Szabó Pál
„effodit oculos” – a megvakítás büntetésének bizánci eredetű gyakorlatáról a XI–XIII. századi Magyarországon*
Imre herceg halála után, István király feltörő elégedetlenséggel szembesült, amelynek során rokonát, Vazult szokatlan módon megvakíttatta, uralkodásra alkalmatlanná tette. E büntetési mód a magyar joggyakorlattól idegen és a XI–XIII. században mutatható ki (Péter király, Álmos, Béla herceg, Ampod fia Dénes nádor), amíg a közvetlen bizánci–magyar kapcsolat fennállt. Ha megvizsgáljuk a magyar és a szomszédos jogi régiókban történt hasonló eseteket, ezek párhuzamba állíthatók a korabeli bizánci udvari gyakorlattal, amelyben a megvakítás a rivális trónkövetelők eltávolításának politikai eszközévé vált.
I.
István király külpolitikáját a kétoldalú tájékozódás jellemezte. Bár elsősorban Nyugat felé fordult, a hatalma tetőpontján lévő Bizánci Birodalommal is fenntartotta a baráti kapcsolatokat. A bolgár függetlenségi harcban segítséget nyújtott II. (Bolgárölő) Basileiosnak (976–1025),[1] aki 1019-re megsemmisítette a bolgár államot. A két ország egymással közvetlen szomszédságba került.[2]
Már a Szent Istvánnak tulajdonítható Intelmekben is esik szó „görögökről” (grecus), ami nem az ókori görögökre, hanem inkább a keleti keresztényekre, és átvitt értelemben a bizánciakra vonatkozott.[3] Sőt e munka VIII. fejezetében lévő fontos kormányzati alapelv jogi megközelítésére Kapitánffy István hívta fel a figyelmet. Ha a herceg meg akarja tartani az itteni királyságát, be kell tartania az elődök által is követett szokásjogot (mores meos ... consuetudinis). „Quis Grecus regeret Latinos Grecis moribus, aut quis Latinus regeret Grecos Latinis moribus? Nullus.”[4] Ez a megfogalmazás a görögökre és a latinokra vonatkozó példa szerint a személyi hatályú (szokás)jog betartására is kötelezi a leendő uralkodót.[5] Havas László az Intelmek lehetséges bizánci irodalmi hátterét kutatva rámutatott, hogy a bizánci hatás István uralkodásának elejére esett, amikor a veszprémvölgyi monostor alapító oklevele is készült, mintegy válaszként a II. Basileios-féle balkáni expanzióra.[6]
István király uralkodásában és az utódlás kérdésében Imre herceg halála váratlan fordulópontot jelentett, amely felszínre hozta az elégedetlenségeket is. A Hildesheimi Évkönyv szerint 1031-ben Imre herceg vadászbaleset áldozata lett.[7] A német merényletről szóló feltételezést gyengíti, hogy az évkönyv megelőző mondata éppen a német háborút lezáró béke megkötéséről szól.[8] A XIV. századi krónikakompozíció szerint ekkor a király egészsége megromlott. Erről az ún. kisebbik István–legenda is ír, de a 7. fejezete beszámol egy a király ellen tervezett merényletről is. „Videntes autem quatuor nobilissimi palatinorum diu graviterque laborantem, nam ipsi adhuc in perfidia cordis errabant, consilium iniquitatis duxerunt occasumque eius in mortem conati sunt tractare. Iam die advesperascente, antequam in domino lucerna accenderetur, unus eorum audacter sub obscuro ingressus est ad iugulum ensem nudatum sub clamide tegebat. Dum pedem inhiberet ubi rex quiescebat, revera celesti inpulsu gladius corruit, percussusque in terram tinnitum reddidit.” A kísérlet kudarcba fulladt, az elkövető bevallott mindent és kegyelmet kért, amit könnyen el is nyert. István a valódi tettest kereste. „Postera die precepto regis homicide illi inventi adducuntur, et adversus eos iudicia locutus est. Vt autem reliquis essent in exemplum et discerent dominos summo honore venerari, visu privavit, manus noxias abscidit…”[9] Vagyis nem oltotta ki életüket, de súlyos testcsonkító büntetéseket szabott ki: megvakítást és kézlevágást. A később Kálmán király (1095–1116) megbízásából Hartvik püspök által írt István–legenda 21. fejezetében ugyanígy szerepel a palota négy főembere összeesküvésének története. Azonban a szerző elhallgatja a kiszabott súlyos büntetést, csupán „digna sententia”-t említ. „Veniam querentem non avertit, facinus facile dimisit, idemque iussu regis homicide illi inventi adducti sunt, et adversus eos iudicio locutus, digna eos multavit sententia.” [10]
A XIV. századi krónikakompozíció 69. fejezetében (De morte sanctissimi Emerici ducis et de orbatione oculorum Vazul) nem említ merényletet, vagy királyi büntetést, ám a szereplők nevével találkozunk. A király apai ági nagybátyjának fiát,[11]Vazult, akit ugyan a király korábban Nyitra várában börtönbe zárt, most mégis utódjának szemelte ki. Ezt azonban Gizella királyné (Keisla regina) megakadályozta, még mielőtt a király Vazult királlyá tehette volna. A király „misit festinanter nuncium, scilicet Budam filium Egiruth, qui Vazul patruelis sui filium, quem recluserat rex propter iuvenilem lasciviam et stultitiam, ut corrigeretur, de carcere Nitrie educeret et ad se duceret, ut eum antequam moreretur, regem constitueret. Audiens autem hoc Keisla regina iniit consilium cum Buda viro nephando et festinantissime misit nuncium nomine Sebus filium ipsius Buda ad carcerem, in quo Vazul detinebatur. Sebus itaque preveniens nuncium regis effodit oculos Vazul et concavitates aurium eius plumbo obturavit et recessit in Bohemiam.”[12]. A király ezután érkező követe pedig már így találta Vazult. István ezen megszomorodva magához hívatta Vazul fiait és azt tanácsolta nekik, hogy életüket és testi épségüket mentve meneküljenek el az országból. A krónika miniatúrája egyben meg is örökítette a megvakítás jelenetét.[13]
Az eseményekről a külföldi, német forrás tárgyilagosabban tudósít. Az Altaichi Évkönyv az 1041. évnél, Orseolo Péter király első trónfosztásakor emlékezik meg ennek okai között az István-i előzményekről. Ugyanis István Péter kinevezésével „filium fratris sui digniorem in regno, quia hoc non consensit, cecavit et parvulos eiusdem exilio relegavit.” [14]Tehát Vazul megvakítása és fiainak száműzése mégis István király tette, a két történet mégiscsak kapcsolódik egymáshoz.[15]
Bármilyen nehéz is rekonstruálni a történteket, a kisebbik István–legenda által említett összeesküvés és a Vazul-történet egymással összefügg.[16] Kiindulópontként nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy később Vazultól származó királyok uralkodtak, és István királyt 1083-ban szentté avatták, így a krónikaíró megmásította a történteket. A krónika 69. fejezete ugyanis nem beszél semmilyen István király elleni összeesküvésről, Vazult is csupán ifjúi könnyelműsége és meggondolatlansága miatt tartották Nyitrán bezárva. Az egyedüli „árulkodó” és a szövegben maradt összekapcsoló elem éppen a megvakítás büntetésének említése, amelynek végrehajtásáért a szerző Gizella királynét tette felelőssé. Vazul ilyen súlyos megbüntetésének előzményét, le nem írt bűncselekményét, a korabeli joggyakorlat figyelembe vétele nélkül, a krónikából nem tudhatjuk meg. Tanulmányunkban éppen ezért fontos tisztáznunk, milyen esetekben és milyen cselekményekért szabták ki ezt a büntetést hazánkban és a szomszédos államokban.
A korábbi szakirodalomban a két történet kapcsolatáról megoszlottak a vélemények. Váczy Péter nem tartotta ezeket összekapcsolhatónak. Véleménye szerint a kisebbik legenda inkább a pogánysághoz visszatérni kívánó erők cselekedetét ábrázolja.[17] Györffy György István királyról szóló monográfiájában ellenkező állásponton volt. Egyrészt a krónika későbbi meghamísító előadása miatt, másrészt a német kútfő beszámolója szerint éppen Vazul kétszeri mellőzése válthatta ki a merényletet: először Imre herceg, majd másodszor –nőági rokonként– Péter trónutódnak való kijelölése miatt. Györffy egyúttal azt is felvetette, hogy a forrásokban, a krónikán kívül, csak a megvakítás büntetése szerepel, a megsüketítést pedig nem tartotta történeti ténynek.[18]
Györffy továbbá a büntetéssel kapcsolatban kiemelte: „a hazai közvélemény nem a merénylők büntetésének módját nehezményezte…a kor viszonyaihoz képest kíméletes eljárásra (sic!) mutat, hogy Vazul három kisfiát, Leventét, Endrét és Bélát nem vakították meg, hanem engedték Csehországba…A nemzet közvéleményét nem is a vakítás, hanem az öröklés törvényének sorozatos megsértése döbbentette meg.” Makk Ferenc szerint a „bűnösöket és híveiket kegyetlenül megbüntették”.[19] Kristó Gyula is kegyetlen megtorlást említ.[20] Marczali Henrik egykor hasonlóképpen írt: „A hazai hagyomány nem bírt kibékülni azzal a gondolattal, hogy a magyar királyságnak nagy és szent megalapítója…megfosztotta tulajdon vérét a tróntól,…borzasztó kegyetlenséggel tette a legközelebbi jogos trónörököst az uralomra képtelenné…”.[21]Akárhogyan értelmezzük, a hazai jogforrásokban e büntetési mód az uralkodó ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban nem szerepel, ennek gyakorlata a magyar jogtól idegen jogi hatásra vall. A továbbiakban ennek igyekszünk a nyomába eredni. Először megvizsgáljuk a további hazai és külföldi hasonló eljárásokat.
István halálát követően a trónviszályok folytatódtak, amelynek során találkozunk még megvakítások alkalmazásával. Orseolo Péter (1038–1041) első trónfosztása után az egykorú német forrás, Berno reichenaui apát beszámol levelében Aba Sámuel király (1041–1044) által végrehajtott kegyetlenségekről, megvakításokról is, amelyeket az ókori asszír királyok kegyetlenségéhez hasonlított. „ille pseudorex Ovo…a diablo velut ab Assiriorum rege missus…homicida perpetravit, scelera multa commisit, ius abnegavit, iura legis violavit, nobiles insontes obcaecavit, occidit, tyrannidem nimiam exercuit…”[22] A XIV. századi krónikakompozíció azonban árnyaltabbá teszi, hogy kiket is érhetett ilyen büntetés. A krónika 72. fejezete szerint „Budam barbatum, omnium malorum intentorem, cuius consilio Petrus Vngariam afflixerat, in frustra concidentes interfecerunt et duorum filiorum suorum oculos effoderunt. Sebus autem, qui oculos Vazul eruerat, confractis manibus et pedibus peremerunt.” [23] Péter király második uralma alatt (1044–1046) állandóan újabb összeesküvéstől tartott. Ennek kapcsán a későbbi források közül egyedül a humanista Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei című nagy történeti munkájában írt a megvakítás alkalmazásáról: „ut coniurationis principes eorumque cognatos continuo capi captosque eculeo imponi iusserit, de quibus dira usque adeo facta est questio, ut ibidem expirarint; multis oculi sunt exerti et ultimis demum penis affecti ” (2. 2. 127.) [24] Azonban ő maga sem kerülhette el a megvakítást. A XIV. századi krónikakompozíció a 85. fejezetében Péter király haláláról ír. Péter király második bukásakor el akart menekülni az országból, de a magyarok elzárták az utat. Amikor András herceg el akarta fogatni, Péter egy udvarházban kitartóan védekezett, amíg „ipse vero vivus captus est et obcecatus” [25] A krónika a jelenetet szintén miniatúrában ábrázolta. Az Altaichi Évkönyv az 1046. évnél így tudósított: „oculorum illum lumine privaverant, quod nunquam regio nomini accidisse audierant.” [26]Az évkönyvíró még külön ki is emelte e cselekedet példátlanságát. A Hildesheimi Évkönyv is beszámolt erről az 1047. évnél: „Petrus rex Ungariorum a quodam tyranno Pannonico captus et caecatus, ille qui eum expulerat regnare coepit.”[27]
I. László királynak nem volt fiú utóda, így bátyjának, I. Gézának két fia, Álmos és Kálmán között robbant ki a küzdelem a trón megszerzéséért. Ez folytatódott Kálmán hatalomra kerülése után is. 1107–1108 fordulóján Álmos herceg merényletet kísérelt meg, amely azonban lelepleződött, ám a király megbocsátott. 1113 táján újabb összeesküvés tudódott ki, ekkor Kálmán már kegyetlen bosszút állt: Álmost és kisgyermek fiát, Bélát megvakíttatta, valamint még három főembert (név szerint Urost, Vatát és Pált) is.[28] A XIV. századi krónikakompozíció erről a 150. fejezetben (Dux Almus et filius eius exoculantur) számol be „rex cepit ducem et filium eius Belam infantulum et obcecavit eos. Sed et Belam infantulum preceperat castrare.” [29] A fejezet szerint a király a megvakításon túl Bélát még ki is akarta heréltetni. Csak a végrehajtó könyörületén múlt, hogy ezt egy kutyán végezte el, mivel nem akarta, hogy a királyi családnak magva szakadjon. A végrehajtás módját, Vazul és Péter megvakításához hasonlóan, a krónika egy miniatúrában ábrázolta. Álmost az általa alapított dömösi egyházba vitték. Kálmán a belső ellenzékkel radikálisan leszámolt. Álmos később Bizáncba menekült, fiát évekig a pécsváradi monostorban bújtatták, egészen 1131-es trónra lépéséig. [30] 1112-ben a szomszédos Lengyelországban is hasonló esemény történt. III. (Ferdeszájú) Boleszláv herceg (1102–1138) csellel hazahívta ellene fellázadt féltestvérét, Zbigniewet, majd megvakíttatta. Kálmán talán a saját tettét a törvénykezésben –a tarcali zsinat szerint– példaképének tartott Szent Istvánéhoz is hasonlíthatta, aki ükapját, Vazult megvakította. [31] Kálmán megpróbálta a maga felelősségét csökkenteni abban is, hogy újabb István legenda írásával bízta meg Hartvikot, aki a kisebbik István– legenda realisztikus leírását, különösen Vazul megvakításával kapcsolatban, enyhítette, mellőzvén a kiszabott büntetés pontos ismertetését. Sőt, Horváth János szerint éppen Álmos herceg megvakítása volt az oka Hartvik megbízásának egy újabb István–legenda megírására.[32]
A büntetés nem érte el célját, hiszen II. (Vak) Béla (1131–1141) király esete megmutatta, az uralkodó uralkodásra való alkalmassága nem csupán a szeme világának épségén alapulhat. Sőt, páratlan kegyetlenséggel viszonozta az őt ért csapást, a még koronázása évében összehívott aradi országos gyűlés alkalmával 68 Kálmán-párti előkelőt mészároltatott le.[33]
Az előbbi eseményekkel kapcsolatban érdemes még megemlíteni a későbbi humanista történetírók leírásait is. Elsősorban Thuróczy János: A magyarok krónikája[34] és Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei című munkáit. A XIV. századi magyar krónikakompozíciót követve Thuróczy szintén önálló fejezeteket szentelt ezen megvakításoknak. Thuróczy új információkat nem közöl, hűen követi a krónika szövegét.[35] Azonban Bonfini munkája nemcsak a krónikát ismétli, hanem saját megjegyzéseket, értelmezéseket is hozzáfűz az eseményekhez, amelyeket a szövegbe illesztett „kommentároknak” is tekinthetünk.
II.
A középkorban a Magyar Királyság határain kívül, a szomszédos jogi régiókban is találkozunk a megvakítás (tu/flwsij) gyakorlatával, elsősorban a Bizánci Birodalomban. Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, ezt tekintjük át. 641-ben még Hérakleios császár özvegyének, Martinának, mivel a császár első házasságából született fiú megmérgezésével vádolták, kivágták a nyelvét. Fiának, Hérakleonasnak pedig levágták az orrát, majd mindkettőjüket Rhodosra száműzték.[36] A testcsonkító büntetések kifinomultabb kegyetlensége továbbélt a rivális trónkövetelők eltávolítására.[37] 695-ben II. Justinianosnak (685–695) a Hippodromban levágták az orrát és Chersónba száműzték.[38] Később így kénytelen volt aranyból készített orrot viselni.[39] A megvakítás büntetés első bizánci alkalmazására az írott források szerint 705-ben került sor, amikor II. Justinianos újra elfoglalta a trónt (705–711). I. (Szent) Kallinikos konstantinápolyi pátriárkát (694–706) megvakíttatta és Rómába száműzte.[40] 743-ban V. Konstantin (741–775) az ellene fellázadt és császárrá koronázott sógorát, Artabasdost (742–743) miután legyőzte, a Hippodromban a fiaival együtt megvakíttatta.[41] 792-ben VI. Konstantin (776–797) pedig nagybátyját, Niképhorost vakíttatta meg, aki trónigénye erősítésére támogatókat keresett.[42] VI. Konstantin császár azonban maga sem kerülhette el ugyanezt a büntetést, mert 797 áprilisában anyja, Eiréné elfogatta, Konstantinápolyba vitette, ott vakíttatta meg, így ő lett az egyedüli császár.[43] I. Basileios (867–886) már egy ellene irányuló katonai felkelés vezetőit (pl. Symbatiost) vakítatta meg.[44] VI. (Bölcs) Leó császárt még ifjúkorában fenyegette a megvakítás veszélye, mert a bizalmatlan I. Basileios a halálos ágyán, minden kivizsgálás nélkül, összeesküvéssel vádolta és bebörtönöztette.[45] II. Niképhoros (Phókas) császárt (963–969) 969-ben legjobb barátja, leghűségesebb helyettese az örmény Tzimiskés János ölette meg és I. János néven lépett a trónra (969–976). 971-ben Niképhoros testvére, a Lesbos- szigetére száműzött León Phókas a palota nagyhatalmú tisztviselője, kuropalatés[46] volt, aki azonban bosszúból összeesküvést szervezett, amely lelepleződött. León hiába menekült a Hagia Sophia templomába, onnan erőszakkal kivonszolták és fiával együtt megvakították őket.[47]
A megvakítás bizánci alkalmazására főleg a XI. században találunk számos példát. Szent István kortársa, II. Basileios császár elindította offenzíváját Sámuel bolgár cár ellen. 1014-ben Kleidion mellett, a Sztruma-folyóhoz közel bekerítette a bolgár sereget, 14 000 katonát ejtett foglyul, akiket kegyetlenül megvakíttatott! Csak minden 100 közül egynek hagyta meg a fél szeme világát, hogy hazavezethessék a többieket.[48] II. Basileios társcsászára, majd utóda, VIII. Konstantin (1025–1028) még a legenyhébb esetekben is kegyetlenül megvakítással büntetett mindenkit rövid uralkodása során.[49] Az azonnali megvakításhoz elég volt a legkisebb gyanú a trón megszerzésére, összeesküvés szervezésére.[50] István király tehát közvetlen környezetében tapasztalhatta a megvakítás elrettentő erejét.
IX. Konstantinos Monomachos (1042–1055) a IV. Mihály (1034–1041) halála után trónra lépő V. Mihály császárt (1041–1042) vakíttatta meg és küldte kolostorba Chiosba.[51] Ennél az eseménynél nyomon követhető a bizánci szokás egyik elterjedési útja: a „varég út”. Ugyanis a skandináv forrás, a Harald Saga 14. fejezete szerint e megvakítást nem a császár, hanem a normannokból (varégokból) álló császári testőrgárda hajtotta végre, amelyet ekkor a norvég Sigurd fia, Harald Hardrada vezetett.[52] Nem véletlen. Harald eposzba illő életet élt, testőrként kilenc évig három bizánci császárt is szolgált, Konstantintól kénytelen volt megszökni, III. Harald néven norvég király lett és 1066. szeptember 25-én esett el a Britanniáért vívott Stamford Bridge-i csatában.[53] Norvégiában még a XII. században is alkalmazták a megvakítást. Angliában pedig a Harald Godwinsont Hastingsnél legyőző normann I. (Hódító) Vilmos (1066–1087) törvénybe is iktatta a halálbüntetés helyett (!) a megvakítás büntetését, amelyet a korabeli, törvényben nem rögzített, bizánci gyakorlat írásba foglalásának tekintünk: „Szintén megtiltom, hogy bárkit bármilyen bűnért megöljenek vagy felakasszanak, hanem szúrják ki a szemét és heréljék ki. E parancs pedig –a nekem teljesen fizetendő bírság büntetésének terhe mellett– ne legyen megszegve.”[54]
1071. augusztus 26-án a mantzikerti ütközetben a Bizánci Birodalom serege megsemmisítő vereséget szenvedett a szeldzsuk-törököktől. Maga a császár, IV. Rómanos Diogenés (1068–1071) is Alp–Arszlán szultán (1063–1073) fogságába esett, de ő épségben elengedte, miután békefeltételeit aláírta. Ennek hírére Konstantinápolyban megfosztották trónjától. Rómanos a fogságból hazatérve megadta magát és az új császártól, VII. (Dukas) Mihálytól (1071–1078) garanciát kapott, hogy nem esik bántódása, mégis megvakították. Izzó vassal kiégették mindkét szemét. A császár egykori nevelője, Psellos ezt, szinte magyarázkodva, teológiailag értelmezte: „Isten elvette szemét, mert nagyobb fény szemlélésére méltatta.” Rómanost Próté szigetére deportálták és borzasztó sebeibe, rettenetes kínok között rövidesen belehalt.[55] VII. (Dukas) Mihálynak azonban további trónkövetelőkkel kellett szembe néznie. A nyugati hadsereg 1077-ben császárrá kiáltotta ki tábornokát, IV. Niképhoros Bryenniost, aki végül fogságba esett és 1078-ban szintén megvakították.[56] Bár ennek végrehajtásban a későbbi császár, I. Alexios Komnénos neve is szóba került, ám ezt a tényt leánya, Anna Komnéné apjáról írt munkájában, az Alexiasban, tagadta (I. VI. 7).[57] Azonban korábban, 1073-ban a kelta származású Roussel de Bailleul (Urselios), aki a normann csapatok parancsnoka volt, fellázadt császára ellen és önálló államot akart létrehozni. VII. Mihály császár Alexiost nevezte ki stratégosnak, aki Urseliost elfogta.[58] Anna Komnéné szerint Urseliosnak azonban csak színleg hajtották végre a megvakítását (I. III. 1.).[59] III. Niképhoros (Botaneiatés) császár uralkodása alatt (1078–1081) Alexiosnak le kellett győznie még egy trónkövetelőt, Basilakést, akit szintén fogságba ejtettek és megvakítottak.[60]
A XII. században kevés ilyen esetről tudunk. A kalandor rablólovag életét élő Andronikos Komnénos ellen már I. Komnénos Manuél császár (1141–1180) is elrendelt megvakíttatást, amikor ellopta tőle az adóbevételeket, de végül megbocsájtott unokatestvérének. Ugyan hűségesküjéhez híven, megkoronáztatta Manuél kiskorú fiát, II. Alexiost, de hamarosan megfojtatta és I. Andronikos néven maga lépett a császári trónra (1183–1185).[61] 1185-ben azonban felkelés tört ki uralma ellen és II. (Angelos) Izsák császár (1185–1195) első dolga volt Andronikos két fiának, Joannésnek és Manuélnek a megvakítása.[62] De Izsák, aki III. Béla veje volt, maga sem kerülhette el ezt a sorsot. 1195-ben a hatalomátvételre készülő testvére, Alexios Angelos elfogta az éppen a bolgár hadjáratra induló császárt és megvakíttatta, bebörtönözte, ő maga viszont III. Alexios néven lett az új császár (1195–1203). A sors fintora, hogy 1203-ban a vak Izsák visszaszerezte a trónt.[63]
Bizáncban a XIII. században ismét dívott az ilyen büntetés. 1204-ben, amikor a keresztesek Konstantinápolyt ostromolták az éppen hatalomra lépő, IV. Alexiost meggyilkoló V. (Dukas) Alexios császár (1204) kénytelen volt elmenekülni III. Alexioshoz, aki viszont megvakíttatta őt és kiszolgáltatta a nyugatiaknak az „utolsó” bizánci császárt. V. Alexiost pedig halálra ítélték.[64] A Latin Császárság időszakában (1204–1261) is tudunk megvakításokról a görögség utódállamaiban. 1224-ben III. (Batatzés) János nikaiai császár (1222–1254) pedig, amikor Poimanéonnál győzelmet aratott a Latin Császárság frank seregén, a foglyok között volt elődjének és apósának, I. (Laskaris) Theodóros császárnak (1204–1222) hatalomból elűzött és Konstantinápolyba menekült két testvére is, Alexios és Izsák, akiket megvakíttatott.[65] Témánk szempontjából az esemény magyar szempontból sem lényegtelen, hiszen a leendő IV. Béla felesége, Laskaris Mária nagybátyjairól volt szó.[66] Az épeirosi despota, Theodóros Komnénos (1215–1230) még bolgár szövetségben harcolt a Latin Császárság ellen, 1227-ben pedig császárrá koronáztatta magát. 1230-ban a bolgár II. (Asen) Iván cár ellen fordulva azonban a klokotnicai csatában vereséget szenvedett, fogságba esett és a cár megvakíttatta és csak nyolc év múlva bocsátotta szabadon.[67]
A tizenegy éves kiskorú nikaiai császárt, IV. (Laskaris) Jánost (1259–1261) VIII. (Palaiologos) Mihály nikaiai császár (1259–1282) miután visszafoglalta Konstantinápolyt, 1261 karácsonyán vakíttatta meg, majd a Márvány-tenger mellé egy erődbe zárva száműzte az utolsó Laskarist.[68] A saját titkárát, Manuél Holobost is megvakíttatta és levágatta az ajkait az orrával együtt (1261), mert rokonszenvezett az áldozatával.[69] VIII. Mihály nagy számban alkalmazta a megvakítást uralkodása során, amely nem kerülte el az arisztokrácia sorait sem. A korabeli történetíró, Geórgios Pachymerés szerint már nem is törvénytisztelőként, hanem zsarnokként uralkodott.[70] Például Konstantinost, Alexios Stratégopulos fiát, majd a normann származású Alexios Raoul fiait, Manuélt és Izsákot vakíttatta meg.[71] Konstantinápoly visszafoglalásakor a városban évszázadok óta kiváltságokkal élő velencei kereskedők közül is sokan áldozatul estek a szegekkel végrehajtott megvakításoknak.[72]A megvakítást, mint kiszabott büntetést más esetekben is említik a bizánci források, ezeket orvosi szempontból legutóbb az athéni egyetem orvos-történészei a Documenta Ophthalmologica több tanulmányában áttekintették.[73]
A Bizánci Birodalom befolyása alatt álló Velencében is alkalmazták a megvakítást. Bár 755-ben a negyedik dózse, Deodato Ipato (742–755) [74] a Ravennai Exarchátus szövetségese volt, a velenceiek –kedvezvén a frank III. (Kis) Pippinnek– megvakították és kopaszra nyírták Deodatot.[75] A tizenkettedik velencei dózse, I. Giovanni Partezipazio (829–837) óvatos politikát folytatott Bizánccal. Azonban belharcokba bonyolódott és frank csapatokkal legyőzte a Bizánc által támogatott trónkövetelőt, Caroso-t, akit elfogatott. Megöletni ugyan nem merte, de megvakíttatta és száműzte.[76] A XI. századi Magyarországon tehát a doge családból származó Orseolo Péter királyunk már Velencéből is ismerhette a bizánci megvakítás büntetését az ellene összeesküvőkre.
A megvakítás gyakorlata Bizánc határain túl is elterjedt, a bizánci jogi régió hatása alatt álló szláv jogi régióban gyakori volt. Különösen a délszláv jogi régióban, illetve a nyugati szláv jogi régió államaiban alkalmazták. Hóman Bálint Szent Istvánról szóló monográfiájában és az általa írt Magyar történetben meg is említett néhányat. 892-ben Borisz bolgár cár saját fiát, a pogányság felé hajló Oldamurt megvakíttatta. De a történész a nyugati szláv jogi régióból is felsorol eseteket. 992-ben I. (Vitéz) Boleszláv lengyel herceg Odilien és Pribivoj rokonait; 1034-ben Ulrik cseh herceg a fivérét, a már korábban kasztrált idős Jaromirt vakította meg.[77] Ezt azonban a későbbi századokra vonatkozóan kiegészíthetjük további példákkal. A XI. században a bolgár polgárháborúban (1040–1041) Alusjan megvakíttatta saját riválisát, a Szent István udvarában született Petăr Deljant.[78] A szomszédos Szerbiában sem volt ismeretlen ez a büntetés. 1314-ben Milutin II. Uroš István szerb király (1282–1321) elleni zétai felkelésben részt vett legidősebb fia is, akit a politikai riválisok eltávolításának jól bevált bizánci eszközével megvakításra ítélt. Dečanskij Istvánt Szkopjéban azonban csak „részlegesen” vakították meg, majd öt évig Konstantinápolyban élt gyermekeivel. Milutin halála után megkoronázták és III. Uros István néven uralkodhatott (1321–1331).[79] A lengyel példa kapcsán mi már említettük Zbigniew 1112-ben történt megvakítását. 1145-ben II. (Száműzött) Ulászló lengyel nagyherceg (1138–1146) pedig a már túlságosan nagy hatalomú palotaispánját (wojewoda, comes palatinus), a népszerű sziléziai nagybirtokost, Piotr Wlostowic-ot vakíttatta meg és száműzte az országból.[80] A szláv jogi régióban a megvakítás alkalmazásának egyedüli kivétele a Kijevi Nagyfejedelemség állama. 1097-ben ugyan megpróbálták a megvakítást, mint büntetést bevezetni, de az általános ellenállás miatt sikertelenül.[81] Hóman Bálint bár a megvakítást „Európaszerte alkalmazott és megszokott súlyos büntetésként” definiálta,[82] de egyetlen nyugat-európai esetet említett: I. Ottó császár ellen általános felkelés tört ki (953–955), amelyben a Bulcsú harka által vezetett magyar seregek is részt vettek. 955-re már csak a bajorok folytatták harcukat Liutpolding (II.) Herold salzburgi érsek (939–958) vezetésével. 955 tavaszán a császár és öccse, I. (Szász) Henrik bajor herceg Mühldorfnál legyőzték az érseket, aki fogságba esett. I. Ottó és Henrik ítélet nélkül megvakíttatta és a dél-tiroli Säbenbe száműzte őt.[83]
Valóban, ha a megvakítás nyugat-európai gyakoriságát vizsgáljuk, az alábbiakra kívánjuk felhívni a figyelmet. Nyugat-Európában az első bizánci alkalmazása (705) után jelent meg. Továbbá a megvakítással –a bizánci alkalmazáshoz képest– kevesebb alkalommal találkozunk. Végül pedig e büntetés ismételt kiszabásának gyakorisága is –a bizánci mintával ellentétben– egy-egy országban jóval kisebb. Ha megvakítást a középkorban Európa-szerte alkalmazott büntetésnek definiáljuk, el kell fogadnunk, hogy az elterjedésének akarva-akaratlan a Bizánci Birodalom joggyakorlata volt a forrása és fenntartója. Ezen is jól lemérhető Bizánc jogi kisugárzása, a különböző népek és kultúrák közötti közvetítő, egyfajta „híd–szerepe”.
931-ben a hispán-félszigeten, a trónharcok során, amikor León leendő uralkodója, II. Ramiro foglyul ejtette IV. Alfonzt, megvakíttatta és kolostorba záratta.[84] Liudprand arról számol be, hogy 905-ben pedig az itáliai királyságért folyó harcban I. Berengár király Verona mellett legyőzte a frank III. Lajos provence-i (Alsó-Burgundia) királyt, akit foglyul ejtvén nem ölt meg, hanem megvakíttatott.[85] VII. (Bíborbanszületett) Konstantín bizánci császár (913–959) a birodalom kormányzásáról írott munkája viszont nem közvetlenül Berengárnak, hanem a veronaiaknak tulajdonította e tettet: „e)pane/sthsan au)t%= oi( tou= au)tou= ka/strou, kaiÜ krath/santej e)tu/flwsan.”[86] Lajos ezután tanácsadójára, Arles-i Hugóra támaszkodott az uralkodásban. Említettük, hogy a megvakítást Angliában is normann uralkodó iktatta törvénybe, továbbá, hogy Skandináviába is a varég Harald Hardrada révén jutott el a bizánci módszer. 1134-ben a norvég királyt, IV. Magnust (1130–1139) Eric Emund dán király segítségével, riválisa, a későbbi IV. Harald legyőzte. Magnust pedig megvakíttatta és kolostorba küldte.[87] 1194-ben a Német-Római Birodalom császára, VI. Henrik Szicília meghódításakor, miután szicíliai királlyá koronázták, riválisát a 7 éves III. Vilmost kasztráltatta és megvakíttatta.[88]
A XIV–XV. században az oszmán törökök is követték a lehetséges trónörökösöktől való megszabadulás jól bevált bizánci módszerét. A középkori magyar krónikáinkat feldolgozó oszmán történeti munka, a Tarih-i Üngürüsz, bár nem említi Vazul vagy Péter megvakítását, Álmosét és Béláét már igen.[89] Laonikos Chalkondylés bizánci történetíró A)po/deicij i(storiw=n című munkájának I. könyvében említést tesz „közösen” végrehajtott oszmán-bizánci megvakításról. 1373-ban I. Murád szultán (1360–1389) már adófizetővé tudta kényszeríteni a Bizánci Birodalmat. V. János császár (1341–1391) ellen ekkor legidősebb fia, IV. (Palaiologos) Andronikos fellázadt és szövetkezett Murád legidősebb fiával, a Ruméliát kormányzó Savci Celebi béggel, de legyőzték őket. Murád nemcsak saját fiát vakíttatta meg, hanem követet küldött a bizánci császárhoz, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjék.[90] Bár a bizánci szerző szóbeli forrásától eltérve azt is tudjuk, hogy Murád a fiát teljesen megvakítatta, V. János viszont fiának, a jövőbeli IV. Andronikosnak „csak” az egyik szemét vakíttatta meg.[91] Az 1426-ban megkötött tatai szerződés értelmében nemcsak az akkori Nándorfehérvár (Belgrád) került újra magyar kézbe, hanem egyúttal szabályozták a szerb trónutódlást is. Két bizánci szerző, Dukas és Chalkokondylés is beszámol arról, hogy amikor az új uralkodó, Brankovics György hatalomra került, II. Murád szultán (1421–1451) megparancsolta Brankovicsnak, hogy leányát, Marát küldje a szultáni hárembe és kísérje el még két fia is, akiket pedig udvarában túszként tartott, majd megvakíttatott.[92]
Miután a megvakítás kapcsán megvizsgáltuk a középkorban a bizánci kultúra által fenntartott jelképes „híd szerepét”, és annak egyik „oldalát”, a „híd” másik vége az ókorba vezet. A Bizánc által átvett büntetés eredete valójában az ókorba nyúlik vissza.[93] Az ókori keleten alkalmazták az asszír, a babiloni királyok, de bibliai utalásokat is találunk.[94] A Óperzsa Birodalomban hasonlóképpen ismert volt.[95] A Római Birodalomban kevés példát találunk. A principatus kiépítésekor egyszer Augustus császár saját kezűleg alkalmazta. Suetonius császáréletrajza szerint Quintus Gallius praetort, akiről azt gyanította, hogy merényletet kísérel meg ellene „…paulo post per centuriones et milites raptum e tribunali, servilem in modum torsit, ac fatentem nihil, iussit occidi, prius oculis eius sua manu effossis…” (Lib. II. Aug. 27. 4).[96] A görög Appianos történetíró viszont Augustus császár ítéletével kapcsolatban már nem ír Quintus megvakításról, de még a megbüntetéséről sem.[97]
A megvakítást a keresztényüldözések korában, Diocletianus császár idején a római császárok a keresztények megbüntetésére is kiszabták, amelyet végül I. (Nagy) Constantinus törölt el. Bár a keresztények elleni alkalmazásában más kutatók kételkednek. E büntetési mód –az ókor és a középkor határán– majd perzsa közvetítéssel került vissza Bizáncba, a Sāsānida időszakban (226–651).[98]Alkalmazására több perzsa példát találtunk. Kr. u. 364-ben II. Shāpūr (309–379) perzsa nagykirály Arménia királyát, II. Arsakést vakította meg. Ammianus Marcellinus beszámolója szerint az idős Shāpūr király megszerezte a két nagyhatalom állandó szorításában lévő Arméniát, miután a római császár, Iovianus (363–364) békét kötött, amelyben lemondott a rómaiak által meghódított Mezopotámiáról és Arméniáról. Arsakést lakomára hívta meg, majd a hátsó rejtekajtóhoz vonszoltatta és kiszúratta a szemét. Miután ezüst bilincset rakott rá, Agabana várába vitette, megkínoztatta, majd lefejeztette (XXVII. 12.).[99] A VI. századi történetíró, Prokopios a perzsa háborúról írt művében még a megvakítás végrehajtási módjait is megtaláljuk. Kavād (Kavadés) nagykirály (488–496, 498–531) elfogta Valāsh-t (Balāsh, Blasés, 484–488) és megvakíttatta.[100] Theophylaktos Simokattés bizánci történetíró szintén beszámol egy újabb esetről, IV. Hurmazd (Hormisdas, 579–590) megvakításáról. „pero/naj kaiÜ sidhra=j a)nqrakeu/santej kaiÜ ma/la karterw=j tau/taj sunousia/santej t%= puriÜ e)piÜ taÜj ko/raj tw=n o)mma/twn e)pe/ballon” (IV. 6.)[101]
III.
A megvakítás a középkorban elsősorban a Római Birodalom jogfolytonosságát valló Bizánci Birodalomban „élte virágkorát”, a bizánci jogi régióban alkalmazott büntetés volt. Indokolttá válik tehát a bizánci írott jogforrások közvetlen vizsgálata.
Bizáncban a megvakítás büntetésének alkalmazási köre jóval szélesebb. Témánk szempontjából először a megvakítás ilyen alkalmazását kell elkülönítenünk az írott törvény(ek)ben szabályozott, más büntetőjogi alkalmazásától, különösen a vagyon elleni bűncselekmények körében, a lopás esetén találunk ilyen szankciót. A Bizánci Birodalomban a VII–VIII. század fordulóján foglalták írásba a Földműves Törvényt, a Hadügyi Törvényt és a Rhodosi Hajózási Törvényt.[102] A Földműves Törvény (Nomos Geórgikos) 68. szakasza szerint a magtárból gabonát ellopó elkövető harmadszori bűnismétlése esetén jár a megvakítás. A 69. szakasz pedig a bor éjjel elkövetett ellopásakor sújtja ugyanezzel a szankcióval az elkövetőt.[103] A bizánci szabályozáshoz hasonlóan a lopás miatt kiszabott megvakítás a magyar, írott törvényekben is megtalálható. Szent István II. dekrétuma a szolga jogállapotúak esetében háromfokozatú büntetést alkalmazott, végső esetben halálbüntetéssel (6. capitulum), de megvakítást nem rendelt el. Szent László szigorú tulajdonvédelmi rendelkezéseiben viszont már megjelent a megvakítás alkalmazása mind a szabadok, mind a szolgák körében: „Si liber, quod decem denarios valeat, furatus fuerit, cum omni substancia sua pereat; si minus, alter oculus eruatur, et secundum sancti Stephani decreta diiudicetur. Item si servus VI denariorum precium furatus fuerit, careat oculis; si minus, oculo.” (III. dekrétum 8. capitulum). Még az asylum jog megsértésével is kiszabtak megvakítást. „Si quis liber vel servus in furto captus fuerit, suspendetur. Si vero pro evadendo patibulo ad ecclesiam confugerit, eductus ab ecclesia obcecetur” (II. dekrétum 12. capitulum). Az istenítélet folytán bűnösnek bizonyuló tolvajnál pedig Kálmán király is megtartotta a megvakítást. „Fur inventus in iudicio culpabilis, aboculetur.” (I. dekrétum 53. capitulum).[104]
Azonban Bizáncban az összegyűjtött és fent ismertetett példáinkból látjuk, hogy ezen túlmenően főleg összeesküvőkre, a felkelésben résztvevőkre, és mindenekelőtt azokra, akik a bizánci császár ellen irányuló felkeléseket vezették.[105]Mindezek a felségsértés tényállásához vezetnek bennünket. A felségsértés római jogi „klasszikus” tényállása már a római köztársaság korában kialakult.[106] A Iulius Caesar nevéhez köthető Lex Iulia de maiestate (Kr. e. 46) törvény szerinti elkövetési magatartásaiba a külső ellenséggel való összejátszás, árulás; az állam és törvényes rendje elleni fellépések, az összeesküvések; a magistratusok által elkövetett ilyen bűncselekmények, okirat hamisítások és a szakrális törvények megsértése tartoztak bele.[107]Ez került át a császári büntetőjogba és ezt egészítették ki a keletrómai Arcadius (395–408) és a nyugatrómai Honorius császárok (395–423) rendeletükkel, amelyet a justinianusi Codex is közzétett (Ad legem Iuliam maiestatis). A felségsértés (crimen maiestatis) elkövetőjét fej- és jószágvesztéssel büntették (C. 9. 8. 5. pr.).[108] „ipse quidem, utpote maiestatis reus, gladio feriatur, bonis eius omnibus fisco nostro addictis.” A büntetés még a leszármazókat is érintette. Ugyanis az elítélt fiait ugyan életben hagyták, de nem örökölhetnek, más végrendeletéből nem részesedhetnek, További járulékos büntetésként pedig „sint perpetuo egentes et pauperes, infamia eos paterna semper commitetur, ad nullos unquam honores, nulla prorsus sacramenta perveniant sint postremo tales, ut his, perpetua egestate sordentibus, sit et mors solatium et vita supplicium.” Ezt követték a bizánci törvények, a VIII. századi Eklógé, majd a X. században átvette a Basilika törvénykönyv és „jogi enciklopédia” is (B. 60, 36, 19. pr.).[109]
Az Isaurai-dinasztiabeli III. Leó (717–741) és társcsászára valamint fia, V. Konstantín császárok 726-ban, más datálás szerint 741-ben,[110]adták ki a 18 címből álló Eklogé (Törvényszemelvény) című törvénykönyvet, amely a justinianusi Digestához képest a magán- és büntetőjog rövid összefoglalását adja.[111] Az Eklogé a későbbi közép-bizánci törvénykönyvek mintájává vált rövidségével és könnyen kezelhetőségével.
Az összeesküvésről az Eklógé 17. címének 3. szakasza rendelkezik. Az elkövetőt halálbüntetés sújtotta, de az összeesküvőt biztonsági okokból védőőrizet alá helyezték. Majd ezután kezdetét vette a kivizsgálási eljárás, amelynek legfőbb irányítója maga a császár.[112] A törvény tehát megadja a császárnak a végső döntés jogát és szabadságát: nem feltétlenül kell kiszabnia a halálbüntetést. Ebben viszont benne rejlik más, alternatív büntető szankció kiszabásának lehetősége.
Bár már II. Justinianos esetében is alkalmazták, de a bizánci büntetőjogban általánosan e „képromboló császárok” idején jelennek meg a különböző testcsonkító büntetések: a megvakítás, valamint az orr, a fül, a kéz levágása, és a kasztrálás.[113]Ezek tulajdonképpen a halálbüntetéseket váltották ki, alkalmazásukat korlátozták, így ténylegesen enyhítést jelentettek.[114] Kézlevágás járt a vagyon elleni bűncselekményekért, orrlevágás a szexuális bűncselekményekért, a nyelv kivágása a hamis tanúzás szankciója volt.[115] Azonban az Eklógéban a megvakítás is csak a lopás tényállásai között szerepelt, csupán egyetlen egyházi bűncselekmény esetében volt kiszabva (17, 15.),[116] holott –mint az áttekintésünk során láttuk– egyre gyakrabban alkalmazták a politikai bűncselekményekre.[117]
A megvakítás a törvény szerinti halálbüntetést helyettesítő jellege jól látszik León Phókas kuropalatész ügyében. A császár, Tzimiskés János annak ellenére megkegyelmezett az életének, hogy –a forrás León Diakonos szerint– Phókast az udvari bíróság jog szerint halálra ítélte.[118] Ugyanígy értelmezte Kálmán király szempontjait is a XV. században a humanista Bonfini az eseményekhez fűzött kommentárjában. „Rex tandem, quamvis de morte nihil audire voluit, de quodam tamen nefario temperamento cogitavit, quo a fraterna cede manus abstineret et Almum cum filio regie dignitatis impotem efficeret” (2. 5. 272.).[119] A megvakítás halálbüntetést helyettesítő jellegét írott törvényben pedig egyedül I. Vilmos törvényei (1070–1087) rögzítették.
A felsorolt példáinkból jól látható, hogy a bizánci császárok a testcsonkító büntetéseket a felségsértések eseteiben is kezdték alkalmazni a halálbüntetések helyett, az elkövető –gyakran császári családtag– életben hagyásával. Hiszen több esetben megelégedtek az uralkodásra „csupán” alkalmatlanná tétellel. Ez összefügg azzal a korabeli bizánci jogi érveléssel, amely szerint a leendő császár teljes testi épségébe végtagjainak teljes épsége is beletartozott. Viszont ennek a megcsonkítással való megsértése már visszavonhatatlanul kizárta a trón megszerzésére való alkalmasságot. Az egyetlen kivétel Bizáncban később csupán a megvakított II. (Angelos) Izsák császár volt.[120] Prokopios szerint a Sāsānida Perzsiában is e hasonló jogelv már létezett. Zhām (Zamés) bár soron következő volt az uralkodásban, de egyik szeme világát elvesztette, ami a perzsa törvények értelmében is megakadályozta, hogy trónra léphessen.[121]
Azt mondhatjuk, hogy a megvakítás nem írott római–bizánci törvényben szabályozott, tipikus büntetésfajta volt, hanem az uralkodóknál inkább gyakorlati, szokásjogivá váló eszköz, amint ezt Engel Pál is sejtette. Tulajdonképpen politikai fegyver „a trónkövetelők hatástalanítására”, az uralkodásra való alkalmasság (ideoneitas) lehetetlenné tételére.[122] Annak az eszköze lett, nehogy a trónutódlásban a következő rokon megszerezhesse a trónt. Ugyanez a cél már a Sāsānida Perzsiában[123] megjelent, de a középkorban a Bizánci Birodalomban volt a leggyakoribb. István király ítéletében is ez lehetett a fő érv Vazullal szemben, amelynek során azonban majdnem kiirtotta férfiágon a később Vazultól származó leendő királyi dinasztiát. A Vazul megvakításához fűzött Bonfini-kommentár is e mögöttes indok meglétét sejteti: „Gysla…consilium iniit, quonam modo regis mentem interciperet neque Vazul, sed Petrus…(2. 1. 346.)” [124]
Így kiegészítjük vizsgálódásunkat nemcsak a bizánci törvények, hanem a bizánci szokásjog magyarországi hatásának újabb elemével, amennyiben a megvakítást a fővesztés büntetése helyett kiszabott, bizánci mintájú, speciális politikai szankciónak tekintjük, amellyel a magyar hungaro–bizantinológiai szakirodalom tudomásunk szerint, ebben az értelemben nem foglalkozott.[125]A Korai magyar történeti lexikonban önálló szócikket nem kapott.[126] A Thuróczy kommentár is csupán tényként közli a bizánci, a cseh és lengyel alkalmazását.[127] Emellett a forráskiadványok szűkszavúan említik.[128]
Ez a gyakorlat ugyanis nem a magyar joggyakorlatból eredt, attól idegen. A korabeli szomszédos és a kora Árpád-kori magyar törvényalkotásra ható más nyugati jogtól –így például a bajor törvénytől– ugyanúgy. István király felesége, Gizella, Civakodó Henrik bajor herceg, később II. Henrikként uralkodó német-római császár, leánya volt. Azonban a XIV. századi krónikakompozíció előadását némileg támogatva, Gizella is tudhatott a családjában ilyen gyakorlatról, mert a nagyapja volt az az I. Henrik bajor herceg, aki részt vett lázadó Herold salzburgi érsek megvakításában. Reichenaui Hermann krónikája szerint István király halála után, Péter király második uralkodása alatt III. Henrik német császár a bajor jogot vezette be az országban.[129] A Lex Baiuwariorum azonban a megvakítást csak testi sértésként szabályozta a szabadok között. „Si quis libero oculum eruerit, vel manum vel pedem tulerit, cum 40 solidis conponat”(I. IV. 9.)[130] A szolga jogállapotú megsértése esetén a rendelkezés hasonló. „Si ei oculum vel manum vel pedem absciderit, cum 6 solidis conponat” (I. VI. 6.).[131] A törvény az összeesküvésről szóló, igen terjedelmes, szakaszában sem említi a megvakítás büntetését. Már a gyilkossági előkészület is fej– és jószágvesztéssel járt, amelynek kiszabása a herceg hatalmában állott. Azonban az ügyet ki kellett vizsgálni. A bűnösség bizonyításának kérdésében helye volt tanúbizonyításnak, és ellentmondás esetén az istenítélet alkalmazásának. Csak a bűnösség megállapítása után lehetett a főbenjáró ítéletet kimondani (I. II. 1.). A törvény a társtettesek által fizetendő jóvátételeket is szabályozta (I. II. 3.). A herceg megöléséért járó fej– és jószágvesztés büntetése viszont már feltétel nélküli volt (I. II. 2.).[132] Mint látható, az uralkodó ellen elkövetett bűncselekmény esetén kiszabott megvakítás gyakorlata nem lehet bajor átvétel.
Az írott magyar jogi szabályozás viszont abban hasonló, hogy a megvakítás gyakorlata nálunk sincs törvényben szabályozva. Ahogyan Bizáncban sem. Viszont ez mégsem zárja ki a bizánci hatást, csupán nem a dekrétumokban kell párhuzamot keresnünk, hanem a gyakorlatban. Ugyanis Szent István II. dekrétuma 2. capituluma szerint „si quis in consilio rege mortis aut traditionis regni legaliter inventus fuerit, ipse vero capitali subiaceat sententie bona vero illius filiis innocentibus inremota sint remanentibus salvis.” A magyar törvény, az eddigiekkel szemben, a fővesztés mellett nem alkalmaz jószágvesztést. A 17. capitulum (De conspiratione regis et regni) az összeesküvés elkövetése vagy (eredménytelen) megkísérlése esetén nem tesz említést a bajor törvényhez hasonló, kiszabható világi büntetésről, a megvakításról sem, csupán egyházi szankciót tartalmaz. „Si quis circa regis salutem aut dignitatem quolibet modo aliquid conspiraverit aut conspirare aliquid temptaverit, seu temptanti sciens consenserit, anatematizetur et omnium fidelium communione privetur” A bűnös nem nyerhet a büntetés kiszabása alól menedékjogot (asylum) az egyháznál. „Si quis in regem aut in regnum conspiraverit, refugium nullum habeat ad ecclesiam.” [133]
Hozzá kell tennünk, hogy a II. dekrétum és a fenti rendelkezéseinek egykori alkalmazhatóságát cáfolja, hogy azokat egyes kutatók nem István-korinak, hanem későbbinek tartják. A szegedi (jog)történész Jánosi Monika éppen az előbb említett összeesküvés büntetését kapcsolta inkább I. András királyhoz (1046–1060), hivatkozva Bonfini későbbi tudósítására, amelyben András által elrendelt fejvesztés büntetéséről írt.[134] Ezt megerősíti, hogy később is csupán egyetlen esetet találtunk, amikor a király elleni összeesküvés miatt alkalmazhatták a II. dekrétum 2. capituluma szerinti halálbüntetést. Kálmán király fiának, II. Istvánnak (1116–1131) nem született gyermeke, és mivel nem tudta, hogy a megvakított Béla herceg életben van, így nővérének, Zsófiának fiát, Sault nevezte meg leendő uralkodónak. 1128 körül, kihasználva a király betegségét, a főurak összeesküvést szerveztek ellene. A XIV. századi krónikakompozíció 158. fejezete szerint:„Bors vero comes et Iwan inani spe ducti a traditoribus in regem electi sunt. Cum autem Deo volente rex convaluisset, Iuani caput decollavit, Bors vero comitem turpiter de curia reiecit in Greciam.”[135]
Szent István II. dekrétumának 17. capituluma Jánosi Monika véleménye szerint már Kálmán kori betoldás, mert megegyezik az 1112-ben megtartott II. esztergomi zsinat 2–3. capitulumaival.[136] Véleményünk szerint így inkább volt alkalmazhatóbb az egyházban menedéket kereső Álmos és Béla herceg asylum jogára, mintsem Vazuléra. E megállapításokat igazolja az is, hogy az ellene irányuló összeesküvés megtorlására, a korabeli bizánci gyakorlatot látva, Szent István maga sem a II. dekrétumban leírtakat, hanem a kiszabható fővesztés helyett a megvakítást alkalmazta. Sőt, külön lehetőséget adott a példa statuálására Vazul személye! Vazul Géza testvérének, Mihálynak az egyik fia volt. A név a görög Basileios személynév származéka, amelyben a császár, uralkodó szó található meg. Valószínű tehát, hogy Vazul görög rítusú keresztény lehetett.[137] Ezt megerősíti, hogy testvére, Szár László felesége Rusciából való volt.[138] Így István a „görögöt” szándékosan a bizánci–görög szokás(jog) szerint büntette meg, betartva az Intelmekben, munkánk elején már idézett, személyhez fűződő jog alapelvét.
Ha megpróbáljuk a Vazul által elkövetett cselekmény egykori „tényállását” rekonstruálni a forrásokban töredékesen ránk maradt adatokból, a kiszabott szankcióból érdemes kiindulnunk.[139] Az eddigi forrásaink szerint a következő vázlatos kép bontakozik ki előttünk. Miután Imre herceg 1031-ben meghalt, uralkodásának vége felé, talán 1031–1032-ben, István király ellen a hatalom megszerzésére a királyi palotában összeesküvést kíséreltek meg. Erről írt a kisebbik István–legenda, megemlítve a palota négy főemberét. Ezek között lehetett Vazul, akit Nyitra várában tartottak fogva.[140] Mivel személyesen nem hajthatta végre a merényletet, a megbízottját küldte, aki azonban lelepleződött és felfedte az összeesküvésben résztvevőket. A király gyors büntetése, a testcsonkítás, de főként a valamennyi résztvevőre kiszabott megvakítás a korabeli és későbbi bizánci gyakorlat alapján egyértelműen a felségsértés bűncselekményét valószínűsíti. A XIV. századi krónikakompozíció –a kisebbik István-legendával ellentétben– csak a Vazul megvakításáról szól, de összeesküvő társai hasonlóan bűnhődhettek. Éppúgy, ahogyan a megvakítást Aba Sámuel és Péter király is többekre kiszabta hasonló esetekben. Valószínűleg Vazul fiaira is ez várt volna, ha az országban maradnak.
A Szent István által alkalmazott megvakítás gyakorlata tehát bizánci hatást mutat, de bizonyos „helyi” sajátossággal. István ugyanis Vazulnak nemcsak a megvakítását rendelte el, hanem a forró ólommal való megsüketítését is. Ehhez hasonló uralkodói eljárást nem tudunk mutatni, István mindenképpen egyéni bosszúja lehetett.[141] Nem elégedett meg a szokásos egyetlen büntetéssel, hanem még mellékbüntetést is kiszabott. Kálmán király későbbi eljárása Béla herceggel szemben ebben mutat hasonlóságot. Az uralkodásra való alkalmatlanság biztosabbá tétele érdekében a megvakítás „főbüntetésén” túl –mintegy „mellékbüntetésként”– járulékos testcsonkító büntetést is kiszabott. Ezt figyelembe véve nem érthetünk egyet Györffy György megállapításával. Vazul megsüketítése valósan kiszabott és végrehajtott mellékbüntetés lehetett, akár a Béla herceg kasztrálására adott parancs, csak ez utóbbit nem „megfelelően” hajtották végre.
A füllel kapcsolatos büntetések közül a megsüketítés mindenképpen a legsúlyosabbnak számított, míg a fül levágása általában az enyhébb testcsonkító büntetések közé tartozott. Szent István II. dekrétuma szerint a lopást másodjára is elkövető szolgának vágták le a füleit, ha nem tudta bűnét megváltani (6. capitulum). Vazul büntetésének kapcsán feltételezzük, hogy –a világi szankció mellett– a megsüketítés egyházi büntetés lehetett. Az inkvizíció ugyanis később akkor alkalmazta, ha az elítéltről bebizonyosodott, hogy azért tért rossz útra, mert hamis igéket hallgatott és azért süketítették meg, hogy csak Úr belső hangját hallhassa. A legmakacsabb, hitüket meg nem tagadó eretnekeken alkalmazták ezt a büntetést.[142] Legutóbb Font Márta lehetőségként felvetette –igaz csak a megvakítás kapcsán– hogy Vazult „tökéletlen” (bizánci) kereszténysége miatt is eltávolíthatták a lehetséges uralkodójelöltek közül.[143] Bizonyára az sem a véletlen műve, hogy Vazul fiai közül ketten, Levente és András a hasonló rítusú Rusciába, azaz a Kijevi Nagyfejedelemségbe menekültek. András Bölcs Jaroszláv lányát vette feleségül és az András keresztnevet is ekkor kapta a bizánci egyházszervező András apostol tiszteletére.[144]
A megsüketítés végrehajtása változó lehetett. Vagy kampót csavartak bele vagy bádogtölcséren keresztül forró ólmot öntöttek a fül nyílásába.[145] Sajnos a XIV. századi krónikakompozíció Vazul esetében nem ábrázolja a büntetést.
A Bizánci Birodalomban a megvakítás végrehajtásának háromféle módszere különíthető el.[146] A megvakítás első, legbiztosabb módja a látószerv mechanikai eltávolítása, megsemmisítése volt. Általában vas tőrrel hajtották végre, ritkán egyéb éles eszközről is tudunk, így sátor-szeg, konyhakés vagy gyertyatartó használatáról is.[147] Sőt forró, lapos hegyű nyílvesszőről is, amellyel kifordították a szemgolyót üregéből.[148] Nagy segítséget jelentenek számunkra a képi ábrázolások. Johannés Skylitzés Krónikájának ún. madridi illusztrált kódexében megvakítás végrehajtásának módját többször is ábrázolták. (Így pl. León Phókas vagy Petăr Deljan megvakításának esetében.) [149] Ezzel mutatnak (4. kép) egyértelmű hasonlóságot a magyar XIV. századi krónikakompozíció miniatúrái is. Vazul, Péter, Álmos és Béla herceg megvakítása a krónika-ábrázolásokon jól tanulmányozható (1., 2., 3. kép).[150] A megbüntetettet a kezénél és lábánál fogva összekötözték, és hátára fektették. Majd a végrehajtó a megkötözött derekára ülve hegyes eszközzel, késsel kivájta, kikaparta a szemét.[151] A krónika 69. fejezetében használt latin effodio ige „szemléletesebben” adja vissza e módszer asszír királyokat idéző brutalitását. Az eljárást általában nem élték túl. Vazul, a megvakítását követően, nem élhetett sokáig, hiszen hallgatnak róla a források.[152]
Péter király esetében, a krónika beszámolójával ellentétben („pre nimio dolore vitam in brevi finivit”) azonban külföldi források arról írnak, hogy a megvakítást túlélte. Már Reichenaui Hermann világkrónikájában is többről tudósít: „Petrum regem…variis cum coniuge sua iniuriis affectum, postremo oculis privant, et in quendam locum cum eadem coniuge sua alendum deputavit.”[153] Prágai Kozma: A csehek krónikája című munkájában (Lib. II. 12.) pedig Péter újabb házasságáról tudósít Schweinfurti Judittal, a fia által elűzött cseh fejedelem özvegyével, aki „ad contumeliam eius et omnium Boemorum nupserat Petro regi Ungarorum” és 1058-ban halt meg.[154] Álmos herceg és Béla király is túlélte e „beavatkozást”, ami orvosi szempontból is figyelemreméltó.
A megvakítást Bizáncban végrehajtották tűzforró eszköz használatával is (pu/rwsij). A középkori bizánci eljárás szerint is a szemet felizzított vassal vagy más eszközzel, izzó szénnel vagy forró folyadékkal (olaj, ecet) égetik ki. E módszert valószínűleg a perzsáktól vehették át. Prokopios hagyott ránk erről pontos beszámolót.[155] Tűzzel vakították meg León Phókas kuropalatészt és fiát, Niképhorost, I. Andronikos fiait. Továbbá II. Basileios a foglyul ejtett 14 000 bolgár katonát. IX. Konstantin császár is gyakran alkalmazta.[156]Magyar használatáról viszont nem tudunk.
Végül a harmadik megvakítási eljárás során az előzőeket együttesen alkalmazták. A görögség már az antik időkben is találkozhatott ezzel a módszerrel, hiszen elég pontos leírását találjuk az Odysseiában (Kyklopeia), amely szerzőjének –a hagyomány szerint vaknak tartott Homérosnak– nagyon is gyakorlati tapasztalatáról tanúskodik.[157] Theophylaktos Simokattés bizánci történetíró a perzsa Hormisdas megvakítását figyelemre méltóan hasonló módszer alkalmazásával írja le (IV. 6.).[158]
Láttuk, még a gregoriánus pápabarát Kálmán sem riadt vissza a megvakítás alkalmazásától. Viszont ami a XI-XII. században még alkalmazható volt, a XIII. század első felében már nem! Ennek egyik oka egyrészt az lehetett, hogy II. (Vak) Béla óta a megvakítással már nem lehetett véglegesen kiiktatni az uralkodókat. Másrészt a magyar joggyakorlat más irányba haladt.
A XIII. században –a bizánci gyakorlattal ellentétben– már ilyen jellegű megvakításról ritkán szólnak hazai forrásaink. Egy esetet kell még feltétlenül megemlítenünk. IV. Béla (1235–1270) rögtön megkoronázása után, 1235-ben egy ellene szervezett összeesküvést leplezett le, amelynek során az összeesküvők állítólag II. (Babenberg) Frigyes császárnak akarták a magyar koronát felajánlani. A király szigorú ítéletet hozott: II. András egykori főispánját, tárnokmesterét, majd nádorát,[159] Ampod fia Dénest megvakíttatta.[160] Erről Rogerius mester Carmen miserabile című munkájában ír a magyarok és a király közötti gyűlölség második oka kapcsán. „de suis baronibus, qui patri adheserant contra eum, compulit exulare, quosdam carcerali custodie, quos habere potuit, mancipavit, quendam de maioribus Dionisium palatinum privari fecit lumine oculorum”[161]Ezt a beszámolót vette át Bonfini is a maga kommentálásával. „in proceres, qui patri adversus eum faverant, immodice sevit, quando alios in exilium, in carcerem alios plane coniecerat. Quin altius quoque seviens Dionysium palatinum excecarat.” (2. 8. 123.).[162] A megvakítás módjáról viszont e források nem tudósítanak.
A királyi ítéletről már okleveles forrásaink is fennmaradtak, amelyek azonban a megvakítás tényét sem említik.[163] Az 1237. június 24-i, a bélakúti apátság alapítóleveléből a megállapított tényállás, a hűtlenség (infidelitatis) viszont megismerhető. Eszerint Dénes (Dionysius) „de regni dilapidatione et infidelitate evidenter est convictus.”[164] Továbbá egy szintén 1237. évi oklevél bírósági visszaélését is megemlített: „quia ipse Dionysius per dominum Belam regem et suos magnates pro iniusto iudice fuerat iudicatus.” [165] Dénes gróf túlélhette a megvakítást. Wertner szerint 1235-ben az I. (Hódító) Jakab királlyal kötendő házasság céljából elutazó Árpád-házi Jolánta hercegnő kíséretében fiaival Aragóniába távozott és hamar beilleszkedett.[166]
Párhuzamokat keresve a megvakított Wlostowic palotaispán esete kapcsán gondolhatunk korábbi és közvetett lengyel mintára. Viszont León Phókas kuropalatés vagy a királyi feleség, Laskaris Mária megvakított két nagybátyja esetét felidézve, pedig régi és a még meglévő bizánci hatásra. IV. Béla ítélete, véleményünk szerint, már egy átmeneti folyamatot mutat a joggyakorlatban. Az uralkodó a király(ság) elleni bűntett miatt még kiszabta a megvakítás büntetését, de ez már összekapcsolódott a hűtlenség vétke tényállásával.
Az 1222. évi Aranybulla ellenállási záradékában (30. cikkely) ugyanis más jellegű tényállás-csoport jelenik meg a király személye vagy a királyság elleni bűncselekményekben: a hűtlenség vétke (nota infidelitatis).[167] Ez később folyamatosan bővül ki újabb és újabb elkövetési magatartásokkal (pl. 1462. évi dekrétum 2. cikk; Hármaskönyv I. 14.). A büntetése pedig az ún. hűtlenségi ítélet volt, amelyet később az évszázados joggyakorlat alapján Werbőczy István a munkájában gondosan elkülönített.[168] A hűtlenségért kiszabott büntetés: fő- és jószágvesztés, és nem történik említés testcsonkító büntetésről, így a megvakításról sem. A hűtlenség vétkében elmarasztaltak birtokait a rokonok nem örökölhették, hanem azok a Szent Koronára háramlottak vissza (HK. I. 16.). Véleményünk szerint a hűtlenség vétke tényállásának megléte már korábban is kimutatható. Az 1131. évi aradi országos gyűlésen hozott királyi ítélet kapcsán a XIV. századi krónikakompozíció csak a kiszabott büntetést írja le: a fej- és jószágvesztést. A bűnösök kivégzése mellett, elkobozták azok birtokait is, és „királyi adomány”címén szétosztották a templomok között (160. fejezet.).[169] Ugyanis a bűnösök rokonai nem örökölhették a kivégzettek birtokait, hanem azok visszaháramlottak a királyra, aki immár királyi adományként továbbadományozta azokat a székesegyházaknak. Mindebből rekonstruálható az egykori hűtlenség vétke tényállása, annak ellenére, hogy a XII. századból írott, országos dekrétum nem maradt ránk.
A hűtlenség vétke tényállása írásos forrásban a XIII. században, II. András uralkodási idején (1205–1235) jelenik meg, a Gertrudis királyné elleni merénylet (1213) kapcsán. Az eredete pedig nem a közép-bizánci gyakorlatból, hanem az előbbiekben ismertetett justinianusi szabályozásból eredeztethető: az ún. felségsértés (laese crimen maiestatis) bűncselekményéből, amelyet a hűtlenség vétkével szinonimaként használtak.[170] A fent említett 1237. június 24-i oklevél szerint Petrust, Gurwey fiát ebben marasztalták el, aki: „infidelitate exigente, quia crimen laesae maiestatis matrem nostram occidendo commiserat.” Petrus vagyona pedig királyi kézre háramlott vissza: „ad manus regias sunt devolutae.”[171] Egy 1240-es oklevél tanúsága szerint Bánk bán tettét hasonlóan minősítették: „Cum Banku quondam banus pro crimine lese maiestatis in necem…matris nostrae conspiraverat.”[172]A felségsértés később beleolvadt a hűtlenség vétke fogalmába. A XVI. században Werbőczy már a hűtlenség vétkének első elkövetési magatartásaként tartotta számon a felségsértést („Primus est de crimine laese Majestatis…”, HK. I. 14. 1.§).
A joggyakorlatban lezajló folyamat mélyebb okait a XIII. századtól megváltozott magyar-bizánci kapcsolatok jellegében kell keresnünk. I. Komnénos Manuél császár halála után már a Bizánci Birodalom nem tudott megújulni. A második Bolgár Cárság és a keresztes háborúk, Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása meggyengítette régi hatalmát. A Magyar Királyság és a Bizánci Császárság területe közvetlenül már nem érintkezett egymással, közéjük ékelődött a Bolgár Cárság és Szerbia. A kapcsolatok jellege pedig átalakult: nem Magyarország támaszkodott Bizáncra, hanem a szorongatott helyzetben lévő Bizánc várt támogatást a Magyar Királyságtól: az oszmán-török fenyegetéssel szemben.[173]
Ezzel viszont a bizánci jogi régió közvetlen hatása is gyengülni kezdett a magyar jogra, ami esetünkben az uralkodó ellen elkövetett bűncselekmény szankciójának alapvető megváltozását is magával hozta. Így a XIII. század második felétől királyainknak már eszébe sem jutott e bizánci gyakorlat követése, ha valaki felségsértés bűnét merte ellenük elkövetni, hanem a dekrétumokban meghatározott halálos ítéletet kellett kiszabniuk a királyi kúria bíróságán. Avagy még ennél is nagyobb szigorral büntetett, ahogyan 1330. május 15-én, Visegrádon I. Károly király a Zách nembeli Felícián ügyében.
*Jelen tanulmány a K 81485 számú OTKA pályázat támogatásával készült. Ezúton tisztelettel ajánlom a Szegedi Tudományegyetem Történettudományi Doktori Iskola Medievisztika Ph.D. program vezetőjének, tanáromnak, Dr. Makk Ferenc professzornak 70. születésnapja alkalmából. Köszönettel tartozom továbbá hasznos észrevételeiért témavezetőmnek, Prof. Dr. Olajos Teréziának, valamint Dr. Dér Teréziának, Dr. Hoffmann Zsuzsannának és Dr. Kacziba Ágnesnek (SZTE–BTK).
[1] Ezzel hozhatók összefüggésbe az Ajtony, az erdélyi Gyula elleni háborúk, valamint a Viddinnél folyó harcok.
[2] Moravcsik Gy.: Bizánc és a magyarság. Budapest 20032. 65.
[3] Kapitánffy I.: Hungaro–Byzantina. Budapest 2003. 35.
[4] Scriptores rerum Hungaricarum II. Ed. E. Szentpétery. Budapestini, 1938. 626; Kapitánffy: i. m. (3. jegyz.) 24.
[5] A Szent István törvényeire gyakorolt külföldi behatáshoz Nótári T.: Szent István törvényei és a Lex Baiuvariorum. Jogtudományi Közlöny 2011. (sajtó alatt)
[6] Havas L.: A Szent István-féle Intelmek és lehetséges bizánci irodalmi háttere. In: Kultúrák találkozása (Ünnepi tanulmányok Olajos Terézia professzornő tiszteletére), Szerk. Makk F.–Galántai E. Szeged 2002. 62.
[7] „Et Heinricus, Stephani regis filius, dux Ruizorum, in venatione ab apro discissus, periit flebiliter mortuus.” Annales Hildesheimenses. MGH. Scriptores Rerum Germanicarum. Ed. G. Waitz. Hannoverae 1878. 36. A szakirodalomban ez az általánosan elfogadott datálás a nagyobbik István–legenda, a Pozsonyi Évkönyvek alapján is. Ld. legutóbb Dér T.: Gondolatok Imre herceg alakja kapcsán. Tiszatáj (2010. aug.) 75. Hozzátesszük, hogy Cremonai Albert apát krónikájában az 1026. évnél áll ugyanez az esemény: „MXXVI. Huius tempore Haymericus sancti Stephani primi regis Ungarorum filius virgo cum sponsa sua obiit miraculis coruschantibus.” MGH. Scriptores Rerum Germanicarum. Chronica Alberti de Bezanis abbatis S. Laurenti Cremonensis: Cronica pontificum et imperatorum. Ed. O. Holder-Egger. Hannoverae et Lipsiae 1908. 11.
[8] „Eodem anno imperatoris filius Heinrichus rex, et ipse dux Baioariae, et Stephanus rex Ungarias cum iuramento invicem firmaverunt pacem.” Annales Hildesheimenses, i. m. (6. jegyz.) 36.; Erre a tényre legutóbbi tanulmányában Dér Terézia is felfigyelt. Dér: i. m. (6. jegyz.) 77.
[9] Scriptores rerum Hungaricarum II. i. m. (4. jegyz.) 399.
[10] Scriptores rerum Hungaricarum II. i. m. (4. jegyz.) 430.
[11] Apja testvérének, Mihálynak két fia közül az egyik Vazul volt, a másik Szár László.
[12] Scriptores rerum Hungaricarum I. Ed. E. Szentpétery. Budapestini 1937. 320.
[13] Chronica picta. (repr.) Budapest 1991.
[14] Annales Althenses maiores. Hannoverae 1891. Ed. E. von Oefele. 24.
[15] Legutóbb hasonlóan: Piti F.: „Keresztúton” A pogányság társadalmi-politikai jelenléte I. István korában. In: „Magyaroknak eleiről” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti F.–Szabados Gy. Szeged 2000. 448.
[16] Marczali H.: A vezérek kora és a királyság megalapítása. Magyar nemzet története IV. Budapest 1985. 331.
[17] Váczy P.: A Vazul-hagyomány középkori kútfőinkben. Levéltári Közlemények 18–19 (1940–1941) 311 sk.
[18] Györffy Gy.: István király és műve. Budapest 1977. 377 sk.
[19] Györffy: i. m. (17. jegyz.) 378; Makk F.: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged 19962. 67.
[20] Kristó Gy.: Az Árpád-ház, egy dicsőséges dinasztia. Rubicon 2000/3. 21.
[21] Marczali: i. m. (15. jegyz.) 329.
[22] Diplomata Hungariae Antiquissima. Volumen I. Ab anno 1000 usque ad annum 1131. Ed. G. Györffy. Budapestini 1992. 132.
[23] Scriptores rerum Hungaricarum I. i. m. (11. jegyz.) 325.
[24] Antonius de Bonfini: Rerum Ungaricarum decades. Ed. I. Fógel et B. Iványi et L. Juhász. Tomus II. Lipsiae 1936. 39.
[25] Scriptores rerum Hungaricarum I. i. m. (11. jegyz.) 343. (85. De morte Petri regis); L. még Kristó Gy.: Magyarország története (896–1301). Budapest 1998. 119.
[26] Annales Althenses maiores, i. m. (13. jegyz.) 43.
[27] Annales Hildesheimenses, i. m. (6. jegyz.) 46.
[28] Kristó: i. m. (24. jegyz.) 141.
[29] Scriptores rerum Hungaricarum I. i. m. (11. jegyz.) 430.
[30] Kristó: i. m. (24. jegyz.) 165.
[31] Kristó Gy.: Álmos kalandjai és bukása. In: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. Székely Gy., szerk. Bartha A. Budapest 1984 I/2. 959.
[32] Horváth J.: Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest 1954.144.
[33] Kristó: i. m. (24. jegyz.) 165.
[34] Kritikai szövegkiadás és kommentár: Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Ed. E. Galántai et J. Kristó. Budapest 1985; Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum II. Commentarii 1. Ab initiis usque ad annum 1301. Composuit E. Mályusz, adiuvante J. Kristó. Budapest 1988.
[35] „Sebus…effodit oculos Vazul, et concavitates aurium eius plumbo obturavit” (60. cap. De morte sanctissimi Emerici ducis. Et de orbatione oculorum Wazul) Chronica Hungarorum. I. i. m. (33. jegyz.) 75; „ipse vero vivus captus est et obcecatus” (68. cap. De morte Petri regis) Chronica Hungarorum. I. i. m. (33. jegyz.) 88; „rex cepit ducem et filium eius Belam infantulum, et obcecavit eos, sed Belam infantulum preceperat castrare” (89. cap. Quomodo dux Almus et Bela filius eius fuerunt exoculati) Chronica Hungarorum. I. i. m. (33. jegyz.) 123.
[36]W. E. Kaegi: Herakleonas. In: The Oxford Dictionary of Byzantium. I–III. Editor in chief. A. P. Kazhdan New York, Oxford 1991. 918; W. E. Kaegi–A. Kazhdan: Martina, i. m. 1307–1308.
[37] L. Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása I. Budapest 1997. 48.
[38] Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 55.
[39] P. A. Hollingsworth: Justinian II. i. m. (35. jegyz.) 1084.
[40] J. Lascaratos–S. Marketos: The penalty of blinding during Byzantine times-medical remarks. Documenta Ophthalmologica (1994) Number 1. 133.
[41]P. A. Hollingsworth: Artabasdos, i. m. (35. jegyz.) 192.
[42]P. A. Hollingsworth: Nikephoros, i. m. (35. jegyz.) 1476; Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 70.
[43] Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 71; P. A. Hollingsworth–A. Cutler: Constantine VI. i. m. (35. jegyz.) 502.
[44] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 135.
[45] Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 95.
[46] A kuropalatés tisztségét ld. A. Kazhdan: kouropalates, i. m. (35. jegyz.) 1157; L. Bréhier: A bizánci birodalom intézményei. Budapest 2003.103. , 142.
[47] Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 147–148; A. Kazhdan – A. Cutler: Phokas, Leo, i. m. (35. jegyz.) 1667.
[48] C. M. Brand– A. Cutler: Basil II. i. m. (35. jegyz.) 261; C. M. Brand– A. Cutler: Constantine VIII. i. m. (35. jegyz.) 503; Györffy Gy.: István lengyel, besenyő és bolgár háborúi. In: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. Székely Gy. szerk. Bartha A. Budapest 1984 I/1. 814.
[49] Bréhier: i. m. (36. jegyz.) 177.
[50] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 135.
[51] C. M. Brand: Michael V Kalaphates, i. m. (35. jegyz.) 1366.
[52] S. Sturlson: King Harald’s Saga. 1966. 62.
[53] D. Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség. Budapest 1999. 288; T. Rowley: A normannok. Debrecen 2008. 57.
[54] „The laws of William the Conqueror (1070–87) In: English Historical Documents. Gen. ed.: D. C. Douglas. Vol. II. London–New York 19812. 431–432. „I also forbid the anyone shall be slain or hanged for any fault, but let his eyes be put out and let him be castrated. And this command shall not be violated under pain of a fine in full to me.” L. még: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerk. Sz. Jónás I. Budapest 1999. 241.
[55] 1072. június 29-én vakították meg és augusztus 4-én meghalt. G. Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest 2003. 302–303; L. Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása II. Budapest 1997. 292; C. M. Brand– A. Cutler: Romanos IV Diogenes, i. m. (35. jegyz.) 1807.
[56] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 296; A. Kazhdan: Bryennios, Nikephoros, i. m. (35. jegyz.) 331.
[57] Annae Comnenae: Alexias. Rec. D. R. Reinsch et A. Kambylis. Pars prior: prolegomena et textus. Berolini et Novi Eboraci. 2001. 26.
[58] Annae Comnenae, i. m. (56. jegyz.) 16.
[59] Idézi: Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 140.
[60] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 296.
[61] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 339 sk.
[62] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 138.
[63] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 346; C. M. Brand – A. Cutler: Isaac II Angelos, i. m. (35. jegyz.) 1012.
[64] Az elítélt császárt lelökték Theodósios oszlopáról. C. M. Brand: Alexios V Doukas, i. m. (35. jegyz.) 66.
[65] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 363; M. J. Angold: John III Vatatzes, i. m. (35. jegyz.) 1048; C. M. Brand –A. Kazhdan –G. Fiaccadori: Poimaneon, i. m. (35. jegyz.) 1690.
[66] A. Kazhdan–A. Cutler: Laskaris, i. m. (35. jegyz.) 1181.
[67] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 365; M. J. Angold: Klokotnica, i. m. (35. jegyz.) 1134; M. J. Angold: Theodore Komnenos Doukas, i. m. (35. jegyz.) 2042.
[68] M. J. Angold: John IV. Laskaris, i. m. (35. jegyz.) 1049; A. M. Talbot: Michael VIII Palailogos, i. m. (35. jegyz.) 1367.
[69] Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 373.
[70] Georgii Pachymeres: De Michaele et Andronico Palaelogis libri tredecim. Rec. I. Bekkerus, volumen prius. In: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. Volumen prius, Bonnae 1835. 193.
[71] Pachymeres: i. m. (69. jegyz.) 24; 48; A. Kazhdan: Raoul, i. m. (35. jegyz.) 1771.
[72] Pachymeres: i. m. (69. jegyz.) 425.
[73] I. Fronimopoulos–J. Lascaratos: Further ophthalmological information on Byzantine chroniclers and historians, Documenta Ophthalmologica (1994) Number 2. 209–223. I. Fronimopoulos–J. Lascaratos: Some Byzantine chroniclers and historians on ophthalmological topics. Documenta Ophthalmologica (1992) Number 1. 121–132.
[74] A dózse Ipato neve a lagúna felett uralkodó bizánci consul, (hypatos) elnevezését őrzi.
[75] A. Wiel: Venice. New York 1894. 28: „a Velencében gyakran átvett barbár görög szokás szerint”(kiemelés tőlem: Sz. P.)
[76] Wiel: i. m. (74. jegyz.) 41.
[77] Hóman B.–Szekfű Gy.: Magyar történet. I. kötet. Írta: Hóman B. Budapest 1935. 236–237.
[78] A. Kazhdan– C. M. Brand – A. Cutler: Deljan, Peter, i. m. (35. jegyz.) 601; Bréhier: i. m. (35. jegyz.) 183.
[79] Obolensky: i. m. (52. jegyz.). 384; Bréhier: i. m. (54. jegyz.) 396; J. S. Allen: Stefan Uroš III Dečanski, i. m. (35. jegyz.) 1950.
[80] G. (Jerzy) J. Lersky: Historical dictionary of Poland. 966–1945. Westport 1996. 442. Wlostowic 1153-ban halt meg.
[81] A. Kazhdan: Blinding, i. m. (35. jegyz.) 298.
[82] „A megvakítás és csonkítás a X–XI. században a törvényesen uralkodó ellen pártot ütő, vértagadó, hitszegő fejedelmi rokonok büntetése volt.” Hóman–Szekfű: i. m. (76. jegyz.) 236.
[83] Hóman–Szekfű: i. m. (76. jegyz.) 236–237; Hóman B.: Szent István király. Budapest 20002 296. L. még: Balogh E.: Középkori bajor egyházi bíráskodás. Budapest 2000. 21; valamint Bóna I.: A magyarok és Európa a 9–10. században. Budapest 2000. 51–53.
[84] A. George: Annals of queens of Spain. New York 1850. 41–42. A közelmúltban magyar nyelven megjelent ország történetek nem említik. Pl. Anderle Á.: Spanyolország története. Budapest 1999; G. de Cortazar–G. Vesga: Spanyolország története. Budapest 2001.
[85] „Vitam tibi…concedo; oculos vero tibi auferre non solum iubeo, sed compello.” Liudprand: Antapodosis. II. 41. Quod Hulodoicus Veronae degens a Berengario corruptis civitatis custodibus capitur et lumine privatur. Scriptores Rerum Germanicarum: Liudprandi opera. Ed. J. Becker Hannoverae et Lipsiae 1915. 34, 56, L. még: P. Classen–Cremonai Liudprand: A Nyugat és Bizánc a 8–10. században. Budapest 2005. 371; Váczy P.: A középkor története. Budapest 1936. 350.
[86]Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gy. Budapest 20032. 110. (26. caput).
[87] S. A. Dunham: History of Denmark, Sweeden and Norway. Vol. II. London 1839. 272.
[88] S. Fischer–Fabian: A német cézárok. Budapest 1985. 343.
[89] Kolomanusz király „Almust és fiát azonnal elfogatta, s mindkettejüket megvakíttatá. Azután életfogytiglani járadékot biztosított nekik, és elrendelte, hogy amíg élnek, Dimiskárban (ti.: Dömösben) lakjanak” A magyarok története. Tarih-i üngürüsz. Ford.: Blaskovics J. Budapest 1982. 248.
[90] Laonici Chalcocondylae Historiarum Demonstrationes. Tomus I. (libros I–IV. continens) Ed.: E. Darkó. Budapestini 1922. 41–42.
[91] A. M. Talbot: Andronikos IV Palailogos, i. m. (35. jegyz.) 95; S. W. Reinert: Savci beg, i. m. (35. jegyz.) 1847–1848; T. E. Gregory: A history of Byzantium. 2010. 371.
[92] Szabó Pál: „Ahol Magyar Királyságunk épsége ered” –Nándorfehérvár első török ostroma (1440). Belvedere 2010/XXII. 3–4. 59–85. Szerk. Halmágyi M. 72; 81. (36. lbj). Vö. Laonici Chalcocondylae Historiarum Demonstrationes. Tomus II. Pars prior (libros V–VII. continens) Ed.: E. Darkó. Budapestini 1923. 24–25.
[93] Az ókori Egyiptomban a felségsértés egyetlen lehetséges büntetése a (máglya)halál volt. A megvakítást testcsonkító büntetésként alkalmazták, ahogyan a Mese az Igazságról és az Álnokságról szóló allegóriában olvashatjuk. J. Tyldesley: A fáraó ítélete. Budapest 2000. 90. A Hammurapi-féle törvénykönyvben csupán a testi sértés egyik eseteként fordul elő. Ha az elkövető és a sértett egyaránt awēlum, csak akkor rendeli el –a talio-elv alapján– az elkövető megvakítását. Egyébként jóvátételt kell az elkövetőnek fizetnie (196., 198–199. §§). Az ún. „Hettita törvények” I. táblája is szintén testi sértésként említi a szabad ember szemének megvakítását, pénzbeli jóvátétel fizetésével (7–8.§§). Ókori Keleti Történeti Chrestomathia. Szerk. Harmatta J. Budapest 19976 143; 257. Vizsgálatunk a mitológiai leírásokra nem terjedhet ki, csupán utalunk arra, hogy az antik görög mitológiában is felbukkan a megvakítás precíz leírása. Pl. az Odysseiában, amikor Odysseus társaival megvakítja az óriás Polyphémost (IX. 375–390).
[94]Egy Korsabadban előkerült márvány domborművön az asszír király lándzsával vakítja meg foglyát. (http://www.ancientreplicas.com, belépés ideje: 2010. VIII. 29. 16. 24.) Az Ószövetségből (2 Kir. 25. 7.) tudjuk, hogy az újbabiloni király, II. Nabû-kudurri-usur Jeruzsálem elfoglalásakor (Kr. e. 587) az ellene fellázadt Cidkijjának (Sedékiás), Júda királyának szemeit kivájatta. „oculos eius effodit” (Vulgata, 2. Reg. 25.7). Jól ismert a nagy erejéről híres Sámson megvakításának története (Bírák könyve 16. 21.).
[95] Az Akhaimenida Perzsa Birodalomban tudunk a testcsonkító büntetések sorában megvakítás büntetésekről. Xenophón írja például az ifjabb Kyros jellemzésekor (An. I. 9. 13). Xenophon’s Anabasis. Books I–IV. Ed. M. W. Mather, J. W. Hewitt. Oklahoma 1962. 40 sk.
[96] C. Suetonius Tranquillus. Opera. Vol. 1. De vita Caesarum. Rec. M. Ihm. Monachii et Lipsiae 19932. 61–62.
[97] Appianos: Római polgárháborúk (Görögül és magyarul). II. kötet (III–V. könyv) Budapest 1967. 140.
[98] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 133. A bizánci és perzsa jogi kapcsolatokról ld. E. Chrysos: Some aspects of Roman–Persian legal relations. Kleronomia 8 (1976) 1–52. A keresztényekkel szembeni alkalmazásának kételyeiről ld. A. Kazhdan: Blinding, i. m. (35. jegyz.) 297.
[99] Ammianus Marcellinus: A Római Birodalom története. Ford. Szepessy Gy. Budapest 1993. 470. A latin szövegből a végrehajtás módja is megállapítható. Kivájták, kiszúrták a szemét: „eumque effossis oculis”. Ammianus Marcellinus Römische Geschichte Lateinisch und deutsch und mit einem kommentar Versehen von W. Seyfarth. Viertel Teil. Buch 26–31. Berlin 1971. 88.
[100]Procopii Caesariensis opera omnia. t. I. rec. J. Haury, Lipsiae 1962. 29, 15–23.
[101] Theophylakti Simokattae Historiae. Ed. C. de Boor. Editionem correctiorem curavit et explicationibusque recentionibus adornavit P. Wirth. Stutgardiae 1972. 160; Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 135.
[102] L. legutóbb: Szabó Pál: Árukidobás a tengeren? –A bizánci nomosz rhodión nautikosz római jogi párhuzamairól. In: Középkortörténeti tanulmányok 6. Szerk. G. Tóth P.–Szabó P. Szeged 2010. 217–218.
[103] In: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. i. m. (53. jegyz.) 30. A 68. szakasz szerint az első esetben a kártérítés mellett 100 korbácsütés járt, másodízben pedig kétszeres kártérítés.
[104] Závodszky L.: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények forrásai. Appendix: A törvények szövege. Budapest. 1904. 175;169;191.
[105] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 133; A. Kazhdan: Blinding, i. m. (35. jegyz.) 297.
[106] A régi római jogban a perduellio fogalmából –amely magában foglalt minden államellenes bűncselekményt– vált ki a maiestas (felség) fogalma révén és a késő köztársaság korától kezdve egyre inkább crimen laesae maiestatis néven alkalmazták. Több törvény szabályozta, például Kr. e. 81-ben a Sulla általi Lex Cornelia de maiestate. Ld. Hoffmann Zs.: A felségsértés Caesar korában. In: Abhivādana. Tanulmányok a hatvanéves Wojtilla Gyula tiszteletére. Szerk. Felföldi Sz. Szeged 2005. 185–196; Nótári T.: Római köz- és magánjog. Kolozsvár 2011. 427; Uő.: Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben. Szeged 2010. 162–163.
[107] Hoffmann: i. m. (106. jegyz.) 186, 194–195.
[108] Corpus Juris Civilis. Ed. F. Kriegelii. Pars II. Stuttgart 1887. 583. „Ad legem Iuliam maiestatis. 5. Impp. Arcadius et Honorius”
[109] Komáromi L.: A bizánci hatás kérdése a középkori magyar jogban és a magyarországi egyházjogban. Doktori értekezés. Budapest 2007. 141.
[110] L. Burgmann: Ecloga, i. m. (35. jegyz.) 672; Komáromi: i. m. (109. jegyz.) 24.
[111] Az Eklogé kiadásai: Ecloga Leonis et Constantini, Epanagoge Basilii Leonis et Alexandri. Collectio Librorum juris graeco–romani. Edidit: C. Eduardus, Z. a Lingenthal. Lipsae 1852; L. még: I and P. Zepos: Jus graecoromanum II. Athen 1931, 11–62; E. H. Freshfield: A Manuel of Roman Law: The Ecloga, Cambridge 1926.
[112] Ecloga Leonis et Constantini. i. m. (111. jegyz.) 44.
[113] Bréhier: i. m. (45. jegyz.) 242.
[114] A szakirodalom ebben egységes, legutóbb: Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 133.
[115] Komáromi: i. m. (109. jegyz.) 136.
[116]A. Kazhdan: Blinding, i. m. (35. jegyz.) 297.
[117] Gregory, Timothy E.: The Ekloga of Leo III and the concept of Philantropia. Byzantina 7 (1975) 274. Idézi: Komáromi: i. m. (109. jegyz.) 625. lbj.-ben.
[118] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 138.
[119] Rerum Ungaricarum decades, i. m. (23. jegyz.) 109.
[120] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 134; Továbbá, az 590–591. évi bizánci–perzsa koalícióban a szem világossága például a Világ feletti hatalmat is szimbolizálta. Theophylaktos Simokattés bizánci történetíró idézi a perzsa trónviszály miatt bizánciakhoz menekült és tőlük segítséget kérő II. Khusrau Maurikios császárhoz (582–602) írott levelét, amelyben a nagykirály a két birodalomról, mint „az egész világ két ragyogó szeme fényéről” beszél. A perzsa Baram (VI. Bahrám 590–591) fellázadását királya ellen pedig „hatalmunk szeme fényének kioltásaként” értelmezte. Olajos T.: A bizánci–perzsa kapcsolatok egy különleges pillanata: Maurikios császár és II. Khusrau koalíciója (590–591) In: „Fons, skepsis, lex” Ünnepi tanulmányok a 70 esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Dr. Almási T.–Révész É.–Dr. Szabados Gy. Szeged 2010. 312.
[121] Vö. Procopii, i. m. (100. jegyz.) 49, 2–6.
[122] Engel P.: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Magyarok Európában I. Budapest 1990.122.
[123] A már említett Kavād perzsa nagykirály is ezért vakíttatta meg az előző uralkodót. Idézi: Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 134. Hormisdas megvakítása is hasonló indokból történt.
[124]Rerum Ungaricarum decades, i. m. (23. jegyz.) 26.
[125] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 133.
[126] Korai magyar történeti lexikon (9–14. század) Főszerk. Kristó Gy. szerk. Engel P.–Makk F. Budapest 1994.
[127] „excaecatio saeculo XI Bizantii, in Bohemia et in Polonia usitata fuit” Commentarii 1, i. m. (33. jegyz.) 271.
[128]Államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gy. Szeged 1999. 378; Magyar Történeti Szöveggyűjtemény (1000–1526). Budapest 2000. Szerk. Bertényi I. 28–29; Írott források az 1050–1116 közötti magyar történelemről. Szeged 2006. Szerk. Makk F.–Thoroczkay G. 281. (1214. lbj.)
[129] „Ipse vero, ut erat per omnia piissimus, Petrum regem dudum expulsum regno suo restituit, Ungaros petentes lege Baioarica donavit…” Monumenta Germaniae Historica. Scriptorum tomus V. Herimanni Augiensis Chronicon. Ed. G. H. Pertz, Hannoverae 1840. 125.
[130] Monumenta Germaniae Historica. Leges Tomus III. Ed. Georgius Heinricus Pertz. Stuttgart 19932. 291. (I. IV. De liberis quomodo conponuntur) A Lex Baiuwariorum kétnyelvű kiadásában ld. Lex Baiuvariorum – A bajorok törvénye. Fordította, jegyzetekkel ellátta, az előszór és a kísérő tanulmányt írta Nótári T. Szeged 2011. 54. A Lex Baiuwariorumhoz és datálásához ld. Nótári T.: Römischrechtliche Elemente im Prolog der Lex Baiuvariorum. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 50. 2009. 419–429; Uő.: Adalékok a Lex Baiuvariorum datálásához és lokalizálásához. Jogtörténeti Szemle 2009/1. 19–26.
[131]Monumenta, i. m. (131. jegyz.) 296. (I. VI. De servis quomodo conponuntur.)
[132] Monumenta, i. m. (131. jegyz.) 281–282. (I. II. De ducibus et eius causis, qui ad eum pertinent) „1. Si quis contra ducem suum, quem rex ordinavit in provincia illa, aut populus sibi elegerit ducem, de morte eius consiliatus fuerit et exinde probatus negare non potest; in ducis sit potestate homo ille et vita illius, et res eius infiscentur in publico. Et hoc non sit per occasionem factum, sed probata res pateat veritatem. Nec sub uno teste, sed sub tribus testibus, personis coaequalibus, sit probatum. Si autem unus fuerit testis, et ille alter negaverit: tunc Dei accipiant iudicium, et exeant in campo, et Deus cui dederit victoriam, illi credite. (Et hoc in praesente populo fiat, ne per invidiam nullus pereat.) Ut. nullus liber Baiuvarius alodem aut vitam sine capitale crimine perdat; id est si in necem ducis consiliatus fuerit, aut inimicos in provinciam invitaverit, aut civitatem capere ab extraneis machinaverit, et exinde probatus inventus fuerit. Tunc in ducis sit potestate vita ipsius et omnes res eius in patrimonium. Ceteras vero quascumque commiserit peccatas, usque habet substantiam conponat secundum legem; si vero non habet, ipse se in servitio deprimat, et per singulos menses vel annos, quantum lucrare quiverit, persolvat cui deliquit, donec debitum universum restituat…3. Si quis seditionem suscitaverit contra ducem suum…per quem inprimis fuerit levatum, conponat duci 600 solidos; alii homines, qui eum secuti sunt, illi similes, et consilium cum ipso habuerunt, unusquisque 40 solidis conponant; ut tale scandalum non nascatur in provincia.”
„2. Si quis ducem suum occiderit, anima illius pro anima eius mortem, quam intulit recipiat, et res eius infiscentur in publico in sempiternum.”
[133] Závodszky: i. m. (104. jegyz.) 153, 155.
[134] Jánosi M.: Törvényalkotás Magyarországon a korai Árpád-korban. Szeged 1996. 91. Bonfini megemlékezik a kereszténység és a Szent István által elrendelt törvények be nem tartása kapcsán I. András által elrendelt fej- és jószágvesztésről. „promulgavit edictum: Quicunque Ungarus…ad veram Iesu Christi fidem evestigio non redierit ac sacram legem a divo rege Stephano traditam non receperit, capitalis esto.” (2. 2. 190. ) Rerum Ungaricarum decades, i. m. (23. jegyz.) 43.
[135] Scriptores rerum Hungaricarum I, i. m. (11. jegyz.) 444; Kristó: i. m. (24. jegyz.) 164., 312.
[136] Írott források. i. m. (129. jegyz.) 248; Jánosi: i. m. (135. jegyz.) 93.
[137] Kristó: i. m. (19. jegyz.) 26.
[138] A XIV. századi krónikakompozíció említi (87. cap.); Font M.: Államalapítás 970–1038. Magyarország története 2, Budapest 2009. 89.
[139] Hasonló módszert alkalmaztunk már Csépán nádor 1209. évi meggyilkolásának ítéletrekonstrukciójakor. Ld. Szabó P.: Merénylet a merénylet árnyékában?–Megjegyzések Csépán nádor halálához. In: X. RODOSz Konferencia kötet. Szerk. Kovács Cs.–Székely I.–Székely T. Kolozsvár 2009. 380–391.
[140] Hóman–Szekfű: i. m. (76. jegyz.) 236.
[141] Egy ókori példa csupán hasonló ehhez. Cassius Dio történetíró szerint, Crassust, miután a parthusok legyőzték, a kapzsisága miatt kegyetlenül megbüntették. A szájába olvasztott (tehát forró) aranyat öntöttek (R(wmai+khÜ Istori/a 40. 27. 3.). Crassus életrajzában Plutarkhos azonban erről nem tesz említést. A középkorban viszont Dante által ismert lehetett. A Purgatorium XX. énekében meg is szólítja a triumvirt a fösvények között. „Crassus, mondjad az aranynak izét, amellyel szájad lyukja töltve” (116 sk, Babits M. fordítása). Dante: Isteni színjáték. Ford. Babits M. Budapest 1957. 262.
[142] T. del Bosque: Kínzások és kivégzések története. Budapest 2002. 76.
[143] Font M.: Árpád-házi királyok és Rurikida fejedelmek. Szeged 2005. 129; Font: i. m. (139. jegyz.) 10.
[144] Font: i. m. (144. jegyz.) 130.
[145] del Bosque: i. m. (143. jegyz.) 76.
[146] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 134–135, A. Kazhdan: Blinding, i. m. (35. jegyz.) 297.
[147] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 135.
[148] Említi: Szegfű L.: 1214. lbj. Írott források. i. m. (129. jegyz.) 281.
[149] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 136–137; проф. Атанас Вожков: Миниатюури от Мадридския ръкопис на Иоан Скилица. София 1972. 177. a 217Va számú miniatúra.
[150] Chronica picta. Budapest 1991. i. m. (12. jegyz.).
[151] Érdekes megjegyeznünk, hogy a krónika legelső miniatúráján, „a történetíró” bal kezében hasonló (vakaró)kést láthatunk, mint amilyent a miniátor a végrehajtók kezében ábrázolt.
[152] Dr. Wertner M.: Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek 1892. 23.
[153] Herimanni Augiensis Chronicon, i. m. (130. jegyz.) 126.
[154] Monumenta Germaniae Historica. Scriptorum tomus IX. Cosmae Chronica Boemorum. Ed. G. H. Pertz, Hannoverae 1851. 78. L. még Makk: i. m. (18. jegyz.) 93.
[155] Vö.. 100. jegyz.
[156] Lascaratos–Marketos: i. m. (39. jegyz.) 138–139.
[157] Hom. Od. IX. 375–390.
[158] Vö. 101. jegyz.
[159] 1216–1224 között királyi tárnokmester; 1216–1219 között abaújvári főispán; 1220–1223 között bácsi főispán, majd 1227–1228 között nádor. Ismerteti: Dr. Wertner Mór: Ompud nádor és utódjai. Turul (13) 1895. 91–93. In: Arcanum DVD Könyvtár IV.
[160] Kristó: i. m. (24. jegyz.) 224. Legutóbb: Almási T.: A tizenharmadik század története. Budapest 2000. 79. Korábban: Pauler Gy.: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II. Budapest 1899. 129; Hóman–Szekfű: i. m. (76. jegyz.) 515.
[161] Scriptores rerum Hungaricarum II, i. m. (4. jegyz.) 555.
[162] Rerum Ungaricarum decades, i. m. (23. jegyz.) 169.
[163] Ld: Pauler: i. m (161. jegyz.) 510; Marczali H.: Magyarország története az Árpádok korában (1038–1301). Budapest 1896. 114.
[164] Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera G. Fejér. Tomus quartus, volumen I. Budae 1829. 70.
[165] Idézi: Wertner: i. m. (160. jegyz.)
[166] Wertner: i. m. (160. jegyz.) Továbbá Brachfeld F. Olivér is beszámol Jolánta népes kíséretében egy Szepesi Dénes grófról. Brachfeld F. O.: Árpád-házi Jolánta, Aragónia királynéja. Szeged 19942. 23. Egyik fia, Dénes fia Dénes katalán udvarhölgyet vett feleségül és tőlük származik a Dionís család. Vajay Sz.: Dominae Reginae milites. Árpád-házi Jolánta magyarjai Valencia visszavétele idején. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksay Ferenc, Budapest 1984. 404, 414.
[167] Szabó: i. m. (140. jegyz.) 388.
[168] Werbőczy István: Tripartitum, a dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve. Ford.: Csiky K. Budapest 1990. Továbbiakban: HK.
[169] In: Magyar Történeti Szöveggyűjtemény, i. m. (129. jegyz.) 58.
[170] Bónis Gy.: Középkori jogunk elemei. Budapest 1972. 102.
[171] Fejér: i. m. (165. jegyz.) 68.
[172] Idézi: Bónis: i. m. (171. jegyz.) 205. Továbbá: In: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I. (1000–1270) Szerk. Szentpéteri I., Budapest 1923. 676.
[173] Moravcsik: i. m. (2. jegyz.) 94.