S. Szabó Péter

Földesi Tamás: Valamit valamiért?

(Budapest, Korona Kiadó)

 

 

Földesi Tamás, jogvégzettként, egész munkásságában a jog, a filozófia és az erkölcs problematikájával foglalkozik, különös figyelmet szentelve az igazságosság kérdésköre artikulálásának. Ez monográfiáiban - Az igazságosság dilemmái (1983); Jog és igazságosság (1989) is tükröződik. Az utóbbi másfél évtizedben viszont az emberi jogok speciális területe az, ami intenzívebben foglalkoztatta, 1989-ben e témakörben jelentetett meg monográfiát (Az emberi jogok), a nagyszámú egyéb publikáció mellett. 

Legújabb könyve is erről a problematikáról szól. A cím (Valamit valamiért?) nyelvi alakja, ugyanaz a két szó, egyszer tárgyraggal, egyszer célhatározói toldalékkal, az ősi talio -elv (szemet szemért) nyelvi formáját idézi fel az asszociációkban; valamiféle megfeleltetést, azt, hogy a bűnért lakolni kell, mégpedig arányos mértékben, a tettek jogi következményeket vonzanak, de azt is, hogy valamiféle juttatásért előzőleg adni kell valamit, vagy hasonlókat. De a könyvcím nyelvi formulája alkalmas arra is, hogy tulajdonképpen mindenfajta szerződés-elv alapképletét felidézze. A címben szereplő kérdőjel szintén sok mindenre figyelmeztethet. Arra például, hogy a könyv tartalma nyitott kérdéseket rejt, hogy “mozgó front” jellemzi a tárgyalt problémakört, hogy nincsenek még kész, lezárt megoldások, de utalhat arra is - jelen esetben talán ez is nagyon fontos - hogy valami eddig szentnek, abszolút igaznak tartott vélekedésről derül ki épp, hogy nem biztos, hogy igaz, vagy legalább is nem biztos, hogy pontosan úgy igaz, ahogy azt eddig gondoltuk vele kapcsolatban.

Ezzel tulajdonképpen bent is vagyunk a tárgyalt könyv problematikájának közepében. Ezt a könyv alcíme is pontosan megadja; “a jogok és kötelezettségek harmóniája és diszharmóniája” megjelöléssel. Igaz-e, hogy az erkölcsben és a jogban csak “valamiért” adnak “valamit”, hogy mindkét rendszer eleve olyan természetű, hogy a benne lévő jogosultságok élvezéséhez előbb, arányosan kötelezettségeket kell teljesíteni, hogy a jogosultságok csak így, ezen és csakis ezen a módon illetik meg az embert? Vagy pedig van más modell is? Hogy vannak jogok, erkölcsi jogok (például az identitáshoz való jog, vagy egy idős asszony erkölcsi joga arra, hogy átadják neki az ülőhelyet), vagy emberi jogok (amelyek megilletnek például letartóztatott, vagy fogvatartott embereket is), tehát olyan jogosultságok, amelyek anélkül illetnének meg embereket, az embereket, hogy előtte bármilyen kötelezettséget teljesíteniük kellene, azaz egyszerűen hozzá tartoznak emberi mivoltunkhoz. Nem tévedek tán, ha itt, ebben a dilemmában vélem felfedezni a könyv legközpontíbb, leglényegíbb problémáját. És a kérdésfelvetés, a cím kérdésfelvetése is szinte sugallja a kifejtett saját álláspont természetét; hogy igenis megváltozott, vagy változóban van a hagyományosabb, jelentős részben vallási megalapozású álláspont, amely főleg erkölcsi parancsok, kötelezettségek mentén és következményeként közelíti a problémakört, vannak, a felvilágosodás hagyományaihoz kötődő szekuláris etikákban, jogfilozófiai közelítésekben más természetű koncepciók is.

         A szerző gazdagon, gondosan, széleskörű argumentációs anyagra támaszkodva mutatja be az egymással vitatkozó koncepciókat és képviselőiket. Ezt a gazdagságot egy recenzióban legfeljebb csak jelezni lehet az érdeklődés felkeltése céljából, visszaadni semmiképp. Annyit talán erről, hogy a már említett vallási alapú, illetőleg szekularizált közelítéseken kívül nagyon nagy hangsúly kap a természetjogi alapon álló és a jogpozitivista jogfilozófiai koncepciók jellemzése, mert talán ezek vitája hozza közel leginkább és legplasztikusabban a központi problematikát. Az elemzett koncepció-ütközések közül főleg a Hart- Dworkin, illetve a Luhmann-Habermas vita emelkedik ki, amelyek gazdag érvanyagot vonultatnak fel az általuk képviselt koncepció mellett, de a vitapartnerek érvei révén a koncepciók erőssége mellett gyengeségeik is feltárulnak, és - talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy - még a nem jogi végzettségű, foglalkozású olvasók számára is követhetően, izgalmasan, érdekesen. Így válik egyre plasztikusabbá, hogy bár általában a jogok és kötelezettségek sajátos ellentétpárt alkotnak, a szimmetria és a reciprocitás jellemzi viszonyukat, aminek lényege, hogy a jogok a kötelezettségek teljesítéséért járnak, és a jogok élvezésének feltétele a kötelezettségek vállalása és teljesítése, azért ez a globális összefüggés lényegesen árnyaltabban jelenik meg a valóságban, mindenképpen differenciáltabb elemzést igényel. Ezt az igényes elemzést a szerző el is végzi a könyv három fejezetében, három területen; az erkölcs világában, a jog világában és ez utóbbinak egy speciálisabb területén, az emberi jogok világában.

A könyv egyik igazi nóvuma - lehet, hogy ez szubjektív értékítélet, hisz más lehet, hogy más témát tartana érdekesnek - az erkölcsi jogokat jellemző részekben tárul fel. Ez annak is betudható, a probléma érdekfeszítő jellegén túl, hogy az erkölcsi jogok problémája meglehetősen új keletű, a XX. század második felétől, a II. világháború végétől kezd artikulálódni, és az utóbbi 20-30 év amerikai jogfilozófiai irodalmában válik karakterisztikussá, amit a könyv szerzője amerikai oktató- és kutatómunkája során közvetlenül is megtapasztalt. Ugyanakkor igazi “mozgó front” is ez a kérdéskör, hisz, mint a szerző írja “az erkölcsi jogok elmélete, másként megfogalmazva az a gondolat, hogy az embernek vannak - méghozzá elég széleskörűen - erkölcsi jogai, korántsem tört még át.”(133.o.) Arra is utal, hogy ez némi feszültséggel is jár: “egy bizonyos értelemben az erkölcsi jogok problémája idegen test az etikán belül, bizonyos értelemben - ha nem érthető félre - az erkölcsi jogok “deviánsak” egy természetszerűen kötelezettség-centrikus, kötelezettség-alapú etika számára.”(21.o.) Ez a jellemző egyébként az erkölcsi jogok történetére is hatással van, mint ahogy erre a szerző is utal: “Ez a magyarázata annak, hogy az erkölcsi jogok története szükségszerűen és aránytalanul szegényebb, mint az erkölcs kötelezettségeké. Lényegében csak az emberi jogok előtérbe kerülésével, annak holdudvarában vetődik föl az a probléma, hogy az emberi jogok megalapozásához előfeltételként szükség lenne egy erkölcsi jogi koncepcióra is. Az erkölcsi jogok problematikája azonban igazán csak az elmúlt két-három évtizedben került előtérbe, akkor is a szekularizált etika bizonyos ágainál, míg a vallásoso erkölcsteológián belül ez a problematika továbbra is lényegében háttérben maradt.”(21.o.)

A könyv által tárgyalt sokrétű problémakörből talán még egy témakör kiemelése tűnik indokoltnak, szintén amiatt, hogy újdonságnak számít a megközelítés, amit felvázol. Itt is a jogosultságok és kötelezettségek viszonyáról van szó. Ebben a viszonyban, N. Luhmann elemzéseit követve, alapvetően kétféle modell lehetséges; egyrészt a hagyományosabb “római jogi jus”, másrészt a “szubjektív jog” képviselte modell, és míg az elsőben a jogok és kötelességek viszonyát a szimmetria és a reciprocitás jellemzi, addig a másodikban, aminek prototipusa az emberi jogok, ez a szimmetria hiányzik, mert itt a jogok nem a kötelezettségek teljesítése miatt, hanem emberi lény mivoltuk miatt illetik meg a jog alanyait. A nóvum most jön; Földesi Tamás ugyanis a Luhmann féle dichotóm megoldást - ellenszolgáltatásért jár-e a  jog, vagy sem - egy sajátos trichotómiává fejleszti, a jogok egy az eddigi kettőtől eltérő csoportjára utalva. Azokról a jogokról van itt szó, amelyek a különböző hatóságok képviselőit ( bírák, ügyészek, az államigazgatás tisztségviselői) illetik meg. Ezek a luhmanni kategóriák egyikébe sem illenek bele. Egyrészt, mert nem a magánemberek jogosultságai, hanem az állam nevében gyakorolt “privilégiumok”, másrészt a jogosultságot itt nem övezi a szabadság szférája oly módon, mint a magánjogban, hogy az illető szabadon dönt, hogy él-e a jogosultságával, vagy nem. Itt kötelező például a vádemelés jogosultságával való élés, ennek elmulasztása “törvénysértésként fogható fel” - idézi a szerző a Magyar Büntetőeljárási Jog első kötetét. (110. o.) Itt tehát a jog egyben kötelesség is, nem szuverén döntés kérdése.

Elképzelhetőnek tartom, hogy a tárgyalt problémakörök közül az “erkölcsi jogok” problematika felmerülése és tárgyalása újdonságnak számíthat és épp ezért nagy érdeklődésre tarthat számot az etika problémakörét a közoktatás különböző szintjein oktató tanárok körében. Hisz eddig elég erőteljes hangsúly volt a jog és az erkölcs külön területként kezelése, amelyben a rokon vonások (pl.: mindkettő szabályoz) mellett főleg azt emelték ki, amiben különböznek (hatókör, szankcionálás, stb.). Eszerint lehetnek köztük átfedések is, van amit mindkettő tilt például, de ez csak bizonyos tartalmakra vonatkozik. És a jog gyökereinek megmagyarázásánál vált nyilvánvalóvá az erkölcsi alapozás. De hogy az erkölcsön belül legyenek jogok, erkölcsi jogok, ez elég újkeletű összefüggés az eddigiekhez képest, bizonyára sok etika tanár választaná szívesen továbbképzési témául, melynek során töprengeni lehet az etika témáiról. A kérdéskör “újdonság” jellegét a szerző maga is alátámasztja azzal, hogy úgy látja, hogy “ezért nem véletlen, hogy a fölgyorsuló kutatások ellenére sem rendelkezünk olyan elmélettel, illetve koncepcióval, amely megnyugtató választ adhatna az erkölcsi jogok alapproblémáira.”(21.o.) A jelenlegi helyzetet, mely valóban töprengésre ösztönzi az etikával foglalkozókat, így jellemzi: “a nem jogpozitivista amerikai jogfilozófia jelentős eredményeket ért el az erkölcsi jogok meghatározásával, logikai szerkezetének, igazolási lehetőségeinek feltárásával. Ugyanakkor az etikusokra vár a feladat, hogy behatóan foglalkozzanak az erkölcsi jogok erkölcsön belüli szerepével és jelentőségével.”(36.o.) Ezeknek az erkölcsi jogoknak a taglalásából, a példa kedvéért kiemelendő az identitáshoz való jog, vagy a polgári engedetlenséghez való jog, mint az erkölcsi jogok pregnáns esetei (v.ö.:39-40.o.), valamint a részvétel, a beleszólás, a kritika, vagy ellenállás, mint erkölcsi jog, hisz ezek azon alapulnak, hogy az embernek erkölcsi joga van arra, hogy saját sorsa, vagy nemzete sorsa alakulásában aktívan részt vegyen.

Nyilvánvaló ez utóbbiakból, hogy az erkölcsi jogokra - és az egész problémakör egy speciális területére, az emberi jogokra - vonatkozó ismeretanyag, tudásanyag közlése túlmutat a pusztán ismeretközlő funkción. Így - befejező gondolatként - a könyvnek arra a tartalmára kell utalni, ami már az ismeretek puszta közlésén túli funkcióra, a nevelésre, emberformálásra irányul. Nagy erénye a könyvnek, hogy olyan ismereteket ad, amelyek az embernek saját személyisége kiteljesítéséhez is adalékokat szolgáltatnak. Emberformáló szerepe is van tehát, noha deklaráltan nincs ilyen szándéka. De az általa nyújtott ismeretek az erkölcsi jogokról, az emberi jogokról hozzájárulnak ahhoz, hogy az ezeket megismerő ember teljesebben lássa át saját lehetőségeit, ennek révén tudatosabban tudjon részt vállalni saját nemzete sorsának alakításában, és ezáltal ennek a nemzetnek, de az ennél szélesebb emberi közösségnek is felemelt fejű, teljesebb jogú polgára lehessen. A könyv megvásárolható a Korona Kiadó Könyv- és Tankönyvcentrumában (Budapest, Bartók Béla út 50.).