Somló Bódog jogelméleti munkássága*
I. Somló pozitivista
korszaka (1–3) Jogszociológiai munkássága
II. Somló újkantiánus korszaka (1)
Jogértéktani, (2) joganalitikai, (3) utolsó évtizedbeli munkássága
I. Somló pozitivista korszaka
(1)
Munkásságának első korszakában Somló a pozitivista jogbölcseleti
irányhoz tartozott. Munkái, amiket ebben az időszakban írt, zárókövei annak a
gondolatrendszernek, amelyhez az alapköveket a magyar jogfilozófia talaján Pulszky Ágost tette le, s melynek Pikler Gyula mindvégig harcos hirdetője
volt.
A
pozitivista jogbölcseletnek, így Somló első
korszakbeli munkásságának is fő jellemvonása a filozófiai alap helyett
szociológiai alapról történő elindulás.
A pozitivizmus és a szociológia ikerszülöttje a forradalom utáni győztes polgári társadalomnak. A pozitivizmus mint filozófiai irány a spekulatív filozófia helyett tudomány és filozófia kompromisszumát, a kifejlődő természettudománynak a filozófia síkjára benyomulását jelenti. Ugyanebben az időben fordul egyre nagyobb érdeklődés a társadalmi jelenségek felé, s megszületik a szociológia mint önálló tudományág. A két szellemi irányzatnak, melyet azonos társadalmi körülmények hívtak életre, természetes az egymással való kapcsolata. A pozitivista filozófiai szemlélet áthatja a szociológiát, s az alig megszületett új tudomány magán hordja a pozitivista filozófia ismertető jeleit: a spekulatív filozófiával való leszámolást, a természettudományos szempontok és módszer alkalmazását.[1]
A
pozitivista szociológia térhódítása a többi tágabb értelemben vett
társadalomtudományban is új korszak bekövetkezését jelzi. A jogtudomány keretén
belül a jogfilozófiára gyakorolt hatás a spekulatív jellegű természetjoggal
leszámolást, a már említett szociológiai alapról elindulást vonta maga után. De
ezen túlmenően is: természettudományi analógiák alkalmazása, a társadalmi
fejlődés elvének hangsúlyozása, társadalmi jelenségeknek emberen kívüli
objektív tényezőkkel magyarázata (objektivizmus) vagy lelki jelenségekre
visszavezetése (pszichologizmus) nem más, mint a pozitivizmus mindmegannyi
jellemzője, s ez mind feltalálható a magyar pozitivista jogbölcselet művelőinél
aszerint, hogy a pozitivizmus melyik jellemvonását tették rendszerük kiinduló
pontjává.
Somló jogszociológiai korszakára az
jellemző — s éppen ez teszi számunkra különösen érdekessé —, hogy a pozitivista
szociológia majdnem valamennyi jellemvonását gyűjtőlencséhez hasonlóan
önmagában egyesítette, s a pozitivista társadalomtudomány sok színárnyalatából
hol ezt, hol azt a színt szűrte le.
Két
alkorszakra osztva munkásságának első időszakát, úgy találjuk, hogy első
korszakában a spenceri
evolucionizmus és biológiai szemlélet, valamint a pikleri belátásos elmélet pszichologizmusa volt rá legnagyobb
hatással, míg ezeket fel nem váltotta Durkheim
objektív szociológiájának, illetőleg Méray-Horváth
Károly elméletének hatása. Időben az első alkorszak (kissé mereven húzva
meg a határvonalat) 1907-ig, a Pikler
és Somló közti vitáig, a második
pedig 1910-ig, az Archiv für Rechts- und
Wirtschaftsphilosophie hasábjain megjelent cikkéig számítható.
Somló első korszakában — éppen
munkássága jellegzetességéből adódóan — a jogszociológiai és speciálisan
szociológiai kérdések mellett háttérbe szorítva szerepelnek a jogértéktani és
joganalitikai kérdések. Éppen ezért a következőkben hasonló arányokban kell az
említett jogbölcseleti problémákkal foglalkoznunk a Somló által nyújtott kereten belül. Előre kell jeleznünk azt
is, hogy az első korszakra vonatkozó értéktani és analitikai nézeteket az első alkorszak
végén tárgyaljuk, mert e nézetekre is főleg az említett irányzatok nyomták rá
bélyegüket.
A spenceri és pikleri hatás Somlónál
már a témaválasztásban is megjelenik. Az első kérdés, amit a fiatal
jogfilozófus elemez, a társadalom szervezetére és fejlődési szakaszaira
vonatkozik. A társadalmat szerkezetileg egymás mellé rendelt emberek
sokaságának tekinti, mely szervezetileg az
exogám és monogám családra épül.[2]
A családnak a társadalom „legegyszerűbb sejtjeként” való felfogása a legtöbb
polgári szociológusnál megtalálható, mégpedig abban a formában, amelyik a
családban nem történelmi fejlődési produktumot lát, hanem a modern monogám
család képét vetíti vissza az őstársadalomra. E felfogást Piklernél is megtalálhatjuk: „A
legkezdetlegesebb emberi államok — amelyeket ő a nemzetségi társadalommal
azonosít — […] semminemű alsóbb egyéneket (a családoktól eltekintve) nem
mutatnak fel” — írja.[3]
Az emberi társadalomnak a családra visszavezetése a magyar jogbölcseletben már Piklert megelőzően Pulszkynál is felvetődött, aki viszont Maine idevonatkozó nézeteit ültette át
magyar talajba.[4] Somló a monogámiát Spencerrel egybehangzóan azzal
indokolja, hogy a házasság mint a fajfenntartás eszköze szükségszerűen egy
emberpár egyesülését tételezi fel, az exogámia magyarázatánál viszont Spencertől eltérve Westermarck felfogását vállalja.[5]
Somlónak a monogám és exogám családról
szóló nézetei a marxizmus
idevonatkozó elméletének fényénél vizsgálva tévesnek bizonyulnak. Somló és a többi polgári szociológus
közös tévedése arra vezethető vissza, hogy a házasságot nem történelmi
kategóriának, s főleg nem a társadalmi viszonyok fejlődésétől függő
kategóriának tekintették. Engels,
mint ismeretes, felfedte a polgári társadalomtudomány tévedésének okait, s
bírálta is ezeket. Ugyanakkor kifejtve a marxizmusnak
a családra vonatkozó tanítását, bebizonyította, hogy a monogám család
kialakulása a társadalmi osztálytagozódással egykorú, és hasonló okra vezethető
vissza.[6]
Teljesen
a spenceri korszakfelosztást
teszi magáévá Somló, amikor a
társadalom két fejlődési típusaként a harcias és indusztriális típus közt tesz
különbséget. Eszerint a harcias típust — történelmileg megelőzve az
indusztriális típust — az jellemzi, hogy a társadalmi társas tevékenységben
mindenkinek részt kell vennie; a
munkások osztálya éppen csak akkora, amennyi munkás a harcosok fenntartásához
szükséges. Minden egyén életének, cselekedeteinek és tulajdonának a társadalom
rendelkezésére kell állnia, ami a kormányzatban szükségképpen egy despotikus
forma kialakulásához vezet.[7]
A harcias társadalom életmódjával, a hódítással magyarázza az
osztálykülönbségek létrejöttét: a rabszolga és hűbéri társadalmi formációk
kialakulását. A föld feletti magántulajdont szintén a harcra és az erőszakra
vezeti vissza, az egyéb tárgyakon szerzett magántulajdont ellenben az emberi
társadalom öröktől fogva adott sajátosságának tekinti, szembeszállva az olyan
nézettel, „amelyet némely tudósok vallanak, hogy a kezdetleges emberek nem
ismertek volna magántulajdont”.[8]
A
harcias típussal az indusztriálist állítja szembe, amelyben már nem a
kényszeren alapuló társas tevékenység, hanem a szabadon kifejtett egyéni
tevékenység a döntő. E típusnak kormányzati formája már nem despotikus, hanem
egy az általános akarat végrehajtására kijelölt hatóság, a képviselőtestület. E
társadalmi típus további velejárója a termelőmunka előtérbe nyomulása s a
katonaság számának a védelem igényeire korlátozása.[9]
A
harcias és indusztriális társadalmi típusok szembeállítása s az indusztriális
típus pozitív értékelése a spenceri
szociológiában a „laissez faire, laissez
passer” kapitalizmusának megnyilatkozása. Spencer
e vonatkozásban Comte-ra
alapozta tanait, s bár az imperializmus korszakában élt, a klasszikus
kapitalizmus ideológiáját fejezte ki. Somló
pedig a magyar klasszikus kapitalista korszak hanyatlásának és az imperializmus
kibontakozásának határmezsgyéjén átmenetileg elfogadja Spencer múltba tekintő szociológiai nézeteit. Alig telik el
azonban egy-két év, a spenceri
tanok közül éppen ettől válik meg leghamarabb. Az Állami beavatkozás és individualizmus című munkájában már az állami
beavatkozás mellett, tehát a „laissez
faire” elv ellen foglal állást. Továbbra is megmarad azonban két nézete
mellett. Az egyik szerint a hódítás, a hatalmi viszonyok hozzák létre a
társadalmi osztályokat, a másik pedig nem más, mint a magántulajdonnak mint
állandó társadalmi kategóriának az elfogadása, mely végigvonul egész
szociológiai korszakán.
A
harcias és indusztriális társadalomtípus szembeállítása — mint később látni
fogjuk — nemcsak Somlóra
jellemző, hanem a magyar pozitivista szociológia egy másik alakjára, Méray-Horváth Károly munkásságára is.
Nála azonban a kérdés másképpen merül fel, s Somló,
bár később Mérayt több
vonatkozásban követte, e nézetét már nem tette ismét magáévá.
Központi
kérdése a fejlődéselmélet alapján álló szociológiának s így a pozitivista
szociológia több irányzatának is, hogy a
társadalmi fejlődés milyen okra vezethető vissza? E tekintetben Somló előtt két mester kétféle elmélete
állott. Az egyik Pikler belátásos
elmélete, mely szerint a célszerűségi
belátás — kezdetben a kiváló embereknél, majd később társadalmi
méretekben jelentkezve — minden fejlődés alapja. Pikler e gondolatát szinte az abszurditásig élezi, amikor azt
állítja, hogy „az emberek éppen úgy szükségleteik kielégítése szempontjából, tudatosan alkotják a családot, a
nemzetséget, a törzset, a nemzetet, mint egy részvénytársaságot, egy
szórakozási klubot, vagy egy kereskedelmi karavánt”.[10]
A pikleri belátásos elmélet az emberi akaratot teszi meg a társadalmi
fejlődés motorjává, s ezzel szubjektív
racionalista elméletet alkot. Ez az elmélet az akarat megjelölésével az
emberi pszichébe helyezi a társadalmi jelenségeket meghatározó okot. A
társadalom pszichikai magyarázata — a pszichologizmus — már Piklert megelőzően Pulszkynál megtalálható,[11]
s valószínűleg éppen Pulszky adta
Piklernek a lélektani alapon
folytatott kutatásra az indítást.
A másik út, mely Somló előtt megnyílt, a spenceri álláspont elfogadása volt,
mely a darwini „struggle for life” jelenségét,
illetőleg társadalmi megfelelőjét, a szabad versenyt teszi a társadalmi
fejlődés alaptörvényévé. Somlónál
mindkét alapelvet párhuzamosan megtalálhatjuk.
A pikleri belátásos elmélet
pszichologizmusának hatása látszik abban, hogy a szociológiában megnyilvánuló
törvényszerűségeket vizsgálva elsősorban annak kutatását tűzi célul, „hogy
milyen szerepe van az ösztönszerűségnek és belátásnak az emberi cselekvőségre
nézve egyáltalában”. S ha e feladatot megoldottuk — mondja —, ezután csak alkalmaznunk
kell az eredményt a szociológia viszonyaira.
„A lélektan mindig és feltétlenül praejudical a szociológiának.”[12]
Más
kérdések megoldásánál ezzel szemben a spenceri
alapelvet fogadja el. A munkabérek kialakulását meghatározó okokat vizsgálva a
szabadversenyre alapuló gazdaság egyik jellegzetességét, a kereslet–kínálat
szerepét domborítja ki. „A munkabér magassága — írja — egészen más okoktól függ, mint a vállalkozó vagy a munkás akarata.”[13]
Ugyancsak a darwini
törvény spenceri változata
alapján jut el a szocialista tanok „kritikájáig”. Eszerint, minthogy a
természetes kiválasztás, illetőleg annak társadalmi formája, a szabad verseny
természettörvény, indokolatlan a szocialistáknak az a törekvése, amely az
alacsonyabb, szegényebb néposztályok támogatását célozza, mert e néposztályok
utódainak alacsonyabbrendűségüknél fogva szükségszerűen le kell maradniok a
küzdelemben (mert hiszen ha nem lennének alacsonyabbrendűek, nem kerültek volna
a létért folytatott küzdelemben alárendelt helyzetbe). E felfogásból aztán
logikusan következik Somlónak az
az egészen reakciós következtetése, „hogy ha a magasabbrendű állandóan az
alacsonyabbrendű által megterhelve, megakadályoztatik saját jobb minőségű
utódai nevelésében, csak azért, hogy az alacsonyabbrendűek utódairól jobban
gondoskodva legyen, a faj fokozatos rosszabbodásának kell beállnia.”[14]
Az
idézett felfogás mutatja, hogy a természetes kiválasztódás darwini elmélete s az erre épülő spenceri tan milyen szoros kapcsolatban
áll a malthusianus tanokkal
(amely összefüggésre később még visszatérünk).
A pikleri belátásos elmélet és a spenceri alapelv között szembeszökő az
ellentmondás. Pikler elmélete a
szabad akaratra alapozva indeterminista, míg Spencer
alapelve egy feltétlenül az emberi akarattól függetlenül létező „természettudományos”
tételre alapozva determinista. A két felfogás ellentétét Somló maga is felismeri, s megkísérli
az ellentmondás kiküszöbölését. A két elvet ama kérdés formájában állítja
egymás mellé, hogy a modern (kapitalista, ill. imperialista) társadalomban
milyen viszonyban van a kiválasztódás törvénye az állami szabályozással. Első
kérdése ez: mennyiben érvényesül a kiválasztódás törvénye a modern
társadalomban? „Az a körülmény, hogy a fajok szaporodása csak sokkal nagyobb
mérvekre tör, mint aminőt a létfeltételek megengednek, hogy a potenciális
szaporodásnak csak egy kis töredéke valósulhat meg és ennek a tényleges
szaporodásnak megint csak egy kis töredéke érheti el a serdült kort és hagyhat
utódokat, nyomósan amellett látszik bizonyítani, hogy a természetes kiválasztódás a művelt társadalmakon belül is végbemegy.”[15]
— adja meg a választ. Ennyiben tehát fenntartja a spenceri alapelvet. Ez azonban nem jelenti azt, mintha a
természetes kiválasztódás hatását
kizárólagosnak, minden körülmények között egyformán érvényesülőnek
tartaná. E ponton érkezünk el az állami szabályozás és a természetes
kiválasztódás viszonyának problémájához. Ezt egyenlőnek veszi azzal a
kérdéssel, hogy minő viszonyban van az emberi előrelátás és a természetes
kiválasztódás. Abban a mértékben ugyanis — mondja Somló —, amelyben valamely szervezet környezete felett
uralkodik, természetes kiválasztásról nem lehet beszélni. „A természetes
kiválasztódás mindig csak azon a ponton túl kezdődik, ameddig az ember
környezetének hatásait előrelátóan szabályozza.”[16]
Az állami kényszerszabályozás célja
az, hogy a környezetben olyan változást hozzon létre, amely a kiválasztás
irányát, a kiválasztás alapjául szolgáló tulajdonságokat éppen úgy
megváltoztatja, mint a környezet spontán változása.[17]
Az állami szabályozás ilyen értékelése azt mutatja, hogy Somló a pikleri belátásos elméletből ismét előtérbe állítja az
alapgondolatot, hogy lehetséges az emberi akaratnak megfelelő
társadalomalakítás. Vajon e sorokból talán az a helyes következtetés is kiolvasható,
hogy az objektíve ható társadalmi törvények ismerete alapján az állam
befolyásolhatja a társadalmi jelenségeket? Ez azonban olyan feltételezés lenne,
ami nem vonatkoztatható Somló
álláspontjára — egyrészt azért, mert nem mindegy, hogy milyen törvényt
tekintünk objektíve érvényesülőnek (mint láttuk, Somló nem ismerte fel valójában az objektíve ható társadalmi
törvényt), másrészt a gondolat továbbvitelével Somló maga zárja ki e feltétel lehetőségét. Ugyanis Malthus hamis népesedési elméletének
elfogadásából kiindulva eljut a „tökéletes szabályozottság” tagadásáig. A
természetes kiválasztódást nem lehet megszüntetni — vonja le a következtetést
—, mert a fajok szaporodása sokkal nagyobb méretű, mint amit életfeltételei
megengednek.
Mindez
azonban nem jelenti, hogy a kapitalista társadalomban a jogi szabályozás
mértéke csökkenne — mondja, ellentétbe kerülve Spencer álláspontjával —, ellenkezőleg, éppen a békés polgári
termelőmunka igényli a jogi szabályozás nagyobb tömegét.[18]
Az állami beavatkozás fokozódását azonban nem tartja veszélyesnek az egyén
szabadságára nézve, mert — mint mondja — a kényszerhatalomnak való
alárendelődés önkéntessége is fokozódik az állami szabályozás körének
növekedésével; „az alattvalók egyre spontánabb módon rendelik magukat alá a
kényszernek”; az a sok kényszer-rendszabályozás pedig, amit a modern állam
„alattvalóira” ró, „szükséges jó”, amit az alattvalók „készségesen és
önkéntesen” követnek.[19]
Somló helyesen ismerte fel az
imperializmus államának egyik jellemző vonását, a gazdasági és társadalmi
életbe történő egyre fokozottabb beavatkozást, mely egyrészt gazdasági síkon az
imperializmusban mind gyakoribbá váló válsággal szembeni védelmet, másrészt
társadalmi síkon az egyre erősödő munkásmozgalommal szemben a tőkés osztályérdekek
fokozott védelmét célozza, s nem hagyja érintetlenül az emberi szabadságjogokat
sem. A polgári osztály, amely a feudalizmussal szemben a polgári forradalmak
idején a szabadságjogok zászlaját kibontotta, az imperializmus korszakában a
feltörekvő proletariátussal szembeni harcában a szabadságjogokat a minimálisra
korlátozza. Somló fenti soraival
az imperializmus államának igazolásáig jutott el, úgy tüntetve fel, mint
amelynek rendelkezései egyre nagyobb mértékben szolgálják a társadalom
tagjainak érdekeit (tekintet nélkül osztálytagozódásukra), amiket ezért a
társadalom tagjai szívesen követnek.
Már
az elmondottakból is kitűnően Somló
szerint a természetes kiválasztás törvénye és az állami beavatkozás nem
egymásnak ellentmondó fogalmak. Ezt a következő okfejtéssel indokolja: minthogy
az egész társadalom fejlődésmenetét természeti törvény, jelesül a természetes
kiválasztódás törvénye determinálja, ebből következően olyan mesterséges
beavatkozás, amely a természetes fejlődéssel ellentétben állana, nincsen. Mihelyt
az indeterminista álláspontot elvetjük, amely szerint az ember tudatos
törekvése más törvényeknek engedelmeskedik, mint a többi tünemény, akkor
nyilvánvalóvá válik, hogy a mesterséges beavatkozás is fejlődés terméke — tehát
nemcsak ok, de egyszersmind okozat is. Somlónak
ez az egész munkájából leszűrhető gondolatmenete mutatja, hogy a pikleri belátásos elmélet és a spenceri elv szembeállításából a spenceri alapelv került ki győztesen. Somló már ekkor a determinista
álláspontra helyezkedik, bár a leszámolást a pszichologizmussal későbbre
hagyja.
Somló tudományos fejlődésének jelentős
lépése volt a pikleri szubjektív
racionalizmustól történt elfordulás — még akkor is, ha ez a spenceri biológiai szociológia
győzelmével végződött. E lépés nemcsak az indeterminizmusról a determinizmusra
áttérést, de ezen túlmenően egy burkoltan idealista felfogásból a materialista
felfogás felé tett lépést is jelentett. A spenceri
biológiai szociológia természetesen nem volt marxista
sem alapelvében, sem módszerében. Módszere, az evolucionizmus a marxista dialektikával szemben áll,
mert a forradalmi változást nem ismeri el. Alapelve pedig a biológiai
természettörvény szolgai átvitelét jelentette a társadalmi életre, azt
tételezve fel, hogy az állatvilágban és az emberi társadalomban egy és
ugyanazon törvények érvényesülnek. Márpedig e felfogás teljesen téves.
A marxizmus szerint az ember ugyan állati
eredetű, de megszűnt állat lenni akkor, amikor életfenntartásához nemcsak
testét használta fel, de szerszámokat is készített. A szerszámoknak, az értelem
fejlődésének és a beszédnek a szükségletek nyomására létrejövő kölcsönös
egymásra hatása egyre inkább kivonta az embert az állati élet feltételei és az
állatvilágra érvényes természeti törvények hatása alól. Az ember zoológiai
fejlődésének lezáródásával új fejlődési folyamat indult az emberiség
történetében: a társadalmi fejlődés folyamata, s e folyamat már nem a
természeti, hanem a társadalmi törvények szerint zajlik. A marxizmus elfogadja a darwini tételt — természetesen a modern
természettudományok által eszközölt változtatásokkal — a természetre nézve, de
tiltakozik az ellen, hogy ezt a társadalomra kiterjessze. Engels éles bírálatban részesítette
azokat a szociológusokat, akik a darwini
tételt a társadalomra akarták alkalmazni: „Lange
úr ugyanis nagy felfedezést tett. Az egész történelmet csak egyetlen
nagy természeti törvény alá lehet összefoglalni. Ez a törvénye a »struggle for life«, a »létért való
küzdelem« frázisa (a darwini kifejezés ebben az
alkalmazásban csupasz frázissá változik) és ennek a frázisnak a tartalmát a Malthus-féle népesedési vagy
helyesebben túlnépesedési törvény képezi. Tehát ahelyett, hogy a »struggle for life«, a »létért való
küzdelmet« elemeznénk, úgy ahogyan az a különböző meghatározott társadalmi
formákban megnyilvánul, nem kell mást tennünk, mint minden konkrét küzdelmet
átültetünk a »struggle for life«
frázisába, ezt a frázist pedig a Malthus-féle
népesedési fantáziába. Meg kell adni, hogy igen beható módszer a pöffeszkedő,
tudományt mímelő, nagyzoló tudatlanság és gondolattunyaság számára.”[20]
A
legsúlyosabb hibát a darwinizmust
a társadalomra alkalmazó társadalomtudósok azáltal követték el, hogy a
társadalom egyetemes törvényének ismerték el azt a malthusi hamis törvényt, amelyre Malthus a XVIII–XIX. századi amerikai társadalomban észlelt
tényből következtetett.
De Somló okfejtése nemcsak azért
helytelen, mert a malthusi tételt
átvette, de az idem per idem
bizonyítás logikai hibáját is elkövette: a természetes kiválasztódást a mai
társadalomra is érvényesülőnek állította azért, mert „a fajok szaporodása ma is
sokkal nagyobb mérvű, mint amennyit életfeltételeik megengednek”. Ez
nyilvánvalóan ugyanazon állítás ismétlését jelenti.
A spenceri tanok közül a társadalmi
fejlődést illetően az állandó és fokozatos fejlődés — az evolúció — koncepciója
is nagy hatással volt Somlóra.
Ezt egyenesen a modern szociológia alaptörvényévé emelte. A pikleri és spenceri szociológia alaptételének vizsgálata azt a
meggyőződést alakította ki benne, hogy a társadalmi alapelvek igen
változékonyak, s csak egyetlen igazán szilárd alapelv van: az állandó evolutív
fejlődés elve. „Sziklaszilárd alaptétel — írja — mindössze még nagyon kevés van
és azt hiszem az a nézet sem fog ellenvetésre lelni, hogy ilyen alaptétel
mindenekelőtt a társadalom folytonos fejlődésének a ténye.”[21]
Az evolucionizmus hirdetésével még Spencernél
is következetesebbnek bizonyult. Spencert
saját elmélete szempontjából kritizálta, azt róva fel néki, hogy oly társadalmi
korszak elérkezését jövendölte, amelyben a teljes alkalmazkodottság állapota
megvalósul, tehát a fejlődés véget ér. Hasonlóképpen a történelmi materializmus
fejlődéstani felfogásával szemben is az a kritikája, hogy amidőn a küszöbön
álló társadalmi változtatást mintegy betetőződésnek tekinti, „amellyel az
emberiség eddigi bevezető történelme befejezését nyerné”, vét a fejlődéselmélet
ellen, mert „a küszöbön álló társadalmi átalakulás nem betetőző, nem végső
átalakulás, hanem egyszerűen csak egy a sok közül”.[22]
Somlónak Spencert érintő kritikája helytálló, mert rendszerének egyik
ellentmondására mutat rá, ám helytelen a kritikája a marxizmussal szemben. A marxizmus
ugyanis nem állítja, hogy a társadalom fejlődése a szocialista forradalommal
lezárul, hiszen ha ezt állítaná, úgy éppen az átmeneti államtípus, a
proletárdiktatúra funkcióit tagadná. A marxista
felfogás csak ennyit állít: a szocialista forradalommal lezárul az emberi
társadalom egyik fejlődési szakasza, s a kizsákmányoló társadalmi típusokat
olyan társadalom váltja fel, amely a kizsákmányolás megszüntetését tűzi célul.
Ez nem jelenti a fejlődés elvének tagadását, csupán egy új fejlődési szakasz
megnyílását.
Bár
egyáltalán nem volt forradalmi, nem volt marxista,
Somlónak e felfogása mégis nagy
visszhangot váltott ki a század eleji magyar társadalomból, mert nem maradt meg
az elvek kijelentésénél — mint a polgári szociológusok általában —, hanem a
fennálló társadalmi rendszer néhány intézményét vetette bírálat alá, mint a
vallást, államigazgatást, iskolarendszert (stb.), mert az elavult társadalmi
intézmények reformját sürgette. A
feudál-kapitalista Magyarországon még a reformok hirdetése is a felzúdulás
orkánját váltotta ki számottevő társadalmi tényezők részéről.
A
jog fogalmának elemzése Somló
első korszakában nem a jogfilozófia önálló kutatási területeként, hanem a
jogszociológia egyik kérdéseként jelentkezett. A jogfogalomról alkotott
nézeteiben is spenceri és pikleri befolyás érvényesül.
A
jogot — Piklerrel egybehangzóan —
a gazdaság, erkölcs és művészet mellett a társadalmi szervezet egyik részének
tekinti, amelynek feladata a társadalmi összeműködés biztosítása. A pikleri meghatározástól azonban két
tekintetben eltér. Egyrészt Piklerrel
ellentétben a jog meghatározásába nem veszi fel a jog kikényszeríthetőségét.[23]
„Ennek a kelléknek a jog meghatározásába való felvétele nem csak felesleges,
hanem hibás is.” — mondja. Másrészt viszont a fogalommeghatározásba okvetlenül
felveendőnek tartja, hogy a jogszabály az államban meglévő legmagasabbrendű
hatalomtól ered. Ha ugyanis az államban meglévő legmagasabbrendű hatalomtól
ered bármely szabály, úgy jogszabály az, tekintet nélkül arra, hogy
érvényesülését a hatalom ki tudja-e kényszeríteni, vagy sem.[24]
A
jog formális elemeinek hangsúlyozása s az, hogy a kényszernek a jog
érvényesítése szempontjából fontos szerepét figyelmen kívül hagyja, olyan
jellemvonás Somló e korszakbeli
jogbölcseletében, amit későbbi fejlődési szakaszaiban is megőriz.
A pikleri belátásos elmélet alkalmazása
nyilvánul meg a nemzetközi jogról alkotott meghatározásában is. E szerint az
államok összeműködésük arányában alkotnak nemzetközi jogot, és minden
nemzetközi jogelvnek külön kell kifejlődnie a nemzetközi célszerűség alapján.[25]
Hasonló a helyzet a büntetőjogról vallott felfogásában is. A büntettet olyan
jogsértésként definiálja, amelyet büntetni
hasznos.[26]
A
jogot meghatározó tényező
vizsgálatánál a spenceri biológiai
determinizmus hatása alatt áll. A jogot s a többi társadalmi produktumot —
gazdaságot, művészetet, erkölcsöt — az emberi szervezetre ható általános
természeti törvény — a természetes kiválasztódás törvénye — által
determináltnak tekinti. A történelmi materializmust is éppen azért tartja
„egyoldalú társadalombölcseletnek”, mert „a gazdaságból akarja megmagyarázni a
társadalom többi intézményét, nem pedig az emberből a gazdaságot és a többit
egyaránt”.[27]
Az
elmondottakból következik, hogy a jogot a gazdasággal, erkölccsel, vallással,
művészettel és tudománnyal együtt olyan társadalmi produktumnak tekinti, amit
nem a gazdaság határoz meg, hanem amely e társadalmi produktumokkal a
kölcsönhatás viszonyában áll. Tehát amilyen mértékben lehet beszélnünk arról, hogy
„a jog a mindenkori gazdaság szerint irányul, […] általa lényegében
befolyásoltatik”,[28]
éppen úgy áll az, hogy „a jog is tényezője a gazdaság kialakulásának”.[29]
Minthogy
jog és gazdaság között kölcsönhatást állapít meg, érdemes ama kérdésnek is
figyelmet szentelnünk, hogy mit ért vajon gazdaságon? Kétségtelenül kizárólag a
termelés technikai oldalát, mert a termelés társadalmi kérdéseiről azt tartja,
hogy azokat „a hatalom, a joggá vált hatalom” dönti el. A társadalom termelési
viszonyait illetően Stammler
nyomán azt a felfogást vallja, hogy „azok nem is egyebek, mint határozottan
megfontolt jogviszonyok, mint az emberek egymáshoz való jogilag szabályozott viszonylatai”.[30]
Somlónak a jog és gazdaság viszonyának
kérdésében kialakított álláspontját Stammler
hatása határozza meg, miközben az alap és felépítmény kölcsönhatásáról szóló marxista tanítást tévesen értelmezi.
Téves ugyanis a marxizmusnak
olyan felfogást imputálni, miszerint a jogra vonatkozóan kizárólag a gazdaság
hatását ismeri el. Ez egyrészt pontatlan, másrészt egyoldalú. A marxizmus ugyanis nem általában a
gazdaságot tartja a jog s általában a felépítményi kategóriák döntő
meghatározójának, hanem annak csak egyik oldalát, a termelést, illetőleg a
termelésen belül is csupán a termelési viszonyokat. A későbbiekben lesz
alkalmunk látni, hogy a gazdasághoz tartozó olyan jelenségeknek, mint a
forgalomnak az előtérbe helyezése nem marxizmus,
hanem vulgáris materialista felfogás, amiből a marxizmussal élesen szembenálló következtetések vonhatók le.
Az állam és jog társadalmi szerepét illetően Somló felfogása eltér mind Spencerétől, mind Piklerétől. Már az előbbiekből kitűnt,
hogy Spencerrel szemben az állami
kényszerszabályozás mértékét a modern társadalomban növekvőként észleli.
Pikler nézeteit sem fogadja el. Pikler egyrészt elismeri, hogy a
társadalmi osztályok között egyenlőtlenség van, s így az egyik társadalmi
osztály a másikra kényszeríti akaratát: „nincs kizárva — írja —, hogy a jognak
egyoldalúan kizsákmányoló szabályai ne volnának”, de a gyakorolt kényszert, az
egyenlőtlenség intézményeit az egész társadalomra nézve hasznosnak tartja.
„Rendesen mindkét félre nézve hasznos intézmények azok — mondja —, és mindkét fél hasznára való tekintettel
hozattak azok létre.”[31]
Méltán éri Pikler e felemás felfogását
Somló gúnyos kritikája. „Pikler Gyula — írja Somló —, aki mélyrehatóan mutatja ki a
társadalmi intézményeknek az önzéssel való kapcsolatát, mégis ebből az
általános önzésből harmonikus államot konstruál.”[32]
A történelmi materializmus érdemének tudja be, hogy felismerte: az állam nem
áll felette a társadalmi érdekharcoknak. Ugyanakkor túlzásnak tartja, hogy „Marx és Engels, valamint követői a jogban semmi egyebet nem akarnak
látni, mint egy a hatalmasok rendelkezésére álló kizsákmányoló gépezetet”.[33]
Saját
nézetét a két ellentétes vélemény között úgy alkotja meg, hogy a jog nem az
egész társadalom akaratmegegyezésének, hanem a társadalom különböző csoportjai
között kialakuló hatalmi viszonyoknak az eredménye, tehát a jog által nyújtott
előnyök nem oszlanak meg egyformán a társadalom különböző rétegei között, hanem
e megoszlás óriási különbségeket mutat a hatalomnak egyes csoportok közötti
megoszlása szerint. Ennek ellenére „a jog egy része [¼] még az általa elnyomottak
érdekét is szolgálja”.[34]
Somló véleményének a kialakítására
bizonyára nagy hatással volt az általa jól ismert Loria véleménye, aki szerint a jognak szintén csak a
„legnagyobb része” igazodik a „vagyonos osztály érdekeihez”.[35]
Az
említett szerzők — Pikler, Somló és Loria — annak ellenére, hogy a marxizmus egyik vagy másik megállapítását magukévá teszik
vagy szimpatizálnak vele, a marxizmus
leglényegesebb megállapítását, az osztályharc szerepét s forradalmi
célkitűzéseit nem teszik magukévá. Megmaradva a polgári ideológia keretei
között, legfeljebb a reformizmusig jutnak el. Éppen ezért téves azt hinni, hogy
Somló „a jog előállására és
fejlődésére kifejezetten a történelmi materializmus tanait, az osztályharc
elméletét hirdeti”.[36]
A
jog fogalmának kérdéséhez hasonlóan a jog helyességének kérdése sem önálló
ágazatként szerepel Somlónál ez
időszakban, hanem mint a jogszociológia része. Miként a jog
fogalommeghatározásánál és a jog társadalmi szerepének vizsgálatánál láttuk,
determinista álláspontot foglal el, a természetes kiválasztódás biológiai
törvényét alkalmazva. Hasonlóképpen jár el a joghelyesség kérdésének
vizsgálatánál is. Elvetve a szabad akaratot, természetes, hogy a jog helyessége
értékmérőjének nem az erkölcsöt tartja — mint később, amikor már az újkanti irány befolyására önálló jogbölcseleti
problémaként foglalkozik a kérdéssel. Az erkölcsöt, akárcsak a jogot, itt még
társadalmi produktumnak tekinti, amelyet az említett természettörvény
determinál, éppen ezért az erkölcsben nem a jog értékmérőjét látja, bár
foglalkozik erkölcs és jog összefüggésével. A jog és erkölcs közötti különbség
szerinte egyrészt az, hogy míg a jogot a társadalom legfőbb szervezete hozza
létre, addig az erkölcsi szabály fogalmához nem szükséges, hogy azt az állam
legfőbb szerve alkossa meg. Másrészt Stammler
nyomán azt állítja, hogy míg a jog megelégszik a külső magatartás
helyességével, addig az erkölcs a belső intenciók helyességét is megkívánja.[37]
Míg a jog és erkölcs közötti különbségre vonatkozóan előbbi nézetét egész
pályafutása alatt megtartja, utóbbi felfogását a helyes jog problémájának
alaposabb elemzése során már bírálta.
Miként
oldja meg tehát a joghelyesség problémáját jogszociológiai korszakában? A jog
helyességéről szólva mindenekelőtt azt jelenti ki, hogy ez a jog helyes céljának kérdése. Mint mondja: „a
mi helyes jogunk nem helyes jog egy tetszés szerinti célra, hanem helyes jog
helyes célra”. Valamely cél helyessége pedig azt jelenti, hogy az illető cél
helyes vagy helytelen eszköze egy magasabb célnak. „Az pedig, hogy valami
eszköze egy célnak, [¼] nem jelent
egyebet, minthogy az a valami oka-e egy elképzelt okozatnak?”[38]
E gondolatmenetről Somló maga is
érzi, hogy a célfelfogás elkerülhetetlenül a végső cél felvetését teszi
szükségessé. Ilyen végső célt azonban szerinte a tudomány nem tud nyújtani, s
ezért meg kell elégednünk a relatíve helyes céllal. Megjegyzendő, Somló mégis állított egy végső célt a
jog elé az utilitarista felfogás értelmében. Mi tehát a relatíve helyes cél?
Válaszával Somló következetes
deterministának mutatkozik. „[A] természeti folyamatoknak bizonyos objektív
szükségszerűségét fogadhatjuk el ilyen relatív célokul — írja. — Látjuk, hogy a
természet a környezetükhöz minél jobban hozzáalkalmazkodott élőlények minél
nagyobb számát hozza létre. Az egyre jobban alkalmazkodott élőlények lehető
nagy számának létrejövetele természettörvény, amely az emberre nézve is áll, az
emberiség objektív célja, amely felé halad: minél nagyobb számú, minél
tökéletesebb embernek létrehozása.”[39]
A
helyes jog tehát nem más, mint az alkalmazkodottságot előmozdító szabályozás.
Minthogy pedig a környezethez való minél tökéletesebb hozzáalkalmazkodottság
egyben az öröm s így a boldogság forrása, következésképpen a jognak az
előbbitől eltérő formában megfogalmazott, de tartalmilag ugyanúgy meghatározott
célja a lehető legnagyobb szám lehető
legnagyobb boldogsága. A jog végső célja tehát a közboldogság
előmozdítása.
Az
utilitarizmus és vele a teleologikus szemlélet benyomult ezzel Somló helyes jogról szóló tanába. Ez
annál inkább figyelemreméltó, mert e korszakban írott egyik munkájában a stammleri jogfilozófiát éppen azért
kritizálja, mert „a törvényszerűségeknek két önálló világát állítja fel: a
kauzalitás és a teleologikus törvényekét”, s mert „a helyes jog tudományával
kapcsolatban az elsőt egészen megtagadja”. Sőt, ezen túlmenően a stammleri jogfilozófiát az
utilitarizmussal közös tévedésben marasztalja el, hogy ti. „megoldottnak látja
feladatát, ha felvilágosítást ad a társadalmi cselekvések céljáról”.[40]
Az utilitarisztikus elem — s ezzel együtt a teleologikus felfogás —
előfordulása Somlónál már ezen
időszakban jelzi, hogy éppen jogértéktani vizsgálódásai vezetnek majd el a
teleologikus és okozati szemlélet párhuzamos alkalmazásához, a Sein és Sollen világának szembeállításához, vagyis az újkanti irányzathoz.
A benthami utilitarizmusra hivatkozás Somlónál ismét pikleri hagyaték. Pikler
ugyanis elméletében a benthami
utilitarizmus alaptételét központi hellyel tisztelte meg, bár nyíltan
utilitaristának sohasem vallotta magát. Az utilitarizmus azzal, hogy az állami
tevékenység céljául a közboldogság előmozdítását
tűzte ki, a burzsoá állam osztályjellegét homályosította el. A benthami tanok hatása Somló helyes jogról szóló felfogásában
azonban csak másodlagos jelentőségű, hiszen az elsődleges hatást a
jogszociológiai korszak jogértéktanára a spenceri
irány gyakorolta.
(2)
Somló munkásságának első
korszakát — 1907-ig — kétségtelenül Spencer
és Pikler hatása jellemzi.
Azonban már e szakaszban, különösen 1905-től kezdve olyan fejlődési tendencia
tapasztalható tanaiban, amely 1907-re kifejlődve nyíltan szembefordítja őt Piklerrel.
Óriási
távolság az 1898-as és az 1907-es Somló
között. 1898-ban a szociológiában csak a lélektan sajátos területét látja, s
meggyőződéssel vallja, hogy „Minden szociologikus jelenség legvégső elvei a
lélektanban vannak adva, végső szociológiai törvények feltalálása teljes
lehetetlenség.”[41] 1907-ben
pedig ugyanezzel a meggyőződéssel éppen az ellenkezőjét állítja, hogy ti. „a
szociológiából akkor lesz tudomány, ha ki tudja kapcsolni a lélektant”.[42]
Hogyan jutott el egyik véglettől a másikig?
Ama
két irányzatnak, amelyek a legnagyobb hatást gyakorolták Somlóra ez időszakban, a spenceri evolucionizmusnak és a pikleri „belátásos elméletnek”
ellentétei egy téren nyilvánultak meg legszembetűnőbben, jelesül, Spencer biológiai determinizmusa állott
szemben Piklernek az akaratra építő felfogásával.
Az
előzőkben figyelemmel kísérhettük, miként kísérelte meg Somló ezt az ellentétet feloldani, míg végül is determinista
álláspontra helyezkedett. Annál is inkább tehette ezt, mert Pikler tanainak logikus (ad absurdum) továbbvitele szintén
determinizmushoz, sőt azon túlmenően vulgármaterializmushoz vezet.[43]
Igaz ugyan, hogy Pikler maga
sohasem jutott ilyen következtetésre, mégis a spenceri
determinizmus előtérbe helyezése volt az első lépés, amelyet a Piklerrel való szakításhoz vezető úton
megtett.
De
más tényezők is siettették a szakítást. 1905-ben már nyilvánvalóvá vált, hogy a
Pikler körül kialakult kör egyre
inkább oszlóban van. A „mester” másik tanítványa, Jászi Oszkár párizsi tanulmányútjáról visszatérve kiábrándult
hangon bírálja a magyar szociológiát. Somlóhoz
írott levelében olvashatjuk: „Egy pár kényelmes tudományos sablonba beszorítva
jár az eszünk: belátás, kiválasztás, alkalmazkodás […]. De halovány fogalmunk
sincs a tényekről”; egy későbbi levelében pedig úgy aposztrofálja a mestert,
mint aki „teljesen a Tegze-féle
abszolút idealizmus álláspontjára jutott”.[44]
Ugyancsak ő irányítja Somló
figyelmét Le Dantec, a biológiai
szociológia egyik képviselője és Durkheim
tanaira, akik közül az utóbbi később valóban nagy hatást gyakorolt Somlóra. Les règles de la méthode sociologique című könyvét Jászi így ajánlja Somlónak: „Sok ellenszenves dolog
mellett sok okosat fogsz benne találni s még inkább meg fogod érteni, hogy mily
hihetetlenül tudománytalan úton jártunk együtt eddig.”[45]
S ez kétségkívül a pikleri
irányra értendő.
A magyar szociológiai életben
rövid idő alatt nagy hírnévhez jutott a politikai prognózisairól közismert Méray-Horváth Károly, aki Somlóhoz hasonlóan a spenceri biológiai szociológia talajába
eresztette gyökereit, de ebből kiindulva egy speciális sejtbiológiai hasonlatra
felépített szociológiai irányt bontakoztatott ki. A durkheimi szociológia és Méray-Horváth
Károly irányzata — Jászi Oszkár
hatásához járulva — teljesen elfordították Somlót
a lélektani szociológiától, és átvették azt a szerepet, amelyet azelőtt a spenceri és pikleri tanok játszottak: meghatározták a keretet, amelyben Somló kiépíthette saját
gondolatrendszerét.
A következőkben azt kell
tehát vizsgálat tárgyává tennünk, hogy melyek azok az alapgondolatok, amelyek
az említett két irányzatból a legnagyobb hatást gyakorolták Somlóra, illetőleg hatásuk miképpen
igazolható.
Közös jellemvonása mindkét
irányzatnak a leszámolás a pszichológiai szociológiával. Mindkét gondolatrendszer
az objektív szociológia síkjáról bírálja a pszichológiai szociológiát.
Elsősorban azt helytelenítik, hogy az említett szociológiai irány az emberi
szellem, okosság vagy éppen célszerűségi belátás termékének fogja fel a
társadalmat,[46] illetőleg a
létező, valódi tények kutatása helyett az emberi céloknak inkább megfelelőt
akarja megvalósítani.[47]
A cél, amit a szociológia elé tűznek, azon
tények kutatása, amelyek nem a társadalom egyedének — az embernek —
tudatában születnek, hanem azon kívül állva determinálják az egyes társadalmak
történetét. Az objektív szociológiának ez a gondolata ragadta meg Somlót is elsősorban, amikor Méray kultúrfiziológiáját értékelte: „a
társadalom szervezetének megértésében sem az a lényeges — írta —, hogy
mibennünk micsoda szubjektív érzések, okoskodások, filozofémák váltódnak ki a
történelmi fejlődés folyamán. Itt is azok a materiális folyamatok a lényegesek,
amelyek a társadalomban lefolynak.”[48]
Az objektív szociológiának a
pszichológiai irányzattal való szembefordulása — ez a negatívum, a szubjektív
idealizmus tagadása — feltétlenül helyes, s a szociológia területén nagy
fejlődés volt, de nem jelentette egyben a leszámolást az egész idealista
szociológiai irányzattal. Az objektív szociológia a pszichologizmus tagadásával
még nem mutatott túl a comte-i
pozitivizmus eredményein. Comte
sem az egyéni akarattal, belátással magyarázta a társadalmi fejlődést, ő is
kizárta a szubjektív elemeket a szociológia területéről, s mégis idealista
maradt, mert a társadalmi fejlődést „az emberiség ösztönszerű tökélyesbülési
tendenciájának” tartotta.[49]
A determinizmus sem jelenti
még egymagában az idealizmussal szakítást. A döntő kérdés az, vajon mit ért az
objektív szociológia e két irányzata társadalmi tényeken? A társadalom szellemi
produktumait — felépítményi kategóriákat —, vagy a társadalom materiális
jelenségeit tartja-e döntőnek? E szempontból mind Durkheim, mind pedig Méray-Horváth
vulgáris materialistának bizonyul.
Durkheim szerint ugyanis „a társadalmi jelenségek döntő
feltétele [¼] magában az
asszociáció tényében áll”. Ezt szerinte a „társadalmi térfogat” (azaz
társadalmi egységek száma), valamint a tömeg koncentrációjának foka, vagyis a
dinamikai sűrűség határozza meg. Mindkettőt együttesen azon egyének száma
határozza meg, akik egyrészt kereskedelmi, s
ezen túlmenően erkölcsi kapcsolatban is állanak egymással. A konklúzió, amit
levon, ez: „egy nép dinamikai sűrűségét a társadalmi rétegek eggyé olvadásának
foka fejezi ki legjobban.”[50]
Durkheimnek e felfogása több szempontból is figyelmet
érdemel. Egyrészt azért, mert a népsűrűség — mint Sztálin rámutat — beletartozik ugyan a „társadalom anyagi
életfeltételeinek” fogalmába, „de nem lehet a társadalom fejlődésének fő
tényezője, s a társadalom fejlődésére gyakorolt befolyása nem lehet meghatározó
befolyás, mert a népesség növekedése magában véve nem ad kulcsot annak
magyarázásához, hogy valamely adott társadalmi rendet miért vált fel éppen egy
bizonyos új rend és nem valami más rend.”[51]
Másrészt azzal, hogy a társadalom szempontjából a társadalmi rétegek eggyé
olvadottságát tartja döntőnek, a társadalmi osztálykülönbségek nivellálását
hirdeti. Amikor a társadalmi osztályok közötti szolidaritást vallja, az
osztálybéke apostola. Durkheim
azonban még ezen is túlmegy. Egészen reakcióssá válik akkor, amikor a
munkásszervezetek ideáljának az ún. „foglalkozási csoportokat” tartja, amik a
munkások és a munkaadók közös korporációi.[52]
így válik a vulgáris materialista
Durkheim a fasizmus eszmei
előfutárává.
Már itt meg kell azonban
jegyeznünk, hogy Somló, bár igen
sokat átvett Durkheim nézeteiből,
éppen a társadalmi asszociáció koncepcióját nem vette át, s így természetesen a
végkövetkeztetéseket sem fogadta el. Sőt, éppen Durkheim e felfogását s a belőle folyó következtetéseket
vette a legélesebb bírálat alá: „Úgy tűnik fel nekünk — írja —, hogy egy olyan
osztályozás, mint Durkheimé [¼], már apriori egy biztos tévedés.”[53]
Amit Somló átvett Durkheimtől,
az nem más, mint az a Durkheimnél
elrejtve és háttérbe szorítva jelentkező gondolat, hogy a társadalmi élet
legfontosabb tevékenysége a javak forgalma.
Ez a merőben téves
közgazdaságtani felfogás sokkal kifejezettebben, következetesebben
végiggondolva jelentkezik Méray-Horváth
Károlynál, bár nála mindig egy biológiai hasonlattal: a sejtközi
anyagcserével párhuzamosan.
Mind a sejtekből alakult
fiziológiai szervezeteknek, mind pedig az emberi civilizációnak van egy
sajátossága — írja —, amelyet ha megzavarnak, úgy azok életét zavarják meg, „és
az azon anyagcsere, amely a sejtek, valamint az emberek produktumainak a csere-összefüggéseiből
folyik.”[54] Alapelvét a
történelmi fejlődés folyamatára alkalmazva, Méray
két társadalomtípust állít egymással szembe: a katonai, harcias
(militarista) és a produktív társadalmi típust. Az elsőt úgy jellemzi, mint
„rabló” társadalmat, amelyben a termékek cseréje minimális, a másikat pedig
mint olyat, „amelyben az anyagcserefolyamatok fokozódtak”. Az első
társadalomtípus keretébe sorolja a római rabszolgatartó és a feudális
társadalmat, a másodikba a kapitalista társadalmat. Gondolatmenetét folytatva
logikusan jut el ama tőke dicséretéig, amelynek túlkapásait maga is elismeri.[55]
Érdeméül tudja be ugyanis a militarista társadalom, illetve a társadalom
testében a militarista „kór” legyőzését.
Az elmondottakon kívül
számunkra fontosan még két következtetést von le Méray téves közgazdaságtani elvéből. Az egyik egy német
militáris csomópont képződésének a jóslata, amely azonban jellemzése szerint
nem „militáris pusztítások révén, a többi államok katonai meghódításával” fog
kitűnni a többi államok közül,[56]
hanem az eljövendő békés korszak biztosításaként szerepel. Méray jóslatának első fele, vagyis hogy
egy német militáris gócpont fog képződni, bevált, de ehhez a porosz
militarizmus század eleji kibontakozását figyelve nem is kellett nagy
jóstehetség; ott azonban csődöt mondott az általa oly gyakran dicsért jósnoki
tehetsége, amikor e militarizmust „békésnek” tüntette fel. Tévedése
szükségszerű következménye a militáris-produktív társadalomtípusok
szembeállításának, ami viszont abból adódik, hogy a javak forgalmát jelöli meg
a társadalmi fejlődés mércéjeként. Azt feltételezi ugyanis, hogy a javak
fokozott forgalma nagyobb nemzetközi összeműködést von maga után, ami viszont a
militarista tendenciák csökkenésével jár.
Méray felfogása rokon Durkheimnek
a társadalmi szolidaritásról vallott nézetével, csak az egyik társadalmon
belül, a másik pedig nemzetközi viszonylatban vizsgálja ugyanazt a jelenséget.
Felfogásuk rokonsága természetes, hiszen mindketten a forgalom primátusának
téves közgazdasági elvéből indultak ki, s mindketten a fasizmus eszmei
előkészítéséig jutottak el.
A másik téves következtetés,
amelyre Méray hibás alapelvéből
kiindulva eljutott, a munkásmozgalomra vonatkozik. „A tőke elleni harc — írja —
csak optikai képe a munkásság [¼] akciójának.
Valósággal [¼] a militáris
államstruktúra ellen folyik ez és végcéljában antimilitarisztikus akciója a
munkásságnak.”[57] Méraynak e nézetében is könnyen
fellelhető a tévedés oka: a társadalmi jelenségeknek a forgalom oldaláról való
vizsgálata torzítva, csak egyetlen jellemvonását (a munkásságnak ténylegesen
antimilitarista felfogását) kiragadva ábrázolja a munkásmozgalmat. Ám a
társadalomban lejátszódó folyamatokat csak a termelésből kiindulva lehet
megmagyarázni, miként ezt a marxizmus
teszi. Csak a tőkésnek és a munkásnak a
termelésben elfoglalt helyzetével lehet megmagyarázni azt az
osztályellentétet, amely a kapitalista rendszerben a tőkés és a bérmunkás
között fennáll. Csak a termelés oldaláról elindulva érthető meg a
tőkekoncentráció és a centralizáció folyamata, amely az imperializmus
korszakában nemzetközi monopóliumokban tetőződik be. A monopóliumoknak a
nyersanyagforrásokért és a piacokért folyó versenye pedig elkerülhetetlenül az
egész világra kiterjedő imperialista háborúkhoz vezet. Csak a marxista politikai gazdaságtan képes
megmagyarázni azt a jelenséget, amellyel szemben a forgalmi folyamatból
kiinduló polgári közgazdaságtani irányzatok értetlenül álltak: hogy ti. az
imperializmusban a forgalmi folyamatok növekedése ellenére a háborúk lehetősége
nem csökken, hanem növekszik. Az imperializmus gazdasági törvényéről, a
maximális profitról szóló sztálini
tanítás mutat rá arra, hogy a profitszerzési források között a nemzetgazdaság
militarizálása és idegen népek kizsákmányolása is szerepel, ami egyaránt az
imperialista állam agresszív külső funkcióját mutatja. A munkásosztálynak
valóban érdeke az imperialista háborúk megszüntetése, ami éppen internacionális
érdekszolidaritásából adódik; de ez nem jelenti azt — miként Méray állította —, mintha a tőkések
elleni harc csak látszat lenne a munkásmozgalomban. A munkásmozgalom éle a tőke
ellen irányul, s azért a béke legszilárdabb védelmezője, mert osztályharcát a
tőke ellen a nemzetközi munkásosztály összefogásával békében inkább sikerrel
vívja, mint háborúban.
Történelmileg a társadalmi fejlődés militáris, illetve produktív
korszakok szerinti tagolása, amelyet Méray
is használ, Spencerre, illetőleg
még megelőzően Comte-ra vezethető
vissza. Spencer két típust
különböztet meg: harcos és gazdasági típust. Comte
felfogása szerint pedig bár három társadalmi fejlődési fok van — a teologikus,
a metafizikus és a pozitív korszak —, e három közül a metafizikus korszakot
csak átmenetinek tekinti (ti. a burzsoá forradalmak korát jellemzi így). A
teologikus korszakot úgy jellemzi, mint amelyben „a társadalmi tevékenységnek
egyetlen állandó célja van: a hódítás”, a pozitív korszakot pedig a tudomány és
ipari munkálkodás korszakának tartja.
Comte korszakfelosztása —
bár helytelen, mert a kapitalizmust csak mint alkotó, békés kort jellemzi, de —
mégis érthető abban a korszakban, amelyben élt, s amely bélyegét tanaira
rányomta. Comte a forradalom
utáni győztes polgárság ideológusa, aki éppen ezért a kapitalista rendszernek
csak pozitív oldalát ismeri, Spencer
pedig ismétli Comte felfogását, s
e tekintetben visszafelé mutat. Méray szolgaian
átvette Comte és Spencer korszakfelosztását — tekintet
nélkül arra, hogy elmélete kifejtésének időszakában az imperialista korszak
kapitalizmusának élősdi, halódó jellege már kibontakozott.
Somló a Méray
és Durkheim közgazdasági
alaptételéből folyó következtetésekig nem jutott el. A két szociológus
gondolatrendszeréből a társadalmi anyagcserefolyamatról szóló, vagyis a
társadalmi élet jelenségeit a forgalomból magyarázó gondolatot vette át. Már
1905-ben írja: „Egyetlen egy dologban van igaza Méraynak és van igazuk az organikus szociológusoknak és ez
az, hogy az emberek társadalmaiban is anyagcsereviszonyok folynak az alkotó
egyének között, mint ahogy ilyenek folynak a sejtorganizmusok között."[58]
Távol tartja magát Méray túlzó fiziológiai hasonlataitól
és magyarázataitól is. Míg Méray
elméletében az állatfiziológia törvényei alapján akarja a társadalmi
fejlődéstendenciákat magyarázni, Somló határozottan
tiltakozik a fiziológiai törvényeknek a társadalmi életre való alkalmazása
ellen. Csupán azt hangsúlyozza, hogy a társadalomban zajló materiális folyamatok a lényegesek,
„viszont ehhez nem kell organikus elmélet — írja —, egyszerűen olyasféle
gazdasági szociológiát kell űznünk, aminek elfogadott terminus technicusa:
történelmi materializmus”.[59]
Ilyen előzmények után talán
azt várhatnánk, hogy szociológiai rendszerét a marxizmus alapelveire építve fejti ki. Valójában azonban nem
ezt tette. A forgalmi folyamat előtérbe helyezése meggátolta abban, hogy a marxizmus útjára térjen. Ehelyett a
jószágcsere formáinak vizsgálatával akarja az őstársadalom gazdasági
jelenségeit megvilágítani. 1909-ben írott tanulmányában már határozott az
állásfoglalása, hogy a forgalom törvényei irányítják a munkamegosztást. „A
tények bizonyítják — írja —, hogy a jószágforgalom egyáltalában nincsen a
munkamegosztáshoz kötve, sőt hogy inkább a munkamegosztás fejlődése nem érthető
meg megelőző jószágforgalom nélkül.”[60]
A termékek cseréjét olyan alapvető gazdasági jelenségnek tekinti, amely minden
emberi társadalomban — így az ősközösségi társadalom törzseiben is —
megtalálható.[61]
Az őstársadalomról alkotott
tanaival Somló ellentétbe kerül Engelsszel. Mint ismeretes, Engels álláspontja szerint az
őskommunista társadalmi fokon a csere csak alkalmilag fordulhat elő, éppen a
társadalmi munkamegosztás hiánya miatt.[62]
Erre az okra vezeti vissza Engels
azt is, hogy az ősközösségi rendszerben nincsen magántulajdon. A termelés és a
javak elosztása közösen történik a társadalmi fejlődés ezen alacsony fokán. Engels felfogásával szemben Somló azt állítja, hogy a termékek
közös szétosztása egyáltalán nem nevezhető általánosnak, s hogy emellett „még
tág tér marad az osztatlan magántulajdon számára más tárgyakon”.
Somló tévedése onnan származik, hogy nem fogadta el a marxizmusnak a termelőerők és a
termelési viszonyok összefüggéséről alkotott tanítását. Megjegyzendő azonban,
hogy amikor a marxista
álláspontot elveti, ugyanakkor Büchner
elméletét sem fogadja el, amely szerint az egyén elszigetelt gazdasági
tevékenységet folytat az őstársadalomban. Büchnert
bírálva egyben a marxizmusról is
véleményt mond: „Az a felfogás azonban, hogy a legprimitívebb gazdaság formája
az őskommunizmus, ha nagyon is pontatlan, még mindig közelebb jár a valósághoz,
mint az, amely a tisztán egyéni gazdaságban látja a gazdaság őskorát.”[63]
Somlónak az ősközösségi rendszerről kifejtett nézete Kautsky kritikáját váltotta ki. Ez a
kritika a Neue Zeit 1909-es
évfolyamában jelent meg, és a marxizmusnak
a tárgyra vonatkozó felfogását rögzíti. Kautskyhoz
intézett viszontválaszát Somló a Huszadik Század hasábjain közli. Itt egy
lépéssel még távolabb jut a marxista
állásponttól azzal, hogy a büchneri
felfogásnak tesz engedményeket. A közös termelés tényét és az ebből folyó közös
tulajdont nem ismeri el, mert — mint írja — az őstársadalomban „éppen a
produkció nem történik közösen, hanem túlnyomólag egyéni elszigeteltségben”.[64]
Somlóra gyakorolt hatása okán külön kell foglalkoznunk az
objektív szociológia módszerével. E
tekintetben először Durkheim
álláspontját kell megvizsgálnunk, annál is inkább, mert Méray a módszer kérdésével számottevő formában nem
foglalkozott.
Durkheim, mint láttuk, elvetette a pszichologizmust, és a
kívülről determinálólag ható tényeket állította szociológiája középpontjába.
Módszertani síkra kivetítve ez az összes olyan szociológiai irányzat bírálatát
jelentette, amely a társadalom fejlődését egy előre felvett és az illető
társadalomtudós által kitűzött cél szempontjából vizsgálja. Tudománytalannak
bélyegez minden olyan szociológiát, amely előzetesen alkotott teóriák szerint,
kiragadott adatok segítségével akar valamilyen fejlődési tendenciát észlelni.
Ezen indok alapján száll szembe Comte-tal,
aki az emberi ösztönből akarja a társadalmi fejlődést magyarázni, valamint Spencerrel, aki a biológia törvényeit
akarja a társadalomra alkalmazni. Számos közös vonás ellenére éppen e ponton
állítható szembe Durkheim és Méray rendszere. Az ilyesfajta
szociológiai irányzatokkal szemben a tények alapos és rendszeres kutatását
sürgeti. „A theoriát — írja — nem lehet addig megalkotni, míg a tudományos
kutatás eléggé ki nem terjedt.”
Az ő módszere a „megfigyelés,
összehasonlítás és leírás”. A szociológusnak tartózkodni kell attól — állítja
fel a tudományos „objektivitás” garanciáját —, hogy kívülről bevitt értékmérő
alapján értékelje a társadalmi jelenségeket; „meg kell jegyezni — írja —, hogy
az intézményt, az erkölcsöt [¼] úgy kell
megítélni, mintha önmagában és önmaga által volna jó vagy rossz, éppúgy, mint
különbség nélkül az összes társadalmi típusok”.[65]
A teleologikus
társadalomszemlélettel annyira szemben áll, hogy még egy adott korszak
fejlődési fokát sem ismeri el a következő korszak fejlődésére nézve meghatározó
okként. Ebből azután arra a teljesen helytelen következtetésre jut, hogy a
fejlődés jövendőbeli irányát sem lehet előre megállapítani.[66]
Ez a felfogás egyrészt
helytelen, másrészt ellentmond Durkheim
nézeteinek. Helytelen, mert tagadja a szociológia gyakorlati tudomány voltát.
Ha ugyanis nem lehet a jövőre nézve a múlt és a jelen fejlődéséből
következtetéseket levonni, úgy lehetetlen a tervszerű politika. Ellentmond Durkheim felfogása előbbi állításainak
is, ugyanis az akaratszabadságra épülő különböző szociológiai rendszerekkel
szemben a determinizmus álláspontjára helyezkedett. Viszont a társadalmi
jelenségek determináltságát csak térben és időben lehet elképzelni. A
társadalmi tények determinációja az időben pedig
azt jelenti, hogy olyan tendenciák állapíthatók meg, amelyek szükségszerűen
érvényesülnek. De vázolt nézetével került ellentmondásba Durkheim akkor is, amikor ő maga is
kiemelt a tények közül egyet, amit — mint láttuk — a szolidaritás alapelvének
nevezett el.
A szolidaritás alapelvéből
kiindulva építi tovább gondolatrendszerét, amikor módszertanában a társadalmak
osztályozásának alapját abban látja, hogy meg kell állapítani az asszociáció
fokát, vagyis hogy egy társadalom hány egyszerű társadalomból van összetéve,
ugyanis szerinte a „társadalmak egymás mellé tagolt részekből állanak [¼]. Valamely nép két vagy
több nép egyesüléséből származik, melyek őt már megelőzték.”[67]
Ez azt jelenti, hogy a társadalmakat csupán összetevő egységeik száma szerint különbözteti meg, s minthogy
a legegyszerűbb társadalmaknak a hordákat tekinti, a modern társadalmakat az
egyszerű hordától csak összetevőik száma alapján választja el. E szerint tehát
minőségi fejlődés nincs.
Ezek után már természetesnek
tűnik az is, hogy az alárendeltséget és a kényszert is minden társadalomban jelenlévő és elengedhetetlen jellemvonásnak
tekinti. Mint mondja, ezek közvetlenül a kollektív létből származnak, s miután
ezt a társadalomban tudatosítottuk, „nem is szükséges mesterséges eszközökhöz
nyúlni, hogy az egyént a maga jószántából való alárendeltségre rávegyük;
elegendő természetes függőséget és kicsinységet feléleszteni tudatában.”[68]
Durkheim szociológiája tehát a
módszer vonalán is a kizsákmányoló társadalmi viszonyok igazolásáig jutott. Az
„objektív szociológia” így vált az imperializmus szociológiájává.
Somló, miként a társadalmi tények vonatkozásában, úgy a
módszer síkján sem követte Durkheimet
a végső eredmények leszűréséig. Durkheimtől
a módszer vonatkozásában a leíró, összehasonlító szociológia propagálását vette
át. A szociológiai kutatások módszerbeli nehézségeiről szólva juttatja e
nézetét kifejezésre: „Az induktív kutatások előtt álló [¼] akadályok egy gondosan
kidolgozott leíró szociológia útján elháríthatók.”[69]
Álláspontja szerint a szociológiai tudomány feladata az összefüggések kutatása
egyrészt oly társadalmi jelenségek között, amelyek döntőek a többi társadalmi jelenség viszonylatában, mivel a
legtöbb jelenséggel állanak összefüggésben, másrészt oly társadalmi jelenségek
között, amelyek állandóak. E
jelenségeknek kell az esetleges, illetőleg változó jelenségeket alárendelni, s
a már felkutatott összefüggések alapján a társadalmak osztályozását
végrehajtani.[70]
Bár a társadalmi jelenségek
osztályozását feltétlenül szükségesnek tartja, Durkheim osztályozási módszerét helyteleníti — főleg azért,
mert a társadalmi fejlődést nem veszi figyelembe. Helyesen mutat rá arra, hogy
a magasabb fejlettségi fokot elérő társadalmak más alapelvek szerint
osztályozhatók, mint a primitívek.[71]
Somlónak igaza van Durkheim osztályozási módszerének
tarthatatlanágát illetően, de ő sem tudott megfelelő osztályozási szempontot
találni. Az állandóság vagy a döntő mivolt az egyik legüresebb,
legformalisztikusabb követelmény valamely társadalmi jelenség viszonylatában. A
társadalmi jelenségek állandó változása ugyanis az állandóság kritériumát viszonylagossá
teszi, azt pedig, hogy valamely társadalmi jelenség döntő-e vagy sem, szintén
már csak egy előzetes szempont alapján lehet eldönteni. Minden társadalmi
jelenség döntővé válhat az idő és a körülmények változásával.
Minthogy nem tudott megfelelő
osztályozási szempontokat felismerni, meddőek maradtak Somlónak azon konkrétabb módszertani javaslatai is,
amelyekben egy nemzetközi szociológiai intézet fennállását és a szociológusok
nemzetközi összefogását hirdette.[72]
A társadalomtudomány műveléséhez mindenekelőtt szilárd alapelvekre és
tudományos módszerre van szükség, az „objektív szociológia” viszont egyiknek
sem volt birtokában. Érdeme volt a pszichológiai alapelv elleni küzdelem és a
tények kutatásának propagálása, a társadalmi jelenségek összefüggésének
felismerése. Somló magáévá tette
azt, ami az objektív szociológiában értékes volt, s tartózkodott annak
szélsőséges, helytelen következtetéseitől.
Somló átpártolása az objektív szociológiához, valamint a
pszichológiai szociológiát sújtó bíráló megjegyzései elkerülhetetlenné tették
az összecsapást a mester és tanítványa, Pikler
és Somló között.
A vita, amelyben Somló nyíltan, személyre vonatkoztatva
szakított a pikleri tanokkal, a Huszadik Század 1907. évfolyamában
zajlott le. Nem célunk, hogy e vitát részletekbe menően ismertessük; már csak
azért sem, mert Somló ez
alkalommal kifejtett nézeteivel már találkoztunk. Csupán egy közöttük leginkább
vitatott szempontot ragadunk ki. Ez pedig a materialista és az idealista
társadalomszemlélet próbaköve, annak eldöntése, hogy a társadalom mozgatóereje
materiális tényező-e, vagy pedig a felépítmény valamelyik kategóriája: érzet,
gondolat, akarat, vagy hasonló. A mester és tanítvány között lezajló vitában Pikler képviselte az idealista, Somló pedig a materialista álláspontot.
A vitát Somlónak a Budapesti Napló Albumnaptárában
megjelent cikke robbantotta ki, melyben a szerző arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a pszichológiai szociológia — nem tudomány.
Pikler nyílt levélben fordult Somlóhoz, és kísérletet tett arra, hogy „igazolja” a
pszichológiai irányt. Lényegében sűrített formában ismételte meg belátásos
elméletének alaptanait, miszerint az emberek akaratuk, „belátásuk” szerint
csinálják a társadalmi jelenségeket, s a szociológia tudományának nem is lehet
más célja, mint az, hogy „megtanítsa az embert arra, hogy a jelenségeket
csinálhatja és hogyan csinálja. Amennyiben az derül ki valamely térre nézve,
hogy azon az ember a jelenségeket nem csinálhatja, annyiban e téren
gyakorlatilag nincs is tudomány.” Az objektív tudomány felismert törvényeinek
pedig az a szerepük, hogy „felvilágosíthatják az akaratokat”.[73]
Pikler már teljesen idealista
álláspontot képviselt első cikkében is, de a vitában mindvégig arra törekedett,
hogy a természettudományra, annak állítólagos eredményeire hivatkozva igazolja
álláspontját. Már a Somlóhoz
intézett nyílt levélben azt rója fel tanítványának, hogy a lélektant azonnal és
végérvényesen ki akarja kapcsolni a szociológiából, s nem várja be azt az
időpontot, amikor majd a pszichológia hathatósabb művelése „egy tökéletes
idegfiziológiához”, „a pszichikus összefüggéseket helyettesítő fizikai
összefüggések ismeretéhez” vezet.[74]
Mondottuk már, hogy Pikler rendszere, ha következetesen
kifejtette volna, elvezethette volna egy materialista felfogásig, annak
felismeréséig, hogy az anyag által az érzékszervekre tett behatások hozzák
létre az érzékleteket — ami az általa oly fontosnak tartott idegfiziológia
szempontjából lényeges lett volna —, s e felismerés lett volna az első lépés
egy materialista szociológiához — ha annak nem is marxista, de legalább valamilyen vulgármaterialista
formájához. Pikler azonban saját
gondolatrendszerének felszínén megrekedve az idealista magyarázat mellett
maradt.
Tanainak igazolására a vita
során a „legújabb természettudomány” eredményeire hivatkozik. Somlót és a vitában gyakran érintett Mérayt a természettudományokban való
járatlansággal vádolja, mert: „Aki igazán tud egy kis természettudományt, az
előtt nyilvánvaló — írja — az a tény, hogy az
eszmélő lények akarnak, az örömöt, az életet akarják.” Az a „legújabb
természettudomány”, amelyre hivatkozva idealista nézeteinek bizonyítékát akarja
szolgáltatni, a machizmus, lamarckizmus, neovitalizmus,
pánpszichizmus. Machot egyenesen
a „legkitűnőbb mechanikai rendszer” megalkotójaként üdvözli, mivel Darwin biológiai törvényét azzal az
„igazán tudományos” érveléssel akarja megdönteni, hogy „Az összes külső
körülmények semmit sem tehetnének, ha nem lenne valami, ami alkalmazkodni akar.”[75]
Az idealista Mach tanait méltán
hozza fel Pikler saját
idealizmusának igazolására!
Lenin a Materializmus és empiriokriticizmus című művében bebizonyította,
hogy a machizmus nem más, mint
szubjektív idealizmus, berkeleyizmus.
„Lehet és kell is idealizmusról beszélni akkor — írja —, amikor az érzetekkel
azonosnak tekintik »a fizikai tapasztalat elemeit« (vagyis a fizikait, a külső
világot, az anyagot), mert ez nem egyéb, mint berkeleyizmus.
Sem újabb, sem pozitív filozófiának, sem kétségbevonhatatlan ténynek itt nyoma
sincs, itt egyszerűen régi, régesrégi idealista szofizmával van dolgunk.” Machról, a fizikusról pedig úgy
nyilatkozik, hogy „a maga filozófiai tévelygéseiben messze eltér a modern
természettudománytól”.[76]
Pikler még azt is megkísérelte, hogy az objektív szociológia,
sőt a történelmi materializmus tarthatatlanságát bebizonyítsa. Azzal érvelt,
hogy mind az objektív szociológia, mind a történelmi materializmus azáltal,
hogy az objektív folyamatok által determináltnak vallja a társadalmi
jelenségeket, a mindenkori létezőt
tartja „okosnak”, s így nem is képes a társadalom átalakítására. „Ha a
társadalmi állapottól független okosság nincs — mondja —, akkor minden ismeret
»ideológia«”.[77]
Pikler érvelése a marxizmus
tekintetében téves, mert két szempontot téveszt össze: a társadalom objektív törvényeinek
kutatását a gyakorlati politikával. Kétségtelen, hogy a kettő között szoros
kapcsolat van, de nem azonosítható mégsem a kettő. A kapcsolat abban áll, hogy
a politika akkor megfelelő, ha a felismert objektív társadalmi törvényeken
alapszik. De a történelmi materializmus sohasem állította, hogy a létező minden
esetben fenntartandó. Éppen a társadalmi fejlődés tényéből adódik, hogy új és
új objektív törvényszerűségek alakulnak ki, s akkor már az a megfelelő
politika, amely a fennálló, de elavult társadalmi viszonyokkal szemben új
társadalmi viszonyok kialakításáért harcol. Piklernek
a történelmi materializmussal szemben támasztott ellenvetései csak akkor állnák
meg helyüket, ha a marxizmus nem
ismerné el a történelmi fejlődést.
Másrészt Pikler érvelése ellentmondásba kerül
önmagával. Ugyanis az egyik oldalon azért támadja az „objektív szociológiát”,
mert a meglévővel értékel, tehát éppen objektivitását kifogásolja, másik
oldalon pedig „ideológiának” nevezi megbélyegző értelemben. A marxizmus sohasem tagadta, hogy
ideológia — vagyis felépítménye egy adott társadalmi viszonylatnak —, de
ugyanakkor bizonyítja azt is, hogy a társadalomtudományok általában ideológiák.
Az „objektív szociológia” is ideológia, bármennyire „objektívnek” tünteti fel
magát, csak más társadalmi osztály érdekeinek megfelelő ideológia, mint a marxizmus.
MartJav.
Pikler nyílt levelére adott válaszában s a vita folyamán Somló továbbra is fenntartotta
determinista álláspontját. „Ha valaki indeterminista és egy meghatározatlan,
megokolatlan, spontán szabad akaratot tételez fel — írja —, az ezen
feltételezés által képtelenné válik egy
tudományos szociológiára.” Az akaratot egyrészt az emberi szervezeten
belüli tényezők, másrészt szervezeten kívüli tényezők determinálják, s az
előbbi tényezők vizsgálatát az ideg- és egyéb fiziológia, az utóbbiakét a
szociológia körébe utalja.[78]
E megállapításával elhatárolja magát a biológiai szociológia különböző
irányzataitól, amelyek az emberi szervezetben jelentkező biológiai folyamatokra
vezetik vissza a társadalmi fejlődést. Ha párhuzamba állítjuk Somlónak e nézetét korábbi
felfogásával, komoly fejlődést tapasztalhatunk. Előbbi fejtegetéseiben ugyanis
a természetes kiválasztódás törvényét téve meg a társadalmi fejlődés motorjává,
szintén a biológiai szociológia egyik — spenceri
— irányzatához csatlakozott.
Piklernek az objektív szociológiával és a történelmi
materializmussal szemben felhozott érvelésére, ti. hogy a létezőt tartja
„okosnak”, úgy válaszol, hogy elismeri a történelmi materializmus azon tanítását,
hogy a tudomány felépítményi kategória. Materialista felfogása mellet nyíltan
kiáll. „Valamikor ez az okoskodás — írja Pikler
érvelésére utalva — megdöbbentő kényszerűséggel hatott rám és a történelmi
materializmus e részének evidens cáfolatát láttam e rövid sorokban. Most nem
látom át, miért ne lehetne minden tudomány, az is, amit mi csinálunk, éppúgy,
mint az, amelyet előttünk csináltak, és az, amelyet utánunk csinálni fognak, a
szociális folyamatok által determinált jelenség?”[79]
Somló ugyan eljutott a materializmusig, de a marxista álláspontig már nem, mert a
társadalmi tények közül a „társadalmi anyagcsere”, vagyis a forgalom folyamatát
emelte ki.
(3)
Somló Bódog 1873-ban született és
1920-ban halt meg. Élete összefonódott a magyar klasszikus kapitalizmus
hanyatlásának és az imperializmus kialakulásának időszakával. Tetteit, nézeteit
meghatározzák e korszak társadalmi mozgalmai és tudományos irányzatai.
A századfordulótól az I.
világháborúig Magyarország társadalmi és gazdasági struktúrája gyökeres
változáson ment keresztül. Létrejött a monopolkapitalizmus, amely állami
szubvenciók segítségével az ipar ugrásszerű fejlődését érte el rövid két
évtized alatt. Az állami szubvenciókkal támogatott iparfejlesztési tevékenység
hatására az ipari részvénytársaságok száma és tőkeereje is ugrásszerűen
növekedett. Az ipar újszerű fejlődésével párhuzamosan 1880 és 1910 között a
nagyipari munkásság létszáma is közel kétszeresére növekedett.
A magyar ipar e jelentős
fejlődés ellenére lemaradt a nyugati ipar mögött, s nem szűnt meg Magyarország
félgyarmati helyzete sem Ausztriával szemben. A bank- és hitelrendszer,
valamint a közös vámterület miatt Magyarország gazdaságilag Ausztria függvénye
maradt.[80]
A magyar bank- és
hitelrendszernek és az ipari nagytőkének az osztrák és német tőkével való
szoros kapcsolata meghatározta a kialakuló nagyburzsoázia politikáját. A XIX.
század utolsó éveitől kezdve e nagyburzsoázia volt az 1867-es rendszer
legerősebb támasza. Hasonló politikai platformot foglalt el a nagybirtokos
osztály is. A középburzsoáziának (az ipari és kereskedelmi tőkéseket egyaránt
ideértve) nem állt érdekében a vámközösség fenntartása, s ezért a 48-as párt
mögé sorakozott, de nem képviselt olyan súlyt, hogy célkitűzéseit keresztül is
vigye.
Az ipari tőke nagyarányú
fejlődése kifejlesztette a nagyipari munkásságot, mely — hasonlóan az
oroszországi proletariátushoz — a félgyarmati kizsákmányolás minden terhét
kénytelen volt viselni. Elnyomott helyzete, állandóan fellángoló mozgalmai,
sztrájkjai és tüntetései (különösen az 1904–1907-es években) Magyarországot
Oroszországhoz hasonlóan az imperializmus gyenge láncszemévé tették.[81]
A finánctőkének a mezőgazdaságba behatolása és a mezőgazdaság kapitalizálódási
folyamata, az egyházi és világi nagybirtokrendszer a parasztság
rétegeződéséhez, a kisbirtokosok folyamatos pauperizálásához és a század elején
nagyfokú kivándorláshoz vezetett.
A századforduló magyar
politikai életét két párt: a 67-es alapon álló liberális párt és a 48-as alapon
álló függetlenségi párt küzdelmei jellemezték. A függetlenségi párt programját:
Magyarország független állami életének biztosítását, a népképviseleten nyugvó
törvényhozást, a független felelős kormányt, az önálló hadügyet, pénzügyet,
kereskedelmet, közoktatást és külképviseletet, a 48-as törvények
visszaállítását[82] csak akkor
valósíthatta volna meg, ha forradalmi párt lett volna, ha mozgósítani tudta
volna a munkásosztály és a parasztság tömegeit. Minthogy azonban félt a népre
támaszkodni, a kormányzattal való küzdelmében egyetlen fegyverként az
obstrukciót használhatta. Amilyen mértékben vált azonban a házszabályzat az
ellenzék védőpajzsává, olyan mértékben lett a kormány akadályává. A
házszabályok fenntartásáért, illetve elvetéséért folytatott küzdelem kiélezte a
két párt között amúgy is feszült viszonyt. A Bánffy-kormány
bukása után Széll Kálmán kormánya
a Tisza-kormány fő kormányzati
eszközeit: a durva választási visszaéléseket a kúriai bíráskodásról szóló
törvénnyel, a parlamenti korrupciót pedig az összeférhetetlenségi törvénnyel akarta
mérsékelni — természetesen siker nélkül. Az ellenzék az obstrukciót éppen úgy
alkalmazta Széll Kálmán kormánya
ellen, mint az előző kormányokkal szemben. Tisza
István erőszakos politikája sem segített a helyzeten, sőt nyílt
robbanáshoz vezetett. Az ellenzék szétrombolta az ülésterem berendezését, a
képviselőháznak fel kellett oszolnia. A kormánypárt bomlani kezdett —
egymásután léptek ki belőle az előbb még koalícióba tömörülő pártok. Az új
választáson az ellenzéki pártok léptek koalícióba, s győzelmet arattak. A
parlamenti többség nélkül kormányzó Fejérváry-kormány
ultima ratioként meghirdette az
általános választójog programmját, s ezzel a lépéssel sikerült átmenetileg a
koalícióba tömörült ellenzékről hívei nagyrészét leválasztania. Az általános választójog
programmja az egész magyar társadalmat megmozgatta: pártok és társadalmi
egyesületek egyaránt napirendre tűzték az általános választójogért folytatott
küzdelmet.
1906 elejére mindkét oldalon
olyan hangulat alakult ki, amely a megegyezést kívánta. A megegyezés
közvetítések útján létrejött — s az egyik közvetítő éppen Méray-Horváth Kálmán, a radikális
mozgalom egyik vezetőalakja volt. Azonban „valójában sem az általános titkos
választójog, sem a nemzeti követelések tekintetében semmit sem oldottak meg”.[83]
A függetlenségi párt — bár többségben volt — semmit sem valósított meg
programmjából, mert a koalíció irányítói a nagybirtokosok és a nagyburzsoák
voltak.
De nemcsak az uralkodó
osztályok pártjai fordultak el a társadalom bajainak orvoslásától, fecsérelték
el az időt obstrukciós küzdelmekkel; a szociáldemokrata párt, noha ekkoriban a
munkásosztály egyedüli vezetője volt, szintén nem használta ki a munkásmozgalom
fellendülését. A magyar szociáldemokrata vezetők éppen olyan opportunisták
voltak, mint a német szociáldemokraták s a II. Internationalé pártjainak
többsége. Ennek ellenére a magyar munkásosztály egyre inkább szervezetté vált,
egyre több munkást foglaltak magukba a különböző szakegyletek, s a
szociáldemokrata párt éppen a szakegyletekre támaszkodva léphetett fel a
választójogért folytatott harcban.
A magyar munkásmozgalom
legnagyobb hiányossága az volt — s ez magyarázza a szociáldemokrata párt
helytelen, téves politikáját is —, hogy hiányzott a polgári ellenzéki
mozgalomból kiemelkedő forradalmi értelmiség, mely a marxizmust a magyar viszonyokra alkalmazva egyesítette volna
a magyar munkásmozgalom gyakorlatával. Míg Oroszországban az ország lényeges
kérdéseit a gyakorlati harc közben, a megoldás előfeltételeként elméletileg
tisztázták, addig nálunk a társadalmi kérdések jelentős része, éppen a
leglényegesebbek nem nyertek elméleti tisztázást.[84]
Milyen volt a magyar
értelmiség politikai arculata, hová tartozott a vezető értelmiség? A magyar
értelmiség egy része az ellenzéki koalíció valamelyik pártját támogatta,
töredékük a szociáldemokrata párt híve volt. Jelentős részük azonban — éppen a
vezető értelmiség tagjai — létrehozták a magyar radikális mozgalmat.
A radikális mozgalom 1910-ig
szervezetileg pártonkívüli mozgalom volt: l910-ben alakult meg az Országos
Polgári Radikális Párt. A párt megalapításáig a mozgalom otthona a Társadalomtudományi Társaság, mely
különösen az 1905-ös belső válság lezajlása után vált a radikalizmus fészkévé.
Sorolhatjuk-e a radikális mozgalmat egyszerűen az ellenzéki pártok sorába a
függetlenségi párt mellé, vagy iránya inkább a szociáldemokrata párt
politikájához állott közelebb?
El kell határolnunk a
radikális mozgalmat a függetlenségi párttól elsősorban a nemzeti politika
vonalán. A radikalizmus mindenekelőtt a hamis nemzeti jelszavakkal számolt le. Jászi Oszkár, a radikális mozgalom
egyik vezéralakja 1905-ben a nemzeti jelszavakból kiábrándult értelmiség
hangját szólaltatta meg, mikor a hazafiság tartalmi átalakulásáról beszélt. A
hazafiság eszmetára egészen megváltozott — mondta. A nagy demokratikus
elvekről, a nép felemelkedéséről legfeljebb hazug frázisok maradtak benne, a
nemzeti kultúra hovatovább olyan osztálykultúrává alakult át, amely az
uralkodók hatalmi pozíciójának a legjobban megfelelt. „A nemzeti mindinkább az
önző reakcionárius politika bitorolt cégére lesz. Ezzel a nemzetivel találta
magát szemben az öntudatra ébredt szocializmus.”[85]
A radikális mozgalom célja éppen ezért a magyar politika és kultúra álnemzeti
jellegének lebontása.
Helyes volt a radikálisok
kritikája a századforduló magyar „nemzeti” politikájával szemben. De az általuk
megjelölt kivezető út már nem. Azt gondolták ugyanis, hogy a „hatalom, jog és
kultúra” (osztálykülönbségekre tekintet nélküli) hármasságának az egész népre
történő kiterjesztése megoldja a kérdést. Nem vették figyelembe, hogy hatalom,
jog és kultúra nem osztályfeletti kategóriák, s a nemzeti kérdés különben sem
oldható meg csupán kulturális síkon.
El kell határolnunk a
radikális mozgalmat a szociáldemokrata párt politikájától is. A legelső és
legfontosabb különbséget az osztályalapban találhatjuk. Míg a szociáldemokrata
párt osztálybázisa túlnyomóan a munkásosztály, a radikalizmus a polgárság, de
különösképpen az értelmiség mozgalma. Jászi
Oszkár így írt: „Ami a radikalizmus személyi hordozóit illeti, nem lehet
kétség az iránt, hogy azok túlnyomó részben a dolgozó szellemi középosztálytól
kerülnek ki.”[86] A
radikálisok látták ugyan, hogy nem szakadhatnak el az „ország alapvető
produktív rétegétől”, a munkásosztálytól és a dolgozó parasztságtól, s ezért a
politikai munkát ezekkel együtt akarták folytatni, de programmjuk — „a
népkultúra” és az „erkölcsi szabadság” érdekében folytatott harc — nem tudta
megmozgatni őket. Bármennyire helyesen látta is tehát, hogy hathatós és eredményes
politikát munkásosztály és parasztság nélkül nem lehet folytatni, nem tudott
eléjük olyan programmot állítani, mely ezek létérdekeinek megfelelt volna. Hogy
is alkothatott volna megfelelő programmot a radikalizmus, amikor tagadta az
osztályharc létét? Jászi Oszkár
ezt írja: „Nem igaz, hogy a társadalmi fejlődés semmi egyéb, mint egymással
acsarkodó osztályok, csoportok és klikkek marakodása. A társadalmi fejlődés a
legszentebb közérdek s egy igazán a fejlődést szolgáló programm nem
osztályprogramm, hanem a nép túlnyomó többségének programmja ama törpe
kisebbséggel szemben, amely elavult kiváltságait és monopóliumait a közérdek
kárára konzerválni vagy gyarapítani törekszik. Nem igaz, hogy a politika csak
osztályprogrammokat adhat, amint ezt azok hirdetik, akik az osztály- és
csoportharc tarka külszíne alatt nem veszik észre az alapvető megegyezéseket.”[87]
Nem tudott éppen a fentiek
miatt a radikalizmus választ adni a tőkések és munkások osztályellentétének
kialakulására nézve sem. Szerinte a kapitalizmust a szabad föld kevesek általi
monopóliumba vétele okozza, mert kapitalizmus csak ott lehetséges, ahol fölös
számban állnak a tőke rendelkezésére munkanélküli emberek. Ha megszüntetjük az
okot, az okozat is megszűnik, tehát fel kell szabadítani a földet, és ezzel
megszűnik a földnélküli munkásemberek városba özönlése s idegen világrészbe
kivándorlása. A tőke nem fizethet ekkor kevesebb munkabért, mint amennyi a
független paraszt átlagos évi jövedelme, s ezzel az ipari munkabérek
jelentékeny emelkedése állana be.[88]
Még egy nagy előnye ennek a konstrukciónak — állították a radikálisok —, hogy
„a néhány ezer latifundista békés és kártérítéses kisajátítása akadálytalanul
folyhatna le egy lendületes törvényhozási reform keretében”, míg ellenben a
tőkések minden rétegével való küzdelem csak „egy „elképzelhetetlenül véres
forradalomban” lenne lehetséges.
Miként látható, a radikális
mozgalom nem ismerte fel a magyar imperializmus legfontosabb sajátosságait, s
reformizmusa miatt nem jutott el a forradalom szükségességének felismeréséhez
sem. A radikális mozgalom homályos látásának oka az, hogy nem előre nézve
kereste a kiutat az imperializmus ellentmondásaiból, hanem a múltba nézve, a
liberális korszak kapitalizmusát, „az egyéni szabadság, verseny és
kezdeményezés” időszakát kívánta vissza. A radikálisok nem is tagadták eszmei
rokonságukat a liberalizmussal, sőt büszkén vallották eszmei ősüknek. „A
radikalizmus fejlődési vonalát — mondja Jászi
Oszkár — gyakorlatilag a
feudalizmust ostromló polgári társadalom küzdelmeiben, elméletileg a klasszikus
liberalizmus tanaiban kell keresni, vagyis ama korszak politikai és szellemi
harcaiban, amely a hűbéri világot megdöntötte.”[89]
Említettük már, hogy a
radikális mozgalom szervezeti kerete a Társadalomtudományi
Társaság volt. A Társaságon belül
Pikler és Jászi baráti köréhez tartozva fejlődött Somló politikai és tudományos
karaktere. 1907-ig élenjárt a szervezeti munkában, s a Társaságon belül kifejlődött blokkok közül mindig a legradikálisabb
felfogáshoz csatlakozott. Jászi
és Pikler mellett magának a Társaságnak a megalakításában is
oroszlánrész jutott néki. A Társadalomtudományi
Társaság 1901 január 23-án alakult meg az egy évvel előbb megindult Huszadik Század Baráti Köréből. A Társaság elnökévé az alakuló ülésen Pulszky Ágostot, alelnökeivé Pikler Gyulát és Hegedüs Lorándot, titkáraivá pedig Somló Bódogot és Gratz Gusztávot
választották. Somló a Társaság célját így körvonalazta: „A Társaság [¼] hivatva lesz arra, hogy a
jövőben szélesebb alapokon folytassa a működést ugyanazon czélok érdekében,
amelyeket egy évvel ezelőtt a Huszadik
Száza ött maga elé [¼]. Az utóbbi időben
különböző oldalról és egyre sűrűbben nyilatkozott meg a szükséglet a
társadalomtudomány kellő szervezettel, képviselettel ellátására. A
társadalomtudományok iránti érdeklődés nagyméretű s egy korban sem vitt olyan
szerepet, mint napjainkban. Nem volt még kor, amelyben annyira átérezték volna,
milyen óriási feladatok előtt áll a társadalomtudomány [¼]. Kapcsolatos ezzel az a
másik tény, hogy a gyakorlati társadalmi törekvések is rendkívül kiterjedt
köröket érdekelnek és foglalkoztatnak. A szociálpolitikai feladatok napjainkban
nemcsak a törvényhozás feladatainak szolgáltatják egy folyvást növekvő részét,
hanem mindennemű társadalmi kérdések, szociálpolitikai mozgalmak, új társadalmi
berendezések és javítások magának a társadalomnak érdeklődését is állandóan
foglalkoztatják.”[90]
A Társadalomtudományi Társaság politikai arculatát tagságának
heterogén összetétele határozta meg. A Társaságban
és folyóiratában, a Huszadik Században a legkülönbözőbb politikai
beállítottságú közéleti férfiak, újságírók, történészek és jogtudósok
nyilváníthatták véleményüket. Tagságának soraiban a szociáldemokratáktól kezdve
a liberálisokig minden politikai álláspontú tag megtalálható volt. A vezetők
azonban kétségtelenül a Jászi Oszkár
köré tömörült radikálisok közül kerültek ki.
A Társadalomtudományi Társaság tagjai éles kritikával illették a
fennálló társadalmi rendet, amelyben a kultúra pangásra volt kárhoztatva. A
Nyugat felé fordultak, s nyugati mértékkel mérve a magyar tudományos életet
nagyon elmaradottnak találták. „A szomorú végkövetkeztetés, amelyre engemet a
magyar és a francia kultúra összehasonlítása kényszerít — írja Párizsból Jászi Oszkár — így szól: ma odahaza
minden csakugyan európai munka társadalom-struktúrai lehetetlenség. Különösen a
társadalmi és történelmi tudományok panganak, a magyar társadalomtudományi és
történelemtudományi működés kevés kivétellel olyan vitézkötéses portéka, melyet
lehetetlen exportálni, sőt amelyet idehaza is csak igen brutális boxerjellegű
védvámokkal lehet elhelyezni.”[91]
A Társaság tagjai hosszú vitaüléseken vették bonckés alá az
iskolapolitikát; középiskolai reformot ajánlottak, amely szerint a
középiskoláknak kevésbé kellene a klasszikus tárgyak felé fordítania a
figyelmét; kárhoztatták a középiskolák szigorú vallásos nevelését; s azt
javasolták, hogy a fiatal elméket sokkal inkább a jelenkor problémáival,
gyakorlati feladatokkal kellene foglalkoztatni. Hirdették, hogy nem csak a
középiskolákban, de az egyetemen is új szellemű oktatásra van szükség. Somló 1902-ben A jogbölcselet tanítása című cikkében tett hitet a radikális
politika mellett. A természetjogi tanokat „lomnak” bélyegezve Pulszky és Pikler tanítványának vallotta magát. Eszményképe az olyan
professzor, aki a jogbölcselet íróit nem csak szárazon recitálni akarja, hanem
le is akarja vonni a múlt tanulságait. Az ilyen professzornak — s itt bizonyára
Pikler példája lebegett szeme
előtt —„arra kell oktatnia tanítványait, hogy ne boruljanak le a létező
állapotok és tanok előtt, legyenek bátor gondolkodók, ne féljenek még az
üldöztetéstől sem; vagyis ha a jogbölcselet történelmét haszonnal kutatta,
akkor úgy maga, mint tanítványai számára is le kellett vonnia [¼] a tanulságot”.[92]
Alig múlt egy év, és Somló máris
saját példáján tapasztalhatta, hogy a társadalmi tanulságok levonása valóban
üldöztetéssel jár.
Somló Bódogot 1903 elején nevezték ki — nyilvános rendkívüli
tanárnak — a Nagyváradi Jogakadémia jogbölcseleti tanszékére. Nagyvárad a
polgári progresszió egyik bástyája volt ebben az időben. Az antiklerikalizmus
egyik vezéralakja, Ady Endre itt
élt, vezetve a harcot lapjának, a Nagyváradi
Naplónak hasábjain. Ez a napilap közölte kivonatosan Somlónak a Huszadik Században már korábban megjelent cikkét: A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány
gyakorlati alkalmazásáról. A cikk elméleti vonatkozású része a spenceri evolúcióval, a pikleri iskolával és a történelmi
materializmussal foglalkozott. Második, gyakorlati vonatkozású része pedig a
fennálló társadalmi rend egyes intézményeinek, a tételes jog némely
szabályának, az iskolának és az államapparátusnak bírálatát adta.
Támadta mindenekelőtt a
büntetőtörvénykönyv 172. §-át, az izgatás tényálladékát. A Btk. ezen szakasza
azáltal — írja Somló —, hogy
bizonyos társadalmi törekvéseket az izgatás fegyverével lehetetlenít, azt
akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei sohase változhassanak meg. Ez a
törekvés pedig helytelen, mert szűklátókörű minden olyan intézmény, amely a fejlődés
akadálytalan lefolyásának vet gátat.
Hasonlóképpen károsnak tartja
a fejlődés szempontjából a fennálló iskolarendszert, mely konzervatív jellege
okából a jelenkor „pulzusának lüktetéséről nem vesz tudomást”.[93]
Szintén a konzervativizmus és dogmatizmus veszélyeire figyelve kárhoztatja az
egyházi iskolákat: „mindeddig pedig még nem is szóltam a borzasztóságoknak
arról a legborzasztóbbikáról — írja —, hogy az oktatás jelentékeny részben oly
papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak többezeréves tanítások
prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemére jutni.”[94]
Alig hangzott el Somló előadása a Társadalomtudományi Társaságban s alig közölte a Huszadik Század, a nagyváradi
jogakadémia tanárai kari ülésükről felterjesztést küldtek Wlassich kultuszminiszterhez, melyben
„elítélik” tanártársukat, s „felhívják” a miniszter figyelmét Somló „káros” tanaira.[95]
Mik Somló bűnei a jogakadémia
tanárai szerint? Támadja a monarchikus államformát, a magántulajdont és a
monogám házasságot. Az utóbbiakat azáltal, hogy a magyar jogrendről ezt a
kijelentést teszi: a Btk. említett szakasza, de más törvényeink is abba „a
súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet (tehát a magántulajdon és a
monogám házasság intézményét is) a törvényszerű változtató törekvések ellen is
védelemben részesíteni szükségesnek látják”. Mint látható, Somló tanártársai az idézett tanulmány
értelmét valójában meghamisító betoldásoktól sem riadtak vissza. De vádolták
azzal is, hogy míg a többi tanárok „az ország hitfelekezetei, nemzetiségei,
osztályai közötti békét joggal hirdetik”, addig Somló a Marx
által felfedezett osztályharcra hivatkozik. Pedig tudnia kellene — oktatják ki Somlót —, hogy „a kereszténység által
hirdetett parancs »szeresd felebarátodat mint tenmagad« és e parancsnak
megfelelő magatartás, mint a kereszténység intenzív és extenzív terjedésével
együtt hatványozódó erő az emberek szívében” — ma is létezik. De vétkes Somló a tanári kar megítélése szerint
abban is, hogy az ifjúságot nem a „munkában megezüstöződött hajkorona” előtti
tiszteletteljes felhajtásra tanítja, hanem azt vallja, hogy „az öregségnek és
az öregségben rejlő konzerváló tényezőknek [¼] túlbecsülése valóságos
barbár hagyomány.”
A miniszterhez intézett
felhívás szövegét Magyary Gézán
és Ágoston Péteren kívül (utóbbi a
Szociáldemokrata Párt tagja és 1907-ben a
Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság megalapítója) az akadémia összes
tanárai elfogadták. A felterjesztés tudomásulvétele után Somló memorandumot intézett a
miniszterhez. Ebben tiltakozott tanulmányban rögzített véleményének nyilvánvaló
kiforgatása ellen, arra kérve a minisztert, hogy értekezésének tartalmát ne a
felterjesztésben foglalt idézetek, hanem a csatolt eredeti szöveg alapján
bírálja el. Védelmezte a tanszabadság, szólásszabadság és sajtószabadság
eszméit, amelyeket véleménye szerint éppen a felterjesztés írói
veszélyeztetnek.[96]
Somló Bódog ügye az 1903-as év zajos belpolitikai eseményei
közepette is igen nagy visszhangot keltett. Kormánybarát és ellenzéki lapok is
egyaránt állást foglaltak, várták a „nagyváradi botrány” ügyében a döntést. A Társadalomtudományi Társaság vezetői, Andrássy Gyula és Pikler Gyula rendkívüli közgyűlést
szándékoztak összehívni. A Népszava
pedig találóan úgy emlékezett meg a nagyváradi eseményekről, hogy „a nagyváradi
tanárok cselekedetén pedig nem szabad elcsodálkozni, mert középkori eszméikkel
nem állnak azok elszigetelten. Ez a tanárság egy kis csapatát képezi csak a
reakció azon óriási seregének, mely különösen az utóbbi időben mindig nagyobb
vakmerőséggel emelgeti föl fejét, míg végre nyílt csatákban ütközik meg a
haladás zászlóvivőivel.”
Somló ügye még a Ház elé is eljutott. Június első napjaiban Benedek János interpellált Somló érdekében. „Azon vakmerő támadást
[¼] — kérdezte —
szándékozik-e a miniszter úr olyan félremagyarázhatatlan erélyességgel
visszautasítani, amelyet tőle, mint szabadelvűnek nevezett kormány tagjától
méltán elvárhatunk?”[97]
A Nagyváradi Napló tudósítása szerint
a képviselőház hidegen, sőt ellenségesen fogadta Benedek interpellációját. Wlassich
vallás- és közoktatási miniszter válaszolt Benedeknek. Somló
fejtegetésére vonatkozóan — mondotta — az a véleménye, hogy az nem egészen
kiforrott dolog. Somló maga
állítja, hogy a tételei és elméletei nem megdönthetetlenek, mert a tudomány és
így annak igazságai is fejlődésnek, tehát változásnak vannak alávetve. A két
fél meghallgatása után kijelentheti, hogy ő Somló
értekezésében, még ha abban foglalt tanait a katedráról hirdetné is, nem talál
semmi kifogásolni valót, „mert az evolúció tana éppen a forradalom ellen tör”.
A miniszter jól látta, hogy Somló
tanai nem irányultak a fennálló társadalmi rend megdöntésére, és egyáltalán,
semmiféle rokonságban nincsenek a marxista
felfogással. A reakciós erők azonban már Somló
tanait is a rettegett „kommunista” jelzővel látták el, s a miniszter semleges
döntésén felbuzdulva tovább uszítottak Somló
ellen. A katolikus Néppárt lapja, az Alkotmány
még faji gyűlölet szításától sem riadt vissza. „Somló szerint — írja — a magántulajdon ellen izgatni, a
kommunizmust egyedüli üdvözítőnek tartani szükséges, egyedüli boldogító.
Izgatni a házasság ellen, s helyébe a szabad szerelmet propagálni, kötelesség.
A keresztény vallás mint egy elavult intézmény ellen izgatni: szükséges, sőt a
haladás szempontjából minden felvilágosodott embernek kötelessége. Mert kérem,
ha szabad tanítani, sőt izgatni is a meglévő társadalmi rend, aztán a
kereszténység ellen, miért ne volna megengedhető, hogy egy másik tanár
praelegáljon pl. arról, hogy mennyiben áll útjában a haladásnak a zsidó szellem
[¼]. S nem lehetnének
igazán büszkék a mi szeretett zsidóink, ha az ő dicső történetüket előadnák a
mi egyetemünkön”.[98]
A cikknek csak egy célja
lehetett: „Veszélyben a tulajdon, vallás és házasság” jelszóval harcba
szólítani a katolikus közvéleményt, s végleg leszámolni a polgári
radikalizmussal éppen úgy, mint a szociáldemokráciával. Az Alkotmány propagandája nem maradt hatástalan. A keresztény egyetemi
ifjúság még értekezletet is tartott, amelyben elítélte Somlót.
A Somló körül kialakult heves harc külföldön is magára vonta a
figyelmet, és különösen az angol és olasz lapok részletes közleményekben adtak
számot róla. E közlemények számos külföldi tudóst a pozitivista irány barátai
közül arra indítottak, hogy a Társadalomtudományi
Társaság titkáránál, Gratz Gusztávnál
levélben és táviratokban fejezzék ki rokonszenvüket a megtámadott tanár és a
gondolatszabadság védelmezői iránt.
Somló nem volt politikus, de mert a magyar politikai élet
egyik legválságosabb pillanatában szólalt meg, a politikai harcok céltáblájává
vált, s nézetei a polgári progresszió erőit harcra indították. A Somló körüli vihar lassan elült, a
közvélemény figyelmét a belpolitikai élet jelentősebb eseményei kötötték le. Somló a „botrány” után azonban nem
sokáig maradt Nagyváradon. Mint Jászi
Oszkár leveleiből erről értesülünk, nagyon megviselték a lezajlott
események, s már a katedrától megválásra gondolt.[99]
1905-ben azonban már a kolozsvári egyetem katedráján találjuk. A Társadalomtudományi Társaságban továbbra
is a baloldalhoz tartozott, sőt vezető szerepet vitt.
A magyar politikai élet
eseményei a Társaságon belül is
kiélezték az ellentétet a haladó és reakciós tagok között. A válság közvetlen
kirobbantó oka az 1905. júliusi tisztségválasztás volt, ahol Kristóffyt, a volt belügyminisztert a
vezetőségbe beválasztották. Hegedüs
és Gratz (a maradiak vezetői) ki
akarták használni az alkalmat a radikálisok Pikler–Jászi-féle
szárny) megbuktatására. Pikler és
Jászi ekkor éppen Svájcban
tartózkodott, az ő távollétükben akartak Gratzék
választmányi gyűlést tartani. Pikler
és Jászi azonban váratlanul
hazaérkeztek. Ekkor tíz radikális felfogású tag — köztük Somló Bódog — rendkívüli közgyűlés
összehívását kérte. A közgyűlésen Pikler
Gyula az elnöki székből ismertette a tagsággal a közgyűlés előzményeit.
A hozzászólók többsége Pikler és Jászi mellett nyilatkozott. Az október
21-i közgyűlés zárta le a válságot. 502 tagból kilépett 137 tag, viszont 207 új
tag lépett be. Ezen a közgyűlésen került sor az új tisztikar megválasztására:
elnökké Pikler Gyulát, alelnökké Méray-Horváth Károlyt és Somló Bódogot választották.
A maradi szárny felszámolása
után átmenetileg Somló Bódog
vette át a Huszadik Század
szerkesztését is, 1907-ben azonban a szerkesztői székben már Jászi Oszkárt találjuk. Az 1905-ös
válság a Társaságot még inkább a
radikális politika szószékévé alakította át; szociális bázisa azonban a válság
után sem változott, továbbra is az értelmiség, főleg a vezető értelmiség —
egyetemi tanárok — , valamint mérnökök, ügyvédek szervezete maradt.
1905-ben a Társaság bekapcsolódott az általános
választójogért folyó harcba, létrehívta az Általános
Titkos Választójog Ligáját. A Huszadik
Század közölte a Liga felhívását,
melyet mint kezdeményezők, a Társadalomtudományi
Társaságon kívül a Szabadgondolkodók
Egyesülete és a Társadalomtudományi
Olvasókör bocsátottak ki. Ez a felhívás pártállásra tekintet nélkül az
általános titkos választójogért folytatandó küzdelemre szólított fel mindenkit,
„akinek ideálja a szabad, a gazdag, a művelt nyugat-európai Magyarország” . A
felhívást aláírók között olvashatjuk Pikler
Gyula, Barabás, Vázsonyi, Jászi Oszkár neve mellett Somló
Bódog nevét is, aki ekkor már a kolozsvári egyetem tanára volt.[100]
Tudomásunk van arról is, hogy ezen túlmenően még egy választójogi cikk megírása
is szándékában állott, de hogy Jászi
és Szabó Ervin biztatására
valóban megírta-e, vagy sem, arról már nem tudunk.[101]
A Társaság nagy figyelmet szentelt a társadalomtudományok minél
szélesebb körben való propagálására, ezért 1906-ban létrehozta a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját.
Ennek létrehívásában Somló Bódogé
és Jászi Oszkáré az oroszlánrész.
Somló levélben tárgyalja meg az
akkor éppen külföldön tartózkodó Jászival
az iskola irányát és programmját.[102]
Az iskola célja, hogy a szociológiát és segédtudományait mindazokkal
megismertesse, akik e tudományok fontosságát, érdekességét és társadalmi
hasznosságát felismerve az iskola hallgatói közé önkéntesen jelentkeznek. A
taggyűjtő felhívás azonban leszögezte: az iskola programmjából kizárja a
politikát, s „tudományos kutatásainak tisztaságát nem fogja engedni semmiféle
politikai szempontok által beszennyezni”.[103]
Minthogy az iskolán való
részvételt a Társaság semmiféle
előképzettséghez nem kötötte, az előadásokat szép számmal látogatta a
szakegyleti munkásság is. Az iskola elnöke Somló
Bódog, igazgatója pedig Jászi
Oszkár lett.
1907-ben Somló már elszakadóban van a Társaságtól, 1910 után pedig már cikkeit
sem a Huszadik Század hasábjain
közli. Igaz, e cikkek már nem is illettek bele a folyóirat profiljába, hiszen
már nem jogszociológiai, hanem jogértéktani és joganalitikai természetűek
voltak.
*
Összefoglalva a Somló jogszociológiai
korszakáról mondottakat, megállapíthatjuk, hogy politikai vonatkozásban a
radikalizmus, tudományos téren pedig a pozitivizmus jegyében fejtette ki
munkásságát.
A radikális mozgalomban
vezető szerepet vitt, bár munkája itt is inkább elsősorban szervezési, illetve
ismeretterjesztő, semmint szorosabb értelemben politikai vagy agitatív jellegű
volt. A társaságot kifelé inkább Jászi
Oszkár képviselte, s mint láttuk, ő irányította politikailag a radikális
mozgalmat. Somlóval bensőséges
baráti viszonyban volt, tudományos fejlődését is befolyásolta, a politikai
küzdelmekbe, pártharcokba azonban nem vonta be. Egy alkalommal barátja
életpályájáról és a radikalizmusról levélben szólva írja: „Sohasem is jutott
eszembe, hogy neked bárminő politizálást javasoljak. Az ügy érdekében sem
tenném. Neked meg kell maradnod a pure
science mellett úgy a saját, mint mi érettünk. A te politizálásod annyi
lesz, hogy majd mint egyetemi professzor olykor írsz egy tiszta tudományos
vezércikket vasárnapi csemegeként [¼] napilapunkba, mely
a munkásság mellett az igazán intellektueleknek is újságja lesz. Emellett
csinálod tovább a theoriáidat, növelve fegyvertárunkat és harci kedvünket
tisztán tudományos működéseddel.”[104]
Somló nem volt politikus a szó szűkebb értelmében, munkássága
azonban mégis politikus, amennyiben a polgári progresszió szellemében a
fennálló társadalmi rendszer hibáit látta és megmutatta. Osztozott azonban a
korszak polgári politikai irányzatainak hibájában: a reformizmusban, az osztályharc
tényének elhanyagolásában.
Tudományos síkon a
pozitivizmus csaknem valamennyi jellemvonása megtalálható munkásságában.
Legerősebb benyomást Spencer
biológiai szociológiája tette rá, a legmaradandóbbat azonban annak ellenére Pikler pszichologizmusa, hogy nyíltan
éppen ezzel az irányzattal számolt le. A lélektani alapokból kiinduló
magyarázat a helyes jogról szóló tanában is megtalálható akkor, amikor a
determinizmussal, az ún. „naturalista” irányzattal már régen szakított. Éppen a
pszichologizmus tartós hatásával magyarázhatjuk, hogy aránylag rövid idő alatt
tette meg az utat az objektív szociológiától az újkanti irányzatig. Ez az út a jogértéktani vizsgálódásokon
keresztül vezetett.
Hogy a pozitivizmus irányai
közül éppen a spenceri biológiai
szociológia volt rá legerősebb hatással, a radikális mozgalomban elfoglalt
helyzetével magyarázhatjuk. A radikális mozgalom és a spenceri tan egyaránt a klasszikus kapitalizmus talajából
nőtt ki. A klasszikus kapitalizmus eszmei hagyományaihoz való ragaszkodás
őrizte meg Somlót attól, hogy
átvegye a Méray és Durkheim rendszeréből folyó reakciós
következtetéseket.
A pozitivizmus harmadik
jellemző vonása, az objektív szociológia, illetőleg a szociológiai
objektivizmus mint tudományos módszer szintén nagy hatással volt Somlóra. De a pozitivizmusnak e
legjellemzőbb tulajdonsága volt a legátmenetibb Somló munkásságában. Tudatosan csak jogszociológiai korszaka
végén alkalmazza, viszont jogértéktani munkásságában egyre inkább a kanti filozófia módszertana hódít tért,
míg végül joganalitikai kutatásai teljesen az apriorisztikus kategóriák használatára épülnek.
II. Somló újkantiánus
korszaka
(1)
Jogértéktani munkássága
Somló első — jogszociológiai — korszakának
munkájában a helyes jogról szóló tan alárendelt szerepet játszott. A spenceri evolucionizmus és a pikleri racionalizmus emlőin
nevelkedett fiatal tudós a mesterek által nyújtott elméleti keretbe alig tudta
beilleszteni a helyes jog problémáját, bár szükségesnek érezte felvetését.[105]
A pozitivista jogfilozófia kiszorította magából ezt a problémát, amikor
feladatául a társadalomban érvényesülő általános okozati láncolat kutatását
tűzte ki, és ily módon a jogfilozófiát a szociológiának rendelte alá.[106]
A helyes jog problémája kiterebélyesedéshez az újkanti jogfilozófiában jutott, és Somló is csak a német jogfilozófia, főleg Stammler hatására látja ezt a
jogfilozófia egyik legfontosabb területének.
Első korszakában a spenceri evolucionizmus és a benthami utilitarizmus jegyében fejti
ki tárgyra vonatkozó nézeteit. E területen is hűséges marad ahhoz a spenceri elvhez, mely szerint az egész
társadalom alaptörvénye egy természeti törvény: a természetes kiválasztódás
törvénye. A társadalomban is érvényesülő természetes kiválasztódás a
környezetükhöz egyre jobban hozzáidomuló emberek sokaságát hozza létre. E
felfogás szerint az emberiség objektív végcélja minél nagyobb számú, minél
tökéletesebb ember létrehozása. A helyes jog
nem más, mint eszköz a minél tökéletesebb alkalmazkodottság előmozdítására.
Mint mondja: „a mi jogunk nem helyes jog egy tetszés szerinti célra, hanem
helyes jog helyes célra”. Minthogy pedig a környezethez minél tökéletesebb
alkalmazkodottság egyben öröm és így boldogság forrása, következésképpen a
jognak az előbbitől más formában megfogalmazott, de tartalmilag ugyanúgy
meghatározott célja a benthami
formulában meghatározott tétel: a lehető legnagyobb szám lehető legnagyobb
boldogsága.[107]
A Durkheim objektív szociológiája és Méray-Horváth biológiai szociológiája felé tett kitérések
után Somló egyre inkább a német
jogfilozófia felé orientálódott. 1910-ben az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie hasábjain jelenik meg
programmatikus cikke, melyben leszámol jogszociológiai nézeteivel — egyben
magával a jogszociológiával —, és kijelöli jövő kutatási területeit. Mintha nem
is az l905–1906-os évek Somlóját
hallanánk, amikor a pozitivista jogfilozófiát egyenesen „tarthatatlannak”
minősíti![108] A
jogszociológiai kérdések — vagyis: miképpen keletkezik a jog? milyen fejlődési
típusokon megy keresztül? milyen összefüggésben van más társadalmi és
kulturális tényezőkkel — nos, „mindezek — szerinte — nem jogfilozófiai
kérdések”.[109] A
jogszociológiai kérdések kirekesztésével a jogfilozófia elé két kérdés
kutatását tűzi célul. Az első kérdés: mi a jog? — a jogfogalomkutatás területét
nyitja meg. A jogfilozófia másik része: a jog értékelése, mert a „jog lehet
helyes és nem helyes [¼] és annak a módszernek feltalálása, amely ezen
kérdés eldöntéséhez értékmérő, tulajdonképpeni feladata a jogfilozófiának.” A
jogszociológia kirekesztése és a jogfilozófia feladatainak ilyen kijelölése Stammler hatását mutatja.[110]
Hasonlóképpen stammleri hatást
tükröz, hogy a helyes jog kutatásában módszertani problémát lát.[111]
Az első feladat, amely a
helyes jogról szóló tan kiépítésekor Somlóra
várt, a determinizmussal—vagy, ahogyan ő szívesen nevezte, a
naturalizmussal—való leszámolás. Hogy e feladatot teljesíthesse, mindenekelőtt
saját magát kellett megcáfolnia. S ezt a — tudós számára nem legrokonszenvesebb
— feladatot minden habozás nélkül teljesítette. Saját előbbi nézeteire
akasztotta a megvetett „naturalizmus” címkéjét, amikor említett cikkében írta:
„A legtisztább naturalizmus volna a Sollent
a Müssenre visszavezetni.”[112]
Miért veti el Somló a naturalizmus álláspontját?
Azért — mondja —, mert e nézőpontból kiindulva valamely társadalmi küzdelem
minden pro és kontra álláspontját, egy kérdéses fejlődési irány minden
törekvését és akadályát egyaránt természettörvény által meghatározottnak és így
helyesnek kellene tartanunk.[113]
A naturalista irányzattal azonosítja Somló
a történelmi materializmust, mely szerinte csak a „szociális törvényszerűség
tartalmára vonatkozó tanításaiban” tér el a naturalizmus általános formájától,
de osztozik a naturalizmus fő hibájában, vagyis abban az állításban, hogy
„voltaképpen nem is vagyunk képesek másként eljárni, mint a természettörvények
szerint [¼]. A helyes
törvényhozás annak elérésére irányul, aminek természettörvényszerűleg jönnie
kell.”[114]
Mint látható, Somló a történelmi materializmust a
fatalizmussal azonosítja, s ily módon teljesen hibás képet rajzol róla.
Valójában a történelmi materializmustól mi sem áll távolabb a fatalizmusnál,
amely az emberiséget a vakon ható és elháríthatatlan következményű „társadalmi
természettörvényekkel” szemben passzivitásra kárhoztatja. A történelmi
materializmus szerint csak akkor hatnak spontánul az objektív társadalmi
körülmények, ha azokat az emberi megismerés nem képes felismerni és hatásukat
mérlegelni; az objektív társadalmi törvények tudományos felismerése lehetővé
teszi, hogy a társadalom gátat szabjon a törvények romboló hatásának, illetve
hatásait felismerve azokat felhasználja.
Somló a „naturalista” álláspontot elvetve Stammler helyes jogról szóló tanában
keresi a megoldást. Stammler két
önálló öntudati funkciót különböztetett meg: a megismerést és az akarást. Az
értékelést az akarással azonosítva, az értékmérő problémáját akkor látja
megoldottnak, ha a jogfilozófia azt a mértéket keresi, amelynek alapján az
akarást megelőző választás alkalmával a mérlegelésnek alávetett dolgok között
dönthetünk. Keresni kell szerinte azt a kritériumot, amely a dolgokat akartakká
vagy nem akartakká teszi, vagyis keresni kell azt az általános elemet, amely minden akarásban benne rejlik.[115]
Az elmondottakkal összhangzásban fogalmazza meg Stammler a helyes jog fogalmát. Helyes szerinte a tételes jog akkor, ha parancsaiban és
tilalmaiban figyelemmel van a jogi akarat
általános alapgondolataira.[116]
Miben jelölhető meg ez az
általános elem, amely a cselekményt etikailag helyessé teszi? Stammler ezt a „jó akaratban” találja
meg. „Az ember számára feltétlen fennálló törvény — írja — a jó akarat [¼], vagyis azon követelmény,
hogy szabad legyen.” Helyesen mutat rá Moór
Gyula, hogy szabad akaraton Stammler
nem az okozatiságtól függetlenséget érti, hanem csupán a célkitűzés
szubjektivitásától mentességet. A szabad akarat tehát nem más, mint objektív
érvényű célkitűzés.[117]
A „jó akaratban” az etikai helyesség kritériumát feltalálva Stammler a helyes jog számára keres
„mértéket” — s ezt a „szociális ideál” fogalmában találja meg. Wirtschaft und Recht című művében
kísérletet tesz a „szociális ideál” meghatározására, olyan „emberi közösség
gondolataként” fogva fel, „amelyben minden egyes ember a másiknak objektíve
jogos céljait a magáévá teszi; a társas élet és a társas összeműködés olyan
szabályozásának eszméje, amelyet a szabályozás uralma alatt álló minden egyes
embernek helyeselnie kell, ha pusztán objektív kívánságoktól menten tűzi ki
elhatározásait.”[118]
Ez a gondolatmenet nem
elégíti ki Somlót. Hamarosan
észreveszi a stammleri helyességi
mérték ürességét és belső logikai ellentmondását. Ha ugyanis — mint Stammler felfogásából kitűnik — az
objektív akarás ellentéte a szubjektív akarásnak, s ha az objektív akarás
egyenlő a szabad akarással, akkor ez a „tökéletes” értékmérő, tehát Stammler ideálja „nem is jelent
egyebet, mint hogy az objektív akarás mindig objektív akarás” — mondja Somló.[119]
Lényegében ugyanerre az álláspontra helyezkedik Moór Gyula is Stammler
helyes jogtanáról adott bírálatában.[120]
Honnan ered Stammler „jó akarat”,
„szabad akarat” mértéke? Nem más ez, mint Kant
tartalmilag üres erkölcsi maximája, megtöltve a pozitív erkölcs egy formájának,
a keresztény erkölcsnek tartalmával. Ily módon konstruálta meg Stammler a „szociális ideál” fogalmát.
Somló tarthatatlannak találva mind a „naturalizmus”, mind
pedig a stammleri újkantianizmus helyes jogról szóló
tanait, elveti mindkettőt, s új megoldást keres. A pikleri pszichologizmust hívja segítségül, amellyel ugyan már
egyszer leszámolt, amely azonban — úgy látszik — mégis erősen fogva tartotta
elméjét. A „megoldást” abban találja, hogy az akarás és a megismerés mellé harmadik öntudati funkciót: a „helyesség
érzelmének” funkcióját konstruálja. „A puszta akarás tényénél tovább csak úgy
juthatunk el — írja —, ha az értékfogalmat a helyesség érzelmeire alapítjuk.” A
helyességi érzelmet még a megismerés fölé is helyezi, amennyiben
„gondolkodásbeli helyességről” beszél és ezt „logikai értéknek” nevezi,
szembeállítva a helyességi érzelmek egy másik, önálló területét, a „cselekvés
helyességét”, mely utóbbi az erkölcsi érték. A helyes jogról szóló kutatásnak —
mondja — ez utóbbiból, az erkölcsi értékből kell kiindulnia. „Egy cselekvési
norma helyessége ugyanis nem jelenthet egyebet, mint hogy éppen a helyes
cselekvést írja elő. A helyes cselekvés pedig az erkölcsös cselekvés.”[121]
Somló gondolatmenete azonban
elkerülhetetlenül felveti a kérdést: mi az erkölcs? egyéni, vagy esetleg
kollektív helyességi érzelmek döntik el egy cselekvés helyességét? Somló nem kerüli el a válaszadást. Az
egyéni helyességi érzelmek erkölcsmeghatározó szerepét nyomban elveti, mert
belátja, hogy ilyen alapon nem lehetne elképzelni egyetlen erkölcsi normát sem,
amelynek tagadása ne volna a norma felállítóján kívül mindenki másnak teljes
joga. Sőt, egyenesen tagadásba veszi az egyéni, önálló helyességi érzelem
létezését. Az erkölcs tartalma ugyan megtalálható az egyéni öntudatban — írja
—, de ez „mindig egy szociális értékelést fejez ki.” Ha az erkölcs tartalma társadalmi, vajon az egész társadalom
erkölcsi felfogása megegyezik egyes adott cselekedetek elbírálása tekintetében?
Ezt az abszurd feltevést Somló
kizárja, s az erkölcs tartalmát azonos erkölcsi felfogású társadalmi csoportokra vezeti vissza.
Mivel Somló az erkölcs tartalmát a társadalomban érvényesülő
pozitív erkölcsben látja, azt gondolhatnánk, hogy konzekvensen levonja a
következtetést, miszerint a kanti
autonóm erkölccsel szemben az erkölcs heteronóm. Ilyen következtetésre azonban
a „naturalizmustól” irtózó jogfilozófus nem juthat el. Ezért megkísérli, hogy
az autonómiát a heteronómiával valamilyen úton-módon összebékítse. Márpedig
ebből a kísérletből csak felemás megoldást születhet! Az erkölcs autonómiáját
úgy határozza meg, hogy ennyit jelent: „egy cselekedet erkölcsössége mindig egy
individuális helyességi érzelem ítélete kell, hogy legyen”, az erkölcsi
heteronómia pedig úgy jelentkezik, hogy „az erkölcsi autonómia parancsa minden
egyénnel szemben mint kívülről jövő parancs
is fellép.”[122]
Ez a meghatározás könnyen
támadható. Mert ha egyszer elismeri Somló,
hogy az erkölcs tartalma társadalmi — vagyis az egyén azt tartja helyesnek, ami
a társadalom, illetve egy társadalmi csoport közfelfogása —, akkor hová tűnt az
autonómia? Ha pedig önállónak tartja az erkölcsi helyeslést, akkor eltekintve
attól, hogy saját előbbi állításaival kerül ellentmondásba, az általa elvetett kanti formulához kell visszajutnia,
vagy pedig feltételeznie, hogy az egyén erkölcsi ítélete minden tartalmat
nélkülöz, s ez nonsens. Mint látható,
Somló nem jut messzebbre, mint Stammler. Hiába helyettesíti be a „jó
akarat”, „szabad akarat” helyébe a helyességi érzelmet, ugyanoda jut vissza,
mint Stammlernek az általa bírált
helyes jogról szóló tana, amely kénytelen a pozitív erkölcsöt értékmérőnek
tekinteni, bár ezt kétségtelenül nem a keresztény erkölcs formájában teszi.
Mindemellett Somló
„csoport-helyességi érzelem” értékmérője éppen olyan formális és üres, mint Stammleré. Az azonos erkölcsi érzelmű
csoportok nála adottak, kialakulásukat,
létüket semmivel sem indokolja. A csoportok azonos erkölcsi felfogásúakból
alakulnak, s helyességi érzelmeik azért azonosak, mert egy csoportba tartoznak.
Márpedig egy ilyen magyarázat aligha kielégítő!
Értékmérőjének üressége hívta
ki éppen Somlóval szemben egyik
kortársának — Rónai Zoltánnak —
bírálatát. A hosszadalmas vita a Huszadik
Század hasábjain zajlott, s érdekessége mellett megvan az a haszna is, hogy
Somló vitacikkeiből még élesebben
rekonstruálhatók nézetei.
Rónai álláspontja szerint mindenekelőtt az tisztázandó, hogy
a csoportos helyességi érzelmek milyen okok alapján alakulnak ki. Szerinte a
helyességi érzelmek nem adottak egy-egy csoport viszonylatában, hanem azok
visszavezethetők az illető társadalmi csoport érdekeire. A jog pedig éppen eszköze
a felismert társadalmi érdekek megvalósításának.[123]
Rónainak ez a kritikai
megjegyzése kétségtelenül indokolt és helyes. Helytálló az a megállapítása Somló „helyességi érzelem”
értékmérőjével szemben, hogy ez utóbbi tartalmilag teljesen üres, tehát nem
lehet alkalmas a jog vagy akár csak egyetlen jogszabály helyességének
eldöntésére. Egy gyakorlatban használhatatlan értékmérő felállítása pedig nem
lehet a tudomány célja.[124]
Az elmondottakból azt
hihetnénk, hogy Rónai a
történelmi materializmus álláspontjáról kiindulva bírálja Somlót. Ezt a benyomásunkat azonban
eloszlatja Rónai álláspontjának
alaposabb kifejtése. Bármennyire helyeselhetjük is megállapítását, hogy „ha
megváltoznak a csoportnak az érdekei, akkor meg kell változniok értékeinek is”,
már kevésbé elégíthet ki bennünket ugyanezen gondolat folytatása: „Az értékelés
megváltozik, ha a társadalmi csoport egy másfajta értékeléssel az érdekét
jobban tudja megvédeni.”[125]
Ez utóbbi állításból ugyanis az tűnik ki, hogy szerinte a különböző társadalmi
csoportok egyik napról a másikra tudatosan megváltoztatják
erkölcsi felfogásukat aszerint, hogy melyik erkölcsi felfogás bizonyul
hasznosabbnak nékik.
Rónai nem a történelmi materializmus tanítványának bizonyul;
sokkal inkább Pikler belátásos
elmélete, így az utilitarizmus nyomdokain halad. S ha „mestere” a családot vagy
államot éppolyan tudatosan létrehozható szernek tartja, mint akár egy
részvénytársaságot,[126]
ő az erkölcsöt is ezekhez sorolja. Annál kevésbé téveszthet meg bennünket az
osztályérdekek erkölcsmeghatározó szerepéről alkotott nézete, mert nyíltan is
elhatárolja magát a történelmi materializmustól, amikor közös nevezőre hozza a stammleri irányzattal, és azzal vádolja,
hogy „a múlt és jövő minden társadalmára egyaránt érvényes mértéket” állít.[127]
Amellett, hogy az erkölcsi értékelés problémáját a somlói vakvágányról elterelve egy másik vakvágányra tereli,
abban is utánozza a megbírált Somlót,
amiért „az erkölcsi érzelmekre a fogalmak logikájára vonatkozó törvényeket
alkalmazza” — pedig tudhatná Somló,
hogy „az erkölcsi érzelmek nem a logika,
hanem a társadalmi érdek szerint igazodnak”.[128]
Rónainak adott viszontválaszában Somló egyrészt arra törekszik, hogy elhárítsa az értékmérője
gyakorlati értékével szemben tett ellenvetéseket, másrészt igyekszik kimutatni Rónai csoportérdekekről alkotott
felfogásának erkölcsi tarthatatlanságát.
„A jog helyességének
megállapítása — írja — két különálló problémát ölel fel. Jelenti először is
annak a végső célnak a megállapítását, amelyre
a jognak törekednie kell, hogy helyes lehessen és jelenti másodszor annak a
megállapítását, hogy valamely jogszabály adott konkrét viszonyok között alkalmas eszköz-e ennek a végső célnak
megvalósítására.”[129]
A két kérdés közül Somló csak az
első kérdésre akart választ adni, a második csoportba tartozó kérdések
megoldása szerinte a jogpolitika körébe tartozik. Tehát kizárja a jogfilozófiai
kutatás köréből a felállított értékmérő alkalmazhatóságának kérdését. Amivel
szerinte foglalkozni kell, ami tulajdonképpen tárgya a jogfilozófia helyes
joggal foglalkozó részének, az a végső értékmérő felállítása. Ezt viszont
„minden jogpolitika feltételeként” jelöli meg. A joghelyesség problémájának
kettéválasztásával Somló ismét a stammleri példa nyomán halad, ugyanezt
a bifurkációt ugyanis Stammler is
végrehajtotta abban az előadásában, amelyet 1908-ban a Jogászegyletben A helyes
jogról tartott.[130]
A „végső cél” felvételével pedig ismét önmagával, illetve a saját dolgozatában
elmondottakkal kerül ellentmondásba. A „végső cél” ugyanis valamilyen formában
az „abszolútra” irányuló igényt foglalja magában. Ez jelentkezhetik időben és
térben kiterjedés formájában. Akár egyik, akár másik formájában a természetjog
jellemzője. A „végső célnak”, valamint ha nem is minden időkre szóló, de adott
társadalomban mindenki által követett vagy követendő értékmérőnek a felfogása
jellemző Stammlerre is: pontosan
ilyen értelemben használja a „szociális ideál” fogalmát. A „végső cél”
felállításának pedig ellentmond Somló azon
megállapítása, miszerint „Egy pozitív erkölcsnek helyessége vagy helytelensége
sem jelenthet [¼] egyebet, mint a
pozitív morálnak az értékelését egy másik pozitív morál mértékével [¼]. [E]gy szabály helyessége
nem jelenti tényleges érvényének abszolút voltát.”[131]
Somló a megvalósíthatóságot nem sorolja a helyesség
kritériumai közé. Nem a megvalósítható cselekmények köre öleli fel a helyes és
helytelen cselekvéseket, hanem fordítva: a helyes körén belül fordul elő a
megvalósítható és a megvalósíthatatlan.[132]
Tehát a tudományos etikának Somló
szerint nem kell a megvalósíthatóság igényét figyelembe vennie: „a tudományos
etika nem kis tanácsadó a mellényzsebben” — írja.[133]
Rónai „csoportérdek”
értékmérőjével szemben pedig azt a kifogást emeli, hogy nem más, mint az egyéni
érdek burkolt formájú érvényre juttatása, vagyis önzés. Egy képzelt magasabb
erkölcsi szintről el is marasztalja az önzés pártfogolásának „bűnében”: „Szóval
— írja — mert az ember nem tud önzetlen lenni, [úgy a szerző szerint] helyes,
hogy önző.”[134]
A Somló és Rónai
közt lefolyt vitának nem sikerült előbbre vinnie a helyes jog problémája
megoldását. Rónai a
csoportérdekről alkotott nézetét nem tudta tudományosan megalapozni, Somló viszont nyíltan — ha egyelőre nem
is konzekvensen — a stammleri
irány felé tett ismét egy lépést. Számunkra a vita ama szempontból érdekes,
hogy kísérlet az újkantiánus
helyes jogtan kívülről történő
megtámadására, hiszen Somló tanának
alapvető belső ellentmondását, az
autonóm és heteronóm etika összeegyeztetésének kísérletét csak indirekt módon
támadja.
Somló maga is láthatta, hogy az erkölcsi autonómia és
heteronómia kérdését nem sikerült megnyugtatóan megoldania. Ezért a Kauzális vagy normatív etika című
tanulmányában e kérdést középpontba állítva keresi a megoldást. Mindenekelőtt Kant elméletét veszi bírálat alá. Kant szerint, mint ismeretes, az akarat autonómiája az erkölcsösség
legmagasabb elve. Autonóm az akarat, ha saját magának törvénye, szemben a
heteronóm akarattal, amely külső (tehát nem saját maga által alkotott) törvény
szerint igazodik. Ezen elgondolás szerint csak az autonóm akarat lehet
erkölcsös, mert csak az teljesítheti a szabályt a szabály kedvéért. Ez viszont
csak akkor lehetséges, ha az akarat saját
magát általános érvényű szabálynak tekinti. Végső feltételként
pedig az akaratnak a gyakorlati ész követelményeivel való megegyezését állítja
fel Kant.[135]
Somló helyesen látja, hogy a Kant által ily módon autonómnak nyilvánított akarat valójában
heretonóm, mert logikai normákra — a helyes gondolkodás szabályaira — utal,
hiszen csak ésszerű akarat válhat
általános érvényű szabállyá (ami feltételként szerepel Kant meghatározásában). Minthogy tehát az etikai norma a
logikai normára utal, heteronóm. Helyesen jut a végkövetkeztetésre is Somló, miszerint „A helyesség
fogalmában benne rejlik az értékelésnek a szubjektívtől való függetlensége,
azaz objektivitása, szükségessége [¼]. [A] helyesség nem
is jelent voltaképpen semmi egyebet, mint éppen a tiszta autonómia ellentétét,
az autonóm akarat egybeesését, kongruenciáját valamivel, ami már nem az.”[136]
A gondolatmenetet folytatva felvethetjük a kérdést: miért nem jutott el Somló a helyesség tagadásához, amikor
konzekvensen el kellett volna oda jutnia? Somló
valójában már az etikai norma tisztán heteronóm voltának megállapításáig sem
jutott el; talán félt a következménytől, attól, hogy a Sollent Müssenre vezeti
ismét vissza, vagyis „tarthatatlan” naturalizmushoz jut el. Éppen ezért újra
kísérletet tett az autonómia és a heteronómia összeegyeztetésére. De most már
elveti a helyességi érzelem mint önálló öntudati funkció konstrukcióját, bár
egyelőre nem számol le vele, csak előkelőbb helyéről szerényebb pozícióba
szorítja vissza. Újabb konstrukciója az „erkölcsös akarat”, amit két elemből
összetett fogalomnak tart: egyik elem a „helyesség akarása” „egy formális, apriorisztikus, bennünkrejlő (tehát
autonóm) vonást” visz bele az „erkölcsös akaratba”, a másik a heteronóm,
relatív és kauzális elem: a kollektív helyességi érzelmek terméke, szociális
eredetű szabály.[137]
Ez utóbbin Somló a pozitív
erkölcsöt érti, amely a történelmi fejlődés során más-más tartalmú — s éppen ez
adja „kauzálisan relatív” jellegét.
Somló újabb konstrukciója egyesíti a stammleri helyes jogtan hibáit a csoporthelyességi érzelmet
előtérbe állító első konstrukció hibáival. Már láttuk, hogy a stammleri, végső soron kanti „szabad akarat” mennyire üres
fogalom, de Somló „erkölcsös
akarata” semmivel sem különb. Somló
kétségtelenül látja ezt az ürességet, s ezért a kollektív (illetve csoport-)
helyességi érzelmet hívja segítségül, hogy ezzel töltse be az űrt. De ez —
miként már szintén bizonyítani igyekeztünk — éppen olyan üres, mint az
„erkölcsös akarat” formulája. Somló hiába
kettőzte meg a formulákat, semennyivel sem ment előre: kénytelen újból és újból
a pozitív morálhoz fordulni, amit aztán mint a jogfilozófia számára terhes
ballasztot ki is zár tudományága köréből, s kutatását a szociológia feladatává
teszi.[138]
Az „erkölcsös akarat”
formulája újabb lépés a kanti
értéktan felé, melynek belső ellentmondását Somló
maga is látja. Éppen ezért ezen az úton tovább haladva feladatul tűzi maga elé
az etikai és a logikai norma, illetve az igazságérték és az erkölcsi érték
egymáshoz fűződő viszonyának tisztázását.
Az érték problémája című művében elmélyülten, filozófiai síkon
tárgyalja igazságérték és erkölcsi érték összefüggését. A kanti filozófia megállapításaira
támaszkodva építi fel igazságértékről szóló tanát. Az igazságértéket
abszolútnak tartja, vagyis minden lehető dologra nézve és minden feltétel
mellett érvényesülő s egyben egyetlen abszolút
értéknek. Az igazságérték mint abszolút érték elismerése és következetes
végiggondolása az ismeretelmélet problémájához vezeti, mert mint mondja: „az
igazságértékkel értékelni és megismerni egy és ugyanaz”.[139]
Az ismeretelméleti problémákat ezután kizárja további vizsgálódásai köréből,
mert Kanttal együtt vallja:
„lehetetlenség az igazságnak egy kielégítő és mindazonáltal általános ismérvét
megadni”.[140]
Míg az igazságérték
tekintetében teljesen Kant felfogásával
azonosítja magát, az erkölcsi értékkel kapcsolatban önálló megoldást keres. Kant ugyanis a tiszta ész kritikája
mellé egyenértékként állítja oda a gyakorlati ész kritikáját, vagyis az
igazságértékkel teljesen egyenlő rangra emeli az erkölcsi értéket, ezzel
szemben Somló az igazságértéket
egyetlen abszolút értéknek fogva fel, az erkölcsi értéket az igazságérték alá
rendeli. Minthogy pedig az erkölcsi érték nem abszolút jellegű, az
igazságértékkel szemben szubordinált helyzetben van, egyenesen „posztulálja”
egy fölébe rendelt abszolút érték fogalmát.
Az erkölcsi érték jellegére
nézve megállapítja, hogy az csupán objektív,
tehát az egyéni tetszéstől vagy nem tetszéstől függetlenül érvényesülő
érték. Érvényessége nem terjed ki minden személyre és tárgyra bármiféle
feltétel mellett (ami éppen az igazságérték abszolút voltának feltétele), hanem
csupán minden személyre. Tárgya pedig
az emberi cselekvés, de még „közelebbről vizsgálva [¼] csak az alapjául szolgáló
akarati elhatározás az, ami valamely cselekedetben erkölcsös vagy erkölcstelen
lehet.”[141]
Ezek után felmerülhet bennünk
a kérdés: vajon miben látja Somló
az erkölcsi mértéket, illetőleg milyen kapcsolatot állapít meg igazságérték és
az annak alárendelt erkölcsi érték között?
Már az előzőkben láttuk, hogy
az erkölcsi érték mértékeként két szélsőséges irányzat, az ún. naturalizmus s a
kanti erkölcstan által
felállított értékmérő állhatott Somló
előtt. Ismét felmerül a választás lehetősége: vagy visszavezeti az erkölcsi
értéket az igazságértékre — a Müssent
a Seinre —, tehát a „naturalizmus”
álláspontját vallja, vagy pedig az akaratot teszi az erkölcsi érték mértékévé.
Mindkét megoldást ismét elveti, a naturalizmustól irtózik, viszont az akaratra
sem vezetheti vissza az erkölcsi értéket, mert éppen az akaratot tekinti az
erkölcsi értékelés tárgyának.[142]
Az akarat egyúttal értékmérő és a mérlegelés tárgya nem lehet. Az áthidaló
megoldás, amit Somló választ, nem
újszerű: mintha főnix lenne, ismét föltámad poraiból az erkölcsi helyeslés,
„mint lelki életünknek egy fundamentális ténye”; annyiban módosul csupán az
értékmérőről vallott felfogása, hogy maga is „formális principiumnak” tartja.
Változatlanul előbbi felfogásához ragaszkodva a pozitív morállal kívánja
megtölteni üres értékmérőjét, s ezek után már csak egy kérdést hagy nyitva:
miként jön létre a pozitív morál? De ezt a kérdést, minthogy ez „szociológiai
ténykérdés”, ismét a szociológia körébe utalja.[143]
Az elmondottakból talán azt
következtethetnénk, hogy Somlónak
sikerült a kanti etika
értékmérőjét, a „jó akaratot” — s ami ezzel egyenlő, a „szabad akaratot” —
félretenni. De ez nem így van. A szabad akaratot mint értékmérőt látszólag (mert később látjuk majd, hogy a
valóságban egyáltalán nem) sikerült megkerülnie, de ugyankkor mint az értékelés tárgyát ismét becsempészte
rendszerébe. (Hiszen szerinte egyedül az emberi cselekvés alapjául szolgáló
akarati elhatározás lehet valamely cselekedetben erkölcsös vagy erkölcstelen.)
De nem emeli-e az értékelés tárgyát egyben az értékelés mértékévé is, amikor
azt állítja, hogy akarati elhatározás alapján állapítható meg valamely
cselekedet erkölcsössége? Csak alátámasztja állításunkat, hogy hitet tesz Kantnak a Grundlegung zur Metaphysik der Sitten élére állított tétele
mellett: „A világon, vagy akár a világon kívül el nem lehet gondolni semmit sem
a jóakaraton kívül, mit korlátozás
nélkül jónak nevezhetnénk.”[144]
A második kritikai szempont,
amit Somló konstrukciójával
kapcsolatban felvethetünk, az, hogy ígérete ellenére nem sikerült az
igazságérték és az erkölcsi érték összefüggéseit kimutatnia. E tekintetben
csupán annak kijelentésére szorítkozott, hogy nem abszolút erkölcsi érték
posztulálja az abszolút igazságérték létét; ez azonban legfeljebb az
igazságérték abszolút voltának bizonyítéka lehet, de nem mutatja meg a két
érték összefüggését. Az összefüggések kimutatása helyett Somló a már több ízben használt
értékmérőjét támasztja új életre, ezt viszont mint öntudatunk tényét adottnak feltételezi. Felmerülhet
bennünk a kérdés: vajon azáltal, hogy az erkölcsi értéket tényként fogja fel,
nem éppen e két érték összefüggését akarta-e oly módon megoldani, hogy
visszavezeti az erkölcsi értéket az igazságértékre? E feltevést azonban el kell
vetnünk, mert Somló maga
degradálja az erkölcsi értéket a második helyre, s különben is ez azt
jelentené, hogy a Müssent a Seinre vezeti vissza, ami ellen maga
tiltakozott leginkább. Összevetve az előbbiekben az akaratról elmondottakkal,
megállapíthatjuk, hogy Somló nem
tudta önállósítani magát a kanti
etikával szemben.
Harmadik kritikai
megjegyzésünk szerint megkettőzte az értékmérőt: egyrészt az erkölcsi értéket
mint öntudatunk tényét, másrészt az akaratot állította fel értékként.
Összefoglalásul ezért
megállapíthatjuk, hogy nem sikerült megoldania a felvetett problémát, s
ahelyett, hogy elszakadt volna Kanttól,
még további lépést tett feléje.
Az újkanti jogfilozófia irányában az utolsó lépést Somló 1917-ben megjelent főművében, a Juristische Grundlehre fejtegetéseiben
tette meg. A Juristische Grundlehre
nem a joghelyesség problémájának megoldását tűzi ki célul, hanem főleg a jog
általános fogalmának tisztázásával foglalkozik, miközben érinti a joghelyesség
kérdését is, új nézőpontokból világítva meg. Ám, amint ez már kitűnt,
munkásságának első szakaszában jogszociológiai kérdésekkel foglalkozott, majd
helyes jogtanát építette fel — mind első, mind második szakaszában tehát a jog
fogalmának elemzése úgyszólván hiányzik. Ily módon a helyes jogról szóló
tanából is hiányoznak azok a kérdések, amelyek a jogfogalomtan és a helyes
jogtan határán jelennek meg. A helyes jogról szóló tanában Somló majdnem kizárólag egyetlen
kérdéssel foglalkozott: a helyesség mértékével, az értékmérővel. A jog
helyességének mértékét az erkölcsi normában találta meg, s így az erkölcsi
norma természetét, annak autonóm vagy heteronóm, abszolút vagy objektív voltát
kutatta. A Juristische Grundlehre és A szokásjogról írott munka nemcsak az
értékmérő problémájában nyújtja Somló
végső álláspontját, de felveti a határkérdéseket is: a jogi és az erkölcsi
norma különbözőségének kérdését, valamint az erkölcsi norma és a jogalkotó
hatalom összefüggését.
A Juristische Grundlehre a jog két oldalát állítja egymással szembe.
A jogot egyrészt a jogi hatalomtól eredő szabálynak fogja fel, másrészt
megemlíti, hogy a ‘jogos’ szót szoktuk alkalmazni, mint a ‘jogos ítélet’,
‘jogtalan ítélet’ (stb.) kifejezését. A jog első formája a pozitív jog, a másik
megjelölés pedig arra utal, hogy e pozitív, tételes joggal „egy ideális,
létesítendő, vagy helyes jogot” állítunk szembe.[145]
A jog ilyesfajta kettős
konstrukciója a következő kérdéseket veti fel: (1) nem jelenti-e az „ideális
jog” a természetjog elismerését?, és (2) milyen kapcsolat van a jog e két
formája között?
Az első kérdésre nézve
megállapítható, hogy a jog és a helyes jog szétválasztása abban az értelemben,
hogy az egyik csak pozitív jogot, a
másik pedig egy tartalmilag helyes jogot
jelentene, nem jellemzi sem Stammler,
sem pedig Somló helyes jogról
szóló tanát. Mindketten a helyes jogban pozitív (tételes) jogot látnak, melynek
helyesség a tulajdonsága. A jog
helyességének kutatása mind Stammlernél,
mint Somlónál nem egy ideális jogrendszernek mint mértéknek
felvételét jelenti, hanem oly módszernek
a keresését, amelynek segítségével a változó jogtartalmat úgy lehet megítélni,
hogy ez az objektív helyesség tulajdonságát kapja.[146]
Ez a helyes jogtan nem azt vallja, hogy értékmérője segítségével egy
tartalmilag minden időre szóló jogot
lehetne alkotni, hanem azt, hogy a helyességnek egy minden társadalomra nézve érvényes mértékét fel lehet állítani.[147]
Mint az előzőkben láttuk, ezt a mértéket Stammler
a „szociális ideál” fogalmában találta meg.
A második kérdés, amit Somló kettős jogi konstrukciója felvet,
a pozitív és a helyes jog viszonya. Anélkül, hogy Somlónak a jog fogalmáról szóló tanát e helyt bővebben
elemezni akarnánk, vázolnunk kell a pozitív
jog azon tulajdonságait, amelyeket mint legfőbbeket határoz meg. A jog genus proximumának a normát tartja, melynek akarat- és létoldalát
különbözteti meg. A jog olyan norma, amely annak ellenére, hogy bizonyos
megvalósulási fok tartozik fogalmához, nem a Sein, hanem a Sollen
világához tartozik, azaz a létezővel szemben a
létesítendőt fejezi ki.[148]
A jogot tehát nem abszolút, hanem esetleges, akarati normának tartja. A helyes
jog a tételes joggal szemben oly jogot jelent, amely megfelel egy etikai norma
helyességi igényének. A pozitív és a helyes jog megkülönböztetése tehát
visszavezet bennünket ama kérdés vizsgálatához, hogy milyen viszonyban áll
egymással jog és az erkölcs.
Az erkölcsnek is, miként a
jognak, genus proximuma a norma. Míg
azonban a jog nem abszolút, heteronóm, addig az erkölcsi norma — Somló szerint — abszolút (tehát
tartalmilag feltétlenül helyes) és autonóm. Amidőn Somló az erkölcsi normát abszolútként és autonómként ismeri
el, megteszi az utolsó lépést a kanti
etika felé, nyíltan fejezve ki azt a gondolatot, amely Az érték problémájában csak burkoltan jelentkezett, hogy ti. az
igazságértékkel egyenértékűnek ismeri el az erkölcsi értéket. Igaz ugyan, hogy
ugyanakkor a kanti erkölcsi
autonómiával szemben kritikailag fenntartja álláspontját, miszerint „nem kanti értelemben véve” az autonómia terminusát
az erkölcsi norma nem abszolút értelemben, hanem csak a norma alkotójának
„egyéni akaratköveteléseként” fejezi ki.[149]
Megkísérli a jogot az
erkölcstől — Stammlerhez
hasonlóan, amiként már jogszociológiai korszakában tette[150]
—oly módon is elhatárolni, hogy míg az erkölcsi normák a cselekvés mellett
figyelembe veszik a cselekvő érzelmeit,
addig a jogi normák a külső cselekvés követelésével is megelégszenek. Nyomban
azonban megjegyzi, hogy éppen Bierling
mutatta ki — a motívumoknak a büntetőjog szempontjából történő értékelésével —,
hogy a jogban gyakran az érzelmek is figyelembe jönnek.[151]
Az erkölcsnek a jogtól elhatárolása tehát érzelmek és cselekvések
szembeállításával nem lehetséges.
A Juristische Grundlehre normativizmusa vonalán továbbhaladva, egy később
kiépítendő filozófiai rendszer első alapköveként alkotja meg Somló élete utolsó nagyobb szabású
munkáját, a Gedanken zu einer ersten Philosophie összeállítását, amit szintén
az erkölcs problémájának szentel.[152]
A „transzcendentális normativizmus”, ahogyan kiépítendő filozófiai rendszerét Somló nevezte, alapproblémája az
erkölcs. Nem tudhatjuk, miképpen oldotta volna meg kitűzött feladatát, ha
tovább él és befejezi filozófiai rendszerét; töredékesen fennmaradt munkájából
azt látjuk, hogy nem tér el lényegesen a Juristische
Grundlehre hasábjain kifejtett álláspontjától. A lét- és akarat-filozófiát
(a Sein és Sollen világát) egyenrangú, egymás mellett álló filozófiai
területként kezeli.[153]
Azonban még a Juristische Grundlehre
kifejtésében vázolt felfogásánál is következetesebben a kanti rendszer híve, mert az erkölcsi normát nem csak
bizonyos fenntartásokkal tekinti abszolútnak, hanem kifejezetten feltétlen érvényűnek jelenti ki. Mint
írja: „A tételeknek két csoportja van: a kijelentéseké és a követeléseké. A
feltétlen érvényességű létkijelentés az igazság, feltétlen érvényű követelés a
morál.” Itt már kétségtelenül az „igazságérték” és az „erkölcsi érték”
egyenrangúságának és abszolút voltának deklarálásáról van szó.
Ismét a stammleri hatást láthatjuk abban, hogy
a „feltétlen helyesség” kutatásában módszertani feladatot lát. A helyes
mértékét ugyanis egyenlőnek veszi a feltétlen érvénnyel. Feltétlenül érvényes
pedig az a morális tétel, „amely másokra alkalmazva lesz”, vagyis amelyik más
erkölcsi tételek mértékéül szolgál. A feltétlenül érvényes morális tételekhez
pedig úgy juthatunk el — mondja Somló
—, ha az ellentmondásokat kizárjuk: „A legfelsőbb parancstételünkhöz
kiegészítésül a következőket kell fűznünk: keresd a feltétlen igényre törő
tételek sorából a feltétlen érvényűeket az ellentmondások kiküszöbölése útján.”[154]
Végül a pszichológiai
magyarázatra hajlamosságát, a pikleri
pszichologizmus hatását mutatja még utolsó munkája, amikor a feltétlen
érvényűség igényét „mint lelki életünk tényét” fogja fel. A pszichologizmus
tehát végigkíséri Somlót egész
életútján. Első és utolsó munkájának pszichologizmusa csak egyvalamiben
különbözik egymástól: míg kezdetben a pozitivista szociológia keretében
jogszociológiai kérdések megoldására, addig utolsó munkájában a kanti filozófia keretében jogértéktani
kérdés megoldására szolgál.
A szokásjogról írott munkájában Somló
a joghelyesség kérdését egészen új szempontból, mondhatnók, funkcionálisan
vizsgálja. Azt fejtegeti, hogy a jogalkotó hatalomnak, bár a társadalomban legmagasabb
hatalom, mégis bizonyos korlátai vannak. A hatalom korlátai erkölcsi korlátok,
amiket ha a jogalkotó hatalom átlép, „maga alatt fűrészelgeti az ágat, amelyen
ül”.[155]
Nem alkothat a jogalkotó hatalom tetszés szerint önkényes jogot. Meg kell itt
jegyeznünk, hogy Somló a jogi
normák két fajtáját különbözteti meg: a parancs-normákat és ígéreti normákat.
Az előbbiekkel a jogalkotó hatalom az alárendelteket kötelezi bizonyos
magatartásra, míg az utóbbiakkal saját magát köti meg. Ám nemcsak az
„ígéret-jogban” látja a hatalom korlátait, de az erkölcsösség követelményét a
hatalom egyik elemeként fogja fel. Az
erkölcs döntő szerepét azzal nyomatékosítja, hogy a jogi ígéret megszegését, ha
erkölcsileg helyeslendő célokból történt, nem ellenzi. Ilyenkor két erkölcsi
követelmény összeütközéséről van szó. „Az erkölcsi követelmény — mondja —,
amely a jog megtartását parancsolja, összeütközésbe kerül azzal az erkölcsi
szemponttal, amely csak egy paragraphus feláldozásával menthető meg. Ez már az
erkölcsi parancsok hierarchiájának kérdése.”[156]
Az elmondottakból az
következtethető, hogy Somló a jog
helyességének bizonyos minimumát előfeltételnek tekinti ahhoz, hogy a jog
érvényesülhessen, a helyes jogot tehát a hatalmi önkény korlátjának tekinti. E
ponton azonban az újkantiánus
helyes jogtan eredendő hiányossága tűnik ismét szemünk elé, ti. az értékmérő
üressége. Hiába tölti meg a formális értékmérőt Stammler a keresztény erkölccsel, Somló pedig a mindenkori pozitív morállal: ha nyitott marad
az erkölcs társadalmi eredetének és szerepének kérdése, úgy nem vonhatják meg a
jogalkotó hatalom „korlátait” sem. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egészen eltérő egy
adott osztálytársadalomban jog és erkölcs kapcsolata, ha az uralkodó vagy az
elnyomott osztály erkölcsének szempontjából nézzük. A helyes jog újkantiánus tanának éppen ez az üressége
mutatja, hogy mennyire tarthatatlan.
A helyes jog újkantiánus tana két véglet, a
természetjog és a „naturalista” álláspont közt keresi a megoldást. A
természetjog a tapasztalattól (a tételes jogtól) elszakadva egy téren és időn
kívül álló abszolút helyes, ideális jogrendszert állít a pozitív jog fölé. Az
ún. naturalista felfogás szerint pedig a természettörvények determinálják a
társadalmi jelenségeket, s a jog sem más, mint ezek szükségszerű következménye.
A helyes jogról szóló újkantiánus
tan e két irányzat összeegyeztetésére törekedett, s az eredmény — Rónai találó szavaival élve — „változó
tartalmú természetjog” lett. Ugyanez a helyzet annál a kompromisszumnál, amit
az újkanti irány a determinista
és a szabad akaratot valló felfogás között igyekezett létrehozni. Moór Gyula jellemzően mutatott rá, hogy
Stammler összeegyeztethetőnek
tartja a kauzális nézőpontot a teologikus nézőponttal, hiszen — mint láttuk — a
megismerés és az akarás két önálló
öntudati funkcióját különbözteti meg.[157]
Somló a jogot az akarás, a Sollen világába helyezi, bár a
megvalósulás, a Sein felvételét nem
zárja ki jogfogalmából.
Somló a Juristische
Grundlehre kifejtésében két
akaratfogalmat állít fel: az akaratot egyrészt mint az empirikus norma
alkatrészét szemléli — s ez az akarat ún. jogtartalmi fogalma —, másrészt pedig
az akarat ún. jogi alapfogalmát, mely a jogot megelőző [vorjuristische] fogalma az akaratnak. Mindkét akaratfogalommal
kapcsolatosan megjegyzi azonban, hogy a jogtudomány számára irreleváns, vajon az
akarat valamely ok hatásaként vagy az akaró szabad tevékenységeként jön-e
létre, vagyis az akarat szabad-e, vagy sem.[158]
Az akaratot mint individuális öntudati állapotot a jogtudomány számára adottként fogja fel.[159]
Ha a jogfogalom tana szempontjából közömbösnek is tartja a szabad akarat
problémáját, mégis kifejti álláspontját, ami lényeges a jog értéktana
szempontjából. E szerint az okozatosság csak annyiban érinti az akarat
fogalmát, hogy az akarat: törekvés egy cél
felé, s ez bizonyos cselekvésen keresztül valósul meg. Ez azonban nem
jelenti, hogy cél és cselekvés egymással minden esetben ok és okozat
viszonyában kell álljon, mert az
ember lehetetlent is akarhat.[160]
Tehát szabad az akarat.
Véleményünk szerint Somló akaratmeghatározása már magában
rejti a szabad akarat cáfolatát. Ha ugyanis az akarat cél felé való törekvés,
mely bizonyos cselekedeten keresztül valósul meg, akkor nyilvánvaló, hogy a cél
csak jól megválasztott eszköz (cselekvés)
által érhető el, a cél tehát meghatározza az eszközt oly értelemben, hogy a cél
nem érhető el akármilyen eszközzel. A lehetetlent ugyan akarhatjuk, de ez
esetben nyilván nem ér célt a cselekvésünk. Ám vajon nem tűzhetjük-e ki a
cselekvés célját szabadon, s ebben állana a szabad akaratunk? Könnyű azonban
belátnunk, hogy az ember nem tűzhet ki magának például olyan célokat, amelyek
fogalmilag meghaladják ismeretkörét. A szabadság tehát nem korlátlan:
történelmi korlátja minden korszakban az, hogy az objektíve érvényesülő
természeti, illetve társadalmi törvényeket az emberi megismerés mennyire tárta
fel. Engels mutat rá erre „A
szabadság nem a természeti törvényektől való képzelt függetlenségben áll, hanem
e törvények felismerésében és ez által megadott lehetőségben, hogy a természeti
törvényeket tervszerűen meghatározott célok szolgálatába állítsuk. Ezért az
akarat szabadsága nem jelent egyebet, mint azt a képességet, hogy hozzáértéssel
dönthetünk [¼]. A szabadság tehát
a természeti szükségszerűségek megismerésén alapuló uralom magunk és a külső
természet felett”.[161]
A szabad akaratnak vannak
egyénenként jelentkező további, az egyén oldaláról nézve tehát szubjektív
korlátai is. Ezek az akaró egyén társadalmi helyzetéből adódnak. Gyakran még
akkor sem cselekszenek az emberek az objektív törvények értelmében, ha
felismerik azokat, mivel ez ellentmond érdekeiknek.
A jog helyességének
problémája — mint láttuk — a legszorosabb összefüggésben áll a szabad akarat
kérdésével. A jog helyességéről vagy helytelenségéről csak akkor beszélhetünk,
ha a szabad akaratot elismerjük. Ha az akaratszabadságot elvetjük, a joggal
kapcsolatban a helyesség vagy helytelenség kérdésének felvetése is
indokolatlan.
Vajon azt jelenti-e ez, hogy
valamely objektíve ható természeti vagy akár társadalmi törvény determinálja a
jogot? Ennek feltételezése éppen olyan helytelen lenne, mint a korlátlan szabad
akaraté. A jog mint felépítményi kategória az uralkodó osztály akaratát fejezi
ki, s ez az akarat még akkor sem felel meg szükségképpen az objektíve ható
társadalmi törvényeknek, ha alkotói felismerik ezeket. A jogot alkotók emberek,
tehát tudatukat, s ezen keresztül akaratukat társadalmi létük határozza meg. A
jog állhat szemben objektíve ható társadalmi törvényekkel, ebből azonban még
nem következik, hogy a jogot alkotók akarata szabad. Az ő akaratuk
osztályhelyzetüktől meghatározott. Az objektíve érvényesülő társadalmi
törvényekkel szemben álló jogot — s az általa kifejezett társadalmi viszonyokat
— a társadalmi törvények spontán érvényesülése szünteti meg. Engels találóan jegyzi meg: „Mennél szabadabb tehát egy ember ítélete egy
meghatározott kérdésben, annál nagyobb szükségszerűséggel lesz az ítélet tartalma
meghatározott.”[162]
„A gondolat szuverenitása egyáltalán nem szuverén módon gondolkodó emberek
sorozatában, az igazságra feltétlen igényt tartó megismerés pedig viszonylagos
tévedések sorozatában valósul meg [¼]. [A]z emberi
gondolkodás éppen annyira szuverén, mint nem szuverén, s megismerőképessége
éppen annyira korlátlan, mint amennyire korlátozott. Szuverén és korlátlan a
hajlam, a rendeltetés, a lehetőség, a történeti végcél tekintetében, nem
szuverén és korlátozott az egyéni megvalósítás és a mindenkori valóság
tekintetében.”[163]
A helyes jogról szóló újkantiánus tan marxista bírálatánál elhanyagolhatatlan feladat kimutatni
ezen elmélet társadalmi gyökereit. Marx
és Engels A német ideológiában rámutattak arra, hogy a XVIII. század végi
Németország elmaradott társadalmi viszonyai, a német polgárságnak a győztes
angol és a győzelmet nemrég kivívott francia polgársággal összehasonlítva
elmaradott helyzete hívta életre e filozófiát. „Kant megelégedett a puszta »jóakarattal«, még ha nincs is
semmi eredménye, és a jogakarat valóraváltását, a jóakarat és az egyének
szükségletei és ösztönei közötti összhangot a
túlvilágra helyezte. Kantnak
ez a »jóakarata« teljesen megfelel a német polgárok tehetetlenségének,
nyomottságának és nyomorúságának, akiknek kicsinyes érdekei sohasem voltak
képesek arra, hogy egy osztály közös nemzeti méretű érdekeivé fejlődjék. [¼] Sem ő, sem a német
polgárok, akiknek képviselője volt, nem vették észre, hogy a burzsoák ezen
elméleti gondolatainak anyagi érdeke és az anyagi termelési viszonyok által
meghatározott akarat volt az alapja. Kant tehát elválasztotta ezt az
elméleti kifejezést az érdekektől, amelyeket kifejez, a francia burzsoázia
akaratának anyagilag indokolt határozatait a »szabad akarat«, az önmagában és
önmagáért való akarat, az emberi akarat
tiszta önmeghatározásaivá tette, és így tisztára ideológiai, fogalmi
meghatározásokká és erkölcsi követelményekké alakította át.”[164]
A kanti filozófia, amikor „tiszta” fogalmi meghatározásokat és
formális erkölcsi értékmérőt alkotott, a német társadalom elmaradottságát
juttatta kifejezésre. Egészen más társadalmi okokra vezethető vissza a helyes
jogról szóló újkanti tan. Kant filozófiai kategóriáinak
újraélesztésében nem egy állam elmaradott
társadalmi viszonyai tükröződtek, hanem céltudatos törekvés arra, hogy az
imperializmus korszakába jutott kapitalista társadalmi viszonyokat és az azokat
kifejező imperialista jog valódi jellegét eltakarja.
A helyes jogról szóló újkantiánus tannak e hivatása még világosabbá válik a szabadjogi iskolával
való kapcsolatának megvizsgálásával.
A szabadjogi mozgalom létét
egy alapvető fontosságú jogfilozófiai kérdés megválaszolására vezeti vissza. Ez
a kérdés pedig nem más, mint hogy vannak-e a jognak hézagai? Másként felvetve:
adódnak-e oly életviszonyok, amelyeknek jogi szabályozását nem tartalmazza a
tételes jog? A feltett kérdésre adott negatív válasz, a joghézag elismerése a
XIX. század második felében a szabadjogi iskola különböző irányzatait hívta
életre.
Az első kérdés, amit fel kell
vetnünk, az, hogy milyen álláspontot foglal el a stammleri jogfilozófia — és Somló
maga — a joghézag problémájával kapcsolatosan. Stammler szerint a jog logikailag zárt rendszer. Ha hallgat
is a jogrendszer egy adott jogeset eldöntése tekintetében, az első eszköz a nehézségek
áthidalására analógia, mely nem más, mint speciálisan képzett és konkrét
tartalmú jogszabály segítségül
hívása. De előállhat olyan helyzet is, amikor analógia már nem alkalmazható.
Ebben az esetben már nem tartalmilag meghatározott speciális jogszabályok,
hanem a jog alapelvei által kell az
adott jogesetet eldönteni. E ponton veszi elő Stammler
a helyes jogot, a helyes jog értékmérőjét, a szociális ideált, amelynek
szempontjából eldönthető az adott jogszabály helyessége, vagy eldönthető maga a
szabályozás nélkül álló jogeset.[165]
A szabadjogi mozgalmat mint a joghelyesség gyakorlati megvalósításának egyik eszközét Stammler
elismeri, a jog helyességének kutatásával szemben azonban második helyre
szorítja vissza. A jogfilozófia elsőleges feladatának tekinti „kideríteni, mit
jelent valamely jogi akarás elvi helyessége”. A szabadjogi felfogásról azt
tartja, hogy az „konkrét, különös követelmény, semmi dolga neki az általános
érvényű módszer megfontolásával, ennek csak alkalmazása”.[166]
Somló A jog
alkalmazásáról írott tanulmányában foglalkozik a szabadjogi mozgalommal. A
jogalkalmazónak a joghoz való viszonyát három síkon vizsgálja: (1) dogmatikai
szempontból, vagyis általában a
jogalkalmazónak a joghoz fűződő viszonyát, (2) de lege lata, azaz pozitív jogi szempontból, vagyis hogy a
jogalkalmazónak egy adott pozitív jog szerint
miként kell eljárnia, és (3) de lege
ferenda, vagyis hogy miként szabályoztassék e viszony adott körülmények
között. Ez a kritikai vagy jogpolitikai szempont, azaz, a helyes jog kutatása. Jogdogmatikai
szempontból vizsgálva a joghézag kérdését, a bírónak a joghoz fűződő viszonya
„csakis a bíró teljes alárendeltsége lehet”.[167]
A bírónak a fennálló joggal szemben hozott ítélete a jog megsértését jelenti
(kikapcsolva itt a szokásjog létrejöttének kérdését). Jogdogmatikai szempontból
tehát elveti a joghézag lehetőségét. Hasonló eredményre jut, amikor a kérdést de lege lata vizsgálja. A pozitív jog
rendelkezései két határeset között mozognak: vagy eltiltják a bírónak, hogy
eltérjen a jog szó szerinti jelentésétől, vagy egyszerűen rábízzák a bíróra,
hogy minden vitás esetet tetszése szerint döntsön el. Tehát „mindenkor maga a
jog szabja meg a bíró szerepét a jogalkalmazásnál”. Egyenesen a szabadjogi
iskola ellen irányul az a megállapítása, miszerint „Helytelen a
joghézagosságnak elve, s az a következtetés, hogy a bírói tevékenységnek a
joggal szemben szabaddá kell válnia abban a pillanatban, amelyben a bíró a
jognak egy hézaga elé kerül.”[168]
Somlónak a joghézaggal szemben de lege lata elfoglalt álláspontját nem tartom teljesen
indokoltnak. Még ha feltételeznénk is — pedig aligha van így a valóságban —,
hogy a jog a bíró egyéni belátására bízza a vitás ügyek elintézését, ezzel még
nem zártuk ki joghézag lehetőségét. A jog említett engedelme legfeljebb mint formális intézkedés jöhet figyelembe, a
konkrét bírói döntésre nézve azonban semmilyen elintézési módot nem nyújt. A
jog engedelme ténylegesen éppen azt mutatná, hogy a jogalkotó számolt a
joghézaggal, s egy ilyen általános rendelkezéssel szabadítja fel a bírót a
konkrét eset eldöntésére. Túl merésznek és nem eléggé indokoltnak látszik tehát
Somló következtetése, amelyet a
jog ezen állítólagos általános rendelkezéséből a szabadjogi mozgalomra nézve
levont.
Somló jogdogmatikai szempontból, de lege lata elveti a joghézagot. Ezzel a fennálló jogszabályokat
kritika tárgyává kell tenni. A kritika arra terjed ki, hogy az illető
jogszabály alkalmas-e arra, hogy a megváltozott életviszonyokat megfelelő módon
szabályozza. Amennyiben a tételes jogi szabályról megállapítást nyer, hogy
alkalmatlan hivatásának betöltésére, úgy ki kell küszöbölni a joggyakorlatból.
A gyakorlatban alkalmazhatatlan jogszabály helyett pedig új jogszabályt kell
alkotni. Felmerül a kérdés: milyen szempont szerint lehet a régi jogszabály
alkalmatlanságát és az alkotandó új jogszabály alkalmasságát megállapítani? A
fennálló jog kritikáját Somló
szerint a helyes jog szempontjából kell gyakorolni. Azt a jogszabályt, amelynek
a helyesség nem tulajdonsága, a gyakorlati alkalmazásból ki kell kapcsolni, s
helyette olyan jogszabályt kell megalkotni, amely a helyesség tulajdonságával
rendelkezik.
Somló a kritikai joghézag elismerése, illetőleg a helyes
jognak mint a kritika mértékének felhasználása tekintetében Stammler álláspontja felé közeledik.
Míg azonban Stammler e
gondolatösvényen haladva a szabadjogi mozgalom célkitűzéseinek pártolásáig jut
el, addig Somló a kritikai
joghézag elismerése ellenére elveti a szabadjogi irányzatot. Álláspontját
logikai indokolással támasztja alá: „A jog egy hézagának megállapítása nem
egyéb — írja —, mint a jog kritikája, ennélfogva nem indulhatunk ki a jog
hézagaiból a bírónak a joghoz való viszonyának megállapításánál.”[169]
A joggal szembeni kritikáját, a helyes jognak mint mértéknek alkalmazását Somló nem a jogalkalmazás, hanem a
jogalkotás feladatává teszi.[170]
Összefoglalva tehát Somló helyes jogról szóló tanának a
főbb állomásait, a spenceri
evolucionizmus determinista szociológiájából indul ki, mely nem kedvez a
helyesség problémájának. A nyugati, különösen a német jogfilozófia felé
orientálódó Somló azonban már
elveti az ún. „naturalista” álláspontot, s ezzel leszámol korábbi nézeteivel
is. Tekintete a stammleri
jogfilozófiára irányul, de a pozitivizmus szellemi táplálékán egy évtizedig élő
fiatal tudós kritikus elméjét nem elégíti ki a stammleri jogfilozófia Kanttól
átplántált üres formulája. Az újkanti
dualista szemléletmódon túlmenően, mely a Seint
és Sollent az emberi öntudat
megismerési és akarási funkciójának különválasztásában ismétli meg, egy
harmadik öntudati funkciót kreál: az ún. helyességi érzelmet, ezzel akarva
kiküszöbölni a stammleri
jogfilozófia értékmérőjének ellentmondásait és ürességét. De mint minden
gyakorlattól elszakadó általánosítás, az ő konstrukciója is üres, s ezt az űrt
kénytelen a pozitív erkölcs tartalmával kitölteni.
A pozitív erkölcs felvétele
szükségszerűen felveti az erkölcsi norma autonómiájának vagy heteronómiájának
kérdését. Az erkölcs heteronóm jellegének elismeréséhez nem juthat el a
determinista állásponttól nemrégen elszakadt tudós, hiszen ez esetben az éppen
kárhoztatott tanhoz kellene visszatérnie. A kanti
erkölcsi autonómiát nem fogadja el, mert látja ellentmondásait. Ezért
megkísérli a két véglet összeegyeztetését, de újabb konstrukciója már egy lépés
az újkanti irány felé, mert az
„erkölcsös akarat” értékmérője már másodszerepre szorítja vissza az előbbi
konstrukcióban még értékmérőként szereplő „helyességi érzelmet”. A másodszerep
abban áll, hogy a „helyesség akarása” mint abszolút és autonóm elem mellé a
helyességi érzelmet mint tartalmi (kauzális és heteronóm jellegű) elemet
állítja, és így hozza létre az említett „erkölcsös akarat” értékmérőt. Újabb
értékmérőjének ellentmondásait érezve, Somló
kísérletet tesz a probléma filozófiai síkon történő megoldására. Ez
egyben utolsó kísérlete arra, hogy önállósítsa magát a kanti etikától. A Sein és
Sollen dualizmusát az értéktan területén
az igazságérték és az erkölcsi érték mellérendeltségében megismétlő kanti filozófiával szemben az erkölcsi
értéket az igazságérték alá akarja rendelni. E ponton azonban ismét jelentkezik
az ismert korlát: ha a Sollent a Seinre vezeti vissza, úgy kénytelen
visszatérni az általa több ízben elmarasztalt „naturalizmus” valamely
formájához. Somló ezt nem teszi,
inkább adós marad a probléma megoldásával, s rejtett kapun becsempészi a kanti „jó akarat” üres formuláját mint
értékmérőt. Záró lépésként már csak a kanti
erika melletti nyílt állásfoglalás hiányzik. A Juristische Grundlehre vállalkozásában már ezt is megteszi, az
erkölcsi normát abszolútnak és autonómnak ismerve el.
A joghelyesség
problémakörében tett utolsó megnyilatkozásai azt mutatják, hogy az ekkor már
kiforrott, széles látókörű tudós a joghelyesség tana és a jogfogalomtan
határkérdéseit is bevonja kutatása körébe. Új vágányra viszi a joghelyesség
tanát, amikor az addig kizárólag a helyesség értékmérőjére irányuló kutatását a
joghelyesség funkcionális szerepére is kiterjeszti. Lényegében e körbe
sorolható a szabadjogi irányzattal kapcsolatban elfoglalt álláspontja is,
amelyben, mint láttuk, konzervatív maradt.
(2)
Joganalitikai munkássága
Somló pozitivista korszakában a jogértéktani és
joganalitikai kérdések háttérbe szorultak. A jogbölcselet ezen ágazatait önálló
jogfilozófiai területekként akkor művelte, amikor az újkanti jogfilozófiai irányhoz csatlakozott.
Jogértéktani munkássága volt
az a híd, amely Somlót a
pozitivizmus területéről az újkanti
filozófiához vezette. Joganalitikai munkásságára pedig az jellemző, hogy
eltekintve a jogszociológiai korszakában tett ilyen irányú kísérleteitől,
csaknem teljesen az újkanti
jogfilozófia keretében fejlődik ki. Fő munkája, a Juristische Grundlehre — amellett, hogy igen fontos jogértéktani
megállapításokat is tartalmaz — főleg joganalitikai problémákat tárgyal a kanti filozófia jegyében. Ha a
problémák tartalmi megoldásában gyakran túllépi is a kanti filozófia által nyújtott lehetőségeket és az analitikai
jogfilozófiai irányzat képviselőinek, Bierlingnek
és Jellineknek a hatását
tapasztalhatjuk, a kérdések felvetése és az a módszer, amellyel a felvetett
kérdéseket megoldja, a kanti
filozófiával való rokonság jeleit mutatja.
A jogfilozófia ezen ága elé
ugyanis azt a fő feladatot tűzi, hogy olyan
alapfogalmakat fedezzen fel, amelyek minden jogra nézve általánosak, s
amelyek a jogfogalom kialakításában konstitutív jellegűek.[171]
Az ily módon felfedezett jogi alapfogalmakat tárgyalja a jogi alaptan [Juristische Grundlehre], szemben a jog tartalmi elemeit tárgyaló, a mindenkori változó pozitív jogon
alapuló jurisprudentiával.
A változó jogtartalmaktól
elvonatkoztatott alapfogalmak kutatása s a pozitív joggal szembeni meghatározó
szerepük kidomborítása a kanti filozófia
módszertani hatását bizonyítja. Ahogyan Kant
a tapasztalatot megelőző a priori
tételeket különböztet meg a tapasztalaton alapuló a posteriori tételektől, ezen a
priori tételeket ismeretelmélete központjába állítja s a megismerést
meghatározó szabályokat látja bennük,[172]
úgy különbözteti meg Somló a jogi
alapfogalmakat a tételes jogi, vagyis „jogtartalmi” fogalmaktól. Hasonlóképen
két részre választja a jogtudomány kutatási körét Stammler, aki „technikai” és „elméleti” [theoretische] jogtudományt állít egymással szembe, s az elsőt úgy
tárgyalja, mint amely minden jogtudomány (jurisprudentia,
tehát tételes jogi tudomány) számára adott.[173]
Feladatát és módszerét
tekintve ez a „technikai” jogtudomány hasonlít leginkább a Somló által művelt jogi alaptanhoz, bár
Stammler a jogtudománynak nem
ezt, hanem az „elméleti” részét műveli, amit viszont a jogértéktani
kutatásokkal azonosít. Somló
tehát joganalitikai munkásságának módszereit, célkitűzéseit az újkanti jogfilozófiából merítette.
A kanti módszertan mellett döntő hatást Somló joganalitikai munkásságára a Bierling-féle normativizmus gyakorolt. A normativizmus igen
jól beleillett az apriorisztikus
módszer által nyújtott keretekbe. Formalizmusa megkönnyítette a tapasztalati
anyagtól elszakadó jogi alapfogalmak konstruálását. Somló normativizmusát bizonyítja, hogy a jog általános
(alap-) fogalmának kutatását egy különben igen alaposan és éles disztinkcióval
felépített normatanba illesztette bele.
Elsődleges feladatként
hajtotta végre a jogi norma elhatárolását a többi normafajtától, s ezen
elhatárolás differentia specificáit
mint a jog alapfogalmának különböző elemeit állapította meg.
Már a jogértéktani
fejtegetéseknél futólagosan ismertettük Somlónak
a jogi normára vonatkozó meghatározását. Itt láttuk, hogy a jogot a Sollen világába utalja, bár a normák
„bizonyos megvalósulási fokát” a jogi norma konstitutív elemei közé sorolja. A Sollent [akarás]
kifejező jogi normát az erkölcsi normától azzal választja el, hogy míg az
erkölcsi norma abszolút, feltétlenül helyes, addig a jog empirikus norma.
További különbség pedig, hogy az erkölcsi norma autonóm, a jogi norma pedig
heteronóm, azaz egy meghatározott külső hatalomtól származik. A jogi norma összes
tulajdonságai azonban nem merülnek ki azzal, hogy heteronóm, empirikus norma,
mely a Sollen világába tartozik, mert
a jogon kívül még számos más, nem feltétlenül helyes, meghatározott külső
hatalomtól származó, az akarat világába tartozó norma van, mint pl. a divat, a
konvenció, és így tovább. További különbségtételként a normákat létrehozóik
szerint osztályozza. A döntő differentia
specifica, amit a jogra vonatkozóan kiemel, hogy az „még egy közelebbről
meghatározandó legfelsőbb hatalomtól ered”.[174]
A legfelsőbb hatalomra
utalással Somló a jogfogalom
egyik legfontosabb kérdéséhez nyúlt. Hogy a jogi normát alkotó „legfelsőbb
hatalmat” közelebbről miként határozza meg s a hatalom birtokosának kit vagy
kiket tekint, meghatározó jelentőségű egész jogbölcseletének jellegére,
irányára nézve. E kérdés megoldása már túlmutat a normativizmus keretein,
helyes megoldása ugyanis formális ismertetőjelek felsorolásával nem lehetséges.
Eldöntése csak metajurisztikusan történhet, a jog társadalmi eredetének és
szerepének ismeretében.
Amikor a jogot alkotó
hatalom, a „jogi hatalom” fogalmát vizsgálja, Somló,
szükségszerűen túllépi a normativizmus kereteit és szociológiai jelenségekhez
jut el, amelyeknek elemzését azonban kizárja kutatásának köréből. Éppen ez, a
jogszociológiai nézőpont teljes elvetése jellemző e korszakára.
A jogi hatalom közelebbi meghatározásánál első fogalmi elemként
említi, hogy a jogi hatalom követelését (parancsát vagy ígéretét) általában meg tudja valósítani, bár „ha
vannak is olyan normák, amelyeket ez a hatalom a gyakorlatba nem tud átültetni,
ettől még az ő általa létrehívott normák nem vesztik el jogi norma
karakterüket”.[175]
Amint már a jogfogalom normatív megjelölésénél láthattuk, a jogi norma fogalmi
elemei közé sorolta a megvalósulást, bár ezt a követelményt, miként az
elmondottak mutatják, nem tartotta
feltétlenül szükségesnek. Somló
rendszerének az egyik leginkább sebezhető pontjához érkeztünk el ezzel. Az
ellentmondás Somló rendszerén
belül ott van, hogy a jogi hatalom közelebbi kifejtése során ezt úgy
definiálja, mint „egy meghatározott állapotot” a jogi norma „alkotója és azok
között, akikre a norma irányul”. A norma címzettjei a hatalom normáit „követni
tartoznak és engedelmességgel fogadják”. A
normakövetést a jogi hatalom
konstitutív elemei közé sorolja, amikor Schiller szavait idézve mondja: „A parancsolót csak az
engedelmeskedők teszik naggyá.”[176]
Kétségtelen, hogy már e megállapításával ellenmondásba kerül saját előbbi
álláspontjával. De még inkább mélyíti az ellentmondást, amikor a jog
normaszerűségének bizonyítására megállapítja: „Szem előtt kell tartani, hogy a
jog felső fogalma egy létesítendő [Geschehens-Sollens],
nem pedig a létező szabályszerűsége.”[177]
Somló rendszerének ellentmondását talán legtalálóbban az
„akarás” és a „kivitel” ellentétével jellemezhetnénk. Míg ugyanis a jog
megvalósulását a jogi hatalom fogalmára s a norma-címzettek (az alattvalók)
engedelmességére alapozza, addig a jog meghatározásánál ugyanezt az elemet
háttérbe szorítja. Ez az ellentmondás a jele annak, hogy a jog fogalmát nem
lehet a normativizmus keretében meghatározni, mert a jogfogalom szükségszerűen
metajurisztikus tényekre utal. Az első kérdés, ami felvethető Somló megállapításával szemben, ez:
milyen eszközökkel valósítja meg a jogi hatalom normáit? A válasz erre csak az
lehet, hogy a kényszer kilátásba helyezésével, szankcióval. Somló azonban kifejezetten kizárja a
jogi norma konstitutív elemei közül a szankciót. Mint mondja: „A norma
fogalmához nem tartozik szükségszerűen hozzá, hogy az egy »szankcionált«
követelés legyen.”[178]
Bár ugyanakkor nem tagadja annak lehetőségét, hogy a jogi hatalom „normáinak
betartását fizikai kényszerrel, büntetéssel való fenyegetéssel érje el”. E
felfogásával Jellinek
álláspontjához közelít, aki a kényszert szintén nem tartja a jog konstitutív
elemének, csupán a „külső hatalomtól” való garantáltságot. Mégis, lényeges
különbség a két felfogás között az, hogy míg Jellinek
szociálpszichikai jellegűként fogja fel a „garanciát”,[179]
addig Somló — közelebbről
meghatározva — az erkölcsnek juttatja a főszerepet. A jogi norma megvalósulása
szempontjából a kényszernél sokkal nagyobb szerepet biztosít az „alattvalók
ethikai meggyőződésének”. Már jogértéktani nézeteinek vizsgálatánál láttuk,
hogy a jogszabály etikai helyességének bizonyos „minimumát” éppen a szabály
fennmaradása szempontjából okvetlenül fontosnak tartotta. Ugyanezt a felfogást
joganalitikai nézetei között is megtaláljuk, bár szintén nem konstitutív
jelentőséggel felruházva, csupán olyan formában, hogy „a jogi normák
megvalósulását könnyebbé teszi az ethikai megfelelőségük”.[180]
A jogon kívülálló kényszer
helyett az erkölcsi normára utalás Somlónál
ismét azt jelenti, hogy a társadalmi összefüggések helyett — ami
jogszociológiai feladat — inkább a normativizmuson belül keresi a megoldást.
Természetesen ez nem jár sikerrel, mert az erkölcsi normára utalás nem
küszöböli ki a társadalmi hatóokok kutatásának szükségességét. Már a
jogértéktani vizsgálódásnál láttuk, hogy miképpen törekedett Somló állandóan arra, hogy tartalmilag
üres értékmérőjét valamilyen tartalommal töltse meg, s ezért a mindenkori
pozitív morálra utalt, mint a helyesség mértékére. A társadalomban mindenkor
érvényesülő erkölcs azonban ismét csak szociológiai magyarázatot tesz
szükségessé.
A jogértéktani vizsgálódás
alkalmával már rámutattunk arra, hogy a jog helyességének vagy helytelenségének
kutatását a determinizmus álláspontját valló marxizmus
kizárja kutatási köréből, számára szükségtelen hát az erkölcsi normára mint a
jogon felül álló értékmérő normára történő utalás. A jog helyességének vagy
helytelenségének felvetése, az erkölcsi normának értékmérőként elismerése az
idealista újkanti irányzat egyik
sajátossága.
Hasonlóképpen téves a jogi
norma fogalmánál az erkölcsi normára
utalni úgy, ahogyan/amiként ezt Somló
tette. Mert amilyen mértékben az uralkodó osztály erkölcsi felfogása védelmezi
az ugyanezen osztály érdekeinek megfelelő jogot, olyan mértékben egyszersmind
támadja a kizsákmányolt osztályok erkölcsi felfogását. Éppen ezért a jog fogalmának
elengedhetetlen kelléke a kényszer, amelynek segítségével az uralkodó osztály
az ellentétes erkölcsi felfogású és érdekű osztályokkal szemben érvényre
juttathatja jogát.
A kényszer fogalma azonban
előfeltételezi a kényszer gyakorlóját. Miként Lenin
rámutatott: a jog semmi, ha érvényesülését a kényszert gyakorló állam
nem biztosítja. Az állam és a jog fogalma tehát már e szempontból is
elválaszthatatlan, mint ahogyan a jog létrehozatalának ténye is az államra
utal. A jog fogalma tehát csak az állam fogalmával együtt, azzal összefüggésben
vizsgálható. Somló is elismeri,
hogy az állam és a jog fogalma egymástól elválaszthatatlan. „Nem tudunk oly
államfogalmat elgondolni — írja —, amely már ne tartalmazná a jogfogalmat.”[181]
Döntő kérdés tehát ez: mit ért Somló
az állam fogalmán?
Miként a jog fogalmánál, az
állam fogalmának meghatározásánál is különbséget tesz az állam jogtartalmi és
alapfogalma között, s — már ismertetett célkitűzése szerint — az állam
alapfogalmával foglalkozik csupán, és eltekintve a pozitív jog által kifejezett
államfogalomtól. A két fogalom különválasztásának indokolásánál ismét Jellinekre hivatkozik.[182]
Jellinek valóban az állam „kettős
természetéről” beszél, megkülönböztetve az államot mint társadalmi képződményt az államtól mint jogi intézménytől.[183]
Somlóval szemben tehát az állam
társadalmi összefüggéseit is kutatni kívánja, bár igaz, hogy már a társadalmi
államfogalom meghatározásánál is jogi fogalmakkal operál.
Somló az állam genus
proximumának a társadalmat tartja, a társadalmat pedig úgy határozza meg,
mint „emberek oly közösségét”, amely „meghatározott szabályokat követ”.[184]
Somló fogalommeghatározása Stammler és Bierling hatását is mutatja. Stammler Wirtschaft und
Recht című munkájában ugyanis a társadalom döntő jellemvonását szintén
abban látja, hogy az nem más, mint embereknek
szabályozott együttélése. Bierling
szerint szintén a normák követése a társadalom alapja. A társadalom
fogalommeghatározásával összhangban határozza meg Somló az állam fogalmát. „Az állam nem más — mondja —, mint
egy olyan társadalom, amely egy joghatalom normáinak követése által alakul ki.”
A társadalom és az állam fogalmát elválasztó differentia specifica eszerint az, hogy míg a társadalom általában
szabályok követését feltételezi, addig az államra speciálisan a jogi norma
követése jellemző. Az állam fogalma tehát a jog fogalmához vezet vissza. Az
államnak e meghatározása szinte szó szerint megegyezik Kant meghatározásával, aki szerint „az állam az emberek
tömegének a jogi törvények alatti egyesülése”.[185]
Azzal a ténnyel, hogy az
államot a joggal határozza meg, csak látszólag áll ellentétben Somlónak az a megállapítása, hogy az
állam uralmi viszony. Ugyanis az
uralmi viszony lényeges fogalmi elemének tartja a címzett tényleges engedelmességét.
Utalva a jogi hatalommal kapcsolatban tett hasonló megállapítására,
nyilvánvalóvá válik, hogy az állami hatalmat és a jogi hatalmat azonosítja, az
államot a joggal azonos tényezőre, az alattvalók engedelmességére vezeti
vissza. Somló tehát az
államfogalom meghatározásánál sem lépi túl az idealista újkantianizmus és normativizmus határát.
Ezen túlmenően Somló kifejezetten kirekeszti a
társadalmi erőviszonyok vizsgálatát a jogi és az állami hatalommal kapcsolatos
kutatásainak köréből. „Hogy kinek a kezében van a hatalom, az ténykérdés [¼], nem tehetjük tehát fel a
kérdést, hogy kihez kell e hatalmat számítanunk” — írja.[186]
A hatalmi viszonyokat tehát egyszer s mindenkorra adottaknak fogja fel, a hatalom eredetét nem vizsgálja. Sőt,
egyenesen harcba száll azokkal az elméletekkel — s így a történelmi
materializmussal is —, amelyek „a hatalom keletkezésének meghatározott módjára
vetik a fő hangsúlyt. Ugyanez vonatkozik a különböző osztály- és
kizsákmányolási elméletekre, amelyek az uralom egy motívumát alapvető
jelentőségűnek tartják az államfogalom számára.”[187]
Somló tehát — bár felismerte az
állam és a jog szükségszerű összefüggését — mégis helytelen eredményekhez
jutott, mert a jogszociológiai vizsgálódásokat mellőzte.
Az államhatalom további
jellemvonásaként állapítja meg, hogy az állam a legerősebb a társadalomban
található valamennyi uralmi viszony közül. E gondolat vezeti a konklúzióra,
hogy „egy jogi hatalom nem lehet jogilag egy
másiknak alávetve, illetőleg az állam felett nem állhat ismét egy állam!”[188]
Hogy egy jogi hatalom jogilag nem lehet egy másik hatalomnak alávetve, még nem
jelenti azt, hogy valamely jogi hatalom nem engedelmeskedhetik más hatalom
normáinak anélkül, hogy jogi hatalom minőségét elvesztené. Mint amiként a jogi
hatalom fogalmi meghatározásánál láthattuk, Somló
a jogi hatalom normáinak követését általában
s nem kizárólagos mértékben tartja szükségesnek ahhoz, hogy jogi hatalom
létrejöjjön. Hasonló módon vonja meg a határokat jelen esetben is. A jogi
hatalom — mondja — követheti más hatalom normáit, csak nem szabad olyan
mértékben tennie, hogy ezzel a felette álló hatalom jogi hatalommá váljék.[189]
Mint ahogyan a jogi hatalmat az alattvalók részéről tapasztalt engedelmesség
teszi jogi hatalommá, ugyanígy az is engedelmességgel emelhet más hatalmakat
jogi hatalommá, ha ezen engedelmesség egy bizonyos mértéket túllép. Minthogy
azonban a jogi hatalom felett más jogi hatalom nem állhat, az olyan jogi
hatalom, amely általában követi más
hatalom normáit, elveszti jogi hatalom minőségét. A jogi hatalomról
elmondottakkal összhangban állapítja meg Somló
a szuverenitás fogalmát. Úgy
határozza meg, mint „azon tulajdonságok összességét, amelyek egy hatalmat jogi
hatalommá tesznek”.[190]
A jogi hatalom szuverenitása ezek szerint abban áll, hogy normáit a norma
címzettjei általában követik. Vagyis a szuverenitást nem semmisíti meg az a
körülmény, ha a jogi hatalom vagy az állam — hiszen e kettő azonos nála — más
jogi hatalom vagy állam normáit követi (egy bizonyos mértéken felül); abban az
esetben pedig, ha ezt bizonyos mértéken túl teszi, úgy már jogi, illetve állami
hatalom minőségét veszti el. Az elmondottakból nyilvánvalóan következik, hogy
nem szuverén állam nem is gondolható. Somló
e végeredményhez el is jut, és a szuverenitást az állam és jogtudományok alapfogalmaként (tehát minden állam-,
illetve joghatalom számára szükségesnek) ismeri el.
A szuverenitás ilyen
felfogása helyes megállapításokat tartalmaz ugyan, de nagymértékben formális
is. Helyes Somló meghatározása
annyiban, hogy a szuverenitást az államhatalom egyik döntő ismérvének tekinti.
E téren szemben áll Jellinekkel,
aki szerint „a szuverenitásfogalomból, mely tisztára formális természetű, semmi
sem következik az államhatalom tartalmára nézve”.[191]
Somló is formálisan határozta meg
a szuverenitást, de fontosságának megfelelő alapproblémaként kezeli. Formális Somló szuverenitás-meghatározása, mert
a jogi, illetve állami hatalommal azonosítja, egyiket a másikkal határozva meg.
Szuverenitás-meghatározásának formalizmusa onnan származik, hogy az állam és a
jog társadalmi eredetének és szerepének vizsgálatát elmulasztja.
Az állam és jog fogalmán
kívül a joganalitika legfontosabb feladata a jog létrejöttének és végrehajtásának,
illetőleg alkalmazásának vizsgálata. Somló
mindkettőt együttesen az állami tevékenység fogalma alá vonja, s a
normativizmus szóhasználatának megfelelően normaalkotásról és
normamegvalósításáról beszél. Az állami tevékenységgel kapcsolatban mindenekelőtt
két általa is helytelennek bélyegzett állásponttal, nevezetesen Kelsen nézetével, valamint a hatalmi
ágak megosztásának elméletével számol le. Kelsen
ugyanis a normaalkotást mint akarást
helyezte szembe a norma végrehajtásával, a
cselekvéssel.[192]
Somló azzal támadja Kelsen felfogását, hogy egyrészt már a
jogi norma alkotása, minthogy
akaratnyilvánítás, túlmutat az akarás puszta tényén és cselekvést is
rejt magában, másrészt a norma végrehajtása a cselekvényen kívül akaratot is
magában foglal.[193]
Az államhatalmi ágak
megosztásának elméletét azért támadja, mert összevegyíti a jogi alapfogalmakat
a „jogtartalmi” (azaz pozitív jogi) fogalmakkal, sőt ezen túlmenően ellentétbe
jut Somlónak a jogi hatalom fogalmáról alkotott felfogásával. Ő ugyanis a jogi
hatalom alapfogalmát mint egységest
és oszthatatlant határozza meg, amellyel nem fér össze az államhatalmi ágak
megosztásáról szóló tan. Másrészt ismét Jellinekre
támaszkodva jegyzi meg, hogy az államhatalom szervei egymással alá- és
fölérendeltségi viszonyban állnak, mindegyik a saját hatáskörének megfelelően
végzi feladatát.[194]
Tehát a hatalmi ágak megosztása felesleges.
Somlónak az államhatalmi ágak megosztásáról szóló kritikája
helyesen az elmélet fő hibájára mutatott rá — arra, hogy az államhatalmi ágak
szétválasztása összeegyeztethetetlen az állami hatalom szükségszerű egységével,
valamint arra, hogy ténylegesen sohasem valósult meg az államhatalmi ágak
megosztása a polgári államon belül sem. Az államhatalom ugyanis egy tekintetben
— s ez a legfontosabb — egységes, hogy ti. az uralkodó osztály hatalma minden
szervén keresztül közvetve vagy közvetlenül ennek érdekeit szolgálja. Az
államhatalmi ágak megosztásának elmélete — mint ideológia — a hűbéri
rendszerben feltörekvő burzsoázia érdekeit fejezte ki, a polgárságnak azon
követelményét, hogy a hatalmat az abszolút monarchától elragadva saját kezébe
vegye.
A következőkben Somlónak a jogi normaalkotásról kifejtett álláspontját vesszük vizsgálat
alá. A normativizmusnak megfelelően a jogi normák keletkezéséről megállapítja,
hogy ezek két formában juttatják kifejezésre a jogi hatalom akaratát: mint parancs-normák s mint ígéreti-normák. Mindkettő jogi norma,
tehát heteronóm, empirikus, akarati norma. Különbség közöttük, hogy míg a
parancs-norma címzettjeként egy idegen (természetes
vagy jogi) személy szerepel, addig az
ígéreti norma által a jogi hatalom saját
magát köti meg alattvalóival szemben.[195]
A parancs-norma elemzésénél Somló következetes (VCS)
jogfogalom-meghatározásához, mert a parancs-norma mögül is száműzi a szankciót,
szembehelyezkedve Austin
nézetével, aki ezt a parancs szükséges elemének tartja. Austin ennek megfelelően a jogot a parancs felsőfogalma alá
vonja, s logikusan nem különböztet parancs- és ígéreti-normák között. A
parancs- és ígéreti-norma szembeállítása Somlónál
abból következik, hogy a szankciót nem tartja a jog konstitutív elemének. Az
ígéreti normának ugyanis azt a szerepet juttatja, hogy „az ígéreti norma
megalkotása által — a legtöbb esetben hallgatólagosan — az ígéret címzettjei
mint a normaalkotó hatalom részesei ismertetnek el”.[196]
Nyilvánvaló, hogy Somló az
ígéreti norma ilyen meghatározása után a szankciót kénytelen kizárni a jog
fogalmának elemei közül. Ha ugyanis a jogi normát (s ennek megfelelően az
ígéreti normát is, minthogy ez is a jogi norma egyik fajtája) szankcionált
normának tartaná, úgy azt ismerné el ezzel, hogy a jogalkotó hatalom saját
magát kényszeríti az illető norma megtartására, ami kétségkívül értelmetlenség
lenne. Igaz ugyan, hogy konzekvenciájával még nem szabadult e feltétel
ódiumától. Hobbes nyomán ugyanis
méltán vethetjük fel a kérdést, vajon mi értelme van az ígéreti norma
konstrukciójának, ha a jogi hatalmat (illetőleg az államot) ígérete betartására
legálisan semmilyen más hatalom nem kényszerítheti, minthogy fogalmából adódóan
az állam a legfőbb hatalom a társadalomban. Másrészt az állam az általa tett
ígérettől maga — éppen az említett körülményre tekintettel — abban a
pillanatban állhat el, amikor csak akar.
A parancs-jog és az
ígéret-jog Somló általi
meghatározása egy további kérdést is felvet, nevezetesen azt, hogy ki a
parancsoló és ki az ígérő, s kik azok, akiknek parancsolnak és ígérnek? Ha
végiggondoljuk Somló ígéret-jog
meghatározását, e két kör határvonalait nagyon elmosódottnak találjuk. Az tűnik
ugyanis ki ebből, hogy a jogi hatalom, illetőleg az állam, ha éppen akarja,
ígéretével kötheti magát az állam egész lakosságával szemben s e ténnyel — a
meghatározás értelmében — az egész lakosságot a jogi hatalom (illetőleg
államhatalom) részeseként ismeri el. Ebben az extrém esetben (ami ha túlzás is,
de logikusan következtethető Somló
álláspontjából) feltehető a kérdés: ki tekinthető most már a norma alkotójának
és ki a norma címzettjének, és egyáltalán: kit és kikkel szemben fog a norma
kötelezni? Ebből az a lehetetlen eset következnék, hogy a normának vagy nincsen
végrehajtója, vagy nincsen létrehozója, s ily körülmények között nyilvánvalóan
jogi normáról sem lehet beszélni, hiszen annak egyik fogalmi elemeként Somló éppen azt jelölte meg, hogy általában kövessék. A parancs-jog és
ígéret-jog koncepciója tehát nyilvánvaló ellentmondást rejt magában.
De nemcsak logikailag abszurd
Somló elméletének ez a része,
hanem társadalmilag is elképzelhetetlen. Az következik ugyanis belőle, hogy a
társadalomban mindenki egyforma helyet foglal el, tehát nincsen társadalmi alá-
és fölérendeltségi viszony, nincsenek osztálykülönbségek. Vagy pedig az a
feltételezés következtethető belőle, hogy a hatalom birtokosai ad hoc esetekben hatalmukat önként
megosztják az „alattvalókkal”, mintegy szerepet cserélnek. Ez a feltételezés
ismét nyilvánvalóan ellentmond a társadalmi tényeknek.
Somló maga nem is vonta le elméletének társadalmi
konzekvenciáit. A társadalmi összefüggések vizsgálatát ez esetben is
elhárította magától. Hogy „kinek a kezében van a jogi hatalom — írja —, az
adott hatalmi viszonyok kérdése [¼], ami egy
jogtartalom által nem határozható meg.”[197]
Az ígéreti normák még egy
szempontból jelentősek Somló rendszerében.
Az okból ugyanis, mert rájuk alapozza az
alkotmány fogalmát. Az állam alkotmányát egyrészt abból a szempontból
tartja döntő fontosságúnak, mert „jelenti elsősorban a hatalom birtokosainak
megjelölését, akik az államiság jogi hatalmát együttesen képezik”, másrészt
pedig mert tartalmazza az ígéreti normákat, azaz „a jogi hatalom kötöttségét”.[198]
Az elsőre vonatkozóan már az
előbbiekben láttuk, hogy Somló
kizárja a hatalom birtokosainak megjelölését saját vizsgálódásai köréből, sőt
ezen túlmenően egyáltalán a jog területéről is. Álláspontja szerint a jogszabály nem határozhatja meg a hatalom
birtokosát. E megállapítása kétségtelenül helyes, mert a társadalmi hatalom nem
a jogi szabályozás függvénye, hanem osztályerőviszonyok kérdése. De helytelen,
hogy ezt az elemet az alkotmány alapfogalmába mégis felveszi.
Ami az alkotmányt mint
ígéreti norma foglalatát illeti, szükségtelennek tartjuk ismételt vizsgálat alá
venni, minthogy az előbbiekben már igyekeztünk az ígéreti normák koncepciójának
tarthatatlanságát bebizonyítani. Hogy az ígéreti normákat Somló jogforrástanában miért emelte az
alkotmány előkelő helyére, munkájának más részén található fejtegetéseiből
derül ki. A „modern” államról írja: „a jogi hatalom megkötöttsége mai
jogrendszerünknek oly fontos alkotórésze, hogy nehéznek tűnik fel egy más
állapotot, mint jogit ábrázolni, és nem érthetetlen az a hajlandóság, hogy a
jogi hatalomnak ezt az általa alkotott normák általi megkötöttségét a jogfogalomba
felvegyék.” Somló ugyan az
ígéreti normákat a jogfogalomba esetlegesen veszi
fel, amennyiben a parancsjog mellett — miként az előzőkből kitűnik — ígéreti
normákat különböztet meg, és ezeket is a jogi norma minőségével ruházza fel, de
ugyanakkor az ígéreti normák alkotását az államhatalom, illetőleg a jogi
hatalom tetszésére bízza.[199]
Azzal azonban, hogy az alkotmányt az ígéreti normák foglalatának tekinti, az
ígéreti normákat jogforrási rangra emeli, mert az alkotmányt oly forrásnak
tartja, „amelyből a jogi normák eredhetnek”.[200]
Az alkotmányról mint
legfelsőbb jogforrásról alkotott somlói
tanok vezetnek át bennünket jogforrástanához. E jogforrástanban először is belső és
külső jogforrás közt tesz különbséget. A belső jogforrás az a tényező,
amelytől a jogi norma származik. Ez elsősorban „az illető államiság jogalkotó
hatalma. Ő az ősforrása minden jognak, belső jogforrási értelemben. Minden
belső jogforrás tőle származik.”[201]
A belső jogforráson belül tehát a közvetlenül jogalkotó hatalom, vagyis az elsődleges jogforrás mellett megtalálhatók
a másodlagos jogforrások, vagyis a jogi hatalom szervei. Somlónak ez a jogforrásmeghatározása
tehát a jogi hatalomra, mint
alapfogalomra, illetőleg az alkotmányra mint a jogi hatalom megjelölésére
mutat. Külső jogforráson azt érti,
„amin keresztül a jogot teremtő akarat kifejezésre jut”, másrészt „a
kinyilatkoztatott normákat”.[202]
Ez a megkülönböztetés a kinyilatkoztatás formájára helyezi a fő súlyt, vagyis
annak kérdésére, hogy ez kifejezetten vagy nem kifejezetten történt-e,
illetőleg a közlés kifejezetten a kinyilvánítás szándékával történt-e, avagy esetleg a cél egy másik
cselekményre irányult. Ez a különbségtétel választja el egymástól az írott és a
szokásjogot.[203] A két
felosztási mód kombinációjával tehát Somló
négy jogforrási alapkategóriát különböztet meg: (1) elsődleges kifejezett, (2)
elsődleges nem kifejezett, (3) másodlagos kifejezett, (4) másodlagos nem
kifejezett jog.
Somló jogforrástana két fő problémát vet fel, s az egyik a
szokásjogra, a másik pedig a jogforrások hierarchiájára, illetőleg az
„illegitim” jogalkotásra vonatkozik.
Az első kérdés, amely a
szokásjoggal kapcsolatban felvethető, az, hogy mi különbözteti meg a
szokásjogot az írott jogtól, illetőleg mikor jön létre szokásjog? Somló a szokásjogot mint „nem
kifejezetten alkotott” jogot állítja szembe az írott joggal, mint „kifejezetten
alkotott” joggal. „Szokásjog keletkezik — írja —, ha a nem kifejezett jogi
norma kinyilvánítása egy cselekménynek gyakori ismétlése által jön létre.” A
szokásjog alapja nem csak kollektív szokás lehet — miként a jogtörténeti iskola
szívesen hangoztatta —, hanem egyéni szokás (pl. bírói gyakorlat) vagy
konvencionális norma is.[204]
További igen vitatott kérdés,
hogy ki alkothat szokásjogot. Somló
e téren is szemben áll a jogtörténeti iskola szokásjogelméletével. A
jogtörténeti iskola a jogforrások közül a főhelyre a szokásjogot állította.
Eszerint minden jog forrása a népmeggyőződés, melyből a jog különböző formákban
jöhet létre; Puchta szerint
például „maga a nép az elsődleges jogforrás”.[205]
A jogtörténeti iskola
szokásjogról alkotott felfogásával szemben azzal az ellenvetéssel él, hogy „aki
jogot egyáltalában nem alkothat, az természetesen szokásjogot sem alkothat”,
tehát a nép meggyőződéséből jog nem állhat elő, legfeljebb konvencionális
szabály. Találóan mutat rá, hogy az sem megoldás, ha a nép nem akármilyen,
hanem „jogi meggyőződéséből” vezetik le a szokásjog fogalmát — amivel ezen
irányzat esetében gyakran találkozhatunk —, mert ez a jog meghatározásában
előre felveszi a jog fogalmát, tehát logikailag helytelen.[206]
Helyesen mutat rá a jogtörténeti iskola felfogásának ama alapvető hibájára is,
hogy nem különbözteti meg a népet „mint szuverén jogi hatalmat a nem szuverén
néptől”.[207]
Visszagondolva a „jogi
hatalom jogi megkötöttségéről”, illetve az ígéreti normákról alkotott somlói nézetekre, méltán találjuk
következetlennek ezt az ellenvetést. Mint láttuk, Somló maga is elmosta a normaalkotó és a normacímzettek köre
közötti határvonalat, s így ugyanabba a hibába esett, mint az általa ez
alkalommal kritizált jogtörténeti iskola: összekeverte a népnek „mint szuverén
joghatalomnak” fogalmát a „nem szuverén néppel”. Minthogy saját maga is érzi
álláspontjának ellentmondását, megkísérli az ellentét kibékítését ezzel az
áthidaló megoldással: „természetesen lehetséges, hogy különleges körülmények
között a jogi hatalom az alávetettek nagy tömegét megközelíti. Minél inkább
közeledik egy állami alakulat a demokrácia ezen ideáljához, annál inkább fog az
általános vélemény vagy a »néplélek« a joggal egybeesni.”[208]
Kétségtelenül helyes Somló kritikája
a jogtörténeti iskola szokásjogelméletével szemben annyiban, hogy a szokásjogot
valóban nem lehet a nép jogi meggyőződéseként definiálni. A „nép” fogalma
közelebbi szociológiai meghatározást kíván, de e fogalomba semmi esetre sem
lehet a társadalom egészét belefoglalni. Ha a „nép” fogalmával az „állami
népességet” jelöljük, akkor is szükségszerűen felmerül a hatalom birtokosai és
az alárendeltek közti különbségtétel szükségessége. Somló — bármennyire helyes is az általa felvetett kritikai
szempont — maga sem oldja meg e problémát.
Milyen szerepe van tehát Somló szerint a népnek, az
alattvalóknak a szokásjog létrejöttében? A társadalom tagjai a jogi hatalom
rendelkezéseit követik, azonban
azáltal, hogy a jogi normákat követik, még nem válnak legfőbb hatalommá: a
„közengedelmességben vagy az embereknek egy hatalom alá való alárendelődésében
nem szabad tehát szokásjogot látnunk — írja —. Ez az alárendelődés még nem
fejez ki jogszabályt, hanem csak statuálja a hatalmat, amely a jogszabály
létesítésének előfeltétele.”[209]
Ezek szerint ugyanaz a helyzet a szokásjognál is, mint általában a jog
fogalmánál; a szokásjog tekintetében is ugyanaz a szerepe az alattvalóknak,
mint ahogyan Somló a jogi norma
fogalmával kapcsolatban kifejtette: a szokásjogi norma általános követése ugyanúgy konstitutív elem a szokásjognál,
mint az írott jognál.
Minthogy nem a „népet”, az
alattvalókat tartja — helyesen — a szokásjogi norma alkotóinak, felmerül a
kérdés: ugyan ki hozza létre a szokásjogot? Válasza szerint a szokásjog
alkotója, miként általában a jogé, a jogi hatalom. A különbség az írott és a
szokásjog közt e tekintetben csupán annyi, hogy míg az írott jognál minden
esetben a jogi hatalom hozza létre a jogi norma tartalmát, addig a szokásjognál a jogalkotó hatalom a
„közszokásban élő szabályt veszi alapul a jogszabály alkotásánál, vagyis a conventionális szabályból jogszabályt csinál
azáltal, hogy azt magáévá teszi [¼]. A szabály jogi
voltának szempontjából azonban teljesen irreleváns az a kérdés, hogy a
jogalkotó honnan vette szabályainak tartalmát.”[210]
Hasonló a helyzet a bírói gyakorlatból eredő szokásjognál is, amidőn a jogi
hatalom hallgatólagosan szankcionálja egy néki alárendelt hatóság szokását, s
ezáltal emeli szokásjoggá, azaz jogforrássá. A bírói gyakorlatból eredő
szokásjognak Somló rendszerében
még más szempontból is nagy a jelentősége, ezzel azonban majd a jogalkalmazás
kérdésének vizsgálatánál foglalkozunk.
A szokásjoggal kapcsolatban
szintén visszaérkezünk Somló joganalitikai
nézeteinek kulcspontjához: a jogi hatalom fogalmához. Somló ugyan a szokásjog problémáját megoldottnak véli a fenti
kijelentéssel, hiszen a jogi hatalom fogalmáról is hasonlóképpen vélekedik. Ám,
ha visszatekintünk a jogi hatalomról elmondottakra, úgy látjuk, hogy korántsem
ez a helyzet. Somló nem határozta
meg kielégítően a jogi hatalom fogalmát, mert nem vizsgálta társadalmi
eredetét. Meghatározása — mint láttuk — formális és ellentmondással terhes
volt. A szokásjoggal kapcsolatban ezért nem juthatott el kielégítő
magyarázathoz. Minthogy a jog fogalmából kirekesztette a kényszer elemét, nem
sikerült helyes végeredményre jutnia sem általában a jog, sem pedig a szokásjog
fogalmára nézve.
Véleményünk szerint a
szokásjognak is — miként a jognak általában — lényeges alkotóeleme a kényszer,
mert csak ez biztosítja társadalmi megvalósulását. Az a norma, amely a
társadalomban nem érvényesül, nem lehet jogi norma, még ha azt „jogi hatalom”
alkotta vagy ismerte is el. A szokásjog tartalmát képező konvencionális vagy
egyéb normából nem a jogi hatalom puszta elismerése, hanem annak társadalmi
megvalósulása által lesz jogi szabály. Mint az előzőkben már láttuk, ez
általában elképzelhetetlen a kényszer segítsége nélkül.
A második fő kérdés, amit Somló jogforrástanával kapcsolatban meg
kell vizsgálnunk, a jogforrások hierarchiájának, illetőleg ezzel kapcsolatban
az „illegitim” jogalkotásnak kérdése. A jogforrások között — mint láttuk — Somló belső és külső jogforrási
értelemben tesz különbséget. A belső jogforráson
belül a további tagolás aszerint történhetik, hogy az illető jogszabály
közvetlenül a jogalkotó hatalomtól származik-e, vagy annak valamely szervétől.
Ily értelemben beszél elsődleges és másodlagos jogforrásokról. A kinyilvánítás
módját (külső jogforrás) figyelembe véve írott és szokásjog közt tesz különbséget.
A szokásjogon belül pedig ugyanazt a rangsorolást teszi, mint az írott jognál,
tehát van elsődleges és másodlagos szokásjog.
Az első felvethető probléma
az, hogy milyen viszonyban áll egymással az elsődleges írott és az elsődleges
szokásjog. Kimondhatja-e az elsődleges írott jog azt, hogy a következőkben az
elsődleges írott jog (a törvény) szokásjog útján nem derogálható? Somló válasza ez: „a szokásjog
törvényrontó erejét még ilyen tartalmú törvény sem ronthatja le. Ha ugyanis
ilyen tartalmú törvény ellenére a legfőbb hatalom utóbb mégis hallgatólag adna
kifejezést ezzel a törvénnyel ellenkező akaratának, a lex posterior derogat priori természetszerű elve itt is
érvényesülne.”[211]
Tehát az elsődleges szokásjogot és az elsődleges írott jogot Somló egyenlő rangú jogforrásoknak
tekinti.
Az elsődleges szokásjog
törvényrontó ereje veti fel az illegitim jogalkotás problémáját. Kétségtelen
ugyanis, hogy az az elsődleges szokásjogi szabály, amely egy törvényben foglalt
fenti tartalmú normával ellenkezőleg intézkedik — anélkül, hogy e törvényi
normát egy másik törvény hatályon kívül helyezte volna —, a régi norma (azaz a
törvény) szempontjából „illegitim” módon jött létre. Ezt az esetet Somló az „illegitim” jogalkotás enyhébb
esetének nevezi, mert legitim tényezők alkotnak illegitim módon egészen új
jogot. Általános szabályként állítja fel azt a tételt, miszerint „a hatalomnak
minden közvetlen szabálya egyenlő erejű jog, amíg csak engedelmességgel
találkozik ez a hatalom.” Az illegitim jogalkotásnak ezt az enyhébb esetét, a
törvényrontó szokásjogot tehát Somló elismeri.
E véleménye Kelsenével kerül
szembe, aki szerint „jogilag elfogadhatatlan” egy kifejezetten alkotott
jogtételnek a szokásjog általi megszüntetése. Ezt az esetet Kelsen a forradalomhoz hasonlónak
tartja.[212]
Az „illegitim” jogalkotásnak
azonban még egy további esete is lehetséges. Az ti., hogy a fennálló jogot egy
forradalom, ellenforradalom vagy államcsíny útján létrejövő jogalkotás helyezi
hatályon kívül. Ez a jogalkotás is „illegitim” a régi jog szempontjából, mégis
eltérés mutatkozik ezen eset és az említett „enyhébb illegitim jogalkotás”
között. Míg ugyanis az előbbi esetben nem történt változás a normaalkotó jogi
hatalomban, addig az utóbbiban maga a jogalkotó hatalom változott meg. Mi tehát
Somló álláspontja az „illegitim”
jogalkotással szemben? Az illegitim jogalkotás tényét elismeri: „a jog
lényegére nagyon jellemző az a tény, hogy a jogellenes módon létesült szabály
is lehet jogszabály”. Ugyanakkor megvonja az „illegitim” jogalkotás határát, s
ezt egyrészt az alattvaló oldaláról megnyilvánuló legitim jogalkotásra irányuló
követelésben, másrészt a jogalkotó hatalom bizonyos mérvű tartósságában látja.
Az elsőre nézve megjegyzi: „mihelyt [¼] a jog
legitimitásának követelése az alattvalók között valahol annyira megerősödik,
hogy az illegitim szabály követése kérdésessé válik, a jogsértés útján való
jogalkotás elért határához [¼]. Ily körülmények
között az illető jogi szabályoknak a jogalkotó hatalom részéről való megsértése
annak az erkölcsi tőkének csökkentését jelenti, amelyre támaszkodik.”[213]
Az illegitim jogalkotásnak e határát Somló
a jogi hatalom fogalmára vonatkozó nézeteivel összhangban állapítja meg.
Láttuk ugyanis, hogy a jogi hatalom konstitutív elemei közé sorolta az alattvalók engedelmességét, ezt az
engedelmességet pedig döntő mértékben az alattvalók erkölcsi meggyőződésére
vezette vissza. Láttuk azt is, hogy e konstrukció két vonatkozásban is hibás.
Egyrészt az „alattvalókat” erkölcsi szempontból homogén tömegnek tekinti,
holott az erkölcs társadalmi szerepének vizsgálata ezt cáfolja, másrészt a
kényszer jelentőségét a minimálisra korlátozza. Ugyanezen ellenvetés tehető Somlónak az illegitim jogalkotásra
vonatkozó nézetével szemben. Az „illegitim” jogalkotás legfontosabb esetét, a
forradalmi jogalkotást hozhatjuk fel példaként. Az új forradalmi hatalom
jogalkotó ténykedésének nyilvánvalóan nem lehet akadálya a volt uralkodó
osztály ellenzése, viszont az uralomra kerülő osztály erkölcsi felfogásával
összhangban van a létesülő jog, tehát annak részéről általában nem talál
ellenzésre. A jog mögött álló kényszer szerepe pedig fokozott mértékben
jelentős éppen a forradalmi jogalkotásnál, hiszen a reakciós társadalmi erők
ellenállásának megszüntetését szolgálja.
Az alattvalók erkölcsi
felfogásán kívül az „illegitim” jogalkotás másik határául a jogrendtől
megkövetelt tartósságot állítja Somló.
A jogrend fogalmához tartozónak tekinti ugyanis, hogy tartós legyen, „a hatalmi tényezőknek egy szilárd magva kell
ahhoz, hogy jogi hatalomról lehessen beszélni”.[214]
Eszerint tehát a sikeresen lezajlott forradalom jogalkotását is elismeri, ha
annak hatalmi viszonyai már kellően megszilárdultak. Ezzel szemben nem ismeri
el a forradalmi jogalkotás azon szakaszait, amikor a „ki kit győz le?” kérdése
még nincs eldöntve. A forradalmi jogalkotás kérdésében tehát nem ad kifejezett
választ, s ez természetes is, hiszen a jog társadalmi szerepének vizsgálatát
mellőzi. A forradalmi jogalkotás problémája pedig nem dönthető el csupán
formális tényezők figyelembevétele alapján.
A jogforrások hierarchiájának
kérdése így a jog változásának problémájához vezet. Ez azonban már kívül marad Somló joganalitikai rendszerén, mert
jogszociológiai vizsgálatokat tesz szükségessé. Somló, bár jogszociológiájában foglalkozott a kérdéssel, nem
adott megfelelő választ, mert az evolucionizmus álláspontját vallja, az pedig
kizárja a jog forradalmi változásának lehetőségét. A forradalmi jogváltozás
problémája ezzel Somló rendszerén
belül megoldatlan maradt — jogszociológiájában evolucionizmusa,
joganalitikájában pedig normativizmusából folyó formalizmusa okából.
A jogalkotáson kívül az
állami tevékenység másik formája a jogalkalmazás. Bár — mint Somló rámutat — a jogalkalmazást, mely
a jog követésének „csak egy különleges formája”, nem lehet az állami szervekre
szűkítetten kezelni, helyteleníti azt a közkeletű felfogást, mely a „szabad”
bírói tevékenységet követelő szabadjogi mozgalom hatására csak a bíró szerepét
veszi figyelembe, amikor jogalkalmazásról szól.[215]
Ugyanakkor a továbbiakban ő is általában a bírói tevékenység vizsgálata kapcsán
fejti ki nézeteit.
A bíró és az alkalmazandó jog
viszonyát, valamint Somló ez
irányú véleményét már érintettük a jogértéktani vizsgálódások kapcsán. A
szabadjogi mozgalommal szemben elfoglalt álláspontja fényt derített a jog és a
bíró viszonyáról alkotott felfogására is. Általános szabályként állapította
meg, hogy „a szabály alkalmazója a szabályhoz van kötve”,[216]
tehát a bíró is az általa alkalmazott joghoz. Felmerül azonban a kérdés: mit
tesz a bíró, ha a konkrét eset elbírálására nem talál alkalmazandó jogszabályt,
vagyis ha a jog hézagával kerül szembe? Mint láttuk, Somló sem de lege lata
— a pozitív jog szempontjából —, sem jogdogmatikai szempontból nem ismeri el a
joghézagot, és az ezáltal indokolt szabadjogi mozgalmat sem. Elismeri ezzel
szemben a joghézagot de lege ferenda,
azaz a jog helyességének szempontjából.
Érvelése, amit pozitív jogi
és jogdogmatikai síkon a joghézaggal szemben kifejt, mint már rámutattunk, nem
meggyőző. Fő érve, hogy a jog a bírói tevékenység határait vagy szigorúan, vagy
szabadon állapítja meg; és amennyiben szabadon, úgy felhatalmazhatja a bírót
saját belátása szerinti döntésre is. Somló
szerint ez esetben a jog maga írja elő a bírónak e tevékenységet, tehát nem
lehet joghézagról beszélnünk. Somló
felfogása formálisan intézi el a kérdést. Ugyanis éppen ama tényből, hogy a jog
a bírónak szabad mozgási teret biztosít, következik, hogy a jogalkotó már előre
számolt ama lehetőséggel, hogy a bíró elé jogtól szabályozatlan kérdések szintén
kerülhetnek.[217] A
joghézaggal szemben Somló által
felhozott érv tehát jelentheti éppen a joghézag elismerését is.
Somló később még részletesebben fejti ki a joghézagra
vonatkozó nézetét. A szokásjoggal kapcsolatban merül fel ismét a kérdés: a
bírói szokásjogban nem láthatjuk-e éppen a jog logikai zártságának cáfolatát? Somló szerint a bíró „nemcsak a szabály
jogi természetét teremti meg, hanem a tartalmát is”.[218]
Ebből talán arra következtethetnénk, hogy a bírói tevékenység egyúttal
jogalkotás, s mint ilyen, a jog hézagainak kitöltését célozza. Somló jogforrástana azonban cáfolja e
feltételezést. A bírót ugyanis másodlagos jogforrásként fogja fel, aki
„meghatározott esetekben konkrét jogtételek felállítására van kötelezve”, s
„alátartozik azon különleges jogtartalmi rendelkezéseknek, amelyeknek
köszönheti [¼] létesülését”.[219]
Kérdésünk szempontjából ez azt jelenti, hogy a bírói tevékenység a törvénytől
kötött, s mivel másodlagos jogforrás, az elsődlegessel szemben alárendelt
helyzetben áll. Somló ezzel
azonban még nem oldotta meg a problémát, mert a bírónak — mint másodlagos
jogforrásnak — az elsődleges jogforrás alá rendeltségéből még csak annyi
következik, hogy a bíró nem alkothat az elsődleges jogforrással szembenálló
jogot, de az már nem, hogy tevékenységével nem tölthetné ki a jog hézagait.
Somló azonban nem csupán a bíró másodlagos jogforrási
minőségére hivatkozással cáfolja a joghézag létét, hanem azzal is, hogy a
szokásjog konstitutív elemévé teszi a jogalkotó hatalom részéről történő
elismerést. Ha pedig a másodlagos szokásjog — a bírói szokás — csak a legfőbb
(belső) jogforrás elismerésével jöhet létre, úgy a bírói szokás az elismerésig
joggá nyilvánvalóan nem lehet, tehát a bíró nem teremtheti meg a szabály jogi
természetét — miként Somló ezt előbb
állította —, hanem csupán tartalmát. Viszont a szokásjogról szóló résznél
láthattuk: irrelevánsnak tartja annak kérdését, hogy a szabály tartalmát a jogi
hatalom honnan meríti. A bírói szokás sem játszik tehát előkelőbb szerepet Somló joganalitikai rendszerében, mint
a konvencionális szabály.
Még inkább kizárja a bírói
tevékenység szabadságát az ún. référé
législatif rendszerére utalással. Ez a némely jogi rendszerben érvényben
lévő intézmény a bírói jogszolgáltatás hatásköréből bizonyos kétes eseteket
elvon, arra kötelezve a bírói szervet, hogy az ügy eldöntésében a jogi hatalom
véleményét kérje ki.[220]
A référé législatif rendszere tehát a legfelső jogforrást ruházza fel
bírói feladatokkal, s minthogy ennek akaratkijelentése — a jogalkotó hatalom
természetéből adódóan — a jog jellegével rendelkezik, elesik annak lehetősége,
hogy jogi hézag keletkezzék.
Felmerül azonban a kérdés: mi
történik Somló szerint abban az
esetben, ha egy jogi rendszer a bírót szigorúan az alkalmazandó jogszabályhoz
köti, és ugyanakkor a référé législatif
rendszerét sem ismeri — vagyis a bírót az eléje kerülő esetek mindegyikének
eldöntésére kötelezi? Mi történik ebben a rendszerben, ha a jog mégis hallgat
valamely szabályozandó életviszonyról? Ez esetben Somló elismeri a bírói tevékenység jogkiegészítő szerepét. De
— mint mondja — ekkor sem a jogalkalmazás vagy a szükséges jogértelmezés
kényszeríti a bírót a jog kiegészítésére, hanem az a jogtartalmi meghatározás,
hogy az esetet feltétlenül és bármiként el kell döntenie — tekintet nélkül
arra, hogy a jog homályos vagy nem kielégítő, avagy egyáltalán hallgatásba
burkolózik.[221] Másrészt
ekkor is kizárja a bíró jogalkotó szerepét Somlónak
a jogforrástanban már ismertetett s a bírói szokással kapcsolatban ismét
felmerülő követelménye, ti. a jogi hatalom közvetlen elismerésének
szükségessége. Somló tehát ez
esetben sem ismeri el, hogy a felmerülő jogi hézagot a jogi hatalmon kívül más
kitöltheti.
Egyetlen esetre nézve állapít
meg Somló jogi hézagot: a „döntő
fórum nélküli hézag” esetében. Ezt azonban a bírói, s egyáltalán az állami
szervek tevékenységén kívülre helyezi. „Előfordulhat — mondja —, hogy a hézag
megvan, azonban nincs oly szerv, amely másodlagos jogalkotás útján ezt
pótolná.” Ez esetben illegitim jogalkotás által tartja megoldhatónak a
problémát.[222]
Somló tehát a szabadjogi iskolával szemben a jog logikai
zártságának elvét a legmesszebbmenőkig védelmezi. A döntő fórum nélküli hézag
esetét kivéve — amelynek azonban csak az alkotmányjog területén lehet
jelentősége —, valódi jogi hézagot nem ismer el a pozitív jog (de lege lata) területén. Somló vázolt álláspontjából következik,
hogy túlságosan tágan állapította meg a logikai zártság feltételeit. Ismét arra
a véleményére utalhatunk vissza, amely szerint a jog a bírónak teljes
szabadságot adhat az ügyek elintézésére, s ez már tételes jogi szabályozás.
Véleményünk szerint a
probléma nem azon fordul meg, vajon a kérdéses jogi rendszer felhatalmazza-e a
bírót saját belátása szerinti döntésre vagy sem, hanem azon, hogy ténylegesen
kerülhet-e a bíró elé olyan eset, amelyet a jog alapján nem tud megoldani. A
jog logikai zártságának védelmezői azt mondják, hogy a „jog akkor is beszél,
amikor hallgat”, vagyis minden vitás jogeset eldönthető az adott jogrendszer
alapján. Valójában azonban az életviszonyok alakulása sokkal gyorsabb és
nagyobb variációkat hozhat létre, mint amelyeket a még oly gondos jogalkotó
előre láthat. Az analogia legis,
illetve ezen túlmenően az analogia iuris
ezek közül számos esetben megoldást nyújthat, de még mindig előállhatnak oly
esetek, amelyek eldöntésében a bíró nem támaszkodhat a tételes jogi
szabályozásra. Különösen gyakori ez az eset a forradalmi jogalkotás
időszakában, amikor az életviszonyok bírói szabályozása nem szűnhet meg,
viszont a régi jog tekintélyes része már nem alkalmazható, és a jogalkotó sem
hozhatja létre rövid idő alatt a tételes szabályozást. Ezen időszakokban a
rendeleti szabályozáson kívüli igen nagy szerep vár a bírák tevékenységére. A
bírói tevékenység tehát jogot hozhat létre, s természetszerűleg ez a jog nem
állhat szemben a tételes jogi szabályokkal.
Feltehető a kérdés: honnan
meríti a bíró ilyen esetekben az általa létrehozott jogszabály tartalmát? A
bíró általában azon — uralkodó — társadalmi osztály tudatvilágából meríti a
létrehozandó jog tartalmát, amelynek jogát alkalmazza különben, s amelyhez
rendszerint személy szerint is tartozik. A bírói tevékenység által létrejött
jog tehát nem áll szemben az uralkodó osztály érdekeivel.
Somló joganalitikai munkásságának legjellemzőbb vonása, hogy
a pozitív jog anyagától (amit ő „jogtartalmi” fogalomnak nevezett) elszakadva
olyan alapfogalmakat konstruált,
amelyek szerinte minden jog számára adottak. Ilyen alapfogalmak: jog, jogalkotó
hatalom (állam), szuverenitás, jogforrástani parancs, norma (stb.). Az az
absztrakció, amellyel a speciálisból az általánosra következtetett, oda
vezetett, hogy a jognak csak formális ismertetőjeleit ismerte el
alapfogalmaknak. A valóságtól elszakítva, a jog tartalmát mellőzve azonban nem
juthatott a jog megismeréséhez, hiszen a jog legfontosabb oldala, társadalmi
funkciója csak a többi társadalmi jelenséggel összefüggésében érthető meg.
Somló joganalitikai rendszerének legtöbb hibája
normativizmusából, illetőleg az újkantianizmusra
jellemző apriorisztikus módszeréből
fakad. Igen találóak e módszerre Engels
sorai: „ez csak a régi, kedvelt, ideológiai,
apriorisztikusnak is nevezett módszer [¼], amely valamely tárgy
tulajdonságait nem magából a tárgyból ismeri meg, hanem a tárgy fogalmából
vezeti le. Először megcsinálják a tárgyból a tárgy fogalmát, azután
megfordítják a nyársat és a tárgy mértékévé a képmást, a fogalmat teszik meg.
Most már nem a fogalomnak kell a tárgyhoz, hanem a tárgynak kell a fogalomhoz
igazodnia. Ha már most egy ilyen ideológus az erkölcsöt és a jogot nem az őt
körülvevő emberek valóságos társadalmi viszonyaiból, hanem ehelyett a
»társadalom« fogalmából, vagy úgynevezett legegyszerűbb elemeiből konstruálja
meg, micsoda anyag áll rendelkezésére ehhez az építkezéshez? Nyilvánvalóan
kétféle: először is a valóságos tartalomnak az a szegényes maradéka, amely
azokban az alapul vett absztrakciókban esetleg még megvan, s másodszor az a
tartalom, amelyet az ideológusunk saját tudatából visz megint bele. És mit
talál saját tudatában? Legnagyobbrészt olyan erkölcsi és jogi nézeteket, melyek
azon társadalmi és politikai viszonyoknak, amelyek között él, többé-kevésbé
megfelelő — pozitív vagy negatív, helyeslő vagy elítélő — kifejezései.”[223]
(3)
Utolsó évtizedbeli munkássága
Az 1905–1907-es évek munkásmozgalmának fellendülését 1908–1910 között
nemzetközi méretekben a hanyatlás váltotta fel. Magyarországon a fellendülés
évei sem hoztak maradandó eredményt, mert a munkásosztály vezetője, a
szociáldemokrata párt, illetőleg a vezető értelmiség mozgalma, a radikalizmus,
reformista politikájának köszönhetően nem ismerte fel a társadalom legégetőbb
problémáit. A választójogért folytatott harcra összpontosították a haladó
erőket s ezzel a darabont-kormánynak a leghasznosabb támogatást, azt a
mentődeszkát nyújtották, amit az uralkodó osztály egy számára rendkívül
veszélyes időszakban használhatott fel.
A munkásmozgalom
hanyatlásának éveiben, 1908 és 1910 között a szociáldemokrata párt egyre inkább
polgári érdekeket kifejező s polgári nézeteket valló párt lett. Már az
előzőkben rámutattunk a polgári radikálisok szűk osztályérdekekre méretezett
politikájára s téves nézeteire, főleg a nemzeti politika vonalán. „A
szociáldemokrata párt ideológiája ebben az időben (1908 után!) egyre nyíltabban
revizionista, polgári ideológia lett; a magyar társadalom alapvető kérdéseiben
átveszi a polgári radikálisok nézeteit és azokat közvetíti a munkástömegek
felé. (A Társadalomtudományi Társulat
szabad iskoláján, a Huszadik Századon
keresztül.)”[224] Ha
figyelemmel kísérjük a Huszadik Század
ekkori évfolyamait, szembetűnő a polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia
ideológiai és mozgalmi összefonódása. A radikális mozgalomban az 1905. évi
belső válság utáni balratolódás, a szociáldemokrata mozgalomban pedig az
1905–1907-es évek utáni jobbratolódás közös szintre emelte a két mozgalmat.
Az 1908–1901-es években
észlelhető hanyatlást 1911–1912-ben ismét fellendülés váltotta fel a
munkásmozgalomban. Ezt a fellendülést a szociáldemokrata párt vezetői nem
használták fel a forradalmi helyzet kialakítására, hanem igyekeztek
lecsendesíteni a munkásosztály megmozdulásait. A sokrétű osztályellentétek
között, amik a világháború előtti magyar társadalmat jellemezték, nem volt a
munkásosztálynak olyan pártja, amely helyes társadalmi és nemzetiségi
politikával megakadályozhatta volna az első világháború kirobbantását és annak
katasztrofális következményeit.
Bár a radikális mozgalom
vezetői között akadtak olyanok — mint Jászi
Oszkár is —, akiknek figyelmét a legégetőbb politikai kérdések
felkeltették, a megoldást — mint korábban láttuk — helytelen úton keresték. Jászi Oszkárnak
egyik Somlóhoz írott leveléből[225]
például kitűnik, hogy helyteleníti a magyar munkásmozgalom közömbösségét a
nemzeti kérdéssel szemben. Ugyanakkor a hibákért a felelősséget a marxista ideológiára, annak „túlzott
internacionalizmusára” hárítja, s revízió alá veszi a marxizmust. A radikális és szociáldemokrata mozgalom egyik
döntő hibaforrásává változott, hogy nem tudták összeegyeztetni a nemzeti
hagyományok ápolását az internacionalizmussal. Vagy teljesen elhanyagolták a
nemzeti hagyományok ápolását, vagy csatlakoztak az uralkodó osztály
nacionalista politikájához.
Somló 1907-től kezdve egyre inkább elszakadt a radikális
mozgalomtól, s tudományos témaválasztásában is a társadalmi hatóokok
vizsgálatát célzó jogszociológiától a helyes jog s a jogfogalom kutatására
irányítja figyelmét. A tudományos munkássága irányában és politikai
felfogásában bekövetkezett változást csak részben indokolhatja az a hatás,
amelyet az újkanti jogfilozófia stammleri formájában a magyar
jogtudományra s elsősorban a jogfilozófiára gyakorolt. Annak, hogy elfordulva a
jogszociológiától, Somló a
társadalmi élettől elvonatkoztatott problémák felé fordult, az előbbinél sokkal
inkább ható okát éppen a polgári radikálisok helytelen nemzeti politikájában
kereshetjük.
Somló 1905-ben Kolozsvárra került. A várost barátja, Jászi Oszkár előtte mint a nacionalista
politika főfészkét jellemezte. Kolozsvár nacionalista légköre bizonyára erősen
megragadta a fiatal tudóst, s még inkább aláhúzta azokat a hiányosságokat,
amelyek a radikális politikát ilyen vonatkozásban jellemezték. Nagyvárad, a
polgári progresszió városa után Kolozsvár arisztokrata légkörével és
nacionalista szellemével hatott rá. Kolozsvárra kerülésekor az ottaniak nem
szívesen fogadták a radikális beállítottságáról ismert tudóst. A román–magyar
nemzetiségi súrlódásokat nap mint nap tapasztaló, s a bekövetkező veszedelemtől
félő vezető körök a nacionalizmus politikájához menekültek. Nacionalista
szemszögből nézve pedig a radikálisok politikája — mint ellenkező, s egyben
szintén helytelen véglet — csak ellenkezést válthatott ki. Kolozsvár és
nacionalista szelleme azonban végül is győzőtt Somló felett. Bár Somló
belső átalakulására bizonyítékokra nem lelünk, naplójának olvasása arról győz
meg bennünket, hogy az átalakulás útja a kolozsvári társaságba beilleszkedésen,
a kolozsvári arisztokrata körökkel való kapcsolaton keresztül vezetett.
1920 körül írott Állambölcseleti jegyzeteiből (amelyek
kéziratban maradtak fenn) minden kétséget kizáróan állapítható meg Somlónak a radikális mozgalommal való
teljes szakítása. Az 1905–1907-es évek radikális Somlója 1920-ra a konzervativizmus meggyőződéses
képviselőjévé alakult át! A konzervatív politika dicsőítése hangzik ki e
soraiból is: „A konzervativizmus nem stagnálást jelent, hanem nagyon megfontolt
és óvatos haladást. Ez az egészséges tempó. Ettől két irányban lehet eltérni az
állami élet betegsége felé. Az egyik a megátalkodott makacs megállás, siketség
és vakság minden szükséges reformmal szemben. A másik a liberalizmus — a
radikalizmus vak rohanása a forradalom irányában.”[226]
1914-ben a II. Internacionálé
szociáldemokrata pártjai, s így a magyarországi szociáldemokrata párt is Lenin és a bolsevikok figyelmeztetése
ellenére elárulták a munkásosztály nemzetközi összefogásának, az imperialista
háború elhárításának ügyét. Megszavazták a háborús hiteleket, s hozzájárultak
ahhoz, hogy az egyik nemzet munkásosztálya a másik ellen fegyverrel álljon
szembe. A szociáldemokrata pártok opportunizmusa a munkásosztályt és általában
a szocialista mozgalmat kompromittálta a széles közvélemény előtt. A háborúval
szembenállók körei a szociáldemokrata párt politikáját azonosították a
munkásosztály politikájával, s ezen túlmenően a szocialista politikával. A
szociáldemokratáknak az első világháborúban tanúsított magatartása Somlót is téves következtetésekre
vezette a munkásosztály internacionalizmusát illetően. „A munkásságnak az a
nemzetközi szolidaritása, amelyet a szocializmus affectál, a valóságban sohasem
volt meg. Jól mutatta ezt a háború, amelyben a nemzeti együvé tartozás
erősebbnek mutatkozott az osztályszolidaritásnál. A »világ proletárjai
egyesüljetek«-et még csak meg sem kísérelték érvényesíteni a győzők
szocialistái, akik uralmon vannak.”[227]
Somló e soraiból az tűnik ki,
mintha a győző államok proletáriátusát okolná a katasztrófáért, mely a magyar
nemzetre zúdult.
Vessünk egy pillantást Somló tudományos útjának néhány
mérföldkövére az 1910–1920. évek közötti időben. Ez az időszak hozza meg Somlónak a külföldi hírnevet, a
nemzetközi, főleg német tudományos világgal a kapcsolatot. A kolozsvári egyetem
almanachjának folyamaiból értesülhetünk, hogy 1910-ben Somló az Internazionale Vereinigung für Rechts- und
Wirtschaftsphilosophie rendes, 1921-ben pedig már választmányi tagja.
1912-ben a Deutsche Gesellschaft für
Soziologie rendes, 1916-ban pedig választmányi tagjai közé iktatja az akkor
már európai hírű tudóst. 1912-ben a brüsszeli Institut de Sociologie által szervezett Intermédiaire Sociologique választott tagja.
1912 és 1916 között írja a Juristische Grundlehre művét, amit Kelsen segítségével 1916-ban Mohr által akar kiadatni, ennek
sikertelenségével azonban F. Meiner
adja ki.[228] A könyvet
megjelenése után a bel- és külföldi jogtudomány vezéralakjai meleg szavakkal
üdvözlik. A gratulálók között olvashatjuk a magyar jogtudomány olyan jeles
képviselőinek leveleit, mint Szladits
Károly, Finkey Ferenc, Szászy-Schwarz Gusztáv. Elismerő szavai
mellett Szladits hiányolja a
pozitivista jogbölcselet méltatását,[229]
Szászy-Schwarz pedig megígéri,
hogy a Jogállam hasábjain beható
tanulmányt fog írni róla.[230]
A külföldi, német jogfilozófusok közül Stammler,
Kelsen, Kohler keresik fel leveleikkel a szerzőt a mű megjelenése
alkalmából. Stammler azt írja,
hogy elkezdte a mű olvasását, és szeretne róla bővebben elbeszélgetni.[231]
Kohler, az újhegeliánus jogfilozófus az Archiv für Rechts- und
Wirtschaftsphilosophie hasábjain kritikai cikket ír a munkáról. Érdemeinek
elismerése mellett túlzottan analitikus jellegét, a hegeli filozófia elhanyagolását rója fel fő hibaként.[232]
Verdross Eine ungarische Rechtstheorie címmel ír cikket a munkáról. Somlóról úgy emlékezik meg, mint aki az
osztrák generáció — Merkl és Kelsen — mellett Binder s az újkanti jogfilozófia egyik leghívebb követője.[233]
Az említetteken kívül Somlót még
számos neves magyar és külföldi jogtudós ünnepelte könyve megjelenése
alkalmából, ami bizonyítja, hogy a központi hatalmak számára sikertelen háborús
évek kedvezőtlen légkörében is milyen nagy visszhangra talált Somló műve.
A háborús évek — bár
munkájának elismerését hozták — mégis nagyon megviselték Somlót. Naplójának tanúsága szerint a
háború kitörése olaszországi útjáról szólította vissza. Alig múlt el néhány
hét, s Somló máris a háborútól
irtózó entellektüell hangján szólal meg: „A mai kulturember szükségképpen
háborúellenes. Azt hiszem, a többi mind csak csinálmány.” Két héttel később
naplójából a nemzetközi jog kiábrándult professzorának hangja szól: „A nemzeti
politika csinálja meg az állam határait, az gyűjti össze azokat az erőket,
amikből államok lesznek. A többi csak parányi időközi kérdés.”[234]
A háború borzalmainak elképzelése ébresztette fel néhány percre az újkanti jogfilozófia élettől
elvonatkoztatott tanainak mesterét. Hányszor állította az etikát a politika
fölé, vallva, hogy a hatalomnak erkölcsi korlátai vannak; s hirtelen
szembetalálja magát az imperialista politika borzasztó eszközével, a háborúval.
„Ha ez a végső ratio — teszi fel a
kérdést —, amely minden politika mögött ott lappang, s amely időnként előtör,
minek azt a vékony szövedéket szövögetni, amely ezeket a borzalmakat eltakarja?
Hogy ide ne kerülhessen a sor, ez volna minden valamirevaló politikának
egyetlen érdemes vezérelve.”[235]
Kolozsvár egyik kerületében
megválasztják a bevonultak hozzátartozóit támogató bizottság elnökévé, s így
alkalma nyílik bepillantani a háború okozta anyagi nyomor mélyére.
Természetszerűleg vetődik fel benne a kérdés: mire jó mindez a szenvedés? Miért
állanak egymással szemben a nemzetek? Vajon a „panszlavizmus”, az „angol üzleti
szellem” vagy éppen a „nemzeti eszme kitörése” okozta?[236]
Keresi az összefüggéseket Somló,
s nem találja meg a magyar tragédia okát az uralkodó osztály politikájában. A
társadalmi jelenségek vizsgálatától elforduló tudós a maga nagypolgári
környezetében értetlenül áll szemben a háborúval, s bár egyéni adakozásra,
segítségre mindig szívesen nyújtja kezét, nem látja meg, hol a helye.
Az 1918-as polgári
demokratikus forradalom Somlót
Kolozsvárott érte. A forradalom után régi baráti köréből Kunfi és Jászi miniszteri tárcához jutott. Ez a fordulat tette
lehetővé, hogy Somló is elérje
régi vágyát: a budapesti katedrára kerül és sajátját adja át ekkor a
tanítványaként felnőtt Moór Gyulának.
1918 novemberében Lovászy Márton
— a Károlyi-kormány
kultuszminisztere — leiratban Somló
meghívását kívánta a budapesti jogi kartól. A kar titkos szavazás útján
egyhangúlag hívta meg az Általános jogtan
és jogi encyklopedia tanszékére. 1918. december 3-án kinevezését is
megkapta.[237]
Bár a budapesti katedrára a
győzelmes polgári forradalom juttatta Somlót,
ő maga már távol állt a forradalomtól, sőt a polgári progressziótól is. Még
kevésbé tudta megérteni a polgári forradalmat követően megszülető első
szocialista rendszer, a Tanácsköztársaság célkitűzéseit. Somló a kolozsvári környezetben
konzervatívvá lett, s a forradalomtól irtózó konzervatív szemével csak a
hibákat vette észre. 1903-ban még azért tiltakozott az idős pedagógusok oktató
tevékenysége ellen, mert az öregek természetes konzervativizmusa gátolja őket
az új idők célkitűzéseinek megértésében. Az 1919-es év Somlója még csak 46 éves volt, s máris az öregkor
konzervativizmusába hanyatlott. A proletár államvezetéssel szembenálló tudós a
forradalomban csak „rendetlenséget”, kegyetlenséget” látott. Nyilván az 1919-es
tanácsköztársaságról alkotott szubjektív képét vázolja egyik kéziratos
jegyzete, amelyben a forradalomról ír: „Amíg az államot erős abroncsok tartják
össze, az emberek többsége nyugodtan jár a saját dolga után és tudatában van
annak, hogy az állam dolgai nem őreá vannak bízva. Ha azonban egy forradalom
megállítja az állam gépezetét, ezrével szaladnak a hivatalokba abban a
hiszemben, hogy ők a hivatottak azt megindítani. Amíg az állam kormánya
gazdátlan, mindenki babrál rajta [¼]. S ha Péter látja,
hogy Pálnak, aki tegnap még semmi sem volt, sikerült fontos emberré válnia,
akkor Péternek sincs nyugta többé a kaptafák között, vagy az iktatókönyv
mögött. A parancsolás váratlanul megkóstolt bora megrészegíti a hozzá nem
szokottakat, s ittasságukban százszor keményebben fogják a gyeplőt, mint azok
az elnyomók, akik ellen felemelkedtek [¼]. Ily módon ezer
harsogó szózat kel egymással versenyre. S nem éppen a legjobbak, de
mindenesetre a legkevésbé kényesek azok, akik ebben az undok tülekedésben a
leghangosabbak.”[238]
Érthető, hogy a
Tanácsköztársaság bukása után Somló
a formálódó Horthy-rendszerben is
megmaradhatott katedráján—annak ellenére, hogy a polgári forradalom kormánya
juttatta tanszékéhez. Az ellenforradalom győzelme után a Pázmány Péter
Tudományegyetem tanácsa elrendelte, hogy a karok vegyék revízió alá az 1918.
október 31-e óta történt kinevezéseket, a Tanácsköztársaság kinevezéseit pedig
már eleve érvénytelennek nyilvánította. Somló
Bódog kinevezését a jogi kar ennek ellenére egyhangúlag fenntartandónak
mondotta és ilyen értelemben intézett felterjesztést a kultuszminiszterhez.[239]
A háború utáni súlyos
gazdasági helyzet s főként az általa oly nagyon kedvelt Erdélynek, és szűkebb
pátriájának, Kolozsvárnak elvesztése nagy fájdalommal töltötte el Somlót. Benne is, mint annyi kortársában,
felmerült a kérdés: miért volt mindez? De miként 1914-ben a háború okára nem
tudott feleletet találni, 1920-ban sem látta meg a háborús pusztítások igazi
okát a társadalmi viszonyokban, az uralkodó osztályok politikájában, a
szociáldemokrata párt opportunizmusában. Az összeomlás okait kutatva ama tétlen
nemzeti fájdalom hangját szólaltatta meg Somló
is, amely a felelősséget a külpolitikai tényezőkre akarta áthárítani, s
amelyből a két világháború közötti magyar közélet egyik legreakciósabb
áramlata, a revizionizmus született meg. A politikai eszmetörténet híres
alakjának, Machiavellinek
politikai felfogását tárgyalva írja: „a mi külön magyar tragédiánk nagyon is a
Machiavelli recipéi szerint folyt le és folytatódik. így nekünk, akiknek
politikájában minden más inkább volt, csak machiavellizmus
nem, van okunk rá Machiavelli iránt
érdeklődni.”[240]
Nem csupán a háború
kirobbantásának bűne alól akarja tisztára mosni Somló a magyar uralkodó köröket, de az új, ellenforradalmi
rendszer támogatására is felszólítja az elnyomott osztályokat. Eudaimonizmusnak
bélyegzi azt az államrendszert, amely az egyén javának biztosításából indul ki.
Dicsőíti az állami mindenhatóságot, mely szerint a közösség érdekeinek
védelmezője. Az állami mindenhatóságot bizonyára azért dicséri, mert nem volt a
magyar uralkodó osztályok politikájában machiavellizmus!?
„Az állam nem az egyénért van — írja —. Ahogyan nem az egyén jóléte az ethika
legvégső szava, úgy az állam végcélja nem lehet a boldogság. Az állam nem a
bőség szarúja, amely alá ki-ki odatartja iszákját azt lesve, hogy vajjon mi
hull belé. Az állam nem a jogokon, hanem a kötelességeken nyugszik. Az állam akár szétmorzsolhatja kerekei között az
egyes embert, ha célja úgy kívánja.”[241]
Somló életének, tudományos munkásságának fonala hirtelen,
tragikus módon szakadt meg. 1920. szeptember 28-án Kolozsvárra utazott és
édesanyja sírjánál öngyilkos lett. Hogy mi okozta e tettet, bizonyosan nem
tudhatjuk, csak következtethetünk arra, hogy a még fiatal, alig negyvenhét éves
Somló miért dobta el magától az
életet. Talán a döntő motívum, amely őt e lépésre indította, szeretett
Erdélyének elvesztése volt. Naplójának feljegyzéseit olvasva sokszor bukkan
elibénk a szép erdélyi tájakat élvező tudós, aki egy-egy szép útszakaszt,
völgyet a művész szemével is tudott nézni. Hogy a háború pusztításai és az
ország területi veszteségei érzékenyen érinthették, annak bizonyítékát abban
láthatjuk, hogy minden vagyonát a Területvédő Ligára hagyta.[242]
Halálának másik fő motívumát emberi életének küzdelmes szenvedésében
találhatjuk. Szerencsétlen házassága Bánóczi
Margittal, akit kétszer vett el és kétszer vált el tőle, de még inkább
szeretett édesanyjának 1915-ben bekövetkezett halála az érzelmi magányosság
terhét rótta az amúgy is érzékeny lelkű emberre.
Somló halála nagy részvétet váltott ki a tudományos életben.
Jog- és társadalomtudományi folyóirataink majdnem kivétel nélkül méltatták az
elhalt tudós munkásságát. De talán a legszebb emléket barátja, Moór Gyula állította néki. Halála után
kiadta utolsó — töredékes — munkáját, amelyből arra következtethetünk, hogy Somló egy általános filozófiai
rendszert akart kiépíteni azon építőkövek segítségével, amelyeket már a Juristische Grundlehre kifejtésében is
felhasznált.
Somló tudományos munkásságának utolsó évtizede a marxizmus mérlegével mérve csak
negatívan értékelhető. A pozitivista Somló
egyes kérdésekben lehetett haladó, ha egész munkássága akkor sem állítható a
magyar jogelmélet haladó hagyományai közé. Az újkantiánus Somló
ezzel szemben kimondottan reakciós, néha tudatosan, de olykor csak a tények
félreismerése miatt.
Somló elszakadt a radikalizmustól, s ezzel még attól a reformista
polgári progressziótól is, amelyet ez az irány képviselt. Kolozsvár
nacionalista légkörében konzervatív nagypolgárrá alakult át, aki egyáltalán nem
értette meg a feltörekvő társadalmi mozgalmakat, sőt ezekkel érzelmileg és
tudatosan is szembe fordult, végül pedig az ellenforradalmi rendszer támaszává
vált. Kétségtelen ugyan, hogy állambölcseleti feljegyzéseinek legnagyobb része
nem látott nyomtatásban napvilágot, mégis, tudományos és főleg emberi
megítélésekor ezeket nem mellőzhetjük.
E korszakban kiadott munkái
az újkantiánus irányzathoz
sorolhatók. Mint ilyenek, a társadalmi élet jelenségeitől elszakadva a „tiszta
filozófia” kategóriáinak köntösébe öltöztetik a jogelmélet problémáit. Ez az
irányzat és szemléleti mód — hiszen az újkantiánus
irányzatban éppen a módszerre helyeződik a súly — csak látszólag mentes a
társadalmi vonatkozásoktól. Már a jogértéktani vizsgálódásokkal kapcsolatban
bemutattuk az újkanti irányzat
társadalmi szerepét. Az újkanti
irány azáltal, hogy a jogfilozófiai vizsgálódás köréből kizárja a jog
társadalmi összefüggéseit és a priori
kategóriákból indul ki, eltereli a figyelmet a jelenkor államának és jogának
funkciójáról.
Somló újkantiánus korszakának mérlegét ugyan negatívnak találjuk, mégis helytelen lenne, ha fontos érdeméről megfeledkeznénk. Somlót megelőzően ugyanis a magyar jogfilozófiában két ellentétes és helytelen gyakorlat alakult ki a nemzetközi kapcsolatrendszert illetően. A Pulszky és Pikler előtti jogfilozófia (például Pauler Tivadar és Esterházy munkássága) a külföldi, főleg német észjog szolgai utánzata. Pulszky és Pikler érdeme, hogy a magyar jogbölcseletet kiszakították ebből az idejétmúlt és terméketlen irányzatból, önállóan, pozitivista alapon építve ki saját rendszerüket. Bár önállóságukhoz sok szó férhet, pozitivizmusok okán ők jelentik a polgári magyar jogfilozófia viszonylag haladó irányát. Munkásságuk azonban szűk nemzeti körben fejlett ki, s nem vált ismertté az ország határain túl. Somló volt az első magyar jogfilozófus, akinek munkásságát Európa-szerte ismerték, munkáinak világos gondolatfűzése, sokszor eredeti felfogása kivívta nem csupán a hazai neves jogtudósok, de ezen túlmenően a nemzetközi tudományos világ nagyrabecsülését is.
† Nagyné Szegvári Katalin, jelenleg az ELTE ÁJK egyetemes jogtörténeti tanszékének emeritus professzora, fővárosba költözése, majd aspirantúrája előtt tudományos pályáját a Szegedi Tudományegyetemen kezdte, az állam- és jogelméleti tanszék kebelében egyetemi tanársegédként (1952–55). Az ezen időszakot felölelő jogelméleti tárgyú emlékezéseit Varga Csabával az elmúlt évtized második felében folytatott beszélgetésében idézte fel, amelynek sajtó alá rendezett közlésére a Jogelméleti Szemle egy későbbi számában kerül majd sor.
* Szegvári Katalin Somló Bódog jogelméleti munkássága [gépelt kézirat kemény kötésbe kötött másodpéldánya] (Szeged 1952–1953) 96 + 9 o. A jelen szöveget sajtó alá rendezte Varga Csaba (az OTKA T 32156. számú kutatása keretében). Nagyné Szegvári Katalin professzor asszony közel másfél évtizede, a rendszerváltás hajnalán volt szíves a sajtó alá rendező rendelkezésére bocsátani kézirata eredeti gépiratának egybekötött másodpéldányát archiválás és kellő gondozással történő közzététel céljából. A kézirat fél évszázadon keresztül szunnyadva is „az egerek kritikájától” érintetlennek, sőt a Somló Bódogot érintő irodalmunk fájdalmas és alig magyarázható szegényességében egyenesen alapot biztosítóan revelatív erejűnek, vállalhatónak bizonyult. Mivel a szerzője által publikálásra nem előkészített textusról van szó, szöveggondozásom javarészt némi akkori aktualitástól eltekintő (összterjedelmében mintegy hét kéziratoldalnyi) rövidítésre, stiláris frissítésre és az irodalmi hivatkozások bizonyos mérvű egységesítésére irányult. Jelen közzététele így a tudományos múltunk korpuszba foglalása gyakorlatilag soha be nem fejezhető feladatán túl mai aktualitásainkban hézagpótló jelentőségű, aminek ugyanakkor folytatásra, felülvizsgálatra, újraértékelésre kell ösztönöznie mai korunk kutatóit.
[1] Vö. Bolgár Elek ‘Durkheim szociológiája’ (Huszadik Század 1918), 257–258. o.
[2] Somló Bódog Szociológia (Budapest–Pozsony 1901), 4. és 14. o.
[3] Pikler Gyula Az emberi egyesületek alapeszméje, 60. o.
[4] Vö. Pulszky Ágoston A jog és állambölcsészet alaptanai (Budapest 1885), 103–105. o., valamint Maine A jog őskora (Budapest 1875), 103. o.
[5] Somló, 19. o.
[6] Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete.
[7] Somló, 39. o.
[8] Uo. 29–36. o.
[9] Uo. 43–44. o.
[10] Pikler Gyula A jog keletkezéséről és fejlődéséről (Budapest 1897), 48. o.
[11] Vö. Pulszky A jog és állambölcsészet alaptanai, 35. o.: „Az emberi közösség viszonyai […] nemcsak közvetlen tapasztalat által ismerhetők meg és törvényeik csupán részben vonhatók le az összes társadalmi jelenségek szemléletéből. A társadalmi tudat és cselekvőség mindig egyesekre vezethető vissza, magyarázata az egyesek szellemi alkatából és helyzetéből következik, a társadalmi tudományok tehát, amennyiben deduktív jellegűek, közvetlenül a lélektanon, a psychologián alapulnak.”
[12] Somló Bódog Törvényszerűség a szociológiában (Budapest 1898), 5. o.
[13] Somló Szociológia, 54. o.
[14] Uo. 56. o.
[15] Somló Bódog Állami beavatkozás és individualizmus 2. kiad. (Budapest 1907), 4–6. o.
[16] Uo. 94. o.
[17] Uo. 100. o.
[18] Somló Bódog Jogbölcseleti előadások (Kolozsvár 1906), 86. o.
[19] Uo. 87. o.
[20]Karl Marx – Friedrich Engels Válogatott levelek (Budapest: Szikra 1950), 280. o.
[21] Somló Bódog ‘A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról’ Huszadik Század (1903), 398. o.
[22] Uo. 401. o.
[23] Vö. Pikler Gyula A jog keletkezéséről…, 189. o.
[24] Somló Jogbölcseleti előadások, 33. o.
[25] Somló Bódog A nemzetközi jog bölcseletének alapelvei (Budapest 1898), 20. o.
[26] Somló Bódog Jogbölcselet (Budapest – Pozsony 1901), 49. o.
[27] Somló Állami beavatkozás…, 20. o.
[28] Uo. 14. o.
[29] Somló Jogbölcseleti előadások, 71. o.
[30] Uo. 71–74. o
[31] Pikler Gyula A jog keletkezéséről…, 190–191. o.
[32] Somló Állami beavatkozás¼, 46–47. o.
[33] Somló Jogbölcseleti előadások, 42. o.
[34] Uo. 43. o.
[35] Loria Szociológia (Budapest 1904), 90. o.
[36] Finkey Ferenc A tételes jog alapelvei és vezéreszméi (Budapest 1908), 418. o.
[37] Somló Jogbölcseleti előadások, 36–37. o.
[38] Uo. 109–111. o.
[39] Uo. 114. o.
[40] Felix Somló ‘Das Problem der Rechtsphilosophie’ in Verhandlungen des Internationalen Kongresses für Philosophie Heidelberg (Heidelberg 1908), 1057. o.
[41] Somló Bódog Törvényszerűség a szociológiában, 5. o.
[42] Somló Bódog ‘A 20. század szociológiája’ in A Budapesti Napló albumnaptára (Budapest 1907), 47. o.
[43] Vö. Pikler A jog keletkezéséről…, 157. o.: „a már kiképzett ideg-, illetőleg lelki folyamatok határozzák meg az újonnan alakulókat. Az a belátás, hogy valamely cselekvési mód egy szükségletet kielégíteni képes, azon idegrendszerbeli tény korrelativuma, hogy valamely idegfolyamat egy másik idegfolyamattal összhangban van, azt erősíti, a belátás voltakép e tény eszméletre jutása.”
[44] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Párizs, 1905. V. 6-án és VII. 22-én [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[45] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Párizs, 1905. III. 1-én [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[46] Méray-Horváth Károly Társadalomtudomány, mint természettudomány (Budapest 1912).
[47] Émile Durkheim A szociológia módszere (Budapest 1917), 26. és 132. o.
[48] Somló Bódog ‘Méray kultúrfiziológiája’ Huszadik Század (1905), 321. o.
[49] Auguste Comte Szociálfilozófiai értekezések (Budapest 1904), 110. o.
[50] Durkheim, 143–144. o.
[51] Sztálin A dialektikus és a történelmi materializmusról A leninizmus kérdései (Budapest: Szikra 1951), 685. o.
[52] Vö. Bolgár Elek ‘Durkheim szociológiája’ Huszadik Század (1918), 269. o.
[53] Felix Somló Zur Gründung einer beschreibenden Soziologie (Berlin & Leipzig 1909), 33. o.
[54] Méray-Horváth, 18. o.
[55] Uo. 245. o.
[56] Uo. 183. o.
[57] Uo. 253. o.
[58] Somló ‘Méray kultúrfiziológiája’, 315. o.
[59] Uo. 322. o.
[60] Somló Bódog ‘A gazdaság őskorából’ Huszadik Század (1909), 123. o.
[61] Uo. 1. o.
[62] Friedrich Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete (Budapest: Szikra 1949), 178–179. o.
[63] Somló, 134. o.
[64] Somló Bódog ‘Ősgazdaság és marxizmus’ Huszadik Század (1910), 131. o.
[65] Durkheim, 76. o.
[66] Uo. 149. o.
[67] Uo. 105. o.
[68] Vö. Durkheim, 154–155. o.
[69] Somló Zur Gründung…, 11. o.
[70] Uo. 23. o.
[71] Uo. 34. o.
[72] Vö. uo. 36–40. o.
[73] Pikler Gyula ‘Lélektan és társadalmi tudomány’ Huszadik Század (1907), 118–119. o.
[74] Uo. 113. o.
[75] Pikler Gyula ‘Objektív szociológia és induktív logika’ Huszadik Század (1907), 233–234. o.
[76] Lenin Materializmus és empiriokriticizmus (Budapest: Szikra 1949), 48. o.
[77] Pikler Gyula ‘Az »objektív szociológia« visszavonása, az »epifenomenonok« és az anyagcsererendszerek’ Huszadik Század (1907), 310. o.
[78] Somló Bódog ‘»Objektív szociológia« és induktív logika’ Huszadik Század (1907), 213–214. o.
[79] Somló Bódog ‘Viszontválasz Pikler Gyulának az objektív szociológia tárgyában’ Huszadik Század (1907), 460. o.
[80] Mód Aladár Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért (Budapest: Szikra 1951), 313–315. o.
[81] Uo. 317–320. o.
[82] Mérey Gyula Magyar politikai pártprogrammok 1867–1914 (Budapest 1934), 290. o.
[83] Mód, 325. o.
[84] Uo., 347. o.
[85] Jászi Oszkár ‘Szocializmus és hazafiság’ Huszadik Század (1905), 5. o.
[86] Jászi Oszkár Mi a radikalizmus? (Budapest: Országos Polgári Radikális Párt 1918), 6. o.
[87] Uo. 18–19. o.
[88] Uo. 13–14. o.
[89] Uo. 9. o.
[90] Mérei Gyula A polgári radikalizmus Magyarországon 1900–1919 (Budapest 1949), 13–14. o.
[91] Jászi Oszkár ‘Kulturális elmaradottságunk okairól’ Huszadik Század (1905), 3–5. o.
[92] Somló Bódog ‘A jogbölcselet tanítása’ Jogállam (1902), 6l. o.
[93] Somló Bódog ‘A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról’ Huszadik Század (1903), 403. o.
[94] Uo. 405. o.
[95] A felterjesztés teljes szövege megtalálható a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában.
[96] A memorandum szövege megtalálható a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában.
[97] Nagyváradi Napló (1903. június 4.).
[98] Alkotmány (1903. június 6.).
[99] Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, Budapest, 1904. III. 20. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[100] A felhívás teljes szövege megtalálható a Huszadik Század (1905) Szemle-rovatában.
[101] Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Párizs, 1905. V. 6. és Szabó Ervin levele Somló Bódognak, 1905. IV. 9.) [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[102] Vö. Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Párizs 1905. V. 21. és VI. 4. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[103] ‘A Társadalomtudományok Szabad Iskolája taggyűjtő felhívása’ Huszadik Század (1906), 539–540. o.
[104] Jászi Oszkár levele Somló Bódognak, Budapest, 1904. .X. 19. [Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár].
[105] Somló a Jogbölcseleti előadások hasábjain veti fel először e kérdést.
[106] Felix Somló ‘Das Verhältnis von Soziologie und Rechtsphilosophie, insbesondere die Förderung der Rechtsphilosophie durch die Sociologie’ Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie [Berlin] (1910), 564. o.
[107] Vö. Somló Jogbölcseleti előadások, 109–114. o.
[108] Somló ‘Das Verhältnis¼’, 564. o.
[109] Uo. 565. o.
[110] Vö. Rudolf Stammler Die Lehre von dem richtigen Rechte (Halle 1926), 39. o.
[111] Uo. írja Stammler (45. o.): „Die theoretische Rechtslehre ist Methodenlehre.”
[112] Somló ‘Das Verhältnis¼’, 567. o.
[113] Somló Bódog ‘A jog értékmérői’ Huszadik Század (1910), 3. o.
[114] Uo. 2. o.
[115] Moór Gyula Stammler „Helyes jogról szóló tana” (Budapest 1911), 37. o.
[116] Stammler Die Lehre¼, 45. o.
[117] Moór, 37. o.
[118] Uo. Stammler-idézet, 45. o.
[119] Somló ‘A jog értékmérői’, 3. o.
[120] Moór, 58. o.
[121] Somló, 10. o.
[122] Uo. 11. o.
[123] Rónai Zoltán ‘A helyes jog tudománya’ Huszadik Század (1911), 271. o.
[124] Rónai Zoltán ‘Értékmérő és érdekmérlegelés’ Huszadik Század (1911), 220. o.
[125] Rónai Zoltán ‘A helyes jog tudománya’, 273. o. és uő. ‘Erkölcsi érzelmek és társadalmi érdekek a jogpolitikában’ Huszadik Század (1910), 505. o.
[126] Pikler A jog keletkezéséről…, 94. o.
[127] Rónai ‘A helyes jog¼’, 281. o.
[128] Rónai ‘Erkölcsi érzelmek¼’, 507. o.
[129] Somló ‘A helyes jog¼’ Huszadik Század (1910), 392. o.
[130] Rudolf Stammler A helyes jog Előadás a Magyar Jogászegyletben (Budapest 1908), 28. o.
[131] Somló ‘A jog értékmérői’, 12. o.
[132] Somló ‘Mégegyszer a helyes jogról’ Huszadik Század (1911), 71. o.
[133] Somló ‘Újból a helyes jogról, és egy helytelen cikkről’ Huszadik Század (1911), 344. o.
[134] Somló ‘Még egyszer a helyes jogról’, 71. o.
[135] Somló ‘Kauzális vagy normatív etika?’ in Alexander Bernát emlékkönyv (Budapest 1910), 126. o.
[136] Uo. 127. o.
[137] Uo. 128. o.
[138] Uo. 129. o.
[139] Somló Bódog Az érték problémája (Budapest 1911), 8. és köv. o.
[140] Uo. 39. o.
[141] Uo. 14. o.
[142] Uo. 15. o.
[143] Uo. 27. o.
[144] Somló idézi Kantot uo., 16. o.
[145] Felix Somló Juristische Grundlehre (Leipzig 1927), 125–126. o.
[146] Vö. Stammler Die Lehre…, 45. o. és Moór Stammler „Helyes jogról szóló tana”, 43. o.
[147] Vö. Somló ‘Mégegyszer a helyes jogról’, 73. o.
[148] Somló Juristische Grundlehre, 59–60. o.
[149] Uo. 67–68. o.
[150] Stammler A helyes jog, 8–9. o.
[151] Somló Juristische Grundlehre, 69. o.
[152] Moór Gyula, valamint Somló naplójának tanúsága szerint Somló szóban forgó tanulmánya alapja lett volna a Grundlegung zur Ethik című tisztán filozófiai munkájának. Jelen tanulmánya Moór gondozásában Somló halála után jelent meg.
[153] Felix Somló Gedanken zu einer ersten Philosophie (Berlin & Leipzig 1926), 34. o.
[154] Vö. Stammler Die Lehre…, valamint Somló Gedanken¼, 41–43. o.
[155] Somló Bódog A szokásjog (Kolozsvár 1914), 9. o.
[156] Uo.
[157] Moór Stammler „Helyes jogról szóló tana”, 12. o.
[158] Somló Juristische Grundlehre, 227–228. o.
[159] Uo. 222. o.
[160] Uo. 220. o.
[161] Friedrich Engels Anti-Dühring (Budapest 1948), 109–110. o.
[162] Uo.
[163] Uo. 83. o.
[164] Karl Marx – Friedrich Engels A német ideológia (Budapest 1952), 89–90. o.
[165] Vö. Stammler Die Lehre…, 185–186. o.
[166] Stammler A helyes jog.
[167] Somló ‘A jog alkalmazásáról’ Jogállam (1911), 100. o.
[168] Uo. 103. o.
[169] Uo. 182. o.
[170] Uo. 188–189. o.
[171] Somló Juristische Grundlehre, Einleitung, 5–6. o.
[172] Immanuel Kant A tiszta ész kritikája ford. Alexander Bernát és Bánóczi József (Budapest 1913), 14. o.
[173] Stammler Die Lehre…, 40. o.
[174] Vö. Somló Juristische Grundlehre, 56–58. o.
[175] Uo. 93–94. o.
[176] Uo. 103–104. o.
[177] Uo. 107.
[178] Uo. 65. o.
[179] Georg Jellinek Allgemeine Staatslehre (Berlin 1905), 325. o.
[180] Somló Juristische Grundlehre, 115. o.
[181] Uo. 267–268. o.
[182] Jellinek Allgemeine Staatslehre, 11. o.
[183] Somló Juristische Grundlehre, 136. o.
[184] Uo. 251. o.
[185] Uo. 257. o.
[186] Uo. 270. o.
[187] Uo. 261. o.
[188] Uo. 259. o.
[189] Uo. 281. o.
[190] Uo. 279. o.
[191] Jellinek Allgemeine Staatslehre, 470. o.
[192] Kelsen Hauptprobleme der Staatsrechtslehre, 511–513. o.
[193] Somló Juristische Grundlehre, 327. o.
[194] Vö. Jellinek Allgemeine Staatslehre, 487. o., illetve Somló, 328–329. o.
[195] Somló Juristische Grundlehre, 193–195. o.
[196] Uo. 310. o.
[197] Uo. 310. o.
[198] Uo. 309. o.
[199] Uo. 304. o.
[200] Uo. 311. o.
[201] Uo. 331. o.
[202] Uo.
[203] Uo. 334. o.
[204] Uo. 350. o.
[205] Uo. 362. o.
[206] Somló A szokásjog, 11–12. o.
[207] Somló Juristische Grundlehre, 362. o.
[208] Uo. 362–363. o.
[209] Somló A szokásjog, 20–21. o.
[210] Uo. 12–13. o.
[211] Uo. 8. o.
[212] Vö. Somló Juristische Grundlehre, 340. o.
[213] Somló Bódog A jogbölcsészet (Budapest 1920), 30–31. o.
[214] Uo. 102. o.
[215] Uo. 372. o.
[216] Somló ‘A jog alkalmazásáról’, 103. o.
[217] Uo. 100. o.
[218] Somló A szokásjog, 14. o.
[219] Somló Juristische Grundlehre, 385. o.
[220] Uo. 387. o.
[221] Uo. 396. o.
[222] Uo. 414. o.
[223] Engels Anti-Dühring, 92. o.
[224] Andics Erzsébet A magyarországi munkásmozgalom Az 1848–49-es forradalomtól és szabadságharctól az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalomig (Budapest: Szikra 1954), 78. o.
[225] Jászi Oszkár leveleSomló Bódognak, Budapest, 1904. X. 19. [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár].
[226] Somló Bódog Állambölcseleti jegyzetek [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 3039], 32. o.
[227] Uo. 93. o.
[228] Vö. Somló Bódog Napló III, 1916. november 1-i és november 6-i bejegyzéseivel, illetőleg a mellékelt levelekkel [Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 3038].
[229] Somló Bódog Napló, 103. o.
[230] Uo. 97. o.
[231] Uo. 123. o.
[232] Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie (1917), 284–286. o.
[233] Alfred Verdross ‘Eine ungarische Rechtstheorie’ Pester Lloyd [kivágatként in Somló Bódog Napló].
[234] Somló Napló, 1914. szeptember 15-i és 27-i bejegyzés.
[235] Uo. szeptember 6-i bejegyzés.
[236] Uo. szeptember 27-i bejegyzés.
[237] Eckhardt Ferenc A Jog- és Államtudományi Kar története, 651. o.
[238] Somló Állambölcseleti jegyzetek.
[239] Eckhardt A Jog- és Államtudományi Kar története, 651. o.
[240] Somló Bódog ‘Machiavelli’ Társadalomtudomány I (1921)].
[241] Somló Állambölcseleti jegyzetek.
[242] Julius Moór ‘Vorwort’ in Somló Gedanken zu einer ersten Philosophie, 4. o.