésztudományok felől érkezvén a dolgozat szorosabban vett jogtudományi vonatkozásaira csak igen korlátozottan van rálátásom. Ennek megfelelően véleményem megfogalmazásakor igyekeztem az értekezésnek azokra a vonatkozásaira összpontosítani, melyek a humántudományok számomra ismerősebb területével teremtenek szorosabb összefüggést. Megjegyzéseimhez még egy megszorítást kell előrebocsátanom: igyekszem takarékoskodni az intézményes tudomány (éppenséggel nem mindig hatékony) hallgatólagos szokásrendje által jószerivel kötelező erővel előírt tiszteletkörökkel, és a dolgozat részletes bemutatása (jóval indokolhatóbb) követelményének is csak korlátozottan teszek eleget. Bírálatomban esősorban azokra a mozzanatokra helyezek hangsúlyt, ahol ellenvetések merültek föl bennem vagy hiányérzetem támadt az értekezés olvasása során, valamint a lehetséges továbbgondolásra vonatkozó javaslatokkal is előállok.

A másik ok, amely miatt nem könnyű feladat a jelölt értekezésének megvitatása, az a dolgozat több szempontból is formabontó szerkezete és diskurzusvezetése. Nagy Tamás értekezése olyan, talán túlzottan is általános címet visel (Jog és irodalom), melyről, azt hiszem, lehetetlen doktori értekezést írni. A disszerens szerencsére nem is ezt teszi. A „jog és irodalom” kutatási irány elméleti nehézségei egy részének metatudományos megvilágítása után (1. fejezet) három, egymással csak lazán összefüggő fejezetben tárgyalja a tudományterület három, viszonylag jól körülhatárolható tárgykörét. A második fejezetben azt vizsgálja, hogy az Egyesült Államok korai történetében, az „antebellum” korszakában milyen kapcsolatban állt egymással a jogi kultúra és az „irodalom” (irodalmon értve a humán művelődés különböző területeit: a retorikát, az ókortudományt, a történetírást, a filozófiát és a voltaképpeni szépirodalmat). E vonatkozásban a fő tézise az, hogy a diszciplináris elkülönülés előtti időben jog és irodalom szétválaszthatatlanul összefonódott, s ez a konfiguráció határozta meg a korszak jogászainak képzését, működését és az ezekre irányuló reflexiót. Jognak és irodalomnak olyanfajta természetes együttélése valósult meg ekkoriban, amely a 20. század utolsó harmadában kibontakozó „jog és irodalom” kutatásoknak egyfajta (elfelejtett) eredetét jelentheti. A harmadik fejezet Franz Kafka írásművészetére összpontosít. A Kafka-értelmezések meghatározó szerepet játszanak a „jog és irodalom” kutatásokban, a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legfontosabb vitája is jórészt Kafka-értelmezéseken keresztül bontakozott ki. A negyedik fejezet a „narratív jogtudománynak” vagy „jogi történetmondásnak” nevezett irányzat kritikai ismertetésére vállalkozik.

Voltaképpen tehát négy önálló tanulmányt tartalmaz az értekezés, melyek a „jog és irodalom” kutatás egy-egy sajátos probléma- és tárgykörén belül végeznek mélyfúrásokat. Ráadásul az egyes fejezetek magukban véve is igen összetettek, s miközben felépítésük és gondolatmenetük világos és jól tagolt, az általuk szóba hozott – s az egyes esetekben különböző mélységben taglalt – kérdések beláthatatlanul szerteágazóak. Nem túlzás azt állítani, hogy a dolgozat által fölvetett kérdések több (több tucat) disszertáció anyagát szolgáltathatnák. A vizsgálódás bizonyos mérvű körülhatárolatlansága eredményezi aztán azt, hogy lényegi kérdéseknek csupán a fölvetéséig vagy érintőleges tárgyalásáig jut el az értekező, s aztán a nyitva hagyott, vagy olykor rövidre zártan megválaszolt kérdések sora az olvasóban a kielégítetlen várakozás érzését kelti föl. Például az első fejezetben a jogelmélet ingataggá váló tudományelméleti helyzetéről, az egységes mérce vagy kánon hiányáról, vagyis a különböző jogelméleti diskurzusok összemérhetetlenségéről, valamint hatékonyságuk defektusairól mondottak olyan alapvető tudományelméleti vagy metatudományos, sőt akár tudományszociológiai kérdéseket vetnek föl – mégpedig meglehetősen radikális módon –, melyek esetében még a kérdések igazán artikulált megfogalmazása is a jelenlegi terjedelem többszörösét igényelné. Olyan gazdagságban és tempóban sorjáznak a fölvetések, ami egy idő után éppen a mennyiség miatt csökkenti meggyőző (a jelen esetben: elbizonytalanító) erejüket.

A jogelmélet történeti elbeszélésének historiográfiai nehézségei, az interdiszciplinaritás problematikája megintcsak, önmagukban véve is, igen fogós kérdések. Ezek kapcsán talán szerencsésebb lett volna vagy kijelölni egy meghatározott, jól körülhatárolt, valamely diskurzus gyakorlata által már többé-kevésbé rögzített pozíciót, s aztán abból kiindulva szisztematikusan tárgyalni az egyes konkrét problémákat, vagy magának a pozícióválasztásnak a kérdéseit tematizálni megfelelő mélységben és részletességgel. (És akkor ez lett volna a dolgozat...) Nem lehet egyszerre minden szinten, minden szempontból (jószerivel) mindent kérdésessé tenni. A dolgozatban olvashatók reflexiók erről a nehézségről (pl. 29., 31. stb.), de önmagában annak megállapítása, hogy pl. a szerző meg sem kísérli „egy koherens és következetesen végigvitt metateoretikus pozíció kirajzolását”, még nem jelenti egyszersmind azt, hogy bármilyen értelemben túl is jutottunk a fölvetett nehézségeken. Az első fejezet, de az értekezés egésze is számomra azt mutatja, hogy a jelölt kifinomult problémaérzékenységgel rendelkezik, eredeti és kreatív módon képes kérdések fölvetésére, ellentmondásoknak, diszkurzív törésvonalaknak az észlelésére. Ezen túl irigylésre méltóan széles körű, és – ami az általam belátott területeket illeti – jól megalapozott és – ami igazán fontos – applikatív műveletek végrehajtására is alkalmas műveltséggel rendelkezik. Ám az is megfigyelhető, hogy ezen képességek rendszeres és következetes munkára fogását, a tárgyterületnek a diszkutáláshoz elengedhetetlen szűkítését, a különböző kérdések közötti súlyozást, bizonyos elméleti pozíciók közötti – mindig vitatható, de mindig elkerülhetetlen – döntések meghozatalát nem minden esetben sikerült igazán körültekintően meghoznia.

Lehetséges, hogy az első fejezetben néhány megfogalmazásbeli pontatlanság és aránytalanság erre vezethető vissza. Egyetlen példát említek: a 33-38. lapokon a történeti elbeszélések újabban megfogalmazott nehézségeinek – legfőképpen Hayden White ezirányú meglátásainak – világos és értő (bár a dolgozatban később csak kevéssé kiaknázott) összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban először is az a kérdés merült föl bennem, hogy mennyiben járulnak hozzá ezek a részletes ismertetések a dolgozat összefüggésrendszerének megértéséhez? Mennyiben alakították az itt megfogalmazott elméleti alapok a történeti fejtegetések konkrét megvalósulását? Ha csupán annak jelzéseként állnak itt, hogy a dolgozatban elmondott történet nem tekinti magát az egyetlen igaz, egzakt, objektív stb. történetnek, akkor túlzottnak tartom részletezettségüket. Másrészt pedig, s ez csak látszólag áll elentmondásban az előző megjegyzéssel, e rendkívül bonyolult problémák elmélyült tárgyalása nehezen férhet bele az ebből a szempontból viszont már szűkre szabott keretbe. Ez lehet az oka annak, hogy a következő mondat, minden bonyolultsága ellenére, nem mentes bizonyos leegyszerűsítésektől: „A narratológiai megközelítés alapvetően két dologra mutat rá: egyrészt arra, hogy a történeti elbeszélésben megjelenő múltbéli »valóság« narratív konstrukció (azaz fiktív), tehát az események jellege és azok egymáshoz való viszonya nem azok inherens sajátossága, hanem a jelen felől utólagosan azokra vetített rend, másrészt arra, hogy a narráció egyben mindig morális aktus, a jelen ítéletének megfogalmazását szolgáló tevékenység.” (35., a mondathoz tartozó lábjegyzeteket elhagytam, kiemelések tőlem.) A két kiemelt részlettel kapcsolatban megjegyezhető, hogy egyrészt a történeti elbeszélésekben megjelenő valóság narratív konstrukció volta nem jelenti egyszersmind ezek fiktív voltát is („azaz fiktív”), vagy ha igen, akkor a fiktív/nem fiktív különbségtétel veszíti értelmét. (Könnyen lehet, hogy itt magánál White-nál nincs tisztázva valami, mindenesetre az értekezésben tőle ugyanehhez a mondathoz kapcsolódóan idézett megfogalmazás ellentmond ennek az egyszerű azonosításnak: a történeti elbeszélések „tartalma legalább annyira (!) kitalált, mint talált”.) Másrészt pedig azt tartom szükségesnek észrevételezni, hogy míg azzal, hogy a történeti események mindig értelmezett alakban jelennek meg az elbeszélésekben („az események jellege és azok egymáshoz való viszonya nem azok inherens sajátossága”), maradéktalanul egytértek, ám az ezután következő szembeállítással („hanem a jelen felől utólagosan azokra vetített rend”) már nem, hiszen ez a megfogalmazás mégiscsak különbséget tesz tényszerű események és rájuk vetített rend között, valamint némi tetszőlegességet is sugall: mintha a történész utólag, a jelen felől valamiféle általa kitalált rendet vetítene rá az eseményekre. Ehelyett célszerűbb volna a történész munkáját is a hatástörténet hermeneutikai elve felől elgondolni, ez alapján pedig inkább arról beszélhetnénk, hogy a mindig is értelmezett alakban (valamiféle „rendben”) fölfogott események értelmezési kerete történetileg változik, ám nem a történész önkénye, hanem a hatástörténet uralhatatlan logikája szerint. (Ezen belátások persze az alapvetően a strukturalizmushoz kötődő White munkáiból kevéssé szűrhetők le, hatékonyabb volna itt a történelemelmélet hermeneutikai változatait alapul venni, pl. Reinhart Koselleck műveit, ill. általában a filozófiai hermeneutika történetiség-felfogását figyelembe venni, vagy olyan, a filozófiai hermeneutika és az elbeszéléselmélet összekapcsolására törekvő szerző műveihez igazodni, mint Paul Ricoeur.)

A dolgozat második fejezete hatalmas szakirodalmi apparátusra támaszkodva meggyőzően érvel amellett, hogy az antebellum korszak amerikájában jog és irodalom megbonthatatlan egységet alkotott, s egyfajta kevert diskurzusformaként döntő módon járult hozzá a korabeli „nomosznak” (Robert Cover), az Egyesült Államok ekkoriban formálódó „normatív univerzumának” kialakításához. (A rendkívül kiterjedt szakirodalom magabiztos és kritikus használata egyébként az egész dolgozat igen értékes jellemzője.) Ez a jelenség nem korlátozható az Egyesült Államok történetére: jog és irodalom hasonló konfigurációja figyelhető meg a skót felvilágosodás és a német romantika íróinál is. (Egy lábjegyzetben olvassuk azt a fölvetést, hogy a jelenség akár a magyar reformkor jelentős szerzői esetében is kutatható volna. Ezt is, mint megszámlálhatatlan hasonlót az értekezésben, komoly eredményeket ígérő, remek ötletnek tartom.)

A második fejezet kapcsán egyetlen ponton támadt hiányérzetem. Szívesen olvastam volna a források önálló feldolgozásán alapuló szövegelemzéseket, melyek a többszörösen és több oldalról megtámogatott tézist nem is annyira igazolnák, hanem inkább, legalább egy mutatvány erejéig, működés közben jelenítenék meg. Diskurzusanalitikai eszközökkel valószínűleg érdekesen és tanulságosan lehetne bemutatni, hogy a korszak meghatározó értékei hogyan, milyen diskurzusformákban jelentek meg. Milyen retorikai eljárások teszik hatékonnyá a korszak szövegeit? Hogyan használják a korabeli szerzők az antik műveket, milyen szövegszerű kapcsolatok, transzformációs eljárások figyelhetők meg e használat során? Egyáltalán: hogyan, milyen nyelvi formákban, milyen performatív retorikai alakzatokban valósul meg jog és irodalom összekapcsolása, vagyis, pontosabban fogalmazva, milyen formákba rendeződik „eredeti” egységük? A dolgozat e fejezetében (is) olvasható számos nagyszerű észrevétel remek elemzőkészségről árulkodik, vagy inkább remek elemzőkészséget sejtet, úgy az irodalmi, mint a jogi vagy az elméleti szövegek esetében. Érdemes lett volna ennek az elemzőkészségnek – akár csupán egyetlen szöveg szisztematikus vizsgálatával – összefogottabb és minden szempontból meggyőző bizonyítékát adni.

Az értekezés harmadik fejezete három Kafka-értelmezésen keresztül mutatja be, hogyan működik konkrét szövegelemzésekben a „jog és irodalom” kutatás. Richard Posner, Robin West és Theodor Ziolkowski értelmezései a „jog és irodalom” kutatások talán legbonyolultabb kérdéseinek közepébe visznek. Posner alapvetően megkérdőjelezi, hogy az irodalom vizsgálata bármilyen tanulsággal szolgálna a jogi tudás számára. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Posner „irodalom-” vagy „humántudomány-ellenes” volna, hanem éppen hogy azt hangsúlyozza (s ezzel némiképp hasonlót tesz, mint a nyolcvanas évek nagy amerikai kánonvitájának ún. „konzervatív” résztvevői), hogy az irodalom sajátos esztétikai karakterét fenyegeti, ha társadalmi-politikai-jogi kérdések megvilágítására használjuk fel („instrumentalizáljuk”), ráadásul e kérdéseket a társadalomtudományok hatékonyabban kezelik. Robin West a jog humanista kritikájának egyik hasznos eszközét látja az irodalomban, amennyiben ez a jog- vagy társadalomtudományi diskurzusoknál hatékonyabb morális kritikáját adja a mindenkori fennálló jogi és társadalmi viszonyoknak. Ziolkowskinak A perről adott értelmezése egy némiképp tárgyszerűbb, s talán a leginkább használható, ideológiai megfontolásoktól távolabb maradó változatát adja a „jog és irodalom” kutatásoknak. Ő azt vizsgálja meg, hogy milyen szövegszerűen is kimutatható kapcsolat van Kafka műve és az Osztrák-Magyar Monarchia jogrendszere között (különösen a büntetőjog vonatkozásában). Számomra ez utóbbi vizsgálódás látszik a legtermékenyebbnek, amennyiben Ziolkowski értelmezésében nem válik uralkodóvá valamely előzetesen rögzített ideológiai nézet (noha még szándékaiban sem nevezhető ideológiamentesnek, hiszen a büntetőpolitika nyilván maga is ideológiai mozzanatokon alapul s ezeket transzformálja a cselekvés világába), s következtetései levonásakor inkább alapoz a szövegek aprólékos kontextuális vizsgálatára, és a sajátos irodalomtudományi szempontok működtetésére. Úgy vélem, az értekezés harmadik fejezete jelenti a legkompaktabb hozzájárulást a magyarországi jogelmélet kultúrájának gazdagításához. (De, ha már hozzájárulás: itt is szívesen olvastam volna Nagy Tamástól részletesebben kifejtett önálló kontribúciót a Kafka-irodalomhoz, akár a kétségkívül szellemes és üdítő, ám a dolgozat meggyőző erejéhez keveset hozzátevő szatíra helyett is, mely Posner elméletét és személyét veszi célba, ld. 132-143.)

A jelölt értekezése abból a szempontból keretes szerkezetűnek nevezhető, hogy – vélhetőleg – a munka első és utolsó, negyedik fejezete jelenti a legerőteljesebb kihívást a jogelmélet művelői számára. A negyedik fejezet témájának, a „narratív jogtudomány” vagy „jogi történetmondás” irányzatának bemutatása, talán mondanom sem kell, maga is önálló értekezésként találná meg arányos terjedelmét. E fejezet kapcsán ezúttal mindössze néhány szempontot ajánlanék megfontolásra.

Először egy, a „hatalom” problémájával összefüggő fölvetést, mely az ún. „kánon-vita” kapcsán ötlött föl bennem, de talán, megfelelő átalakítással (melyre magam nem vállalkoznék) általánosabb jogi, politikai, társadalmi összefüggésbe is átvezethető volna. Arra a Michel Foucault-tól származó elképzelésre gondolok, mely a hatalmat nem, vagy nem kizárólag represszív, hanem produktív erőként kezeli, mely a hatalmat nem birtokolható, körülhatárolható entitásként („tárgyként”, „dologként”) azonosítja, hanem a hatalom szétszórt, megosztott működését hangsúlyozza (a „hatalom mikrofizikáját” igyekszik leírni). Ebből a „kánonra” (irodalmi, de talán éppígy jogelméleti kánonra) nézvést például az következik, hogy a kánon, miközben valóban kizár bizonyos műveket, diskurzusokat stb., voltaképpen ezzel a kizárással biztosítja a perspektiválás, tehát egyáltalán a valamit látás lehetőségét. A kánon hatására általában csak bizonyos műveket szoktunk olvasni, de kánon nélkül hihetőleg egyáltalán nem tudnánk olvasni. A kánonok történeti változékonysága pedig arra a jelenségre is magyarázatot adhat, hogy miképpen kerülhetnek be idővel akár a kánon középpontjába is a (korábbi) kánont tagadó művek, melyek aztán – a maguk immár „hatalmi”, „erőszakos”, „elnyomó”, „kizáró” stb. pozíciójából – újabb tagadásokkal kell hogy szembenézzenek. (Mindennek meglehetnek az analógiái vagy alakváltozatai bármiféle norma vagy egyáltalán bármiféle társadalom működésének összefüggésében is – maga Foucault is normatív szociokulturális kontextusban beszél erről A szexualitás története első kötetében).

Másfelől, és innen már az eddig követett Foucault-t is bíráló Ricoeurrel folytatva, az is fölvethető, hogy pl. a „tudományosság” kánonával szemben kellő meggyőző erőt képesek-e szembeállítani a „gyanakvás hermeneutikáinak” azon változatai, melyek „a” (?) „tudományosságban” oly könnyen látnak puszta ideológiai-politikai misztifikációt? S vajon ők maguk valóban lemondhatnak, képesek lemondani a „tudomány” eszközeiről? (Tudományon, meglehetősen vaskalapos módon, olyan jellemzőket vagy kritériumokat értve, mint az ellenőrizhetőség, visszakereshetőség, a legtágabban vett érthetőség, a megoszthatóság, vagy a diszkurzív megvitathatóság feltételei). Vajon a narratív jogtudomány által (az ő szempontjából vett) „ellenfélnek” „konvencionális jogtudományként” (pl. 177., 197., 203. stb.) vagy „önmagát objektív tudományként megalapozni kívánó jogelméletként” (pl. 167.) való homogenizálása nem a (másik oldalról tekintett) „másik” sokféle, sokszólamú hangjának (korábban, a saját hangra vonatkozóan bírált) elnyomását jelenti? Nagy Tamás dolgozata végén (205-215.) korrekt módon előszámlálja az irányzatot belülről érő kritikákat és a most előadottakhoz hasonló fölvetéseket is, s jelzi a szerinte eredményre vezető (interdiszciplinárisnak vagy interdiszkurzívnak nevezhető, önnön viszonylagosságával is számot vető, s egységében is plurális) tárgyalásmód körvonalait. Csak remélni tudom, hogy a narratív jogtudomány területén (is) folytatja kutatásait, s e körvonalakat pontosabb rajzolatokká egészíti ki (miként az 518. lábjegyzet mutatja, erre nagy szükség volna).

Nagy Tamás értekezése szépen „végigírt”, gondosan gépelt, alapos, tiszta munka, kifejezetten jó stílusban megfogalmazott, élvezetes olvasmány. Jó stíluson, Esterházy Péter kifejezését kölcsönvéve, nem egyszerűen a „jótollúságot” értem, hanem azt is, hogy a változatosan alakított, irodalmi idézetekkel, utalásokkal gazdagon átszőtt munka részben a megformáltsága miatt is képes arra, hogy árnyaltan, több nézőpontot „egyszerre” működtetve, időnként a saját nézőpontját is relativizálva, többféle diskurzusformában, sőt többféle regiszterben szóljon a „jog és irodalom” kutatások nézőpontokat viszonylagosító, diskurzusformákat, sőt nem egyszer regisztereket keverő, összetett nyelvezetéről. Nagy Tamás munkájában ezek a szövegalakító fogások nem helyettesítik, hanem inkább kiegészítik, többrétűvé és levegősebbé teszik a tudományos értekezésektől elvárható érvelő kifejtésmódot.

Nagy Tamás disszertációja a „jog és irodalom” kutatások bizonyos irányainak és témáinak bemutatásával a nemzetközi tudományban jelentős szerepet játszó diskurzust vezet be a magyar jogelméleti gondolkodásba. Az értekezés nem szorítkozik az irányzat puszta ismertetésére, hanem egyes területeit, vitáit és témáit részletesen taglalja és – a vonatkozó szakirodalom alapos feldolgozásával – értelmezi s értékeli. Ennek alapján javaslom az értekezés elfogadását.