Szalóki Gergely

A biztosítéki jog fejlődésének lehetséges irányai

 

 

 

 

 

Mi szükség a hitelbiztosítékokra? Banálisnak tűnhet a felvetés, hiszen egyértelmű rá a válasz: a hitelbiztosíték a hitelt biztosítja. Azonban arra a kérdésre, már koránt sem biztos, hogy egyöntetű válasz érkezik, hogy miért kell a hitelt biztosítani. Erre tekintettel mutatjuk be a dolgozatban – közgazdasági mélységeinek feszegetése nélkül –, hogy a biztosíték milyen szerepet játszik egész gazdaságunk meghatározásában, hogy a biztosítéki jog szabályozása, milyen hatással van egy egész ország gazdasági életére.

Először is le kell szögeznünk, hogy a biztosíték önmagában nem értelmezhető az alapul fekvő kölcsön- vagy hitelügylet nélkül (a továbbiakban az egyszerűbb érthetőség kedvéért a hitel terminust fogjuk használni). Ez teljes mértékben igaz a jogirodalomban érdemtelenül félreértelmezett önálló zálogjog esetében is.[1] A biztosíték a hitel „kedvéért” létezik, a hitelügyletet szolgálja.

A világ sok részén – így hazánkban is – a közvélekedés a hitelt ellenségesen kezeli. A hitelválság óta már maga a hitel, mint szó, is negatív konnotációkat szerzett. Ebben egyébként a „subprime market crisis” vagy „subprime mortgage crisis” kifejezések, hitelválságra történő lefordítása, vagyis inkább „leferdítése” is szerepet játszott véleményünk szerint. Általában elmondható, hogy abban az országban, ahol a hitel-barát környezet és a gazdasági fejlődés összefüggése nem világos, ott a biztosítékok és biztosítéki rendszer iránti érzékenység is kevéssé megtalálható. Ennek oka az, hogy a jó és effektív biztosítéki rendszer nélkül, hitel sem létezhet.

Véleményünk szerint pedig a jó és effektív biztosítéki rendszer ismérve az, hogy a biztosítéki formák változatosak és a biztosítéki rendszer pedig rugalmas, a biztosítékok körébe vonható dolgok sem számuk, sem típusuk, sem pedig idejük szerint nem limitált; mindez annak érdekében, hogy a gazdaság szereplőinek változatos igényeit ki tudják elégíteni. Ezen felül továbbá a biztosíték alapítása és kikényszerítése gyors, olcsó és hatékony. Minél több a biztosítéki forma, minél hatékonyabbak a biztosítékok mind alapításukban, mind végrehajtásukban, minél rugalmasabb a biztosítéki rendszer, annál könnyebbé és olcsóbbá válik a hitelhez jutás.

A fentiek triviálisnak tűnnek, ha végiggondoljuk, hogy a világ jelenleg legfejlettebb államai azok, amelyek jó két évszázaddal ezelőtt létrehozták a hitelen alapuló gazdaságaikat. A hitel a barátunk, mivel akárcsak egy sebességváltó a gépjárműben, megtöbbszörözi a teljesítményt, és lehetővé teszi, hogy ugyanazon a fordulatszámon pörögve nagyobb sebességet érjünk el.

A hitelnyújtás azonban kockázatokat rejt magában a hitelező oldalán. Előfordulhat, hogy az adós, akár tudatosan, akár önhibáján kívül, nem fizeti vissza a hitelt. Ezért a hitelezők biztosítékot akarnak arra, hogy az általuk nyújtott hitelek visszafizetésre kerülnek. Akár egyedileg – erre vannak a különböző biztosítékok – akár aggregát módon: az egyik hitelügyleten beszedett magasabb kamat pótolhatja a másik hitelügyleten elszenvedett veszteséget és összességében pozitív marad a szaldó (ilyenek ma a magas kamattal kínált, biztosítatlan személyi kölcsönök).

A hitelezők fent vázolt hozzáállásából is látszik, hogy miként képes egy effektív biztosítéki rendszer elősegíteni a hitelezést. Az effektív biztosíték növelheti akár a nyújtott hitel összegét, akár a kitolhatja a hitel lejárati idejét, akár – mint azt a fenti érvelésben is demonstráltuk – csökkentheti a kamatot; összességében az effektív biztosíték az adós számára jelent kevésbé terhes kötelezettséget, míg a hitelező számára kielégítő biztosítékot nyújt. Amennyiben tehát a biztosíték effektív, az adós kötelezettsége kevéssé válik terhessé, amelyet ezért ő inkább képes teljesíteni, és mivel teljesíteni képes, az effektív biztosítékra végső soron nem is lesz ténylegesen szükség a hitelező részére. Ennek a paradoxonnak a felismerése alapvető fontosságú lenne, különösen jelenleg, az új Ptk. kodifikációjának idején.

Az adós érdekét tehát nem azzal kell védeni, hogy a biztosíték kikényszerítése során az adós „jogait” körbebástyázzuk mindenféle garanciákkal, hiszen az adós érdeke nem az, hogy a biztosíték végrehajtásra kerüljön. Az adós érdeke az (és egyébként nem mellesleg a hitelezőé is), hogy az alapul fekvő, hitelviszonyon alapuló kötelezettségét a lehető legkevésbé tegyük terhessé, hogy azt a lehető legkönnyebben legyen képes teljesíteni. Az adós érdekét tehát azzal védjük a leginkább, hogy a hitelező kezébe gyorsan, egyszerűen, olcsón, tehát hatékonyan használható biztosítékokat adunk.

Ha történetileg tekintjük át az ezen paradoxon fel- és elismeréséig vezető folyamatot, azt láthatjuk, hogy biztosítékul először a kézizálog szolgált a hitelező részére.[2] Ez végrehajtásában rendkívül hatékony volt, hiszen ha az adós nem teljesített, akkor a hitelező a birtokában tartott zálogtárgyat maga értékesítette, vagy (még a lex commissoria tilalmát megelőzően) tulajdonossá lépett.[3] Ez a biztosítéki forma azonban történelmi léptékkel mérve is hamar elavulttá vált, hiszen a zálogba adott dolgot kivonja a gazdasági életből azzal, hogy az adós birtokából – aki azzal például termelt – a hitelező birtokába rendeli. Ezáltal pedig az adós teljesítőképességét gyengítette.[4]

Erre a problémára adott válasz volt a jelzálogjog, amely az adós birtokában hagyta az elzálogosított dolgot, azonban egy sor új problémát vetett fel, amely a hitelezők biztosíték iránti érdekeit csorbította. Egyfelől a zálogjog fennállásának bizonyítása ütközött nehézségekbe (kézizálognál ilyen ugyebár fel sem merül), mely végül a különböző nyilvántartási rendszerek (hazánkban a telekkönyv, zálogjogi nyilvántartás stb.) bevezetésével a XX. századra úgy ahogy rendezésre került.[5] Másfelől viszont a későbbi, további hitelezők álltak megoldhatatlannak tűnő probléma előtt, amikor azt találgatták, hogy vajon a zálogul kínált dolgot elfogadják-e, hiszen nem tudhatják, hogy nem áll-e már fenn azon a dolgon egy korábbi hitelező zálogjoga.[6] Az utóbbi, az ún. „false wealth” problémáját[7], szintén a nyilvántartási rendszerek bevezetése oldotta meg; megint csak változó sikerrel.

A jelzálogjog azonban korlátozott volt abban a tekintetben, hogy mely típusú dolgokra terjedhet ki; eleinte kizárólag ingatlanokra (ezt még a hűbérrendszer további béklyókkal látta el), és csak a XIX. század folyamán jelent meg az angolszász jogrendszerekben a „chattel mortgage”,[8] az ingón alapított jelzálogjog. Ezeket aztán követte a XX. században a jogon, a követelésen és a teljes vagyonon fennálló zálogjog. Hazánkban csak az első zálogjogi novella hozta létre ezeket a biztosítéki formákat.

A fiduciárius jogviszonyoknak a magyar jogban nincs sem átfogó szabályozása, sem pedig kialakult gyakorlata, és mint azt fentebb bemutattuk, a fiduciárius ügyletekkel kapcsolatban számos kérdésben jogbizonytalanság van.[9] A fiduciárius biztosítékokkal kapcsolatos ezen jogbizonytalanságot tovább súlyosította a Legfelsőbb Bíróság változó[10] valamint gyakran a civilista dogmatikával, a nemzetközi gyakorlattal, sőt a vonatkozó uniós jogszabályokkal sem konform gyakorlata. Biztosítéki jogunkban ez egyfajta kettősséget hoz létre.[11] Egyfelől ott van a kimunkált, gyakorlatában világos, ám nehézkes, lassú, bürokratikus és drága zálogjog, másfelől ott vannak a rugalmas, olcsó, végrehajtásában gyors, ámde szabályozásában és gyakorlatában is szinte ellehetetlenített fiduciárius biztosítékok.

Erre legjobb példa a biztosítéki engedményezés, mely egy, a hitelintézetek által kedvelt hitelbiztosítéki forma, melyet leggyakrabban azon esetekben alkalmaznak, amennyiben a kölcsön felvevője tárgyi eszközeinek száma és értéke csekély, azonban a cash-flow-ja ehhez képest kiemelkedő.

A hitelezési gyakorlatban azért honosodott meg a biztosítéki engedményezés, mert több előnye van más biztosítékokkal – például a zálogjoggal – szemben. Egyrészt létesítése lényegesen olcsóbb és egyszerűbb (szemben a zálogszerződéssel kapcsolatosan felmerülő közjegyzői díj és a zálogjoggal együtt járó bejegyzési költségekkel szemben), hiszen elegendő a felek közötti megállapodás; másrészt a hitelező biztosítéki pozíciója erősebb, hiszen az engedményezéssel az eredeti jogosult helyébe lép, így a hitelező válik az engedményezett követelés jogosultjává; harmadrészt a követelés végrehajtási eljárás lefolytatása nélkül, illetőleg, felszámolási eljárás esetén, elméletileg, azon kívül érvényesíthető, ezért az adós esetleges nem teljesítése esetén kényelmesen, gyorsan, és állami szervtől függetlenül is kikényszeríthető.

Az engedményezés, amelyen a biztosítéki engedményezés elvi alapjai nyugszanak, a Ptk. 328-331. szakaszai által szabályozott polgári jogi jogügylet, melynek lényege, hogy a jogosult az adóssal szemben fennálló követelését szerződéssel harmadik személyre ruházza át. Az adóssal szemben ez akkor válik hatályossá, ha az engedményezésről őt értesítették. Amíg az értesítés nem történik meg, a követelés kötelezettje teljesíthet az eredeti jogosultnak, az értesítés megtörténtétől kezdve azonban már csak az új jogosultnak.

Biztosítéki engedményezésről ezzel szemben akkor beszélünk, amikor a fentebb említett harmadik személyre a jogosult az adósával szemben fennálló követelését azért engedményezi, mert e harmadik személy a jogosultnak kölcsönt nyújt. A harmadik személy – a hitelező – akkor juthat a jogosult adósával szemben fennálló követelés összegéhez, amennyiben a jogosult a harmadik személy által nyújtott kölcsönt nem törleszti a szerződésnek megfelelően. A biztosítéki engedményezés fontos jellemzője tehát, hogy – szemben a „sima” engedményezéssel – a felek a szerződésükben akként rendelkeznek, hogy a követelés kötelezettje egészen addig az eredeti jogosultnak teljesít, ameddig az a hitelező harmadik személy felé törleszt.

A biztosítéki engedményezés megítélése a magyar jogban ellentmondásos, a legutóbbi bírói gyakorlat pedig mind jogdogmatikai szempontból hibás, mind pedig szembemegy a Tanács határon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásokat szabályozó, 1346/2000/EK rendeletének rendelkezésével.

A bírói gyakorlat a 90-es évek elején érvényesnek ismerte el a biztosítéki engedményezést, amikor kimondta, hogy a biztosítéki engedményezés az erre vonatkozó szerződés létrejöttével végbemegy. Ez az álláspont az engedményezés jogdogmatikai alapjaira támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az engedményezésre biztosítéki céllal került sor. Ez azt jelentette gyakorlatilag, hogy a követelés már az engedményezési szerződés hatályba lépésével a hitelező vagyonába kerül, ezáltal – az eredeti jogosult esetleges felszámolás esetén – kikerül az eredeti jogosult felszámolási vagyonából; arra az eredeti jogosult esetleges további hitelezőinek nem lehet igénye. Magyarországon ezen álláspont kikristályosodása után terjedt el a biztosítéki engedményezés a 90-es években.

Ez a már-már idilli állapot azonban a Legfelsőbb Bíróság 2001-ben és 2002-ben meghozott határozataival gyökeresen megváltozott, mivel az úgy foglalt állást, hogy a felszámolási eljárás esetén az átruházás nem jött létre annak ellenére sem, hogy a hitelező az engedményezett követelés adósát értesítette az engedményezésről. Tehát a hitelezőt a felszámolási eljárásban – amikor már csak egyedül a biztosítékában bízhat, hogy hozzájut a követeléséhez – a bíróság megfosztotta a biztosítékától, hiszen a rá engedményezett követelést nem szedhette be az engedményezett követelés adósától, hanem azt az eredeti jogosult felszámolója szedheti be a biztosítékul lekötött követelés adósától, és a hitelezőt az felszámoló az úgynevezett f) kategóriába – biztosítékkal nem rendelkező hitelezők közé – fogja besorolni. Ezáltal a hitelező esélye, hogy valaha is viszontlássa a felszámolás alá került eredeti jogosult részére nyújtott kölcsönösszeget, drasztikusan lecsökkent.

A Legfelsőbb Bíróság az engedményezés érvényességét nem vonta ugyan kétségbe, de nem engedte érvényesülni annak leglényegesebb joghatását, miszerint az engedményezés következtében a követelés kikerül az adós vagyonából. Ezen álláspont azonban nemcsak a hitelezők érdekeit sérti, de jogdogmatikai szempontból is hibás, hiszen az engedményezés megtörténtével az engedményezett követelésre az eredeti jogosultnak nem lehet igénye, azt a követelés adósától már az új jogosult követelheti.

A Legfelsőbb Bíróság ezen döntéseit természetesen a piac idővel „beárazza”, valamint olyan további jogi eszközök felé nyúl, amelyek a felszámolási eljárásban is megvédik a hitelező érdekeit: például a biztosítéki engedményezés mellett, azzal párhuzamosan, ugyanazon követelés tekintetében zálogjogot is alapítanak (ez egyébként ismét csak jogdogmatikai aggályokat vethet fel). Ezek azonban egyfelől tovább bonyolítják, és drágítják a tranzakciót, hiszen a zálogszerződés megkötése és annak bejegyzése megint csak pénzbe kerül (fentebb már említettük, hogy a terhes bürokratikus eljárások elkerülése a biztosítéki engedményezés egyik előnye), másfelől ahhoz vezet, hogy a hitelezők igyekeznek „túlbiztosítani” magukat (gyakorlatilag az adós minden vagyontárgyára és követelésére alapítanak biztosítéki céllal valamilyen jogot a hitelező javára, hogy baj esetén valamiből kielégítést nyerhessenek), ami pedig az adós további hitelfelvételi-képességét rontja.

Ezen döntések azonban hazánk Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat megelőzően születtek. Felmerül a kérdés tehát, hogy a hazai bíróságok mennyiben követnék e nagy vihart kavaró határozatok érvelését, amennyiben azokat a közösségi joggal is ütköztetni kell. A Tanács 1346/2000/EK rendelete elvi éllel mondja ki, hogy a fizetésképtelenségi eljárás – a felszámolási eljárás az egyik ilyen típusú eljárás – megindítása nem lehet hatással a hitelezők dologi jogaira. A rendelet értelmében különösen a biztosítéki célú engedményezés az egyik olyan dologi jog, amire nem lehet a felszámolási eljárás hatással.

A fentiek alapján tehát azon következtetést kell levonnunk, hogy a Legfelsőbb Bíróság fentebb idézett döntései meghaladottakká váltak, és a közösségi jogszabály alapján – mely közvetlen hatállyal bír, tehát a bíróságoknak kötelességük alkalmazni – a biztosítéki engedményezés visszanyerte biztosítéki funkcióját hazánk Európai Unióhoz történő csatlakozásával. Ezen következtetésünket azonban a Legfelsőbb Bíróság egyetlen határozata sem erősítette még meg.

Hangsúlyozzuk, hogy – legalábbis a gazdasági jog területén mindenképp – az egyes jogi szabályok egy adott társadalmi jelenségre történő választ hordoznak magukban. Ezen társadalmi jelenségek feltérképezése alapvető a gyakorlatban felmerülő kérdések adekvát megválaszolásához. Tehát a szabályozás kialakításánál nem a dogmatikai csiszoltság a legfontosabb értékmérő – persze ennek fontosságát nem kívánjuk távolról sem alábecsülni –, hanem az, hogy olajozottan működő, funkcionális keretet adjunk az adott társadalmi jelenségnek.

A biztosítéki jog egységes – a végrehajtási, csőd- és felszámolási szabályok egységesítésével is támogatott – szabályozása lenne szükséges, tekintet nélkül arra, hogy az adott biztosítéki jog a zálog jogok vagy esetleg teljesen más jogintézmény szabályai alá tartoznak-e. Megítélésünk szerint az lenne a megfelelő megoldás, hogy a fiduciárius biztosítékokat ugyanolyan feltételeknek vessük alá, mint a zálogjogot. Ezen rendszerben nem a biztosíték formája, hanem maga a biztosítéki funkció állna a középpontban. Legyen bármilyen formába öntve a biztosítéki céllal kötött ügylet, amennyiben megfelel bizonyos kritériumoknak, egységes megítélést kap mind végrehajtási, mind csőd- és felszámolási eljárásban, mind pedig a bejegyzési követelménnyel kapcsolatban.

Ennek megfelelően lehetőség nyílik arra, hogy a biztosítéki formák változatosak legyenek és a biztosítéki rendszer pedig rugalmas; a biztosítékok körébe vonható dolgok sem számuk, sem típusuk, sem pedig idejük szerint nem limitált; mindez annak érdekében, hogy a gazdaság szereplőinek változatos igényeit ki tudják elégíteni.

A végrehajtási, csőd- és felszámolási szabályok egységesítésével elérhető, hogy a biztosíték alapítása és kikényszerítése gyors, olcsó és hatékony, de mindenekfelett kiszámítható. Minél több a biztosítéki forma, ezen egységesség annál fontosabb. Másfelől minél gyorsabban és olcsóbban hajtható végre egy biztosíték (az egységes szabályok miatt jelentős idő és ez által költség spórolható meg), minél rugalmasabb a biztosítéki rendszer, annál könnyebbé és olcsóbbá válik a hitelhez jutás.

A hitelezők ezen megfontolásából is látszik, hogy miként képes a biztosítéki rendszer elősegíteni vagy elfojtani a gazdaságban a hitelezést. Az effektív biztosíték növelheti akár a nyújtott hitel összegét, akár a kitolhatja a hitel lejárati idejét, akár csökkentheti a kamatot; összességében az effektív biztosíték az adós számára jelent kevésbé terhes kötelezettséget, míg a hitelező számára kielégítő biztosítékot nyújt. Amennyiben tehát az a biztosíték effektív, az adós kötelezettsége kevéssé válik terhessé, amelyet ezért ő inkább képes teljesíteni, és mivel teljesíteni képes, az effektív biztosítékra végső soron nem is lesz ténylegesen szükség a hitelező részére. Ennek a paradoxonnak a felismerése alapvető fontosságú lenne, különösen jelenleg, az új Ptk. kodifikációjának idején.

Álláspontunk szerint ezért, nem azzal védjük az adós érdekét a leginkább, ha a biztosíték kikényszerítése során az adós „jogait” körbebástyázzuk mindenféle garanciákkal,[12] hiszen az adós érdeke nem az, hogy a biztosíték végrehajtásra kerüljön. Az adós érdeke az (és egyébként nem mellesleg a hitelezőé is), hogy az alapul fekvő, hitelviszonyon alapuló kötelezettségét a lehető legkevésbé tegyük terhessé, hogy azt a lehető legkönnyebben legyen képes teljesíteni. Az adós érdekét tehát azzal védjük a leginkább, hogy a hitelező kezébe gyorsan, egyszerűen, olcsón használható biztosítékokat adunk.

A hitelezésen alapuló piacgazdaság alapvető pillére az, hogy a gazdaság valamennyi szereplője ésszerű feltételek mellett juthat hitelhez. Mint azt fentebb jeleztük, ez úgy érhető el, ha az adós fizetőképességét erősítjük, miközben a hitelező effektív biztosítékot kap a nyújtott hitelért cserébe. Az effektív biztosítéki rendszer immanens eleme pedig az (ezt is fentebb részletesen tárgyaltuk), hogy a biztosítékként felhasználható dolgok köre olyan tág, amennyire az csak elméletileg lehetséges, mind ingó, ingatlan, jog, követelés vagy akár vagyon egésze biztosítékul leköthető, mind pedig ezek közül az, ami akár már meglévő, akár a jövőben lesz a vagyon része; valamint hogy a biztosítéki jogok típusai nem korlátozottak. Éppen ezért sajnálatosnak tartjuk az új Ptk.-t érintő azon törekvéseket, amelyek a biztosítéki formák numerus claususát kívánja megvalósítani, a zálogjogot kizárólagos biztosítéki formaként meghatározni.

A hitelbiztosítékok funkciójukat tekintve két fő szerepet töltenek be. Egyfelől biztosítják az alapul fekvő hitelügyletet, ezt mi biztosítéki funkciónak nevezzük; másfelől gazdasági szerep is hárul rájuk. Ez utóbbit jórészt az előző pontban a szükséges mértékben részleteztük. A további részletezéstől azért tekintenénk el, mivel célunk csak annyi volt a gazdasági funkció ismertetésével, hogy rávilágítsunk arra, hogy a biztosítéki rendszer alapvető hatással van egy ország gazdasági életére és helyzetére. Az ennél részletesebb okfejtés már meghaladná nemcsak magának a disszertációnak a témáját, hanem egyenesen egy másik tudomány, a közgazdaság tudomány anyagába tartozna.

A biztosítéki funkciót tekintve először is szükségesnek érezzük leszögezni, hogy a hitelügylet szempontjából bármilyen biztosíték csupán másodlagos szerepet játszik. Minden hitelező elsősorban a hitelkihelyezésből származó profitra törekszik. A biztosíték érvényesítése ezért úgy is mondhatjuk, hogy egy fajta ultima ratio: csak akkor nyúl hozzá a hitelező, ha az alapul fekvő hitelügyletből származó esetleges nyereséget végleg veszni látja.

Könnyen belátható miért van ez így. Egy hitelező (tipikusan hitelintézet) sem akar pl. egy ingatlan fejlesztésre nyújtott projekt hitel esetén több száz lakást értékesíteni, vagy esetleg biztosítéki vételi jog esetén, tulajdonosa lenni. Egyrészt a jelzálog végrehajtása során soha nem éri el az ingatlan kényszerértékesítése a piaci árat, másrészt a hitelintézetekre vonatkozó tőkemegfelelési és szolvencia szabályok is megkötik a hitelintézetek kezeit ez ügyben. Azt, hogy hitelező valamely jogintézményt, pl. a vételi jogot, biztosítéki célra használ, azt is magában hordozza, hogy a biztosítéki funkciót szem előtt kell tartani mindenkor. Erre a fiduciárius biztosítékok esetében különösen figyelemmel kell lenni.

A hitelezők általában két elvárást fogalmaznak meg a biztosítékaikkal kapcsolatban. Bármilyen jogintézményt (legtipikusabban vételi jogot, engedményezést – ezért is tárgyaljuk ezen kettőt a jelen értekezésben) is kívánunk alkalmazni egy adott követelés biztosítására, ezen két elvárásnak kell megfelelniük. Az egyik, hogy elsőbbséget élvezzen a biztosítéki jog jogosultja, amennyiben követelését a biztosítékul lekötött dologból kívánja kielégíteni, vagy felszámolási eljárás esetén privilegizált helyet foglaljon el a hitelezők sorában. A másik pedig, hogy abban az esetben is megfelelő védelmet nyújtson a hitelezőnek, azaz nem szűnik meg biztosíték lenni abban az esetben sem, amennyiben az adós vagy az, aki a biztosítékot nyújtotta, a biztosítékul lekötött dolgot, jogot vagy követelést elidegeníti.

Összefoglalva tehát: (1) A hitel nem ellenség, hanem barát, mivel a gazdasági teljesítmény megtöbbszörözését teszi lehetővé. (2) Effektív biztosíték szükséges ahhoz, hogy a hitel fentebb vázolt jótékony hatását a lehető legmaximálisabban fejthesse ki, mivel (3) a biztosítéki rendszer minősége és a hitelnyújtás feltételei között korreláció áll fenn, erre tekintettel pedig (4) az adós érdekét azzal védjük a leginkább, hogy a hitelező kezébe gyorsan, egyszerűen, olcsón, tehát hatékonyan használható biztosítékokat adunk.