Szabó Máté

Globális civil tiltakozások, globális  civil társadalom és tiltakozási kultúra[1]

 

 

 

 

 

„Közel másfél órás késéssel, közép-európai idő szerint szombaton hajnalban a kanadai Quebec Cityben megnyílt a 3. Amerika-csúcs. A találkozó kezdését anarchista tüntetők késleltették, akik áttörték a biztonsági kordont és összecsaptak a rendőrökkel. A globalizációs folyamatot ellenző "alternatívok" és a rendőrök összetűzései során már pénteken legkevesebb öten megsérültek, és mintegy két tucat személyt őrizetbe vettek. A helyszíni jelentések szerint ezrek vesznek részt a tiltakozó megmozdulásokon. Az Andok-országok, illetve a karibi országok vezetői nem tudtak időben eljutni saját szállodájukból az amerikai elnök hoteljében rendezett külön találkozóra, az utcai tüntetések miatt. Az amerikai csúcstalálkozóról egyetlenként hiányzó Kuba államfője, Fidel Castro üdvözölte és országa teljes szolidaritásáról biztosította a csúcs ellen tüntetőket. „ (2001. április 21. Népszabadság)

 

.” Az amerikai kontinens 34 országának állam- és kormányfői vasárnap a kanadai Québecben aláírt közös nyilatkozatban azt tűzték célul, hogy a demokratikus amerikai országok 2005-ig megteremtik a vámoktól és egyéb kereskedelmi akadályoktól mentes amerikai szabad kereskedelmi övezetet. Jean Chrétien kanadai miniszterelnök szerint ezzel új korszak kezdődik az amerikai földrész együttműködésének történetében. Chrétien szerint az 1998-as santiagói csúcsértekezletet jellemző önbizalom mára egységgé és szolidaritássá szilárdult. A tanácskozáson a földrész államai közül egyedül Kuba nem vett részt, mert nem demokratikus berendezkedése miatt nem hívták meg. A tanácskozást immár hagyományosnak nevezhető módon nagy szabású tüntetések kísérték. Az anarchista és egyéb, az erőszaktól sem visszariadó erők mellett - jelentések szerint - mintegy 25 ezres tömeg - békésen tüntetett a globalizáció ellen, mert az, véleményük szerint csak a multinacionális cégek és a gazdag országok érdekeit szolgálja.” „Harmincnégy rendőr és 45 polgári személy sérült meg Quebec Cityben az összamerikai csúcstalálkozó színhelyén, a zavargások kezdete óta - közölte a rendőrség szóvivője. Az anarchisták és a rendőrök összecsapása pénteken már jóval a tárgyalások megnyitása előtt megkezdődött. A tüntetések kapcsán mintegy 150 embert állítottak elő, de többségüket rövid időn belül szabadon engedték. Jean Chretien kanadai miniszterelnök szombati sajtóértekezletén elismerését fejezte ki a rendőröknek az anarchisták elleni fellépésért. A nap folyamán több ezer ember - egyes jelentések szerint húsz-, más hírek szerint harmincezren - a zavargások helyszínétől távolabb békésen tüntettek a csúcstalálkozó célkitűzései ellen. A szabad kereskedelem és a nyitott határok csak a gazdagok érdekeit védik a szegényekkel szemben - hirdették.”

 ( 2001.április 22. Népszabadság)

 

 

A társadalmi mozgalmak és tiltakozás kutatása jelentős tapasztalattal és felkészültséggel érkezett a 21. század küszöbére. A hatvanas évek diákmozgalmi-új baloldali, terrorista, illetve a nyolcvanas évek új társadalmi mozgalmai, a zöld, feminista és békekezdeményezések, az alternatív életformák, majd a kommunista rendszerek bukásával összefüggésben megizmosodó demokratizáló mozgalmak, és az Európa szerte megnövekedett jelentőségű új jobboldal és idegen-ellenesség, valamint a globális mozgalmak mind  meglehetősen széles körben feldolgozott kutatási témák a nemzetközi társadalomtudományban. Azonban ma még kétségkívül hiányzik azon globalizáció-ellenes tiltakozások elemzése, amelyek a világpolitikában elsősorban  az 1999-ben Seattle-ben rendezett WTO találkozó elleni tiltakozás óta váltak és válnak a globális jelentőségű nemzetközi találkozók kísérőivé.

 Holott az ilyen tiltakozások lehetőségének kialakulását sok, korábban a társadalomtudományok által elemzett és diagnosztizált összefüggés segítette elő, amelyek összetalálkozása azonban mégiscsak a társadalmi gyakorlat terén jelent meg, ismételten megerősítve ama felismerést, melyszerint a mozgalmak és tiltakozások a társadalmi gyakorlat kreatív, innovatív szereplői, amelyek gyorsan , flexibilisen alakulnak át környezet   kihívásainak hatására. Miben újak ezeknek a tiltakozásoknak a szereplői, miért tekinthetjük ezeket újfajta mozgalmaknak, amelyek talán ismét, hasonlóan a megelőzően említett 20. századi mozgalmi hullámokhoz egy újabb tiltakozási és mozgalmi hullám[2] jellemzőit mutatják fel?

 

1. Tiltakozások a globalizáció ellen

 

 Minden új hordoz korábbról már ismert vonásokat is. A nemzetközileg koordinált mozgalmi tiltakozó kampányok jelensége már ismert sajátossága például az európai munkásmozgalomnak avagy a feminista mozgalmaknak, a békemozgalmaknak is, már a 19. század kapitalista globalizációs tendenciáinak kibontakozásától kezdve[3]. Ezekben azonban a nemzeti politikai-társadalmi téren megszervezett mozgalmak hoztak létre nemzetközi kampányokat, szervezeteket. A posztmodern globalizációs mozgalmak azonban a globális társadalmi-politikai térben szerveződnek meg, integrálnak támogatást, egyéneket és csoportokat, amelyeket esetleg akár nem is kívánnak a nemzeti társadalmi-politikai térben, terekben önállóan megszervezett ágensekként létrehozni[4]. Míg korábban a szolidaritás-séma adta az összeköttetés alapját a különféle csoportok között, amely a különféle nemzeti társadalmi-politikai keretekben kialakult hasonló és összefüggő konfliktusok és problémák megoldására koncentrálva mobilizálta az elkülönült mobilizációs kampányok koordinált cselekvését, addig most a globális társadalmi-politikai tér egységesen érvényesülő problémái, amelyek mobilizálják a különféle régebbi és újabb tiltakozási potenciálokat a közös cselekvésre a globális társadalmi-politikai térben, amelyben az elektronikusan szervezett mozgalmak és a globális elitek konfliktusa zajlik[5]. A közös elem a tiltakozás mozzanata az adott, többnyire globális –regionális elit döntéshozatala, léte, eljárása ellen, amelyben a legkülönfélébb elit-ellenes grass-roots csoportok avagy ellen-elitek különböző frakciói vesznek részt. A tiltakozásban való részvétel nem alapul állandó, közös célok, diagnózisok, szervezeti struktúrák mentén felépülő koordináción. Ez a „patchwork”-jelleg teszi lehetővé, hogy leomoljanak a globális tiltakozáson belül a korábban eléggé átjárhatatlannak látszó falak  a munkásmozgalom régi, illetve az új mozgalmak új tiltakozási potenciálja között.  A szakszervezeti-munkásmozgalmi tiltakozás új profilja bontakozik ki ezekben a globalizáció-ellenes akciókban, amely a 20. század végének a korábbi munkásmozgalommal és a kortárs szakszervezetekkel egyaránt ellentétes és különböző mozgalmait, a feministákat, zöldeket , autonómokat és bizonyos etnikai mozgalmakat egyaránt magába foglal[6].  Az egység, ha van, akkor akcióegység, és ez jelöli ki a mozgalom határait, aki részt vesz benne, benne van ,legyen erőszakos avagy erőszakmentes, kapitalizmus- avagy modernizáció-ellenes célja, stratégiája. A globalizáció-ellenes mozgalom posztmodern, abban az értelemben, hogy megismétlődnek benne a 20. századi baloldali jellegű mozgalmi kultúrájának bizonyos elemei, a szocialisták, a szindikalisták, az anarchisták, a zöldek és az alternatívok mozgalmainak és tiltakozásainak hozadéka. Az ad-hoc akcióegységek, a hálózatok hálózatainak létrehozása jellemezte a korábbi mozgalmak stratégiáit is, azonban többnyire lokális-regionális jellege volt, a külső szolidaritás eseti megnyilvánulásaként vendég-aktivistákkal, avagy másutt szolidaritási akcióként megszervezett hasonló jellegű, kapcsolódó tematikájú rendezvényekkel. Az új a globalizáció-ellenes mozgalomban mindenki vendég és ugyanakkor mindenki otthon van, legyen a rendezvény akárhol, mivel a tematika nem kötődik a rendezvény helyéhez, társadalmi-politikai értelemben, a tiltakozók is egyaránt a globális társadalmi-politikai rekrutáció alapján álló heterogén szivárvány-koalíciót jelképezik, még akkor is, ha a költségek függvényében a helyi-körzeti aktivizmus részvételének esélye esetleg nagyobb lehet. Ez azonban nem döntő tényező a globalizált világ globalizáció-ellenes mozgalmaiban. A tér és idő költségtényezőinek a modern kommunikációs és közlekedési technológiák következtében való csökkenése, és a globális hálózatok világszerte létrejött struktúrái bizonyos elit-csoportok számára megkönnyítik a globális szervezést és szerveződést, illetve a mobilizációt[7], s ezek a csoportok a legkülönfélébb célokkal és motivációkkal hozzák létre és folytatják akcióegységüket a globális elitek találkozói ellen.

 A globalizáció-ellenes tiltakozások tartósabb struktúráinak kiépülése jellemzi a 20-21. század fordulóját, amely ismételt érveket szolgáltat amellett, hogy a tiltakozás mozgalmi mobilizációja racionális struktúrákban szerveződik meg a társadalmi-politikai –kulturális keretfeltételek menetén. A mobilizációs lehetőségstruktúra átalakult: a döntések egy része transzparensen globális szervezetek és elitek kezébe került,s a döntések nemzetállamok feletti struktúrákban születnek meg[8],  és a mobilizációs struktúrák megszerveződésére e globális társadalmi-politikai térben teret engedtek és engednek az új kommunikációs technológiák, amelyek globális társadalmi hálózatok , a születőben lévő globális civil társadalom kereteit jelölik ki[9]. A globálisan szervezhető erőforrások a tiltakozás számára koncentráltan használhatók fel egy-egy globális esemény ellen, amelyek sokkal nagyobb , globális média-eseményekké válnak, mint a legjobban megszervezett, esetleg nagyobb volumenű, de a nemzeti társadalmi-politikai térben megszervezett tiltakozás akár nemzetközileg szervezett szolidaritási eseményekkel felerősítve. Az erőforrások globális tiltakozásokká szerveződése[10] tehát a korábbi struktúrák és lehetőségek leghatékonyabb felhasználását meghaladó eredményekre vezethet, és így racionálissá válik a résztvevők szempontjából a globális társadalmi-politikai térbe való kilépés többlet-költségeinek fedezése. Ennek hasznai mobilizációs dinamika kiindulópontjául szolgálnak, amely a globális média közvetítésével[11], illetve a tiltakozók saját elektronikus kommunikációs hálózatainak kibővülésével[12] kumulálja a források mobilizációját.

Ugyanakkor jelentős gátló tényezőktől szabadítja meg a mozgalmak tiltakozását illetve olyan új struktúrákat épít fel, amelyek mintegy „kibújnak” a társadalmi-politikai ellenőrzés kialakult, nemzetállami szerveződésű rendszereiből.  A globális tiltakozások a jelentős globális diszkurzív-kommunikatív struktúrákra épülve hozzák létre az erőszakos avagy erőszakmentes demonstrációt, a blokádot a globális rendezvénnyel szemben.

A 20. század végére a nyugati demokráciákban kialakult a közrendvédelmi partnerség olyan rendszere, amelynek kalkulálható tényezőivé váltak a rendvédelmi szervek és a különféle, rendszeresen legálisan tiltakozó csoportok és mozgalmak. Az előzőleg egyeztetett, a kölcsönös tolerancián és előzékenységen alapuló, szinte korporatív struktúra létrehozását jelentő rendszereket marginális, ellenzéki csoportok utasították el, amelyek fékentartására a közrendvédelem koncentrálta preventív és reaktív ellenőrző tevékenységét. Ez a tiltakozó mozgalmak feletti ellenőrzés hatékonyságának megnövekedésével járt, a nagy jelentős csoportok, a szakszervezetek, a foglalkozási szervezetek, a zöld mozgalmak fokozatosan részévé váltak a partnerségi rendszernek, és a marginalizálódó radikálisokra koncentrálhatták erőiket a rendfenntartók.

 

 „Nyugat-Európában, és Észak-Amerikában, a vezető nyugati demokráciákban dokumentálható az eltolódás a tiltakozókkal szembeni toleránsabb rendőri fellépés irányában a hetvenes évek óta, a társadalmi-politikai tiltakozás intézményesedésével összefüggésben. Különösen vonatkozik ez a munkaügyi és a bérkonfliktusokra, a  sztrájkok rendőri kezelésére. Ugyanakkor, míg a tiltakozási kultúra egészét, domináns csoportjait illetően érvényes ez a tendencia, bizonyos szubkulturális csoportok, mint a nagyvárosok színesek lakta szegénynegyedeinek lakosságának vonatkozásában , avagy a terrorista és autonóm „szcéne” , vagy bizonyos erőszakra hajlamos etnikai és vallási csoportok esetén, illetve a szeparatista szervezetek ellen  a rendőrségi fellépés tovább militarizálódik. Ez a kettős, ellentmondásos tendencia jellemzi a tiltakozások rendőri kezelésének változásait az utóbbi évtizedekben.

A  hatvanas években a rendőrség nagyszabású gumibotos rohamokkal lépett fel a tüntetők, avagy a sztrájkolók, a blokádokat alkotó csoportok ellen. Azonban a nyugati rendőrség azóta tanult ezek kudarcaiból. A közvélemény kritikája a rendőrséget arra indítja , hogy ellenálljon a represszió fokozását támogató politikai törekvéseknek. Ebbe az irányba hatnak a béralkuk intézményesítései, illetve a szociáldemokrata kormányzatok elterjedése a hetvenes években. A rendőrök a konfliktusok társadalmi politikai gyökereit elfogadva, nem kívánnak erőszakkal véget vetni olyan konfliktusoknak, amelyek megoldása hosszabb távú struktúraalakító politikát igényel. Hogy a rendőrség a megoldatlan társadalmi-politikai konfliktusok terhét viseli, ez a felismerés mára már széles körben elterjedt a nyugati rendőri vezetők között, akik éppen ezért nem kívánják és nem is tudják ilyen esetben erőszakkal elnyomni a strukturális problémák következtében fellépő tiltakozásokat, csupán bizonyos fokig keretek között tartják ezek következményeit. A hetvenes években a nyugati rendőrségeken belül is mozgalmak indultak a rendőrség militarizálása ellen, amelyben szerepük volt a rendőri szakszervezeteknek és a tüntetéseknél, vagy más bevetéseknél a rendőri tevékenység dokumentálására és etikai-jogi felülvizsgálatára szakosodott állampolgári kezdeményezések nyomásának is.

A toleranciához vezető tanulási folyamatok, amelyek a tiltakozókkal szembeni rendőri brutalitás csökkenéséhez vezettek ,ugyanakkor ütköznek azokkal az érdekekkel és irányzatokkal, amelyek az erőszakos rendfenntartó stratégiák fenntartását avagy kiterjesztését szolgálják. Vannak ugyanis olyan ritualizált erőszakos konfliktusok, mint a szeparatisták, a színes gettók, illetve az anarchista és terrorista szubkultúrák esetében, amelyek kollektív megmozdulásaival szemben  az összes kormányzatok igenlik a mind hatékonyabb erőszak-alkalmazást a közrend fenntartásának érdekében. Ezek száma ,jelentősége az utóbbi évtizedekben Nyugat- Európában talán éppen hogy nem csökkent, hanem még növekedett is. Ilyen esetekben a titkos információgyűjtés, a lehallgatások , a provokátorok alkalmazása, sőt akár a hivatalosan támogatott merényletek is megjelennek a  közrendvédelmi munkában, s ezek kihatnak a célcsoportok nyilvános tiltakozásainak rendőri kezelésére is.

Több szerző szerint van a rendőri hivatásnak olyan belső dinamikája, amely éppen a represszió fenntartása, a tolerancia növekedése ellen hat. Mint Gary Marx írja az amerikai rendőrségről, a társadalmi ellenőrzés szervei sokszor hozzájárulnak saját érdekükben a deviáns jelenségek fenntartásához.... A rendőrség alkalmazta közrendfenntartó technikák egy része maga is hozzájárul az erőszak eszkalálódásához a tiltakozók és a rendőrök között, főleg a tömeg elleni gumibotos rohamok esetében, ahol a békés tüntetők és a rendbontók egyaránt a rendőri erőszak tárgyává válhatnak.”[13]

 

A nemzeti közrendvédelmi partnerségen belül marginalizálódott radikálisok, illetve jelentősnek mondható szegmenseik azonban a globalizáció-ellenes tiltakozási mobilizációkba bekapcsolódva olyan politikai szerveződési keretre tettek szert, amely kivonja magát a több évtizede hatékonyabbá váló nemzeti közrendvédelmi partnerségi rendszerekből. A közrendvédelem a nemzetállami keretekben megszervezett szervei pedig számukra új, idegen és ismeretlen kihívással kerülnek szembe, a globálisan szerveződő radikálisok nehezen megfogható és behatárolható, és a velük való kommunikációra sem nem kész sem nem képes flexibilis koalícióival, amelyeknek nincs szóvivője, székháza a városban vagy az államban, legközelebb valószínűleg nem is itt fog tüntetést szervezni, tehát aligha áll szóba a helyi rendfenntartókkal a közrendvédelmi egyeztetés céljából. A radikális marginálisok koalícióival szemben egyelőre még nem létezik a közrendvédelmi szervek nemzetek feletti koalíciója a globális tiltakozások kapcsán, és így a tiltakozók lépéselőnyben, a rendvédelem szervei pedig velük szemben bizonyos lépéshátrányban vannak.   A közrendvédelmi partnerség nemzetállami keretei minden egyes az adott államterületen belül szervezett globális fórum ellenes tiltakozásban repedeznek, akár Seattle-ban, akár másutt. A rendvédelmi szervek a radikális kihívással szemben gyakran sértik meg a közrendvédelmi partnerség egyébként számukra könnyen betartható szabályait, ismét megjelenik a tiltakozók és a rendfenntartók oldalán egyaránt az erőszak és annak eszkalációja, amely akár a korábban integrált csoportokban is szolidaritást vált ki az emberi jogokat és a jogállami minimumokat esetleg megsértő rendőri cselekményekkel szemben[14], és rombolhatja a közrendvédelmi partnerség kialakult kereteit.

Így ír erről egy aktivista, a független internetes médiában, összefoglalva a globalizáció-ellenes tiltakozásokkal szembeni rendőri fellépések tapasztalatait Seattle óta, amelyek szerinte a közrendvédelem „law and order” aspektusa megerősödéséhez vezettek[15], és ártalmasak lehetnek az emberi jogok védelmének és a demokratikus ellenőrzésnek a struktúráira.

 

„A tömegkommunikációt és a közvéleményt szisztematikusan manipulálja a rendőrség és más kormányzati szervek, amelyek szembekerülnek a születőben lévő tömegmozgalmakkal területükön. A manipulációk eltorzítják a tiltakozók és az ellenállás célját és üzenetét. A tiltakozások új hulláma azért alakulhatott ki, mert elterjedt az a felfogás, mely  szerint többé már nem a nép és intézményei hozzák meg az őket érintő döntéseket. A kormányok hatékonyan torzítják el e tiltakozások üzenetét. Az újságokban és a beszélgetésekben mindenütt felhangzik az a feltevés, mely szerint a tiltakozók nem is tudják, hogy mit is akarnak, és inkább az erőszakban, mintsem az értelmes változásokban érdekeltek. Ez világos jele annak, hogy a tiltakozás hangját a rendőrség róluk alkotott képe elnyomja a médiában és a közvéleményben.

 Ezen túlmenően, az aktivisták meg vannak félemlítve. Mindenki , aki részt vett az elmúlt időszak valamelyik tiltakozásában, ismer olyanokat, akik a rendőri brutalitás áldozataivá lettek. 1999 november 30.-a óta a körülbelül 2500 előállításból ezeken az eseményeken alig egy tucat végződött vádemeléssel. Mindeme tények ellenére, nincsen nagyobb vita a közvéleményben az erős kéz rendőréi stratégiájáról. Ennek okai világosak. Dacára azon igazságtalanságoknak, amelyeket az aktivistáknak a rendőröktől el kellett szenvedniük, a közvéleményt elriasztották ezektől az aktivistáktól. E félelmek alapja ugyanazon igazságtalanságokat elkövető rendőrség információs taktikája.

 A rendőrség veszteségei Seattle óta minimálisak. Egyetlen vezetőt sem függesztettek fel, nem indult eljárás egyetlen rendőrrel szemben sem, és a töménytelen könnygáz és a rengeteg túlórázás árát sem keresi senki rajtuk….Ha a kormányzat nem tűri meg a nyilvános diskurzus teljes spektrumát, és a közvélemény nem mozdul meg, akkor ez a tendencia (a hatóságok túlhatalma és brutalitása- Sz.M.) tartóssá válhat, és sohasem lepleződnek le ezek a visszásságok. Az elfojtott politikai viták eredményeképpen pedig a változásra irányuló energiák az underground-ba szorulnak, és máris látszik a mozgalomban a titkos akciók, a szabotázsokra való hajlam támogatásának megnövekedése."[16]

 

 A globalizáció-elleni tiltakozó mozgalmak igen nagymértékben függnek a saját elektronikus média megnyitotta kommunikációs kapcsolatlehetőségtől. Az ilyen horizontális és vertikális kommunikációs költségeket az eddiginél jóval nagyobb mértékben csökkentő kommunikációs kapcsolatrendszer mintegy szervezethelyettesítő funkciót lát el, ezért az internetes kommunikációs szabadság védelme az új mozgalmak számára alapvető fontosságú. A szólásszabadság klasszikus liberális és baloldali értéke a saját médiához való szabadságként jelenik meg az internetre épülő globális mozgalmakban[17]. Míg a modernizációs mozgalmak, a klasszikus polgári és munkásmozgalmak lételeme a sajtó szabadsága, illetve a saját sajtó kiépítése volt, addig a poszt-modernizációs mozgalmak a sajtó- gyülekezés és egyesülési szabadságot mind „naturáliákban”, mind pedig a globális virtuális térben egyaránt igénylik maguk számára, a diszkurzív terek létrehozásával, a kommunikációs közösségek kialakításával, a tiltakozás mobilizálásának számtalan hatékony technikájával együtt, amelyek így új tartalmat és terjedelmet igényelnek a klasszikus demokratikus jogoknak. A globális demokrácia intézményei még nincsenek meg[18], de e globális demokrácia problémái már előbb jelennek meg a virtuális térben, mint a démosz igényei, egyelőre még csak a nemzetállamokkal és intézményeikkel szemben támasztott igényekként[19]. Azonban nyilvánvaló, hogy a rendvédelem globális funkciói előbb utóbb ebben az egyelőre nem állam-uralta térben is meg fognak nyilvánulni egyre erősebben, mint azt a nemzeti rendőrségek adat-és gazdaságvédelmi szekcióinak létrehozása, illetve a rendvédelmi szerveknek egyelőre még csak a nemzetállami jogrendszereken belül érvényesíthető reakciói, és azon túlmutató „vállalati- és csoport-érdek” érvényesítési stratégiái mutatják.

A globalizált, illetve a globalizáció-ellenes mozgalmak számára egyaránt létfontosságú virtuális agórájuknak, szerveződési terüknek a szabadsága, hiszen ez mobilizációjuknak talán a legfontosabb terepe. Azonban az államok , és a nemzetközi szervezetek érdekeit védő adminisztratív-politikai ellenőrzés erre a területre is kiterjeszteni igyekszik uralmát, ellenőrizni kívánja ezt a korábban a szabad szerveződés teréül szolgáló terepet[20]. Ahogyan a gyülekezési- és szólásszabadság alapvető volt minden demokratikus tömegmozgalomnak ahhoz, hogy a hatalmon lévőkkel szemben garantált mobilizációs politikai térre tehessen szert, és az ennek biztosításáért folytatott küzdelem végigkíséri a társadalmi mozgalmak és a politikai tiltakozás történetét, úgy az új mozgalmak számára az „utcai csatatér”, majd az azt követő média- és nyilvánosság-beli konfliktusok mellett, amelyek a korábi mozgalmak reális és virtuális küzdőterei voltak, most megjelenik a komputer közvetítette kommunikáció virtuális terének kiegészítő terepe, és annak szabadságának, illetve politikailag motivált ellenőrzés-mentességének garantálása. A mozgalmak tiltakozásában relatíve elkülöníthetőek egymástól az ún. alapkonfliktusok, pl. a szociális problémák a munkásmozgalom, az ökológiaiak a zöld mozgalmak esetében, és az ún. járulékos konfliktusok, amelyek az alapkonfliktusokra való mobilizáció és diskurzus akadályozása ellen irányulnak, mint egyesülési, gyülekezési és szólásszabadsággal, rendőri avagy másféle politikai-adminisztratív beavatkozásokkal kapcsolatos problémák. A globalizáció-ellenes mozgalmak alapkonfliktusai a globalizáció szociális, ökológiai és demokratikus szempontból fellépő problémái, járulékos konfliktusaik között, mint a fentebbi idézet mutatja, jelen vannak a hagyományos, 20. századi egyesülési, gyülekezési és sajtó- illetve véleménnyilvánítási problémák, azonban újként jelentkeznek a virtuális kommunikációs tér, az internetes hálózatok szabadságának, a szólás- egyesülés és gyülekezés a virtuális térben való biztosításának kérdései az adminisztratív és politikai kontrollal, és a nyílt avagy rejtett beavatkozással, manipulációval, cenzúrával szemben.

A globális mozgalom a nép beleszólásáért a 21. század médiájába és kommunikációjába (A Global Movement for People's Voices in Media and Communication in the 21^st Century)[21], elnevezésű, globális NGO hálózat  azonos címet viselő felhívásában nagyon jól dokumentálja ezeket az igényeket, és érdekes elemzéseket és célkitűzéseket fogalmaz meg, eléggé részletesen kifejtve, amelyből ezúttal csak szemléltető célzattal idézünk.

 

„Az elektronikus kommunikáció az interneten a kormányzatok ellenőrzésének céltáblájává válta társadalom ügyeinek kommunikációjáról folytatott nyilvános viták megkerülésével. Világszerte teljes az Internet ellenőrzése… nagy internetes szolgáltatók az ön cenzúra egyik formájaként együttműködnek a kormánnyal és a rendőrséggel…A média kommercializálódása és tulajdonlásának koncentrációja következtében a nyilvánosság megsérül és nem felel meg a társadalom politikai és kulturális igényeinek, beleértve a vélemények sokféleségének megnyilvánulását, a kulturális kifejezés és a nyelvek sokszínűségét, amely a demokrácia előfeltétele. Ez nem csupán a hagyományos médiában zajlik, hanem befolyásolja az internetet is.

Javaslatunk a CIVIL TÁRSADALOM  és az NGO-k nemzetközi szövetségének kialakítására irányul a médiával és a kommunikációval kapcsolatos munka koordinálására. Úgy véljük, hogy új társadalmi mozgalomra van szükség ezen a területen, amely nemzetközileg működik. A civil társadalom szervezeteinek együtt kell működniük a médiában és a kommunikációban a társadalmi változás elérésére. A médiának és a kommunikációnak ugyanis nagy szerepe van abban , hogy elérhetik-e társadalomváltoztató céljaikat…s ehhez küzdeniük kell a cenzúra nyílt és burkolt formái ellen….Biztosítanunk kell, hogy az egyszerű polgár hangja megjelenhessék a médiában és az interneten!

Alapvető értékeink és céljaink:

A hozzáférhetőség és az elérhetőség

A kommunikációhoz való jog

A különbség kifejezésének joga

A biztonság a magánélet és titok sérthetetlenségében

Megfelelő kulturális környezet” 

 

 

 A globalizáció-ellenes tiltakozások tehát a nyugati demokráciákban létrejött, nagyjából pacifikált tiltakozási potenciálok az új politikai térben való radikalizálódási kísérletét jelentik, amelynek többféle kapcsolódása lehetséges a már kialakult tiltakozási kultúrákhoz . Az imént említett radikalizáció alternatívája mellett előállhat a marginális radikálisok integrálásának esélye az új politikai szintéren, amely viszont bizonyos fokig tehermentesítheti a nemzeti konfliktusmegoldási terepet, ahonnét a nagyobb hatékonyság reményében a radikálisok kivonulnak. 

 

  Összességében a globalizált mozgalmi tiltakozások kihívást jelentenek a közrendvédelem demokratikus struktúrái számára, bonyolultabbá, nehezebbé teszik az államterületek feletti ellenőrzést. Amennyiben a rendfenntartás globalizált keretei kialakulnak, azok demokratikus ellenőrzésére a nemzetállamokban szervezett demokratikus eljárások és intézmények  közvetlenül nem adnak lehetőséget, tehát új ellenőrzési formák kialakítására lesz szükség a globális civil társadalom jogvédelmére, a „globális jogvédő mozgalmakra”, a „határok nélküli aktivizmusra”[22].

 

 A globalizáció-ellenes tiltakozások új típusú mobilizációs struktúrák létrejöttének lehetőségét hordozzák, amelyek több ponton kapcsolódnak a megelőző keretekhez, és több ponton átalakítják azokat.

 

Célok.

 A globalizáció-ellenes tiltakozások a posztmodern termelési és kapcsolatrendszerek menedzselésének és ellenőrzésének alternatív megoldásait támogatják, és bírálják a kialakult rendszert. Ebben a vonatkozásban örökölték a modern és a posztmodern baloldali gondolkodás társadalomkritikáját és alternatíva-keresését a kapitalizmussal, a bürokratizálódással, a modernizációval szemben. Hasonlóan a 20. századi új társadalmi mozgalmakhoz, az alternatív mozgalmakhoz, nem alkotnak átfogó társadalomelmélettel megalapozott kritikát és alternatívát, hanem a különféle modernizációs projektekkel szembeni elutasítást jelenítik meg a tiltakozás révén, mint a közösségtől elidegenedett döntéshozatal, avagy a génmanipulált , biotechnológiai termékek termelésének és fogyasztásának elutasítása. A különféle motiváltságú tiltakozások közös nevezőjét a globális problémák és a kialakult globális rendezések elleni fellépés igénye jelentik.

 

Szervezeti formák. 

 

A hálózatok hálózatával leírt heterogén, informális jellegű szerveződés kialakult már a különféle alternatív mozgalmakban, sőt azok globális struktúrái is létrejöttek. Hasonlóan a globális szervezetek mellett, azok árnyékában és velük együttműködve létező NGO-struktúrákhoz a radikális, a tiltakozás révén való nyomásgyakorlás szervezésére az ad hoc, titkos, vagy nagyrészt az akciók váratlanságával és jogellenességével indokolható fél-nyilvános szerveződés jelenik meg a globális térben, amely a forrásokat nyilvános tiltakozásra nem-nyilvános módon mobilizálja. Hozzáférést biztosít a különböző elektronikus levelezőhálózatok tagjainak, a szimpatizánsoknak, lehetőséget biztosít a bekapcsolódásra, azonban az akciók hatékonyságának, meglepetésszerűségének megőrzése érdekében a szervezet nem teljesen átlátható, a vezetők személye , kiléte titkos, az információ jó része anonim, bárki által lehívható, felhasználható, a hozzáférés nem jelent önmagában bekapcsolódást a szervezetbe, hálózatba. A szerveződés jellege, nyitott, hálózati , azonban fél-nyilvános, hasonlít ebben valamennyire bizonyos nemzetközi terrorista szervezetek felépítéséhez. Léteznek vezetők, szervezők, fél-profi közreműködők, de nincsen állandó, transzparens, formálisan kialakított szervezet. Visszatérnek itt a korai munkásmozgalom, illetve az autonóm mozgalmak bizonyos szervezeti sajátosságai, a modern tömegdemokráciák előtti titkos, a veszélyeztetettség tudatával létrehozott formák, az autoriter rendszerekben létező ellenzéki illegalitás bizonyos modelljei. Azonban mindez a modern nemzetállami demokráciák szervezeti lehetőségstruktúráinak kialakulása után, azok konszolidációját követően zajló folyamat, amely a tiltakozást mindenkor jellemző nem-konvencionalitás elemét hordozza mind a demokratikus, mind az autoriter berendezkedéssel szemben. Sőt, mindez a nemzetállami szuverenitások kereteit meghaladóan működik, ott, ahol nincsenek, illetve nem érvényesülnek kötelező szabályok, normák az autonóm társadalmi szerveződésekkel szemben, tehát az informalitás szinte megkerülhetetlen követelmény.

 

 

Akcióformák, stratégiák, taktika.

 

A globalizáció-ellenes mozgalmak kontinuitását a direkt akciók között, előtt és után zajló, az elektronikus médiák közvetítésével zajló diskurzus adja, elemzőik sokszor idézik Jürgen Habermas kommunikatív közösség-koncepcióját. A diskurzus résztvevői a címzett globális elitek, illetve ágenseik, a mozgalmi aktivisták és szimpatizánsok, illetve az érdeklődő, az aktivisták által mobilizálni kívánt globális közvélemény alkotják. A diskurzus közvetítője az elektronikus média, az Internet , illetve az ahhoz kapcsolódó kommunikációs hálózatok. A diskurzus, a kommunikáció maga válik az akció, a szerveződés formájává, és ugyanakkor a célok kommunikálója is. Ez a globális kommunikációs közösségek egyik típusát alkotó folyamat adja a globalizáció elleni mozgalmak egyik nagyon fontos, újnak mondható sajátosságát. A modernizáció 19-20.századi mozgalmai az írott sajtó, a nyomtatás révén kommunikáltak, amelyet később az elektronikus média, főként a televízió szorított háttérbe, hogy majd a globális és az anti-globalizációs mozgalmak az elektronikus kommunikáció új formái révén kerüljenek kapcsolatba tagjaikkal és környezetükkel. Az akciókat megelőző és kísérő szervezés, az akció lefolytatása, majd az azt követő belső és nyilvános viták egyaránt az elektronikus, komputerizált kommunikáció révén zajlanak. A globalizáció-ellenes mozgalmak ezzel átveszik és saját céljaikra alkalmazzák a globalizált struktúrák saját kommunikációs rendszerét, annak alternatív felhasználása révén tiltakoznak a globalizáció ellen.

 Az elektronikus kommunikáció maga is a tiltakozás médiuma lett , így a nagy nemzeti-nemzetközi szervezetek adatbankjaiba történő behatolás, az ott elhelyezett tiltakozó szignálok és logo-k készítése a tiltakozó célú „hackerizmus”, avagy a tömeges E-mail levelek küldésével történő tiltakozás egyaránt ennek a megszervezését szolgálhatják[23]. Ez azonban többnyire kísérőjelensége  a globális szervezetek és konferenciák elleni direkt akcióknak. A direkt akciók a korábbi radikális mozgalmak által a címzettekkel szembeni demonstratív és direkt kényszerítő tiltakozási formák megszervezésének hagyományát fejlesztik tovább. Az akciók a résztvevők sokféleségének és sokféle motívumának, kapcsolódásának következtében csak részben koordináltak és szervezettek. A globális kommunikációs kampány által mobilizált csoportok akciói azonos helyen és időben zajló rendezvény ellen párhuzamosan és egymást keresztezve is végbemehetnek. Emiatt az akciók sokszínű palettája nem jellemezhető egységesen. Egészében véve vegyes stratégiát foglal magába, amelyben a konvencionális elemek mellett az erőszakos és jogellenes formák különböző mértékben, de helyet kapnak. Mivel nincsen felelős koordinációs bázis, mint a nemzetállamokban szervezett tiltakozások és kampányok esetében, az elfogadott akcióformákra való korlátozódás aligha kérhető számon. A legtöbb esetben nem adnak ki legális demonstrációs engedélyeket a rendvédelmi szervek a rendezvény közvetlen helyszínén, esetleg korlátozzák a bármely célú szabad mozgást ott, s ilyenkor az egyébként legális, közvetítő jellegű tiltakozások szervezői és résztvevői is, amennyiben belépnek az elzárt terekre, avagy megkísérlik a behatolást szabályszegést követnek el, felelősségre vonhatók, főként ha szembeszegülnek a rendvédelmi szervekkel, és illegális behatolást kísérelnek meg pl. kerítések lebontásával. A közrendvédelmi partnerség hiánya, illetve ellehetetlenülése így megnöveli a tiltakozók direkt-kényszerítő jellegű tiltakozásának valószínűségét. A heterogén és eltérő célokat és stratégiákat követő tiltakozási potenciálon belül pedig nagy valószínűséggel akadnak olyanok , akik az engedélyezett akciók, pl. tüntetés során avagy annak kísérőjeként illegális, tárgyak elleni erőszakot jelentő rongálást, vagy akár személyeket is veszélyeztető ellenállást folytatnak. Elhíresültek a francia Bove McDonalds-ellenes akciói, avagy a más globális hálózatok, mint a Nike elleni rongálások. De gyakran előfordul a nemzeten belüli radikális mozgalmak repertoárjaiból a kerítések és kordonok megrongálása, a rendfenntartók megdobálása, a közelharc, illetve az elzárt közlekedési útszakaszok blokkolására tett kísérletek ülve, vagy felvonulva.

 Összességében tehát heterogének az akcióformák és a tárgyak elleni erőszak meglehetősen elfogadott a tiltakozók körében, akárcsak a rendvédelem szerveivel szembeni erőszakos ellenállás. Az akcióformák eme heterogenitása kedvez az erőszak eszkalációjának , amelybe az eredetileg békésen, konvencionálisan tiltakozó csoportok, illetve külső szemlélők is belesodródhatnak. Hasonlóan a nyugati demokráciákban működő heterogén alternatív mozgalmakhoz, amelyeknek van erőszakmentes, „softliner” és radikális „hardliner” irányzatuk, a gyakorlatban a két irányzat közösen lép fel egy adott konfliktus keretében, és együttesen is elhatárolhatóak a személyek elleni terrorizmus stratégiájától.

 A posztmodern, globalizáció-elleni tiltakozás olvasata, értelmezése sokféle lehet, mást és mást jelenthet a résztvevők, a szimpatizánsok az ellenfelek és a közönség számára. Nincsen egységes célrendszere, szervezeti kerete, akcióformája és stratégiája, és ennek megfelelően a „happening” dramaturgiája és annak visszhangjai egyaránt sokféleképpen variálódnak. A heterogenitás, a radikalizmus, és a rendezvényi rizikók növekedése, az elektronikus médiákhoz kötődő mobilizációs mintával együtt visszatérő sajátosságai a globális rendezvények egyre növekvő sokaságának és a globalizáció-ellenes globális ellen-elit kialakulását jelzik. Ennek az ellen-elitnek a rekrutációja a sok szabad idővel és kulturális tőkével, valamint kommunikatív potenciállal és hatékonysággal rendelkező a jóléti demokráciákban kialakult radikális baloldali-alternatív miliő, amely a baloldali-alternatív mozgalmak új tiltakozási potenciálját alkotta meg a globális társadalmi-politikai térben. Mobilizációjának lehetőségét a globális problémák tudatosítását elősegítő globális kommunikációs rendszerek, és az azok szélesebb körű hozzáférhetőségével kialakuló szervezeti és mobilizációs hálózatok hordozzák.

     A globális demokráciáról, a nemzetközivé váló döntéshozatal demokratizmusának problémáiról folytatott viták az új nemzetközi rendszer egyik sajátosságaként a „démosz” hiányát vetették fel, illetve a „globális civil társadalom”, mint a globális NGO –hálózatok alkotta új ágens kialakulásáról beszéltek[24]. Ahogyan a globális szervezetek megkísérelték és megkísérelik a döntéshozatalukat legitimáló politikai-társadalmi hálózatok megszerveződésének felmutatását az NGO-árnyékkonferenciák megszervezésével, úgy kialakul a kivonulás és tiltakozás globális civil hálózata, amelyet radikalizmusa elhatárol a 90-es évek során létrejött, a nemzetközi szervezetekkel és azok árnyékában felnőtt globális NGO-technokráciák „policy network”-jétől. A kívülről való tiltakozás és nyomásgyakorlás eme ágensei a kollektív tiltakozás új arénáit hozzák létre, amelyekben a közös címzettek, a globális struktúrák ágensei elleni fellépés a célok, a szervezeti forma és az akcióforma globális sokféleségével jellemezhető „szivárványszín koalíciót” alkot a globális civil társadalom „ellenzéki”, disszenter képviselőiből. Jóllehet mobilizációik nem tekinthetnek vissza a küzdelmek hosszú történetére, de a nemzeti kereteken belül megszerveződő baloldali-alternatív tiltakozási kultúrák globális örököseinek tekinthetőek, olyan új típusú tiltakozásokat hordoznak, amelyek átalakítják mind a tiltakozás, mind pedig a tiltakozással szembeni politikai-adminisztratív ellenőrzés struktúráit. A tiltakozás és a mobilizáció szerkezete átalakul, a lokális, nemzeti és regionális arénák kiegészülnek a globális konfliktusok megoldására való globális mobilizáció és tiltakozás kísérleteivel.

 

A globális mozgalmak elméleti elemzései

 

Az eddig ismert, még többnyire a 20. században publikált, „Seattle előtti” elméleti elemzések nem foglalkozhattak még a globalizáció-ellenes tiltakozó mozgalmak konkrét megnyilvánulásaival, azonban több olyan trendet diagnosztizáltak még a 20. század mozgalmaiban, amelyek a „régi” típusú „új társadalmi mozgalmak” átalakulását vetítették előre, és megalapozzák a 21. század kialakuló új mozgalmainak elemzését. A kialakulás alaptendenciáinak jelzéseiről, diagnózisairól van szó, amelyeket hasznos az új mozgalmak elemzőinek megismerni, de még nem magáról az elemzésről, amely csak kialakulóban van. Ugyancsak előrebocsátanám, hogy ezek a 21. századi mozgalmakkal foglalkozó elemzések gyökeresen megváltozott forrásbázison és metodológiával kell ,hogy megszülessenek. A 19-20. századi modernizációs és az alternatív mozgalmak elemzői a huszadik században kialakult módszertant alkottak a sajtó és tömegkommunikációra, a résztvevő megfigyelésre alapozva. A forrásbázis, és vele az egyre tökéletesebbé váló módszertan egy csapásra történelemmé vált a cyberspace-ban megszerveződött globális mozgalmak megjelenésével. Az újságok többé már nem árulkodnak úgy a tiltakozás trendjeiről, minta a 19-20. században, és sem  a televízió sem a rendőrségi statisztika nem vált , mint egyesek vélték,  az új médiummá, forrássá a mozgalmak és tiltakozások megismerésére a 21. században, hanem maguknak a mozgalmaknak az elektronikus alternatív médiájára lehet és kell is alkalmaznia  kommunikáció és diskurzuselmélet módszereit, ahhoz, hogy alaposabban megismerjük a 21. századnak a globális elektronikus térben megjelenő mobilizációs struktúráit.

A most röviden ismertetett néhány szerző munkáitól tehát ne is várjuk el, ami nem elvárható. Jelentős előrejelző, trend-diagnosztikus elméleti teljesítményük van, amelyet azonban rövidesen leváltanak majd az alkalmazott kutatásból származó, azokra épülő és abban megméretett elméleti modellek.

A globalizációs folyamat hatásait  Michael Zürn Kormányzás a nemzetállamon túl című munkája úgy értelmezi, mint azt a folyamatot  amelyben „ a társadalmi tevékenységi rendszerek határai eltolódnak a nemzeti társadalmakon kívülre, azonban nem globalizálódnak még ezáltal”[25]. A globalizáció tendenciája szerinte az, hogy „a csere, a termelési folyamatok relatíve kiterjednek a határokon kívülre, a gazdaság, a környezet, az erőszak a mobilitás a kommunikáció és a kultúra területein…”[26] A nemzetközi alrendszerek kialakulása, a globális társadalmak születése azon alapul, hogy” a tranzakciók költségeinek csökkenése a társadalmi-gazdasági változás megértésének kulcsa. Ott, ahol a távolság legyőzése már nem, vagy alig jelent specifikus tranzakciós költségeket, kiterjednek és elmélyednek a társadalmi kapcsolatok.”[27] A globális politika szereplői között az elemzők beszélnek a globális városokról, a globális elitekről, a globalizálódott médiáról, az államközi rendszerekből  kialakuló integrációkról és funkcionális rezsimekről, valamint a globális civil társadalomról is[28]. Ezek között jelennek meg a globális, a földgolyó egészén, vagy nagy régióban elterjedve működő társadalmi mozgalmak, amelyek a globális civil társadalom előfutáraiként értelmezhetőek.

 Ahogyan Albrow fogalmaz A globális korszak című munkájában,  „a fejlődés a globalitás felé.. a gyakorlatok, értékek, technológiák…fejlődése globálisan…a globális gyakorlat hatásainak növekedése az emberi életre…s e területek interakciója.”[29] Mint mozgalomkutató, ebből a perspektívából kívánok foglalkozni itt a globalizáció jelenségei közül a transznacionális, a globális mozgalmakkal, először Martin Albrow „A globális korszak” című művének idevágó gondolatmenetét rekonstruálva, majd néhány gondolatát saját, illetve más mozgalomkutatók tapasztalataival ötvözve, kritizálva kísérlem meg kibontani. Albrow úgy értelmezi a globalitást ebben a művében, melyszerint ” a globalitás…abban  különbözik a modernségtől, hogy nincs meg benne a központi ellenőrző hatalom eszméje”[30]. Azaz, a globális társadalom már nem áll szemben a homogén és unikális erőszakmonopólium-intézménnyel, az állammal, mint a civil társadalom és az állam a nemzetállami logikájú intézményrendszereken belül, hanem hatalmi centrumok pluralitása, és ezek komplexumai jelentik ellenpólusát, amelyet államok integratív szervezetei, tömbjei, illetve nemzetközi rezsimek és a globális elitek jelenítenek meg.

 Albrow szerint a globális mozgalmak „ az absztrakt univerzalizmus modernségének termékei, amely internacionalizmust hoz létre”[31], amelyre példa a nemzetközi munkásmozgalom. De ugyanakkor „ a globális korhoz tartozik egy másik momentum is, a reakció a globalitásra, a fellépés a globális értékekért a … globális chiliazmus.”[32] Albrow erre  Moon szektát, avagy kisegyházat hozza fel példaként. A globális mozgalmak Albrow modelljében egyszerre a globalizáció termékei, ugyanakkor utópiájának megfogalmazói, fejlődését előrevívő élcsapatok, vannak közöttük azonban a globalizáció hatásaihoz reaktíve, negatív következményeinek elhárításának igényével fellépő, és proaktív, a globalizáció beteljesedése révén új előnyöket remélő mozgalmak is. A globális mozgalmak mind a „nemzetállami kereteken túlmutató identitásokon alapulnak” és a”nemzetállami politika definícióin túlmutató jelentőségűek..”[33] ” A  nemzetállami politizálás iránti érdeklődés visszaesése olyan mozgalmakban való elkötelezettség megerősödéséhez vezet, amelyek az embereket világméretekben mobilizálják, és olyan problémákat tematizálnak, amelyek a nemzetállam napirendjén csak marginális szerepet játszanak.”[34].

 Így Albrow a következő mozgalmakat említi meg, illetve jellemzi globálisakként[35]:feketék, ökologisták( pl.Greenpeace), az iszlám fundamentalisták, a  feministák, a  békemozgalom, a munkásmozgalom és az alternatív mozgalmak. Hogy a globális mozgalmak a globalizációs folyamat elutasítói is lehetnek, ez a probléma egyáltalán nem jelenik meg Albrow-nál. Az iszlám fundamentalistákat sem tekinti ilyeneknek. Nem foglalkozik egyáltalán azzal az igen elterjedt és sajátos, a globalizációs technológiák elleni diffúz tiltakozó hullámokkal, mint a komputervírusok termelése és terjesztése, a komputerhálózatok leleplező célú feltörése, lebénítása jelentenek. A globális deviancia mozgalmai így kikerülnek elméletének látóteréből, hiszen Albrow a globalitást a modernitás leváltójának, és ezáltal az anti-modernség attítűdje felszámolójának tekinti a modernitáséval együtt. Ennél differenciáltabb a már említett Zürn-féle megközelítés, amely a globalizáció által előhívott fragmentációs mozgalmakról, mint falysúlyos tényezőkről értekezik a globalizációs folyamatok eredményeként. Idesorolja az etnikai reneszánszot, a szeparatizmust, a „fragmentációs” mozgalmakat, amelyek a nagyobb integrációk világa ellen lépnek fel a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt[36]. Az iszlám fundamentalizmust is ilyen, a globalizációs hatások mobilizálta, ám éppen a globalizációs tendenciák ellen fellépő mozgalomként elemzi. A nemzetállami és a globális mobilizációk viszonya ugyanakkor nem jellemezhető zérus-összegű játékként: a globális és a nemzetállami mobilizációk intenzitása bizonyos helyzetekben akár párhuzamos is lehet, tehát nem jelenti a globális aréna megjelenése szükségképpen a nemzetállami kereten belül működő civil társadalom aktivitásainak lecsökkenését.

 Albrow elemzései a globális mozgalmakról két, egymást metsző tendenciát kapcsolnak össze. Egyrészt a fogyasztásra, az életstílusra, a növekvő személyi kulturális tőkére épülő kapitalizmus megnöveli a civil társadalom forrásainak, kulturális tőkéjének mennyiségét, amelyet a modern kommunikációs technológiák révén eredményesen használhatnak fel a globális arénában is.”A globális mozgalmak ereje azon alapul, hogy világszerte egészen köznapi emberek egy kis többlet energiával és idővel szabad döntésükkel a közös ügy mellé állnak. E mozgalmaknak nincsen sok pénzük, sem átfogó infrastruktúrájuk. Azonban emberi, jobban mondva kulturális tőkével bőven rendelkeznek. A bizonyos értékek melletti elkötelezettséget használják fel , és olyan tudásból és ismeretanyagból profitálnak, amelyet sem az állam, sem a munkaadók, sem egyházak nem tudnak ellenőrizni, és nem használható fel a magánfogyasztás céljaira sem.”[37] A globális „kultúrkapitalizmus” megnöveli a társadalom tagjainak kulturális tőkéjét, egyre szélesebben teríti azt, viszont ezt a széles körben hozzáférhető kommunikációs-interakciós készséget és képességet a Rendszer ellen szerveződő hálózatok is felhasználhatják kialakulásuk és működésük során. [38] Másrészt létre jön az ún. globális nyilvánosság, a „globális elitek” részvételével, amely  a „globális civil társadalomnak” az avantgarde-ját jelenti[39]. „Ilymódon a globalizáció a korlátlan társiasság/társadalmasodás(Vergesellschaftung) újjáéledésével van összefüggésben, a globális közvélemény megjelenésével és a globális mozgalmak megerősödésével. Ugyanakkor kibontakozik a menedzserek és más szellemi foglalkozású emberek olyan új osztálya, amely a globalitást mint saját erőforrását szemléli és használja fel.”[40] „A globális intézmények menedzserei abban a helyzetben vannak, hogy a globális értékeket mint szakterületük követelményeit szemléljék. Minden globális intézményes szektor saját képet alkot a világról és megkísérli azt saját képére formálni."[41] ” A globalitás menedzselése multikulturális értékdiskurzusban zajlik, állandó, a szektorok közötti vitában, amelyben mindegyik a saját dominanciáját igyekszik elérni, anélkül, hogy olyan tekintély állna rendelkezésre, aki ezt a vitát eldöntse.”[42]  Több empirikusan is alátámasztott tendencia mutat a globális elit, a globális menedzser típusának megjelenésére és elterjedésére, azokéra, akik a világ problémáinak menedzselésével foglalkoznak. Mivel a globalizáció egymással inkonzisztens identitások koegzisztenciájának lehetőségét megnöveli, a globális elit egyes csoportjai a globális ellen-elitek tiltakozó mozgalmainak a részesei, aktivistái is egyben.

  Melyek azok a tendenciák a globális rendszerekben, amelyek megnövelik a globális elitek szakértői tudásában rejlő hatalom felhasználásának lehetőségét? „Ezek a globális mozgalmak főként magának a globalitásnak a problémáira orientálódnak és értékeik a globalitásra épülnek fel. Ezen az alapon a globális menedzserek osztályával kerülnek konfliktusba, s gyakran ellenlábasaik. Megkísérelnek befolyást gyakorolni azokra, akik a globális változásokkal foglalkoznak..és akik felelősek ezekért..”[43]. A globalizáció a problémák sokaságát termeli a szakértők számára, akik a globális intézményekben működnek. ”Olyan tevékenységi területek közötti viszonyok, mint a nevelés, az egészségügy., a munkaerőpiac és az igazságszolgáltatás a nemzetállamokon belül régen kialakult és meggyökeresedett kulturális prioritásokon alapulnak, amelyeket az egyes hatóságoknak már-már alig kell befolyásolniuk. A globalizált világban ezek a tevékenységi területek állandó versenyben állnak egymással. Eltűnnek egymás felé a határaik. A globalizáció ugyanis nem vezet az értékkonfliktusok megoldásához, hanem éppen ellenkezőleg, ahol korábban csak technikai kérdéseket láttunk, az értékekről folyó vita éppen most kerül előtérbe, és eléri az intézmények legmagasabb szintjeit”[44]. De ez a konfliktusos viszonyrendszer magába rejti a kooperáció lehetőségét az uralkodó globális elit és a mozgalmi ellen-elit között, pl. a nemzetállami elit-csoportokkal szemben. A konfliktusok sokpólusú dinamizmusa globalizált világban a világos barát-ellenség, mi-ők szerepek feloldódását hozza, olyan „kristályosan „ sokmetszetű és ellenfényben átalakuló konfliktusszerkezeteket, amelyekben a szereposztások gyorsan, és a hagyományos szemléletmód számára meghökkentően alakulnak át. „Az ellenállás a globális kapitalizmus érdekei ellen a globális értékekért való fellépéssel annak a példája…hogy a nemzetállami társadalmon belüli konfliktusok a globális korban egyszerűen az egész glóbuszra áttevődnek”[45]. ”A harcok mennek tovább, miközben a folyamatok, amelyek a csoportok közötti konfliktusokat létrehozták, az egész világra kiterjednek. A gazdag országok gazdagjainak többféle stratégia áll rendelkezésére. A belföldi szegényekkel szövetkezhetnek a más országok szegényeivel szemben.”[46] Ilyen például a külföldi tőkével, munkával, áruval szembeni xenophób fellépés, a migráció-ellenesség, a kiárusítás vádjai a kozmopolitákkal szemben stb. „De a szegény országok gazdagjaival is szövetkezhetnek a belföldi szegényekkel szemben…”[47] Mint például az európai integrációt támogató elitek kapcsolatrendszere, akik az integráció költségeit a társadalomnak az ebbe a folyamatba beleszólással nem rendelkező többségére  hárítják.

 A globális elitek a globalizált társadalmi alrendszerek közötti, a nemzetállamihoz hasonló hierarchiák hiánya, valamint mobil kulturális tőkéjük, hatalmi alapjaik gyors növekedési lehetőségei, illetve átrendezési szabadsága miatt folyamatos konfliktusszituációban léteznek, amely nyitottá teszi őket az ellen-elit  bizonyos csoportjaival való hosszabb-rövidebb távú együttműködésre. Mint a nemzetállamon belüli mozgalmi lehetőségstruktúrák elemzői megmutatták[48], az elitek belső konfliktusa lehetőséget teremt a mozgalmi ellen-elit számára arra, hogy bekapcsolódjék az elitek harcába valamelyik elit-csoport szövetségeseként „alulról való támogatójaként”, és az elitcsoportok nyitottabbak a konfliktusszituációkban az ellen-elit kooptálása és a vele való valamiféle kooperáció felé. „A központi ellenőrző hatalom hiánya a globális intézményekben a globális gazdasági stratégiák szituációhoz kötött volta, és a flexibilis szervezeti struktúrák..” valamint  „az új információs technológiák hatásai”[49] olyan bizonytalanságokat visznek be a globális hatalmi rendszerbe, amely  megnöveli a globális elitek belső konfliktuspotenciálját és nyitottságot teremthet az ellen-elit felé. Mivel a globális elitek hatalmi alapjait jelentő kulturális tőke mobil, hozzáférhető, annak alternatív felhasználása előtt nem tornyosulnak akadályok, s a hatékony kapcsolatteremtési technikák révén gyorsan globális társadalmi hálózatok alakíthatóak ki, a globális civil társadalom mozgalmainak megszerveződése viszonylag kis anyagi-emberi tőkebefektetést igényel. ”A társadalmi rétegződés, az emberek hierarchikus alárendeltsége a hatalom, a pénz és a presztízs alapján többé már nem a direkt osztályhelyzet függvényei, hanem olyan csoportok tagságán alapul, amelyek ezen javak felett rendelkeznek, és szerepeik a tér és az idő feletti rendelkezés módjai szerint definiálhatóak. Ezek a csoportok léptek az osztályok helyére. A mai hatalmi elit az információs technológia, a repülőjegy és több lakó és tartózkodási hely segítségével mozog, tevékenykedik és kommunikál transzkontinentális szinten.”[50]  A globalizált világban az a mérvadó, hogy társadalom tagjai „különböző mértékben férnek hozzá a hatalomhoz és a forrásokhoz, amelyek eltérő személyes elkötelezettséget jelentenek az utazásban és a telekommunikációban. A közlekedési és a kommunikációs technológiák hatalmas kiterjedése révén sokkal könnyebbé vált a kiterjedt hálózatok fenntartása. Ennek következtében a társadalmi rétegződés számára döntő szerepet játszik, hogy milyen mértékben képes az egyén mindenkori szférájában kommunikálni és mozogni. Nagyjában és egészében a személy térbeli korlátai forrásaitól függenek, amelyekkel szférájában rendelkezik.”[51]  A globális kommunikáció felgyorsult a nemzetállamon belüli kommunikációhoz képest, s így a globális hálózatok a globális kollektív cselekvés virtuális formái akár gyorsabb és könnyebb mobilizációt tesznek lehetővé, mint egyes nemzetállamokon belül.

 A globális mozgalmak általános elemzésében Alain Touraine francia, Alberto Melucci olasz és Manuel Castells spanyol kutatók hozzájárulását lehet elméleti síkon kiemelni, és persze, mint a fenti idézetekből is kitűnik nagyon sokan, egyre többen foglalkoztak és foglalkoznak alkalmazott kutatásukkal. Touraine, Melucci és Castells egyaránt identitási mozgalmaknak tekintik a globális mozgalmakat, amelyek az információs társadalom virtuálissá váló struktúrái következtében a  diszkurzív térben megszerveződve az „ uralkodó kódok kihívásával-átalakításával”(„challenging codes”, Alberto Melucci)[52] hozzák létre új típusú kommunikatív közösségeiket.E koncepció visszanyúl Habermas kritikai nyilvánosság-elméletéhez, amelyek kortárs ágenseinek a 20. század új társadalmi mozgalmait tekintette[53] és Alain Touraine aktor-cselekvés kapcsolatrendszerének elemzésére[54], s ezzel az új mozgalmak elemzését határozottan a „régi”, a 20. századi alternatív mozgalmak közelébe horgonyozzák. Jóllehet, mint például Nyíri János Kristóf recenziója[55] Castells három kötetéről helyesen emeli ki, hogy kötődik a baloldali társadalomelméleti hagyományhoz, azonban a globális mozgalmakat a maguk ambivalenciájában, mint a mozgalmakat és ellenmozgalmakat magába foglaló komplex együttest szemléli[56], és ezzel szakít az alternatív mozgalmakat a 20. század végén egyoldalúan baloldali-liberális mozgalomtípusként jellemző szemlélettel. Példái, a zapatisták(Mexikó), a Japán Aum szekta és az amerikai szélsőjobb terrorizmus nem hagynak semmi kétséget afelől, hogy szerinte sem a régi baloldalt folytatják a globális mozgalmak a 21. században, hanem ambivalens jelenségek mind a globális demokrácia, mind a globális civil társadalom kialakulásának szempontjából.

 

A  globális mozgalmak  sajátosságai

 

A következőket lehetne  itt összefoglalóan kiemelni az eddigi elméleti irodalomból, azzal a fenntartással, hogy ezek a globális mozgalmak általános trendjeit jellemzik, és nem specifikusan a globalizáció ellen globálisan szerveződő Seattle-típusú tiltakozást, amelyek a 21. század új jelenségeinek, s majd kiderül, nem –e trendjeinek tekinthetőek.

 

·         Mobilizációs folyamatuk több szektorban, funkcionális és kontinentális „szférában” zajlik. Ennek következtében multikulturális jellegűek, egy, avagy több téma körül szervezik, mobilizálják transzkontinentális módon támogatóikat és tagjaikat, illetve ellenfeleik is így szerveződnek, mobilizálódnak. Globális mozgalmak és globális ellenmozgalmak feszülnek egymással szemben, mint  pl. a feministák és a natalisták az abortusz-téma kapcsán globális térben.

 

·         Témáik, orientációjuk olyan, amely lehetővé teszi a transzkontinentális szerveződést, az összes kultúrákból, ha  egyenlőtlenül is a kapcsolódást, mint pl. az ökológiai avagy az antimilitarista tematika. A címzettek, akiknek a tiltakozás témájában dönteni, felelős módon lépni kell többnyire szintén globális aktorok, elitek, nemzetközi szervezetek és rezsimek, mint például a klíma felmelegedése , az üvegházhatás kérdéskörében.

 

 

·         Szerveződésük laza, globális hálózat, amelyet a modern kommunikációs technológiák tesznek lehetővé. A személyi és anyagi erőforrások mobilizálása a mozgalmon belül nem mindig globálisan centralizált, mint a Greenpeace, avagy bizonyos szekták, a Moon, a Krishna esetén, hanem lehetséges a nemzeti integrációk, a regionális szövetségek, de a tagszervezeti identitás alapján álló autonóm részegységek közötti koordináció is.

 

A globális mozgalmakon belül elkülöníthetőek a globalizációt ellenző, reaktív mozgalmak, amelyek az azzal járó új hátrányokat kívánják elutasítani tiltakozásukkal, és a globalizáció új előnyeiből maguknak részesedést biztosítani kívánó proaktív mozgalmak[57]. A reaktív mozgalmak stratégiája a globális elitekkel szembeni konfrontáció és konfliktus, a proaktív mozgalmak viszont kooperációra készek a globális elitekkel és szervezetekkel. A reaktív tiltakozó mozgalmak akció-orientáltak, a proaktív mozgalmak inkább a kommunikáció, az intézmény- és hálózatfejlesztés, a beleszólás kiterjesztésének hívei. Az akcióorientált mozgalmak tiltakozó hálózatokat szerveznek, a proaktív mozgalmak pedig kampányokat, amelyekben sajátos céljaik érdekében gyakran szorosan együttműködnek az adott politikaterületen működő nemzetközi szervezetekkel és lobby-val. A reaktív mozgalmak expresszívek, tiltakozásuk életfelfogásuk kifejezését szolgálja a proaktív mozgalmak az instrumentális érdekérvényesítési logikát követik[58]. Az egymástól meglehetősen eltérő profillal rendelkező reaktív és proaktív mozgalmak adott konfliktusban azonban együttműködhetnek bizonyos közös célok érdekében, egyikük a „hardliner” másikuk pedig a „softliner”stratégiát alkalmazva.

 A globális mozgalmak aszerint is tipizálhatóak, hogy a lokális, a nemzetállami, a regionális-kontinentális és a transzkontinentális-globális szinteken milyen erősséggel , intenzitással vannak jelen, szerveződtek meg. E tipizálás alapján a globális mozgalmak között a lokális-regionális gyökerű, az azokra épülő globális, illetve az azok híján eleve globálisan szerveződő, vagy a globális szintről a lefelé szerveződő mozgalom típusát különíthetjük el. A centrifugális, a központból, a globális szintről szerveződő, és a centripetális, a bázisközösségek hálózatától a globális szintre jutó mozgalom dinamikája választható el így egymástól ideáltipikus módon. A gyakorlatban persze a két fejlődési vonal akár párhuzamos is lehet.  A globális mozgalmak ugyanis felépülhetnek minden szerveződési szinten az arányos jelenlétre, de megjelenhetnek anélkül, vagy csak bizonyos szinteken. Ugyancsak tipizálási szempont, hogy mely régiókban terjedtek el, illetve ezzel kombinálható, hogy honnét kapják támogatásukat.

Eszerint beszélhetünk az OECD-világ mozgalmairól, vagy a „global underdog” szegény régiók mozgalmairól, a második szempont szerint pedig ugyanígy a gazdag világ támogatta, avagy a szegény világ támogatta mozgalmakról. Hiszen az iszlám fundamentalizmus pl. elterjedt mindkét a gazdag és szegény világban is, de támogatottsága az utóbbira korlátozódik. A globális ökológiai mozgalom viszont szintén mindenütt jelen van de támogatottsága az első világból jön. A lokális és a globális civil társadalom ereje is régiónként eltérő kombinációkat mutathat, hiszen gyenge civil társadalmakat a globális szintről „penetrálnak” bizonyos mozgalmak, mint az Európán kívüli világban, vagy a kommunista rendszerekben, és erős belső civil társadalmakra erős globális kötődések épülhetnek fel, mint az OECD-országcsoport magját alkotó jóléti demokráciákban.

  Fontos a differenciálás a különféle globális mozgalmak között, hiszen ha csupán ama kritérium szerint a globális mozgalom kategóriájába soroljuk őket, hogy transzkontinentálisan vannak jelen, viszonylag közös témáik, működő hálózati kapcsolataik vannak, akkor nagyon heterogén mozgalom-együttest sorolunk egy kategóriába. Ez olyan egyszerűsítés volna, mint a lokális, avagy nemzetállami szintű megszerveződés alapján közösséget feltételezni a mozgalmi szektor azonosítható alanyai között. A globális mozgalmi szektor megszerveződése már önmagában véve is innováció, újítás a korábban csak, vagy elsősorban nemzetállami, vagy regionális, illetve lokális alapú szerveződéssel szemben, és új viszonyrendszerek is létrejönnek a globalizált mozgalmi szektorral együtt. Kialakul bizonyos specifikus szelektivitása, amely bizonyos témákat, bizonyos csoportokat , bizonyos szerveződési módokat preferál, másokat diszpreferál, ha a lokális-nemzetállami-regionális szintekhez hasonlítjuk. Nem ugyanazok a mozgalmak vannak jelen a különböző szinteken, s ha igen, eltérő a súlyuk. Nyilván a grass-roots szerveződés nem lehetséges globális szinten, de elterjedt a lokális-nemzetállamin.

 A globális mozgalmi szektorba csak a „nagyok nagyjai” jutnak ki a lokális és a nemzetállami szintekről, hiszen a globális társadalmi-politikai térbe való kilépés lehetősége az egyébként forrásokban többnyire szegény mozgalmaktól viszonylag nagy energia és időbefektetést követel meg. A „gazdag” régiók, a Nyugat felülreprezentáltak a globális mozgalmak bázisterületei között. A szegény régiók globalizálódása így ezen a területen is a gazdag világ támogatásától válhat függővé, a modern technológiák és  know-how rendelkezésre bocsátásától. Az ilyen „handicap” kiküszöbölését szolgálják a szegény és tapasztalatok híján lévő területek mozgalmi szektoraiba, civil társadalmaiba  a fejlett világból érkező amerikai és európai segélyprogramok, mint pl. az USAID és a Phare  a kilencvenes években Magyarországon, amelyek többek között a helyi civil szervezeteknek a globális hálózatokba való bekapcsolódását is segítették.

 Az erőforrásoktól, az elfogadástól és támogatástól való függés a globális mozgalmi szektorban még nagyobb, mint a lokális és a nemzetállami szinteken. Ez a globális mozgalmak demokratikus legitimitásának problémáját, demokrácia-deficitük kérdését veti fel[59]. A globális működés során ugyanis elválhatnak a helyi aktivisták részvételétől és ellenőrzésétől, és közeledhetnek a globális elitekhez  és szervezeteikhez ,révén a globális establishment-hez. A globális bürokráciák önérdeke is lehet, hogy saját reszortjuk helyzetét megnövelve segítsék az azonos területen működő globális civil kezdeményezések kialakulását, s ezáltal az elit és az ellen-elit túlságosan is közeli kooperációja alakulhat ki az állampolgári ellenőrzést nélkülöző térben.. A globalizáció-ellenes mozgalmak, amikor repedéseket hoznak létre a nemzetállamokon belül kialakult közrendvédelmi partnerség keretein, megkérdőjelezik magát a jogállami konszenzust is, amellyel szemben, avagy azt helyettesítően még messze nem alakultak ki a globális demokrácia intézményes modelljei. Azonban a konfliktus itt is kihívást jelenthet a konszezus és az intézményépítés folyamataival szemben, és a problémák a megoldásuk felé vezető út állomásaivá válhatnak a demokratizálódásnak a nemzetállamon túli fejlődése révén.

 

 

2. A 21. század kihívásai  az  NGO-k számára

 

 

A Salamon-Anheier kiadta nemzetközi összehasonlító kutatás kötete a non-profit szektor globális fejlődéstendenciáiról zárófejezetében elemzi a főbb fejlődési  trendeket a 20. század végén:

- a legitimitás, elismertség növekedése,

- a partneri viszonyrendszer kialakulása a kormányzattal,

- a  professzionalizáció szolgáltatásaiban

-  és a globalizálódás tevékenységében és kapcsolatrendszerében[60].

 Anheier és Kendall másutt az európaizálódást, az unió kialakulásának és fejlődésének folyamatat elemezte a régió civil szférájának jelene és jövője felé irányuló fontos kihívásnak, alakító tényezőnek, formálódó trendnek.[61] 

Érvényesülnek-e és ha igen akkor hogyan ezek az általános és a sajátos posztkommunista átalakulással összefüggő regionális tendenciák a magyarországi civil szektor fejlődésében a 21. század elején?

 

A partnerség létrejötte

 

A nonprofit, civil szféra az állam/kormányzat és a piac közötti, köztes szektor. Az ebben működő csoportok és szervezetek ennek következtében azonosságukat, identitásukat az e két pólussal szembeni különbségükből vezethetik le. Aligha járható út tehát számukra, hogy azzal igazolják, legitimálják tevékenységüket, hogy jobban és többet tudnak teljesíteni abból, amit a kormányzat avagy a piac szolgáltat a társadalom számára.A kormányzati szervezetek esetenként szívesen ruháznak át bizonyos feladatokat nem-kormányzati szervezetekre, sőt ahhoz anyagi támogatást is biztosítanak. Ilyesfajta együttműködés kialakult már Magyarországon is, pl. a környezetvédelem és a szociális ellátások területein. Ha  a civil szervezetek kormányzati feladatokat vállalnak át, és ezt állami segítséggel teszik, akkor veszélybe kerülhet autonómiájuk, illetve alternatív fórum-jellegük a kormányzati szférához képest. Az autonómia és a kooperáció olyan vegyületét kellene kialakítani a kormányzati hatóságok és hivatalok, valamint a civil szervezetek között, amely lehetővé teszi a nem-kormányzati szervezetek bevonását bizonyos ügyek kezelésébe, ám ugyanakkor nem változtatja őket a kormányzati szférától függő szereplőké. De a civil  szféra mindíg az emberi jogok "őrkutyája"(watchdog)kell, hogy  maradjon  a hatalom gyakorlóival szemben, akik tömeges döntéshozatali és igazgatási feladataik során óhatatlanul és szükségképpen változó mértékben és módokon, de gyakorlatilag elkerülhetetlenül sértik meg egyének és csoportok emberi jogait. A civil szférának tehát a kormányzat felé meg kell őriznie autonómiáját, és sajátos profilját, még akkor is, ha aktívan együttműködik vele. Magyarországon a kooperáció lehetősége növekszik a civil szervezetek és a kormányzat között általában az Európához való csatlakozás következtében, mivel e folyamatban a Közössség saját belső gyakorlatának megfelelően valamiféle szerepet szán a nem kormányzati szervezeteknek , és  különféle kérdésekben valamennyire közelít az NGO-k képviselte állásponthoz. A civil  szervezetek aktivitása azonban nem helyettesíti , csupán kiegészíti az állami szervek felügyelő és ellenőrző munkáját. Nem a kormányzati funkció, felügyelet, vagy a szolgáltatás társadalmasítása, saját kézbe vétele az NGO-k célja a jogállamban, hanem az államilag szervezett szolgáltató és jogérvényesítő tevékenységek civil kontrollja, amely önálló profilt jelent az intézményesített állami és politikai kontrollnak a jogállam  eljárásaihoz képest.

 Nem a  korlátozott civil források miatt szükséges rossz az állami jogvédelem, hanem azért, mert a bürokratikus racionalitás nélkül nem biztosítható a tömeges ügyintézés. A bürokratikus tömegracionalitás kizárólagossága mellett azonban elhalványulnának a humán értékek racionalitásai, az egyedi ügyek méltányosságért és igazságosságért kiáltó természete. Nos, ennek a biztosítása jelenti a civil szféra politikai racionalitását. Ha nem képes a jogállam biztosítani a saját intézményesített területén kívüli külső kontrollt, akkor a belső kontrollok érvényessége megfárad. A civil szférának tehát nem a hatóságok helyettesítése a célja, hanem az, hogy kiegészítő, informális, alternatív korrekciós fórumokat nyisson meg a rászoruló kliensek számára, akiknek egyéni forrásaik szűkössége, nyelvi korlát, menekült státus, bűnvádi eljárás miatt nincsen arra lehetőségük, hogy teljeskörűen felhasználják a jogállam biztosította jogi-politikai eszközöket, és a civil szolidaritás kiegészítő fogódzóit kell megkeresniük.

 A civil szervezetek hálózata, Karl Deutsch nagyhatású könyvének szóképét elkölcsönözve a “kormányzat idegei” funkciót vállalhatja fel a politika rendszere számára. Közvetítheti “early warning”, “watchdog” mechanizmusként a társadalom új szenzibilitásait, igényeit a hatalmi centrumok felé, illetve a hatalmi rendszer belső feszültségeinek, konfliktusaink társadalmilag kifogásolt problémáit fogalmazza meg.Ebben autentikus azonosságát, önálló profilját a nem-professzionális jelleg adja, a civil szervezet ne akarjon jobb parlament,képviselő , alkotmánybíróság és ombudsman lenni, annál, amilyen éppen van hanem ezek által a saját bürokratikus és politikai racionalitásuk miatt nem érzékelhető szociális problémákat a maga saját nem-profi, nem hatalmi logikájú közvetítő rendszerével kell megragadnia, és a politika folyamatába belevinnie.

 

A professzionalizáció

 

A piachoz való viszonya a civil szféra a kormányzattal szembeni autonómiájának forrásává lehet. A vállalatok, vállalkozások, nemzetközi vagy belső támogatásai ugyanis megszabadíthatják a civil szférát az állami mankók túlzott igénybevételétől. Kétségkívül problematikus az egyáltalán nem szociális profilú friss posztkommunista piacgazdaság szereplői és nyertesei, az új tulajdonosi avagy menedzser ill. középosztályok „filantrópiáját” a régóta stabil és a kapitalizmus nyílt farkastörvényeit több évszázados szocio-kulturális normarendszerrel, adakozási, segítségi, egyesülési és önsegélyező kultúrákkal  ötvöző hagyományain mérni. Hogy lezajlik e ilyen és hasonló hosszabb vagy rövidebb távú folyamat a kulturális tőke akkumlációjának eredményeképpen, az nem más mint nyílt kérdés. Ami azonban már eléggé jól áttekintett valóság, az az állami és fél-állami szabályozások ama rendszere(alapítványok, adószabályok, kormányzati elvárások, egyházi aspiráció stb. tömege) amely a kormányzat területén túlnyúlik és a civil társadalom aktorait a civil szervezetek létrehozására és működtetésük forrásainak biztosítására serkenti. Ilyen hatása van és lehet a  külső mintának(„a” Nyugat, „az „ EU) melyeknek folyamatos propagálása részben a kutatók és eredményeik mediális közvetítése révén folyik egy jó ideje. Nehezen lehet ennek strukturális hatásairól, valódi kontúrjairól, a piacgazdaság szocializációjáról és szolidarizációs elemeiről megfogható és ellenőrizhető állításokat és általánosításokat alkotni a közvetlen eseteken és  statisztikai tényeken túl a támogatásokról és az adógaras sorsáról.A szociális szolgáltatók kiépülése befejezetlen folyamat, a kormányzati szektorok sem rendezettek, ennek következtében a civil aktivitások profilja ezeken a területeken átmeneti. De itt sem szabad a profizmus csapdájába esni. A hatékony, piaci részesedéssel rendelkező vállalkozások nem lehetnek civil szervezetek, akárcsak a profi gyűjtögetés sem civil tevékenység, hanem a jóléti szektor egyik sajátos profilú szegmense. A civil szervezetek azonosságát felbomlasztja a professzionális szolgáltató tevékenység megszervezése. A civil szervezet karrierje nem a tőkeerős és profitábilis vállalkozás létrehozása, hanem a non-profit és fél-profi működés fenntartása, az önkéntesség elemének megőrzése, ötvözve a hatékonysággal. Ha a hasonló magyar és a nyugat-európai kezdeményezések mindennapi problémáit vetjük össze, akkor a közismert gazdasági és kulturális különbségek mellett a professzionalizáció értékének megkérdőjelezetlenségével találkozunk nálunk, és annak folytonos problematizálásával, kritikájával Nyugat-Európában. Az USA professzionalizált filantrópiája más modellt hordoz, de itt nem csupán arról van szó, hogy az amerikai modellt a hosszú idő át itt jelentős támogatás sulykolta és sulykolja a poszt-kommunista civil szektorba. A magyar civil szektor hatékonyság orientációja a források szűkösségén alapul, főként a rendelkezésre álló önkéntes szabad idő szűkösségén, amelyből nehezen szánnak a kezdeményezések céljai, formái, gyakorlata közötti nyilvánvalóan szükségképpen felmerülő ellentmondások megvitatására. A külső, a kormányzati és a piaci logikák és racionalitások megkérdőjelezetlen követése a demokrácia problémát kirekeszti a civil szerveződések belső világából. Holott ez ennek a szférának az igazi hozadéka a kormányzat és a civil társadalom viszonyában és éppenséggel ez a profil roppant gyenge Magyarországon. Az alternatív döntéshozatali eljárások problémái, ellen-modelljei helyett az önjelölt tudálékoskodás „úgyis jobban tudjuk és jobban is csinálnánk” kormányzat és gazdaság-kritikája jelenik meg a civil parlamentek felesleges fantazmagóriáiban és a nonprofitnak álcázott hatalmi és nyerészkedési törekvések sokaságában. Ezzel szemben a szektor ethoszát a különbség, a távolságtartás biztosíthatná a kormányzati és a szolgáltatói szerepekkel szemben, amely a belső demokráciát, az alapvető célokat, a szociális kötődést és a folyamatos belső vitákat igényelné a professzionalizáció, a piac és a hatalom csábítása ellen.

  Kétségtelen, hogy erre erőre, forrásokra volna szükség, mind a humán mind a gazdasági tőke oldalán, és kérdéses, hogy vajon ezek rendelkezésre álnak e a 21. század Magyarországán? Létezhet-e, létezik e civil szféra, nonprofit szektor Magyarországon? Vajon a kormányzat és a politikai társadalom és a nem-szociális piacgazdaság között van e olyan gazdasági, politikai és kulturális lehetőségszféra amelyben a statisztikák számain túlmenően valódi civil aktivitásokat lehet azonosítani? Van- e kritikus tömeg személyekben , intenciókban, kultúrában, motivációban?

 

         A globalizáció

 

A nyitott társadalom kedvez a civil kapcsolatok sokféle, a határokon túlnyúló kapcsolódásának és ezt megerősítik a 21. század személyre és csoportra szabott globális kommunikációs technológiái. A „mintakövetés” tehát tulajdonképpen meghaladott fogalom, és valójában a mindenütt jelenvaló globális struktúrák hálózatairól lehet beszélni, amelyek a „globális civil társadalom” elkoptatott szlogenjének valódi tartalmat adnak. A globális NGO struktúra hálózatának rendszere tehát egészen egyszerűen valóban és virtuálisan is jelen van a magyar állam területén, akárcsak az egész világon, társadalmi viszonyrendszereket alakít ki, folyamatokat gerjeszt és gátol. Ebben a vonatkozásban meglehetősen előrehaladott a létező avagy virtuális „magyar” civil szféra globális kapcsolatrendszere. A „magyar” része a „globálnak” és ebből kétségtelen, hogy hatások származnak a lokális szintre is.A problémát, hogy létezik e civil, nonprofit szektor Magyarországon tehát egyszerűen félre is söpörhetjük bizonyos megfontolások talaján.

a.       1989 előtt nem volt, mert nem lehetett.

b.       1989 után meg nem jöhetett(újra) vagy egyáltalán létre, hiszen már nem volt meg a létjogosultsága a globalizált világban.

A „globális civil társadalom” belépett 1989 után a magyar posztkommunista rendszerbe és ott nem ismétlődhet meg a „Nyugatot” jellemző hosszabb távú, kumulatív, stabil strukturális fejlődés, hanem a globalizált, ezredvégi struktúrák hálózatai épültek be , a tér-idő legyőzését megkönnyítő kommunikációs technológiákkal, a globális és a lokális ellentmondására épülő szerkezetekkel és konfliktusvonalakkal, amelyek a „Nyugat” társadalmait is jellemzik. A problémát teht akár megoldottnak is tekinthetjük , azzal, hogy megállapítjuk , nincs is. Ehhez képest akkor csupán arról szól a történet, hogy a fél-periféria globalizációs pozícióinak mely szegmensébe dolgozzák be magukat a globális és a lokális hálózatoknak a magyar állam területén „lerakattal „rendelkező kapcsolódási pontjai. A „lerakat” áll a lokális problémák összegéből és szerkezetéből, a helyi kliensekből, a helyi aktivistákból és a helyi támogatásokból, amelyek a virtuális kommunikatív, hatalmi és gazdasági térben találkoznak a más regionális és régió feletti „lerakatok” kombinációival és kapcsolatrendszerével(interakció).

 A magyar társadalom így problémáival és az azok megoldásaira irányuló törekvésekkel együtt a globális rendszer részese. Jelen vagyunk a globális civil társadalomban. Ez az igazi civil társadalom. Minden addigi a nemzeti keretek, vallási közösségek, etnikai csoportok és szociális problémák kereteit feszegette. A globális civil társadalom a virtuális térben elvonatkoztat a közös közvetítőkön át zajló kommunikációjával a korábbi szegmentált, lokalizált társadalmaktól és a globális elit és ellen-elit kommunikációs hálózatain szervezi meg önmagát. Ennek a szerveződési formának az adekvát csoporttípusa az egyének és informális csoportok laza hálózatára felépülő NGO. A globális civil társadalomba való belépésnek ugyanúgy megvannak ma a feltételei , mint ahogyan  a formálódó civil társadalomba való belépés feltételeit a 18-20. század gondolkodói a „tulajdon és műveltség” kritériumaival azonosították. Sokan látják ma meg Kant gondolkodásában de Hegelében is a globalizált világszellem abszolút tudásának előképét, s ezek a szerzők ,akár más kortársaik, nagy gondot fordítottak a gazdasági és a kulturális tőke azon minimumainak definiálására amely az egyént a civil társadalomba való belépésre jogosítja. A tér és idő feletti szabad rendelkezéssel , a lokális meghatározottságon túlmutató szociális és kulturális terek használatának képességével új , globális „honorácior-elit”(és ellen-elit) alakul ki a globális civil társadalomban , melyek egyik fontos kapcsolódási formája, az NGO –hálózat ezt a tevékenységi formát ugyanolyan korszakos fontosságúvá teszi, mint volt egykor a tőkés magánvállalkozás vagy másutt a kommunista párt. A civil és nonprofit szférák manapság tehát nem véletlenül kerülnek az érdeklődés homlokterébe a „hálózatinak” nevezett „mobil tudástársadalmakban”. Gyengül az állam, a pártok meghalnak és újjászületnek a vállalkozások nehezen definiálják határaikat , az NGO szektor , amely sokáig éppen instabil, fluxus, „kérészéletű” jellege miatt került az előbbiek árnyékába , ma a „gyenge kötések erejét” szemlélteti a globális szociális tér megrajzolásában.

 A nonprofit az NGO ma a kulturális és szociális avant-garde az E-business, a Cyberspace  a tudástársadalom az elektronikus médiák közvetítette globális világban.

A tudástársadalom, amelyben a bárhol tárolt információ feldolgozhatóvá válik az egyetemes hozzáférhetőség révén, felbomlasztja a társadalmi tudás és tekintély korábbi szerkezeteit. Az egyetem, a tudományos intézet, a tudóstársadalom , az „akadémia” ellehetetlenülnek a tudást akkumuláló, kombináló és értékesítő NGO-k a „think tank”-ek révén. A civil szféra így a hegeli abszolút tudás letéteményese lehet a  a cyberspace-ban „megelőzheti” a kormányzatot és a piacot, kombinálhatja tudáskészleteiket, ha rendelkezik megfelelő kreativitással. A hagyományos nemzeti hatalmi és gazdasági struktúrák mellett és felett megizmosodó globális hálózatok a hagyományos gazdasági és politikai funkciókat, illetve szuverenitási jegyeket a felismerhetetlenségig szintetizáló „rezsimjei” az NGO-k szervezeti láncaival erősítik meg újonnan nyert profiljukat. Míg a nemzetállamon belül az NGO-k a professzionalizált alrendszerek árnyékaiként fejlődnek, addig az újonnan kialakuló globális szociális és politikai térben új fajta professzionalizmust a tudásmenedzsmentet és a szociopolitikai kreativitást kombinálva az új típusú intézményrendszerek kialakulásának fontos tényezőivé válhatnak. A „globális civil társadalom” ezáltal válik az „igazi” civil társadalommá, amely az új struktúrák létrehozásának aktív részeseként kiválik, elmozdul a régi struktúra neki kijelölt pozícióiból .Nem a nemzetállami keretek között megszervezett kormányzat és gazdaság, hanem a globális, a hagyományos hatalmi és  allokációs szerepköröket összeolvasztó társadalom előőrsei a globális NGO-hálózatok.

Ezek a perspektívák jelen vannak ma Magyarországon is. A globalizált tudástársadalom hozzáférhető, és részesei a mi kezdeményezéseink is. A 21. század új társadalmi struktúrái az NGO-k globális hálózatain át építkeznek, s ha Magyarország részese kíván lenni az új társadalomnak akkor a kormány és a piac árnyékában  lakozó  NGO-knak a felszabadulására van szükség a 19-20.század kormányzati és piaci dominanciája alól. Az új gondolkodásnak azonban magából a szektorból kellene kinőnie, s sem a kormány és a piac „árnyékaként”, sem  a globalizáció  lokális „lerakataként” nem lehet sikeres. A nonprofit szektornak a kormányzat és a piaci szereplők közötti társadalmi közvetítés kreatív , innovatív katalizátoraként kellene működnie a 21. század globalizálódó világában, és elsősorban a tudásmenedzsment problémáira fókuszálni a tudás alapú hálózati társadalomban.

 

 De miért lenne egyenlőbb és egyszerűbb a hozzáférés és az ellenőrzés a globális civil szektorban a nemzetállaminál? Talán éppen fordítva van, sokkal nehezebb és nehézkesebb. Ez tehát azt jelenti, hogy amennyiben a globális civil társadalomról beszélünk akkor az nem mindenben és minden esetben jelent valami progresszívet, demokratikusat és magasabbrendűt a korábbi nemzetállami arénákkal szemben, pusztán új, nem kevésbé problematikus, hanem másként problematikus területet jelent. A globális, és az integrációs szint új konfliktus-területeket nyit föl, amelyekre lehet, hogy éppenséggel a nemzetállami és lokális szinten kirekesztett, avagy nem elég hatékony kezdeményezések kapaszkodnak fel, hogy a globális szint  közvetítésével érjenek el olyan hatásokat a lokális és a nemzetállami szinteken, amelyeket ott közvetlenül nem tudtak elérni. Újra megjelennek a globális  szinten a nemzetállamok és régióik elemzésénél már ismert konfliktusvonalak; a szegény és gazdag, férfi és nő, a materialista és posztmaterialista, demokratikus és diktatorikus, ipari és agrár között. A globalizáció nem fogja felszámolni a klasszikus konfliktusvonalakat, hanem új arénákat hoz létre megjelenítésükre és kihordásukra, amely arénák innovációs potenciálja éppen a konfliktusok újradefiniálásában, és a korábbitól eltérő módon történő intézményesítésében van.

 

A legitimáció

 

 Ki ellenőrzi majd a civil érdekek globális és regionális védőit, ha elszakadnak a helyi civil társadalmaktól, és a nemzetközi bürokráciák holdudvarába, az ENSZ, vagy az Európai Közösség szakbürokráciáinak nyomvonalába kerülnek? Egyebekben pedig a nem-demokratikus, vagy éppenséggel az antidemokratikus mozgalmak és civil kezdeményezések autoriter, hierarchizált,esetenként anyagilag erősen támogatott szerveződése éppen azokat juttathatja globális avagy nemzetközi cselekvési pozíciókba, akik a nemzetállami szinten sem a demokrácia előmozdítói! Napjainkban globálisan szerveződő hálózatok a maffiák, a drog- és az emberkereskedelem az adócsalás és az erőszak globális társadalmi hálózatait hozzák létre , akár a különféle terrorista csoportok . A globalizáció a „gods and bads”, a „jók és a rosszak” számára egyaránt nyitott teret jelent, s  a globális szélsőjobboldal, antidemokratikus veszélyeiről is beszélhetünk a globális mozgalmak szektorában, a  szélsőjobb, a rasszizmus, a fundamentalizmus vonalán. Állam feletti kormányzási feladatok is felmerülnek ezekkel szemben, mint a terrorizmus, a kábítószerkereskedelem elleni fellépés, amelyekre nemzetközi rezsimeket igyekszenek létrehozni az államok és szövetségeik , átruházva azokra belbiztonsági feladataik egy részét, s ezáltal követve a devianciák globalizálódást, az állam legsajátabb biztonsági funkciói is a globalizációs és integrációs folymatok részévé válnak szerte a világon,

Nehezen megoldható kérdéseket vet fel a globális civil társadalom ellenőrzése a demokratikus elvek alapján. A globális civil kezdeményezésektől nem lehet azt várni , hogy jobban és hatékonyabban működjenek, mint a lokális és a nemzetállami szinteken működő kezdeményezések. Mivel a globális arénában hiányzik a központi ellenőrzés hatalma, az államhatalom, illetve a közvetlen kapcsolatok a polgári bázissal , másféle ellenőrzési mechanizmusok létrehozására volna szükség, mint a nemzetállami keretekben szerveződött, államilag garantált normatívan szabályozott környezetben és közvetlen civil kontrollal működő szervezetek esetében. E mechanizmusokkal kapcsolatos ötletek, utópiák vannak, de maguk a mechanizmusok még nem léteznek.   Michael Zürn javaslatokat próbált kidolgozni a globális civil társadalom demokrácia-deficitjének csökkentésére, hiszen nem önmagában demokratikus a születőben lévő globális civil társadalom. Javaslatai a transzkontinentális-globális társadalmi-politikai arénában működő civil szervezetek belső, és a külvilággal való kapcsolataikat szabályozó norma-együttes kidolgozására irányulnak, valamiféle nemzetközileg elfogadható „demokratikus minimumot" próbál meg elvárásként összegezni működésükkel szemben.

 

 „A transznacionális döntési hálózatokat meg kellene erősíteni, de ugyanakkor szabályozott belépési mechanizmusokat kellene alkalmazni körükben. Eszerint bennük minden érdekcsoport részt vehet, aki;

a./ Érintettségét, érdekeltségét bizonyítja az adott ügyben, és ezáltal segítheti a nemzetközi szabályozás megvalósulását.

b./ Több, az adott nemzetközi szervezet, szerződés hatálya által érintett országban működik.

c./ Belső mechanizmusai transzparensek, demokratikusak.” [62]

 

 

Utóbbin azt érti, hogy „nyílt tagságú , pártalapú, faji és nemi diszkriminációtól mentes, vezetését szabadon választja meg, működése tagjai felé nyilvános”.  Zürn azonban adós marad a válasszal arra a kérdésre, hogy a nemzetközi NGO-k esetében miféle nemzetközi szervezet avagy hatóság, milyen módon, milyen költségvetésből és támogatásból ellenőrizze, és milyen következményekkel a felállított feltételek meglétét? Az ellenőrzés szervei  valamilyen „globális civil bizottság”, a szervezetek szervezete, a hálózatok hálózata, illetve annak képviselői lennének, globális hatáskörrel? Az ilyen ellenőrzés költségei valószínűleg magasabbak lennének mint a működés révén elérhető haszon! Továbbá: hova és kihez fellebbezhetne az a civil szervezet vagy mozgalom , akit elutasítanak, negatíve , avagy csak önképétől eltérően ítélnek meg? A „globális civilitás” szabályozása még sokkal nehezebb, mint az egyébként szintén  nem problémamentes nemzetállami szintű kontroll megszerveződése, hiszen hiányzik az autoritással felruházott állami szervezet, amely legitimitására a demokratikus rendszerben a választóktól nyeri. Ennek pótlására Zürn idézi Philippe Schmitter politológus javaslatát, hogy az Európai Közösség területén működő pressure group-ok és NGO-k működését úgy lehetne demokratikusan legitimálni, ha a Közösség választásra jogosult polgárai időnként fejenként meghatározott mennyiségű „támogatócédulát” kapnának, hogy kvázi-választások során azon szervezeteknek juttassák azokat, akiket legközelebb állóknak tekintenek magukhoz, s ezáltal  a többségi elv alapján a nagyobb támogatás nagyobb, illetve erősebb demokratikus legitimációt s ezáltal  beleszólási többletjogokat jelenthessen a nagyobb polgári támogatást elnyerő szervezetek, csoportok számára a Közösség politikájában. Zürn szerint ez az eljárás „áttekinthető és az azonosulást növelő” volna, még akkor is, ha sok újabb problémát vetne fel. A demokratikus ellenőrzés intézményeinek, eljárásainak és kultúrájának továbbfejlesztésére volna szükség a nemzetek feletti civil kezdeményezések terén, az állam nélküli demokrácia különböző modelljei szerint, de ezek egyelőre még csupán papíron léteznek, bár a probléma és a megoldás szükségessége nagyon is valóságosak.

 

A posztkommunista fejlődés sajátosságai

 

 Az állami és jogi intézmények és az új politikai elit viszonya a civil szférához a posztkommunista demokráciákban  ambivalens. Az alkotmányos felhatalmazás következtében kialakult intézmények elvileg nyitottak a társadalmi igények felé, szisztematikusan nem zárkózhatnak el az ellenőrzés és a korrekció civil kezdeményezéseitől, ha  azok a jogállami kereteken belül jelennek meg. Az intézmények, szervezetek, elitek nyitottsága azonban változó , eltérő a politikai kultúrának, a politikai rendszerben elfoglalt helyzetnek, és persze az igény jellegének, társadalmi támogatottságának, az azt artikuláló módoknak és taktikáknak megfelelően. A politikai rendszer sokarcúvá válik. A korábbi nagyjából egységesen "zárt kapuk" helyett különböző módon és mértékben "nyitható ablakok" jelennek meg(policy window), amelyek eltérő módon és mértékben, a szituációtól és a politikaterület jellegéből következően másként és másként nyílnak meg vagy maradnak zártak a civil társadalom kezdeményezéseire. 

 A civil szféra fejlődésében a posztkommunista demokráciákban  szakaszok különíthetőek el, amelyek máshogy és másképp jelennek meg az egyes országokban, de a konszolidált demokráciákban nagyjából az alábbi ideáltipikus sémát követik .

 

a.. 1989 előtt "katakomba" időszak , lassú "enyhülés", majd gyors átmenet. A kommunista rendszerben a kezdeményezések egzisztenciális helyzete áll tevékenységük homlokterében a hatalom beavatkozása, visszaélései miatt, amely lényegében korlátlanul alkalmazhat velük szemben repressziókat, legfeljebb a nyugati demokráciák, és a belső pártellenzék nyomása fékezi. Az egzisztenciális problémák köre átalakul 1989 után, amikor is a represszió helyett a gazdasági források és a társadalmi részvétel és támogatás válik azzá. Represszió ugyan fennmaradhat olyan területeken, mint a volt Szovjetúnió és Jugoszlávia, de a stabil demokrácia viszonyai között a gazdasági és a politikai piacon való helytállás, eladhatóság problémája kerül előtérbe.

 

b. 1989 után a jogállam intézményesedésével párhuzamosan intézményesedés zajlik le  a civil szektorban is,és  professzionalizáció a piaci verseny következtében, valamint dominál a  törekvés a mind szélesebb nyilvánosság elérésére a médián át. Szelekció és profiltisztulás megy végbe a különböző civil kezdeményezések körében. 1989 előtt a jogállamiság alapjainak híján vegyes, diffúz profillal rendelkeztek a kisszámú civil kezdeményezések. Az emberi jogi kérdések egész spektruma, a politikai átalakulás kérdései, a környezetvédelem, a történelem újraértelmezése, a piacgazdaság bevezetése egyaránt szerepeltek a jórészt bármiféle gyakorlati problémamegoldás nélküli tevékenységben. Ideológiaalkotás, deklaratív tevékenységek, a fennmaradás és a helytállás biztosítása álltak ekkor előtérben. A demokratizálódással párhuzamosan az új intézményrendszer átvállalja a korábbi témák széles körét, és a diffúz profil értelmetlenné és feleslegessé válik. Az egyes kezdeményezések gyakorlati problémamegoldó tevékenységet kell, hogy ellássanak ahhoz, hogy társadalmi támogatásra, a fennmaradást biztosító anyagi támogatásra tegyenek szert. A problémák politikai artikulálását a pártok, a parlament, a nyilvánosság és a különféle politikai szervezetek vitái nagyjából elvégzik, a civil szervezetek ugyan részt vehetnek önálló profillal a politikai kommunikációban, de gyakorlati problémamegoldó tevékenység híján "vitatkozó csoporttá", "véleményirányító csoporttá" válnak. Amennyiben csak kritikát fejtenek ki az állam, vagy más társadalmi-politikai szervezetek tevékenységén, de nem mutatnak fel gyakorlati alternatívákat, akkor kívül kerülnek a formálódó non-profit civil szektoron.

 

c. A konszolidáció előrehaladását jelzik a bekapcsolódás a globális és az európai network-ökbe, a civil  szerepkör intézményesedése(non-profit törvény, 1% stb.). Jóllehet e folyamatok intenzitása és dinamikája eltérő a posztkommunista országokban, de ahol a demokrácia stabil, ott nyitottá válnak az országhatárok a formálódó civil szektor számára, és kialakul bevett profilja, a társadalmi-politikai intézményrendszerhez való viszony valamilyen formában stabilizálódik, sőt jogszabályokban intézményesedik. Korábban, a kommunista rendszerben nehezen volt elképzelhető a civil szervezetek nemzetközi aktivitása. A kommunista országok érzékenyen őrködtek afelett, hogy a civil szektor ne kapjon külső támogatást a nyugati demokráciáktól. Ezek a gátak, korlátok megszűntek,ott ahol nyitott társadalmak alakulhattak ki a kommunista rendszer felbomlása után,  sőt a forrásokban szegény posztkommunista államok néhol örömmel veszik, ha civil szervezeteik képesek külföldről forrásokat mozgósítani , s ezáltal bizonyos állami feladatok ellátását átvenni, hatásaikat korrigálni.

 Miért majdnem  elkerülhetetlen a civil szervezetek külföldi támogatottsága a posztkommunista demokráciákban? A civil szervezetek a nyugati demokráciákban is hajlamosak a globális vagy regionális hálózatok létrehozására, és azokon belül, illetve azokon keresztül az államhatárok felett anyagi és emberi erőforrások és know-how áramoltatására. Ez egy köztes helyzetként írható körül, inkább hajlamosak erre a civil szervezetek, mint az egyéb állami-politikai szervezetek, és kevésbé hajlamosak rá, mint a versenyszektorban működő gazdasági és szolgáltató szervezetek. A "globalizáció"  néven a kortárs társadalomtudományokban széles körben vitatott folyamatok a gazdaságból és az infrastruktúrából , valamint a kommunikációs és számviteli rendszerekből kiindulva foglalják el az egyes társadalmi alrendszereket, és a civil szektor könnyebb zsákmányuk, mint az állami-politikai tevékenység jó része. A nyugat-európai demokráciákban pedig a regionális, az EU -csatlakozás következményeként már az állami és jogi intézményrendszer harmonizációs-integrációs folyamatai zajlanak. Az 1989 utáni helyzetben  a forrásokban relatíve gazdagabb, több integrációs tapasztalattal és know-how-al rendelkező nyugat-európai és észak-amerikai civil szektor sokszor többnyire állami támogatással keresi, sőt alakítja ki kelet-közép- európai partnereit, amelyeket igyekszik bevonni a már kialakult hálózataiba. Emögött az a megalapozott feltételezés áll, mely szerint a korábbi kommunista rendszerek gátolták a civil szektor fejlődését, és a forrásokban szegény, a piacgazdaságra való átmenetek problémáit nyögő társadalmak önmagukban nem, vagy csak igen nehezen és sok idő alatt képesek ilyen civil szektor kialakítására. A társadalmi és az állami támogatás hiányai a kelet-európai civil szektort egy időre anyagi támogatás és gyakorlati tapasztalatok vonatkozásában egyaránt  nagyban ráutalják – erősebben fogalmazva dependenssé, függővé teszik a rendszeresen adagolt segélytől-a nyugati demokráciák támogatására, melynek révén azonban közvetlen kapcsolatok , hálózatok épülhetnek ki a nyugati civil szektorral.

 Az új demokráciák  kormányai jó esetben nyílt teret, de forrásokat és tapasztalatokat aligha nyújthatnak és nyújtanak a civil kezdeményezéseknek. Hogy a civil szektor léte stabilizálódjék, ahhoz nem biztos, hogy önálló , törvényi szintű jogi szabályozásra, de mindenképpen  valamiféle konszolidált társadalmi-politikai környezetre van szükség, ahol a civil kezdeményezések tudhatják, hová merre, milyen üggyel fordulhatnak, hogyan érhetik el klienseiket, mit tehetnek és hogyan anyagi forrásaik és szervezeteik stabilizálása érdekében. A nyugat-európai demokráciákhoz közeledő kelet-közép-európai országokban mindkét stabilizációs momentum, a nyugati kapcsolatok és forrásmobilizáció, illetve a viszonylag stabil környezet intézményesülése végbement, és a civil kezdeményezések fő feladata a saját területükön zajló folyamatok kezelése, nem pedig a küzdelem saját külső és belső kapcsolatrendszerükért a különböző ürügyekkel beavatkozó kormányzati politikával szemben.

 

Az európai kihívás

 

 Az EU jelenléte és aktív szerepe ugyancsak stimulálja, de bizonyos mértékig deformálja is a civil szektort Magyarországon. Érdekes példa erre az Európai Közösségnek az NGO-k fejlesztésével, európai hálózataik létrehozásával kapcsolatos kezdeményezése. Ennek során igyekeztek felmérni a Közösség akkori(1993) tagországaiban működő NGO-k az integrációval kapcsolatos álláspontjait, azt, hogy hogyan kapcsolódnak a Közösség politikájához, milyen elvárásaik vannak azzal kapcsolatosan stb. Mindezt egy viszonylag nagy volumenű kérdőíves felmérés révén kívánták előkészíteni. De kinek küldték ki a kérdőívet? Eleve a Brüsszelben, avagy a fővárosokban ismert szervezeteknek, akik rendelkeznek pl. állandó levelezési címmel, az angol nyelvű kérdőív kitöltésére megfelelő szakemberrel. Tehát azokat „vonták be” akik eleve is „bent” voltak, nemzetközi ismertséggel, nemzeti támogatottsággal rendelkeztek, az ő véleményüket tekintik „reprezentatívnak” erre építik és fejlesztik a Közösség NGO-politikáját. Az integráció szintjére feljutni komoly szamárlétrákon lehet a polgári kezdeményezések szövetségeinek, és innét még távolabb van a globális a transzkontinentális társadalmi-politikai tér elérésének lehetősége. E folyamat során, amikor pl. a már kialakult nemzetközi bürokráciák keresik saját NGO-partnereiket, sokszor éppenséggel támogatás címén hozzák létre őket, s lehet hogy ezeknek a globális, avagy nemzetközi fantomszervezeteknek nincsen sok közük a lokális és a nemzetállami civil társadalmak szintjén zajló polgári részvételhez és valós igényekhez . Pl. a Greenpeace akcióit mint ipari lobbik befolyásolta tevékenységet bírálták címzettjeik, amely érvet nem nagyon lehet félredobni valamiféle ellenőrzési lehetőség híján, amelynek jelenleg sem alanya, sem módszere nincsen.

 A magyar NGO-k 2002-ben létrehoztak egy lobby-irodát Brüsszelben, amely a magyar civil szervezetek uniós érdekképviseletét lesz hivatva ellátni. Anélkül, hogy részletekben ismernénk a kezdeményezés hátterét stratégiai és pénzügyi szempontból, mégis ki kell emelnünk gyakorlati jelentőségét.  A magyar civil társadalomnak ezzel az aktussal intézményesedett az európai uniós tevékenységi arénában való részvétele. Ez kiemeli forrásmobilizációs, szervezetfejlesztési és befolyásolási stratégiáját abból a koordinátarendszerből, amelyben eddig működött. Elsődlegesen a már ismertetett poszt-kommunista kontextust említhetjük meg, amelyet alaposan elemeztek és jól mutattak meg Kuti Évának és kutatótársainak a magyar harmadik szektorról megjelent írásai, annak társadalmi, gazdasági , kulturális és politikai helyzetéről adott elemzései. E kutatások eredményei a nyugati jóléti demokráciákhoz képest az állami támogatások relatív gyengeségét, a kulturális, sport és tudományos szektor túlsúlyát, a kormányzat által biztosított szabályozás és keretfeltétel változékonyságát és törékenységét, illetve a magánadományok és támogatás viszonylagos gyengeségét emelték ki. Ez a magyar posztkommunista rendszer feltételei mellet kialakult civil szektor, amely a posztkommunista régión belül erősnek számít, ahogyan azt a régión kívüli elemzők megállapítják, a globalizáció hatásai, és a külső, OECD országokból kiinduló demokrácia-támogatási stratégiák függvényében került kapcsolatba a globális civil társadalommal. A szektor függősége a nemzetközi támogatásoktól eléggé jelentőssé vált, így a konszolidálódó demokráciák területről kivonuló amerikai és egyéb segélyszervezetek a posztkommunista országok  keleti és délkeleti szektorára irányuló orientációja sok magyar kezdeményezést és hálózatot nehéz helyzetbe hozott, sőt működésüket csaknem ellehetetlenítette. A belső források bővítésének korlátai , a kormányzati támogatás hiányosságai egyaránt arra ösztönzik a magyar civil szektort, hogy az európai csatlakozással való összefüggésben egyre inkább igyekezzenek uniós forrásokat bekapcsolni működésükbe.

 Az uniós NGO-politika Anheier és szerzőtársa, Kendall(1999) szerint nominálisan az 1980-as években kezdi el emlegetni a harmadik szektort, dokumentumokban, jelentésekben  hogy majd az 1990-es évekre már szabályozásokban és tervezetekben, fejlesztési koncepciókban sőt már bizonyos uniós szakpolitikák gyakorlatában majd mint politikai tényező jelentkezzék. Azonban ezek a különféle stratégiák és politikák nem hozták még meg a civil szférának a demokrácia-deficit felszámolása szempontjából oly jelentős felértékelődését és áttörését az unió politikai arénájában Anheier-ék szerint. Az uniós politikák komplexitása és a civil szféra sokrétűsége, sokarcúsága  egyaránt akadályozzák, olyan általános politikai stratégiák és politikai terek kialakulását amelyek az Unió és az NGO-hálózatok viszonyát, az „európai civil társadalmat” általában jellemeznék, hanem inkább egyes politikaterületeken pl. ifjúság, környezet figyelhetőek meg jelentős előrelépések.

  Az EU keleti bővítése, amely  Magyarországot is érinti  ,a civil szerveződéseket a csatlakozási folyamat aktív részeseivé változtathatja, ugyanakkor talán elősegítheti még az unió belül is ennek az NGO-K és az Unió viszonyát rendező, eddig „döcögve haladó”(Anheier –Kendall 1999 )  folyamatnak a dinamizálását. A „bővítés és mélyítés” szempontjai összetalálkozhatnak a a civil szektorral kapcsolatosan. Az uniós országok jól szervezett és forrásbő civil szektorai olyan kommunikációs partnerek lehetnek a keleti bővítés által potenciálisan érintett államok, mint Magyarország civil szektorai számára, amelyek az EU politikáinak hatékony, és ugyanakkor „alulról jövő” implementációját segíthetik elő. Ez a kapcsolat felértékelheti  a civil szervezetek szférájának szerepét mind a nyugati, mind pedig a posztkommunista Európában, és egymásra találásuk , valamint politikaközvetítő-kommunikáló  képességeik és lehetőségeik összehangolása előmozdíthatja az EU-n belül eddig a szakpolitikák bizonyos területein kialakult fejlődésvonalak integrációját. „A harmadik szektor ’policy window’-ja a még nem teljesen nyílt meg”(Anheier- Kendall,op.cit.  302) az uniós politikában, de a keleti bővítés folyamatában benne rejlik annak lehetősége, hogy ennek hatására az uniós politikában is változások következzenek be ezen a területen. A magyar NGO-k első brüsszeli irodájának megnyitása ebben a fontosnak tűnő folyamatban  az első fecske volt.2003-ban az uniós csatlakozásról folytatott népszavazás kormányzati kampányában önálló civil kampány is folyt, és ezévben megkezdődött az NGo-képviselők megválasztásának előkészítése az Unió megfelelő bizotságaiba.

 Az unió demokratizálódásáról folytatott újabb elméleti-társadalomtudományi vitákban újra meg újra előkerül a hivatkozás az NGO-k hálózatainak lehetőségeire az „európai civil társadalom” létrehozásában. Az európai identitás-nyilvánosság-civil társadalom kapcsolatrendszerében a nem-állami, nem kormányzati szereplők  számára politikai tér nyílhat meg. A kormányzati és a nem-kormányzati aktorok ebben a folyamatban a kölcsönös előnyök alapján kooperálhatnak egymással, mint pl. az európai kampányok gyakorlatában, és viszonyukat európai szinten nem zavarják a nemzetállami szint viszonyrendszerét jellemző állam-civil társadalom konfliktusai. Az európai szakpolitikák keretfeltételei a hagyományos dilemmák megoldásainak ígéretét hordozhatják magukban. A polgárok önszerveződése uniós szinten az új „köz” javának előmozdítását, a szervezett hálózatok társadalmi szolidaritásában kialakult autonómia megnövekedését hozhatják az „európai civil társadalom” számára. Az európai civil társadalom kialakulásának mobilizációs dinamikájához pedig abból profitálva egyben a magyar civil társadalom aktorai is hozzájárulhatnak, ha erejükhöz mérten részt vesznek ebben a kibontakozóban lévő folyamatban.

 

3. Internet, globalizáció demokrácia és társadalmi mozgalmak a 21. században

„Demokrácia és új médiák, olyan ez mint régi bor új tömlőben”(Claus Leggewie)[63]

 

„Az a feltevés, hogy több internet-használat több demokráciát jelent, téves.  A tökéletesen behálózott társadalom autokratikus formákat ölthet”(Mansell-When)[64]

 

 

„A globalizáció megkérdőjelez egy sor fogalmat, felfogást és érdekeket amelyeket a nemzetállam és a demokrácia történeti összefüggései határoztak meg.  A demokratikus értékek(szabadság, egyenlőség, szolodaritás) újrafogalmazása elkerülhetetlen.”(Yves Mény)[65]

 

 

A nyilvánosság szerkezetváltozása, a társadalmi kommunikáció és a társadalmi mobilizáció összefüggései a polgári korszak, a modernizáció fejlődésével kerültek a társadalomtudományok és a társadalmi gondolkodás homlokterébe. A reformáció és a könyvnyomtatás fejlődése, a sajtótermékek palettájának kialakulása a liberális és a konzervatív , majd a szocialista irányzatokkal, a fasizmus és a kommunizmus felhasználta rádiózás mutatja, hogy a politikai mozgalmak és szellemi mozgalmak kommunikációs struktúrák változásaival való összefüggése hosszabb történeti távon érvényesül. A 21. század újra változást, átalakulás iránti kihívást hoz ezen a területen. A mobil elektronikus kommunikációs technikák és a világháló léte[66] az egyének és a kis, önkéntes csoportok olyan kommunikációs lehetőségeit nyitotta meg, amelyek felbomlasztják a hagyományos politikai kommunikáció csatornáit, illetve azokkal párhuzamosan új csatornákat alakítanak ki, amelyek újrarendezik a régiek világát. A bürokratizált, a tömegmédiákra építő politikában margóra kerülő kis, aktív, innovatív csoportok képesek üzeneteiket globálisan eljutatni potenciális támogatóikhoz, ezáltal személyes és anyagi erőforrásokat mobilizálni[67].

Az internet a szabadság és az ellenőrzés új dilemmáit veti fel. A message mindenki számára hozzáférhető a globális eliten belül, azonban a politikai-–adminiszratív ellenőrzés szervei is újrarendezik hatalmi pozícióikat, és felvállalják az új kommunikációs területek és az új szabadságkörök kicentizésének feladatát. Nincs más választásuk, hiszen a globális elektronikus kommunikációs hálózatok mobilizációs lehetőségei megnyilvánulnak az olyan globálisan szervezett globalizáció-ellenes akciókban, mint a „conter-summit”(ellencsúcsok) kultúrája, a „hackerizmus” és a gyakran a globális  terror  eszközeivel is globalizált lokális konfliktusok sorozatai(zapatisták, iszlám fundamentalizmus)[68].

 A politikatudománynak is meg kell kísérelnie számot vetni azzal a kihívással amelyet a mobil kommunikációs technika és a világháló hordoz[69]. A politológia alapkérdése, a hatalom problémája az úttörőnek tekinthető politikai és társadalmi kommunikáció-kutató Karl Deutsch[70] a 20. Század második felében fogalmazott előrejelzése szerint egyre inkább az információ, és az információáramlási csatorna ellenőrzésének kérdésévé válik, gondoljunk például a 21. század terror-ellenes globális küzdelmének technikáira, az azokat kísérő kampányokra. Az imázsok konfliktusai, konkurenciája és kooperációós rendszereinek kiépülése  párhuzamosan zajlanak a globális tömegmédiában és a világhálón, valamint a személyes elektronikus kommunikációk jelrendszerének kommunikatív tartalmában. A hatalomhoz hasonlóan a  legalapvetőbb politikai kategória, a konfliktus, és a politika folytatása a legkülönfélébb eszközökkel, köztük a háborúval a cyberspace és a mobil kommunikáció terén egyaránt és összefüggésben zajlik. Az állam, a politika oly fontos és központi szereplője, nem találja meg többé saját erőszakmonopol-területét, kicsúszik alóla  a globális kommunikációs láncolatokkal összekapcsolt és elválasztott civil társadalom pillérjeiben, amelyek államok felet és alatt húzódó stabil struktúrákat alkotnak és rendeznek újjá. Az állam éjjeliőreivel és csendőreivel globalizálódik, hatalma a globális ellenőrző funkciók alá kell, hogy rendeződjék ahhoz, hogy fennmaradjon. A globális csendőrség pedig gondolatrendőrség lesz, amely a tolerancia problémáit újrafogalmazva globális ellen-elitek globális szervezkedéseinek nyomán igyekszik haladni. A 19. század politikai krimije egy utcában, társaságban, vagy városban, intézményben  a 20.századé az autós üldözésekkel az ország sorompóval elválasztott terében, a repülőgépekkel az államok felett, a 21. századé pedig számítógépes kommunikációk arctalan és lokalizálhatatlan globális terében zajlik az üldözők, az állam, a Rend szolgái, illetve a Rend ellenségei, megváltoztatói, a másként gondolkodók között. Hová lesznek eben a harcban az emberi jogok és a pluralizmus játékszabályai, a jogállami eljárások közös standardjai? Olyan szabályok lépnek a helyükbe , amelyek a jogállam előtti időkben a bunkós csendőr és a forradalmárok között, a cenzor és a lapszerkesztők között dívnak, mert a jogállam a szuverenitáshoz, az emberi jogok a demokráciához, mindkettő pedig a régi „wesztfáliai” típusú, a globalizáció előtti szuverén területi  államhoz[71] kötött. Újrarendeződnek tehát a demokrácia a pluralizmus és az emberi jogok erős keretekkel határolt perspektívái, és a 21. Század kaleidoszkópján új mozaikok jelölik a régi politika lapfogalmait.

 A régi paradoxont, melyszerit a politikai közösség határairól szóló döntés autoritatív döntés kell legyen, az exkluzivitás jelenik meg benne, amely kívül tartja a határon  túliakat, az internet demokráciája újrarendezheti. A közösség öndefiníciós hatalma inkluzívvá válhat. Mindenki csatlakozhat, korra, nemre, fajra tekintet nélkül egyetlen picike feltétellel, legyen csatlakozása(connection) és képes kommunikálnia  cyberspace angolján. Azaz, az új honorácior elitet a Besitz és Bildung már nem a helyi birtok és a közös jobb iskola akcentusával jelöli, hanem a megszerzett byte-mennyiségel, valamint a homepage-gyártás és levelező –hálózat menedzselés globális készségeivel. A birtok a hardware a műveltség a kapcsolatteremtés. Újraformálja az internet az elit és a tömeg, az elit és az ellen-elit központi jelentőségű koncepcióit is.

 Mi marad a régi irányzatfogalmakból, avagy mi lép a helyükbe? Ez egy kedvelt tematikája a politikaelméletnek, és jól használható a barát és az ellenség kijelölésére. A bal és a jobb, a liberális  és a konzervatív, no meg a szocialista és a nacionalista meg a többiek mindig újabb és újabb szerep és munkamegosztásban rendezik újra soraikat. A globális civil társadalom 21. Századi koncepciói ugyancsak lehetőséget adnak az újragondolásra a globalizáció radikális és mérsékelt híveinek elkülönítésével, illetve az alternatív és a konzervatív szerepek elkülönítésével.

 Helmut K. Anheier, a „Globális civil társadalom 2001” évkönyv egyik szerkesztője és szerzője szerint az új pozíciók, s egyben politikai irányzatfogalmak az alábbi módon szelik át a meglévő törésvonalakat és közösségeket. [72]

 

A globalizáció támogatói

A transznacionális business és támogatói, a globális kapitalizmus hívei, nem látják ellenőrzésének a szükségességét, a dereguláció és a szabad piac feltétlen hívei, igazságosnak tartják az emberi jogok nevében vezetett háborúkat.

A globalizáció elutasítói

Anti-kapitalista társadalmi mozgalmak, dea fundamentalista nacionalisták és az erős nemzetállam hívei is idetartoznak. A bal és a jobb oldaláról akik a nemzeti szuverenitást védelmezik, a technológiák és a piac-ellenőrzés, szélsőségesen a felszámolás  hívei, a beavatkozás tilalmát hirdetik.

A mérsékelt globalisták

Nemzetközi szervzetek, társadalmi mozgalmak és network-jeik, civilizálni akarják a globalizációt, a technológia és a piac a társadalom ellenőrzése melletti fejlődését kívánják eléri, az ökológiai és szociális szempontok vonalán, a globális civil szolidaritás és az emberi jogok érvényesítése mellett vanak.

Alternatívok

Grass-rots csoportok. Társadalmi mozgalmak és network-jeik, kiválás a globális világból, saját alternatív életmód, alternatív ökonómia, a civil társadalom akciói helyetesítsenek mindenféle állami erősazakot, a tiltakozás kiszélesítésének programja.

 

A fenti szisztematika csak az egyik a kedvelt kockakombinációk köréből. Alapfeltevése, hogy az új konfliktus és irányzati szerkezet felülírja, felülírta  régit , és új politikai kombinációkat és szövetségeket tesz lehetővé. Hogy ilyesmi lehetséges, azt bizonyítottnak tekinthetjük a 20. század alternatív mozgalmai kapcsán átalakult jobb- és baloldali sémák, valamint a szociáldemokrácia ezredvégi harmadik útjai kapcsán[73]. A 19. század nem rendelkezik a 20. és a 21. politikája felett olyan meghatározó erővel, amely ne engedné meg a hagyományos törésvonalakon kialakult politikai és szellemi szereposztások újjárendezését. Ennek mértéke és milyensége persze mindig változó és vitatható, ahogyan ezt az alternatív mozgalmak , avagy a szociáldemokrácia harmadik útja körüli vitákból megismerhettük. A konzervatív múltba nézés és a futurista jövőbe veszés  között a politikai konfliktusok és irányzatok új térképe rajzolódik ki a szemünk előtt a globalizáció tartalmi és morfológiai kihívásai kapcsán[74]. A fenti séma egyik problémája ugyanis mindenképpen az, hogy elsődlegesen, avagy majdnem kizárólagosan csak szubsztantív kérdésekre orientált, és nem alkalmazza önálló elemzési szempontként a társadalmi-politikai konfliktusmegoldás és artikuláció formáinak és infrastruktúrájának szempontjait. Úgy tűnik ebből a sémából, mintha lennének eleve adott alanyok és képleteik, amelyek az új kérdések hatására újrarendeződnek esetleg új alanyok avagy kombinációk, pl. új mozgalmak új szövetségek jelennek meg. Azonban maguk az artikulációs és konfliktus-megoldási képletek is átalakulnak és nem csupán az új kérdésfeltevések szubsztantív tartalmainak és az azokkal kapcsolatos alternatíváknak a hatására. Amellett hogy nem azonosítható itt sem az új jobb, sem az új bal, hanem a más típusú kérdésekre adott válaszok közössége és különbsége újrarendezi a tradicionális szerepeket immár sokadszorra, az alanyok köre és kommunikációs struktúrájqa is megváltozik, amellyel viszont az évkönyv egészén belül más írások részben foglalkoznak. T.i. az elit különféle csoportja és az ellen-elit szerveződései egyaránt pártpolitika felettiek avagy alattiak Anheier sémájában. Ez egybecseng a politikai pártok újabb funkcióváltozásairól szóló irodalom bizonyos megállapításaival[75], azonban cáfolja azt az állítást, hogy a pártok mellett és felett a nemzeti és a nemzetközi, avagy a globális politikában csupán politikamentes NGO-k és NGO-k jönének létre. A társadalmi mozgalmak és a civil csoportok politikaértelmezése más, mint a pártoké, és eszerint a mobilizációt egy speciális témakomplexumra és támogatói körre a tiltakozások eszközével koncentráló politikaértelmezés szerint igenis politizáló mozgalmak sorakoznak fel avagy rendeződnek újjá a globalizáció kihívásai körül. Amellett, hogy a globális politikában nem pártok hanem a globális civil társadalom csoportjai szerepelnek megjelenik kommunikációs csatornáik újdonsága, sajátszerűsége is. A pártok és parlamentek politikai kommunikációja is átalakul, de nem tűnek el meglévő, konvencionális formái. Az új politikai arénák új, nem sok hatalommal és beleszólással rendelkező szereplői azonban nagymértékben függnek az új kommunikációs csatornák nyújtotta gyors kapcsolatteremtési lehetőségektől a határok és pártok felett, a politikai kiscsoportok, a kezdő társadalmi szerveződések a cyberspace közvetítése révén hozzák létre kommunikációs hálóikat, amelyek többnyire precedens nélküliek. Más lesz tehát a mobil , globális elektronikus kommunikáció szerepe a pártok és a globális civil mozgalmak körében.

  Ahogyan John Naughton, az említett „Globális civil társadalom 2001” az „Internet és a globális civil társadalom” című fejezetésen szerzője írja

”Az internet hatalmas lehetőségeket nyit meg azoknak a csoportoknak a számára, akik a konvencionális hatalmi struktúrákon kívül működnek. Ezt az információ és a kommunikációs logisztika megváltoztatása révén teszi lehetőveé.  A civil társadalom intézményei az internet ’korai alkalmazói’ voltak akik eredményesen és hatékonyan használták fel  a hálózatot saját céljaikra és tevékenységeik koordinálására. Mindez nem meglepő a Háló libertárius ethoszának és decentralizált szerkezetének az ismeretében.”[76]

 A hozzáférés esélyei azonban, ahogyan fentebb is utaltunk rá , egyenetlenek, és a hagyományos centralizált és merev struktúrák még olyan hatalmi pozíciókkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik az ellenállást az új politikával szemben. Új ellenőrzési rendszereket dolgoz ki a hatalmi elit, amely igyekszik fékezni a változásokat. Nem lehet oly módon érvelni, mely szerint az internet szerkezete a káosz szabadságát és az ellenőrzés hiányát hozhatná magával. A hagyományos politikai és gazdasági szervezetek és csoportok ugyancsak élnek az új lehetőségekkel, és ellenőrzésük alá vonják a szabadság új területeit.

 Az internet tehát nem dönti el a konfliktust, hanem annak új megjelenési formáit, arénáit definiálja. Az evolúciós előny az új politika aktorainál nem kétségbevonhatatlan és az evolúciós hátrány a régi politika oldalán nem kiküszöbölhetetlen. Nem az emlősök és a dinoszauruszok találkozása zajlik a globális kommunikációs térben, hanem újrarendezett keretekben ismételten, de új tartalmakkal fogalmazódnak meg újból a politikai konfliktusok. Naughton és munkatársai különböző fogalmi tisztázásokat tartanak szükségesnek az új politikai kommunikáció problémáinak értelmezése szempontjából. Nem csupán internetről van szó, hanem a mindennemű Computer Mediated Communication(CMC) , illetve azon belül a Virtual Civic Space(VCS) helyzetéről. Hiszen a mobil elektronikus kommunikációs technológiák szélesebbek az internetnél és a komputernél is(az új generációs „mobiltelefonok”, kézi információmenedzserek), azon belül pedig nem csupán civil kommunikáció zajlik, hanem például az „e-commerce” és az „e-government” is. Piac, kormányzat és civil társadalom szentháromsága tehát ismét megjelenik , akárcsak a 17-18. Század realitásaiban és gondolatvilágában, de most megkettőződik a virtuális és a reális térre. A két tér közötti viszony alapproblémáinak egyike a reprezentáció, de új formájában, nem a képviselők és a képviseltek, hanem a virtuális térben résztvevő és alakító, illetve a reális térben működő egyének viszonyaként. A virtuális közösségek háterének vizsgálata gyakran „egy emberes” NGO-kat mutat, és a virtuál-reál viszony nagyon különböző a fejlett OECD-társadalmakban, ahol nagy a hozzáférési sűrűség a társadalomban, vagy az OECD-n kívüli világban ahol régiókban és lokalitásokban egy-egy kapcsolódás található meg.A „képviselet „ eme új problémája a legitimáció kérdését veti fel a „virtuális civil térben” mozgó kisebbség, illetve annak társadalmi-kulturális kontextusa, hálózatai között. A másik vonalon a korai internet libertarizmusának visszaszorulását tapasztalják és további előrehaladását prognosztizálják a kutatók az „e-business” és az „e-governance” hatására. A piac és az állam ellenőrzik és instrumentalizálják a virtuális teret, saját társadalmi-politikai terükké igyekszenek formálni, amely  feleleveníti a „kábelozott társadalom „ negatív utópiáit[77], amelyek az új technológiák tömeges használatát megelőzően eléggé dominálták a diskurzust. Nem indokolt az a magát technológiai determinációs alapokon igazoló optimizmus, amely a virtuális teret az önkéntes közösségek és mozgalmak hálózatának tulajdonítja[78], hiszen  a technológia sokféleképpen alkalmazható és a piac és a kormányok érdekeiket vehemensen érvényesítik ezen a területen is. A magánélet eróziója, illetve a kommercializált manipuláció terjedése épen úgy lehetséges, mint az autonóm közössége „globális reneszánsza” az új kommunikációs technológiák révén. Az az érvelés azonban nem elhanyagolható, hogy az új kommunikációs technológia éppen  a „gyenge kötések erejével” bíró szociális hálókat[79] erősíti meg látványosan, hiszen a piac és az állam intézményei ezekkel szemben jóval erőteljesebb „reál” gyökerekkel bírnak. A „hatalomnélküliek hatalma” jobban megnő, mint a hatalmasoké az új terepen, de a növekmény nem biztos , hogy minden esetben ellensúlyozza a kiinduló helyzetben adott jelentős egyenlőtlenséget , amely az utóbbiak javára áll fenn. A  CVS kontúrjainak, és profiljának megismerése csak szisztematikus vizsgálódás alapján lehetséges, amely a kapcsolati adatokat és a különféle politikai kommunikációs csatornák tartalomelemzését egyaránt elvégzi. Azonban a kulturális és a hatalmi dominanciák itt is kiütköznek, az angolul beszélő, USA-beli fehér ember oldalára, ahogyan a globalizált elit és ellen-elit kritikái megállapítják

 Az internet és demokratizálódás, az új globális, virtuális civil társadalom fejlődését tételezik fel a globális mozgalmak. Álljon itt például a "„Seattle-i Nyilatkozat. Polgárok formálják a hálózati társadalmat"”című , interneten aláírásra javasolt dokumentum.

 

„A világ globalizálttá válik és a kommunikációs technológiák fontos elemei ennek a folyamatnak.

Az emberi faj olyan kérdések sokaságával szembesül, amelyeknek nem szentel kelő figyelmet.

A világ civil társadalmának hatalmas és nem kellőképpen kihasznált erőforrásai vannak-a kreativitás, a szolidaritás, a tudás és az elkötelezettség, amelyek segíthetnek e problémák megfelelő megközelítésében.

Azonban a civil társadalmat alulértékelik és veszélyeztetve van.

Az információs és kommunikációs technológiák széles lehetőségeket nyújtanak a civil társadalomnak a nevelésre, az egészségfejlesztésre , a kultúrára és a művészetekre, a szociális szolgáltatásokra , a társadalmi aktivizmusra, a vitára, a problémák megfogalmazására és a demokratikus kormányzásra.

Aktív informált polgári részvétel a kulcsa a hálózati társadalom kialakításának. Új „nyilvánosságra”  van szükségünk.”

 

A politikai kommunikációs technológia azonban nem önmagában vett üzenet. A grass-roots és az elit, a civil és a kormányzati, a gazdasági és a politikai oldal egyaránt felhasználhatja saját céljaira. Nincsen inherens demokratizáló potenciálja, azonban az új esélyek teremtése a mindenkori kevesebb eséllyel bírók, az ellen-elitek számára érdekesebb, akik megkísérlik magukat a nem-elit , a kapcsolódás nélküli tömeg virtuális képviseletének bemutani. A kis szervezetek, az aktivista hálózatok , a baloldali-libertárius csoportok komputerhasználata valóban az emancipatórikus diskurzus irányába mozdíthatja a világot? A valós kirekesztettség és a virtuális részvétel viszonya ellentmondásos lehet. Hasonlóan kétarcúak a főkét lokális szinten gyakorolt „e-government” kísérletek amelyeknek résztvevői egyaránt látnak a projektekben a politikai részvételt elősegítő új formát, avagy a döntésekhez a deliberatív folyamatokkal létrehozott nagyobb legitimációt. Más érvelés szerint az új személy és csoport-függő kommunikációs esélyek a politika régi és hagyományos értelmét a „köz-össéget” ássák alá a fraktualizálódó, mozaikká váló széttöredezett, résznyilvánosságok halmazát helyezik az egykori Nyilvánosság helyére. A levelezőhálózatok és a projektek áttekinthetetlenül globális aktivizmusa tökreteszi a cselekvés és gondolkodás a civil társadalomban és a mozgalmakban a bürokratikus szervezetekkel szemben megőrzött „köz-össégét”.

 A nyilvánosság, a mozgalmak és a demokrácia az új virtuális térben zajló civil kommunikációval történő kihívása újrarendezi a politikai tér alanyait és szerkezetét, de nem nyit talán olyan gyökeresen új fejezetet, mint azt a technológiai optimizmus, vagy az anti-utópia pesszimizmusa mutatják.A „globális kormányzás” korában a demokrácia keretei újrafogalmazódnak, amely kihívásokat és továbfejlődési lehetőségeket is hordoz, de nem jelenti sem az apokalipszist, sem  pedig a Kánaánt , sem a totális szabadságnélküliség, sem a korlátlan szabadság demokráciáját.

 

Kiss Balázs kutatási koncepciójának summázataként így jerlöli ki az új kommunikációs technológiák és a radikális politikai változás prognózisai  közötti viszony értelmezési tartományát a demokratikus optimizmussal és a déja vu szekepszisével szemben.

 

„Az elúlt évszázadok során a mindenkori kortársak hajlamosak voltak ugyanolyan vérmes politikai reményeket fűzni az egyes éppen létrejött és elterjedőbenlévő kommunikációs eszközökhöz, mint manapság az Internethez. Ezeket a reményeket rendre csalódás követte. Csakhogy másfelől , a szakirodalom szerint alaposa megváltozott annak idején a politikai kommunikáció, dea politizálás általában véve is azáltal, hogy megjelent a rádió avagy a televízió…Nagyon is meglehet tehát, hogy a politika nem változik meg radikálisan az Internet elterjedésétől, de bizonyára nem marad teljesen ugyanolyan sem, mint addig volt” [80]

 

A prognosztikus kérdésfeltevések  vizsgálatában az internet a globalizáció , a demokratizálódás és a társadalmi mozgalmak viszonyában a 21. Században próbálkozzunk meg a „posztnacionális  korszak” demokratizálódásának és az új kommunikációs médiumok összefüggéseinek néhány dilemmájának felvetésével és vizsgálatával Claus Leggewie és kutatócsoportjának megközelítése kapcsán. Claus Leggewie [81]úgy véli, hogy az elitista és a részvételi demokrácia típusainak és versengő koncepcióinak újraértelmezését, a korábbi viták folytatását teszik lehetővé a 21. Század új kommunikációs lehetőségei. Tehát, mint mottóként idéztük a régi(jó) bor az új tömlőben, még akkor is, ha az új médiumok új esélyei talán töb teret hagynak a részvételi és közvetlen demokratikus kezdeményezéseknek. Szerinte az új elektronikus nyilvánosság bizonyos értelemben a korábbi kommunikációs formák foglalata.

„Az internet integrálja a közvetlen szóbeli kommunikáció potenciáljait(Beszélgetés, telefonálás), a nyomtatott médiumokéval(Levél, Röplap, Újság, Könyv, fax), és az audio-vizuális médiumokéval(rádió, televízió, video). Megnöveli kapacitásaikat( a magasabb befogadó- és archiváló-képesség révén) és tranzakciós sűrűségükat(mint many to many médium) valamint csökenti tranzakciós költségeiket. Ugyanakkor megnöveli távhatásukat(mint globális hálózat) , kioldja z információkat tér-idő kontextusukból(virtualizáció), amivel ugyanakkor természetesen az információ-nyereség feldolgozásának a költségi is megnőhetnek. A Cyberspace kommunikációja bizonyos mértékig hely, idő, és valamilyen szempontból szerző nélküli kommunikáció egyben.  Az interaktív kétcsatornás kommunikáció feloldja a hagyományos adó-vevő viszony hierarchiáját, amennyiben minden résztvevő fogadó és küldő szerepekkel egyaránt rendelkezhet.  A hálózati kommunikációnak nincsen többé rögzített központja. Ez a helyzet relativálja a korábbi gate keeper – szerepeket  a vélemény és akaratformálásban („régi média”, pártok és érdekszervezetek) kikerüli cenzúrájukat és manipulációjukat, ugyanakkor azonban új társadalmi hierarchiákat és kommunikációtechnikai szűk keresztmetszeteket termel.”(kiemelések az eredetiben-SZ.M:). Leggewie véleménye szerint így az új médium foglalatát adja a parokiális-szegmentát formáktól a nemzeti, nemzetközi és globális-lokális kommunikációs képleteknek. A politikatudomány számára az új médiák , az interet kérdésfeltevéseit a policy-politics és polity hármasságának megfelelően következőképpen rendszerezi.(1. Tábla .Leggewie szerint “A komputerek közvetítette kommunikáció önmagában sem nem demokrácia-barát, sem nem demokrácia-ellenes.”(15.o.)

Ő is úgy véli, hogy az egyik legnagyobb probléma az elit-tömeg exkluzív viszonyának újratermelődése, az elektronikus kommunikációhoz való korlátolt hozzáférési lehetőségek miatt, és a az „internet körüli csatában” a régi politika és demokrácia-konfliktusok az újakkal együtt jelennek meg, önmagában tehát nem jelent új minőséget, hanem a konfliktuskihordás új terepét médiumát, arénáját nyitja meg.

 Rendszerezi az interet-alkalmazás terepét, lehetőségeit a demokratikus akaratképzési folyamatban, amellyel az általában folyó, globális-totális vitatkozás helyett szelektív és intézmény, illetve kommunikációs-forma specifikus kutatások és elemzések lehetőségét nyitja meg „az „ Internet és „a” Demokrácia viszonyáról folytatott, az  általánosság szintjén semmitmondásra kárhoztatott álproblémák helyett.(2.Tábla)

Leggewie példás szisztematikája a problémák szelektív felvetéséhez segíthet hozzá. A minden érték egyszerre való pozitív avagy negatív utópiákba illő újragondolásának szintje sem nélkülözhető a demokráciaelmélet alapproblémáik újrafogalmazásához, de a politika- és társadalomtudományok vizsgálati szintjén operacionalizációs összefüggéseket kell azonosítani a kutatási problémák értelmes felvetéséhez és a stratégiák kialakításához.A globális civil társadalom avagy a behálózott társadalom alternatíváinak szitjén aligha juthatunk tovább olya megállapításoknál, mint Edward Comor, a  „Kommunikáció szerepe a globális civil társadalomban: erők, folyamatok, perspetívák” című tanulmány szerzőjének összegzése.

 

„Az új technológiák alkalmazása avagy az életstílus szintjé való elsajátítása a társadalmi mozgalmakban és másutt elősegítheti az adatok cseréjének felgyorsulását és a tevékenységek térbeli koordinációját, de paradox módon csökkentheti a közösségek reflexiós szintjét, gyors mobilizációt inspirálhat, de kevés időt hagy a kritikai reflexióra”.[82]

 

Azaz a habermasi koncepció evolutív alkalmazása túlzott optimizmust jelet a 21. század globális globalizációt igenlő avagy tagadó mozgalmi szektorára. . A mozgalmi szervezeten belüli demokrácia kérdései a globális NGO-kal kapcsolatos gyakorlati tapasztalatok értelmezései alapján például égető módon jelenek meg a globális civil hálózatok szintjén ahol a szervezeti identitás fenntartásához szükséges menedzsment és anyagi-személyi erőforrás –mobilizáció funkcióinak ellátása mégiscsak szükséges. A kortárs társadalmi mozgalmak több  elemzője, szintén a pesszimista következtetések felé hajlik a tekintetben , hogy a szervezetfejlesztés és a menedzsment problémái mennyire helyettesíthetőek a gyors és olcsó virtuális kommunikációs potenciálok révén[83]. A virtuális mozgalmak és a globális világ realitásai nagymértékben eltávolodhatnak egymástól, a kapcsolat egyre nehezebben jön létrem, a legitimáció egyre fogy, a mobilizált  elit és ellen-elit egyre szűkebbé válhat a virtuális helyett avalódi realitások problémáiban sínylődőkhöz képest. A szakadék nagysága az ú.n. „fejlődő világ” csúcsain is érzékelhető, mint azt az ENSZ jelentése aláhúzza.

 

„A bulletin board service , avagy a World Wide Web, news groups, és az elektroikus kommunikáció más olyan formái, amelyek az ipari államok tudósait arra ösztönözték, hogy radikális változásokat jelezenek előre a demokrácia fejlődésében, egy közös vonássla rendelkeznek, ezen kommunikációs formák mind szöveg-alapúak, és az írástudás magas fokát feltételezi használatuk. A fejlődő országok beli írástudatlanság mags fokát szem előtt tartva, a kormányzat rendszerek továbbfejlesztése ezekben az országokban a nemzetközi kommunikációs technológia révén más megközelítést kíván meg. Mint egy dél-afrikai NGO képviselője megfogalmazta: ’hogyan lehet a személyi számítógép működését elmagyarázni olyan embereknek aki alig tudnak olvasni, és az elektromosság alapelveit sem értik annak elérhetetlensége követeztében”(Mansell-When eds. 1998, 77.o.)

 

 A társadalmi mozgalmak mobilizációs potenciáljai és az új média közötti összefüggések értelmezésére nem csupán a problémafelvetés oldalán szükséges az analitikus szisztematika, amely szelektívvé teszi a problémafelvetési és kutatási stratégiákat, hanem a mozgalomtípusok szisztematikus elkülönítésére is szükség van ahhoz, hogy a demokráciaelméleti értelmezés lehetséges legyen. Ahogyan Leggewie tömören megfogalmazza a dilemmát ” új autentikus korszak avagy elektronikus populizmus?”, azaz az új médiumokat használhatják a demokratikus és a demokráciaellenes mozgalmak is , így a szélsőjoboldali, xenophób extremizmus és az internet viszonyáról komoly elemzések születtek már. Az új fudamentalizmus globalizációja pedig közhelynek tekinthető 2001. Szeptember 11.-e után. Egyébként Habermas klasszikus, „múlt századi” elemzése a 20. Század végének „új társadalmi mozgalmainak”(Neue Soziale Bewegungen) demokratizáló és kommunikatív potenciáljairól már szelektíven fogalmazott, és  a mozgalomegyüttesen belül eltérő és különböző kommunikatív és demokratizáló potenciált tulajdonított a különféle mozgalomtípusoknak. [84].Ezt a szelektivitást és differenciálást kell alkalmazni a globális mozgalmakkal a 21. század új mozgalomtípusaival kapcsolatosan is, ha azok kommunikatív- deliberatív avagy demokratizáló esélyeit kívánjuk elemezni.

 

4.Globalizáció , civil társadalom és jogvédelem

 

 

A globális mozgalmak innovatív , „komparatív  előnye „ a lokális és nemzetállami szinttel szemben ugyanabban rejlik, mint hátrányaik forrása. A homogenitás hiánya, a multikulturalitás, a laza koordináció egyszerre adnak gyors reagálású,  a globális intézményekkel komplementer szerepet nekik, ám ugyanakkor nehezítik a világosan definiált támogatói kör kialakítását és a demokratikus kontrollt ennek híján. Az állam nélküli térben való mozgás elszakítja őket az „Egyetlen” befolyásos támogató és ellenfél köré szerveződő politikai kontinuumtól, és egy sokpólusú, plurális, gyorsan nyíló és záruló politikai lehetőségstruktúrához, a globális nyilvánosság, elitek és nemzetközi integrációk és rezsimek világához köti őket. Sokféle külső támogatótól és ellenféltől szabdalt működési területük van, ahol gyorsabban változnak az erőviszonyok és identitások, mint a nemzetállam terén belül. Nagyobb mértékben ráutaltak az integrációra, a hálózatok, szövetségek létrehozására, mint a nemzetállamon belüli kezdeményezések, szervezeti homogenitás helyett azonban a kulturális tőke és  kommunikációs technológiák birtoklásán alapuló laza társadalmi hálózatok integrációs erejére építkezhetnek. Ha nem eléggé erős a mozgalom belső integrációja, és  nincsen kapcsolat a nemzetállami, a lokális bázissal, akkor megnő a globális térben jelenlévő egyéb, nagyobb erőforrásokkal és befolyással rendelkező aktorok, a multinacionális cégek, a nemzetközi szervezetek befolyásának lehetősége megnövekszik a mozgalomra. Elkerülhetetlen, hogy a fejlettebb civil mozgalmi hagyományokkal rendelkező régiók dominálják a globális civil társadalmat, amíg nem alakul ki a források viszonylag egyenlőbb eloszlása, amelyet a mobil kulturális tőke és a modern kommunikációs technológiák részben, valamennyire ellensúlyozhatnak. A jóléti demokráciák a meghatározó, a posztkommunista demokráciák a követő, és a harmadik világ szegény országai a tiltakozó-elutasító, avagy a segélyezett szerepét kapják a globális civil társadalom kialakulásának távolról sem befejezett folyamatában. A globális mozgalmak szektora differenciált, nem csupán a demokratikus mozgalmakat foglalja magában, és önmagában nem hordozza a demokrácia és a konfliktusmegoldás hatékonyabb formáit, pusztán lehetőséget biztosít ezeknek az új szinten való kialakítására és intézményesítésére, ha törékeny rendszere nem omlik össze a globális kihívások túlterhelése következtében. A demokrácia és a demokrácia veszélyei egyaránt globalizálódnak a társadalmi folyamatokkal együtt, és ezáltal új terepet nyújtanak a már korábban a nemzetállam és a lokalitás szintjén is megjelenő konfliktusok kihordásának és lehetőséget nyújtanak újak megjelenésére.

 A globalizációs folyamatok elemzője, Martin Albrow arról ír, hogy a kisebbségek mobilizációja ma az identitás, és nem az emberi jogok vonalán megy végbe[85]. Felveti azt a kérdést is, hogy vajon a nemzetközi, államközi szervezetek adta és a nemzetállamok garantálta univerzalisztikus normák és az etnikai identitásoknak a nemzetállamokon túlmutató reneszánsza mennyire egyeztethetőek még össze a 21. század küszöbén?  A globalizáció egyszerre hordozza a „javak és a problémák”, ”goods and bads” globalizálásának lehetőségét, azaz nem csupán a kritika és a pesszimizmus potenciálját jelenti az emberi jogok univerzalizmusa szempontjából-sőt. Ahogy Albrow könyve írja, „nem szabad a nemzetállam történeti érdemeit  lebecsülnünk. Akármi is lép a globalizáció révén a helyébe, a modern nemzetállam teljesítménye volt a demokrácia, a tolerancia és az individuális szabadság korszakos értékeinek fenntartása…a globális korszak vitalitása, gazdagsága és sokfélesége attól az erőfeszítéstől függ, ahogyan polgárai a régi modernség eredményeit fenntartják”[86]. A nemzetállamon túli demokrácia „provokatív lehet azok számára, akik a liberális nemzetállamban látják az individuális szabadság és tolerancia máig érvényes kifejezési formáit..”[87] ,mondja Albrow, és a globalizáció politikatudományi főkérdése éppen a nemzetállamon túli demokratikus modell kidolgozásában jelölhető meg, amelyhez hozzátartoznak az univerzális nemzetközi normák is a globális civil társadalom számára[88]. Az egyetemes emberi jogi  deklaráció az érvényesülés szempontjából tehát új perspektívákat nyerhet a nemzetállamon túli lojalitásokat, identitásokat és intézményeket eredményező globalizációs folyamatok kibontakozásának küszöbén.

 A globalizáció a pesszimizmus és a kritika mellett a perspektívák és az alternatívák új perspektíváit nyitja meg az emberi jogok érvényesülése szempontjából. Az emberi jogok egyetemes ENSZ-deklarációja 1948-ban bevezetett egy olyan hosszabb folyamatot az univerzális normák érvényesülésének igényével, amelyet a hagyományos nemzetállami szentháromság felbomlásaként jellemezhetünk az államterület-nép-szuverenitás elemeinek eloldását egymástól[89]. A globalizációs folymatok a világméretű kommunikáció, kereskedelem és gazdasági kapcsolatok a globális civil társadalom, a nemzeti társadalmak felett kialakuló társadalmi differenciálódás, a globális kultúra megjelenése globális etikát, politikát, globális intézményeket követel működéséhez. Ma még inkább csak az ellentmondásokat érzékeljük a nemzetállami logikára felépülő hagyományos intézményrendszerek valamint a kihívást hordozó globális civilizáció, kultúra , gazdaság és társadalom tendenciái között. Az új intézmények profiljai a globális arénában  még kialakulatlanok[90]. Azonban „vezérelvük”, csírájuk, amennyiben a globális demokrácia kialakulhat, mindenképpen az ötven évvel ezelőtti ENSZ-deklarációt kell hogy kiindulópontjául tekintse, amely preambulumában az "emberiség minden tagjának méltóságának és elidegeníthetetlen jogainak elismeréséről " beszél „ a szabadság az igazságosság és a béke alapján”. A preambulum szövegében az „ember” az egyén mellett fő aktorok a „népek” , a „tagállamok”, a „nemzetek”, a „társadalom szervezetei”. Egyének, „alrendszerek”, közösségek és államok mellett az Egyesült Nemzetek Szervezete jelenik meg a preambulumban, mint a deklaráció érvényesülését az államokkal együtt, de azokat koordinálva, felettük állva biztosító intézmény. Hogy maga az ENSZ ötven év alatt mennyit differenciálódott intézményrendszerében, és mennyire közelít az itt és másutt megjelölt feladatainak végrehajtásához, nincs módunkban itt áttekinteni és értékelni. Fontos azonban aláhúzni a vezérelv megvalósításának irányában végbement, ha nem is egyenesvonalú fejlődést. Emellett azonban éppen olyan fontos megállapítani, hogy a globális etika és a globális emberjogok érvényesítését egyre több regionális és funkcionális mandátumú nemzetközi szervezet, avagy inkább szervezetrendszer segíti elő. Az elmúlt ötven év alatt ezek száma és jelentősége egyre növekedett. Elegendő itt csupán a saját , európai kontinensünkön kialakuló integrációs szervezet, az Európai Közösség példáját említenünk, amely emberjogi területen nagyon sok integrációs feladatot vállalt, és az európai emberjogi deklarációk és szabályozások kontinuuma, valamint az azok érvényesítését szolgáló szervezetek sokasága alakult ki az integrációs folyamat során[91]. Ez a folyamat azonban nem csupán Európát jellemzi, hanem más kontinenseken is kialakultak az integrációkhoz kapcsolódva a regionális emberjogi rezsimek[92].

 A nemzetállamok és a nemzetközi szervezetek mellett az univerzális emberjogi normák globális megvalósulását segítik a globális civil társadalom és nyilvánosság kibontakozó új struktúrái is[93]. A nemzetközi, a globális médiák közvetítésével a jogsértések mindenütt jelenvalókká válnak, és nem lehet azokat többé elrejteni az őket kifogásoló, ellenük tiltakozó, szintén globálisan működő emberjogi csoportok szeme elől. „The world is watching you”, a világ ma mindenfelé egyre nyitottabbá és transzparensebbé válik, és a nyilatkozat elvei alapján álló kritika és segítségnyujtás mindenhová elérhet, legalább is fogadhat, és eljuttathat üzenetet. A globális emberjogi  és humanitárius problémákkal naponta konfrontálódunk a képernyőn, és persze sajnos saját társadalmunk valóságában is. „Glokalizációnak” nevezi a globalizációs folyamat egyik elemzője azt a mechanizmust, amellyel a helyi, a lokális és regionális problémák globálisan megismerhetőkké, elemezhetőkké és összehasonlíthatókká válnak a világ közvéleménye számára[94]. Ezzel megjelenik a „globális civil jogvédelem” lehetősége, illetve egyre javulnak hatékonyságának társadalmi-politikai feltételei[95]. A modern avagy posztmodern kommunikációs technológiák globális elterjedése a „revolution of skill” jelenségéhez, az emberi tőke, a kulturális tőke intenzívebb felhasználásához, felhalmozásához és egyenlőbb eloszlásához vezet, a társadalom egyre szélesedő köreiben történő szétterítése határozottan megnöveli az egyének és civil csoportok esélyeit az állami, a bürokratikus jogsértésekkel, és a joggal való visszaélésekkel szemben  történő fellépésben.

 Michael Zürn „A kormányzás a nemzetállamon túl” című kötetében a globális civil jogvédelem egyre terjedő lehetőségeiről beszél. „Az információs és kommunikációs technológiák globális elterjedése eddig nem Orwell 1984-ének vízióját támasztotta alá az állam omnipotenciájának megnövekedéséről az egyén felett, hanem az egyént erősítette meg az állammal szemben…Az információs és kommunikációs forradalom ahhoz járult hozzá, hogy erőt adjon az egész társadalomnak, amely a hierarchikus struktúrákról a kiscsoportra hárul, és megnöveli a csoportok kommunikációs képességét.”[96] E technológiák révén az emberi jogok megsértését a világ bármely pontján aligha lehet eltitkolni, mert „a civil társadalom a komputer- hálózatokkal új formát és erőt kapott.”[97]

  Zürn másik érve a civil jogvédelem, és általában az emberi jogok érvényesülési esélyeinek javulására a globalizálódó világban, hogy a globális gazdasági versengés is ezt erősíti. Az emberjogi-humanitárius katasztrófákkal és visszaélésekkel , azaz a globális stratégiai elitek szempontjából rizikókkal, veszélyekkel terhelt területre a globális elitek , beruházásaik és technológiájuk nem szívesen költöznek, mivel a magasan képzett emberi erőforrások alkalmazására épülő management és technológia ki van téve a helyi konfliktusok destruktív potenciáljának. A személyi és gazdasági biztonság a globális gazdasági versengés, a „vonzó telephely” biztosításának kényszere miatt egyik el nem hanyagolható szempontjává válik az emberi jogok javuló érvényesülésének, hiszen hosszabb távon egyik ország, de még régió sem zárkózhat el a globális tőke mozgásai elől.

 Zürn szerint a technológia és gazdasági globalizációs folyamatok a globális civil társadalom, s vele a jogvédelem erősödéséhez vezetnek: ”A civil társadalom aktorai az emberi jogokat és az önkénnyel szembeni védelmet a transznacionális térben is képesek folytatni. Az emberek ma egyre inkább transznacionálisan szerveződnek, hogy meghiúsítsák a ’másutt’ zajló jogsértéseket.”[98] A nemzetközi civil jogvédő szervezetek száma növekszik , illetve részarányuk a nemzetközi NGO-szektoron belül eléggé stabil. Míg 1948-ban a deklaráció kidolgozásában 15 NGO vett részt, 1968-ban az ENSZ első emberi jogi konferenciáján 150 vett részt, 1993-ban a bécsi konferencián pedig 841 NGO képviseltette magát. Az 1993-ban jegyzett 631 nemzetközi NGO-ból 168-ra kalkulálták az emberi jogi szervezetek számát, azaz több, mint egynegyedük foglalkozott ezzel a témakörrel.[99] Ettől elkülönítve kalkulálták a kifejezetten a nők és az etnikai kisebbségek autonómiáját főtevékenységként megadó nemzetközi NGO-kat.(3.Tábla) A mennyiségi növekedésnél azonban jóval fontosabb az a tendencia, amely az NGO-k tevékenységi körének és hatékonyságának kiterjedéseként értelmezhető az emberi jogok érvényesítésében a globalizálódó világban[100]. Fő tevékenységeik közé sorolhatók az emberi jogi normák nemzetközi standardjainak kidolgozásában való részvétel és közrehatás, a normák érvényesülése felett gyakorolt permanens civil ellenőrzés, illetve a jogsértések áldozatainak védelme és megsegítése[101]. Nehezen mérhető e tevékenységek intenzitása és hatékonysága, azonban a civil szervezetek tevékenységében sokszor alapvető fontosságú magának a jelenlétnek, a részvételnek a ténye, amely a civil participáció és kontroll elemével egészíti ki a normaalkotás és érvényesítés bürokratikusan intézményesített mechanizmusait.

   Schmitz, Jetschke és Risse a rezsimeknek  az emberi jogi normákhoz való viszonyát a Fülöp-szigetek, Indonézia, Marokkó, Kenya és Uganda példáin elemezték „Az emberi jogok hatalma. A nemzetközi normák belpolitikai érvényesülése”  című tanulmányukban[102], és a nemzetközi nyilvánosság, a belső és külső civil szervezetek, a nemzetközi szervezetek és a kormány interakcióinak mintáit fejlődésükben vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a civil társadalom mobilizációit az autoriter rendszerek repressziója követi, amelyek elutasítják a normák érvényesítésének igényét, ám a nemzetközi nyomás először taktikai koncessziókat, majd a nemzetközi normák érvényesítésének elfogadásra kényszeríti a vonakodó országokat. A „globális aktorok”, a nyilvánosság, a nemzetközi szervezetek és a civil szervezetek interakciós hálója így sok esetben elősegíti a demokratikus átalakulást a külső nyomásgyakorlás révén. „A politikai liberalizáció a gazdasági fejlődés előfeltétele” emelhető ki a kutatás egyik számunkra is fontos konklúziója. A nemzetközi tőke- és pénzpiac a 21. század küszöbén hosszabb távon nem honorálja a külön utakat a nemzetközi rendszer normáival szemben, amelyeket talán még a „civilizációs hatalom”, Kína sem lesz képes fenntartani.

  Ahogyan Harald Geisterkamp „Urgent action”. Human Rights Watch & Co” című írásában bemutatja[103], a „global watchdog” szervezetek egyik legsikeresebb prototípusa, az Amnesty International működésében, a gyors globális kommunikációs lehetőségek révén a jogsértésről az információ leggyorsabb és legintenzívebb szórása, illetve a reakciók széles körben történő generálása, a szolidaritási levelektől az államkölcsönöket folyósító nyugati politikusokkal folytatott háttérbeszélgetésekig alkotják az emberjogi hálózatok működésének gerincét. Az NGO-k működése és annak hatékonysága persze nem misztifikálandó. A Robin Hood-ok csak a nagy intézményrendszerek közötti margón mozogva dolgozhatnak, de margón való mozgásuk nélkül nincsen keret és korlát a mammutok ösvényei számára.A nemzetközi hálózatok a „gyenge kötések ereje” révén olyan információs és kommunikációs csatornákat nyithatnak, amelyek egyébként hozzáférhetetlenek volnának a kormányoknak és a nemzetközi szervezeteknek, de a globális normák érvényesülésének nem kizárólagos aktorai, az nagymértékben rá van utalva a nagy , bürokratikus intézmények erejére, hatalmára.

 A nemzetállamok és a nemzetközi szervezetek bürokráciája, technokratái, szakértői, hatalomgyakorló elitjei, még akkor is, ha demokratikus úton ellenőrzöttek, vagy kerültek pozíciókba, rászorulnak a civil társadalom permanens és közvetlen kontrolljára, hogy ne tévedjenek le az emberi jogok kiszabta működési ösvényekről. A világ egyetlen rendőrsége sem fog soha olyan hatékony belső ellenőrzési rendszert kialakítani, amely pótolná a külső, a civil jogvédő ellenőrzést a rendőri gyakorlat felett, pl. az idegenrendészeti ügyekben. A nemzetállami, de a nemzetek feletti hivatalok és hivatalnokok elsősorban saját szervezeti és eljárási normáiknak engedelmeskednek. Ezek a normák különböző mértékben támaszkodnak a deklaráció elveire, érvényesítik azokat, de az is lehet, mint a totális és az autoriter rendszerekben, hogy éppenséggel ellentétben állnak velük. De még a legdemokratikusabb országban is előfordulhat, és elő is fog fordulni a hivatali hatalommal és a joggal való visszaélés a hivatalnokok részéről. A civil társadalomnak általában, és  a globális civil társadalomnak különösen szüksége van az önkéntes civil aktivisták, a civil kollektívák és mozgalmak aktív és hatékony ellenőrzésére az emberi jogi normák érvényesülése felett. A civil jogvédők az egyes nemzetállami normákkal és intézményekkel, sőt a nemzetközi intézmények normáival szemben is közvetlenül a deklaráció szellemét és betűjét kívánják érvényesíteni, úgy, mint a partikuláris jogi normával szemben az alkotmány szellemére és betűjére hivatkozó polgárjogi aktivisták a polgári engedetlenség esetén.

 A jogrendi(law and order) és a polgárjogi(civil rights)  szemléletmódok elkülönítésének lehetősége éppen az emberjogi univerzalizmus-partikularizmus ellentétpárban rejlik, amely ugyanolyan szükségszerű kísérője az egyetemes jogi normák érvényesülésének, mint a fénynek az árny. A normák tartalma sosem érvényesülhet teljesen, mindig korlátok, akadályok tornyosulnak előtte. Azonban amikor a jogállami rend alapelvei, a pozitív jog legitimációja az emberi jogok egyetemes nyilatkozatához kötődnek, akkor nem vonható kétségbe a polgárjogi radikalizmus létjogosultsága, amely éppen ezen normák tartalmi érvényesítésének maximalizálását tűzi célul a partikuláris intézményi-jogi megoldások ellenében is. Ha viszont a jogrendet pusztán eljárási legitimációval ruházzák fel, és a jogi pozitivizmus talaján állva a nemzetközi normákat pusztán külsődlegesnek tekintik, akkor a jogrendi gondolkodásmód és értelmezési keret számára az univerzális normák és rájuk hivatkozó polgárjogi radikalizmus külsődlegesekké és idegenekké válnak.

 „Héják” és „galambok”, „hardlinerek” és „softlinerek” az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában foglalt normák érvényesülésének egyaránt előmozdítói lehetnek. A jogrendi, pozitív jogi, bürokrata attitűd és szemléletmód nélkül a civiljogi radikalizmus önmagában világidegen utópizmussá korcsosulna, a hivatali rutin pedig hivatali visszaéléssé és elitizmussá válna a civiljogi radikalizmus állandó kritikája híján, hiszen a civil kritika és innováció nélkül elveszti kapcsolatát a civil társadalommal. A bürokrata és a jogvédő tehát egyaránt fontosak az emberi jogok érvényesülésének folyamatában, kreatív konfliktusuk előrevivő dinamikát termel, szemben a hivatalok uralmának avagy a civil önigazgatásnak a szélsőségeivel. A hivatalnok mindig az adott ügyrend-jogrend keretein belül értelmezi az emberi jogokat, és saját hivatali hatalmának és érdekének szűrőin át viszonyul hozzájuk. A civil jogvédelem  elvileg hivatali-ügyrendi-jogrendi kötöttségek nélkül mozoghat, a tiszta jogelvek és nemzetközi normák talaján kezeli az egyedi ügyet, s mint ilyen kritikája és tiltakozása kiegészíti a jogrendi-jogállami(law and order) működést. A jogrendi és a polgárjogi radikális szemléletmódok és attitűdök komplementerek lehetnek, szerep- és munkamegosztást jelenthetnek a polgári nyilvánosság, a részvételi és kontrolligény, valamint a hatalmi szerkezet fenntartásának, végső soron az állami erőszak monopóliumának és hierarchiájának létfontosságú szempontjai között.

  A kormányzati és a nem-kormányzati jogvédelem szférái egymást kiegészítőek, de nem helyettesíthetik egymást, és  a civil jogvédelem mindíg az emberi jogok "őrkutyája"(watchdog) marad a hatalom gyakorlóival szemben, akik tömeges döntéshozatali és igazgatási feladataik során óhatatlanul és szükségképpen változó mértékben és módokon, de gyakorlatilag elkerülhetetlenül sértik meg egyének és csoportok emberi jogait. A civil jogvédők aktivitása nem helyettesíti , csupán kiegészíti az olyan állami szervek felügyelő és ellenőrző munkáját, mint a parlamenti bizottságok, az alkotmánybíróságok, az ombudsmanok, avagy az ügyészség. Nem a felügyelet, vagy a szolgáltatás társadalmasítása, saját kézbe vétele az NGO-k célja a jogvédelmi tevékenység során a jogállamban, hanem az államilag szervezett szolgáltató és jogérvényesítő tevékenységek civil kontrollja, amely önálló profilt jelent az intézményesített állami és politikai kontroll jogállami  eljárásaihoz képest. Nem a korlátozott civil források miatt szükséges rossz az állami jogvédelem, hanem azért, mert a bürokratikus racionalitás nélkül nem biztosítható a tömeges ügyintézés. A bürokratikus tömegracionalitás kizárólagossága mellett azonban elhalványulnának a humán értékek racionalitásai, az egyedi ügyek méltányosságért és igazságosságért kiáltó természete. Nos, ennek a biztosítása jelenti a civil jogvédelem racionalitását. Ha nem képes a jogállam biztosítani a saját intézményesített területén kívüli külső kontrollt, akkor a belső kontrollok érvényessége megfárad. A civil jogvédelemnek tehát nem a hatóságok helyettesítése, leváltása, az önigazgatás kialakítása  a célja a jogállamban, hanem az, hogy kiegészítő, informális, alternatív korrekciós fórumokat nyisson meg az arra  rászorulók számára.

 

Globalizáció-kritikus mozgalmak Magyarországon

 

Amennyiben az 1968-as mozgalmakat, a nyolcvanas évek alternatív mozgalmait, és az ezredforduló globalizáció-kritikus mozgalmait három relatíve elkülöníthető mozgalmi hullámnak, illetve típusnak feleltetjük meg, amelyek szociális bázisuk, utópiáik és értékeik vonalán sok közössége, de stratégiai , szervezeti és programmatikus szempontból sok különbsége és sajátossága van, akkor magyar mozgalmi szektor szempontjából a rácsatlakozás lehetősége a Nyugat trendjére a harmadik hullámmal volt kezdettől adott. Ekkorra kialakult a magyar NGO-k külkapcsolati rendszere, rendelkezésre állt a nyitott világháló, és nincsenek olyan strukturális gátjai a gyülekezés- és szólás szabadságának, mint 1989 előtt, valamint az EU-csatlakozás perspektívája nyilvánvalóan az europaizálódást segíti minden vonatkozásban.

 Míg a 68-as mozgalmak és az alternatív mozgalmak egy másik világ átszűrődései lehettek Magyarországon, addig a globalizáció-kritikus mozgalmak az egynemű világrend sajátos lokalitásaként jelennek meg itt is, akár [104]más egykori kommunista országokban.

 

A jelenlét az egyik szegényebb OECD-országban, diktatórikus, kollektivista hagyományokkal a következőképp néz ki 2004 elején.

 

1. Kialakult, és jelen van a globális hálózatok túlnyomó többsége.
2. Hiányzik a gyarmatosítás, illetve az Európán kívüli világgal való kapcsolattartás gazdasági-kulturális hagyománya, amely a Nyugat legtöbb országához képest „hendikepet” jelent a globális problémák melletti elkötelezettség vonatkozásában.
3. A globális rendszerbe betagozódó intézmények és társadalmi csoportok(egyetemek, nagyvárosi értelmiség, mobil értelmiség) körében jelen vannak a Nyugat trendjei.
4. A kommunista múlt egyrészt a baloldaliság tabuját, másrészt a baloldaliság kultúráját hagyományozza.
5. A fogyasztói társadalom értékei alig-alig megkérdőjelezettek.
6. Az emberi jogi aktivizmus hagyományai erősek a kommunista rendszer elleni disszidensek, és az abból kialakult szociálliberális jogvédő csoportok hálózatai , és aktivista szubkultúrái  révén.
7. Nincsen kooptált alternatív politikai párt, mint Nyugaton, sem pedig az értelmiségi csoportok számára elfogadható  radikális baloldali párt.
8. A politikai lehetőségstruktúra, és a pártrendszer szerkezete a polarizációt, bipolaritást erősítve  politika alatti posztmateriális ellenzékiség politikai terét jelöli ki.
9. Az europaizálódás nyugatosodást, globalizálódást hordoz, amelyek hosszabb távon átalakítják a politikai teret.
10. A kulturális és kommunikatív struktúrák elsősorban a domináns fogyasztói demokrácia terén alakulnak át az ellenkultúrák felzárkózása nem ment végbe, de folyamatban van(pl. feminizmus).

 

Mindez egy olyan állapotot eredményez, amelyet kisebb, a nyugati mozgalmakkal internetes és egyéb kapcsolatokat ápoló csoportok laza hálója jellemez, amelyek részei a globális és az európai civil társadalomnak, azonban társadalmi-politikai jelentőségük eléggé marginális. Marginalizációjuk következtében főleg az ellen-nyilvánosságban vannak jelen, és azon belül politikai szektásodás jelenségei figyelhetők meg, az erős hagyományos baloldali kultúra, illetve a kis létszámú, társadalmilag és politikailag aktivista posztmaterialista csoportok között. Vitáik az értelmiségi szubkultúrák egzotikumai, szélesebb mobilizációs kapacitásuk az országon, avagy a régión belül sincsen.

Azonban jelenlétük nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az ország politikai rendszere a stabil demokrácia irányában fejlődik, szemben az olyan posztkommunista államokkal, ahol a radikális csoportok korlátozása, a velük szembeni politikai és kulturális represszió a jellemző. Szlovénia, Csehország és Lengyelország mellett Magyarországon is jelen vannak a globális hálózatok, működhetnek, tiltakozhatnak a törvényes, jogállami kereteken belül. A jogvédő mozgalmak fejlődése nálunk, párosulva a kisebbségi probléma iránti felfokozott érzékenységgel igen differenciált polgárjogi szcénét hozott létre, amely regionális vonatkozásban figyelemre méltó. Azonban a globális jogvédelmi tevékenység magyarországi bázisa a hiányzó Európán kívüli elkötelezettség, valamint az erős regionális kisebbségi elkötelezettség következtében nem alkot kedvező kombinációt a globális szcénéhez való csatlakozáshoz.

A hardware –feltételei a magyar mozgalmi szektor globalizációjához rendelkezésre állnak, a software azonban hagyományos, lokális-regionális jellegű. Mindezt tetézi a politikától való nagyon nagy távolság az értelmiségi szubkultúrák körében, a civil társadalom viszonylagos gyengesége, forráshiányos mivolta. Pénz és presztízs tekintetében a Nyugattól függ, mondanivalója, kulturális töltete lokális és regionális, a saját politikai közösségben marginalizált-nem a legkedvezőbb kiindulópont. De nem is a legrosszabb, hiszen másutt éppenséggel a nagyon fogyatékos hardware nyomja rá a bélyegét a civil társadalom fejlődésére.

Összességében a három mozgalmi hullám hatása összecsúszik a helyi szubkultúrák és mozgalmaik fejlődésében, a demokratikus ellenzék, az alternatív mozgalmak, és a globalizálódó civil társadalom kezdeményezései írják körül azt a társadalmi-politikai keretet, amely a rendelkezésre álló, egyelőre marginális politikai teret kitölti.

 Nem zárható ki, hogy az EU-csatlakozás egyelőre nehezen kalkulálható politikai, gazdasági és kulturális hatásai kitágítják azt a társadalmi-politikai teret, amely jelenleg marginalizált kezdeményezések globalizált hálózatainak ad működési lehetőséget. Társadalmi és politikai változások több és más minőségű társadalmi támogatottságot és politikai szerveződési terepet eredményezhetnek a globalizáció-kritikus mozgalmaknak a 21. századi Magyarországon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Táblák

 

 

1.       Tábla

 

Az internet szerepe a politika folyamatában

 

 

2.       Az igazgatási racionalitás eszköze 3.       A telekommunikáció-politika tárgya	Policy
4.       A konvencionális politikai kommunikáció új médiuma 5.       A politikai participáció és deliberáció autonóm médiuma	Politics
6.       A nyilvánosság új struktúraváltásának motorja 7.       A demokrácia és a technológia viszonyának problémája	Polity

 

 

2. Tábla. A kommunikációs típusok, a politikai funkciók és a célok rétegei az internet használatában

 

 

Kommunikációs típus	Funkciók	Célok
one-to-many	Polgári információ	Polgárérzület
	Transzparencia	Polgárokhoz közeli közigazgatás
many-to-on	Elektronikus petíció	Részvétel a tervezésben
	Tele-választások	Elektronikus demokrácia
many-to-many	Vitafórumok	Deliberáció
	Közösségi hálózatok	community empowerment

 

 

Forrás: Claus Leggewie op. cit.

 

 

 

 

3.       Tábla

 

 

Nemzetközi NGO-k működési terület szerint

 

Témák	1953	1963	1973	1983	1993
Emberjogi	30,0	27,0	22,4	22,7	26,6
Világrend	7,3	2,8	6,6	9,9	7,6
Nemzetközi jog	12,7	13,4	13,7	7,4	4,1
Béke	10,0	14,2	7,7	6,3	9,4
Nők jogai	9,1	9,9	8,7	7,2	9,7
Környezet	1,8	3,5	5,5	7,5	14,3
3. világ	2,7	2,1	3,8	3,7	5,4
Etnikai csoportok	9,1	8,5	9,8	10,6	4,6
Eszperantó	10,0	12,8	15,3	11,8	9,6
Összesen	100%	100%	100%	100%	100%
N=	110	141	183	348	631
Növekedési	-	28,2%	29,8%	90,2%	81,3%

 

 

 

 

Forrás: Yearbook of International Organizations idézi: Dieter Rucht: Forschungsjournal Neue Soziale Bewegungen, Vol. 9, 1996/2. 34.o.

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált szakirodalom

 

Ágh Attila(1997): A globalizáció politikai aspektusai,in: Glatz Ferenc(szerk.): Globalizáció és nemzeti érdek.Budapest: MTA.87-101.o.

Albrow ,Martin (1998): Abschied vom Nationalstaat.Suhrkamp: Frankfurt am Main.

Anheier Helmut K. et al(1999): The Third Sector and the EU policy process, in:Journal of European Public Policy Vol. 6. No. 2. 283-307.

Anheier,Helmut K -Salamon, Lester M.-.(1995): Szektor születik. A nonprofit szektor nemzetközi összehasonlításban.Budapest: Nonprofit Kutatócsoport.

Anheier,Helmut K -Salamon, Lester M.-.(1999): Szektor születik II.Civitalis: Budapest.

Az Európai Integráció és a civil szervezetek.Nemzetközi Konferencia.Budapest:Európa Ház. 1999.

Az Európai Közösségek Bizottságának Közleménye(1998) „Az önkéntes szervezetek és alapítványok szerepének erősítéséről Európában”. .Fordította, bevezető tanulmányokkal ellátta és közreadja az Európa Ház, Budapest..

Barabás Miklós(1997)(szerk.): Párhuzamosok és metszéspontok: avagy állam és civil társadalom Magyarországon.Budapest: Európa Ház.

Beck ,Ulrich (Hrsg.)( 1998): Politik der Globalisierung.Suhrkamp: Frankfurt am Main..

Beck ,Ulrich (Hrsg.)( 1998.): Perspektiven der Weltgesellschaft.Suhrkamp: Frankfurt am Main.

Beisheim, Marianne(1997): Nichtregierungsorganisationen und Ihre Legitimitat, in: Beilage zur Parlament, Aus Politik und Zeitgeschichte B 43. 17. Okt. 21-29.o.

Blair, Tony et. al.(1999)Progressive Governance for the 21th Century.Florence: Conference Proceedings.

Böhret, Carl_Götrik Wewer(Hrsg.)(1993): Zwischen Globalisierun und Regionalisierug.Leske-Budrich: Opladen.

Calliess, Jörg(Hrsg.)(1997): Die Nichtregierungsorganisationan in der Weltpolitik.UB Augsburg.

Castells, Manuel(2000): Materials For An Exploratory Theory of the Network Society, in: British Journal of Sociology Vol. 51.No. 1. 5-24.

Offe ,Claus (1989),Új társadalmi mozgalmak-kihívás az intézményes politika számára in: Szabó Máté(szerk.): Politikai ökológia. Budapest: ELTE.1989.237-247.

Commission of the European Communities(1997): Communication from the Commission on Promoting the Role of Voluntary Organisations and Foundations in Europe. Brussels-Luxembourg: COM(97) 241.16-30.   A jelentés részleges, az itt hivatkozott kutatási háttéranyagot nem tartalmazó,  és nem hivatalos magyar fordítását az Európa Ház , Budapest sokszorosította és kiosztotta civil szervezetek képviselőinek 1997 április 17.i  „Az állampolgárok Európája” c. konferenciáján, Budapest.

Cram, Laura(1996): The EU Institutions and Euro-Interests in EU Social Policy, in: Danica Fink-Hafner/Terry Cox(eds.): Into Europe? Ljubljana: SLFSS..339-363.o.

Crozier Michael J. et al.(1975):The Crisis of Democracy.New York U.P.

Czempiel, Ernst-Otto(1992): Weltpolitik im Umbruch.Beck: München.

Csefkó Ferenc-Horváth Csaba(szerk.)(1999): Magyar és európai civil társadalom.FES: Pécs.

Della Porta, Donatella –Hanspeter Kriesi-Dieter Rucht(eds.)(1999):Social Movements in a Globalizing World.MacMillan: London.

Fink-Hafner ,Danica /Terry Cox(eds.)(1996): Into Europe? Ljubljana: SLFSS..339-363.o.

Flam, Helena(eds.)(1994):States and Anti-Nuclear Movements.Edinburgh U.P.:Edinburgh.

Galló Béla(2000),A túlélés tudománya. Helikon: Budapest.

Giddens ,Anthony (1999): A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása.Agóra marketing.:Budapest.

Glatz Ferenc(szerk)(1997): Globalizáció és nemzeti érdek.MTA: Budapest.

Held, David(1987): Models of Democracy.Stanford CA.

Held,David(1995): Democracy and the Global Order.Cambridge(Mass.).

Held, David-Anthony G. McGrew(1993):Globalization and the Liberal democratic State, in: Government &Opposition Vol. 28. No. 2. 261-285.

Hirschman, Albert O.(195):Kivonulás, tiltakozás, hűség.Osiris: Budapest.

Huntington, Samuel P(1991) The Third Wave.Univ. of Oklahoma Press: Norman and London.

Kaldor, Mary-Vejvoda, Ivan(1997): Az EU hoz csatlakozás feltételei..in: Politikatudományi Szemle Vol. VI. No. 3. 5-31.o.

Kaposvári Ildikó, Králik Miklós, Sebestyén István/1997/: Magyarország civilnézetben . Budapest : Európa Ház .

Kennedy, Paul(1997): A XXI. Század küszöbén.Napvilág: Budapest.

Kiss Endre(1999)/szerk./: Megérteni a globalizációt. FES_ Budapest.

Krémer Balázs(1996): Az NGO kultuszáról, in: Esély No.2. 45-65.o.

Krémer Balázs(1996.): Ami az állam és a civil szféra között van, in:Mozgó Világ  No.9. 31-50.o.

Kriesi ,Hanspeter et. al.( 1995): New Social Movements in Western Europe.UCL Press: London..

Kuti Éva(1996): A nonprofit szervezetek szerepe a kilencvenes évek magyar társadalmában és gazdaságában, in: Közgazdasági Szemle, Vol. XLIII, No.10. 905-919.o.

Kuti Éva(1998): Hívjuk talán nonprofitnak…Nonprofit Kutatócsoport: Budapest.

Kuti Éva(szerk.) (1992):A nonprofit szektor Magyarországon.Budapest. Nonprofit Kutatócsoport.

Kuti Éva-Marschall Miklós(szerk.)(1991): A harmadik szektor.Budapest: Nonprofit Kutatócsoport..

Lengyel László(1997): Mozgástér és kényszerpálya.Budapest: Helikon.

Markoff, John(1996): Waves of Democracy.Pine Forge Press: Thousand Oaks, California.

Matzner, Egon(2000): Monopolar World Order.SUP: Szombathely.

Mc Adam,Doug et al.(eds.)(1996): Coparatie Perspectives on Social Movements.Cambridge U.P:Cambridge(Mass.)

Merkel, Wolfgang(Hrsg.)(1997):Zivilgesellschaft.UnivMainz.

Merkel,Wolfgang(Hrsg.)(2000): Zivilgesellschaft und Transformation.Leske-Budrich: Opladen.

Miszlivetz Ferenc(szerk.)(1998): Közép-európai változások.MTA_SUP-:Szombathely.

Miszlivetz, Ferenc: The Methamorphoses of Civil Society.SUP: Szombathely.1999.

Navracsics Tibor(1988): Területi érdekképviselet az EU-ban, in: Társadalmi Szemle No. 1. 61-76.o.

Navracsics Tibor(1998.): A demokrácia problémája az EU-ban, in: Politikatudományi Szemle Vol. VII.No.1.

Navracsics Tibor(1998): Európai belpolitika.Korona: Budapest.

Nölke, Andreas(Hrsg.)(1997): Internationale Zivilgesellschaft.Leipziger Universitátsverlag: Leipzig.

Nyíri Kristóf(1998): Globális társadalom és lokális kultúra a hálózottság korában, in: Magyar Tudomány No. 11.1286-1297.

Nyíri Kristóf(1999):Castells- The Information Age, in: Replika 36. 157-181-

Opp, Karl-Dieter(1994): The Role of Voice in a Future Europe, in: Kyklos Vol. 47. No.3. 385-402.o.

Perri 6 (1992/a): Útban az Európai Közösség felé..in: Kuti Éva(szerk.): A nonprofit szektor Magyarországon.Budapest: Nonprofit Kutatócsoport. 46-68.o.

Perri 6-Kuti Éva (1993.): A közös piac veszélyei és kihívásai..in: Közgazdasági Szemle  No. 2. 110-125.o.

Pintér Róbert(2000): A globális információs társadalom: Castells,in: Jel-Kép No. 3. 11-27.

Politische Partizipation und Protestmobilisierung im Zeitalter der Globalisierung,(2000) WZB : Reader zur Workshoptagung.Berlin.

Quigley, Kevin F.(1997): For Democracy’s Sake.The Woodrow Wilson Center Press: Washington. D.C.

Rucht, Dieter(2000): Zur Europáisierung politischer Mobilisierung, in Berliner Journal für Soziologie Vol.10. No. 2. 185-202.

Sassen, Saskia(1998):Zur Einbettung des Globalisierungsprozesses.in: Berliner Journal für Soziologie Vol. 8.No.3.345-359.

Schmals, Klaus M-_Hubert Heinelt(Hrsg.)(1997):Zivile Gesellschaft.Leske-Budrich: Opladen.

Schmidt ,Hilmar -Ingo Take(1997): Demokratischer und besser? In: Aus Politik und Zeitgeschichte B 43/1997. 12-20.o.

Schmidt, Hilmar-Take, Ingo(1997): Die Beitrag von Nichtregierungsorganisationen zur Demokratisierung..in: Beilage zur Parlament, Aus Politik und Zeitgeschichte, B 43. 17.Okt.12-20.o.

Schmitter, Philippe C.: Politikai Európa és szociális Európa, in: Miszlivetz Ferenc(szerk.)(1998): Közép-európai változások.MTA-SUP:Szombathely.89-115.

Segbers, Klaus- Kerstin Imbusch(eds.)(2000): The Globalization of Eastern Europe.LIT: Münster.

Shaw ,Martin (1998): Die Reprásentation ferner Konflikte und die globale Zivilgesellschaft, in: Beck(Hrsg.)(1998) i.m. 221-256.o.

Skuhra, Anselm(1997): Democratization in Central and Eastern Europe: The Democracy Programe of the EU,Paper presented at XVII.IPSA World Congress

Smith Jackie(et.al.)(eds.)(1997): Transnational Social Movements and Global Politics.Syracuse U.P:New York.

Tang, Helena(eds.)(2000):Winers and Losers of EU Integration.World Bank: Washington D.C.

Tarrow, Sidney(2000): National Unification, National Disintegration, and Contention.Juan March Institute Working Papers.NO. 157.

Tarow, Sidney(2000):Transnational Contention, EUI Woring Papers No. 44.RSC

Tarrow ,Sidney (1994): Power in Movement. Cambridge U.P. Cambridge(Mass.)..

Tarrow, Sidney(1995): The Europaisation of Conflict, in: West European Politics Vol.18. No.2. 223.-251.

Tickle ,Andrew -Ian Welsh. /eds./ ( 1998)Environment and Society in Eastern Europe A.W. Longmann: New York..

Tilly,Charles(et al.)(1998): From Cntention to democracy.Rowmann&Littlefield.New York

Tismaneanu,Vladimir(eds.)(1990):In Search of Civil Society.Routledge: New York.

Weidenfeld, Werner et.al.(eds.)(1993):Europe in Global Change.Bertelsman Foundation Publ: Gütersloh.

Weller Mónika(1995): A nem -kormányzati szerveztek szerepe az emberi jogok védelmében nemzeti és nemzetközi szinten,in: Acta Humana No. 21. 45-61.o.

Wiesenthal, Helmut(1996): Globalisierung: Soziologische und politikwissenschaftliche Koordinaten,AG Transformationsprozesse TRAP No. 1.

Zürn ,Michael (1998): Regieren jenseits des Nationalstaates.Suhrkamp: Frankfurt am Main:.