Szegvári Katalin

 

Somló Bódog jogelméleti munkássága*

 

 

I. Somló pozitivista korszaka (1–3) Jogszociológiai munkássága

II. Somló újkantiánus korszaka (1) Jogértéktani, (2) joganalitikai, (3) utolsó évtizedbeli munkássága

 

 

I. Somló pozitivista korszaka

 

Jogszociológiai munkássága

(1)

 

Munkásságának első korszakában Somló a pozitivista jogbölcseleti irányhoz tartozott. Munkái, amiket ebben az időszakban írt, zárókövei annak a gondolatrendszernek, amelyhez az alapköveket a magyar jogfilozófia talaján Pulszky Ágost tette le, s melynek Pikler Gyula mindvégig harcos hirdetője volt.

     A pozitivista jogbölcseletnek, így Somló első korszakbeli munkásságának is fő jellemvonása a filozófiai alap helyett szociológiai alapról történő elindulás.

     A pozitivizmus és a szociológia ikerszülöttje a forradalom utáni győztes polgári társadalomnak. A pozitivizmus mint filozófiai irány a spekulatív filozófia helyett tudomány és filozófia kompromisszumát, a kifejlődő természettudománynak a filozófia síkjára benyomulását jelenti. Ugyanebben az időben fordul egyre nagyobb érdeklődés a társadalmi jelenségek felé, s megszületik a szociológia mint önálló tudományág. A két szellemi irányzatnak, melyet azonos társadalmi körülmények hívtak életre, természetes az egymással való kapcsolata. A pozitivista filozófiai szemlélet áthatja a szociológiát, s az alig megszületett új tudomány magán hordja a pozitivista filozófia ismertető jeleit: a spekulatív filozófiával való leszámolást, a természettudományos szempontok és módszer alkalmazását.[1]

     A pozitivista szociológia térhódítása a többi tágabb értelemben vett társadalomtudományban is új korszak bekövetkezését jelzi. A jogtudomány keretén belül a jogfilozófiára gyakorolt hatás a spekulatív jellegű természetjoggal leszámolást, a már említett szociológiai alapról elindulást vonta maga után. De ezen túlmenően is: természettudományi analógiák alkalmazása, a társadalmi fejlődés elvének hangsúlyozása, társadalmi jelenségeknek emberen kívüli objektív tényezőkkel magyarázata (objektivizmus) vagy lelki jelenségekre visszavezetése (pszichologizmus) nem más, mint a pozitivizmus mindmegannyi jellemzője, s ez mind feltalálható a magyar pozitivista jogbölcselet művelőinél aszerint, hogy a pozitivizmus melyik jellemvonását tették rendszerük kiinduló pontjává.

     Somló jogszociológiai korszakára az jellemző — s éppen ez teszi számunkra különösen érdekessé —, hogy a pozitivista szociológia majdnem valamennyi jellemvonását gyűjtőlencséhez hasonlóan önmagában egyesítette, s a pozitivista társadalomtudomány sok színárnyalatából hol ezt, hol azt a színt szűrte le.

     Két alkorszakra osztva munkásságának első időszakát, úgy találjuk, hogy első korszakában a spenceri evolucionizmus és biológiai szemlélet, valamint a pikleri belátásos elmélet pszichologizmusa volt rá legnagyobb hatással, míg ezeket fel nem váltotta Durkheim objektív szociológiájának, illetőleg Méray-Horváth Károly elméletének hatása. Időben az első alkorszak (kissé mereven húzva meg a határvonalat) 1907-ig, a Pikler és Somló közti vitáig, a második pedig 1910-ig, az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie hasábjain megjelent cikkéig számítható.

     Somló első korszakában — éppen munkássága jellegzetességéből adódóan — a jogszociológiai és speciálisan szociológiai kérdések mellett háttérbe szorítva szerepelnek a jogértéktani és joganalitikai kérdések. Éppen ezért a következőkben hasonló arányokban kell az említett jogbölcseleti problémákkal foglalkoznunk a Somló által nyújtott kereten belül. Előre kell jeleznünk azt is, hogy az első korszakra vonatkozó értéktani és analitikai nézeteket az első alkorszak végén tárgyaljuk, mert e nézetekre is főleg az említett irányzatok nyomták rá bélyegüket.

     A spenceri és pikleri hatás Somlónál már a témaválasztásban is megjelenik. Az első kérdés, amit a fiatal jogfilozófus elemez, a társadalom szervezetére és fejlődési szakaszaira vonatkozik. A társadalmat szerkezetileg egymás mellé rendelt emberek sokaságának tekinti, mely szervezetileg az exogám és monogám családra épül.[2] A családnak a társadalom „legegyszerűbb sejtjeként” való felfogása a legtöbb polgári szociológusnál megtalálható, mégpedig abban a formában, amelyik a családban nem történelmi fejlődési produktumot lát, hanem a modern monogám család képét vetíti vissza az őstársadalomra. E felfogást Piklernél is megtalálhatjuk: „A legkezdetlegesebb emberi államok — amelyeket ő a nemzetségi társadalommal azonosít — […] semminemű alsóbb egyéneket (a családoktól eltekintve) nem mutatnak fel” — írja.[3] Az emberi társadalomnak a családra visszavezetése a magyar jogbölcseletben már Piklert megelőzően Pulszkynál is felvetődött, aki viszont Maine idevonatkozó nézeteit ültette át magyar talajba.[4] Somló a monogámiát Spencerrel egybehangzóan azzal indokolja, hogy a házasság mint a fajfenntartás eszköze szükségszerűen egy emberpár egyesülését tételezi fel, az exogámia magyarázatánál viszont Spencertől eltérve Westermarck felfogását vállalja.[5]

     Somlónak a monogám és exogám családról szóló nézetei a marxizmus idevonatkozó elméletének fényénél vizsgálva tévesnek bizonyulnak. Somló és a többi polgári szociológus közös tévedése arra vezethető vissza, hogy a házasságot nem történelmi kategóriának, s főleg nem a társadalmi viszonyok fejlődésétől függő kategóriának tekintették. Engels, mint ismeretes, felfedte a polgári társadalomtudomány tévedésének okait, s bírálta is ezeket. Ugyanakkor kifejtve a marxizmusnak a családra vonatkozó tanítását, bebizonyította, hogy a monogám család kialakulása a társadalmi osztálytagozódással egykorú, és hasonló okra vezethető vissza.[6]

     Teljesen a spenceri korszakfelosztást teszi magáévá Somló, amikor a társadalom két fejlődési típusaként a harcias és indusztriális típus közt tesz különbséget. Eszerint a harcias típust — történelmileg megelőzve az indusztriális típust — az jellemzi, hogy a társadalmi társas tevékenységben mindenkinek részt kell vennie; a munkások osztálya éppen csak akkora, amennyi munkás a harcosok fenntartásához szükséges. Minden egyén életének, cselekedeteinek és tulajdonának a társadalom rendelkezésére kell állnia, ami a kormányzatban szükségképpen egy despotikus forma kialakulásához vezet.[7] A harcias társadalom életmódjával, a hódítással magyarázza az osztálykülönbségek létrejöttét: a rabszolga és hűbéri társadalmi formációk kialakulását. A föld feletti magántulajdont szintén a harcra és az erőszakra vezeti vissza, az egyéb tárgyakon szerzett magántulajdont ellenben az emberi társadalom öröktől fogva adott sajátosságának tekinti, szembeszállva az olyan nézettel, „amelyet némely tudósok vallanak, hogy a kezdetleges emberek nem ismertek volna magántulajdont”.[8]

     A harcias típussal az indusztriálist állítja szembe, amelyben már nem a kényszeren alapuló társas tevékenység, hanem a szabadon kifejtett egyéni tevékenység a döntő. E típusnak kormányzati formája már nem despotikus, hanem egy az általános akarat végrehajtására kijelölt hatóság, a képviselőtestület. E társadalmi típus további velejárója a termelőmunka előtérbe nyomulása s a katonaság számának a védelem igényeire korlátozása.[9]

     A harcias és indusztriális társadalmi típusok szembeállítása s az indusztriális típus pozitív értékelése a spenceri szociológiában a „laissez faire, laissez passer” kapitalizmusának megnyilatkozása. Spencer e vonatkozásban Comte-ra alapozta tanait, s bár az imperializmus korszakában élt, a klasszikus kapitalizmus ideológiáját fejezte ki. Somló pedig a magyar klasszikus kapitalista korszak hanyatlásának és az imperializmus kibontakozásának határmezsgyéjén átmenetileg elfogadja Spencer múltba tekintő szociológiai nézeteit. Alig telik el azonban egy-két év, a spenceri tanok közül éppen ettől válik meg leghamarabb. Az Állami beavatkozás és individualizmus című munkájában már az állami beavatkozás mellett, tehát a „laissez faire” elv ellen foglal állást. Továbbra is megmarad azonban két nézete mellett. Az egyik szerint a hódítás, a hatalmi viszonyok hozzák létre a társadalmi osztályokat, a másik pedig nem más, mint a magántulajdonnak mint állandó társadalmi kategóriának az elfogadása, mely végigvonul egész szociológiai korszakán.

     A harcias és indusztriális társadalomtípus szembeállítása — mint később látni fogjuk — nemcsak Somlóra jellemző, hanem a magyar pozitivista szociológia egy másik alakjára, Méray-Horváth Károly munkásságára is. Nála azonban a kérdés másképpen merül fel, s Somló, bár később Mérayt több vonatkozásban követte, e nézetét már nem tette ismét magáévá.

     Központi kérdése a fejlődéselmélet alapján álló szociológiának s így a pozitivista szociológia több irányzatának is, hogy a társadalmi fejlődés milyen okra vezethető vissza? E tekintetben Somló előtt két mester kétféle elmélete állott. Az egyik Pikler belátásos elmélete, mely szerint a célszerűségi belátás — kezdetben a kiváló embereknél, majd később társadalmi méretekben jelentkezve — minden fejlődés alapja. Pikler e gondolatát szinte az abszurditásig élezi, amikor azt állítja, hogy „az emberek éppen úgy szükségleteik kielégítése szempontjából, tudatosan alkotják a családot, a nemzetséget, a törzset, a nemzetet, mint egy részvénytársaságot, egy szórakozási klubot, vagy egy kereskedelmi karavánt”.[10] A pikleri belátásos elmélet az emberi akaratot teszi meg a társadalmi fejlődés motorjává, s ezzel szubjektív racionalista elméletet alkot. Ez az elmélet az akarat megjelölésével az emberi pszichébe helyezi a társadalmi jelenségeket meghatározó okot. A társadalom pszichikai magyarázata — a pszichologizmus — már Piklert megelőzően Pulszkynál megtalálható,[11] s valószínűleg éppen Pulszky adta Piklernek a lélektani alapon folytatott kutatásra az indítást.

A másik út, mely Somló előtt megnyílt, a spenceri álláspont elfogadása volt, mely a darwini „struggle for life” jelenségét, illetőleg társadalmi megfelelőjét, a szabad versenyt teszi a társadalmi fejlődés alaptörvényévé. Somlónál mindkét alapelvet párhuzamosan megtalálhatjuk.

     A pikleri belátásos elmélet pszichologizmusának hatása látszik abban, hogy a szociológiában megnyilvánuló törvényszerűségeket vizsgálva elsősorban annak kutatását tűzi célul, „hogy milyen szerepe van az ösztönszerűségnek és belátásnak az emberi cselekvőségre nézve egyáltalában”. S ha e feladatot megoldottuk — mondja —, ezután csak alkalmaznunk kell az eredményt a szociológia viszonyaira. „A lélektan mindig és feltétlenül praejudical a szociológiának.”[12]

     Más kérdések megoldásánál ezzel szemben a spenceri alapelvet fogadja el. A munkabérek kialakulását meghatározó okokat vizsgálva a szabadversenyre alapuló gazdaság egyik jellegzetességét, a kereslet–kínálat szerepét domborítja ki. „A munkabér magassága — írja — egészen más okoktól függ, mint a vállalkozó vagy a munkás akarata.”[13] Ugyancsak a darwini törvény spenceri változata alapján jut el a szocialista tanok „kritikájáig”. Eszerint, minthogy a természetes kiválasztás, illetőleg annak társadalmi formája, a szabad verseny természettörvény, indokolatlan a szocialistáknak az a törekvése, amely az alacsonyabb, szegényebb néposztályok támogatását célozza, mert e néposztályok utódainak alacsonyabbrendűségüknél fogva szükségszerűen le kell maradniok a küzdelemben (mert hiszen ha nem lennének alacsonyabbrendűek, nem kerültek volna a létért folytatott küzdelemben alárendelt helyzetbe). E felfogásból aztán logikusan következik Somlónak az az egészen reakciós következtetése, „hogy ha a magasabbrendű állandóan az alacsonyabbrendű által megterhelve, megakadályoztatik saját jobb minőségű utódai nevelésében, csak azért, hogy az alacsonyabbrendűek utódairól jobban gondoskodva legyen, a faj fokozatos rosszabbodásának kell beállnia.”[14]

     Az idézett felfogás mutatja, hogy a természetes kiválasztódás darwini elmélete s az erre épülő spenceri tan milyen szoros kapcsolatban áll a malthusianus tanokkal (amely összefüggésre később még visszatérünk).

     A pikleri belátásos elmélet és a spenceri alapelv között szembeszökő az ellentmondás. Pikler elmélete a szabad akaratra alapozva indeterminista, míg Spencer alapelve egy feltétlenül az emberi akarattól függetlenül létező „természettudományos” tételre alapozva determinista. A két felfogás ellentétét Somló maga is felismeri, s megkísérli az ellentmondás kiküszöbölését. A két elvet ama kérdés formájában állítja egymás mellé, hogy a modern (kapitalista, ill. imperialista) társadalomban milyen viszonyban van a kiválasztódás törvénye az állami szabályozással. Első kérdése ez: mennyiben érvényesül a kiválasztódás törvénye a modern társadalomban? „Az a körülmény, hogy a fajok szaporodása csak sokkal nagyobb mérvekre tör, mint aminőt a létfeltételek megengednek, hogy a potenciális szaporodásnak csak egy kis töredéke valósulhat meg és ennek a tényleges szaporodásnak megint csak egy kis töredéke érheti el a serdült kort és hagyhat utódokat, nyomósan amellett látszik bizonyítani, hogy a természetes kiválasztódás a művelt társadalmakon belül is végbemegy.[15] — adja meg a választ. Ennyiben tehát fenntartja a spenceri alapelvet. Ez azonban nem jelenti azt, mintha a természetes kiválasztódás hatását kizárólagosnak, minden körülmények között egyformán érvényesülőnek tartaná. E ponton érkezünk el az állami szabályozás és a természetes kiválasztódás viszonyának problémájához. Ezt egyenlőnek veszi azzal a kérdéssel, hogy minő viszonyban van az emberi előrelátás és a természetes kiválasztódás. Abban a mértékben ugyanis — mondja Somló —, amelyben valamely szervezet környezete felett uralkodik, természetes kiválasztásról nem lehet beszélni. „A természetes kiválasztódás mindig csak azon a ponton túl kezdődik, ameddig az ember környezetének hatásait előrelátóan szabályozza.”[16] Az állami kényszerszabályozás célja az, hogy a környezetben olyan változást hozzon létre, amely a kiválasztás irányát, a kiválasztás alapjául szolgáló tulajdonságokat éppen úgy megváltoztatja, mint a környezet spontán változása.[17] Az állami szabályozás ilyen értékelése azt mutatja, hogy Somló a pikleri belátásos elméletből ismét előtérbe állítja az alapgondolatot, hogy lehetséges az emberi akaratnak megfelelő társadalomalakítás. Vajon e sorokból talán az a helyes következtetés is kiolvasható, hogy az objektíve ható társadalmi törvények ismerete alapján az állam befolyásolhatja a társadalmi jelenségeket? Ez azonban olyan feltételezés lenne, ami nem vonatkoztatható Somló álláspontjára — egyrészt azért, mert nem mindegy, hogy milyen törvényt tekintünk objektíve érvényesülőnek (mint láttuk, Somló nem ismerte fel valójában az objektíve ható társadalmi törvényt), másrészt a gondolat továbbvitelével Somló maga zárja ki e feltétel lehetőségét. Ugyanis Malthus hamis népesedési elméletének elfogadásából kiindulva eljut a „tökéletes szabályozottság” tagadásáig. A természetes kiválasztódást nem lehet megszüntetni — vonja le a következtetést —, mert a fajok szaporodása sokkal nagyobb méretű, mint amit életfeltételei megengednek.

     Mindez azonban nem jelenti, hogy a kapitalista társadalomban a jogi szabályozás mértéke csökkenne — mondja, ellentétbe kerülve Spencer álláspontjával —, ellenkezőleg, éppen a békés polgári termelőmunka igényli a jogi szabályozás nagyobb tömegét.[18] Az állami beavatkozás fokozódását azonban nem tartja veszélyesnek az egyén szabadságára nézve, mert — mint mondja — a kényszerhatalomnak való alárendelődés önkéntessége is fokozódik az állami szabályozás körének növekedésével; „az alattvalók egyre spontánabb módon rendelik magukat alá a kényszernek”; az a sok kényszer-rendszabályozás pedig, amit a modern állam „alattvalóira” ró, „szükséges jó”, amit az alattvalók „készségesen és önkéntesen” követnek.[19]

     Somló helyesen ismerte fel az imperializmus államának egyik jellemző vonását, a gazdasági és társadalmi életbe történő egyre fokozottabb beavatkozást, mely egyrészt gazdasági síkon az imperializmusban mind gyakoribbá váló válsággal szembeni védelmet, másrészt társadalmi síkon az egyre erősödő munkásmozgalommal szemben a tőkés osztályérdekek fokozott védelmét célozza, s nem hagyja érintetlenül az emberi szabadságjogokat sem. A polgári osztály, amely a feudalizmussal szemben a polgári forradalmak idején a szabadságjogok zászlaját kibontotta, az imperializmus korszakában a feltörekvő proletariátussal szembeni harcában a szabadságjogokat a minimálisra korlátozza. Somló fenti soraival az imperializmus államának igazolásáig jutott el, úgy tüntetve fel, mint amelynek rendelkezései egyre nagyobb mértékben szolgálják a társadalom tagjainak érdekeit (tekintet nélkül osztálytagozódásukra), amiket ezért a társadalom tagjai szívesen követnek.

     Már az elmondottakból is kitűnően Somló szerint a természetes kiválasztás törvénye és az állami beavatkozás nem egymásnak ellentmondó fogalmak. Ezt a következő okfejtéssel indokolja: minthogy az egész társadalom fejlődésmenetét természeti törvény, jelesül a természetes kiválasztódás törvénye determinálja, ebből következően olyan mesterséges beavatkozás, amely a természetes fejlődéssel ellentétben állana, nincsen. Mihelyt az indeterminista álláspontot elvetjük, amely szerint az ember tudatos törekvése más törvényeknek engedelmeskedik, mint a többi tünemény, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a mesterséges beavatkozás is fejlődés terméke — tehát nemcsak ok, de egyszersmind okozat is. Somlónak ez az egész munkájából leszűrhető gondolatmenete mutatja, hogy a pikleri belátásos elmélet és a spenceri elv szembeállításából a spenceri alapelv került ki győztesen. Somló már ekkor a determinista álláspontra helyezkedik, bár a leszámolást a pszichologizmussal későbbre hagyja.

     Somló tudományos fejlődésének jelentős lépése volt a pikleri szubjektív racionalizmustól történt elfordulás — még akkor is, ha ez a spenceri biológiai szociológia győzelmével végződött. E lépés nemcsak az indeterminizmusról a determinizmusra áttérést, de ezen túlmenően egy burkoltan idealista felfogásból a materialista felfogás felé tett lépést is jelentett. A spenceri biológiai szociológia természetesen nem volt marxista sem alapelvében, sem módszerében. Módszere, az evolucionizmus a marxista dialektikával szemben áll, mert a forradalmi változást nem ismeri el. Alapelve pedig a biológiai természettörvény szolgai átvitelét jelentette a társadalmi életre, azt tételezve fel, hogy az állatvilágban és az emberi társadalomban egy és ugyanazon törvények érvényesülnek. Márpedig e felfogás teljesen téves.

     A marxizmus szerint az ember ugyan állati eredetű, de megszűnt állat lenni akkor, amikor életfenntartásához nemcsak testét használta fel, de szerszámokat is készített. A szerszámoknak, az értelem fejlődésének és a beszédnek a szükségletek nyomására létrejövő kölcsönös egymásra hatása egyre inkább kivonta az embert az állati élet feltételei és az állatvilágra érvényes természeti törvények hatása alól. Az ember zoológiai fejlődésének lezáródásával új fejlődési folyamat indult az emberiség történetében: a társadalmi fejlődés folyamata, s e folyamat már nem a természeti, hanem a társadalmi törvények szerint zajlik. A marxizmus elfogadja a darwini tételt — természetesen a modern természettudományok által eszközölt változtatásokkal — a természetre nézve, de tiltakozik az ellen, hogy ezt a társadalomra kiterjessze. Engels éles bírálatban részesítette azokat a szociológusokat, akik a darwini tételt a társadalomra akarták alkalmazni: „Lange úr ugyanis nagy felfedezést tett. Az egész történelmet csak egyetlen nagy természeti törvény alá lehet összefoglalni. Ez a törvénye a »struggle for life«, a »létért való küzdelem« frázisa (a darwini kifejezés ebben az alkalmazásban csupasz frázissá változik) és ennek a frázisnak a tartalmát a Malthus-féle népesedési vagy helyesebben túlnépesedési törvény képezi. Tehát ahelyett, hogy a »struggle for life«, a »létért való küzdelmet« elemeznénk, úgy ahogyan az a különböző meghatározott társadalmi formákban megnyilvánul, nem kell mást tennünk, mint minden konkrét küzdelmet átültetünk a »struggle for life« frázisába, ezt a frázist pedig a Malthus-féle népesedési fantáziába. Meg kell adni, hogy igen beható módszer a pöffeszkedő, tudományt mímelő, nagyzoló tudatlanság és gondolattunyaság számára.”[20]

     A legsúlyosabb hibát a darwinizmust a társadalomra alkalmazó társadalomtudósok azáltal követték el, hogy a társadalom egyetemes törvényének ismerték el azt a malthusi hamis törvényt, amelyre Malthus a XVIII–XIX. századi amerikai társadalomban észlelt tényből következtetett.

     De Somló okfejtése nemcsak azért helytelen, mert a malthusi tételt átvette, de az idem per idem bizonyítás logikai hibáját is elkövette: a természetes kiválasztódást a mai társadalomra is érvényesülőnek állította azért, mert „a fajok szaporodása ma is sokkal nagyobb mérvű, mint amennyit életfeltételeik megengednek”. Ez nyilvánvalóan ugyanazon állítás ismétlését jelenti.

     A spenceri tanok közül a társadalmi fejlődést illetően az állandó és fokozatos fejlődés — az evolúció — koncepciója is nagy hatással volt Somlóra. Ezt egyenesen a modern szociológia alaptörvényévé emelte. A pikleri és spenceri szociológia alaptételének vizsgálata azt a meggyőződést alakította ki benne, hogy a társadalmi alapelvek igen változékonyak, s csak egyetlen igazán szilárd alapelv van: az állandó evolutív fejlődés elve. „Sziklaszilárd alaptétel — írja — mindössze még nagyon kevés van és azt hiszem az a nézet sem fog ellenvetésre lelni, hogy ilyen alaptétel mindenekelőtt a társadalom folytonos fejlődésének a ténye.”[21] Az evolucionizmus hirdetésével még Spencernél is következetesebbnek bizonyult. Spencert saját elmélete szempontjából kritizálta, azt róva fel néki, hogy oly társadalmi korszak elérkezését jövendölte, amelyben a teljes alkalmazkodottság állapota megvalósul, tehát a fejlődés véget ér. Hasonlóképpen a történelmi materializmus fejlődéstani felfogásával szemben is az a kritikája, hogy amidőn a küszöbön álló társadalmi változtatást mintegy betetőződésnek tekinti, „amellyel az emberiség eddigi bevezető történelme befejezését nyerné”, vét a fejlődéselmélet ellen, mert „a küszöbön álló társadalmi átalakulás nem betetőző, nem végső átalakulás, hanem egyszerűen csak egy a sok közül”.[22]

     Somlónak Spencert érintő kritikája helytálló, mert rendszerének egyik ellentmondására mutat rá, ám helytelen a kritikája a marxizmussal szemben. A marxizmus ugyanis nem állítja, hogy a társadalom fejlődése a szocialista forradalommal lezárul, hiszen ha ezt állítaná, úgy éppen az átmeneti államtípus, a proletárdiktatúra funkcióit tagadná. A marxista felfogás csak ennyit állít: a szocialista forradalommal lezárul az emberi társadalom egyik fejlődési szakasza, s a kizsákmányoló társadalmi típusokat olyan társadalom váltja fel, amely a kizsákmányolás megszüntetését tűzi célul. Ez nem jelenti a fejlődés elvének tagadását, csupán egy új fejlődési szakasz megnyílását.

     Bár egyáltalán nem volt forradalmi, nem volt marxista, Somlónak e felfogása mégis nagy visszhangot váltott ki a század eleji magyar társadalomból, mert nem maradt meg az elvek kijelentésénél — mint a polgári szociológusok általában —, hanem a fennálló társadalmi rendszer néhány intézményét vetette bírálat alá, mint a vallást, államigazgatást, iskolarendszert (stb.), mert az elavult társadalmi intézmények reformját sürgette. A feudál-kapitalista Magyarországon még a reformok hirdetése is a felzúdulás orkánját váltotta ki számottevő társadalmi tényezők részéről.

     A jog fogalmának elemzése Somló első korszakában nem a jogfilozófia önálló kutatási területeként, hanem a jogszociológia egyik kérdéseként jelentkezett. A jogfogalomról alkotott nézeteiben is spenceri és pikleri befolyás érvényesül.

     A jogot — Piklerrel egybehangzóan — a gazdaság, erkölcs és művészet mellett a társadalmi szervezet egyik részének tekinti, amelynek feladata a társadalmi összeműködés biztosítása. A pikleri meghatározástól azonban két tekintetben eltér. Egyrészt Piklerrel ellentétben a jog meghatározásába nem veszi fel a jog kikényszeríthetőségét.[23] „Ennek a kelléknek a jog meghatározásába való felvétele nem csak felesleges, hanem hibás is.” — mondja. Másrészt viszont a fogalommeghatározásba okvetlenül felveendőnek tartja, hogy a jogszabály az államban meglévő legmagasabbrendű hatalomtól ered. Ha ugyanis az államban meglévő legmagasabbrendű hatalomtól ered bármely szabály, úgy jogszabály az, tekintet nélkül arra, hogy érvényesülését a hatalom ki tudja-e kényszeríteni, vagy sem.[24]

     A jog formális elemeinek hangsúlyozása s az, hogy a kényszernek a jog érvényesítése szempontjából fontos szerepét figyelmen kívül hagyja, olyan jellemvonás Somló e korszakbeli jogbölcseletében, amit későbbi fejlődési szakaszaiban is megőriz.

     A pikleri belátásos elmélet alkalmazása nyilvánul meg a nemzetközi jogról alkotott meghatározásában is. E szerint az államok összeműködésük arányában alkotnak nemzetközi jogot, és minden nemzetközi jogelvnek külön kell kifejlődnie a nemzetközi célszerűség alapján.[25] Hasonló a helyzet a büntetőjogról vallott felfogásában is. A büntettet olyan jogsértésként definiálja, amelyet büntetni hasznos.[26]

     A jogot meghatározó tényező vizsgálatánál a spenceri biológiai determinizmus hatása alatt áll. A jogot s a többi társadalmi produktumot — gazdaságot, művészetet, erkölcsöt — az emberi szervezetre ható általános természeti törvény — a természetes kiválasztódás törvénye — által determináltnak tekinti. A történelmi materializmust is éppen azért tartja „egyoldalú társadalombölcseletnek”, mert „a gazdaságból akarja megmagyarázni a társadalom többi intézményét, nem pedig az emberből a gazdaságot és a többit egyaránt”.[27]

     Az elmondottakból következik, hogy a jogot a gazdasággal, erkölccsel, vallással, művészettel és tudománnyal együtt olyan társadalmi produktumnak tekinti, amit nem a gazdaság határoz meg, hanem amely e társadalmi produktumokkal a kölcsönhatás viszonyában áll. Tehát amilyen mértékben lehet beszélnünk arról, hogy „a jog a mindenkori gazdaság szerint irányul, […] általa lényegében befolyásoltatik”,[28] éppen úgy áll az, hogy „a jog is tényezője a gazdaság kialakulásának”.[29]

     Minthogy jog és gazdaság között kölcsönhatást állapít meg, érdemes ama kérdésnek is figyelmet szentelnünk, hogy mit ért vajon gazdaságon? Kétségtelenül kizárólag a termelés technikai oldalát, mert a termelés társadalmi kérdéseiről azt tartja, hogy azokat „a hatalom, a joggá vált hatalom” dönti el. A társadalom termelési viszonyait illetően Stammler nyomán azt a felfogást vallja, hogy „azok nem is egyebek, mint határozottan megfontolt jogviszonyok, mint az emberek egymáshoz való jogilag szabályozott viszonylatai”.[30]

     Somlónak a jog és gazdaság viszonyának kérdésében kialakított álláspontját Stammler hatása határozza meg, miközben az alap és felépítmény kölcsönhatásáról szóló marxista tanítást tévesen értelmezi. Téves ugyanis a marxizmusnak olyan felfogást imputálni, miszerint a jogra vonatkozóan kizárólag a gazdaság hatását ismeri el. Ez egyrészt pontatlan, másrészt egyoldalú. A marxizmus ugyanis nem általában a gazdaságot tartja a jog s általában a felépítményi kategóriák döntő meghatározójának, hanem annak csak egyik oldalát, a termelést, illetőleg a termelésen belül is csupán a termelési viszonyokat. A későbbiekben lesz alkalmunk látni, hogy a gazdasághoz tartozó olyan jelenségeknek, mint a forgalomnak az előtérbe helyezése nem marxizmus, hanem vulgáris materialista felfogás, amiből a marxizmussal élesen szembenálló következtetések vonhatók le.

     Az állam és jog társadalmi szerepét illetően Somló felfogása eltér mind Spencerétől, mind Piklerétől. Már az előbbiekből kitűnt, hogy Spencerrel szemben az állami kényszerszabályozás mértékét a modern társadalomban növekvőként észleli.

     Pikler nézeteit sem fogadja el. Pikler egyrészt elismeri, hogy a társadalmi osztályok között egyenlőtlenség van, s így az egyik társadalmi osztály a másikra kényszeríti akaratát: „nincs kizárva — írja —, hogy a jognak egyoldalúan kizsákmányoló szabályai ne volnának”, de a gyakorolt kényszert, az egyenlőtlenség intézményeit az egész társadalomra nézve hasznosnak tartja. „Rendesen mindkét félre nézve hasznos intézmények azok — mondja —, és mindkét fél hasznára való tekintettel hozattak azok létre.”[31] Méltán éri Pikler e felemás felfogását Somló gúnyos kritikája. „Pikler Gyula — írja Somló —, aki mélyrehatóan mutatja ki a társadalmi intézményeknek az önzéssel való kapcsolatát, mégis ebből az általános önzésből harmonikus államot konstruál.”[32] A történelmi materializmus érdemének tudja be, hogy felismerte: az állam nem áll felette a társadalmi érdekharcoknak. Ugyanakkor túlzásnak tartja, hogy „Marx és Engels, valamint követői a jogban semmi egyebet nem akarnak látni, mint egy a hatalmasok rendelkezésére álló kizsákmányoló gépezetet”.[33]

     Saját nézetét a két ellentétes vélemény között úgy alkotja meg, hogy a jog nem az egész társadalom akaratmegegyezésének, hanem a társadalom különböző csoportjai között kialakuló hatalmi viszonyoknak az eredménye, tehát a jog által nyújtott előnyök nem oszlanak meg egyformán a társadalom különböző rétegei között, hanem e megoszlás óriási különbségeket mutat a hatalomnak egyes csoportok közötti megoszlása szerint. Ennek ellenére „a jog egy része [¼] még az általa elnyomottak érdekét is szolgálja”.[34]

     Somló véleményének a kialakítására bizonyára nagy hatással volt az általa jól ismert Loria véleménye, aki szerint a jognak szintén csak a „legnagyobb része” igazodik a „vagyonos osztály érdekeihez”.[35]

     Az említett szerzők — Pikler, Somló és Loria — annak ellenére, hogy a marxizmus egyik vagy másik megállapítását magukévá teszik vagy szimpatizálnak vele, a marxizmus leglényegesebb megállapítását, az osztályharc szerepét s forradalmi célkitűzéseit nem teszik magukévá. Megmaradva a polgári ideológia keretei között, legfeljebb a reformizmusig jutnak el. Éppen ezért téves azt hinni, hogy Somló „a jog előállására és fejlődésére kifejezetten a történelmi materializmus tanait, az osztályharc elméletét hirdeti”.[36]

     A jog fogalmának kérdéséhez hasonlóan a jog helyességének kérdése sem önálló ágazatként szerepel Somlónál ez időszakban, hanem mint a jogszociológia része. Miként a jog fogalommeghatározásánál és a jog társadalmi szerepének vizsgálatánál láttuk, determinista álláspontot foglal el, a természetes kiválasztódás biológiai törvényét alkalmazva. Hasonlóképpen jár el a joghelyesség kérdésének vizsgálatánál is. Elvetve a szabad akaratot, természetes, hogy a jog helyessége értékmérőjének nem az erkölcsöt tartja — mint később, amikor már az újkanti irány befolyására önálló jogbölcseleti problémaként foglalkozik a kérdéssel. Az erkölcsöt, akárcsak a jogot, itt még társadalmi produktumnak tekinti, amelyet az említett természettörvény determinál, éppen ezért az erkölcsben nem a jog értékmérőjét látja, bár foglalkozik erkölcs és jog összefüggésével. A jog és erkölcs közötti különbség szerinte egyrészt az, hogy míg a jogot a társadalom legfőbb szervezete hozza létre, addig az erkölcsi szabály fogalmához nem szükséges, hogy azt az állam legfőbb szerve alkossa meg. Másrészt Stammler nyomán azt állítja, hogy míg a jog megelégszik a külső magatartás helyességével, addig az erkölcs a belső intenciók helyességét is megkívánja.[37] Míg a jog és erkölcs közötti különbségre vonatkozóan előbbi nézetét egész pályafutása alatt megtartja, utóbbi felfogását a helyes jog problémájának alaposabb elemzése során már bírálta.

     Miként oldja meg tehát a joghelyesség problémáját jogszociológiai korszakában? A jog helyességéről szólva mindenekelőtt azt jelenti ki, hogy ez a jog helyes céljának kérdése. Mint mondja: „a mi helyes jogunk nem helyes jog egy tetszés szerinti célra, hanem helyes jog helyes célra”. Valamely cél helyessége pedig azt jelenti, hogy az illető cél helyes vagy helytelen eszköze egy magasabb célnak. „Az pedig, hogy valami eszköze egy célnak, [¼] nem jelent egyebet, minthogy az a valami oka-e egy elképzelt okozatnak?”[38] E gondolatmenetről Somló maga is érzi, hogy a célfelfogás elkerülhetetlenül a végső cél felvetését teszi szükségessé. Ilyen végső célt azonban szerinte a tudomány nem tud nyújtani, s ezért meg kell elégednünk a relatíve helyes céllal. Megjegyzendő, Somló mégis állított egy végső célt a jog elé az utilitarista felfogás értelmében. Mi tehát a relatíve helyes cél? Válaszával Somló következetes deterministának mutatkozik. „[A] természeti folyamatoknak bizonyos objektív szükségszerűségét fogadhatjuk el ilyen relatív célokul — írja. — Látjuk, hogy a természet a környezetükhöz minél jobban hozzáalkalmazkodott élőlények minél nagyobb számát hozza létre. Az egyre jobban alkalmazkodott élőlények lehető nagy számának létrejövetele természettörvény, amely az emberre nézve is áll, az emberiség objektív célja, amely felé halad: minél nagyobb számú, minél tökéletesebb embernek létrehozása.”[39]

     A helyes jog tehát nem más, mint az alkalmazkodottságot előmozdító szabályozás. Minthogy pedig a környezethez való minél tökéletesebb hozzáalkalmazkodottság egyben az öröm s így a boldogság forrása, következésképpen a jognak az előbbitől eltérő formában megfogalmazott, de tartalmilag ugyanúgy meghatározott célja a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogsága. A jog végső célja tehát a közboldogság előmozdítása.

     Az utilitarizmus és vele a teleologikus szemlélet benyomult ezzel Somló helyes jogról szóló tanába. Ez annál inkább figyelemreméltó, mert e korszakban írott egyik munkájában a stammleri jogfilozófiát éppen azért kritizálja, mert „a törvényszerűségeknek két önálló világát állítja fel: a kauzalitás és a teleologikus törvényekét”, s mert „a helyes jog tudományával kapcsolatban az elsőt egészen megtagadja”. Sőt, ezen túlmenően a stammleri jogfilozófiát az utilitarizmussal közös tévedésben marasztalja el, hogy ti. „megoldottnak látja feladatát, ha felvilágosítást ad a társadalmi cselekvések céljáról”.[40] Az utilitarisztikus elem — s ezzel együtt a teleologikus felfogás — előfordulása Somlónál már ezen időszakban jelzi, hogy éppen jogértéktani vizsgálódásai vezetnek majd el a teleologikus és okozati szemlélet párhuzamos alkalmazásához, a Sein és Sollen világának szembeállításához, vagyis az újkanti irányzathoz.

     A benthami utilitarizmusra hivatkozás Somlónál ismét pikleri hagyaték. Pikler ugyanis elméletében a benthami utilitarizmus alaptételét központi hellyel tisztelte meg, bár nyíltan utilitaristának sohasem vallotta magát. Az utilitarizmus azzal, hogy az állami tevékenység céljául a közboldogság előmozdítását tűzte ki, a burzsoá állam osztályjellegét homályosította el. A benthami tanok hatása Somló helyes jogról szóló felfogásában azonban csak másodlagos jelentőségű, hiszen az elsődleges hatást a jogszociológiai korszak jogértéktanára a spenceri irány gyakorolta.

 

 

(2)

 

Somló munkásságának első korszakát — 1907-ig — kétségtelenül Spencer és Pikler hatása jellemzi. Azonban már e szakaszban, különösen 1905-től kezdve olyan fejlődési tendencia tapasztalható tanaiban, amely 1907-re kifejlődve nyíltan szembefordítja őt Piklerrel.

     Óriási távolság az 1898-as és az 1907-es Somló között. 1898-ban a szociológiában csak a lélektan sajátos területét látja, s meggyőződéssel vallja, hogy „Minden szociologikus jelenség legvégső elvei a lélektanban vannak adva, végső szociológiai törvények feltalálása teljes lehetetlenség.”[41] 1907-ben pedig ugyanezzel a meggyőződéssel éppen az ellenkezőjét állítja, hogy ti. „a szociológiából akkor lesz tudomány, ha ki tudja kapcsolni a lélektant”.[42] Hogyan jutott el egyik véglettől a másikig?

     Ama két irányzatnak, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták Somlóra ez időszakban, a spenceri evolucionizmusnak és a pikleri „belátásos elméletnek” ellentétei egy téren nyilvánultak meg legszembetűnőbben, jelesül, Spencer biológiai determinizmusa állott szemben Piklernek az akaratra építő felfogásával.

     Az előzőkben figyelemmel kísérhettük, miként kísérelte meg Somló ezt az ellentétet feloldani, míg végül is determinista álláspontra helyezkedett. Annál is inkább tehette ezt, mert Pikler tanainak logikus (ad absurdum) továbbvitele szintén determinizmushoz, sőt azon túlmenően vulgármaterializmushoz vezet.[43] Igaz ugyan, hogy Pikler maga sohasem jutott ilyen következtetésre, mégis a spenceri determinizmus előtérbe helyezése volt az első lépés, amelyet a Piklerrel való szakításhoz vezető úton megtett.

     De más tényezők is siettették a szakítást. 1905-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a Pikler körül kialakult kör egyre inkább oszlóban van. A „mester” másik tanítványa, Jászi Oszkár párizsi tanulmányútjáról visszatérve kiábrándult hangon bírálja a magyar szociológiát. Somlóhoz írott levelében olvashatjuk: „Egy pár kényelmes tudományos sablonba beszorítva jár az eszünk: belátás, kiválasztás, alkalmazkodás […]. De halovány fogalmunk sincs a tényekről”; egy későbbi levelében pedig úgy aposztrofálja a mestert, mint aki „teljesen a Tegze-féle abszolút idealizmus álláspontjára jutott”.[44] Ugyancsak ő irányítja Somló figyelmét Le Dantec, a biológiai szociológia egyik képviselője és Durkheim tanaira, akik közül az utóbbi később valóban nagy hatást gyakorolt Somlóra. Les règles de la méthode sociologique című könyvét Jászi így ajánlja Somlónak: „Sok ellenszenves dolog mellett sok okosat fogsz benne találni s még inkább meg fogod érteni, hogy mily hihetetlenül tudománytalan úton jártunk együtt eddig.”[45] S ez kétségkívül a pikleri irányra értendő.

     A magyar szociológiai életben rövid idő alatt nagy hírnévhez jutott a politikai prognózisairól közismert Méray-Horváth Károly, aki Somlóhoz hasonlóan a spenceri biológiai szociológia talajába eresztette gyökereit, de ebből kiindulva egy speciális sejtbiológiai hasonlatra felépített szociológiai irányt bontakoztatott ki. A durkheimi szociológia és Méray-Horváth Károly irányzata — Jászi Oszkár hatásához járulva — teljesen elfordították Somlót a lélektani szociológiától, és átvették azt a szerepet, amelyet azelőtt a spenceri és pikleri tanok játszottak: meghatározták a keretet, amelyben Somló kiépíthette saját gondolatrendszerét.

     A következőkben azt kell tehát vizsgálat tárgyává tennünk, hogy melyek azok az alapgondolatok, amelyek az említett két irányzatból a legnagyobb hatást gyakorolták Somlóra, illetőleg hatásuk miképpen igazolható.

     Közös jellemvonása mindkét irányzatnak a leszámolás a pszichológiai szociológiával. Mindkét gondolatrendszer az objektív szociológia síkjáról bírálja a pszichológiai szociológiát. Elsősorban azt helytelenítik, hogy az említett szociológiai irány az emberi szellem, okosság vagy éppen célszerűségi belátás termékének fogja fel a társadalmat,[46] illetőleg a létező, valódi tények kutatása helyett az emberi céloknak inkább megfelelőt akarja megvalósítani.[47] A cél, amit a szociológia elé tűznek, azon tények kutatása, amelyek nem a társadalom egyedének — az embernek — tudatában születnek, hanem azon kívül állva determinálják az egyes társadalmak történetét. Az objektív szociológiának ez a gondolata ragadta meg Somlót is elsősorban, amikor Méray kultúrfiziológiáját értékelte: „a társadalom szervezetének megértésében sem az a lényeges — írta —, hogy mibennünk micsoda szubjektív érzések, okoskodások, filozofémák váltódnak ki a történelmi fejlődés folyamán. Itt is azok a materiális folyamatok a lényegesek, amelyek a társadalomban lefolynak.”[48]

     Az objektív szociológiának a pszichológiai irányzattal való szembefordulása — ez a negatívum, a szubjektív idealizmus tagadása — feltétlenül helyes, s a szociológia területén nagy fejlődés volt, de nem jelentette egyben a leszámolást az egész idealista szociológiai irányzattal. Az objektív szociológia a pszichologizmus tagadásával még nem mutatott túl a comte-i pozitivizmus eredményein. Comte sem az egyéni akarattal, belátással magyarázta a társadalmi fejlődést, ő is kizárta a szubjektív elemeket a szociológia területéről, s mégis idealista maradt, mert a társadalmi fejlődést „az emberiség ösztönszerű tökélyesbülési tendenciájának” tartotta.[49]

     A determinizmus sem jelenti még egymagában az idealizmussal szakítást. A döntő kérdés az, vajon mit ért az objektív szociológia e két irányzata társadalmi tényeken? A társadalom szellemi produktumait — felépítményi kategóriákat —, vagy a társadalom materiális jelenségeit tartja-e döntőnek? E szempontból mind Durkheim, mind pedig Méray-Horváth vulgáris materialistának bizonyul.

     Durkheim szerint ugyanis „a társadalmi jelenségek döntő feltétele [¼] magában az asszociáció tényében áll”. Ezt szerinte a „társadalmi térfogat” (azaz társadalmi egységek száma), valamint a tömeg koncentrációjának foka, vagyis a dinamikai sűrűség határozza meg. Mindkettőt együttesen azon egyének száma határozza meg, akik egyrészt kereskedelmi, s ezen túlmenően erkölcsi kapcsolatban is állanak egymással. A konklúzió, amit levon, ez: „egy nép dinamikai sűrűségét a társadalmi rétegek eggyé olvadásának foka fejezi ki legjobban.”[50]

     Durkheimnek e felfogása több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert a népsűrűség — mint Sztálin rámutat — beletartozik ugyan a „társadalom anyagi életfeltételeinek” fogalmába, „de nem lehet a társadalom fejlődésének fő tényezője, s a társadalom fejlődésére gyakorolt befolyása nem lehet meghatározó befolyás, mert a népesség növekedése magában véve nem ad kulcsot annak magyarázásához, hogy valamely adott társadalmi rendet miért vált fel éppen egy bizonyos új rend és nem valami más rend.”[51] Másrészt azzal, hogy a társadalom szempontjából a társadalmi rétegek eggyé olvadottságát tartja döntőnek, a társadalmi osztálykülönbségek nivellálását hirdeti. Amikor a társadalmi osztályok közötti szolidaritást vallja, az osztálybéke apostola. Durkheim azonban még ezen is túlmegy. Egészen reakcióssá válik akkor, amikor a munkásszervezetek ideáljának az ún. „foglalkozási csoportokat” tartja, amik a munkások és a munkaadók közös korporációi.[52] így válik a vulgáris materialista Durkheim a fasizmus eszmei előfutárává.

     Már itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy Somló, bár igen sokat átvett Durkheim nézeteiből, éppen a társadalmi asszociáció koncepcióját nem vette át, s így természetesen a végkövetkeztetéseket sem fogadta el. Sőt, éppen Durkheim e felfogását s a belőle folyó következtetéseket vette a legélesebb bírálat alá: „Úgy tűnik fel nekünk — írja —, hogy egy olyan osztályozás, mint Durkheimé [¼], már apriori egy biztos tévedés.”[53]

     Amit Somló átvett Durkheimtől, az nem más, mint az a Durkheimnél elrejtve és háttérbe szorítva jelentkező gondolat, hogy a társadalmi élet legfontosabb tevékenysége a javak forgalma.

     Ez a merőben téves közgazdaságtani felfogás sokkal kifejezettebben, következetesebben végiggondolva jelentkezik Méray-Horváth Károlynál, bár nála mindig egy biológiai hasonlattal: a sejtközi anyagcserével párhuzamosan.

     Mind a sejtekből alakult fiziológiai szervezeteknek, mind pedig az emberi civilizációnak van egy sajátossága — írja —, amelyet ha megzavarnak, úgy azok életét zavarják meg, „és az azon anyagcsere, amely a sejtek, valamint az emberek produktumainak a csere-összefüggéseiből folyik.”[54] Alapelvét a történelmi fejlődés folyamatára alkalmazva, Méray két társadalomtípust állít egymással szembe: a katonai, harcias (militarista) és a produktív társadalmi típust. Az elsőt úgy jellemzi, mint „rabló” társadalmat, amelyben a termékek cseréje minimális, a másikat pedig mint olyat, „amelyben az anyagcserefolyamatok fokozódtak”. Az első társadalomtípus keretébe sorolja a római rabszolgatartó és a feudális társadalmat, a másodikba a kapitalista társadalmat. Gondolatmenetét folytatva logikusan jut el ama tőke dicséretéig, amelynek túlkapásait maga is elismeri.[55] Érdeméül tudja be ugyanis a militarista társadalom, illetve a társadalom testében a militarista „kór” legyőzését.

     Az elmondottakon kívül számunkra fontosan még két következtetést von le Méray téves közgazdaságtani elvéből. Az egyik egy német militáris csomópont képződésének a jóslata, amely azonban jellemzése szerint nem „militáris pusztítások révén, a többi államok katonai meghódításával” fog kitűnni a többi államok közül,[56] hanem az eljövendő békés korszak biztosításaként szerepel. Méray jóslatának első fele, vagyis hogy egy német militáris gócpont fog képződni, bevált, de ehhez a porosz militarizmus század eleji kibontakozását figyelve nem is kellett nagy jóstehetség; ott azonban csődöt mondott az általa oly gyakran dicsért jósnoki tehetsége, amikor e militarizmust „békésnek” tüntette fel. Tévedése szükségszerű következménye a militáris-produktív társadalomtípusok szembeállításának, ami viszont abból adódik, hogy a javak forgalmát jelöli meg a társadalmi fejlődés mércéjeként. Azt feltételezi ugyanis, hogy a javak fokozott forgalma nagyobb nemzetközi összeműködést von maga után, ami viszont a militarista tendenciák csökkenésével jár.

     Méray felfogása rokon Durkheimnek a társadalmi szolidaritásról vallott nézetével, csak az egyik társadalmon belül, a másik pedig nemzetközi viszonylatban vizsgálja ugyanazt a jelenséget. Felfogásuk rokonsága természetes, hiszen mindketten a forgalom primátusának téves közgazdasági elvéből indultak ki, s mindketten a fasizmus eszmei előkészítéséig jutottak el.

     A másik téves következtetés, amelyre Méray hibás alapelvéből kiindulva eljutott, a munkásmozgalomra vonatkozik. „A tőke elleni harc — írja — csak optikai képe a munkásság [¼] akciójának. Valósággal [¼] a militáris államstruktúra ellen folyik ez és végcéljában antimilitarisztikus akciója a munkásságnak.”[57] Méraynak e nézetében is könnyen fellelhető a tévedés oka: a társadalmi jelenségeknek a forgalom oldaláról való vizsgálata torzítva, csak egyetlen jellemvonását (a munkásságnak ténylegesen antimilitarista felfogását) kiragadva ábrázolja a munkásmozgalmat. Ám a társadalomban lejátszódó folyamatokat csak a termelésből kiindulva lehet megmagyarázni, miként ezt a marxizmus teszi. Csak a tőkésnek és a munkásnak a termelésben elfoglalt helyzetével lehet megmagyarázni azt az osztályellentétet, amely a kapitalista rendszerben a tőkés és a bérmunkás között fennáll. Csak a termelés oldaláról elindulva érthető meg a tőkekoncentráció és a centralizáció folyamata, amely az imperializmus korszakában nemzetközi monopóliumokban tetőződik be. A monopóliumoknak a nyersanyagforrásokért és a piacokért folyó versenye pedig elkerülhetetlenül az egész világra kiterjedő imperialista háborúkhoz vezet. Csak a marxista politikai gazdaságtan képes megmagyarázni azt a jelenséget, amellyel szemben a forgalmi folyamatból kiinduló polgári közgazdaságtani irányzatok értetlenül álltak: hogy ti. az imperializmusban a forgalmi folyamatok növekedése ellenére a háborúk lehetősége nem csökken, hanem növekszik. Az imperializmus gazdasági törvényéről, a maximális profitról szóló sztálini tanítás mutat rá arra, hogy a profitszerzési források között a nemzetgazdaság militarizálása és idegen népek kizsákmányolása is szerepel, ami egyaránt az imperialista állam agresszív külső funkcióját mutatja. A munkásosztálynak valóban érdeke az imperialista háborúk megszüntetése, ami éppen internacionális érdekszolidaritásából adódik; de ez nem jelenti azt — miként Méray állította —, mintha a tőkések elleni harc csak látszat lenne a munkásmozgalomban. A munkásmozgalom éle a tőke ellen irányul, s azért a béke legszilárdabb védelmezője, mert osztályharcát a tőke ellen a nemzetközi munkásosztály összefogásával békében inkább sikerrel vívja, mint háborúban.

     Történelmileg a társadalmi fejlődés militáris, illetve produktív korszakok szerinti tagolása, amelyet Méray is használ, Spencerre, illetőleg még megelőzően Comte-ra vezethető vissza. Spencer két típust különböztet meg: harcos és gazdasági típust. Comte felfogása szerint pedig bár három társadalmi fejlődési fok van — a teologikus, a metafizikus és a pozitív korszak —, e három közül a metafizikus korszakot csak átmenetinek tekinti (ti. a burzsoá forradalmak korát jellemzi így). A teologikus korszakot úgy jellemzi, mint amelyben „a társadalmi tevékenységnek egyetlen állandó célja van: a hódítás”, a pozitív korszakot pedig a tudomány és ipari munkálkodás korszakának tartja.

     Comte korszakfelosztása — bár helytelen, mert a kapitalizmust csak mint alkotó, békés kort jellemzi, de — mégis érthető abban a korszakban, amelyben élt, s amely bélyegét tanaira rányomta. Comte a forradalom utáni győztes polgárság ideológusa, aki éppen ezért a kapitalista rendszernek csak pozitív oldalát ismeri, Spencer pedig ismétli Comte felfogását, s e tekintetben visszafelé mutat. Méray szolgaian átvette Comte és Spencer korszakfelosztását — tekintet nélkül arra, hogy elmélete kifejtésének időszakában az imperialista korszak kapitalizmusának élősdi, halódó jellege már kibontakozott.

     Somló a Méray és Durkheim közgazdasági alaptételéből folyó következtetésekig nem jutott el. A két szociológus gondolatrendszeréből a társadalmi anyagcserefolyamatról szóló, vagyis a társadalmi élet jelenségeit a forgalomból magyarázó gondolatot vette át. Már 1905-ben írja: „Egyetlen egy dologban van igaza Méraynak és van igazuk az organikus szociológusoknak és ez az, hogy az emberek társadalmaiban is anyagcsereviszonyok folynak az alkotó egyének között, mint ahogy ilyenek folynak a sejtorganizmusok között."[58]

     Távol tartja magát Méray túlzó fiziológiai hasonlataitól és magyarázataitól is. Míg Méray elméletében az állatfiziológia törvényei alapján akarja a társadalmi fejlődéstendenciákat magyarázni, Somló határozottan tiltakozik a fiziológiai törvényeknek a társadalmi életre való alkalmazása ellen. Csupán azt hangsúlyozza, hogy a társadalomban zajló materiális folyamatok a lényegesek, „viszont ehhez nem kell organikus elmélet — írja —, egyszerűen olyasféle gazdasági szociológiát kell űznünk, aminek elfogadott terminus technicusa: történelmi materializmus”.[59]

     Ilyen előzmények után talán azt várhatnánk, hogy szociológiai rendszerét a marxizmus alapelveire építve fejti ki. Valójában azonban nem ezt tette. A forgalmi folyamat előtérbe helyezése meggátolta abban, hogy a marxizmus útjára térjen. Ehelyett a jószágcsere formáinak vizsgálatával akarja az őstársadalom gazdasági jelenségeit megvilágítani. 1909-ben írott tanulmányában már határozott az állásfoglalása, hogy a forgalom törvényei irányítják a munkamegosztást. „A tények bizonyítják — írja —, hogy a jószágforgalom egyáltalában nincsen a munkamegosztáshoz kötve, sőt hogy inkább a munkamegosztás fejlődése nem érthető meg megelőző jószágforgalom nélkül.”[60] A termékek cseréjét olyan alapvető gazdasági jelenségnek tekinti, amely minden emberi társadalomban — így az ősközösségi társadalom törzseiben is — megtalálható.[61]

     Az őstársadalomról alkotott tanaival Somló ellentétbe kerül Engelsszel. Mint ismeretes, Engels álláspontja szerint az őskommunista társadalmi fokon a csere csak alkalmilag fordulhat elő, éppen a társadalmi munkamegosztás hiánya miatt.[62] Erre az okra vezeti vissza Engels azt is, hogy az ősközösségi rendszerben nincsen magántulajdon. A termelés és a javak elosztása közösen történik a társadalmi fejlődés ezen alacsony fokán. Engels felfogásával szemben Somló azt állítja, hogy a termékek közös szétosztása egyáltalán nem nevezhető általánosnak, s hogy emellett „még tág tér marad az osztatlan magántulajdon számára más tárgyakon”.

     Somló tévedése onnan származik, hogy nem fogadta el a marxizmusnak a termelőerők és a termelési viszonyok összefüggéséről alkotott tanítását. Megjegyzendő azonban, hogy amikor a marxista álláspontot elveti, ugyanakkor Büchner elméletét sem fogadja el, amely szerint az egyén elszigetelt gazdasági tevékenységet folytat az őstársadalomban. Büchnert bírálva egyben a marxizmusról is véleményt mond: „Az a felfogás azonban, hogy a legprimitívebb gazdaság formája az őskommunizmus, ha nagyon is pontatlan, még mindig közelebb jár a valósághoz, mint az, amely a tisztán egyéni gazdaságban látja a gazdaság őskorát.”[63]

     Somlónak az ősközösségi rendszerről kifejtett nézete Kautsky kritikáját váltotta ki. Ez a kritika a Neue Zeit 1909-es évfolyamában jelent meg, és a marxizmusnak a tárgyra vonatkozó felfogását rögzíti. Kautskyhoz intézett viszontválaszát Somló a Huszadik Század hasábjain közli. Itt egy lépéssel még távolabb jut a marxista állásponttól azzal, hogy a büchneri felfogásnak tesz engedményeket. A közös termelés tényét és az ebből folyó közös tulajdont nem ismeri el, mert — mint írja — az őstársadalomban „éppen a produkció nem történik közösen, hanem túlnyomólag egyéni elszigeteltségben”.[64]

     Somlóra gyakorolt hatása okán külön kell foglalkoznunk az objektív szociológia módszerével. E tekintetben először Durkheim álláspontját kell megvizsgálnunk, annál is inkább, mert Méray a módszer kérdésével számottevő formában nem foglalkozott.

     Durkheim, mint láttuk, elvetette a pszichologizmust, és a kívülről determinálólag ható tényeket állította szociológiája középpontjába. Módszertani síkra kivetítve ez az összes olyan szociológiai irányzat bírálatát jelentette, amely a társadalom fejlődését egy előre felvett és az illető társadalomtudós által kitűzött cél szempontjából vizsgálja. Tudománytalannak bélyegez minden olyan szociológiát, amely előzetesen alkotott teóriák szerint, kiragadott adatok segítségével akar valamilyen fejlődési tendenciát észlelni. Ezen indok alapján száll szembe Comte-tal, aki az emberi ösztönből akarja a társadalmi fejlődést magyarázni, valamint Spencerrel, aki a biológia törvényeit akarja a társadalomra alkalmazni. Számos közös vonás ellenére éppen e ponton állítható szembe Durkheim és Méray rendszere. Az ilyesfajta szociológiai irányzatokkal szemben a tények alapos és rendszeres kutatását sürgeti. „A theoriát — írja — nem lehet addig megalkotni, míg a tudományos kutatás eléggé ki nem terjedt.”

     Az ő módszere a „megfigyelés, összehasonlítás és leírás”. A szociológusnak tartózkodni kell attól — állítja fel a tudományos „objektivitás” garanciáját —, hogy kívülről bevitt értékmérő alapján értékelje a társadalmi jelenségeket; „meg kell jegyezni — írja —, hogy az intézményt, az erkölcsöt [¼] úgy kell megítélni, mintha önmagában és önmaga által volna jó vagy rossz, éppúgy, mint különbség nélkül az összes társadalmi típusok”.[65]

     A teleologikus társadalomszemlélettel annyira szemben áll, hogy még egy adott korszak fejlődési fokát sem ismeri el a következő korszak fejlődésére nézve meghatározó okként. Ebből azután arra a teljesen helytelen következtetésre jut, hogy a fejlődés jövendőbeli irányát sem lehet előre megállapítani.[66]

     Ez a felfogás egyrészt helytelen, másrészt ellentmond Durkheim nézeteinek. Helytelen, mert tagadja a szociológia gyakorlati tudomány voltát. Ha ugyanis nem lehet a jövőre nézve a múlt és a jelen fejlődéséből következtetéseket levonni, úgy lehetetlen a tervszerű politika. Ellentmond Durkheim felfogása előbbi állításainak is, ugyanis az akaratszabadságra épülő különböző szociológiai rendszerekkel szemben a determinizmus álláspontjára helyezkedett. Viszont a társadalmi jelenségek determináltságát csak térben és időben lehet elképzelni. A társadalmi tények determinációja az időben pedig azt jelenti, hogy olyan tendenciák állapíthatók meg, amelyek szükségszerűen érvényesülnek. De vázolt nézetével került ellentmondásba Durkheim akkor is, amikor ő maga is kiemelt a tények közül egyet, amit — mint láttuk — a szolidaritás alapelvének nevezett el.

     A szolidaritás alapelvéből kiindulva építi tovább gondolatrendszerét, amikor módszertanában a társadalmak osztályozásának alapját abban látja, hogy meg kell állapítani az asszociáció fokát, vagyis hogy egy társadalom hány egyszerű társadalomból van összetéve, ugyanis szerinte a „társadalmak egymás mellé tagolt részekből állanak [¼]. Valamely nép két vagy több nép egyesüléséből származik, melyek őt már megelőzték.”[67] Ez azt jelenti, hogy a társadalmakat csupán összetevő egységeik száma szerint különbözteti meg, s minthogy a legegyszerűbb társadalmaknak a hordákat tekinti, a modern társadalmakat az egyszerű hordától csak összetevőik száma alapján választja el. E szerint tehát minőségi fejlődés nincs.

     Ezek után már természetesnek tűnik az is, hogy az alárendeltséget és a kényszert is minden társadalomban jelenlévő és elengedhetetlen jellemvonásnak tekinti. Mint mondja, ezek közvetlenül a kollektív létből származnak, s miután ezt a társadalomban tudatosítottuk, „nem is szükséges mesterséges eszközökhöz nyúlni, hogy az egyént a maga jószántából való alárendeltségre rávegyük; elegendő természetes függőséget és kicsinységet feléleszteni tudatában.”[68] Durkheim szociológiája tehát a módszer vonalán is a kizsákmányoló társadalmi viszonyok igazolásáig jutott. Az „objektív szociológia” így vált az imperializmus szociológiájává.

     Somló, miként a társadalmi tények vonatkozásában, úgy a módszer síkján sem követte Durkheimet a végső eredmények leszűréséig. Durkheimtől a módszer vonatkozásában a leíró, összehasonlító szociológia propagálását vette át. A szociológiai kutatások módszerbeli nehézségeiről szólva juttatja e nézetét kifejezésre: „Az induktív kutatások előtt álló [¼] akadályok egy gondosan kidolgozott leíró szociológia útján elháríthatók.”[69] Álláspontja szerint a szociológiai tudomány feladata az összefüggések kutatása egyrészt oly társadalmi jelenségek között, amelyek döntőek a többi társadalmi jelenség viszonylatában, mivel a legtöbb jelenséggel állanak összefüggésben, másrészt oly társadalmi jelenségek között, amelyek állandóak. E jelenségeknek kell az esetleges, illetőleg változó jelenségeket alárendelni, s a már felkutatott összefüggések alapján a társadalmak osztályozását végrehajtani.[70]

     Bár a társadalmi jelenségek osztályozását feltétlenül szükségesnek tartja, Durkheim osztályozási módszerét helyteleníti — főleg azért, mert a társadalmi fejlődést nem veszi figyelembe. Helyesen mutat rá arra, hogy a magasabb fejlettségi fokot elérő társadalmak más alapelvek szerint osztályozhatók, mint a primitívek.[71] Somlónak igaza van Durkheim osztályozási módszerének tarthatatlanágát illetően, de ő sem tudott megfelelő osztályozási szempontot találni. Az állandóság vagy a döntő mivolt az egyik legüresebb, legformalisztikusabb követelmény valamely társadalmi jelenség viszonylatában. A társadalmi jelenségek állandó változása ugyanis az állandóság kritériumát viszonylagossá teszi, azt pedig, hogy valamely társadalmi jelenség döntő-e vagy sem, szintén már csak egy előzetes szempont alapján lehet eldönteni. Minden társadalmi jelenség döntővé válhat az idő és a körülmények változásával.

     Minthogy nem tudott megfelelő osztályozási szempontokat felismerni, meddőek maradtak Somlónak azon konkrétabb módszertani javaslatai is, amelyekben egy nemzetközi szociológiai intézet fennállását és a szociológusok nemzetközi összefogását hirdette.[72] A társadalomtudomány műveléséhez mindenekelőtt szilárd alapelvekre és tudományos módszerre van szükség, az „objektív szociológia” viszont egyiknek sem volt birtokában. Érdeme volt a pszichológiai alapelv elleni küzdelem és a tények kutatásának propagálása, a társadalmi jelenségek összefüggésének felismerése. Somló magáévá tette azt, ami az objektív szociológiában értékes volt, s tartózkodott annak szélsőséges, helytelen következtetéseitől.

     Somló átpártolása az objektív szociológiához, valamint a pszichológiai szociológiát sújtó bíráló megjegyzései elkerülhetetlenné tették az összecsapást a mester és tanítványa, Pikler és Somló között.

     A vita, amelyben Somló nyíltan, személyre vonatkoztatva szakított a pikleri tanokkal, a Huszadik Század 1907. évfolyamában zajlott le. Nem célunk, hogy e vitát részletekbe menően ismertessük; már csak azért sem, mert Somló ez alkalommal kifejtett nézeteivel már találkoztunk. Csupán egy közöttük leginkább vitatott szempontot ragadunk ki. Ez pedig a materialista és az idealista társadalomszemlélet próbaköve, annak eldöntése, hogy a társadalom mozgatóereje materiális tényező-e, vagy pedig a felépítmény valamelyik kategóriája: érzet, gondolat, akarat, vagy hasonló. A mester és tanítvány között lezajló vitában Pikler képviselte az idealista, Somló pedig a materialista álláspontot.

     A vitát Somlónak a Budapesti Napló Albumnaptárában megjelent cikke robbantotta ki, melyben a szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pszichológiai szociológia — nem tudomány.

     Pikler nyílt levélben fordult Somlóhoz, és kísérletet tett arra, hogy „igazolja” a pszichológiai irányt. Lényegében sűrített formában ismételte meg belátásos elméletének alaptanait, miszerint az emberek akaratuk, „belátásuk” szerint csinálják a társadalmi jelenségeket, s a szociológia tudományának nem is lehet más célja, mint az, hogy „megtanítsa az embert arra, hogy a jelenségeket csinálhatja és hogyan csinálja. Amennyiben az derül ki valamely térre nézve, hogy azon az ember a jelenségeket nem csinálhatja, annyiban e téren gyakorlatilag nincs is tudomány.” Az objektív tudomány felismert törvényeinek pedig az a szerepük, hogy „felvilágosíthatják az akaratokat”.[73] Pikler már teljesen idealista álláspontot képviselt első cikkében is, de a vitában mindvégig arra törekedett, hogy a természettudományra, annak állítólagos eredményeire hivatkozva igazolja álláspontját. Már a Somlóhoz intézett nyílt levélben azt rója fel tanítványának, hogy a lélektant azonnal és végérvényesen ki akarja kapcsolni a szociológiából, s nem várja be azt az időpontot, amikor majd a pszichológia hathatósabb művelése „egy tökéletes idegfiziológiához”, „a pszichikus összefüggéseket helyettesítő fizikai összefüggések ismeretéhez” vezet.[74]

     Mondottuk már, hogy Pikler rendszere, ha következetesen kifejtette volna, elvezethette volna egy materialista felfogásig, annak felismeréséig, hogy az anyag által az érzékszervekre tett behatások hozzák létre az érzékleteket — ami az általa oly fontosnak tartott idegfiziológia szempontjából lényeges lett volna —, s e felismerés lett volna az első lépés egy materialista szociológiához — ha annak nem is marxista, de legalább valamilyen vulgármaterialista formájához. Pikler azonban saját gondolatrendszerének felszínén megrekedve az idealista magyarázat mellett maradt.

     Tanainak igazolására a vita során a „legújabb természettudomány” eredményeire hivatkozik. Somlót és a vitában gyakran érintett Mérayt a természettudományokban való járatlansággal vádolja, mert: „Aki igazán tud egy kis természettudományt, az előtt nyilvánvaló — írja — az a tény, hogy az eszmélő lények akarnak, az örömöt, az életet akarják.” Az a „legújabb természettudomány”, amelyre hivatkozva idealista nézeteinek bizonyítékát akarja szolgáltatni, a machizmus, lamarckizmus, neovitalizmus, pánpszichizmus. Machot egyenesen a „legkitűnőbb mechanikai rendszer” megalkotójaként üdvözli, mivel Darwin biológiai törvényét azzal az „igazán tudományos” érveléssel akarja megdönteni, hogy „Az összes külső körülmények semmit sem tehetnének, ha nem lenne valami, ami alkalmazkodni akar.[75] Az idealista Mach tanait méltán hozza fel Pikler saját idealizmusának igazolására!

     Lenin a Materializmus és empiriokriticizmus című művében bebizonyította, hogy a machizmus nem más, mint szubjektív idealizmus, berkeleyizmus. „Lehet és kell is idealizmusról beszélni akkor — írja —, amikor az érzetekkel azonosnak tekintik »a fizikai tapasztalat elemeit« (vagyis a fizikait, a külső világot, az anyagot), mert ez nem egyéb, mint berkeleyizmus. Sem újabb, sem pozitív filozófiának, sem kétségbevonhatatlan ténynek itt nyoma sincs, itt egyszerűen régi, régesrégi idealista szofizmával van dolgunk.” Machról, a fizikusról pedig úgy nyilatkozik, hogy „a maga filozófiai tévelygéseiben messze eltér a modern természettudománytól”.[76]

     Pikler még azt is megkísérelte, hogy az objektív szociológia, sőt a történelmi materializmus tarthatatlanságát bebizonyítsa. Azzal érvelt, hogy mind az objektív szociológia, mind a történelmi materializmus azáltal, hogy az objektív folyamatok által determináltnak vallja a társadalmi jelenségeket, a mindenkori létezőt tartja „okosnak”, s így nem is képes a társadalom átalakítására. „Ha a társadalmi állapottól független okosság nincs — mondja —, akkor minden ismeret »ideológia«”.[77]

     Pikler érvelése a marxizmus tekintetében téves, mert két szempontot téveszt össze: a társadalom objektív törvényeinek kutatását a gyakorlati politikával. Kétségtelen, hogy a kettő között szoros kapcsolat van, de nem azonosítható mégsem a kettő. A kapcsolat abban áll, hogy a politika akkor megfelelő, ha a felismert objektív társadalmi törvényeken alapszik. De a történelmi materializmus sohasem állította, hogy a létező minden esetben fenntartandó. Éppen a társadalmi fejlődés tényéből adódik, hogy új és új objektív törvényszerűségek alakulnak ki, s akkor már az a megfelelő politika, amely a fennálló, de elavult társadalmi viszonyokkal szemben új társadalmi viszonyok kialakításáért harcol. Piklernek a történelmi materializmussal szemben támasztott ellenvetései csak akkor állnák meg helyüket, ha a marxizmus nem ismerné el a történelmi fejlődést.

     Másrészt Pikler érvelése ellentmondásba kerül önmagával. Ugyanis az egyik oldalon azért támadja az „objektív szociológiát”, mert a meglévővel értékel, tehát éppen objektivitását kifogásolja, másik oldalon pedig „ideológiának” nevezi megbélyegző értelemben. A marxizmus sohasem tagadta, hogy ideológia — vagyis felépítménye egy adott társadalmi viszonylatnak —, de ugyanakkor bizonyítja azt is, hogy a társadalomtudományok általában ideológiák. Az „objektív szociológia” is ideológia, bármennyire „objektívnek” tünteti fel magát, csak más társadalmi osztály érdekeinek megfelelő ideológia, mint a marxizmus.

MartJav.

     Pikler nyílt levelére adott válaszában s a vita folyamán Somló továbbra is fenntartotta determinista álláspontját. „Ha valaki indeterminista és egy meghatározatlan, megokolatlan, spontán szabad akaratot tételez fel — írja —, az ezen feltételezés által képtelenné válik egy tudományos szociológiára.” Az akaratot egyrészt az emberi szervezeten belüli tényezők, másrészt szervezeten kívüli tényezők determinálják, s az előbbi tényezők vizsgálatát az ideg- és egyéb fiziológia, az utóbbiakét a szociológia körébe utalja.[78] E megállapításával elhatárolja magát a biológiai szociológia különböző irányzataitól, amelyek az emberi szervezetben jelentkező biológiai folyamatokra vezetik vissza a társadalmi fejlődést. Ha párhuzamba állítjuk Somlónak e nézetét korábbi felfogásával, komoly fejlődést tapasztalhatunk. Előbbi fejtegetéseiben ugyanis a természetes kiválasztódás törvényét téve meg a társadalmi fejlődés motorjává, szintén a biológiai szociológia egyik — spenceri — irányzatához csatlakozott.

     Piklernek az objektív szociológiával és a történelmi materializmussal szemben felhozott érvelésére, ti. hogy a létezőt tartja „okosnak”, úgy válaszol, hogy elismeri a történelmi materializmus azon tanítását, hogy a tudomány felépítményi kategória. Materialista felfogása mellet nyíltan kiáll. „Valamikor ez az okoskodás — írja Pikler érvelésére utalva — megdöbbentő kényszerűséggel hatott rám és a történelmi materializmus e részének evidens cáfolatát láttam e rövid sorokban. Most nem látom át, miért ne lehetne minden tudomány, az is, amit mi csinálunk, éppúgy, mint az, amelyet előttünk csináltak, és az, amelyet utánunk csinálni fognak, a szociális folyamatok által determinált jelenség?”[79]

     Somló ugyan eljutott a materializmusig, de a marxista álláspontig már nem, mert a társadalmi tények közül a „társadalmi anyagcsere”, vagyis a forgalom folyamatát emelte ki.

 

 

(3)

 

Somló Bódog 1873-ban született és 1920-ban halt meg. Élete összefonódott a magyar klasszikus kapitalizmus hanyatlásának és az imperializmus kialakulásának időszakával. Tetteit, nézeteit meghatározzák e korszak társadalmi mozgalmai és tudományos irányzatai.

     A századfordulótól az I. világháborúig Magyarország társadalmi és gazdasági struktúrája gyökeres változáson ment keresztül. Létrejött a monopolkapitalizmus, amely állami szubvenciók segítségével az ipar ugrásszerű fejlődését érte el rövid két évtized alatt. Az állami szubvenciókkal támogatott iparfejlesztési tevékenység hatására az ipari részvénytársaságok száma és tőkeereje is ugrásszerűen növekedett. Az ipar újszerű fejlődésével párhuzamosan 1880 és 1910 között a nagyipari munkásság létszáma is közel kétszeresére növekedett.

     A magyar ipar e jelentős fejlődés ellenére lemaradt a nyugati ipar mögött, s nem szűnt meg Magyarország félgyarmati helyzete sem Ausztriával szemben. A bank- és hitelrendszer, valamint a közös vámterület miatt Magyarország gazdaságilag Ausztria függvénye maradt.[80]

     A magyar bank- és hitelrendszernek és az ipari nagytőkének az osztrák és német tőkével való szoros kapcsolata meghatározta a kialakuló nagyburzsoázia politikáját. A XIX. század utolsó éveitől kezdve e nagyburzsoázia volt az 1867-es rendszer legerősebb támasza. Hasonló politikai platformot foglalt el a nagybirtokos osztály is. A középburzsoáziának (az ipari és kereskedelmi tőkéseket egyaránt ideértve) nem állt érdekében a vámközösség fenntartása, s ezért a 48-as párt mögé sorakozott, de nem képviselt olyan súlyt, hogy célkitűzéseit keresztül is vigye.

     Az ipari tőke nagyarányú fejlődése kifejlesztette a nagyipari munkásságot, mely — hasonlóan az oroszországi proletariátushoz — a félgyarmati kizsákmányolás minden terhét kénytelen volt viselni. Elnyomott helyzete, állandóan fellángoló mozgalmai, sztrájkjai és tüntetései (különösen az 1904–1907-es években) Magyarországot Oroszországhoz hasonlóan az imperializmus gyenge láncszemévé tették.[81] A finánctőkének a mezőgazdaságba behatolása és a mezőgazdaság kapitalizálódási folyamata, az egyházi és világi nagybirtokrendszer a parasztság rétegeződéséhez, a kisbirtokosok folyamatos pauperizálásához és a század elején nagyfokú kivándorláshoz vezetett.

     A századforduló magyar politikai életét két párt: a 67-es alapon álló liberális párt és a 48-as alapon álló függetlenségi párt küzdelmei jellemezték. A függetlenségi párt programját: Magyarország független állami életének biztosítását, a népképviseleten nyugvó törvényhozást, a független felelős kormányt, az önálló hadügyet, pénzügyet, kereskedelmet, közoktatást és külképviseletet, a 48-as törvények visszaállítását[82] csak akkor valósíthatta volna meg, ha forradalmi párt lett volna, ha mozgósítani tudta volna a munkásosztály és a parasztság tömegeit. Minthogy azonban félt a népre támaszkodni, a kormányzattal való küzdelmében egyetlen fegyverként az obstrukciót használhatta. Amilyen mértékben vált azonban a házszabályzat az ellenzék védőpajzsává, olyan mértékben lett a kormány akadályává. A házszabályok fenntartásáért, illetve elvetéséért folytatott küzdelem kiélezte a két párt között amúgy is feszült viszonyt. A Bánffy-kormány bukása után Széll Kálmán kormánya a Tisza-kormány fő kormányzati eszközeit: a durva választási visszaéléseket a kúriai bíráskodásról szóló törvénnyel, a parlamenti korrupciót pedig az összeférhetetlenségi törvénnyel akarta mérsékelni — természetesen siker nélkül. Az ellenzék az obstrukciót éppen úgy alkalmazta Széll Kálmán kormánya ellen, mint az előző kormányokkal szemben. Tisza István erőszakos politikája sem segített a helyzeten, sőt nyílt robbanáshoz vezetett. Az ellenzék szétrombolta az ülésterem berendezését, a képviselőháznak fel kellett oszolnia. A kormánypárt bomlani kezdett — egymásután léptek ki belőle az előbb még koalícióba tömörülő pártok. Az új választáson az ellenzéki pártok léptek koalícióba, s győzelmet arattak. A parlamenti többség nélkül kormányzó Fejérváry-kormány ultima ratioként meghirdette az általános választójog programmját, s ezzel a lépéssel sikerült átmenetileg a koalícióba tömörült ellenzékről hívei nagyrészét leválasztania. Az általános választójog programmja az egész magyar társadalmat megmozgatta: pártok és társadalmi egyesületek egyaránt napirendre tűzték az általános választójogért folytatott küzdelmet.

     1906 elejére mindkét oldalon olyan hangulat alakult ki, amely a megegyezést kívánta. A megegyezés közvetítések útján létrejött — s az egyik közvetítő éppen Méray-Horváth Kálmán, a radikális mozgalom egyik vezetőalakja volt. Azonban „valójában sem az általános titkos választójog, sem a nemzeti követelések tekintetében semmit sem oldottak meg”.[83] A függetlenségi párt — bár többségben volt — semmit sem valósított meg programmjából, mert a koalíció irányítói a nagybirtokosok és a nagyburzsoák voltak.

     De nemcsak az uralkodó osztályok pártjai fordultak el a társadalom bajainak orvoslásától, fecsérelték el az időt obstrukciós küzdelmekkel; a szociáldemokrata párt, noha ekkoriban a munkásosztály egyedüli vezetője volt, szintén nem használta ki a munkásmozgalom fellendülését. A magyar szociáldemokrata vezetők éppen olyan opportunisták voltak, mint a német szociáldemokraták s a II. Internationalé pártjainak többsége. Ennek ellenére a magyar munkásosztály egyre inkább szervezetté vált, egyre több munkást foglaltak magukba a különböző szakegyletek, s a szociáldemokrata párt éppen a szakegyletekre támaszkodva léphetett fel a választójogért folytatott harcban.

     A magyar munkásmozgalom legnagyobb hiányossága az volt — s ez magyarázza a szociáldemokrata párt helytelen, téves politikáját is —, hogy hiányzott a polgári ellenzéki mozgalomból kiemelkedő forradalmi értelmiség, mely a marxizmust a magyar viszonyokra alkalmazva egyesítette volna a magyar munkásmozgalom gyakorlatával. Míg Oroszországban az ország lényeges kérdéseit a gyakorlati harc közben, a megoldás előfeltételeként elméletileg tisztázták, addig nálunk a társadalmi kérdések jelentős része, éppen a leglényegesebbek nem nyertek elméleti tisztázást.[84]

     Milyen volt a magyar értelmiség politikai arculata, hová tartozott a vezető értelmiség? A magyar értelmiség egy része az ellenzéki koalíció valamelyik pártját támogatta, töredékük a szociáldemokrata párt híve volt. Jelentős részük azonban — éppen a vezető értelmiség tagjai — létrehozták a magyar radikális mozgalmat.

     A radikális mozgalom 1910-ig szervezetileg pártonkívüli mozgalom volt: l910-ben alakult meg az Országos Polgári Radikális Párt. A párt megalapításáig a mozgalom otthona a Társadalomtudományi Társaság, mely különösen az 1905-ös belső válság lezajlása után vált a radikalizmus fészkévé. Sorolhatjuk-e a radikális mozgalmat egyszerűen az ellenzéki pártok sorába a függetlenségi párt mellé, vagy iránya inkább a szociáldemokrata párt politikájához állott közelebb?

     El kell határolnunk a radikális mozgalmat a függetlenségi párttól elsősorban a nemzeti politika vonalán. A radikalizmus mindenekelőtt a hamis nemzeti jelszavakkal számolt le. Jászi Oszkár, a radikális mozgalom egyik vezéralakja 1905-ben a nemzeti jelszavakból kiábrándult értelmiség hangját szólaltatta meg, mikor a hazafiság tartalmi átalakulásáról beszélt. A hazafiság eszmetára egészen megváltozott — mondta. A nagy demokratikus elvekről, a nép felemelkedéséről legfeljebb hazug frázisok maradtak benne, a nemzeti kultúra hovatovább olyan osztálykultúrává alakult át, amely az uralkodók hatalmi pozíciójának a legjobban megfelelt. „A nemzeti mindinkább az önző reakcionárius politika bitorolt cégére lesz. Ezzel a nemzetivel találta magát szemben az öntudatra ébredt szocializmus.”[85] A radikális mozgalom célja éppen ezért a magyar politika és kultúra álnemzeti jellegének lebontása.

     Helyes volt a radikálisok kritikája a századforduló magyar „nemzeti” politikájával szemben. De az általuk megjelölt kivezető út már nem. Azt gondolták ugyanis, hogy a „hatalom, jog és kultúra” (osztálykülönbségekre tekintet nélküli) hármasságának az egész népre történő kiterjesztése megoldja a kérdést. Nem vették figyelembe, hogy hatalom, jog és kultúra nem osztályfeletti kategóriák, s a nemzeti kérdés különben sem oldható meg csupán kulturális síkon.

     El kell határolnunk a radikális mozgalmat a szociáldemokrata párt politikájától is. A legelső és legfontosabb különbséget az osztályalapban találhatjuk. Míg a szociáldemokrata párt osztálybázisa túlnyomóan a munkásosztály, a radikalizmus a polgárság, de különösképpen az értelmiség mozgalma. Jászi Oszkár így írt: „Ami a radikalizmus személyi hordozóit illeti, nem lehet kétség az iránt, hogy azok túlnyomó részben a dolgozó szellemi középosztálytól kerülnek ki.”[86] A radikálisok látták ugyan, hogy nem szakadhatnak el az „ország alapvető produktív rétegétől”, a munkásosztálytól és a dolgozó parasztságtól, s ezért a politikai munkát ezekkel együtt akarták folytatni, de programmjuk — „a népkultúra” és az „erkölcsi szabadság” érdekében folytatott harc — nem tudta megmozgatni őket. Bármennyire helyesen látta is tehát, hogy hathatós és eredményes politikát munkásosztály és parasztság nélkül nem lehet folytatni, nem tudott eléjük olyan programmot állítani, mely ezek létérdekeinek megfelelt volna. Hogy is alkothatott volna megfelelő programmot a radikalizmus, amikor tagadta az osztályharc létét? Jászi Oszkár ezt írja: „Nem igaz, hogy a társadalmi fejlődés semmi egyéb, mint egymással acsarkodó osztályok, csoportok és klikkek marakodása. A társadalmi fejlődés a legszentebb közérdek s egy igazán a fejlődést szolgáló programm nem osztályprogramm, hanem a nép túlnyomó többségének programmja ama törpe kisebbséggel szemben, amely elavult kiváltságait és monopóliumait a közérdek kárára konzerválni vagy gyarapítani törekszik. Nem igaz, hogy a politika csak osztályprogrammokat adhat, amint ezt azok hirdetik, akik az osztály- és csoportharc tarka külszíne alatt nem veszik észre az alapvető megegyezéseket.”[87]

     Nem tudott éppen a fentiek miatt a radikalizmus választ adni a tőkések és munkások osztályellentétének kialakulására nézve sem. Szerinte a kapitalizmust a szabad föld kevesek általi monopóliumba vétele okozza, mert kapitalizmus csak ott lehetséges, ahol fölös számban állnak a tőke rendelkezésére munkanélküli emberek. Ha megszüntetjük az okot, az okozat is megszűnik, tehát fel kell szabadítani a földet, és ezzel megszűnik a földnélküli munkásemberek városba özönlése s idegen világrészbe kivándorlása. A tőke nem fizethet ekkor kevesebb munkabért, mint amennyi a független paraszt átlagos évi jövedelme, s ezzel az ipari munkabérek jelentékeny emelkedése állana be.[88] Még egy nagy előnye ennek a konstrukciónak — állították a radikálisok —, hogy „a néhány ezer latifundista békés és kártérítéses kisajátítása akadálytalanul folyhatna le egy lendületes törvényhozási reform keretében”, míg ellenben a tőkések minden rétegével való küzdelem csak „egy „elképzelhetetlenül véres forradalomban” lenne lehetséges.

     Miként látható, a radikális mozgalom nem ismerte fel a magyar imperializmus legfontosabb sajátosságait, s reformizmusa miatt nem jutott el a forradalom szükségességének felismeréséhez sem. A radikális mozgalom homályos látásának oka az, hogy nem előre nézve kereste a kiutat az imperializmus ellentmondásaiból, hanem a múltba nézve, a liberális korszak kapitalizmusát, „az egyéni szabadság, verseny és kezdeményezés” időszakát kívánta vissza. A radikálisok nem is tagadták eszmei rokonságukat a liberalizmussal, sőt büszkén vallották eszmei ősüknek. „A radikalizmus fejlődési vonalát — mondja Jászi Oszkár — gyakorlatilag a feudalizmust ostromló polgári társadalom küzdelmeiben, elméletileg a klasszikus liberalizmus tanaiban kell keresni, vagyis ama korszak politikai és szellemi harcaiban, amely a hűbéri világot megdöntötte.”[89]

     Említettük már, hogy a radikális mozgalom szervezeti kerete a Társadalomtudományi Társaság volt. A Társaságon belül Pikler és Jászi baráti köréhez tartozva fejlődött Somló politikai és tudományos karaktere. 1907-ig élenjárt a szervezeti munkában, s a Társaságon belül kifejlődött blokkok közül mindig a legradikálisabb felfogáshoz csatlakozott. Jászi és Pikler mellett magának a Társaságnak a megalakításában is oroszlánrész jutott néki. A Társadalomtudományi Társaság 1901 január 23-án alakult meg az egy évvel előbb megindult Huszadik Század Baráti Köréből. A Társaság elnökévé az alakuló ülésen Pulszky Ágostot, alelnökeivé Pikler Gyulát és Hegedüs Lorándot, titkáraivá pedig Somló Bódogot és Gratz Gusztávot választották. Somló a Társaság célját így körvonalazta: „A Társaság [¼] hivatva lesz arra, hogy a jövőben szélesebb alapokon folytassa a működést ugyanazon czélok érdekében, amelyeket egy évvel ezelőtt a Huszadik Száza ött maga elé [¼]. Az utóbbi időben különböző oldalról és egyre sűrűbben nyilatkozott meg a szükséglet a társadalomtudomány kellő szervezettel, képviselettel ellátására. A társadalomtudományok iránti érdeklődés nagyméretű s egy korban sem vitt olyan szerepet, mint napjainkban. Nem volt még kor, amelyben annyira átérezték volna, milyen óriási feladatok előtt áll a társadalomtudomány [¼]. Kapcsolatos ezzel az a másik tény, hogy a gyakorlati társadalmi törekvések is rendkívül kiterjedt köröket érdekelnek és foglalkoztatnak. A szociálpolitikai feladatok napjainkban nemcsak a törvényhozás feladatainak szolgáltatják egy folyvást növekvő részét, hanem mindennemű társadalmi kérdések, szociálpolitikai mozgalmak, új társadalmi berendezések és javítások magának a társadalomnak érdeklődését is állandóan foglalkoztatják.”[90]

     A Társadalomtudományi Társaság politikai arculatát tagságának heterogén összetétele határozta meg. A Társaságban és folyóiratában, a Huszadik Században a legkülönbözőbb politikai beállítottságú közéleti férfiak, újságírók, történészek és jogtudósok nyilváníthatták véleményüket. Tagságának soraiban a szociáldemokratáktól kezdve a liberálisokig minden politikai álláspontú tag megtalálható volt. A vezetők azonban kétségtelenül a Jászi Oszkár köré tömörült radikálisok közül kerültek ki.

     A Társadalomtudományi Társaság tagjai éles kritikával illették a fennálló társadalmi rendet, amelyben a kultúra pangásra volt kárhoztatva. A Nyugat felé fordultak, s nyugati mértékkel mérve a magyar tudományos életet nagyon elmaradottnak találták. „A szomorú végkövetkeztetés, amelyre engemet a magyar és a francia kultúra összehasonlítása kényszerít — írja Párizsból Jászi Oszkár — így szól: ma odahaza minden csakugyan európai munka társadalom-struktúrai lehetetlenség. Különösen a társadalmi és történelmi tudományok panganak, a magyar társadalomtudományi és történelemtudományi működés kevés kivétellel olyan vitézkötéses portéka, melyet lehetetlen exportálni, sőt amelyet idehaza is csak igen brutális boxerjellegű védvámokkal lehet elhelyezni.”[91]

     A Társaság tagjai hosszú vitaüléseken vették bonckés alá az iskolapolitikát; középiskolai reformot ajánlottak, amely szerint a középiskoláknak kevésbé kellene a klasszikus tárgyak felé fordítania a figyelmét; kárhoztatták a középiskolák szigorú vallásos nevelését; s azt javasolták, hogy a fiatal elméket sokkal inkább a jelenkor problémáival, gyakorlati feladatokkal kellene foglalkoztatni. Hirdették, hogy nem csak a középiskolákban, de az egyetemen is új szellemű oktatásra van szükség. Somló 1902-ben A jogbölcselet tanítása című cikkében tett hitet a radikális politika mellett. A természetjogi tanokat „lomnak” bélyegezve Pulszky és Pikler tanítványának vallotta magát. Eszményképe az olyan professzor, aki a jogbölcselet íróit nem csak szárazon recitálni akarja, hanem le is akarja vonni a múlt tanulságait. Az ilyen professzornak — s itt bizonyára Pikler példája lebegett szeme előtt —„arra kell oktatnia tanítványait, hogy ne boruljanak le a létező állapotok és tanok előtt, legyenek bátor gondolkodók, ne féljenek még az üldöztetéstől sem; vagyis ha a jogbölcselet történelmét haszonnal kutatta, akkor úgy maga, mint tanítványai számára is le kellett vonnia [¼] a tanulságot”.[92] Alig múlt egy év, és Somló máris saját példáján tapasztalhatta, hogy a társadalmi tanulságok levonása valóban üldöztetéssel jár.

     Somló Bódogot 1903 elején nevezték ki — nyilvános rendkívüli tanárnak — a Nagyváradi Jogakadémia jogbölcseleti tanszékére. Nagyvárad a polgári progresszió egyik bástyája volt ebben az időben. Az antiklerikalizmus egyik vezéralakja, Ady Endre itt élt, vezetve a harcot lapjának, a Nagyváradi Naplónak hasábjain. Ez a napilap közölte kivonatosan Somlónak a Huszadik Században már korábban megjelent cikkét: A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról. A cikk elméleti vonatkozású része a spenceri evolúcióval, a pikleri iskolával és a történelmi materializmussal foglalkozott. Második, gyakorlati vonatkozású része pedig a fennálló társadalmi rend egyes intézményeinek, a tételes jog némely szabályának, az iskolának és az államapparátusnak bírálatát adta.

     Támadta mindenekelőtt a büntetőtörvénykönyv 172. §-át, az izgatás tényálladékát. A Btk. ezen szakasza azáltal — írja Somló —, hogy bizonyos társadalmi törekvéseket az izgatás fegyverével lehetetlenít, azt akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei sohase változhassanak meg. Ez a törekvés pedig helytelen, mert szűklátókörű minden olyan intézmény, amely a fejlődés akadálytalan lefolyásának vet gátat.

     Hasonlóképpen károsnak tartja a fejlődés szempontjából a fennálló iskolarendszert, mely konzervatív jellege okából a jelenkor „pulzusának lüktetéséről nem vesz tudomást”.[93] Szintén a konzervativizmus és dogmatizmus veszélyeire figyelve kárhoztatja az egyházi iskolákat: „mindeddig pedig még nem is szóltam a borzasztóságoknak arról a legborzasztóbbikáról — írja —, hogy az oktatás jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak többezeréves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemére jutni.”[94]

     Alig hangzott el Somló előadása a Társadalomtudományi Társaságban s alig közölte a Huszadik Század, a nagyváradi jogakadémia tanárai kari ülésükről felterjesztést küldtek Wlassich kultuszminiszterhez, melyben „elítélik” tanártársukat, s „felhívják” a miniszter figyelmét Somló „káros” tanaira.[95] Mik Somló bűnei a jogakadémia tanárai szerint? Támadja a monarchikus államformát, a magántulajdont és a monogám házasságot. Az utóbbiakat azáltal, hogy a magyar jogrendről ezt a kijelentést teszi: a Btk. említett szakasza, de más törvényeink is abba „a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet (tehát a magántulajdon és a monogám házasság intézményét is) a törvényszerű változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják”. Mint látható, Somló tanártársai az idézett tanulmány értelmét valójában meghamisító betoldásoktól sem riadtak vissza. De vádolták azzal is, hogy míg a többi tanárok „az ország hitfelekezetei, nemzetiségei, osztályai közötti békét joggal hirdetik”, addig Somló a Marx által felfedezett osztályharcra hivatkozik. Pedig tudnia kellene — oktatják ki Somlót —, hogy „a kereszténység által hirdetett parancs »szeresd felebarátodat mint tenmagad« és e parancsnak megfelelő magatartás, mint a kereszténység intenzív és extenzív terjedésével együtt hatványozódó erő az emberek szívében” — ma is létezik. De vétkes Somló a tanári kar megítélése szerint abban is, hogy az ifjúságot nem a „munkában megezüstöződött hajkorona” előtti tiszteletteljes felhajtásra tanítja, hanem azt vallja, hogy „az öregségnek és az öregségben rejlő konzerváló tényezőknek [¼] túlbecsülése valóságos barbár hagyomány.”

     A miniszterhez intézett felhívás szövegét Magyary Gézán és Ágoston Péteren kívül (utóbbi a Szociáldemokrata Párt tagja és 1907-ben a Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság megalapítója) az akadémia összes tanárai elfogadták. A felterjesztés tudomásulvétele után Somló memorandumot intézett a miniszterhez. Ebben tiltakozott tanulmányban rögzített véleményének nyilvánvaló kiforgatása ellen, arra kérve a minisztert, hogy értekezésének tartalmát ne a felterjesztésben foglalt idézetek, hanem a csatolt eredeti szöveg alapján bírálja el. Védelmezte a tanszabadság, szólásszabadság és sajtószabadság eszméit, amelyeket véleménye szerint éppen a felterjesztés írói veszélyeztetnek.[96]

     Somló Bódog ügye az 1903-as év zajos belpolitikai eseményei közepette is igen nagy visszhangot keltett. Kormánybarát és ellenzéki lapok is egyaránt állást foglaltak, várták a „nagyváradi botrány” ügyében a döntést. A Társadalomtudományi Társaság vezetői, Andrássy Gyula és Pikler Gyula rendkívüli közgyűlést szándékoztak összehívni. A Népszava pedig találóan úgy emlékezett meg a nagyváradi eseményekről, hogy „a nagyváradi tanárok cselekedetén pedig nem szabad elcsodálkozni, mert középkori eszméikkel nem állnak azok elszigetelten. Ez a tanárság egy kis csapatát képezi csak a reakció azon óriási seregének, mely különösen az utóbbi időben mindig nagyobb vakmerőséggel emelgeti föl fejét, míg végre nyílt csatákban ütközik meg a haladás zászlóvivőivel.”

     Somló ügye még a Ház elé is eljutott. Június első napjaiban Benedek János interpellált Somló érdekében. „Azon vakmerő támadást [¼] — kérdezte — szándékozik-e a miniszter úr olyan félremagyarázhatatlan erélyességgel visszautasítani, amelyet tőle, mint szabadelvűnek nevezett kormány tagjától méltán elvárhatunk?”[97] A Nagyváradi Napló tudósítása szerint a képviselőház hidegen, sőt ellenségesen fogadta Benedek interpellációját. Wlassich vallás- és közoktatási miniszter válaszolt Benedeknek. Somló fejtegetésére vonatkozóan — mondotta — az a véleménye, hogy az nem egészen kiforrott dolog. Somló maga állítja, hogy a tételei és elméletei nem megdönthetetlenek, mert a tudomány és így annak igazságai is fejlődésnek, tehát változásnak vannak alávetve. A két fél meghallgatása után kijelentheti, hogy ő Somló értekezésében, még ha abban foglalt tanait a katedráról hirdetné is, nem talál semmi kifogásolni valót, „mert az evolúció tana éppen a forradalom ellen tör”. A miniszter jól látta, hogy Somló tanai nem irányultak a fennálló társadalmi rend megdöntésére, és egyáltalán, semmiféle rokonságban nincsenek a marxista felfogással. A reakciós erők azonban már Somló tanait is a rettegett „kommunista” jelzővel látták el, s a miniszter semleges döntésén felbuzdulva tovább uszítottak Somló ellen. A katolikus Néppárt lapja, az Alkotmány még faji gyűlölet szításától sem riadt vissza. „Somló szerint — írja — a magántulajdon ellen izgatni, a kommunizmust egyedüli üdvözítőnek tartani szükséges, egyedüli boldogító. Izgatni a házasság ellen, s helyébe a szabad szerelmet propagálni, kötelesség. A keresztény vallás mint egy elavult intézmény ellen izgatni: szükséges, sőt a haladás szempontjából minden felvilágosodott embernek kötelessége. Mert kérem, ha szabad tanítani, sőt izgatni is a meglévő társadalmi rend, aztán a kereszténység ellen, miért ne volna megengedhető, hogy egy másik tanár praelegáljon pl. arról, hogy mennyiben áll útjában a haladásnak a zsidó szellem [¼]. S nem lehetnének igazán büszkék a mi szeretett zsidóink, ha az ő dicső történetüket előadnák a mi egyetemünkön”.[98]

     A cikknek csak egy célja lehetett: „Veszélyben a tulajdon, vallás és házasság” jelszóval harcba szólítani a katolikus közvéleményt, s végleg leszámolni a polgári radikalizmussal éppen úgy, mint a szociáldemokráciával. Az Alkotmány propagandája nem maradt hatástalan. A keresztény egyetemi ifjúság még értekezletet is tartott, amelyben elítélte Somlót.

     A Somló körül kialakult heves harc külföldön is magára vonta a figyelmet, és különösen az angol és olasz lapok részletes közleményekben adtak számot róla. E közlemények számos külföldi tudóst a pozitivista irány barátai közül arra indítottak, hogy a Társadalomtudományi Társaság titkáránál, Gratz Gusztávnál levélben és táviratokban fejezzék ki rokonszenvüket a megtámadott tanár és a gondolatszabadság védelmezői iránt.

     Somló nem volt politikus, de mert a magyar politikai élet egyik legválságosabb pillanatában szólalt meg, a politikai harcok céltáblájává vált, s nézetei a polgári progresszió erőit harcra indították. A Somló körüli vihar lassan elült, a közvélemény figyelmét a belpolitikai élet jelentősebb eseményei kötötték le. Somló a „botrány” után azonban nem sokáig maradt Nagyváradon. Mint Jászi Oszkár leveleiből erről értesülünk, nagyon megviselték a lezajlott események, s már a katedrától megválásra gondolt.[99] 1905-ben azonban már a kolozsvári egyetem katedráján találjuk. A Társadalomtudományi Társaságban továbbra is a baloldalhoz tartozott, sőt vezető szerepet vitt.

     A magyar politikai élet eseményei a Társaságon belül is kiélezték az ellentétet a haladó és reakciós tagok között. A válság közvetlen kirobbantó oka az 1905. júliusi tisztségválasztás volt, ahol Kristóffyt, a volt belügyminisztert a vezetőségbe beválasztották. Hegedüs és Gratz (a maradiak vezetői) ki akarták használni az alkalmat a radikálisok Pikler–Jászi-féle szárny) megbuktatására. Pikler és Jászi ekkor éppen Svájcban tartózkodott, az ő távollétükben akartak Gratzék választmányi gyűlést tartani. Pikler és Jászi azonban váratlanul hazaérkeztek. Ekkor tíz radikális felfogású tag — köztük Somló Bódog — rendkívüli közgyűlés összehívását kérte. A közgyűlésen Pikler Gyula az elnöki székből ismertette a tagsággal a közgyűlés előzményeit. A hozzászólók többsége Pikler és Jászi mellett nyilatkozott. Az október 21-i közgyűlés zárta le a válságot. 502 tagból kilépett 137 tag, viszont 207 új tag lépett be. Ezen a közgyűlésen került sor az új tisztikar megválasztására: elnökké Pikler Gyulát, alelnökké Méray-Horváth Károlyt és Somló Bódogot választották.

     A maradi szárny felszámolása után átmenetileg Somló Bódog vette át a Huszadik Század szerkesztését is, 1907-ben azonban a szerkesztői székben már Jászi Oszkárt találjuk. Az 1905-ös válság a Társaságot még inkább a radikális politika szószékévé alakította át; szociális bázisa azonban a válság után sem változott, továbbra is az értelmiség, főleg a vezető értelmiség — egyetemi tanárok — , valamint mérnökök, ügyvédek szervezete maradt.

     1905-ben a Társaság bekapcsolódott az általános választójogért folyó harcba, létrehívta az Általános Titkos Választójog Ligáját. A Huszadik Század közölte a Liga felhívását, melyet mint kezdeményezők, a Társadalomtudományi Társaságon kívül a Szabadgondolkodók Egyesülete és a Társadalomtudományi Olvasókör bocsátottak ki. Ez a felhívás pártállásra tekintet nélkül az általános titkos választójogért folytatandó küzdelemre szólított fel mindenkit, „akinek ideálja a szabad, a gazdag, a művelt nyugat-európai Magyarország” . A felhívást aláírók között olvashatjuk Pikler Gyula, Barabás, Vázsonyi, Jászi Oszkár neve mellett Somló Bódog nevét is, aki ekkor már a kolozsvári egyetem tanára volt.[100] Tudomásunk van arról is, hogy ezen túlmenően még egy választójogi cikk megírása is szándékában állott, de hogy Jászi és Szabó Ervin biztatására valóban megírta-e, vagy sem, arról már nem tudunk.[101]

     A Társaság nagy figyelmet szentelt a társadalomtudományok minél szélesebb körben való propagálására, ezért 1906-ban létrehozta a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját. Ennek létrehívásában Somló Bódogé és Jászi Oszkáré az oroszlánrész. Somló levélben tárgyalja meg az akkor éppen külföldön tartózkodó Jászival az iskola irányát és programmját.[102] Az iskola célja, hogy a szociológiát és segédtudományait mindazokkal megismertesse, akik e tudományok fontosságát, érdekességét és társadalmi hasznosságát felismerve az iskola hallgatói közé önkéntesen jelentkeznek. A taggyűjtő felhívás azonban leszögezte: az iskola programmjából kizárja a politikát, s „tudományos kutatásainak tisztaságát nem fogja engedni semmiféle politikai szempontok által beszennyezni”.[103]

     Minthogy az iskolán való részvételt a Társaság semmiféle előképzettséghez nem kötötte, az előadásokat szép számmal látogatta a szakegyleti munkásság is. Az iskola elnöke Somló Bódog, igazgatója pedig Jászi Oszkár lett.

     1907-ben Somló már elszakadóban van a Társaságtól, 1910 után pedig már cikkeit sem a Huszadik Század hasábjain közli. Igaz, e cikkek már nem is illettek bele a folyóirat profiljába, hiszen már nem jogszociológiai, hanem jogértéktani és joganalitikai természetűek voltak.

 

*

 

Összefoglalva a Somló jogszociológiai korszakáról mondottakat, megállapíthatjuk, hogy politikai vonatkozásban a radikalizmus, tudományos téren pedig a pozitivizmus jegyében fejtette ki munkásságát.

     A radikális mozgalomban vezető szerepet vitt, bár munkája itt is inkább elsősorban szervezési, illetve ismeretterjesztő, semmint szorosabb értelemben politikai vagy agitatív jellegű volt. A társaságot kifelé inkább Jászi Oszkár képviselte, s mint láttuk, ő irányította politikailag a radikális mozgalmat. Somlóval bensőséges baráti viszonyban volt, tudományos fejlődését is befolyásolta, a politikai küzdelmekbe, pártharcokba azonban nem vonta be. Egy alkalommal barátja életpályájáról és a radikalizmusról levélben szólva írja: „Sohasem is jutott eszembe, hogy neked bárminő politizálást javasoljak. Az ügy érdekében sem tenném. Neked meg kell maradnod a pure science mellett úgy a saját, mint mi érettünk. A te politizálásod annyi lesz, hogy majd mint egyetemi professzor olykor írsz egy tiszta tudományos vezércikket vasárnapi csemegeként [¼] napilapunkba, mely a munkásság mellett az igazán intellektueleknek is újságja lesz. Emellett csinálod tovább a theoriáidat, növelve fegyvertárunkat és harci kedvünket tisztán tudományos működéseddel.”[104]

     Somló nem volt politikus a szó szűkebb értelmében, munkássága azonban mégis politikus, amennyiben a polgári progresszió szellemében a fennálló társadalmi rendszer hibáit látta és megmutatta. Osztozott azonban a korszak polgári politikai irányzatainak hibájában: a reformizmusban, az osztályharc tényének elhanyagolásában.

     Tudományos síkon a pozitivizmus csaknem valamennyi jellemvonása megtalálható munkásságában. Legerősebb benyomást Spencer biológiai szociológiája tette rá, a legmaradandóbbat azonban annak ellenére Pikler pszichologizmusa, hogy nyíltan éppen ezzel az irányzattal számolt le. A lélektani alapokból kiinduló magyarázat a helyes jogról szóló tanában is megtalálható akkor, amikor a determinizmussal, az ún. „naturalista” irányzattal már régen szakított. Éppen a pszichologizmus tartós hatásával magyarázhatjuk, hogy aránylag rövid idő alatt tette meg az utat az objektív szociológiától az újkanti irányzatig. Ez az út a jogértéktani vizsgálódásokon keresztül vezetett.

     Hogy a pozitivizmus irányai közül éppen a spenceri biológiai szociológia volt rá legerősebb hatással, a radikális mozgalomban elfoglalt helyzetével magyarázhatjuk. A radikális mozgalom és a spenceri tan egyaránt a klasszikus kapitalizmus talajából nőtt ki. A klasszikus kapitalizmus eszmei hagyományaihoz való ragaszkodás őrizte meg Somlót attól, hogy átvegye a Méray és Durkheim rendszeréből folyó reakciós következtetéseket.

     A pozitivizmus harmadik jellemző vonása, az objektív szociológia, illetőleg a szociológiai objektivizmus mint tudományos módszer szintén nagy hatással volt Somlóra. De a pozitivizmusnak e legjellemzőbb tulajdonsága volt a legátmenetibb Somló munkásságában. Tudatosan csak jogszociológiai korszaka végén alkalmazza, viszont jogértéktani munkásságában egyre inkább a kanti filozófia módszertana hódít tért, míg végül joganalitikai kutatásai teljesen az apriorisztikus kategóriák használatára épülnek.

 

 

II. Somló újkantiánus korszaka

 

(1)

Jogértéktani munkássága

 

Somló első — jogszociológiai — korszakának munkájában a helyes jogról szóló tan alárendelt szerepet játszott. A spenceri evolucionizmus és a pikleri racionalizmus emlőin nevelkedett fiatal tudós a mesterek által nyújtott elméleti keretbe alig tudta beilleszteni a helyes jog problémáját, bár szükségesnek érezte felvetését.[105] A pozitivista jogfilozófia kiszorította magából ezt a problémát, amikor feladatául a társadalomban érvényesülő általános okozati láncolat kutatását tűzte ki, és ily módon a jogfilozófiát a szociológiának rendelte alá.[106] A helyes jog problémája kiterebélyesedéshez az újkanti jogfilozófiában jutott, és Somló is csak a német jogfilozófia, főleg Stammler hatására látja ezt a jogfilozófia egyik legfontosabb területének.

     Első korszakában a spenceri evolucionizmus és a benthami utilitarizmus jegyében fejti ki tárgyra vonatkozó nézeteit. E területen is hűséges marad ahhoz a spenceri elvhez, mely szerint az egész társadalom alaptörvénye egy természeti törvény: a természetes kiválasztódás törvénye. A társadalomban is érvényesülő természetes kiválasztódás a környezetükhöz egyre jobban hozzáidomuló emberek sokaságát hozza létre. E felfogás szerint az emberiség objektív végcélja minél nagyobb számú, minél tökéletesebb ember létrehozása. A helyes jog nem más, mint eszköz a minél tökéletesebb alkalmazkodottság előmozdítására. Mint mondja: „a mi jogunk nem helyes jog egy tetszés szerinti célra, hanem helyes jog helyes célra”. Minthogy pedig a környezethez minél tökéletesebb alkalmazkodottság egyben öröm és így boldogság forrása, következésképpen a jognak az előbbitől más formában megfogalmazott, de tartalmilag ugyanúgy meghatározott célja a benthami formulában meghatározott tétel: a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb boldogsága.[107]

     A Durkheim objektív szociológiája és Méray-Horváth biológiai szociológiája felé tett kitérések után Somló egyre inkább a német jogfilozófia felé orientálódott. 1910-ben az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie hasábjain jelenik meg programmatikus cikke, melyben leszámol jogszociológiai nézeteivel — egyben magával a jogszociológiával —, és kijelöli jövő kutatási területeit. Mintha nem is az l905–1906-os évek Somlóját hallanánk, amikor a pozitivista jogfilozófiát egyenesen „tarthatatlannak” minősíti![108] A jogszociológiai kérdések — vagyis: miképpen keletkezik a jog? milyen fejlődési típusokon megy keresztül? milyen összefüggésben van más társadalmi és kulturális tényezőkkel — nos, „mindezek — szerinte — nem jogfilozófiai kérdések”.[109] A jogszociológiai kérdések kirekesztésével a jogfilozófia elé két kérdés kutatását tűzi célul. Az első kérdés: mi a jog? — a jogfogalomkutatás területét nyitja meg. A jogfilozófia másik része: a jog értékelése, mert a „jog lehet helyes és nem helyes [¼] és annak a módszernek feltalálása, amely ezen kérdés eldöntéséhez értékmérő, tulajdonképpeni feladata a jogfilozófiának.” A jogszociológia kirekesztése és a jogfilozófia feladatainak ilyen kijelölése Stammler hatását mutatja.[110] Hasonlóképpen stammleri hatást tükröz, hogy a helyes jog kutatásában módszertani problémát lát.[111]

     Az első feladat, amely a helyes jogról szóló tan kiépítésekor Somlóra várt, a determinizmussal—vagy, ahogyan ő szívesen nevezte, a naturalizmussal—való leszámolás. Hogy e feladatot teljesíthesse, mindenekelőtt saját magát kellett megcáfolnia. S ezt a — tudós számára nem legrokonszenvesebb — feladatot minden habozás nélkül teljesítette. Saját előbbi nézeteire akasztotta a megvetett „naturalizmus” címkéjét, amikor említett cikkében írta: „A legtisztább naturalizmus volna a Sollent a Müssenre visszavezetni.”[112]

     Miért veti el Somló a naturalizmus álláspontját? Azért — mondja —, mert e nézőpontból kiindulva valamely társadalmi küzdelem minden pro és kontra álláspontját, egy kérdéses fejlődési irány minden törekvését és akadályát egyaránt természettörvény által meghatározottnak és így helyesnek kellene tartanunk.[113] A naturalista irányzattal azonosítja Somló a történelmi materializmust, mely szerinte csak a „szociális törvényszerűség tartalmára vonatkozó tanításaiban” tér el a naturalizmus általános formájától, de osztozik a naturalizmus fő hibájában, vagyis abban az állításban, hogy „voltaképpen nem is vagyunk képesek másként eljárni, mint a természettörvények szerint [¼]. A helyes törvényhozás annak elérésére irányul, aminek természettörvényszerűleg jönnie kell.”[114]

     Mint látható, Somló a történelmi materializmust a fatalizmussal azonosítja, s ily módon teljesen hibás képet rajzol róla. Valójában a történelmi materializmustól mi sem áll távolabb a fatalizmusnál, amely az emberiséget a vakon ható és elháríthatatlan következményű „társadalmi természettörvényekkel” szemben passzivitásra kárhoztatja. A történelmi materializmus szerint csak akkor hatnak spontánul az objektív társadalmi körülmények, ha azokat az emberi megismerés nem képes felismerni és hatásukat mérlegelni; az objektív társadalmi törvények tudományos felismerése lehetővé teszi, hogy a társadalom gátat szabjon a törvények romboló hatásának, illetve hatásait felismerve azokat felhasználja.

     Somló a „naturalista” álláspontot elvetve Stammler helyes jogról szóló tanában keresi a megoldást. Stammler két önálló öntudati funkciót különböztetett meg: a megismerést és az akarást. Az értékelést az akarással azonosítva, az értékmérő problémáját akkor látja megoldottnak, ha a jogfilozófia azt a mértéket keresi, amelynek alapján az akarást megelőző választás alkalmával a mérlegelésnek alávetett dolgok között dönthetünk. Keresni kell szerinte azt a kritériumot, amely a dolgokat akartakká vagy nem akartakká teszi, vagyis keresni kell azt az általános elemet, amely minden akarásban benne rejlik.[115] Az elmondottakkal összhangzásban fogalmazza meg Stammler a helyes jog fogalmát. Helyes szerinte a tételes jog akkor, ha parancsaiban és tilalmaiban figyelemmel van a jogi akarat általános alapgondolataira.[116]

     Miben jelölhető meg ez az általános elem, amely a cselekményt etikailag helyessé teszi? Stammler ezt a „jó akaratban” találja meg. „Az ember számára feltétlen fennálló törvény — írja — a jó akarat [¼], vagyis azon követelmény, hogy szabad legyen.” Helyesen mutat rá Moór Gyula, hogy szabad akaraton Stammler nem az okozatiságtól függetlenséget érti, hanem csupán a célkitűzés szubjektivitásától mentességet. A szabad akarat tehát nem más, mint objektív érvényű célkitűzés.[117] A „jó akaratban” az etikai helyesség kritériumát feltalálva Stammler a helyes jog számára keres „mértéket” — s ezt a „szociális ideál” fogalmában találja meg. Wirtschaft und Recht című művében kísérletet tesz a „szociális ideál” meghatározására, olyan „emberi közösség gondolataként” fogva fel, „amelyben minden egyes ember a másiknak objektíve jogos céljait a magáévá teszi; a társas élet és a társas összeműködés olyan szabályozásának eszméje, amelyet a szabályozás uralma alatt álló minden egyes embernek helyeselnie kell, ha pusztán objektív kívánságoktól menten tűzi ki elhatározásait.”[118]

     Ez a gondolatmenet nem elégíti ki Somlót. Hamarosan észreveszi a stammleri helyességi mérték ürességét és belső logikai ellentmondását. Ha ugyanis — mint Stammler felfogásából kitűnik — az objektív akarás ellentéte a szubjektív akarásnak, s ha az objektív akarás egyenlő a szabad akarással, akkor ez a „tökéletes” értékmérő, tehát Stammler ideálja „nem is jelent egyebet, mint hogy az objektív akarás mindig objektív akarás” — mondja Somló.[119] Lényegében ugyanerre az álláspontra helyezkedik Moór Gyula is Stammler helyes jogtanáról adott bírálatában.[120] Honnan ered Stammler „jó akarat”, „szabad akarat” mértéke? Nem más ez, mint Kant tartalmilag üres erkölcsi maximája, megtöltve a pozitív erkölcs egy formájának, a keresztény erkölcsnek tartalmával. Ily módon konstruálta meg Stammler a „szociális ideál” fogalmát.

     Somló tarthatatlannak találva mind a „naturalizmus”, mind pedig a stammleri újkantianizmus helyes jogról szóló tanait, elveti mindkettőt, s új megoldást keres. A pikleri pszichologizmust hívja segítségül, amellyel ugyan már egyszer leszámolt, amely azonban — úgy látszik — mégis erősen fogva tartotta elméjét. A „megoldást” abban találja, hogy az akarás és a megismerés mellé harmadik öntudati funkciót: a „helyesség érzelmének” funkcióját konstruálja. „A puszta akarás tényénél tovább csak úgy juthatunk el — írja —, ha az értékfogalmat a helyesség érzelmeire alapítjuk.” A helyességi érzelmet még a megismerés fölé is helyezi, amennyiben „gondolkodásbeli helyességről” beszél és ezt „logikai értéknek” nevezi, szembeállítva a helyességi érzelmek egy másik, önálló területét, a „cselekvés helyességét”, mely utóbbi az erkölcsi érték. A helyes jogról szóló kutatásnak — mondja — ez utóbbiból, az erkölcsi értékből kell kiindulnia. „Egy cselekvési norma helyessége ugyanis nem jelenthet egyebet, mint hogy éppen a helyes cselekvést írja elő. A helyes cselekvés pedig az erkölcsös cselekvés.”[121] Somló gondolatmenete azonban elkerülhetetlenül felveti a kérdést: mi az erkölcs? egyéni, vagy esetleg kollektív helyességi érzelmek döntik el egy cselekvés helyességét? Somló nem kerüli el a válaszadást. Az egyéni helyességi érzelmek erkölcsmeghatározó szerepét nyomban elveti, mert belátja, hogy ilyen alapon nem lehetne elképzelni egyetlen erkölcsi normát sem, amelynek tagadása ne volna a norma felállítóján kívül mindenki másnak teljes joga. Sőt, egyenesen tagadásba veszi az egyéni, önálló helyességi érzelem létezését. Az erkölcs tartalma ugyan megtalálható az egyéni öntudatban — írja —, de ez „mindig egy szociális értékelést fejez ki.” Ha az erkölcs tartalma társadalmi, vajon az egész társadalom erkölcsi felfogása megegyezik egyes adott cselekedetek elbírálása tekintetében? Ezt az abszurd feltevést Somló kizárja, s az erkölcs tartalmát azonos erkölcsi felfogású társadalmi csoportokra vezeti vissza.

     Mivel Somló az erkölcs tartalmát a társadalomban érvényesülő pozitív erkölcsben látja, azt gondolhatnánk, hogy konzekvensen levonja a következtetést, miszerint a kanti autonóm erkölccsel szemben az erkölcs heteronóm. Ilyen következtetésre azonban a „naturalizmustól” irtózó jogfilozófus nem juthat el. Ezért megkísérli, hogy az autonómiát a heteronómiával valamilyen úton-módon összebékítse. Márpedig ebből a kísérletből csak felemás megoldást születhet! Az erkölcs autonómiáját úgy határozza meg, hogy ennyit jelent: „egy cselekedet erkölcsössége mindig egy individuális helyességi érzelem ítélete kell, hogy legyen”, az erkölcsi heteronómia pedig úgy jelentkezik, hogy „az erkölcsi autonómia parancsa minden egyénnel szemben mint kívülről jövő parancs is fellép.”[122]

     Ez a meghatározás könnyen támadható. Mert ha egyszer elismeri Somló, hogy az erkölcs tartalma társadalmi — vagyis az egyén azt tartja helyesnek, ami a társadalom, illetve egy társadalmi csoport közfelfogása —, akkor hová tűnt az autonómia? Ha pedig önállónak tartja az erkölcsi helyeslést, akkor eltekintve attól, hogy saját előbbi állításaival kerül ellentmondásba, az általa elvetett kanti formulához kell visszajutnia, vagy pedig feltételeznie, hogy az egyén erkölcsi ítélete minden tartalmat nélkülöz, s ez nonsens. Mint látható, Somló nem jut messzebbre, mint Stammler. Hiába helyettesíti be a „jó akarat”, „szabad akarat” helyébe a helyességi érzelmet, ugyanoda jut vissza, mint Stammlernek az általa bírált helyes jogról szóló tana, amely kénytelen a pozitív erkölcsöt értékmérőnek tekinteni, bár ezt kétségtelenül nem a keresztény erkölcs formájában teszi. Mindemellett Somló „csoport-helyességi érzelem” értékmérője éppen olyan formális és üres, mint Stammleré. Az azonos erkölcsi érzelmű csoportok nála adottak, kialakulásukat, létüket semmivel sem indokolja. A csoportok azonos erkölcsi felfogásúakból alakulnak, s helyességi érzelmeik azért azonosak, mert egy csoportba tartoznak. Márpedig egy ilyen magyarázat aligha kielégítő!

     Értékmérőjének üressége hívta ki éppen Somlóval szemben egyik kortársának — Rónai Zoltánnak — bírálatát. A hosszadalmas vita a Huszadik Század hasábjain zajlott, s érdekessége mellett megvan az a haszna is, hogy Somló vitacikkeiből még élesebben rekonstruálhatók nézetei.

     Rónai álláspontja szerint mindenekelőtt az tisztázandó, hogy a csoportos helyességi érzelmek milyen okok alapján alakulnak ki. Szerinte a helyességi érzelmek nem adottak egy-egy csoport viszonylatában, hanem azok visszavezethetők az illető társadalmi csoport érdekeire. A jog pedig éppen eszköze a felismert társadalmi érdekek megvalósításának.[123] Rónainak ez a kritikai megjegyzése kétségtelenül indokolt és helyes. Helytálló az a megállapítása Somló „helyességi érzelem” értékmérőjével szemben, hogy ez utóbbi tartalmilag teljesen üres, tehát nem lehet alkalmas a jog vagy akár csak egyetlen jogszabály helyességének eldöntésére. Egy gyakorlatban használhatatlan értékmérő felállítása pedig nem lehet a tudomány célja.[124]

     Az elmondottakból azt hihetnénk, hogy Rónai a történelmi materializmus álláspontjáról kiindulva bírálja Somlót. Ezt a benyomásunkat azonban eloszlatja Rónai álláspontjának alaposabb kifejtése. Bármennyire helyeselhetjük is megállapítását, hogy „ha megváltoznak a csoportnak az érdekei, akkor meg kell változniok értékeinek is”, már kevésbé elégíthet ki bennünket ugyanezen gondolat folytatása: „Az értékelés megváltozik, ha a társadalmi csoport egy másfajta értékeléssel az érdekét jobban tudja megvédeni.”[125] Ez utóbbi állításból ugyanis az tűnik ki, hogy szerinte a különböző társadalmi csoportok egyik napról a másikra tudatosan megváltoztatják erkölcsi felfogásukat aszerint, hogy melyik erkölcsi felfogás bizonyul hasznosabbnak nékik.

     Rónai nem a történelmi materializmus tanítványának bizonyul; sokkal inkább Pikler belátásos elmélete, így az utilitarizmus nyomdokain halad. S ha „mestere” a családot vagy államot éppolyan tudatosan létrehozható szernek tartja, mint akár egy részvénytársaságot,[126] ő az erkölcsöt is ezekhez sorolja. Annál kevésbé téveszthet meg bennünket az osztályérdekek erkölcsmeghatározó szerepéről alkotott nézete, mert nyíltan is elhatárolja magát a történelmi materializmustól, amikor közös nevezőre hozza a stammleri irányzattal, és azzal vádolja, hogy „a múlt és jövő minden társadalmára egyaránt érvényes mértéket” állít.[127] Amellett, hogy az erkölcsi értékelés problémáját a somlói vakvágányról elterelve egy másik vakvágányra tereli, abban is utánozza a megbírált Somlót, amiért „az erkölcsi érzelmekre a fogalmak logikájára vonatkozó törvényeket alkalmazza” — pedig tudhatná Somló, hogy „az erkölcsi érzelmek nem a logika, hanem a társadalmi érdek szerint igazodnak”.[128]

     Rónainak adott viszontválaszában Somló egyrészt arra törekszik, hogy elhárítsa az értékmérője gyakorlati értékével szemben tett ellenvetéseket, másrészt igyekszik kimutatni Rónai csoportérdekekről alkotott felfogásának erkölcsi tarthatatlanságát.

     „A jog helyességének megállapítása — írja — két különálló problémát ölel fel. Jelenti először is annak a végső célnak a megállapítását, amelyre a jognak törekednie kell, hogy helyes lehessen és jelenti másodszor annak a megállapítását, hogy valamely jogszabály adott konkrét viszonyok között alkalmas eszköz-e ennek a végső célnak megvalósítására.”[129] A két kérdés közül Somló csak az első kérdésre akart választ adni, a második csoportba tartozó kérdések megoldása szerinte a jogpolitika körébe tartozik. Tehát kizárja a jogfilozófiai kutatás köréből a felállított értékmérő alkalmazhatóságának kérdését. Amivel szerinte foglalkozni kell, ami tulajdonképpen tárgya a jogfilozófia helyes joggal foglalkozó részének, az a végső értékmérő felállítása. Ezt viszont „minden jogpolitika feltételeként” jelöli meg. A joghelyesség problémájának kettéválasztásával Somló ismét a stammleri példa nyomán halad, ugyanezt a bifurkációt ugyanis Stammler is végrehajtotta abban az előadásában, amelyet 1908-ban a Jogászegyletben A helyes jogról tartott.[130] A „végső cél” felvételével pedig ismét önmagával, illetve a saját dolgozatában elmondottakkal kerül ellentmondásba. A „végső cél” ugyanis valamilyen formában az „abszolútra” irányuló igényt foglalja magában. Ez jelentkezhetik időben és térben kiterjedés formájában. Akár egyik, akár másik formájában a természetjog jellemzője. A „végső célnak”, valamint ha nem is minden időkre szóló, de adott társadalomban mindenki által követett vagy követendő értékmérőnek a felfogása jellemző Stammlerre is: pontosan ilyen értelemben használja a „szociális ideál” fogalmát. A „végső cél” felállításának pedig ellentmond Somló azon megállapítása, miszerint „Egy pozitív erkölcsnek helyessége vagy helytelensége sem jelenthet [¼] egyebet, mint a pozitív morálnak az értékelését egy másik pozitív morál mértékével [¼]. [E]gy szabály helyessége nem jelenti tényleges érvényének abszolút voltát.”[131]

     Somló a megvalósíthatóságot nem sorolja a helyesség kritériumai közé. Nem a megvalósítható cselekmények köre öleli fel a helyes és helytelen cselekvéseket, hanem fordítva: a helyes körén belül fordul elő a megvalósítható és a megvalósíthatatlan.[132] Tehát a tudományos etikának Somló szerint nem kell a megvalósíthatóság igényét figyelembe vennie: „a tudományos etika nem kis tanácsadó a mellényzsebben” — írja.[133] Rónai „csoportérdek” értékmérőjével szemben pedig azt a kifogást emeli, hogy nem más, mint az egyéni érdek burkolt formájú érvényre juttatása, vagyis önzés. Egy képzelt magasabb erkölcsi szintről el is marasztalja az önzés pártfogolásának „bűnében”: „Szóval — írja — mert az ember nem tud önzetlen lenni, [úgy a szerző szerint] helyes, hogy önző.”[134]

     A Somló és Rónai közt lefolyt vitának nem sikerült előbbre vinnie a helyes jog problémája megoldását. Rónai a csoportérdekről alkotott nézetét nem tudta tudományosan megalapozni, Somló viszont nyíltan — ha egyelőre nem is konzekvensen — a stammleri irány felé tett ismét egy lépést. Számunkra a vita ama szempontból érdekes, hogy kísérlet az újkantiánus helyes jogtan kívülről történő megtámadására, hiszen Somló tanának alapvető belső ellentmondását, az autonóm és heteronóm etika összeegyeztetésének kísérletét csak indirekt módon támadja.

     Somló maga is láthatta, hogy az erkölcsi autonómia és heteronómia kérdését nem sikerült megnyugtatóan megoldania. Ezért a Kauzális vagy normatív etika című tanulmányában e kérdést középpontba állítva keresi a megoldást. Mindenekelőtt Kant elméletét veszi bírálat alá. Kant szerint, mint ismeretes, az akarat autonómiája az erkölcsösség legmagasabb elve. Autonóm az akarat, ha saját magának törvénye, szemben a heteronóm akarattal, amely külső (tehát nem saját maga által alkotott) törvény szerint igazodik. Ezen elgondolás szerint csak az autonóm akarat lehet erkölcsös, mert csak az teljesítheti a szabályt a szabály kedvéért. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha az akarat saját magát általános érvényű szabálynak tekinti. Végső feltételként pedig az akaratnak a gyakorlati ész követelményeivel való megegyezését állítja fel Kant.[135]

     Somló helyesen látja, hogy a Kant által ily módon autonómnak nyilvánított akarat valójában heretonóm, mert logikai normákra — a helyes gondolkodás szabályaira — utal, hiszen csak ésszerű akarat válhat általános érvényű szabállyá (ami feltételként szerepel Kant meghatározásában). Minthogy tehát az etikai norma a logikai normára utal, heteronóm. Helyesen jut a végkövetkeztetésre is Somló, miszerint „A helyesség fogalmában benne rejlik az értékelésnek a szubjektívtől való függetlensége, azaz objektivitása, szükségessége [¼]. [A] helyesség nem is jelent voltaképpen semmi egyebet, mint éppen a tiszta autonómia ellentétét, az autonóm akarat egybeesését, kongruenciáját valamivel, ami már nem az.”[136] A gondolatmenetet folytatva felvethetjük a kérdést: miért nem jutott el Somló a helyesség tagadásához, amikor konzekvensen el kellett volna oda jutnia? Somló valójában már az etikai norma tisztán heteronóm voltának megállapításáig sem jutott el; talán félt a következménytől, attól, hogy a Sollent Müssenre vezeti ismét vissza, vagyis „tarthatatlan” naturalizmushoz jut el. Éppen ezért újra kísérletet tett az autonómia és a heteronómia összeegyeztetésére. De most már elveti a helyességi érzelem mint önálló öntudati funkció konstrukcióját, bár egyelőre nem számol le vele, csak előkelőbb helyéről szerényebb pozícióba szorítja vissza. Újabb konstrukciója az „erkölcsös akarat”, amit két elemből összetett fogalomnak tart: egyik elem a „helyesség akarása” „egy formális, apriorisztikus, bennünkrejlő (tehát autonóm) vonást” visz bele az „erkölcsös akaratba”, a másik a heteronóm, relatív és kauzális elem: a kollektív helyességi érzelmek terméke, szociális eredetű szabály.[137] Ez utóbbin Somló a pozitív erkölcsöt érti, amely a történelmi fejlődés során más-más tartalmú — s éppen ez adja „kauzálisan relatív” jellegét.

     Somló újabb konstrukciója egyesíti a stammleri helyes jogtan hibáit a csoporthelyességi érzelmet előtérbe állító első konstrukció hibáival. Már láttuk, hogy a stammleri, végső soron kanti „szabad akarat” mennyire üres fogalom, de Somló „erkölcsös akarata” semmivel sem különb. Somló kétségtelenül látja ezt az ürességet, s ezért a kollektív (illetve csoport-) helyességi érzelmet hívja segítségül, hogy ezzel töltse be az űrt. De ez — miként már szintén bizonyítani igyekeztünk — éppen olyan üres, mint az „erkölcsös akarat” formulája. Somló hiába kettőzte meg a formulákat, semennyivel sem ment előre: kénytelen újból és újból a pozitív morálhoz fordulni, amit aztán mint a jogfilozófia számára terhes ballasztot ki is zár tudományága köréből, s kutatását a szociológia feladatává teszi.[138]

     Az „erkölcsös akarat” formulája újabb lépés a kanti értéktan felé, melynek belső ellentmondását Somló maga is látja. Éppen ezért ezen az úton tovább haladva feladatul tűzi maga elé az etikai és a logikai norma, illetve az igazságérték és az erkölcsi érték egymáshoz fűződő viszonyának tisztázását.

     Az érték problémája című művében elmélyülten, filozófiai síkon tárgyalja igazságérték és erkölcsi érték összefüggését. A kanti filozófia megállapításaira támaszkodva építi fel igazságértékről szóló tanát. Az igazságértéket abszolútnak tartja, vagyis minden lehető dologra nézve és minden feltétel mellett érvényesülő s egyben egyetlen abszolút értéknek. Az igazságérték mint abszolút érték elismerése és következetes végiggondolása az ismeretelmélet problémájához vezeti, mert mint mondja: „az igazságértékkel értékelni és megismerni egy és ugyanaz”.[139] Az ismeretelméleti problémákat ezután kizárja további vizsgálódásai köréből, mert Kanttal együtt vallja: „lehetetlenség az igazságnak egy kielégítő és mindazonáltal általános ismérvét megadni”.[140]

     Míg az igazságérték tekintetében teljesen Kant felfogásával azonosítja magát, az erkölcsi értékkel kapcsolatban önálló megoldást keres. Kant ugyanis a tiszta ész kritikája mellé egyenértékként állítja oda a gyakorlati ész kritikáját, vagyis az igazságértékkel teljesen egyenlő rangra emeli az erkölcsi értéket, ezzel szemben Somló az igazságértéket egyetlen abszolút értéknek fogva fel, az erkölcsi értéket az igazságérték alá rendeli. Minthogy pedig az erkölcsi érték nem abszolút jellegű, az igazságértékkel szemben szubordinált helyzetben van, egyenesen „posztulálja” egy fölébe rendelt abszolút érték fogalmát.

     Az erkölcsi érték jellegére nézve megállapítja, hogy az csupán objektív, tehát az egyéni tetszéstől vagy nem tetszéstől függetlenül érvényesülő érték. Érvényessége nem terjed ki minden személyre és tárgyra bármiféle feltétel mellett (ami éppen az igazságérték abszolút voltának feltétele), hanem csupán minden személyre. Tárgya pedig az emberi cselekvés, de még „közelebbről vizsgálva [¼] csak az alapjául szolgáló akarati elhatározás az, ami valamely cselekedetben erkölcsös vagy erkölcstelen lehet.”[141]

     Ezek után felmerülhet bennünk a kérdés: vajon miben látja Somló az erkölcsi mértéket, illetőleg milyen kapcsolatot állapít meg igazságérték és az annak alárendelt erkölcsi érték között?

     Már az előzőkben láttuk, hogy az erkölcsi érték mértékeként két szélsőséges irányzat, az ún. naturalizmus s a kanti erkölcstan által felállított értékmérő állhatott Somló előtt. Ismét felmerül a választás lehetősége: vagy visszavezeti az erkölcsi értéket az igazságértékre — a Müssent a Seinre —, tehát a „naturalizmus” álláspontját vallja, vagy pedig az akaratot teszi az erkölcsi érték mértékévé. Mindkét megoldást ismét elveti, a naturalizmustól irtózik, viszont az akaratra sem vezetheti vissza az erkölcsi értéket, mert éppen az akaratot tekinti az erkölcsi értékelés tárgyának.[142] Az akarat egyúttal értékmérő és a mérlegelés tárgya nem lehet. Az áthidaló megoldás, amit Somló választ, nem újszerű: mintha főnix lenne, ismét föltámad poraiból az erkölcsi helyeslés, „mint lelki életünknek egy fundamentális ténye”; annyiban módosul csupán az értékmérőről vallott felfogása, hogy maga is „formális principiumnak” tartja. Változatlanul előbbi felfogásához ragaszkodva a pozitív morállal kívánja megtölteni üres értékmérőjét, s ezek után már csak egy kérdést hagy nyitva: miként jön létre a pozitív morál? De ezt a kérdést, minthogy ez „szociológiai ténykérdés”, ismét a szociológia körébe utalja.[143]

     Az elmondottakból talán azt következtethetnénk, hogy Somlónak sikerült a kanti etika értékmérőjét, a „jó akaratot” — s ami ezzel egyenlő, a „szabad akaratot” — félretenni. De ez nem így van. A szabad akaratot mint értékmérőt látszólag (mert később látjuk majd, hogy a valóságban egyáltalán nem) sikerült megkerülnie, de ugyankkor mint az értékelés tárgyát ismét becsempészte rendszerébe. (Hiszen szerinte egyedül az emberi cselekvés alapjául szolgáló akarati elhatározás lehet valamely cselekedetben erkölcsös vagy erkölcstelen.) De nem emeli-e az értékelés tárgyát egyben az értékelés mértékévé is, amikor azt állítja, hogy akarati elhatározás alapján állapítható meg valamely cselekedet erkölcsössége? Csak alátámasztja állításunkat, hogy hitet tesz Kantnak a Grundlegung zur Metaphysik der Sitten élére állított tétele mellett: „A világon, vagy akár a világon kívül el nem lehet gondolni semmit sem a jóakaraton kívül, mit korlátozás nélkülnak nevezhetnénk.”[144]

     A második kritikai szempont, amit Somló konstrukciójával kapcsolatban felvethetünk, az, hogy ígérete ellenére nem sikerült az igazságérték és az erkölcsi érték összefüggéseit kimutatnia. E tekintetben csupán annak kijelentésére szorítkozott, hogy nem abszolút erkölcsi érték posztulálja az abszolút igazságérték létét; ez azonban legfeljebb az igazságérték abszolút voltának bizonyítéka lehet, de nem mutatja meg a két érték összefüggését. Az összefüggések kimutatása helyett Somló a már több ízben használt értékmérőjét támasztja új életre, ezt viszont mint öntudatunk tényét adottnak feltételezi. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon azáltal, hogy az erkölcsi értéket tényként fogja fel, nem éppen e két érték összefüggését akarta-e oly módon megoldani, hogy visszavezeti az erkölcsi értéket az igazságértékre? E feltevést azonban el kell vetnünk, mert Somló maga degradálja az erkölcsi értéket a második helyre, s különben is ez azt jelentené, hogy a Müssent a Seinre vezeti vissza, ami ellen maga tiltakozott leginkább. Összevetve az előbbiekben az akaratról elmondottakkal, megállapíthatjuk, hogy Somló nem tudta önállósítani magát a kanti etikával szemben.

     Harmadik kritikai megjegyzésünk szerint megkettőzte az értékmérőt: egyrészt az erkölcsi értéket mint öntudatunk tényét, másrészt az akaratot állította fel értékként.

     Összefoglalásul ezért megállapíthatjuk, hogy nem sikerült megoldania a felvetett problémát, s ahelyett, hogy elszakadt volna Kanttól, még további lépést tett feléje.

     Az újkanti jogfilozófia irányában az utolsó lépést Somló 1917-ben megjelent főművében, a Juristische Grundlehre fejtegetéseiben tette meg. A Juristische Grundlehre nem a joghelyesség problémájának megoldását tűzi ki célul, hanem főleg a jog általános fogalmának tisztázásával foglalkozik, miközben érinti a joghelyesség kérdését is, új nézőpontokból világítva meg. Ám, amint ez már kitűnt, munkásságának első szakaszában jogszociológiai kérdésekkel foglalkozott, majd helyes jogtanát építette fel — mind első, mind második szakaszában tehát a jog fogalmának elemzése úgyszólván hiányzik. Ily módon a helyes jogról szóló tanából is hiányoznak azok a kérdések, amelyek a jogfogalomtan és a helyes jogtan határán jelennek meg. A helyes jogról szóló tanában Somló majdnem kizárólag egyetlen kérdéssel foglalkozott: a helyesség mértékével, az értékmérővel. A jog helyességének mértékét az erkölcsi normában találta meg, s így az erkölcsi norma természetét, annak autonóm vagy heteronóm, abszolút vagy objektív voltát kutatta. A Juristische Grundlehre és A szokásjogról írott munka nemcsak az értékmérő problémájában nyújtja Somló végső álláspontját, de felveti a határkérdéseket is: a jogi és az erkölcsi norma különbözőségének kérdését, valamint az erkölcsi norma és a jogalkotó hatalom összefüggését.

     A Juristische Grundlehre a jog két oldalát állítja egymással szembe. A jogot egyrészt a jogi hatalomtól eredő szabálynak fogja fel, másrészt megemlíti, hogy a ‘jogos’ szót szoktuk alkalmazni, mint a ‘jogos ítélet’, ‘jogtalan ítélet’ (stb.) kifejezését. A jog első formája a pozitív jog, a másik megjelölés pedig arra utal, hogy e pozitív, tételes joggal „egy ideális, létesítendő, vagy helyes jogot” állítunk szembe.[145]

     A jog ilyesfajta kettős konstrukciója a következő kérdéseket veti fel: (1) nem jelenti-e az „ideális jog” a természetjog elismerését?, és (2) milyen kapcsolat van a jog e két formája között?

     Az első kérdésre nézve megállapítható, hogy a jog és a helyes jog szétválasztása abban az értelemben, hogy az egyik csak pozitív jogot, a másik pedig egy tartalmilag helyes jogot jelentene, nem jellemzi sem Stammler, sem pedig Somló helyes jogról szóló tanát. Mindketten a helyes jogban pozitív (tételes) jogot látnak, melynek helyesség a tulajdonsága. A jog helyességének kutatása mind Stammlernél, mint Somlónál nem egy ideális jogrendszernek mint mértéknek felvételét jelenti, hanem oly módszernek a keresését, amelynek segítségével a változó jogtartalmat úgy lehet megítélni, hogy ez az objektív helyesség tulajdonságát kapja.[146] Ez a helyes jogtan nem azt vallja, hogy értékmérője segítségével egy tartalmilag minden időre szóló jogot lehetne alkotni, hanem azt, hogy a helyességnek egy minden társadalomra nézve érvényes mértékét fel lehet állítani.[147] Mint az előzőkben láttuk, ezt a mértéket Stammler a „szociális ideál” fogalmában találta meg.

     A második kérdés, amit Somló kettős jogi konstrukciója felvet, a pozitív és a helyes jog viszonya. Anélkül, hogy Somlónak a jog fogalmáról szóló tanát e helyt bővebben elemezni akarnánk, vázolnunk kell a pozitív jog azon tulajdonságait, amelyeket mint legfőbbeket határoz meg. A jog genus proximumának a normát tartja, melynek akarat- és létoldalát különbözteti meg. A jog olyan norma, amely annak ellenére, hogy bizonyos megvalósulási fok tartozik fogalmához, nem a Sein, hanem a Sollen világához tartozik, azaz a létezővel szemben a létesítendőt fejezi ki.[148] A jogot tehát nem abszolút, hanem esetleges, akarati normának tartja. A helyes jog a tételes joggal szemben oly jogot jelent, amely megfelel egy etikai norma helyességi igényének. A pozitív és a helyes jog megkülönböztetése tehát visszavezet bennünket ama kérdés vizsgálatához, hogy milyen viszonyban áll egymással jog és az erkölcs.

     Az erkölcsnek is, miként a jognak, genus proximuma a norma. Míg azonban a jog nem abszolút, heteronóm, addig az erkölcsi norma — Somló szerint — abszolút (tehát tartalmilag feltétlenül helyes) és autonóm. Amidőn Somló az erkölcsi normát abszolútként és autonómként ismeri el, megteszi az utolsó lépést a kanti etika felé, nyíltan fejezve ki azt a gondolatot, amely Az érték problémájában csak burkoltan jelentkezett, hogy ti. az igazságértékkel egyenértékűnek ismeri el az erkölcsi értéket. Igaz ugyan, hogy ugyanakkor a kanti erkölcsi autonómiával szemben kritikailag fenntartja álláspontját, miszerint „nem kanti értelemben véve” az autonómia terminusát az erkölcsi norma nem abszolút értelemben, hanem csak a norma alkotójának „egyéni akaratköveteléseként” fejezi ki.[149]

     Megkísérli a jogot az erkölcstől — Stammlerhez hasonlóan, amiként már jogszociológiai korszakában tette[150] —oly módon is elhatárolni, hogy míg az erkölcsi normák a cselekvés mellett figyelembe veszik a cselekvő érzelmeit, addig a jogi normák a külső cselekvés követelésével is megelégszenek. Nyomban azonban megjegyzi, hogy éppen Bierling mutatta ki — a motívumoknak a büntetőjog szempontjából történő értékelésével —, hogy a jogban gyakran az érzelmek is figyelembe jönnek.[151] Az erkölcsnek a jogtól elhatárolása tehát érzelmek és cselekvések szembeállításával nem lehetséges.

     A Juristische Grundlehre normativizmusa vonalán továbbhaladva, egy később kiépítendő filozófiai rendszer első alapköveként alkotja meg Somló élete utolsó nagyobb szabású munkáját, a Gedanken zu einer ersten Philosophie összeállítását, amit szintén az erkölcs problémájának szentel.[152] A „transzcendentális normativizmus”, ahogyan kiépítendő filozófiai rendszerét Somló nevezte, alapproblémája az erkölcs. Nem tudhatjuk, miképpen oldotta volna meg kitűzött feladatát, ha tovább él és befejezi filozófiai rendszerét; töredékesen fennmaradt munkájából azt látjuk, hogy nem tér el lényegesen a Juristische Grundlehre hasábjain kifejtett álláspontjától. A lét- és akarat-filozófiát (a Sein és Sollen világát) egyenrangú, egymás mellett álló filozófiai területként kezeli.[153] Azonban még a Juristische Grundlehre kifejtésében vázolt felfogásánál is következetesebben a kanti rendszer híve, mert az erkölcsi normát nem csak bizonyos fenntartásokkal tekinti abszolútnak, hanem kifejezetten feltétlen érvényűnek jelenti ki. Mint írja: „A tételeknek két csoportja van: a kijelentéseké és a követeléseké. A feltétlen érvényességű létkijelentés az igazság, feltétlen érvényű követelés a morál.” Itt már kétségtelenül az „igazságérték” és az „erkölcsi érték” egyenrangúságának és abszolút voltának deklarálásáról van szó.

     Ismét a stammleri hatást láthatjuk abban, hogy a „feltétlen helyesség” kutatásában módszertani feladatot lát. A helyes mértékét ugyanis egyenlőnek veszi a feltétlen érvénnyel. Feltétlenül érvényes pedig az a morális tétel, „amely másokra alkalmazva lesz”, vagyis amelyik más erkölcsi tételek mértékéül szolgál. A feltétlenül érvényes morális tételekhez pedig úgy juthatunk el — mondja Somló —, ha az ellentmondásokat kizárjuk: „A legfelsőbb parancstételünkhöz kiegészítésül a következőket kell fűznünk: keresd a feltétlen igényre törő tételek sorából a feltétlen érvényűeket az ellentmondások kiküszöbölése útján.”[154]

     Végül a pszichológiai magyarázatra hajlamosságát, a pikleri pszichologizmus hatását mutatja még utolsó munkája, amikor a feltétlen érvényűség igényét „mint lelki életünk tényét” fogja fel. A pszichologizmus tehát végigkíséri Somlót egész életútján. Első és utolsó munkájának pszichologizmusa csak egyvalamiben különbözik egymástól: míg kezdetben a pozitivista szociológia keretében jogszociológiai kérdések megoldására, addig utolsó munkájában a kanti filozófia keretében jogértéktani kérdés megoldására szolgál.

     A szokásjogról írott munkájában Somló a joghelyesség kérdését egészen új szempontból, mondhatnók, funkcionálisan vizsgálja. Azt fejtegeti, hogy a jogalkotó hatalomnak, bár a társadalomban legmagasabb hatalom, mégis bizonyos korlátai vannak. A hatalom korlátai erkölcsi korlátok, amiket ha a jogalkotó hatalom átlép, „maga alatt fűrészelgeti az ágat, amelyen ül”.[155] Nem alkothat a jogalkotó hatalom tetszés szerint önkényes jogot. Meg kell itt jegyeznünk, hogy Somló a jogi normák két fajtáját különbözteti meg: a parancs-normákat és ígéreti normákat. Az előbbiekkel a jogalkotó hatalom az alárendelteket kötelezi bizonyos magatartásra, míg az utóbbiakkal saját magát köti meg. Ám nemcsak az „ígéret-jogban” látja a hatalom korlátait, de az erkölcsösség követelményét a hatalom egyik elemeként fogja fel. Az erkölcs döntő szerepét azzal nyomatékosítja, hogy a jogi ígéret megszegését, ha erkölcsileg helyeslendő célokból történt, nem ellenzi. Ilyenkor két erkölcsi követelmény összeütközéséről van szó. „Az erkölcsi követelmény — mondja —, amely a jog megtartását parancsolja, összeütközésbe kerül azzal az erkölcsi szemponttal, amely csak egy paragraphus feláldozásával menthető meg. Ez már az erkölcsi parancsok hierarchiájának kérdése.”[156]

     Az elmondottakból az következtethető, hogy Somló a jog helyességének bizonyos minimumát előfeltételnek tekinti ahhoz, hogy a jog érvényesülhessen, a helyes jogot tehát a hatalmi önkény korlátjának tekinti. E ponton azonban az újkantiánus helyes jogtan eredendő hiányossága tűnik ismét szemünk elé, ti. az értékmérő üressége. Hiába tölti meg a formális értékmérőt Stammler a keresztény erkölccsel, Somló pedig a mindenkori pozitív morállal: ha nyitott marad az erkölcs társadalmi eredetének és szerepének kérdése, úgy nem vonhatják meg a jogalkotó hatalom „korlátait” sem. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egészen eltérő egy adott osztálytársadalomban jog és erkölcs kapcsolata, ha az uralkodó vagy az elnyomott osztály erkölcsének szempontjából nézzük. A helyes jog újkantiánus tanának éppen ez az üressége mutatja, hogy mennyire tarthatatlan.

     A helyes jog újkantiánus tana két véglet, a természetjog és a „naturalista” álláspont közt keresi a megoldást. A természetjog a tapasztalattól (a tételes jogtól) elszakadva egy téren és időn kívül álló abszolút helyes, ideális jogrendszert állít a pozitív jog fölé. Az ún. naturalista felfogás szerint pedig a természettörvények determinálják a társadalmi jelenségeket, s a jog sem más, mint ezek szükségszerű következménye. A helyes jogról szóló újkantiánus tan e két irányzat összeegyeztetésére törekedett, s az eredmény — Rónai találó szavaival élve — „változó tartalmú természetjog” lett. Ugyanez a helyzet annál a kompromisszumnál, amit az újkanti irány a determinista és a szabad akaratot valló felfogás között igyekezett létrehozni. Moór Gyula jellemzően mutatott rá, hogy Stammler összeegyeztethetőnek tartja a kauzális nézőpontot a teologikus nézőponttal, hiszen — mint láttuk — a megismerés és az akarás két önálló öntudati funkcióját különbözteti meg.[157] Somló a jogot az akarás, a Sollen világába helyezi, bár a megvalósulás, a Sein felvételét nem zárja ki jogfogalmából.

     Somló a Juristische Grundlehre kifejtésében két akaratfogalmat állít fel: az akaratot egyrészt mint az empirikus norma alkatrészét szemléli — s ez az akarat ún. jogtartalmi fogalma —, másrészt pedig az akarat ún. jogi alapfogalmát, mely a jogot megelőző [vorjuristische] fogalma az akaratnak. Mindkét akaratfogalommal kapcsolatosan megjegyzi azonban, hogy a jogtudomány számára irreleváns, vajon az akarat valamely ok hatásaként vagy az akaró szabad tevékenységeként jön-e létre, vagyis az akarat szabad-e, vagy sem.[158] Az akaratot mint individuális öntudati állapotot a jogtudomány számára adottként fogja fel.[159] Ha a jogfogalom tana szempontjából közömbösnek is tartja a szabad akarat problémáját, mégis kifejti álláspontját, ami lényeges a jog értéktana szempontjából. E szerint az okozatosság csak annyiban érinti az akarat fogalmát, hogy az akarat: törekvés egy cél felé, s ez bizonyos cselekvésen keresztül valósul meg. Ez azonban nem jelenti, hogy cél és cselekvés egymással minden esetben ok és okozat viszonyában kell álljon, mert az ember lehetetlent is akarhat.[160] Tehát szabad az akarat.

     Véleményünk szerint Somló akaratmeghatározása már magában rejti a szabad akarat cáfolatát. Ha ugyanis az akarat cél felé való törekvés, mely bizonyos cselekedeten keresztül valósul meg, akkor nyilvánvaló, hogy a cél csak jól megválasztott eszköz (cselekvés) által érhető el, a cél tehát meghatározza az eszközt oly értelemben, hogy a cél nem érhető el akármilyen eszközzel. A lehetetlent ugyan akarhatjuk, de ez esetben nyilván nem ér célt a cselekvésünk. Ám vajon nem tűzhetjük-e ki a cselekvés célját szabadon, s ebben állana a szabad akaratunk? Könnyű azonban belátnunk, hogy az ember nem tűzhet ki magának például olyan célokat, amelyek fogalmilag meghaladják ismeretkörét. A szabadság tehát nem korlátlan: történelmi korlátja minden korszakban az, hogy az objektíve érvényesülő természeti, illetve társadalmi törvényeket az emberi megismerés mennyire tárta fel. Engels mutat rá erre „A szabadság nem a természeti törvényektől való képzelt függetlenségben áll, hanem e törvények felismerésében és ez által megadott lehetőségben, hogy a természeti törvényeket tervszerűen meghatározott célok szolgálatába állítsuk. Ezért az akarat szabadsága nem jelent egyebet, mint azt a képességet, hogy hozzáértéssel dönthetünk [¼]. A szabadság tehát a természeti szükségszerűségek megismerésén alapuló uralom magunk és a külső természet felett”.[161]

     A szabad akaratnak vannak egyénenként jelentkező további, az egyén oldaláról nézve tehát szubjektív korlátai is. Ezek az akaró egyén társadalmi helyzetéből adódnak. Gyakran még akkor sem cselekszenek az emberek az objektív törvények értelmében, ha felismerik azokat, mivel ez ellentmond érdekeiknek.

     A jog helyességének problémája — mint láttuk — a legszorosabb összefüggésben áll a szabad akarat kérdésével. A jog helyességéről vagy helytelenségéről csak akkor beszélhetünk, ha a szabad akaratot elismerjük. Ha az akaratszabadságot elvetjük, a joggal kapcsolatban a helyesség vagy helytelenség kérdésének felvetése is indokolatlan.

     Vajon azt jelenti-e ez, hogy valamely objektíve ható természeti vagy akár társadalmi törvény determinálja a jogot? Ennek feltételezése éppen olyan helytelen lenne, mint a korlátlan szabad akaraté. A jog mint felépítményi kategória az uralkodó osztály akaratát fejezi ki, s ez az akarat még akkor sem felel meg szükségképpen az objektíve ható társadalmi törvényeknek, ha alkotói felismerik ezeket. A jogot alkotók emberek, tehát tudatukat, s ezen keresztül akaratukat társadalmi létük határozza meg. A jog állhat szemben objektíve ható társadalmi törvényekkel, ebből azonban még nem következik, hogy a jogot alkotók akarata szabad. Az ő akaratuk osztályhelyzetüktől meghatározott. Az objektíve érvényesülő társadalmi törvényekkel szemben álló jogot — s az általa kifejezett társadalmi viszonyokat — a társadalmi törvények spontán érvényesülése szünteti meg. Engels találóan jegyzi meg: „Mennél szabadabb tehát egy ember ítélete egy meghatározott kérdésben, annál nagyobb szükségszerűséggel lesz az ítélet tartalma meghatározott.”[162] „A gondolat szuverenitása egyáltalán nem szuverén módon gondolkodó emberek sorozatában, az igazságra feltétlen igényt tartó megismerés pedig viszonylagos tévedések sorozatában valósul meg [¼]. [A]z emberi gondolkodás éppen annyira szuverén, mint nem szuverén, s megismerőképessége éppen annyira korlátlan, mint amennyire korlátozott. Szuverén és korlátlan a hajlam, a rendeltetés, a lehetőség, a történeti végcél tekintetében, nem szuverén és korlátozott az egyéni megvalósítás és a mindenkori valóság tekintetében.”[163]

     A helyes jogról szóló újkantiánus tan marxista bírálatánál elhanyagolhatatlan feladat kimutatni ezen elmélet társadalmi gyökereit. Marx és Engels A német ideológiában rámutattak arra, hogy a XVIII. század végi Németország elmaradott társadalmi viszonyai, a német polgárságnak a győztes angol és a győzelmet nemrég kivívott francia polgársággal összehasonlítva elmaradott helyzete hívta életre e filozófiát. „Kant megelégedett a puszta »jóakarattal«, még ha nincs is semmi eredménye, és a jogakarat valóraváltását, a jóakarat és az egyének szükségletei és ösztönei közötti összhangot a túlvilágra helyezte. Kantnak ez a »jóakarata« teljesen megfelel a német polgárok tehetetlenségének, nyomottságának és nyomorúságának, akiknek kicsinyes érdekei sohasem voltak képesek arra, hogy egy osztály közös nemzeti méretű érdekeivé fejlődjék. [¼] Sem ő, sem a német polgárok, akiknek képviselője volt, nem vették észre, hogy a burzsoák ezen elméleti gondolatainak anyagi érdeke és az anyagi termelési viszonyok által meghatározott akarat volt az alapja. Kant tehát elválasztotta ezt az elméleti kifejezést az érdekektől, amelyeket kifejez, a francia burzsoázia akaratának anyagilag indokolt határozatait a »szabad akarat«, az önmagában és önmagáért való akarat, az emberi akarat tiszta önmeghatározásaivá tette, és így tisztára ideológiai, fogalmi meghatározásokká és erkölcsi követelményekké alakította át.”[164]

     A kanti filozófia, amikor „tiszta” fogalmi meghatározásokat és formális erkölcsi értékmérőt alkotott, a német társadalom elmaradottságát juttatta kifejezésre. Egészen más társadalmi okokra vezethető vissza a helyes jogról szóló újkanti tan. Kant filozófiai kategóriáinak újraélesztésében nem egy állam elmaradott társadalmi viszonyai tükröződtek, hanem céltudatos törekvés arra, hogy az imperializmus korszakába jutott kapitalista társadalmi viszonyokat és az azokat kifejező imperialista jog valódi jellegét eltakarja.

     A helyes jogról szóló újkantiánus tannak e hivatása még világosabbá válik a szabadjogi iskolával való kapcsolatának megvizsgálásával.

     A szabadjogi mozgalom létét egy alapvető fontosságú jogfilozófiai kérdés megválaszolására vezeti vissza. Ez a kérdés pedig nem más, mint hogy vannak-e a jognak hézagai? Másként felvetve: adódnak-e oly életviszonyok, amelyeknek jogi szabályozását nem tartalmazza a tételes jog? A feltett kérdésre adott negatív válasz, a joghézag elismerése a XIX. század második felében a szabadjogi iskola különböző irányzatait hívta életre.

     Az első kérdés, amit fel kell vetnünk, az, hogy milyen álláspontot foglal el a stammleri jogfilozófia — és Somló maga — a joghézag problémájával kapcsolatosan. Stammler szerint a jog logikailag zárt rendszer. Ha hallgat is a jogrendszer egy adott jogeset eldöntése tekintetében, az első eszköz a nehézségek áthidalására analógia, mely nem más, mint speciálisan képzett és konkrét tartalmú jogszabály segítségül hívása. De előállhat olyan helyzet is, amikor analógia már nem alkalmazható. Ebben az esetben már nem tartalmilag meghatározott speciális jogszabályok, hanem a jog alapelvei által kell az adott jogesetet eldönteni. E ponton veszi elő Stammler a helyes jogot, a helyes jog értékmérőjét, a szociális ideált, amelynek szempontjából eldönthető az adott jogszabály helyessége, vagy eldönthető maga a szabályozás nélkül álló jogeset.[165] A szabadjogi mozgalmat mint a joghelyesség gyakorlati megvalósításának egyik eszközét Stammler elismeri, a jog helyességének kutatásával szemben azonban második helyre szorítja vissza. A jogfilozófia elsőleges feladatának tekinti „kideríteni, mit jelent valamely jogi akarás elvi helyessége”. A szabadjogi felfogásról azt tartja, hogy az „konkrét, különös követelmény, semmi dolga neki az általános érvényű módszer megfontolásával, ennek csak alkalmazása”.[166]

     Somló A jog alkalmazásáról írott tanulmányában foglalkozik a szabadjogi mozgalommal. A jogalkalmazónak a joghoz való viszonyát három síkon vizsgálja: (1) dogmatikai szempontból, vagyis általában a jogalkalmazónak a joghoz fűződő viszonyát, (2) de lege lata, azaz pozitív jogi szempontból, vagyis hogy a jogalkalmazónak egy adott pozitív jog szerint miként kell eljárnia, és (3) de lege ferenda, vagyis hogy miként szabályoztassék e viszony adott körülmények között. Ez a kritikai vagy jogpolitikai szempont, azaz, a helyes jog kutatása. Jogdogmatikai szempontból vizsgálva a joghézag kérdését, a bírónak a joghoz fűződő viszonya „csakis a bíró teljes alárendeltsége lehet”.[167] A bírónak a fennálló joggal szemben hozott ítélete a jog megsértését jelenti (kikapcsolva itt a szokásjog létrejöttének kérdését). Jogdogmatikai szempontból tehát elveti a joghézag lehetőségét. Hasonló eredményre jut, amikor a kérdést de lege lata vizsgálja. A pozitív jog rendelkezései két határeset között mozognak: vagy eltiltják a bírónak, hogy eltérjen a jog szó szerinti jelentésétől, vagy egyszerűen rábízzák a bíróra, hogy minden vitás esetet tetszése szerint döntsön el. Tehát „mindenkor maga a jog szabja meg a bíró szerepét a jogalkalmazásnál”. Egyenesen a szabadjogi iskola ellen irányul az a megállapítása, miszerint „Helytelen a joghézagosságnak elve, s az a következtetés, hogy a bírói tevékenységnek a joggal szemben szabaddá kell válnia abban a pillanatban, amelyben a bíró a jognak egy hézaga elé kerül.”[168]

     Somlónak a joghézaggal szemben de lege lata elfoglalt álláspontját nem tartom teljesen indokoltnak. Még ha feltételeznénk is — pedig aligha van így a valóságban —, hogy a jog a bíró egyéni belátására bízza a vitás ügyek elintézését, ezzel még nem zártuk ki joghézag lehetőségét. A jog említett engedelme legfeljebb mint formális intézkedés jöhet figyelembe, a konkrét bírói döntésre nézve azonban semmilyen elintézési módot nem nyújt. A jog engedelme ténylegesen éppen azt mutatná, hogy a jogalkotó számolt a joghézaggal, s egy ilyen általános rendelkezéssel szabadítja fel a bírót a konkrét eset eldöntésére. Túl merésznek és nem eléggé indokoltnak látszik tehát Somló következtetése, amelyet a jog ezen állítólagos általános rendelkezéséből a szabadjogi mozgalomra nézve levont.

     Somló jogdogmatikai szempontból, de lege lata elveti a joghézagot. Ezzel a fennálló jogszabályokat kritika tárgyává kell tenni. A kritika arra terjed ki, hogy az illető jogszabály alkalmas-e arra, hogy a megváltozott életviszonyokat megfelelő módon szabályozza. Amennyiben a tételes jogi szabályról megállapítást nyer, hogy alkalmatlan hivatásának betöltésére, úgy ki kell küszöbölni a joggyakorlatból. A gyakorlatban alkalmazhatatlan jogszabály helyett pedig új jogszabályt kell alkotni. Felmerül a kérdés: milyen szempont szerint lehet a régi jogszabály alkalmatlanságát és az alkotandó új jogszabály alkalmasságát megállapítani? A fennálló jog kritikáját Somló szerint a helyes jog szempontjából kell gyakorolni. Azt a jogszabályt, amelynek a helyesség nem tulajdonsága, a gyakorlati alkalmazásból ki kell kapcsolni, s helyette olyan jogszabályt kell megalkotni, amely a helyesség tulajdonságával rendelkezik.

     Somló a kritikai joghézag elismerése, illetőleg a helyes jognak mint a kritika mértékének felhasználása tekintetében Stammler álláspontja felé közeledik. Míg azonban Stammler e gondolatösvényen haladva a szabadjogi mozgalom célkitűzéseinek pártolásáig jut el, addig Somló a kritikai joghézag elismerése ellenére elveti a szabadjogi irányzatot. Álláspontját logikai indokolással támasztja alá: „A jog egy hézagának megállapítása nem egyéb — írja —, mint a jog kritikája, ennélfogva nem indulhatunk ki a jog hézagaiból a bírónak a joghoz való viszonyának megállapításánál.”[169] A joggal szembeni kritikáját, a helyes jognak mint mértéknek alkalmazását Somló nem a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás feladatává teszi.[170]

     Összefoglalva tehát Somló helyes jogról szóló tanának a főbb állomásait, a spenceri evolucionizmus determinista szociológiájából indul ki, mely nem kedvez a helyesség problémájának. A nyugati, különösen a német jogfilozófia felé orientálódó Somló azonban már elveti az ún. „naturalista” álláspontot, s ezzel leszámol korábbi nézeteivel is. Tekintete a stammleri jogfilozófiára irányul, de a pozitivizmus szellemi táplálékán egy évtizedig élő fiatal tudós kritikus elméjét nem elégíti ki a stammleri jogfilozófia Kanttól átplántált üres formulája. Az újkanti dualista szemléletmódon túlmenően, mely a Seint és Sollent az emberi öntudat megismerési és akarási funkciójának különválasztásában ismétli meg, egy harmadik öntudati funkciót kreál: az ún. helyességi érzelmet, ezzel akarva kiküszöbölni a stammleri jogfilozófia értékmérőjének ellentmondásait és ürességét. De mint minden gyakorlattól elszakadó általánosítás, az ő konstrukciója is üres, s ezt az űrt kénytelen a pozitív erkölcs tartalmával kitölteni.

     A pozitív erkölcs felvétele szükségszerűen felveti az erkölcsi norma autonómiájának vagy heteronómiájának kérdését. Az erkölcs heteronóm jellegének elismeréséhez nem juthat el a determinista állásponttól nemrégen elszakadt tudós, hiszen ez esetben az éppen kárhoztatott tanhoz kellene visszatérnie. A kanti erkölcsi autonómiát nem fogadja el, mert látja ellentmondásait. Ezért megkísérli a két véglet összeegyeztetését, de újabb konstrukciója már egy lépés az újkanti irány felé, mert az „erkölcsös akarat” értékmérője már másodszerepre szorítja vissza az előbbi konstrukcióban még értékmérőként szereplő „helyességi érzelmet”. A másodszerep abban áll, hogy a „helyesség akarása” mint abszolút és autonóm elem mellé a helyességi érzelmet mint tartalmi (kauzális és heteronóm jellegű) elemet állítja, és így hozza létre az említett „erkölcsös akarat” értékmérőt. Újabb értékmérőjének ellentmondásait érezve, Somló kísérletet tesz a probléma filozófiai síkon történő megoldására. Ez egyben utolsó kísérlete arra, hogy önállósítsa magát a kanti etikától. A Sein és Sollen dualizmusát az értéktan területén az igazságérték és az erkölcsi érték mellérendeltségében megismétlő kanti filozófiával szemben az erkölcsi értéket az igazságérték alá akarja rendelni. E ponton azonban ismét jelentkezik az ismert korlát: ha a Sollent a Seinre vezeti vissza, úgy kénytelen visszatérni az általa több ízben elmarasztalt „naturalizmus” valamely formájához. Somló ezt nem teszi, inkább adós marad a probléma megoldásával, s rejtett kapun becsempészi a kanti „jó akarat” üres formuláját mint értékmérőt. Záró lépésként már csak a kanti erika melletti nyílt állásfoglalás hiányzik. A Juristische Grundlehre vállalkozásában már ezt is megteszi, az erkölcsi normát abszolútnak és autonómnak ismerve el.

     A joghelyesség problémakörében tett utolsó megnyilatkozásai azt mutatják, hogy az ekkor már kiforrott, széles látókörű tudós a joghelyesség tana és a jogfogalomtan határkérdéseit is bevonja kutatása körébe. Új vágányra viszi a joghelyesség tanát, amikor az addig kizárólag a helyesség értékmérőjére irányuló kutatását a joghelyesség funkcionális szerepére is kiterjeszti. Lényegében e körbe sorolható a szabadjogi irányzattal kapcsolatban elfoglalt álláspontja is, amelyben, mint láttuk, konzervatív maradt.

 

 

(2)

Joganalitikai munkássága

 

Somló pozitivista korszakában a jogértéktani és joganalitikai kérdések háttérbe szorultak. A jogbölcselet ezen ágazatait önálló jogfilozófiai területekként akkor művelte, amikor az újkanti jogfilozófiai irányhoz csatlakozott.

     Jogértéktani munkássága volt az a híd, amely Somlót a pozitivizmus területéről az újkanti filozófiához vezette. Joganalitikai munkásságára pedig az jellemző, hogy eltekintve a jogszociológiai korszakában tett ilyen irányú kísérleteitől, csaknem teljesen az újkanti jogfilozófia keretében fejlődik ki. Fő munkája, a Juristische Grundlehre — amellett, hogy igen fontos jogértéktani megállapításokat is tartalmaz — főleg joganalitikai problémákat tárgyal a kanti filozófia jegyében. Ha a problémák tartalmi megoldásában gyakran túllépi is a kanti filozófia által nyújtott lehetőségeket és az analitikai jogfilozófiai irányzat képviselőinek, Bierlingnek és Jellineknek a hatását tapasztalhatjuk, a kérdések felvetése és az a módszer, amellyel a felvetett kérdéseket megoldja, a kanti filozófiával való rokonság jeleit mutatja.

     A jogfilozófia ezen ága elé ugyanis azt a fő feladatot tűzi, hogy olyan alapfogalmakat fedezzen fel, amelyek minden jogra nézve általánosak, s amelyek a jogfogalom kialakításában konstitutív jellegűek.[171] Az ily módon felfedezett jogi alapfogalmakat tárgyalja a jogi alaptan [Juristische Grundlehre], szemben a jog tartalmi elemeit tárgyaló, a mindenkori változó pozitív jogon alapuló jurisprudentiával.

     A változó jogtartalmaktól elvonatkoztatott alapfogalmak kutatása s a pozitív joggal szembeni meghatározó szerepük kidomborítása a kanti filozófia módszertani hatását bizonyítja. Ahogyan Kant a tapasztalatot megelőző a priori tételeket különböztet meg a tapasztalaton alapuló a posteriori tételektől, ezen a priori tételeket ismeretelmélete központjába állítja s a megismerést meghatározó szabályokat látja bennük,[172] úgy különbözteti meg Somló a jogi alapfogalmakat a tételes jogi, vagyis „jogtartalmi” fogalmaktól. Hasonlóképen két részre választja a jogtudomány kutatási körét Stammler, aki „technikai” és „elméleti” [theoretische] jogtudományt állít egymással szembe, s az elsőt úgy tárgyalja, mint amely minden jogtudomány (jurisprudentia, tehát tételes jogi tudomány) számára adott.[173]

     Feladatát és módszerét tekintve ez a „technikai” jogtudomány hasonlít leginkább a Somló által művelt jogi alaptanhoz, bár Stammler a jogtudománynak nem ezt, hanem az „elméleti” részét műveli, amit viszont a jogértéktani kutatásokkal azonosít. Somló tehát joganalitikai munkásságának módszereit, célkitűzéseit az újkanti jogfilozófiából merítette.

     A kanti módszertan mellett döntő hatást Somló joganalitikai munkásságára a Bierling-féle normativizmus gyakorolt. A normativizmus igen jól beleillett az apriorisztikus módszer által nyújtott keretekbe. Formalizmusa megkönnyítette a tapasztalati anyagtól elszakadó jogi alapfogalmak konstruálását. Somló normativizmusát bizonyítja, hogy a jog általános (alap-) fogalmának kutatását egy különben igen alaposan és éles disztinkcióval felépített normatanba illesztette bele.

     Elsődleges feladatként hajtotta végre a jogi norma elhatárolását a többi normafajtától, s ezen elhatárolás differentia specificáit mint a jog alapfogalmának különböző elemeit állapította meg.

     Már a jogértéktani fejtegetéseknél futólagosan ismertettük Somlónak a jogi normára vonatkozó meghatározását. Itt láttuk, hogy a jogot a Sollen világába utalja, bár a normák „bizonyos megvalósulási fokát” a jogi norma konstitutív elemei közé sorolja. A Sollent [akarás] kifejező jogi normát az erkölcsi normától azzal választja el, hogy míg az erkölcsi norma abszolút, feltétlenül helyes, addig a jog empirikus norma. További különbség pedig, hogy az erkölcsi norma autonóm, a jogi norma pedig heteronóm, azaz egy meghatározott külső hatalomtól származik. A jogi norma összes tulajdonságai azonban nem merülnek ki azzal, hogy heteronóm, empirikus norma, mely a Sollen világába tartozik, mert a jogon kívül még számos más, nem feltétlenül helyes, meghatározott külső hatalomtól származó, az akarat világába tartozó norma van, mint pl. a divat, a konvenció, és így tovább. További különbségtételként a normákat létrehozóik szerint osztályozza. A döntő differentia specifica, amit a jogra vonatkozóan kiemel, hogy az „még egy közelebbről meghatározandó legfelsőbb hatalomtól ered”.[174]

     A legfelsőbb hatalomra utalással Somló a jogfogalom egyik legfontosabb kérdéséhez nyúlt. Hogy a jogi normát alkotó „legfelsőbb hatalmat” közelebbről miként határozza meg s a hatalom birtokosának kit vagy kiket tekint, meghatározó jelentőségű egész jogbölcseletének jellegére, irányára nézve. E kérdés megoldása már túlmutat a normativizmus keretein, helyes megoldása ugyanis formális ismertetőjelek felsorolásával nem lehetséges. Eldöntése csak metajurisztikusan történhet, a jog társadalmi eredetének és szerepének ismeretében.

     Amikor a jogot alkotó hatalom, a „jogi hatalom” fogalmát vizsgálja, Somló, szükségszerűen túllépi a normativizmus kereteit és szociológiai jelenségekhez jut el, amelyeknek elemzését azonban kizárja kutatásának köréből. Éppen ez, a jogszociológiai nézőpont teljes elvetése jellemző e korszakára.

     A jogi hatalom közelebbi meghatározásánál első fogalmi elemként említi, hogy a jogi hatalom követelését (parancsát vagy ígéretét) általában meg tudja valósítani, bár „ha vannak is olyan normák, amelyeket ez a hatalom a gyakorlatba nem tud átültetni, ettől még az ő általa létrehívott normák nem vesztik el jogi norma karakterüket”.[175] Amint már a jogfogalom normatív megjelölésénél láthattuk, a jogi norma fogalmi elemei közé sorolta a megvalósulást, bár ezt a követelményt, miként az elmondottak mutatják, nem tartotta feltétlenül szükségesnek. Somló rendszerének az egyik leginkább sebezhető pontjához érkeztünk el ezzel. Az ellentmondás Somló rendszerén belül ott van, hogy a jogi hatalom közelebbi kifejtése során ezt úgy definiálja, mint „egy meghatározott állapotot” a jogi norma „alkotója és azok között, akikre a norma irányul”. A norma címzettjei a hatalom normáit „követni tartoznak és engedelmességgel fogadják”. A normakövetést a jogi hatalom konstitutív elemei közé sorolja, amikor Schiller szavait idézve mondja: „A parancsolót csak az engedelmeskedők teszik naggyá.”[176] Kétségtelen, hogy már e megállapításával ellenmondásba kerül saját előbbi álláspontjával. De még inkább mélyíti az ellentmondást, amikor a jog normaszerűségének bizonyítására megállapítja: „Szem előtt kell tartani, hogy a jog felső fogalma egy létesítendő [Geschehens-Sollens], nem pedig a létező szabályszerűsége.”[177]

     Somló rendszerének ellentmondását talán legtalálóbban az „akarás” és a „kivitel” ellentétével jellemezhetnénk. Míg ugyanis a jog megvalósulását a jogi hatalom fogalmára s a norma-címzettek (az alattvalók) engedelmességére alapozza, addig a jog meghatározásánál ugyanezt az elemet háttérbe szorítja. Ez az ellentmondás a jele annak, hogy a jog fogalmát nem lehet a normativizmus keretében meghatározni, mert a jogfogalom szükségszerűen metajurisztikus tényekre utal. Az első kérdés, ami felvethető Somló megállapításával szemben, ez: milyen eszközökkel valósítja meg a jogi hatalom normáit? A válasz erre csak az lehet, hogy a kényszer kilátásba helyezésével, szankcióval. Somló azonban kifejezetten kizárja a jogi norma konstitutív elemei közül a szankciót. Mint mondja: „A norma fogalmához nem tartozik szükségszerűen hozzá, hogy az egy »szankcionált« követelés legyen.”[178] Bár ugyanakkor nem tagadja annak lehetőségét, hogy a jogi hatalom „normáinak betartását fizikai kényszerrel, büntetéssel való fenyegetéssel érje el”. E felfogásával Jellinek álláspontjához közelít, aki a kényszert szintén nem tartja a jog konstitutív elemének, csupán a „külső hatalomtól” való garantáltságot. Mégis, lényeges különbség a két felfogás között az, hogy míg Jellinek szociálpszichikai jellegűként fogja fel a „garanciát”,[179] addig Somló — közelebbről meghatározva — az erkölcsnek juttatja a főszerepet. A jogi norma megvalósulása szempontjából a kényszernél sokkal nagyobb szerepet biztosít az „alattvalók ethikai meggyőződésének”. Már jogértéktani nézeteinek vizsgálatánál láttuk, hogy a jogszabály etikai helyességének bizonyos „minimumát” éppen a szabály fennmaradása szempontjából okvetlenül fontosnak tartotta. Ugyanezt a felfogást joganalitikai nézetei között is megtaláljuk, bár szintén nem konstitutív jelentőséggel felruházva, csupán olyan formában, hogy „a jogi normák megvalósulását könnyebbé teszi az ethikai megfelelőségük”.[180]

     A jogon kívülálló kényszer helyett az erkölcsi normára utalás Somlónál ismét azt jelenti, hogy a társadalmi összefüggések helyett — ami jogszociológiai feladat — inkább a normativizmuson belül keresi a megoldást. Természetesen ez nem jár sikerrel, mert az erkölcsi normára utalás nem küszöböli ki a társadalmi hatóokok kutatásának szükségességét. Már a jogértéktani vizsgálódásnál láttuk, hogy miképpen törekedett Somló állandóan arra, hogy tartalmilag üres értékmérőjét valamilyen tartalommal töltse meg, s ezért a mindenkori pozitív morálra utalt, mint a helyesség mértékére. A társadalomban mindenkor érvényesülő erkölcs azonban ismét csak szociológiai magyarázatot tesz szükségessé.

     A jogértéktani vizsgálódás alkalmával már rámutattunk arra, hogy a jog helyességének vagy helytelenségének kutatását a determinizmus álláspontját valló marxizmus kizárja kutatási köréből, számára szükségtelen hát az erkölcsi normára mint a jogon felül álló értékmérő normára történő utalás. A jog helyességének vagy helytelenségének felvetése, az erkölcsi normának értékmérőként elismerése az idealista újkanti irányzat egyik sajátossága.

     Hasonlóképpen téves a jogi norma fogalmánál az erkölcsi normára utalni úgy, ahogyan/amiként ezt Somló tette. Mert amilyen mértékben az uralkodó osztály erkölcsi felfogása védelmezi az ugyanezen osztály érdekeinek megfelelő jogot, olyan mértékben egyszersmind támadja a kizsákmányolt osztályok erkölcsi felfogását. Éppen ezért a jog fogalmának elengedhetetlen kelléke a kényszer, amelynek segítségével az uralkodó osztály az ellentétes erkölcsi felfogású és érdekű osztályokkal szemben érvényre juttathatja jogát.

     A kényszer fogalma azonban előfeltételezi a kényszer gyakorlóját. Miként Lenin rámutatott: a jog semmi, ha érvényesülését a kényszert gyakorló állam nem biztosítja. Az állam és a jog fogalma tehát már e szempontból is elválaszthatatlan, mint ahogyan a jog létrehozatalának ténye is az államra utal. A jog fogalma tehát csak az állam fogalmával együtt, azzal összefüggésben vizsgálható. Somló is elismeri, hogy az állam és a jog fogalma egymástól elválaszthatatlan. „Nem tudunk oly államfogalmat elgondolni — írja —, amely már ne tartalmazná a jogfogalmat.”[181] Döntő kérdés tehát ez: mit ért Somló az állam fogalmán?

     Miként a jog fogalmánál, az állam fogalmának meghatározásánál is különbséget tesz az állam jogtartalmi és alapfogalma között, s — már ismertetett célkitűzése szerint — az állam alapfogalmával foglalkozik csupán, és eltekintve a pozitív jog által kifejezett államfogalomtól. A két fogalom különválasztásának indokolásánál ismét Jellinekre hivatkozik.[182] Jellinek valóban az állam „kettős természetéről” beszél, megkülönböztetve az államot mint társadalmi képződményt az államtól mint jogi intézménytől.[183] Somlóval szemben tehát az állam társadalmi összefüggéseit is kutatni kívánja, bár igaz, hogy már a társadalmi államfogalom meghatározásánál is jogi fogalmakkal operál.

     Somló az állam genus proximumának a társadalmat tartja, a társadalmat pedig úgy határozza meg, mint „emberek oly közösségét”, amely „meghatározott szabályokat követ”.[184] Somló fogalommeghatározása Stammler és Bierling hatását is mutatja. Stammler Wirtschaft und Recht című munkájában ugyanis a társadalom döntő jellemvonását szintén abban látja, hogy az nem más, mint embereknek szabályozott együttélése. Bierling szerint szintén a normák követése a társadalom alapja. A társadalom fogalommeghatározásával összhangban határozza meg Somló az állam fogalmát. „Az állam nem más — mondja —, mint egy olyan társadalom, amely egy joghatalom normáinak követése által alakul ki.” A társadalom és az állam fogalmát elválasztó differentia specifica eszerint az, hogy míg a társadalom általában szabályok követését feltételezi, addig az államra speciálisan a jogi norma követése jellemző. Az állam fogalma tehát a jog fogalmához vezet vissza. Az államnak e meghatározása szinte szó szerint megegyezik Kant meghatározásával, aki szerint „az állam az emberek tömegének a jogi törvények alatti egyesülése”.[185]

     Azzal a ténnyel, hogy az államot a joggal határozza meg, csak látszólag áll ellentétben Somlónak az a megállapítása, hogy az állam uralmi viszony. Ugyanis az uralmi viszony lényeges fogalmi elemének tartja a címzett tényleges engedelmességét. Utalva a jogi hatalommal kapcsolatban tett hasonló megállapítására, nyilvánvalóvá válik, hogy az állami hatalmat és a jogi hatalmat azonosítja, az államot a joggal azonos tényezőre, az alattvalók engedelmességére vezeti vissza. Somló tehát az államfogalom meghatározásánál sem lépi túl az idealista újkantianizmus és normativizmus határát.

     Ezen túlmenően Somló kifejezetten kirekeszti a társadalmi erőviszonyok vizsgálatát a jogi és az állami hatalommal kapcsolatos kutatásainak köréből. „Hogy kinek a kezében van a hatalom, az ténykérdés [¼], nem tehetjük tehát fel a kérdést, hogy kihez kell e hatalmat számítanunk” — írja.[186] A hatalmi viszonyokat tehát egyszer s mindenkorra adottaknak fogja fel, a hatalom eredetét nem vizsgálja. Sőt, egyenesen harcba száll azokkal az elméletekkel — s így a történelmi materializmussal is —, amelyek „a hatalom keletkezésének meghatározott módjára vetik a fő hangsúlyt. Ugyanez vonatkozik a különböző osztály- és kizsákmányolási elméletekre, amelyek az uralom egy motívumát alapvető jelentőségűnek tartják az államfogalom számára.”[187] Somló tehát — bár felismerte az állam és a jog szükségszerű összefüggését — mégis helytelen eredményekhez jutott, mert a jogszociológiai vizsgálódásokat mellőzte.

     Az államhatalom további jellemvonásaként állapítja meg, hogy az állam a legerősebb a társadalomban található valamennyi uralmi viszony közül. E gondolat vezeti a konklúzióra, hogy „egy jogi hatalom nem lehet jogilag egy másiknak alávetve, illetőleg az állam felett nem állhat ismét egy állam!”[188] Hogy egy jogi hatalom jogilag nem lehet egy másik hatalomnak alávetve, még nem jelenti azt, hogy valamely jogi hatalom nem engedelmeskedhetik más hatalom normáinak anélkül, hogy jogi hatalom minőségét elvesztené. Mint amiként a jogi hatalom fogalmi meghatározásánál láthattuk, Somló a jogi hatalom normáinak követését általában s nem kizárólagos mértékben tartja szükségesnek ahhoz, hogy jogi hatalom létrejöjjön. Hasonló módon vonja meg a határokat jelen esetben is. A jogi hatalom — mondja — követheti más hatalom normáit, csak nem szabad olyan mértékben tennie, hogy ezzel a felette álló hatalom jogi hatalommá váljék.[189] Mint ahogyan a jogi hatalmat az alattvalók részéről tapasztalt engedelmesség teszi jogi hatalommá, ugyanígy az is engedelmességgel emelhet más hatalmakat jogi hatalommá, ha ezen engedelmesség egy bizonyos mértéket túllép. Minthogy azonban a jogi hatalom felett más jogi hatalom nem állhat, az olyan jogi hatalom, amely általában követi más hatalom normáit, elveszti jogi hatalom minőségét. A jogi hatalomról elmondottakkal összhangban állapítja meg Somló a szuverenitás fogalmát. Úgy határozza meg, mint „azon tulajdonságok összességét, amelyek egy hatalmat jogi hatalommá tesznek”.[190] A jogi hatalom szuverenitása ezek szerint abban áll, hogy normáit a norma címzettjei általában követik. Vagyis a szuverenitást nem semmisíti meg az a körülmény, ha a jogi hatalom vagy az állam — hiszen e kettő azonos nála — más jogi hatalom vagy állam normáit követi (egy bizonyos mértéken felül); abban az esetben pedig, ha ezt bizonyos mértéken túl teszi, úgy már jogi, illetve állami hatalom minőségét veszti el. Az elmondottakból nyilvánvalóan következik, hogy nem szuverén állam nem is gondolható. Somló e végeredményhez el is jut, és a szuverenitást az állam és jogtudományok alapfogalmaként (tehát minden állam-, illetve joghatalom számára szükségesnek) ismeri el.

     A szuverenitás ilyen felfogása helyes megállapításokat tartalmaz ugyan, de nagymértékben formális is. Helyes Somló meghatározása annyiban, hogy a szuverenitást az államhatalom egyik döntő ismérvének tekinti. E téren szemben áll Jellinekkel, aki szerint „a szuverenitásfogalomból, mely tisztára formális természetű, semmi sem következik az államhatalom tartalmára nézve”.[191] Somló is formálisan határozta meg a szuverenitást, de fontosságának megfelelő alapproblémaként kezeli. Formális Somló szuverenitás-meghatározása, mert a jogi, illetve állami hatalommal azonosítja, egyiket a másikkal határozva meg. Szuverenitás-meghatározásának formalizmusa onnan származik, hogy az állam és a jog társadalmi eredetének és szerepének vizsgálatát elmulasztja.

     Az állam és jog fogalmán kívül a joganalitika legfontosabb feladata a jog létrejöttének és végrehajtásának, illetőleg alkalmazásának vizsgálata. Somló mindkettőt együttesen az állami tevékenység fogalma alá vonja, s a normativizmus szóhasználatának megfelelően normaalkotásról és normamegvalósításáról beszél. Az állami tevékenységgel kapcsolatban mindenekelőtt két általa is helytelennek bélyegzett állásponttal, nevezetesen Kelsen nézetével, valamint a hatalmi ágak megosztásának elméletével számol le. Kelsen ugyanis a normaalkotást mint akarást helyezte szembe a norma végrehajtásával, a cselekvéssel.[192] Somló azzal támadja Kelsen felfogását, hogy egyrészt már a jogi norma alkotása, minthogy akaratnyilvánítás, túlmutat az akarás puszta tényén és cselekvést is rejt magában, másrészt a norma végrehajtása a cselekvényen kívül akaratot is magában foglal.[193]

     Az államhatalmi ágak megosztásának elméletét azért támadja, mert összevegyíti a jogi alapfogalmakat a „jogtartalmi” (azaz pozitív jogi) fogalmakkal, sőt ezen túlmenően ellentétbe jut Somlónak a jogi hatalom fogalmáról alkotott felfogásával. Ő ugyanis a jogi hatalom alapfogalmát mint egységest és oszthatatlant határozza meg, amellyel nem fér össze az államhatalmi ágak megosztásáról szóló tan. Másrészt ismét Jellinekre támaszkodva jegyzi meg, hogy az államhatalom szervei egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban állnak, mindegyik a saját hatáskörének megfelelően végzi feladatát.[194] Tehát a hatalmi ágak megosztása felesleges.

     Somlónak az államhatalmi ágak megosztásáról szóló kritikája helyesen az elmélet fő hibájára mutatott rá — arra, hogy az államhatalmi ágak szétválasztása összeegyeztethetetlen az állami hatalom szükségszerű egységével, valamint arra, hogy ténylegesen sohasem valósult meg az államhatalmi ágak megosztása a polgári államon belül sem. Az államhatalom ugyanis egy tekintetben — s ez a legfontosabb — egységes, hogy ti. az uralkodó osztály hatalma minden szervén keresztül közvetve vagy közvetlenül ennek érdekeit szolgálja. Az államhatalmi ágak megosztásának elmélete — mint ideológia — a hűbéri rendszerben feltörekvő burzsoázia érdekeit fejezte ki, a polgárságnak azon követelményét, hogy a hatalmat az abszolút monarchától elragadva saját kezébe vegye.

     A következőkben Somlónak a jogi normaalkotásról kifejtett álláspontját vesszük vizsgálat alá. A normativizmusnak megfelelően a jogi normák keletkezéséről megállapítja, hogy ezek két formában juttatják kifejezésre a jogi hatalom akaratát: mint parancs-normák s mint ígéreti-normák. Mindkettő jogi norma, tehát heteronóm, empirikus, akarati norma. Különbség közöttük, hogy míg a parancs-norma címzettjeként egy idegen (természetes vagy jogi) személy szerepel, addig az ígéreti norma által a jogi hatalom saját magát köti meg alattvalóival szemben.[195]

     A parancs-norma elemzésénél Somló következetes (VCS) jogfogalom-meghatározásához, mert a parancs-norma mögül is száműzi a szankciót, szembehelyezkedve Austin nézetével, aki ezt a parancs szükséges elemének tartja. Austin ennek megfelelően a jogot a parancs felsőfogalma alá vonja, s logikusan nem különböztet parancs- és ígéreti-normák között. A parancs- és ígéreti-norma szembeállítása Somlónál abból következik, hogy a szankciót nem tartja a jog konstitutív elemének. Az ígéreti normának ugyanis azt a szerepet juttatja, hogy „az ígéreti norma megalkotása által — a legtöbb esetben hallgatólagosan — az ígéret címzettjei mint a normaalkotó hatalom részesei ismertetnek el”.[196] Nyilvánvaló, hogy Somló az ígéreti norma ilyen meghatározása után a szankciót kénytelen kizárni a jog fogalmának elemei közül. Ha ugyanis a jogi normát (s ennek megfelelően az ígéreti normát is, minthogy ez is a jogi norma egyik fajtája) szankcionált normának tartaná, úgy azt ismerné el ezzel, hogy a jogalkotó hatalom saját magát kényszeríti az illető norma megtartására, ami kétségkívül értelmetlenség lenne. Igaz ugyan, hogy konzekvenciájával még nem szabadult e feltétel ódiumától. Hobbes nyomán ugyanis méltán vethetjük fel a kérdést, vajon mi értelme van az ígéreti norma konstrukciójának, ha a jogi hatalmat (illetőleg az államot) ígérete betartására legálisan semmilyen más hatalom nem kényszerítheti, minthogy fogalmából adódóan az állam a legfőbb hatalom a társadalomban. Másrészt az állam az általa tett ígérettől maga — éppen az említett körülményre tekintettel — abban a pillanatban állhat el, amikor csak akar.

     A parancs-jog és az ígéret-jog Somló általi meghatározása egy további kérdést is felvet, nevezetesen azt, hogy ki a parancsoló és ki az ígérő, s kik azok, akiknek parancsolnak és ígérnek? Ha végiggondoljuk Somló ígéret-jog meghatározását, e két kör határvonalait nagyon elmosódottnak találjuk. Az tűnik ugyanis ki ebből, hogy a jogi hatalom, illetőleg az állam, ha éppen akarja, ígéretével kötheti magát az állam egész lakosságával szemben s e ténnyel — a meghatározás értelmében — az egész lakosságot a jogi hatalom (illetőleg államhatalom) részeseként ismeri el. Ebben az extrém esetben (ami ha túlzás is, de logikusan következtethető Somló álláspontjából) feltehető a kérdés: ki tekinthető most már a norma alkotójának és ki a norma címzettjének, és egyáltalán: kit és kikkel szemben fog a norma kötelezni? Ebből az a lehetetlen eset következnék, hogy a normának vagy nincsen végrehajtója, vagy nincsen létrehozója, s ily körülmények között nyilvánvalóan jogi normáról sem lehet beszélni, hiszen annak egyik fogalmi elemeként Somló éppen azt jelölte meg, hogy általában kövessék. A parancs-jog és ígéret-jog koncepciója tehát nyilvánvaló ellentmondást rejt magában.

     De nemcsak logikailag abszurd Somló elméletének ez a része, hanem társadalmilag is elképzelhetetlen. Az következik ugyanis belőle, hogy a társadalomban mindenki egyforma helyet foglal el, tehát nincsen társadalmi alá- és fölérendeltségi viszony, nincsenek osztálykülönbségek. Vagy pedig az a feltételezés következtethető belőle, hogy a hatalom birtokosai ad hoc esetekben hatalmukat önként megosztják az „alattvalókkal”, mintegy szerepet cserélnek. Ez a feltételezés ismét nyilvánvalóan ellentmond a társadalmi tényeknek.

     Somló maga nem is vonta le elméletének társadalmi konzekvenciáit. A társadalmi összefüggések vizsgálatát ez esetben is elhárította magától. Hogy „kinek a kezében van a jogi hatalom — írja —, az adott hatalmi viszonyok kérdése [¼], ami egy jogtartalom által nem határozható meg.”[197]

     Az ígéreti normák még egy szempontból jelentősek Somló rendszerében. Az okból ugyanis, mert rájuk alapozza az alkotmány fogalmát. Az állam alkotmányát egyrészt abból a szempontból tartja döntő fontosságúnak, mert „jelenti elsősorban a hatalom birtokosainak megjelölését, akik az államiság jogi hatalmát együttesen képezik”, másrészt pedig mert tartalmazza az ígéreti normákat, azaz „a jogi hatalom kötöttségét”.[198]

     Az elsőre vonatkozóan már az előbbiekben láttuk, hogy Somló kizárja a hatalom birtokosainak megjelölését saját vizsgálódásai köréből, sőt ezen túlmenően egyáltalán a jog területéről is. Álláspontja szerint a jogszabály nem határozhatja meg a hatalom birtokosát. E megállapítása kétségtelenül helyes, mert a társadalmi hatalom nem a jogi szabályozás függvénye, hanem osztályerőviszonyok kérdése. De helytelen, hogy ezt az elemet az alkotmány alapfogalmába mégis felveszi.

     Ami az alkotmányt mint ígéreti norma foglalatát illeti, szükségtelennek tartjuk ismételt vizsgálat alá venni, minthogy az előbbiekben már igyekeztünk az ígéreti normák koncepciójának tarthatatlanságát bebizonyítani. Hogy az ígéreti normákat Somló jogforrástanában miért emelte az alkotmány előkelő helyére, munkájának más részén található fejtegetéseiből derül ki. A „modern” államról írja: „a jogi hatalom megkötöttsége mai jogrendszerünknek oly fontos alkotórésze, hogy nehéznek tűnik fel egy más állapotot, mint jogit ábrázolni, és nem érthetetlen az a hajlandóság, hogy a jogi hatalomnak ezt az általa alkotott normák általi megkötöttségét a jogfogalomba felvegyék.” Somló ugyan az ígéreti normákat a jogfogalomba esetlegesen veszi fel, amennyiben a parancsjog mellett — miként az előzőkből kitűnik — ígéreti normákat különböztet meg, és ezeket is a jogi norma minőségével ruházza fel, de ugyanakkor az ígéreti normák alkotását az államhatalom, illetőleg a jogi hatalom tetszésére bízza.[199] Azzal azonban, hogy az alkotmányt az ígéreti normák foglalatának tekinti, az ígéreti normákat jogforrási rangra emeli, mert az alkotmányt oly forrásnak tartja, „amelyből a jogi normák eredhetnek”.[200]

     Az alkotmányról mint legfelsőbb jogforrásról alkotott somlói tanok vezetnek át bennünket jogforrástanához. E jogforrástanban először is belső és külső jogforrás közt tesz különbséget. A belső jogforrás az a tényező, amelytől a jogi norma származik. Ez elsősorban „az illető államiság jogalkotó hatalma. Ő az ősforrása minden jognak, belső jogforrási értelemben. Minden belső jogforrás tőle származik.”[201] A belső jogforráson belül tehát a közvetlenül jogalkotó hatalom, vagyis az elsődleges jogforrás mellett megtalálhatók a másodlagos jogforrások, vagyis a jogi hatalom szervei. Somlónak ez a jogforrásmeghatározása tehát a jogi hatalomra, mint alapfogalomra, illetőleg az alkotmányra mint a jogi hatalom megjelölésére mutat. Külső jogforráson azt érti, „amin keresztül a jogot teremtő akarat kifejezésre jut”, másrészt „a kinyilatkoztatott normákat”.[202] Ez a megkülönböztetés a kinyilatkoztatás formájára helyezi a fő súlyt, vagyis annak kérdésére, hogy ez kifejezetten vagy nem kifejezetten történt-e, illetőleg a közlés kifejezetten a kinyilvánítás szándékával történt-e, avagy esetleg a cél egy másik cselekményre irányult. Ez a különbségtétel választja el egymástól az írott és a szokásjogot.[203] A két felosztási mód kombinációjával tehát Somló négy jogforrási alapkategóriát különböztet meg: (1) elsődleges kifejezett, (2) elsődleges nem kifejezett, (3) másodlagos kifejezett, (4) másodlagos nem kifejezett jog.

     Somló jogforrástana két fő problémát vet fel, s az egyik a szokásjogra, a másik pedig a jogforrások hierarchiájára, illetőleg az „illegitim” jogalkotásra vonatkozik.

     Az első kérdés, amely a szokásjoggal kapcsolatban felvethető, az, hogy mi különbözteti meg a szokásjogot az írott jogtól, illetőleg mikor jön létre szokásjog? Somló a szokásjogot mint „nem kifejezetten alkotott” jogot állítja szembe az írott joggal, mint „kifejezetten alkotott” joggal. „Szokásjog keletkezik — írja —, ha a nem kifejezett jogi norma kinyilvánítása egy cselekménynek gyakori ismétlése által jön létre.” A szokásjog alapja nem csak kollektív szokás lehet — miként a jogtörténeti iskola szívesen hangoztatta —, hanem egyéni szokás (pl. bírói gyakorlat) vagy konvencionális norma is.[204]

     További igen vitatott kérdés, hogy ki alkothat szokásjogot. Somló e téren is szemben áll a jogtörténeti iskola szokásjogelméletével. A jogtörténeti iskola a jogforrások közül a főhelyre a szokásjogot állította. Eszerint minden jog forrása a népmeggyőződés, melyből a jog különböző formákban jöhet létre; Puchta szerint például „maga a nép az elsődleges jogforrás”.[205]

     A jogtörténeti iskola szokásjogról alkotott felfogásával szemben azzal az ellenvetéssel él, hogy „aki jogot egyáltalában nem alkothat, az természetesen szokásjogot sem alkothat”, tehát a nép meggyőződéséből jog nem állhat elő, legfeljebb konvencionális szabály. Találóan mutat rá, hogy az sem megoldás, ha a nép nem akármilyen, hanem „jogi meggyőződéséből” vezetik le a szokásjog fogalmát — amivel ezen irányzat esetében gyakran találkozhatunk —, mert ez a jog meghatározásában előre felveszi a jog fogalmát, tehát logikailag helytelen.[206] Helyesen mutat rá a jogtörténeti iskola felfogásának ama alapvető hibájára is, hogy nem különbözteti meg a népet „mint szuverén jogi hatalmat a nem szuverén néptől”.[207]

     Visszagondolva a „jogi hatalom jogi megkötöttségéről”, illetve az ígéreti normákról alkotott somlói nézetekre, méltán találjuk következetlennek ezt az ellenvetést. Mint láttuk, Somló maga is elmosta a normaalkotó és a normacímzettek köre közötti határvonalat, s így ugyanabba a hibába esett, mint az általa ez alkalommal kritizált jogtörténeti iskola: összekeverte a népnek „mint szuverén joghatalomnak” fogalmát a „nem szuverén néppel”. Minthogy saját maga is érzi álláspontjának ellentmondását, megkísérli az ellentét kibékítését ezzel az áthidaló megoldással: „természetesen lehetséges, hogy különleges körülmények között a jogi hatalom az alávetettek nagy tömegét megközelíti. Minél inkább közeledik egy állami alakulat a demokrácia ezen ideáljához, annál inkább fog az általános vélemény vagy a »néplélek« a joggal egybeesni.”[208] Kétségtelenül helyes Somló kritikája a jogtörténeti iskola szokásjogelméletével szemben annyiban, hogy a szokásjogot valóban nem lehet a nép jogi meggyőződéseként definiálni. A „nép” fogalma közelebbi szociológiai meghatározást kíván, de e fogalomba semmi esetre sem lehet a társadalom egészét belefoglalni. Ha a „nép” fogalmával az „állami népességet” jelöljük, akkor is szükségszerűen felmerül a hatalom birtokosai és az alárendeltek közti különbségtétel szükségessége. Somló — bármennyire helyes is az általa felvetett kritikai szempont — maga sem oldja meg e problémát.

     Milyen szerepe van tehát Somló szerint a népnek, az alattvalóknak a szokásjog létrejöttében? A társadalom tagjai a jogi hatalom rendelkezéseit követik, azonban azáltal, hogy a jogi normákat követik, még nem válnak legfőbb hatalommá: a „közengedelmességben vagy az embereknek egy hatalom alá való alárendelődésében nem szabad tehát szokásjogot látnunk — írja —. Ez az alárendelődés még nem fejez ki jogszabályt, hanem csak statuálja a hatalmat, amely a jogszabály létesítésének előfeltétele.”[209] Ezek szerint ugyanaz a helyzet a szokásjognál is, mint általában a jog fogalmánál; a szokásjog tekintetében is ugyanaz a szerepe az alattvalóknak, mint ahogyan Somló a jogi norma fogalmával kapcsolatban kifejtette: a szokásjogi norma általános követése ugyanúgy konstitutív elem a szokásjognál, mint az írott jognál.

     Minthogy nem a „népet”, az alattvalókat tartja — helyesen — a szokásjogi norma alkotóinak, felmerül a kérdés: ugyan ki hozza létre a szokásjogot? Válasza szerint a szokásjog alkotója, miként általában a jogé, a jogi hatalom. A különbség az írott és a szokásjog közt e tekintetben csupán annyi, hogy míg az írott jognál minden esetben a jogi hatalom hozza létre a jogi norma tartalmát, addig a szokásjognál a jogalkotó hatalom a „közszokásban élő szabályt veszi alapul a jogszabály alkotásánál, vagyis a conventionális szabályból jogszabályt csinál azáltal, hogy azt magáévá teszi [¼]. A szabály jogi voltának szempontjából azonban teljesen irreleváns az a kérdés, hogy a jogalkotó honnan vette szabályainak tartalmát.”[210] Hasonló a helyzet a bírói gyakorlatból eredő szokásjognál is, amidőn a jogi hatalom hallgatólagosan szankcionálja egy néki alárendelt hatóság szokását, s ezáltal emeli szokásjoggá, azaz jogforrássá. A bírói gyakorlatból eredő szokásjognak Somló rendszerében még más szempontból is nagy a jelentősége, ezzel azonban majd a jogalkalmazás kérdésének vizsgálatánál foglalkozunk.

     A szokásjoggal kapcsolatban szintén visszaérkezünk Somló joganalitikai nézeteinek kulcspontjához: a jogi hatalom fogalmához. Somló ugyan a szokásjog problémáját megoldottnak véli a fenti kijelentéssel, hiszen a jogi hatalom fogalmáról is hasonlóképpen vélekedik. Ám, ha visszatekintünk a jogi hatalomról elmondottakra, úgy látjuk, hogy korántsem ez a helyzet. Somló nem határozta meg kielégítően a jogi hatalom fogalmát, mert nem vizsgálta társadalmi eredetét. Meghatározása — mint láttuk — formális és ellentmondással terhes volt. A szokásjoggal kapcsolatban ezért nem juthatott el kielégítő magyarázathoz. Minthogy a jog fogalmából kirekesztette a kényszer elemét, nem sikerült helyes végeredményre jutnia sem általában a jog, sem pedig a szokásjog fogalmára nézve.

     Véleményünk szerint a szokásjognak is — miként a jognak általában — lényeges alkotóeleme a kényszer, mert csak ez biztosítja társadalmi megvalósulását. Az a norma, amely a társadalomban nem érvényesül, nem lehet jogi norma, még ha azt „jogi hatalom” alkotta vagy ismerte is el. A szokásjog tartalmát képező konvencionális vagy egyéb normából nem a jogi hatalom puszta elismerése, hanem annak társadalmi megvalósulása által lesz jogi szabály. Mint az előzőkben már láttuk, ez általában elképzelhetetlen a kényszer segítsége nélkül.

     A második fő kérdés, amit Somló jogforrástanával kapcsolatban meg kell vizsgálnunk, a jogforrások hierarchiájának, illetőleg ezzel kapcsolatban az „illegitim” jogalkotásnak kérdése. A jogforrások között — mint láttuk — Somló belső és külső jogforrási értelemben tesz különbséget. A belső jogforráson belül a további tagolás aszerint történhetik, hogy az illető jogszabály közvetlenül a jogalkotó hatalomtól származik-e, vagy annak valamely szervétől. Ily értelemben beszél elsődleges és másodlagos jogforrásokról. A kinyilvánítás módját (külső jogforrás) figyelembe véve írott és szokásjog közt tesz különbséget. A szokásjogon belül pedig ugyanazt a rangsorolást teszi, mint az írott jognál, tehát van elsődleges és másodlagos szokásjog.

     Az első felvethető probléma az, hogy milyen viszonyban áll egymással az elsődleges írott és az elsődleges szokásjog. Kimondhatja-e az elsődleges írott jog azt, hogy a következőkben az elsődleges írott jog (a törvény) szokásjog útján nem derogálható? Somló válasza ez: „a szokásjog törvényrontó erejét még ilyen tartalmú törvény sem ronthatja le. Ha ugyanis ilyen tartalmú törvény ellenére a legfőbb hatalom utóbb mégis hallgatólag adna kifejezést ezzel a törvénnyel ellenkező akaratának, a lex posterior derogat priori természetszerű elve itt is érvényesülne.”[211] Tehát az elsődleges szokásjogot és az elsődleges írott jogot Somló egyenlő rangú jogforrásoknak tekinti.

     Az elsődleges szokásjog törvényrontó ereje veti fel az illegitim jogalkotás problémáját. Kétségtelen ugyanis, hogy az az elsődleges szokásjogi szabály, amely egy törvényben foglalt fenti tartalmú normával ellenkezőleg intézkedik — anélkül, hogy e törvényi normát egy másik törvény hatályon kívül helyezte volna —, a régi norma (azaz a törvény) szempontjából „illegitim” módon jött létre. Ezt az esetet Somló az „illegitim” jogalkotás enyhébb esetének nevezi, mert legitim tényezők alkotnak illegitim módon egészen új jogot. Általános szabályként állítja fel azt a tételt, miszerint „a hatalomnak minden közvetlen szabálya egyenlő erejű jog, amíg csak engedelmességgel találkozik ez a hatalom.” Az illegitim jogalkotásnak ezt az enyhébb esetét, a törvényrontó szokásjogot tehát Somló elismeri. E véleménye Kelsenével kerül szembe, aki szerint „jogilag elfogadhatatlan” egy kifejezetten alkotott jogtételnek a szokásjog általi megszüntetése. Ezt az esetet Kelsen a forradalomhoz hasonlónak tartja.[212]

     Az „illegitim” jogalkotásnak azonban még egy további esete is lehetséges. Az ti., hogy a fennálló jogot egy forradalom, ellenforradalom vagy államcsíny útján létrejövő jogalkotás helyezi hatályon kívül. Ez a jogalkotás is „illegitim” a régi jog szempontjából, mégis eltérés mutatkozik ezen eset és az említett „enyhébb illegitim jogalkotás” között. Míg ugyanis az előbbi esetben nem történt változás a normaalkotó jogi hatalomban, addig az utóbbiban maga a jogalkotó hatalom változott meg. Mi tehát Somló álláspontja az „illegitim” jogalkotással szemben? Az illegitim jogalkotás tényét elismeri: „a jog lényegére nagyon jellemző az a tény, hogy a jogellenes módon létesült szabály is lehet jogszabály”. Ugyanakkor megvonja az „illegitim” jogalkotás határát, s ezt egyrészt az alattvaló oldaláról megnyilvánuló legitim jogalkotásra irányuló követelésben, másrészt a jogalkotó hatalom bizonyos mérvű tartósságában látja. Az elsőre nézve megjegyzi: „mihelyt [¼] a jog legitimitásának követelése az alattvalók között valahol annyira megerősödik, hogy az illegitim szabály követése kérdésessé válik, a jogsértés útján való jogalkotás elért határához [¼]. Ily körülmények között az illető jogi szabályoknak a jogalkotó hatalom részéről való megsértése annak az erkölcsi tőkének csökkentését jelenti, amelyre támaszkodik.”[213] Az illegitim jogalkotásnak e határát Somló a jogi hatalom fogalmára vonatkozó nézeteivel összhangban állapítja meg. Láttuk ugyanis, hogy a jogi hatalom konstitutív elemei közé sorolta az alattvalók engedelmességét, ezt az engedelmességet pedig döntő mértékben az alattvalók erkölcsi meggyőződésére vezette vissza. Láttuk azt is, hogy e konstrukció két vonatkozásban is hibás. Egyrészt az „alattvalókat” erkölcsi szempontból homogén tömegnek tekinti, holott az erkölcs társadalmi szerepének vizsgálata ezt cáfolja, másrészt a kényszer jelentőségét a minimálisra korlátozza. Ugyanezen ellenvetés tehető Somlónak az illegitim jogalkotásra vonatkozó nézetével szemben. Az „illegitim” jogalkotás legfontosabb esetét, a forradalmi jogalkotást hozhatjuk fel példaként. Az új forradalmi hatalom jogalkotó ténykedésének nyilvánvalóan nem lehet akadálya a volt uralkodó osztály ellenzése, viszont az uralomra kerülő osztály erkölcsi felfogásával összhangban van a létesülő jog, tehát annak részéről általában nem talál ellenzésre. A jog mögött álló kényszer szerepe pedig fokozott mértékben jelentős éppen a forradalmi jogalkotásnál, hiszen a reakciós társadalmi erők ellenállásának megszüntetését szolgálja.

     Az alattvalók erkölcsi felfogásán kívül az „illegitim” jogalkotás másik határául a jogrendtől megkövetelt tartósságot állítja Somló. A jogrend fogalmához tartozónak tekinti ugyanis, hogy tartós legyen, „a hatalmi tényezőknek egy szilárd magva kell ahhoz, hogy jogi hatalomról lehessen beszélni”.[214] Eszerint tehát a sikeresen lezajlott forradalom jogalkotását is elismeri, ha annak hatalmi viszonyai már kellően megszilárdultak. Ezzel szemben nem ismeri el a forradalmi jogalkotás azon szakaszait, amikor a „ki kit győz le?” kérdése még nincs eldöntve. A forradalmi jogalkotás kérdésében tehát nem ad kifejezett választ, s ez természetes is, hiszen a jog társadalmi szerepének vizsgálatát mellőzi. A forradalmi jogalkotás problémája pedig nem dönthető el csupán formális tényezők figyelembevétele alapján.

     A jogforrások hierarchiájának kérdése így a jog változásának problémájához vezet. Ez azonban már kívül marad Somló joganalitikai rendszerén, mert jogszociológiai vizsgálatokat tesz szükségessé. Somló, bár jogszociológiájában foglalkozott a kérdéssel, nem adott megfelelő választ, mert az evolucionizmus álláspontját vallja, az pedig kizárja a jog forradalmi változásának lehetőségét. A forradalmi jogváltozás problémája ezzel Somló rendszerén belül megoldatlan maradt — jogszociológiájában evolucionizmusa, joganalitikájában pedig normativizmusából folyó formalizmusa okából.

     A jogalkotáson kívül az állami tevékenység másik formája a jogalkalmazás. Bár — mint Somló rámutat — a jogalkalmazást, mely a jog követésének „csak egy különleges formája”, nem lehet az állami szervekre szűkítetten kezelni, helyteleníti azt a közkeletű felfogást, mely a „szabad” bírói tevékenységet követelő szabadjogi mozgalom hatására csak a bíró szerepét veszi figyelembe, amikor jogalkalmazásról szól.[215] Ugyanakkor a továbbiakban ő is általában a bírói tevékenység vizsgálata kapcsán fejti ki nézeteit.

     A bíró és az alkalmazandó jog viszonyát, valamint Somló ez irányú véleményét már érintettük a jogértéktani vizsgálódások kapcsán. A szabadjogi mozgalommal szemben elfoglalt álláspontja fényt derített a jog és a bíró viszonyáról alkotott felfogására is. Általános szabályként állapította meg, hogy „a szabály alkalmazója a szabályhoz van kötve”,[216] tehát a bíró is az általa alkalmazott joghoz. Felmerül azonban a kérdés: mit tesz a bíró, ha a konkrét eset elbírálására nem talál alkalmazandó jogszabályt, vagyis ha a jog hézagával kerül szembe? Mint láttuk, Somló sem de lege lata — a pozitív jog szempontjából —, sem jogdogmatikai szempontból nem ismeri el a joghézagot, és az ezáltal indokolt szabadjogi mozgalmat sem. Elismeri ezzel szemben a joghézagot de lege ferenda, azaz a jog helyességének szempontjából.

     Érvelése, amit pozitív jogi és jogdogmatikai síkon a joghézaggal szemben kifejt, mint már rámutattunk, nem meggyőző. Fő érve, hogy a jog a bírói tevékenység határait vagy szigorúan, vagy szabadon állapítja meg; és amennyiben szabadon, úgy felhatalmazhatja a bírót saját belátása szerinti döntésre is. Somló szerint ez esetben a jog maga írja elő a bírónak e tevékenységet, tehát nem lehet joghézagról beszélnünk. Somló felfogása formálisan intézi el a kérdést. Ugyanis éppen ama tényből, hogy a jog a bírónak szabad mozgási teret biztosít, következik, hogy a jogalkotó már előre számolt ama lehetőséggel, hogy a bíró elé jogtól szabályozatlan kérdések szintén kerülhetnek.[217] A joghézaggal szemben Somló által felhozott érv tehát jelentheti éppen a joghézag elismerését is.

     Somló később még részletesebben fejti ki a joghézagra vonatkozó nézetét. A szokásjoggal kapcsolatban merül fel ismét a kérdés: a bírói szokásjogban nem láthatjuk-e éppen a jog logikai zártságának cáfolatát? Somló szerint a bíró „nemcsak a szabály jogi természetét teremti meg, hanem a tartalmát is”.[218] Ebből talán arra következtethetnénk, hogy a bírói tevékenység egyúttal jogalkotás, s mint ilyen, a jog hézagainak kitöltését célozza. Somló jogforrástana azonban cáfolja e feltételezést. A bírót ugyanis másodlagos jogforrásként fogja fel, aki „meghatározott esetekben konkrét jogtételek felállítására van kötelezve”, s „alátartozik azon különleges jogtartalmi rendelkezéseknek, amelyeknek köszönheti [¼] létesülését”.[219] Kérdésünk szempontjából ez azt jelenti, hogy a bírói tevékenység a törvénytől kötött, s mivel másodlagos jogforrás, az elsődlegessel szemben alárendelt helyzetben áll. Somló ezzel azonban még nem oldotta meg a problémát, mert a bírónak — mint másodlagos jogforrásnak — az elsődleges jogforrás alá rendeltségéből még csak annyi következik, hogy a bíró nem alkothat az elsődleges jogforrással szembenálló jogot, de az már nem, hogy tevékenységével nem tölthetné ki a jog hézagait.

     Somló azonban nem csupán a bíró másodlagos jogforrási minőségére hivatkozással cáfolja a joghézag létét, hanem azzal is, hogy a szokásjog konstitutív elemévé teszi a jogalkotó hatalom részéről történő elismerést. Ha pedig a másodlagos szokásjog — a bírói szokás — csak a legfőbb (belső) jogforrás elismerésével jöhet létre, úgy a bírói szokás az elismerésig joggá nyilvánvalóan nem lehet, tehát a bíró nem teremtheti meg a szabály jogi természetét — miként Somló ezt előbb állította —, hanem csupán tartalmát. Viszont a szokásjogról szóló résznél láthattuk: irrelevánsnak tartja annak kérdését, hogy a szabály tartalmát a jogi hatalom honnan meríti. A bírói szokás sem játszik tehát előkelőbb szerepet Somló joganalitikai rendszerében, mint a konvencionális szabály.

     Még inkább kizárja a bírói tevékenység szabadságát az ún. référé législatif rendszerére utalással. Ez a némely jogi rendszerben érvényben lévő intézmény a bírói jogszolgáltatás hatásköréből bizonyos kétes eseteket elvon, arra kötelezve a bírói szervet, hogy az ügy eldöntésében a jogi hatalom véleményét kérje ki.[220]

     A référé législatif rendszere tehát a legfelső jogforrást ruházza fel bírói feladatokkal, s minthogy ennek akaratkijelentése — a jogalkotó hatalom természetéből adódóan — a jog jellegével rendelkezik, elesik annak lehetősége, hogy jogi hézag keletkezzék.

     Felmerül azonban a kérdés: mi történik Somló szerint abban az esetben, ha egy jogi rendszer a bírót szigorúan az alkalmazandó jogszabályhoz köti, és ugyanakkor a référé législatif rendszerét sem ismeri — vagyis a bírót az eléje kerülő esetek mindegyikének eldöntésére kötelezi? Mi történik ebben a rendszerben, ha a jog mégis hallgat valamely szabályozandó életviszonyról? Ez esetben Somló elismeri a bírói tevékenység jogkiegészítő szerepét. De — mint mondja — ekkor sem a jogalkalmazás vagy a szükséges jogértelmezés kényszeríti a bírót a jog kiegészítésére, hanem az a jogtartalmi meghatározás, hogy az esetet feltétlenül és bármiként el kell döntenie — tekintet nélkül arra, hogy a jog homályos vagy nem kielégítő, avagy egyáltalán hallgatásba burkolózik.[221] Másrészt ekkor is kizárja a bíró jogalkotó szerepét Somlónak a jogforrástanban már ismertetett s a bírói szokással kapcsolatban ismét felmerülő követelménye, ti. a jogi hatalom közvetlen elismerésének szükségessége. Somló tehát ez esetben sem ismeri el, hogy a felmerülő jogi hézagot a jogi hatalmon kívül más kitöltheti.

     Egyetlen esetre nézve állapít meg Somló jogi hézagot: a „döntő fórum nélküli hézag” esetében. Ezt azonban a bírói, s egyáltalán az állami szervek tevékenységén kívülre helyezi. „Előfordulhat — mondja —, hogy a hézag megvan, azonban nincs oly szerv, amely másodlagos jogalkotás útján ezt pótolná.” Ez esetben illegitim jogalkotás által tartja megoldhatónak a problémát.[222]

     Somló tehát a szabadjogi iskolával szemben a jog logikai zártságának elvét a legmesszebbmenőkig védelmezi. A döntő fórum nélküli hézag esetét kivéve — amelynek azonban csak az alkotmányjog területén lehet jelentősége —, valódi jogi hézagot nem ismer el a pozitív jog (de lege lata) területén. Somló vázolt álláspontjából következik, hogy túlságosan tágan állapította meg a logikai zártság feltételeit. Ismét arra a véleményére utalhatunk vissza, amely szerint a jog a bírónak teljes szabadságot adhat az ügyek elintézésére, s ez már tételes jogi szabályozás.

     Véleményünk szerint a probléma nem azon fordul meg, vajon a kérdéses jogi rendszer felhatalmazza-e a bírót saját belátása szerinti döntésre vagy sem, hanem azon, hogy ténylegesen kerülhet-e a bíró elé olyan eset, amelyet a jog alapján nem tud megoldani. A jog logikai zártságának védelmezői azt mondják, hogy a „jog akkor is beszél, amikor hallgat”, vagyis minden vitás jogeset eldönthető az adott jogrendszer alapján. Valójában azonban az életviszonyok alakulása sokkal gyorsabb és nagyobb variációkat hozhat létre, mint amelyeket a még oly gondos jogalkotó előre láthat. Az analogia legis, illetve ezen túlmenően az analogia iuris ezek közül számos esetben megoldást nyújthat, de még mindig előállhatnak oly esetek, amelyek eldöntésében a bíró nem támaszkodhat a tételes jogi szabályozásra. Különösen gyakori ez az eset a forradalmi jogalkotás időszakában, amikor az életviszonyok bírói szabályozása nem szűnhet meg, viszont a régi jog tekintélyes része már nem alkalmazható, és a jogalkotó sem hozhatja létre rövid idő alatt a tételes szabályozást. Ezen időszakokban a rendeleti szabályozáson kívüli igen nagy szerep vár a bírák tevékenységére. A bírói tevékenység tehát jogot hozhat létre, s természetszerűleg ez a jog nem állhat szemben a tételes jogi szabályokkal.

     Feltehető a kérdés: honnan meríti a bíró ilyen esetekben az általa létrehozott jogszabály tartalmát? A bíró általában azon — uralkodó — társadalmi osztály tudatvilágából meríti a létrehozandó jog tartalmát, amelynek jogát alkalmazza különben, s amelyhez rendszerint személy szerint is tartozik. A bírói tevékenység által létrejött jog tehát nem áll szemben az uralkodó osztály érdekeivel.

     Somló joganalitikai munkásságának legjellemzőbb vonása, hogy a pozitív jog anyagától (amit ő „jogtartalmi” fogalomnak nevezett) elszakadva olyan alapfogalmakat konstruált, amelyek szerinte minden jog számára adottak. Ilyen alapfogalmak: jog, jogalkotó hatalom (állam), szuverenitás, jogforrástani parancs, norma (stb.). Az az absztrakció, amellyel a speciálisból az általánosra következtetett, oda vezetett, hogy a jognak csak formális ismertetőjeleit ismerte el alapfogalmaknak. A valóságtól elszakítva, a jog tartalmát mellőzve azonban nem juthatott a jog megismeréséhez, hiszen a jog legfontosabb oldala, társadalmi funkciója csak a többi társadalmi jelenséggel összefüggésében érthető meg.

     Somló joganalitikai rendszerének legtöbb hibája normativizmusából, illetőleg az újkantianizmusra jellemző apriorisztikus módszeréből fakad. Igen találóak e módszerre Engels sorai: „ez csak a régi, kedvelt, ideológiai, apriorisztikusnak is nevezett módszer [¼], amely valamely tárgy tulajdonságait nem magából a tárgyból ismeri meg, hanem a tárgy fogalmából vezeti le. Először megcsinálják a tárgyból a tárgy fogalmát, azután megfordítják a nyársat és a tárgy mértékévé a képmást, a fogalmat teszik meg. Most már nem a fogalomnak kell a tárgyhoz, hanem a tárgynak kell a fogalomhoz igazodnia. Ha már most egy ilyen ideológus az erkölcsöt és a jogot nem az őt körülvevő emberek valóságos társadalmi viszonyaiból, hanem ehelyett a »társadalom« fogalmából, vagy úgynevezett legegyszerűbb elemeiből konstruálja meg, micsoda anyag áll rendelkezésére ehhez az építkezéshez? Nyilvánvalóan kétféle: először is a valóságos tartalomnak az a szegényes maradéka, amely azokban az alapul vett absztrakciókban esetleg még megvan, s másodszor az a tartalom, amelyet az ideológusunk saját tudatából visz megint bele. És mit talál saját tudatában? Legnagyobbrészt olyan erkölcsi és jogi nézeteket, melyek azon társadalmi és politikai viszonyoknak, amelyek között él, többé-kevésbé megfelelő — pozitív vagy negatív, helyeslő vagy elítélő — kifejezései.”[223]

 

 

(3)

Utolsó évtizedbeli munkássága

 

Az 1905–1907-es évek munkásmozgalmának fellendülését 1908–1910 között nemzetközi méretekben a hanyatlás váltotta fel. Magyarországon a fellendülés évei sem hoztak maradandó eredményt, mert a munkásosztály vezetője, a szociáldemokrata párt, illetőleg a vezető értelmiség mozgalma, a radikalizmus, reformista politikájának köszönhetően nem ismerte fel a társadalom legégetőbb problémáit. A választójogért folytatott harcra összpontosították a haladó erőket s ezzel a darabont-kormánynak a leghasznosabb támogatást, azt a mentődeszkát nyújtották, amit az uralkodó osztály egy számára rendkívül veszélyes időszakban használhatott fel.

     A munkásmozgalom hanyatlásának éveiben, 1908 és 1910 között a szociáldemokrata párt egyre inkább polgári érdekeket kifejező s polgári nézeteket valló párt lett. Már az előzőkben rámutattunk a polgári radikálisok szűk osztályérdekekre méretezett politikájára s téves nézeteire, főleg a nemzeti politika vonalán. „A szociáldemokrata párt ideológiája ebben az időben (1908 után!) egyre nyíltabban revizionista, polgári ideológia lett; a magyar társadalom alapvető kérdéseiben átveszi a polgári radikálisok nézeteit és azokat közvetíti a munkástömegek felé. (A Társadalomtudományi Társulat szabad iskoláján, a Huszadik Századon keresztül.)”[224] Ha figyelemmel kísérjük a Huszadik Század ekkori évfolyamait, szembetűnő a polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia ideológiai és mozgalmi összefonódása. A radikális mozgalomban az 1905. évi belső válság utáni balratolódás, a szociáldemokrata mozgalomban pedig az 1905–1907-es évek utáni jobbratolódás közös szintre emelte a két mozgalmat.

     Az 1908–1901-es években észlelhető hanyatlást 1911–1912-ben ismét fellendülés váltotta fel a munkásmozgalomban. Ezt a fellendülést a szociáldemokrata párt vezetői nem használták fel a forradalmi helyzet kialakítására, hanem igyekeztek lecsendesíteni a munkásosztály megmozdulásait. A sokrétű osztályellentétek között, amik a világháború előtti magyar társadalmat jellemezték, nem volt a munkásosztálynak olyan pártja, amely helyes társadalmi és nemzetiségi politikával megakadályozhatta volna az első világháború kirobbantását és annak katasztrofális következményeit.

     Bár a radikális mozgalom vezetői között akadtak olyanok — mint Jászi Oszkár is —, akiknek figyelmét a legégetőbb politikai kérdések felkeltették, a megoldást — mint korábban láttuk — helytelen úton keresték. Jászi Oszkárnak egyik Somlóhoz írott leveléből[225] például kitűnik, hogy helyteleníti a magyar munkásmozgalom közömbösségét a nemzeti kérdéssel szemben. Ugyanakkor a hibákért a felelősséget a marxista ideológiára, annak „túlzott internacionalizmusára” hárítja, s revízió alá veszi a marxizmust. A radikális és szociáldemokrata mozgalom egyik döntő hibaforrásává változott, hogy nem tudták összeegyeztetni a nemzeti hagyományok ápolását az internacionalizmussal. Vagy teljesen elhanyagolták a nemzeti hagyományok ápolását, vagy csatlakoztak az uralkodó osztály nacionalista politikájához.

     Somló 1907-től kezdve egyre inkább elszakadt a radikális mozgalomtól, s tudományos témaválasztásában is a társadalmi hatóokok vizsgálatát célzó jogszociológiától a helyes jog s a jogfogalom kutatására irányítja figyelmét. A tudományos munkássága irányában és politikai felfogásában bekövetkezett változást csak részben indokolhatja az a hatás, amelyet az újkanti jogfilozófia stammleri formájában a magyar jogtudományra s elsősorban a jogfilozófiára gyakorolt. Annak, hogy elfordulva a jogszociológiától, Somló a társadalmi élettől elvonatkoztatott problémák felé fordult, az előbbinél sokkal inkább ható okát éppen a polgári radikálisok helytelen nemzeti politikájában kereshetjük.

     Somló 1905-ben Kolozsvárra került. A várost barátja, Jászi Oszkár előtte mint a nacionalista politika főfészkét jellemezte. Kolozsvár nacionalista légköre bizonyára erősen megragadta a fiatal tudóst, s még inkább aláhúzta azokat a hiányosságokat, amelyek a radikális politikát ilyen vonatkozásban jellemezték. Nagyvárad, a polgári progresszió városa után Kolozsvár arisztokrata légkörével és nacionalista szellemével hatott rá. Kolozsvárra kerülésekor az ottaniak nem szívesen fogadták a radikális beállítottságáról ismert tudóst. A román–magyar nemzetiségi súrlódásokat nap mint nap tapasztaló, s a bekövetkező veszedelemtől félő vezető körök a nacionalizmus politikájához menekültek. Nacionalista szemszögből nézve pedig a radikálisok politikája — mint ellenkező, s egyben szintén helytelen véglet — csak ellenkezést válthatott ki. Kolozsvár és nacionalista szelleme azonban végül is győzőtt Somló felett. Bár Somló belső átalakulására bizonyítékokra nem lelünk, naplójának olvasása arról győz meg bennünket, hogy az átalakulás útja a kolozsvári társaságba beilleszkedésen, a kolozsvári arisztokrata körökkel való kapcsolaton keresztül vezetett.

     1920 körül írott Állambölcseleti jegyzeteiből (amelyek kéziratban maradtak fenn) minden kétséget kizáróan állapítható meg Somlónak a radikális mozgalommal való teljes szakítása. Az 1905–1907-es évek radikális Somlója 1920-ra a konzervativizmus meggyőződéses képviselőjévé alakult át! A konzervatív politika dicsőítése hangzik ki e soraiból is: „A konzervativizmus nem stagnálást jelent, hanem nagyon megfontolt és óvatos haladást. Ez az egészséges tempó. Ettől két irányban lehet eltérni az állami élet betegsége felé. Az egyik a megátalkodott makacs megállás, siketség és vakság minden szükséges reformmal szemben. A másik a liberalizmus — a radikalizmus vak rohanása a forradalom irányában.”[226]

     1914-ben a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjai, s így a magyarországi szociáldemokrata párt is Lenin és a bolsevikok figyelmeztetése ellenére elárulták a munkásosztály nemzetközi összefogásának, az imperialista háború elhárításának ügyét. Megszavazták a háborús hiteleket, s hozzájárultak ahhoz, hogy az egyik nemzet munkásosztálya a másik ellen fegyverrel álljon szembe. A szociáldemokrata pártok opportunizmusa a munkásosztályt és általában a szocialista mozgalmat kompromittálta a széles közvélemény előtt. A háborúval szembenállók körei a szociáldemokrata párt politikáját azonosították a munkásosztály politikájával, s ezen túlmenően a szocialista politikával. A szociáldemokratáknak az első világháborúban tanúsított magatartása Somlót is téves következtetésekre vezette a munkásosztály internacionalizmusát illetően. „A munkásságnak az a nemzetközi szolidaritása, amelyet a szocializmus affectál, a valóságban sohasem volt meg. Jól mutatta ezt a háború, amelyben a nemzeti együvé tartozás erősebbnek mutatkozott az osztályszolidaritásnál. A »világ proletárjai egyesüljetek«-et még csak meg sem kísérelték érvényesíteni a győzők szocialistái, akik uralmon vannak.”[227] Somló e soraiból az tűnik ki, mintha a győző államok proletáriátusát okolná a katasztrófáért, mely a magyar nemzetre zúdult.

     Vessünk egy pillantást Somló tudományos útjának néhány mérföldkövére az 1910–1920. évek közötti időben. Ez az időszak hozza meg Somlónak a külföldi hírnevet, a nemzetközi, főleg német tudományos világgal a kapcsolatot. A kolozsvári egyetem almanachjának folyamaiból értesülhetünk, hogy 1910-ben Somló az Internazionale Vereinigung für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie rendes, 1921-ben pedig már választmányi tagja. 1912-ben a Deutsche Gesellschaft für Soziologie rendes, 1916-ban pedig választmányi tagjai közé iktatja az akkor már európai hírű tudóst. 1912-ben a brüsszeli Institut de Sociologie által szervezett Intermédiaire Sociologique választott tagja.

     1912 és 1916 között írja a Juristische Grundlehre művét, amit Kelsen segítségével 1916-ban Mohr által akar kiadatni, ennek sikertelenségével azonban F. Meiner adja ki.[228] A könyvet megjelenése után a bel- és külföldi jogtudomány vezéralakjai meleg szavakkal üdvözlik. A gratulálók között olvashatjuk a magyar jogtudomány olyan jeles képviselőinek leveleit, mint Szladits Károly, Finkey Ferenc, Szászy-Schwarz Gusztáv. Elismerő szavai mellett Szladits hiányolja a pozitivista jogbölcselet méltatását,[229] Szászy-Schwarz pedig megígéri, hogy a Jogállam hasábjain beható tanulmányt fog írni róla.[230] A külföldi, német jogfilozófusok közül Stammler, Kelsen, Kohler keresik fel leveleikkel a szerzőt a mű megjelenése alkalmából. Stammler azt írja, hogy elkezdte a mű olvasását, és szeretne róla bővebben elbeszélgetni.[231] Kohler, az újhegeliánus jogfilozófus az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie hasábjain kritikai cikket ír a munkáról. Érdemeinek elismerése mellett túlzottan analitikus jellegét, a hegeli filozófia elhanyagolását rója fel fő hibaként.[232] Verdross Eine ungarische Rechtstheorie címmel ír cikket a munkáról. Somlóról úgy emlékezik meg, mint aki az osztrák generáció — Merkl és Kelsen — mellett Binder s az újkanti jogfilozófia egyik leghívebb követője.[233] Az említetteken kívül Somlót még számos neves magyar és külföldi jogtudós ünnepelte könyve megjelenése alkalmából, ami bizonyítja, hogy a központi hatalmak számára sikertelen háborús évek kedvezőtlen légkörében is milyen nagy visszhangra talált Somló műve.

     A háborús évek — bár munkájának elismerését hozták — mégis nagyon megviselték Somlót. Naplójának tanúsága szerint a háború kitörése olaszországi útjáról szólította vissza. Alig múlt el néhány hét, s Somló máris a háborútól irtózó entellektüell hangján szólal meg: „A mai kulturember szükségképpen háborúellenes. Azt hiszem, a többi mind csak csinálmány.” Két héttel később naplójából a nemzetközi jog kiábrándult professzorának hangja szól: „A nemzeti politika csinálja meg az állam határait, az gyűjti össze azokat az erőket, amikből államok lesznek. A többi csak parányi időközi kérdés.”[234] A háború borzalmainak elképzelése ébresztette fel néhány percre az újkanti jogfilozófia élettől elvonatkoztatott tanainak mesterét. Hányszor állította az etikát a politika fölé, vallva, hogy a hatalomnak erkölcsi korlátai vannak; s hirtelen szembetalálja magát az imperialista politika borzasztó eszközével, a háborúval. „Ha ez a végső ratio — teszi fel a kérdést —, amely minden politika mögött ott lappang, s amely időnként előtör, minek azt a vékony szövedéket szövögetni, amely ezeket a borzalmakat eltakarja? Hogy ide ne kerülhessen a sor, ez volna minden valamirevaló politikának egyetlen érdemes vezérelve.”[235]

     Kolozsvár egyik kerületében megválasztják a bevonultak hozzátartozóit támogató bizottság elnökévé, s így alkalma nyílik bepillantani a háború okozta anyagi nyomor mélyére. Természetszerűleg vetődik fel benne a kérdés: mire jó mindez a szenvedés? Miért állanak egymással szemben a nemzetek? Vajon a „panszlavizmus”, az „angol üzleti szellem” vagy éppen a „nemzeti eszme kitörése” okozta?[236] Keresi az összefüggéseket Somló, s nem találja meg a magyar tragédia okát az uralkodó osztály politikájában. A társadalmi jelenségek vizsgálatától elforduló tudós a maga nagypolgári környezetében értetlenül áll szemben a háborúval, s bár egyéni adakozásra, segítségre mindig szívesen nyújtja kezét, nem látja meg, hol a helye.

     Az 1918-as polgári demokratikus forradalom Somlót Kolozsvárott érte. A forradalom után régi baráti köréből Kunfi és Jászi miniszteri tárcához jutott. Ez a fordulat tette lehetővé, hogy Somló is elérje régi vágyát: a budapesti katedrára kerül és sajátját adja át ekkor a tanítványaként felnőtt Moór Gyulának. 1918 novemberében Lovászy Márton — a Károlyi-kormány kultuszminisztere — leiratban Somló meghívását kívánta a budapesti jogi kartól. A kar titkos szavazás útján egyhangúlag hívta meg az Általános jogtan és jogi encyklopedia tanszékére. 1918. december 3-án kinevezését is megkapta.[237]

     Bár a budapesti katedrára a győzelmes polgári forradalom juttatta Somlót, ő maga már távol állt a forradalomtól, sőt a polgári progressziótól is. Még kevésbé tudta megérteni a polgári forradalmat követően megszülető első szocialista rendszer, a Tanácsköztársaság célkitűzéseit. Somló a kolozsvári környezetben konzervatívvá lett, s a forradalomtól irtózó konzervatív szemével csak a hibákat vette észre. 1903-ban még azért tiltakozott az idős pedagógusok oktató tevékenysége ellen, mert az öregek természetes konzervativizmusa gátolja őket az új idők célkitűzéseinek megértésében. Az 1919-es év Somlója még csak 46 éves volt, s máris az öregkor konzervativizmusába hanyatlott. A proletár államvezetéssel szembenálló tudós a forradalomban csak „rendetlenséget”, kegyetlenséget” látott. Nyilván az 1919-es tanácsköztársaságról alkotott szubjektív képét vázolja egyik kéziratos jegyzete, amelyben a forradalomról ír: „Amíg az államot erős abroncsok tartják össze, az emberek többsége nyugodtan jár a saját dolga után és tudatában van annak, hogy az állam dolgai nem őreá vannak bízva. Ha azonban egy forradalom megállítja az állam gépezetét, ezrével szaladnak a hivatalokba abban a hiszemben, hogy ők a hivatottak azt megindítani. Amíg az állam kormánya gazdátlan, mindenki babrál rajta [¼]. S ha Péter látja, hogy Pálnak, aki tegnap még semmi sem volt, sikerült fontos emberré válnia, akkor Péternek sincs nyugta többé a kaptafák között, vagy az iktatókönyv mögött. A parancsolás váratlanul megkóstolt bora megrészegíti a hozzá nem szokottakat, s ittasságukban százszor keményebben fogják a gyeplőt, mint azok az elnyomók, akik ellen felemelkedtek [¼]. Ily módon ezer harsogó szózat kel egymással versenyre. S nem éppen a legjobbak, de mindenesetre a legkevésbé kényesek azok, akik ebben az undok tülekedésben a leghangosabbak.”[238]

     Érthető, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Somló a formálódó Horthy-rendszerben is megmaradhatott katedráján—annak ellenére, hogy a polgári forradalom kormánya juttatta tanszékéhez. Az ellenforradalom győzelme után a Pázmány Péter Tudományegyetem tanácsa elrendelte, hogy a karok vegyék revízió alá az 1918. október 31-e óta történt kinevezéseket, a Tanácsköztársaság kinevezéseit pedig már eleve érvénytelennek nyilvánította. Somló Bódog kinevezését a jogi kar ennek ellenére egyhangúlag fenntartandónak mondotta és ilyen értelemben intézett felterjesztést a kultuszminiszterhez.[239]

     A háború utáni súlyos gazdasági helyzet s főként az általa oly nagyon kedvelt Erdélynek, és szűkebb pátriájának, Kolozsvárnak elvesztése nagy fájdalommal töltötte el Somlót. Benne is, mint annyi kortársában, felmerült a kérdés: miért volt mindez? De miként 1914-ben a háború okára nem tudott feleletet találni, 1920-ban sem látta meg a háborús pusztítások igazi okát a társadalmi viszonyokban, az uralkodó osztályok politikájában, a szociáldemokrata párt opportunizmusában. Az összeomlás okait kutatva ama tétlen nemzeti fájdalom hangját szólaltatta meg Somló is, amely a felelősséget a külpolitikai tényezőkre akarta áthárítani, s amelyből a két világháború közötti magyar közélet egyik legreakciósabb áramlata, a revizionizmus született meg. A politikai eszmetörténet híres alakjának, Machiavellinek politikai felfogását tárgyalva írja: „a mi külön magyar tragédiánk nagyon is a Machiavelli recipéi szerint folyt le és folytatódik. így nekünk, akiknek politikájában minden más inkább volt, csak machiavellizmus nem, van okunk rá Machiavelli iránt érdeklődni.”[240]

     Nem csupán a háború kirobbantásának bűne alól akarja tisztára mosni Somló a magyar uralkodó köröket, de az új, ellenforradalmi rendszer támogatására is felszólítja az elnyomott osztályokat. Eudaimonizmusnak bélyegzi azt az államrendszert, amely az egyén javának biztosításából indul ki. Dicsőíti az állami mindenhatóságot, mely szerint a közösség érdekeinek védelmezője. Az állami mindenhatóságot bizonyára azért dicséri, mert nem volt a magyar uralkodó osztályok politikájában machiavellizmus!? „Az állam nem az egyénért van — írja —. Ahogyan nem az egyén jóléte az ethika legvégső szava, úgy az állam végcélja nem lehet a boldogság. Az állam nem a bőség szarúja, amely alá ki-ki odatartja iszákját azt lesve, hogy vajjon mi hull belé. Az állam nem a jogokon, hanem a kötelességeken nyugszik. Az állam akár szétmorzsolhatja kerekei között az egyes embert, ha célja úgy kívánja.”[241]

     Somló életének, tudományos munkásságának fonala hirtelen, tragikus módon szakadt meg. 1920. szeptember 28-án Kolozsvárra utazott és édesanyja sírjánál öngyilkos lett. Hogy mi okozta e tettet, bizonyosan nem tudhatjuk, csak következtethetünk arra, hogy a még fiatal, alig negyvenhét éves Somló miért dobta el magától az életet. Talán a döntő motívum, amely őt e lépésre indította, szeretett Erdélyének elvesztése volt. Naplójának feljegyzéseit olvasva sokszor bukkan elibénk a szép erdélyi tájakat élvező tudós, aki egy-egy szép útszakaszt, völgyet a művész szemével is tudott nézni. Hogy a háború pusztításai és az ország területi veszteségei érzékenyen érinthették, annak bizonyítékát abban láthatjuk, hogy minden vagyonát a Területvédő Ligára hagyta.[242] Halálának másik fő motívumát emberi életének küzdelmes szenvedésében találhatjuk. Szerencsétlen házassága Bánóczi Margittal, akit kétszer vett el és kétszer vált el tőle, de még inkább szeretett édesanyjának 1915-ben bekövetkezett halála az érzelmi magányosság terhét rótta az amúgy is érzékeny lelkű emberre.

     Somló halála nagy részvétet váltott ki a tudományos életben. Jog- és társadalomtudományi folyóirataink majdnem kivétel nélkül méltatták az elhalt tudós munkásságát. De talán a legszebb emléket barátja, Moór Gyula állította néki. Halála után kiadta utolsó — töredékes — munkáját, amelyből arra következtethetünk, hogy Somló egy általános filozófiai rendszert akart kiépíteni azon építőkövek segítségével, amelyeket már a Juristische Grundlehre kifejtésében is felhasznált.

     Somló tudományos munkásságának utolsó évtizede a marxizmus mérlegével mérve csak negatívan értékelhető. A pozitivista Somló egyes kérdésekben lehetett haladó, ha egész munkássága akkor sem állítható a magyar jogelmélet haladó hagyományai közé. Az újkantiánus Somló ezzel szemben kimondottan reakciós, néha tudatosan, de olykor csak a tények félreismerése miatt.

     Somló elszakadt a radikalizmustól, s ezzel még attól a reformista polgári progressziótól is, amelyet ez az irány képviselt. Kolozsvár nacionalista légkörében konzervatív nagypolgárrá alakult át, aki egyáltalán nem értette meg a feltörekvő társadalmi mozgalmakat, sőt ezekkel érzelmileg és tudatosan is szembe fordult, végül pedig az ellenforradalmi rendszer támaszává vált. Kétségtelen ugyan, hogy állambölcseleti feljegyzéseinek legnagyobb része nem látott nyomtatásban napvilágot, mégis, tudományos és főleg emberi megítélésekor ezeket nem mellőzhetjük.

     E korszakban kiadott munkái az újkantiánus irányzathoz sorolhatók. Mint ilyenek, a társadalmi élet jelenségeitől elszakadva a „tiszta filozófia” kategóriáinak köntösébe öltöztetik a jogelmélet problémáit. Ez az irányzat és szemléleti mód — hiszen az újkantiánus irányzatban éppen a módszerre helyeződik a súly — csak látszólag mentes a társadalmi vonatkozásoktól. Már a jogértéktani vizsgálódásokkal kapcsolatban bemutattuk az újkanti irányzat társadalmi szerepét. Az újkanti irány azáltal, hogy a jogfilozófiai vizsgálódás köréből kizárja a jog társadalmi összefüggéseit és a priori kategóriákból indul ki, eltereli a figyelmet a jelenkor államának és jogának funkciójáról.

     Somló újkantiánus korszakának mérlegét ugyan negatívnak találjuk, mégis helytelen lenne, ha fontos érdeméről megfeledkeznénk. Somlót megelőzően ugyanis a magyar jogfilozófiában két ellentétes és helytelen gyakorlat alakult ki a nemzetközi kapcsolatrendszert illetően. A Pulszky és Pikler előtti jogfilozófia (például Pauler Tivadar és Esterházy munkássága) a külföldi, főleg német észjog szolgai utánzata. Pulszky és Pikler érdeme, hogy a magyar jogbölcseletet kiszakították ebből az idejétmúlt és terméketlen irányzatból, önállóan, pozitivista alapon építve ki saját rendszerüket. Bár önállóságukhoz sok szó férhet, pozitivizmusok okán ők jelentik a polgári magyar jogfilozófia viszonylag haladó irányát. Munkásságuk azonban szűk nemzeti körben fejlett ki, s nem vált ismertté az ország határain túl. Somló volt az első magyar jogfilozófus, akinek munkásságát Európa-szerte ismerték, munkáinak világos gondolatfűzése, sokszor eredeti felfogása kivívta nem csupán a hazai neves jogtudósok, de ezen túlmenően a nemzetközi tudományos világ nagyrabecsülését is.



Nagyné Szegvári Katalin, jelenleg az ELTE ÁJK egyetemes jogtörténeti tanszékének emeritus professzora, fővárosba költözése, majd aspirantúrája előtt tudományos pályáját a Szegedi Tudományegyetemen kezdte, az állam- és jogelméleti tanszék kebelében egyetemi tanársegédként (1952–55). Az ezen időszakot felölelő jogelméleti tárgyú emlékezéseit Varga Csabával az elmúlt évtized második felében folytatott beszélgetésében idézte fel, amelynek sajtó alá rendezett közlésére a Jogelméleti Szemle egy későbbi számában kerül majd sor.

* Szegvári Katalin Somló Bódog jogelméleti munkássága [gépelt kézirat kemény kötésbe kötött másodpéldánya] (Szeged 1952–1953) 96 + 9 o. A jelen szöveget sajtó alá rendezte Varga Csaba (az OTKA T 32156. számú kutatása keretében). Nagyné Szegvári Katalin professzor asszony közel másfél évtizede, a rendszerváltás hajnalán volt szíves a sajtó alá rendező rendelkezésére bocsátani kézirata eredeti gépiratának egybekötött másodpéldányát archiválás és kellő gondozással történő közzététel céljából. A kézirat fél évszázadon keresztül szunnyadva is „az egerek kritikájától” érintetlennek, sőt a Somló Bódogot érintő irodalmunk fájdalmas és alig magyarázható szegényességében egyenesen alapot biztosítóan revelatív erejűnek, vállalhatónak bizonyult. Mivel a szerzője által publikálásra nem előkészített textusról van szó, szöveggondozásom javarészt némi akkori aktualitástól eltekintő (összterjedelmében mintegy hét kéziratoldalnyi) rövidítésre, stiláris frissítésre és az irodalmi hivatkozások bizonyos mérvű egységesítésére irányult. Jelen közzététele így a tudományos múltunk korpuszba foglalása gyakorlatilag soha be nem fejezhető feladatán túl mai aktualitásainkban hézagpótló jelentőségű, aminek ugyanakkor folytatásra, felülvizsgálatra, újraértékelésre kell ösztönöznie mai korunk kutatóit.

[1] Vö. Bolgár Elek Durkheim szociológiája (Huszadik Század 1918), 257–258. o.

[2] Somló Bódog Szociológia (Budapest–Pozsony  1901), 4. és 14. o.

[3] Pikler Gyula Az emberi egyesületek alapeszméje, 60. o.

[4] Vö. Pulszky Ágoston A jog és állambölcsészet alaptanai (Budapest 1885), 103–105. o., valamint Maine A jog őskora (Budapest 1875), 103. o.

[5] Somló, 19. o.

[6] Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete.

[7] Somló, 39. o.

[8] Uo. 29–36. o.

[9] Uo. 43–44. o.

[10] Pikler Gyula A jog keletkezéséről és fejlődéséről (Budapest 1897), 48. o.

[11] Vö. Pulszky A jog és állambölcsészet alaptanai, 35. o.: „Az emberi közösség viszonyai […] nemcsak közvetlen tapasztalat által ismerhetők meg és törvényeik csupán részben vonhatók le az összes társadalmi jelenségek szemléletéből. A társadalmi tudat és cselekvőség mindig egyesekre vezethető vissza, magyarázata az egyesek szellemi alkatából és helyzetéből következik, a társadalmi tudományok tehát, amennyiben deduktív jellegűek, közvetlenül a lélektanon, a psychologián alapulnak.”

[12] Somló Bódog Törvényszerűség a szociológiában (Budapest 1898), 5. o.

[13] Somló Szociológia, 54. o.

[14] Uo. 56. o.

[15] Somló Bódog Állami beavatkozás és individualizmus 2. kiad. (Budapest 1907), 4–6. o.

[16] Uo. 94. o.

[17] Uo. 100. o.

[18] Somló Bódog Jogbölcseleti előadások (Kolozsvár 1906), 86. o.

[19] Uo. 87. o.

[20]Karl Marx – Friedrich Engels Válogatott levelek (Budapest: Szikra 1950), 280. o.

[21] Somló Bódog ‘A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról’ Huszadik Század (1903), 398. o.

[22] Uo. 401. o.

[23] Vö. Pikler Gyula A jog keletkezéséről…, 189. o.

[24] Somló Jogbölcseleti előadások, 33. o.

[25] Somló Bódog A nemzetközi jog bölcseletének alapelvei (Budapest 1898), 20. o.

[26] Somló Bódog Jogbölcselet (Budapest – Pozsony 1901), 49. o.

[27] Somló Állami beavatkozás…, 20. o.

[28] Uo. 14. o.

[29] Somló Jogbölcseleti előadások, 71. o.

[30] Uo. 71–74. o

[31] Pikler Gyula A jog keletkezéséről…, 190–191. o.

[32] Somló Állami beavatkozás¼, 46–47. o.

[33] Somló Jogbölcseleti előadások,  42. o.

[34] Uo. 43. o.

[35] Loria Szociológia (Budapest 1904), 90. o.

[36] Finkey Ferenc A tételes jog alapelvei és vezéreszméi (Budapest 1908), 418. o.

[37] Somló Jogbölcseleti előadások, 36–37. o.

[38] Uo. 109–111. o.

[39] Uo. 114. o.

[40] Felix Somló ‘Das Problem der Rechtsphilosophie’ in Verhandlungen des Internationalen Kongresses für Philosophie Heidelberg (Heidelberg 1908), 1057. o.

[41] Somló Bódog Törvényszerűség a szociológiában, 5. o.

[42] Somló Bódog ‘A 20. század szociológiája’ in A Budapesti Napló albumnaptára (Budapest 1907), 47. o.

[43] Vö. Pikler A jog keletkezéséről…, 157. o.: „a már kiképzett ideg-, illetőleg lelki folyamatok határozzák meg az újonnan alakulókat. Az a belátás, hogy valamely cselekvési mód egy szükségletet kielégíteni képes, azon idegrendszerbeli tény korrelativuma, hogy valamely idegfolyamat egy másik idegfolyamattal összhangban van, azt erősíti, a belátás voltakép e tény eszméletre jutása.”

[44] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Párizs, 1905. V. 6-án és VII. 22-én [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[45] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Párizs, 1905. III. 1-én [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[46] Méray-Horváth Károly Társadalomtudomány, mint természettudomány (Budapest 1912).

[47] Émile Durkheim A szociológia módszere (Budapest 1917), 26. és 132. o.

[48] Somló Bódog ‘Méray kultúrfiziológiája’ Huszadik Század (1905), 321. o.

[49] Auguste Comte Szociálfilozófiai értekezések (Budapest 1904), 110. o.

[50] Durkheim, 143–144. o.

[51] Sztálin A dialektikus és a történelmi materializmusról A leninizmus kérdései (Budapest: Szikra 1951), 685. o.

[52] Vö. Bolgár Elek ‘Durkheim szociológiája’ Huszadik Század (1918), 269. o.

[53] Felix Somló Zur Gründung einer beschreibenden Soziologie (Berlin & Leipzig 1909), 33. o.

[54] Méray-Horváth, 18. o.

[55] Uo. 245. o.

[56] Uo. 183. o.

[57] Uo. 253. o.

[58] Somló Méray kultúrfiziológiája’, 315. o.

[59] Uo. 322. o.

[60] Somló Bódog ‘A gazdaság őskorából’ Huszadik Század (1909), 123. o.

[61] Uo. 1. o.

[62] Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete (Budapest: Szikra 1949), 178–179. o.

[63] Somló, 134. o.

[64] Somló Bódog ‘Ősgazdaság és marxizmus’ Huszadik Század (1910),  131. o.

[65] Durkheim, 76. o.

[66] Uo. 149. o.

[67] Uo. 105. o.

[68] Vö. Durkheim, 154–155. o.

[69] Somló Zur Gründung…, 11. o.

[70] Uo. 23. o.

[71] Uo. 34. o.

[72] Vö. uo. 36–40. o.

[73] Pikler Gyula ‘Lélektan és társadalmi tudomány’ Huszadik Század (1907), 118–119. o.

[74] Uo. 113. o.

[75] Pikler Gyula ‘Objektív szociológia és induktív logika’ Huszadik Század (1907), 233–234. o.

[76] Lenin Materializmus és empiriokriticizmus (Budapest: Szikra 1949), 48. o.

[77] Pikler Gyula ‘Az »objektív szociológia« visszavonása, az »epifenomenonok« és az anyagcsererendszerek’ Huszadik Század (1907), 310. o.

[78] Somló Bódog ‘»Objektív szociológia« és induktív logika’ Huszadik Század (1907), 213–214. o.

[79] Somló Bódog ‘Viszontválasz Pikler Gyulának az objektív szociológia tárgyában’ Huszadik Század (1907), 460. o.

[80] Mód Aladár Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért (Budapest: Szikra 1951), 313–315. o.

[81] Uo. 317–320. o.

[82] Mérey Gyula Magyar politikai pártprogrammok 1867–1914 (Budapest 1934), 290. o.

[83] Mód, 325. o.

[84] Uo., 347. o.

[85] Jászi Oszkár ‘Szocializmus és hazafiság’ Huszadik Század (1905), 5. o.

[86] Jászi Oszkár Mi a radikalizmus? (Budapest: Országos Polgári Radikális Párt 1918), 6. o.

[87] Uo. 18–19. o.

[88] Uo. 13–14. o.

[89] Uo. 9. o.

[90] Mérei Gyula A polgári radikalizmus Magyarországon 1900–1919 (Budapest 1949), 13–14. o.

[91] Jászi Oszkár ‘Kulturális elmaradottságunk okairól’ Huszadik Század (1905), 3–5. o.

[92] Somló Bódog ‘A jogbölcselet tanítása’ Jogállam (1902), 6l. o.

[93] Somló Bódog ‘A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról’ Huszadik Század (1903), 403. o.

[94] Uo. 405. o.

[95] A felterjesztés teljes szövege megtalálható a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában.

[96] A memorandum szövege megtalálható a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában.

[97] Nagyváradi Napló (1903. június 4.).

[98] Alkotmány (1903. június 6.).

[99] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Budapest, 1904. III. 20. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[100] A felhívás teljes szövege megtalálható a Huszadik Század (1905) Szemle-rovatában.

[101] Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Párizs, 1905. V. 6. és Szabó Ervin levele Somló Bódognak, 1905. IV. 9.) [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[102] Vö. Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Párizs 1905. V. 21. és VI. 4. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[103] ‘A Társadalomtudományok Szabad Iskolája taggyűjtő felhívása’ Huszadik Század (1906), 539–540. o.

[104] Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Budapest, 1904. .X. 19. [Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár].

[105] Somló a Jogbölcseleti előadások hasábjain veti fel először e kérdést.

[106] Felix Somló ‘Das Verhältnis von Soziologie und Rechtsphilosophie, insbesondere die Förderung der Rechtsphilosophie durch die Sociologie’ Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie [Berlin] (1910), 564. o.

[107] Vö. Somló Jogbölcseleti előadások, 109–114. o.

[108] Somló ‘Das Verhältnis¼’, 564. o.

[109] Uo. 565. o.

[110] Vö. Rudolf Stammler Die Lehre von dem richtigen Rechte (Halle 1926), 39. o.

[111] Uo. írja Stammler (45. o.): „Die theoretische Rechtslehre ist Methodenlehre.”

[112] Somló ‘Das Verhältnis¼’, 567. o.

[113] Somló Bódog ‘A jog értékmérői’ Huszadik Század (1910), 3. o.

[114] Uo. 2. o.

[115] Moór Gyula Stammler „Helyes jogról szóló tana” (Budapest 1911), 37. o.

[116] Stammler Die Lehre¼, 45. o.

[117] Moór, 37. o.

[118] Uo. Stammler-idézet, 45. o.

[119] Somló ‘A jog értékmérői’, 3. o.

[120] Moór, 58. o.

[121] Somló, 10. o.

[122] Uo. 11. o.

[123] Rónai Zoltán ‘A helyes jog tudománya’ Huszadik Század (1911), 271. o.

[124] Rónai Zoltán ‘Értékmérő és érdekmérlegelés’ Huszadik Század (1911), 220. o.

[125] Rónai Zoltán ‘A helyes jog tudománya’, 273. o. és uő. ‘Erkölcsi érzelmek és társadalmi érdekek a jogpolitikában’ Huszadik Század (1910), 505. o.

[126] Pikler A jog keletkezéséről…, 94. o.

[127] Rónai ‘A helyes jog¼’, 281. o.

[128] Rónai ‘Erkölcsi érzelmek¼’, 507. o.

[129] Somló ‘A helyes jog¼Huszadik Század (1910), 392. o.

[130] Rudolf Stammler A helyes jog Előadás a Magyar Jogászegyletben (Budapest 1908), 28. o.

[131] Somló ‘A jog értékmérői’, 12. o.

[132] Somló ‘Mégegyszer a helyes jogról’ Huszadik Század (1911), 71. o.

[133] Somló ‘Újból a helyes jogról, és egy helytelen cikkről’ Huszadik Század (1911), 344. o.

[134] Somló ‘Még egyszer a helyes jogról’, 71. o.

[135] Somló ‘Kauzális vagy normatív etika?’ in Alexander Bernát emlékkönyv (Budapest 1910), 126. o.

[136] Uo. 127. o.

[137] Uo. 128. o.

[138] Uo. 129. o.

[139] Somló Bódog Az érték problémája (Budapest 1911), 8. és köv. o.

[140] Uo. 39. o.

[141] Uo. 14. o.

[142] Uo. 15. o.

[143] Uo. 27. o.

[144] Somló idézi Kantot uo., 16. o.

[145] Felix Somló Juristische Grundlehre (Leipzig 1927), 125–126. o.

[146] Vö. Stammler Die Lehre…, 45. o. és Moór Stammler „Helyes jogról szóló tana”, 43. o.

[147] Vö. Somló ‘Mégegyszer a helyes jogról’, 73. o.

[148] Somló Juristische Grundlehre, 59–60. o.

[149] Uo. 67–68. o.

[150] Stammler A helyes jog, 8–9. o.

[151] Somló Juristische Grundlehre, 69. o.

[152] Moór Gyula, valamint Somló naplójának tanúsága szerint Somló szóban forgó tanulmánya alapja lett volna a Grundlegung zur Ethik című tisztán filozófiai munkájának. Jelen tanulmánya Moór gondozásában Somló halála után jelent meg.

[153] Felix Somló Gedanken zu einer ersten Philosophie (Berlin & Leipzig 1926), 34. o.

[154] Vö. Stammler Die Lehre…, valamint Somló Gedanken¼, 41–43. o.

[155] Somló Bódog A szokásjog (Kolozsvár 1914), 9. o.

[156] Uo.

[157] Moór Stammler „Helyes jogról szóló tana”, 12. o.

[158] Somló Juristische Grundlehre, 227–228. o.

[159] Uo. 222. o.

[160] Uo. 220. o.

[161] Friedrich Engels Anti-Dühring (Budapest 1948), 109–110. o.

[162] Uo.

[163] Uo. 83. o.

[164] Karl Marx – Friedrich Engels A német ideológia (Budapest 1952), 89–90. o.

[165] Vö. Stammler Die Lehre…, 185–186. o.

[166] Stammler A helyes jog.

[167] Somló ‘A jog alkalmazásáról’ Jogállam (1911), 100. o.

[168] Uo. 103. o.

[169] Uo. 182. o.

[170] Uo. 188–189. o.

[171] Somló Juristische Grundlehre, Einleitung, 5–6. o.

[172] Immanuel Kant A tiszta ész kritikája ford. Alexander Bernát és Bánóczi József (Budapest 1913), 14. o.

[173] Stammler Die Lehre…, 40. o.

[174] Vö. Somló Juristische Grundlehre, 56–58. o.

[175] Uo. 93–94. o.

[176] Uo. 103–104. o.

[177] Uo. 107.

[178] Uo. 65. o.

[179] Georg Jellinek Allgemeine Staatslehre (Berlin 1905), 325. o.

[180] Somló Juristische Grundlehre, 115. o.

[181] Uo. 267–268. o.

[182] Jellinek Allgemeine Staatslehre, 11. o.

[183] Somló Juristische Grundlehre, 136. o.

[184] Uo. 251. o.

[185] Uo. 257. o.

[186] Uo. 270. o.

[187] Uo. 261. o.

[188] Uo. 259. o.

[189] Uo. 281. o.

[190] Uo. 279. o.

[191] Jellinek Allgemeine Staatslehre, 470. o.

[192] Kelsen Hauptprobleme der Staatsrechtslehre, 511–513. o.

[193] Somló Juristische Grundlehre, 327. o.

[194] Vö. Jellinek Allgemeine Staatslehre, 487. o., illetve Somló, 328–329. o.

[195] Somló Juristische Grundlehre, 193–195. o.

[196] Uo. 310. o.

[197] Uo. 310. o.

[198] Uo. 309. o.

[199] Uo. 304. o.

[200] Uo. 311. o.

[201] Uo. 331. o.

[202] Uo.

[203] Uo. 334. o.

[204] Uo. 350. o.

[205] Uo. 362. o.

[206] Somló A szokásjog, 11–12. o.

[207] Somló Juristische Grundlehre, 362. o.

[208] Uo. 362–363. o.

[209] Somló A szokásjog, 20–21. o.

[210] Uo. 12–13. o.

[211] Uo. 8. o.

[212] Vö. Somló Juristische Grundlehre, 340. o.

[213] Somló Bódog A jogbölcsészet (Budapest 1920), 30–31. o.

[214] Uo. 102. o.

[215] Uo. 372. o.

[216] Somló ‘A jog alkalmazásáról’, 103. o.

[217] Uo. 100. o.

[218] Somló A szokásjog, 14. o.

[219] Somló Juristische Grundlehre, 385. o.

[220] Uo. 387. o.

[221] Uo. 396. o.

[222] Uo. 414. o.

[223] Engels Anti-Dühring, 92. o.

[224] Andics Erzsébet A magyarországi munkásmozgalom Az 1848–49-es forradalomtól és szabadságharctól az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalomig (Budapest: Szikra 1954), 78. o.

[225] Jászi Oszkár leveleSomló Bódognak, Budapest, 1904. X. 19. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].

[226] Somló Bódog Állambölcseleti jegyzetek [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 3039], 32. o.

[227] Uo. 93. o.

[228] Vö. Somló Bódog Napló III, 1916. november 1-i és november 6-i bejegyzéseivel, illetőleg a mellékelt levelekkel [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 3038].

[229] Somló Bódog Napló, 103. o.

[230] Uo. 97. o.

[231] Uo. 123. o.

[232] Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie (1917), 284–286. o.

[233] Alfred Verdross ‘Eine ungarische Rechtstheorie’ Pester Lloyd [kivágatként in Somló Bódog Napló].

[234] Somló Napló, 1914. szeptember 15-i és 27-i bejegyzés.

[235] Uo. szeptember 6-i bejegyzés.

[236] Uo. szeptember 27-i bejegyzés.

[237] Eckhardt Ferenc A Jog- és Államtudományi Kar története, 651. o.

[238] Somló Állambölcseleti jegyzetek.

[239] Eckhardt A Jog- és Államtudományi Kar története, 651. o.

[240] Somló Bódog ‘Machiavelli’ Társadalomtudomány I (1921)].

[241] Somló Állambölcseleti jegyzetek.

[242] Julius Moór ‘Vorwort’ in Somló Gedanken zu einer ersten Philosophie, 4. o.

2004/4. szám tartalomjegyzéke