Szilágyi István

Opponensi vélemény Nagy Tamás Jog és irodalom

című PhD. értekezése nyilvános védéséhez

A dolgozat négy, nagyjából egyenlő, 3-3,5 ív terjedelmű részből áll, amelyek korábbi változatait a jelölt már önálló tanulmányokként előzőleg publikálta. A tágabb (irodalomtudományi, jogtudományi) és szűkebb (jogelméleti) szakmai közönségnek tehát már volt alkalma megismerni és megvitatni a jelölt kutatásait. Ami, véleményem szerint – legalábbis a téma érdekességéhez és a tanulmányok színvonalához képesti mértékben −, eddig nem történt meg. Ez az érdektelenség azonban korántsem kölcsönös, mert majd mind látni fogjuk, a jelölt, noha alapvetően az angol-amerikai jog- és irodalomelméleti eredmények feldolgozására építi kutatásait, mégsem mulasztja el, hogy számot vessen, legalább utalás szintjén, a hazai tudományos álláspontokkal való kapcsolódás lehetőségeivel.

A tanulmány első részében a jelölt az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedekben a „Jog és irodalom” címkéje alatt formálódó jogelméleti irányzat teoretikus kiindulópontjait és lehetőség-feltételeit igyekszik tisztázni. Ennek során a szerző néhány alapvető tudományfilozófiai és tudományelméleti kérdést is megvizsgál, amelyek részben szorosan kacsolódnak a kortárs amerikai jogelmélet önértelmezése körül kialakult vitához, másrészt, azon túlmutatva, a dolgozat tematikájának és a kifejtés módszerének kiválasztásához is szempontokat adnak.

Kiindulópontkánt a kortárs jogelméleti diskurzus proliferációjának kérdését veti fel, amit azonban nem a szokott és kényelmes válasszal old meg, miszerint ez a tendencia a jogi jelenség komplexitásával magyarázható, hanem azokra az alapvető episztemológiai kételyekre világít rá, amelyek a jogról szóló ismeretek tudományként való megalapozása körül merülnek fel a filozófiában és a tudományelméletben a XX. század második felében lezajlott „nyelvfilozófiai fordulat” nyomán. „[M]inél távolabb kerülünk a XIX. századi pozitivista − és optimista − tudományeszménytől, illetve minél több bizonyítékkal rendelkezünk arra nézve, hogy a karteziánus kísérlet, amelynek keretében az ember a természet urává és birtokosává kívánt lenni, időnként katasztrofális következményekkel jár(hat), annál komolyabb erőfeszítésekre kényszerülünk a tudomány ‘emancipatórikus elbeszélésébe’ vetett hit megőrizhetősége érdekében. Ugyanakkor: ez nem kell, hogy ‘pesszimizmussal’ vagy ‘nihilizmussal’ töltsön el bárkit − habár könnyű csalódottságot érezni −, mindössze csak a tudomány mint világmagyarázat primátusa kérdőjeleződik meg.” [16] – írja a szerző. (Ez utóbbi megállapítás egyébként önmagában is igazolásul szolgálhatna az irodalomban megtestesülő ismeretek iránti érdeklődés számára.)

A jog elméleti, „tiszta” tudományként való megalapozásának egyik fontos akadálya, hogy a jogtudósok nem annyira megválaszolni szeretnék a „mi a jog?” kérdését, mint inkább megmondani azt. Az amerikai jogtudomány vonatkozásában Peter Goodrich szavait idézve: „Nem lehet, hogy arról van szó, hogy az amerikai juriszprudencia sem nem autonóm diszciplína, és nem is független a jogászi professziótól mint gyakorlattól? Hogy soha nem is a tudomány, hanem a technikai-gyakorlati szolgálat valamilyen formájának szánták?” [10] Noha ez pusztán azt jelenti, hogy a jog nem elméleti, hanem gyakorlati tudománynak tekinthető, azonban ez újabb nyugtalanító kérdéseket vet föl: vajon egyáltalán eljutnak-e a jogelmélet művelőinek gondolatai a jogalkotókhoz, illetve a jogalkalmazókhoz? Miért éppen a bírák, s elsősorban a felsőbíróságok bíráinak szempontjait veszik alapul az elmélet művelői? − mintegy „fantom-bíróság” szerepére törve. Miért nem az ügyvédek, vagy még inkább a laikusok, vagy éppen a jog által „meg nem hallgatott” vagy „elhallgatott” csoportok (nők, etnikai kisebbségek és más marginalizálódott társadalmi csoportok) szempontjait választják a teoretikusok? (A szerző által a „Jog és irodalom” köréből kiemelt ún. „narratív jogtudomány” egyik célkitűzése éppen ez utóbbi probléma orvoslása.)

Némely kérdés ezek közül bizonyára nagyobb figyelmet érdemelne a hazai – az önreflexió ilyen intenzitását alapul véve szinte ártatlan, „dogmatikus szendergésben” leledző – jogelmélet részéről: Kiknek írjuk a tanulmányainkat? A jogelmélet durván 50 fős szakmai körén kívül eljut-e valakihez a mondanivalónk (mint azt a jogelméleti kötetek fülszövegében gyakran olvasható jámbor óhaj kívánná)? Vajon az a tudományos nyelv, amelyet használunk, mennyire segíti gondolataink megformálását és közlését?

A szerző figyelmét elsősorban a „Jog és irodalom” irányzatán belül az ún. narratív megközelítések elméleti kérdéseire összpontosítja, és ennek örvén vizsgálja a magyar – főként a Varga Csaba, Szabó Miklós és Bódig Mátyás kutatásaiban körvonalazódó – jogelméleti tematikához való kapcsolódás lehetőségeit. E fejezetbe illeszti a jelölt az elmélettörténeti kutatások episztemológiai problémáinak vizsgálatát is, ami egyúttal bevezetésként szolgál a kifejezetten eszmetörténeti tárgyú második fejezethez, másrészt kiemeli a narratív megközelítés interdiszciplináris jellegét.

E bevezető fejezetben tehát a jelölt számos érdekes, sőt provokatív kérdést felvet, miközben szerét ejti annak, hogy szinte az összes, a “Jog és irodalom” terén alkotó jelentős szerzőről megemlékezzék valamely kérdés kapcsán. „Távol álljon tőlem, hogy a fenti megközelítések bármelyikének létjogosultságát el kívánnám vitatni, sőt − írja a jelölt. [(]Nem feledkezve meg arról, hogy a kívül- és felülállás megalapozhatatlan, azaz a fentiek értelmében ‘én’ magam is nyilvánvalóan foglya kell legyek valamilyen előzetes véleménynek, a ‘cselekményesítés’ valamilyen verziójának, meggyőződésnek, nézetnek, elképzelésnek stb., valamilyen helyzetértékelésnek s az abban inherens “ítéletnek”, legyen az akár az ítéletnélküliségé. [)]” [38] E provokatív kérdések nyomán azonban szeretnénk többet megtudni a szerző saját álláspontjáról. Az olvasó e kívánsága azonban kielégítetlen marad a mű egészében, legfeljebb a témaválasztásból − hogy a szerző éppen a narratív juriszprudenciát emeli ki a „Jog és irodalom” irányzatai köréből −, illetve a harmadik fejezetben a Posner-kritika hangsúlyaiból vonhatunk le következtetéseket a szerző „metaelméleti” álláspontjára vonatkozóan. Ha a jogot valóban gyakorlati tudománynak tekintjük, akkor ez az „ítéletnélküliségre” való törekvés ugyan vitatható, de ha elméleti diszciplínának tartjuk, vagy legalábbis a szerző jelen művét elméleti leírásként olvassuk, akkor ez az „ítéletnélküliség” egy nagyon is helyeslendő távolságtartást, komolyan vett elfogulatlanságot alapoz meg.

A második fejezetben tekinti át a szerző az Egyesült Államok történetében a „Jog és irodalom” irányzatának eszmetörténeti előképét – az amerikai jogtudomány önértelmezésének az egyik narratív (alternatívan érvényesnek tekinthető) keretét jelentő „ingamozgás-sztori” kiinduló fázisát – jelentő korszakot: a polgárháború előtti időszakban a jog és irodalom „együttállásának” periódusát.

A pendulum swing történet szerint az amerikai mozgásának kiindulópontja „a langdelli formalizmus, amelyre válaszként bontakozott ki a ‘realista forradalom’, amit a formalizmus újjászületése követett (processzualizmus és a jog gazdasági elmélete által megtestesítve), ‘csak azért’, hogy újra teret adjon a realizmusnak (a kritika jogi mozgalom keretében).” [43]. Ebből a perspektívából szemlélve a jog és irodalom antibellum korszakában oly jellemző szoros kapcsolata tehát azért lényeges, mert így a „Jog és irodalom” mai irányzata nem egyszerűen egy formalizmusra adott reakcióként jelenik meg, hanem egy sokkal távolabbról eredő, s többé-kevésbé mindig is jelen lévő hagyománynak az újjáéledéseként.

A szerző az „amerikai felvilágosodásnak” nem csupán az irodalom és jog kapcsolatára − vagy a Robert A. Fergusontól kölcsönzött kifejezéssel: konfigurációjára − utaló jeleit tárja fel, hanem kitekintést ad a skót és német eszmetörténet párhuzamos korszakaira. Továbbá feltárja e sajátos kapcsolat társadalomtörténeti, szociológiai vonatkozásait is néhány jellegzetes irodalmár-jogász pályafutásának bemutatása révén, tekintélyes mennyiségű másodlagos és forrás-irodalom feldolgozására támaszkodva. (Itt adódik a lehetőség a magyar kultúrtörténet irányába megnyitni majd a további kutatásokat.)

A harmadik fejezetben a szerző a diakronitás dimenziójából a szinkronitásra váltva, mintegy „működés közben” vizsgálja a „Jog és irodalom”, illetve a narratív megközelítés elemzéseit Kafka műveinek értelmezése köré szervezve tematikáját. A kifejtés egyik fő iránya Richard Posner „Jog és irodalom” terén kifejtett „működésének”, s az arra adott bírálatok, s az ebből kialakuló viták bemutatása alkotja, míg a másik motívum Kafka Perének jogi szempontú interpretációinak áttekintése. A két szálat Robin West kutatásai kapcsolják össze, aki Posnernek a jog gazdasági elemzése keretében megfogalmazott elméletét éppen sajátos Kafka-olvasatain keresztül bírálja. Harmadik Kafka olvasatként prezentálja a jelölt Theodor Ziolkowski interpretációját, amely egyúttal újabb jogelméleti szempontokat hoz játékba. A szerző mind a két motívum kifejtését némileg saját álláspontját is megvilágító hozzászólással gazdagítja: a Posner-vitához egy remekbe sikeredett Kafka-parafrázist (Anthony D’Amato nyomán) fűz, míg a Kafka-olvasatokhoz hozzáilleszt egy Balassi Bálint „nyakverséről” szóló értelmezést (Szilasi László nyomán).

E fejezethez két megjegyzés kívánkozik: az egyik, hogy időközben a szerző publikálta Posner D’Amatonak szánt, és Gregor Samsa nevében írt irodalmi válaszának „teljeskiőrlésű” fordítását a Jogelméleti Szemlében. Így a két „para-parafrázis” függelékbe is kerülhetne (egymás mellé). Másrészt, mivel a Posner-vitában szinte az összes „Jog és irodalomban” érdekelt szerző megszólalt, ezért talán külön fejezetet is szentelhetett volna annak a jelölt, alkalmasint részletesebben tárgyalva az olyan fontos szerzők mint Stanley Fish, Richard Weisberg vagy James Boyd White Posner művére vonatkozó reflexióit.

A negyedik fejezetben a jelölt közelebbi elemzés alá vonja a narratív megközelítések helyzetét a kortárs amerikai jogelméletben, különös tekintettel az ún. „kisebbségi tudatosság” jogelméletének eredményeire. Itt a szerző megint egyfajta komplex szemléletet alkalmaz: nem csupán az elméleti megközelítés jellemzőit („magfogalmát”), lehetőségeit és bírálatait, hanem az irányzat kibontakozásának tudomány-szociológiai körülményeit is részletesen tárgyalja.

A narratíva fogalmának tisztázása örvén a jelölt áttekinti a vonatkozó irodalomtudományi, pszichológiai és filozófiai álláspontokat, valamint a narratív jogtudományban körvonalazódó koncepciót. A szerző találóan ragadja meg és oldja fel egyúttal a narratív juriszprudencia paradoxonát: „A narratíváknak tulajdonított − és problémátlanul pozitív értéknek tekintett − szenzibilis szubjektivitás a jognak a joguralom eszményében megtestesülő ideológiájával áll szemben. Amennyiben viszont elfogadjuk, hogy a jog praxisában ennek az ideológiának konstitutív szerepe van (márpedig van), akkor ez arra világít rá, hogy az elbeszélő mozzanatok tekintetében nem a narratív jogtudomány, hanem maga a jog − bármely eleme − ellentmondásos. Másrészt: a jog inherens narrativitásának állítása deskriptív kijelentés. Míg a narratívák moralitásának − mert végső soron erről van szó − a joggal szemben álló tételezése már a normatív propozíciók világába vezet, s ezek külön tarthatóak, feloldva így a látszólagos ellentmondást.” [176]

A narratív jogtudomány, egyrészt „a kortárs amerikai jogi kultúra […] törésvonalainak feltérképezésére tesz kísérletet […]”, másrészt megpróbál „hangot adni” a marginalizálódott társadalmi csoportok tagjainak jogról szóló történeteinek, előmozdítva e csoportok politikai és jogi emancipációját. A szerző jelentős szociológiai anyagra támaszkodva mutatja be, hogy az amerikai jogi oktatásban az etnikai törésvonalak milyen szívósan tartják magukat, s ennyiben igazoltak e törekvések. (Itt megint önkéntelenül is felvetődik az olvasóban, hogy a magyar jogtudomány vajon mikor kíván majd olyan kérdésekkel komolyan szembenézni, hogy a joghallgatók és a jogi oktatók között milyen arányban szerepelnek cigányok – vagy ha úgy tetszik: romák?)

Ugyanakkor a jelölt rávilágít a narratív juriszprudencia módszertani nehézségeire is: „egyrészt az alkalmazott narratívák érvényességének (hitelességének, megbízhatóságának)” problémájára, másrészt “a jogelméleti írások minősége megítélésének lehetséges mércéit illetően.” [208] E problémákra a “narratív jogtudomány számára egyetlen kiút lehetséges jó megoldásként: a narratívák alkalmazásának kétségkívül meglévő pozitívumai kizárólag a konvencionális [jogelméleti] kritériumokat is kielégítő ‘analitikus komponens’ mellet érvényesülhetnek […].” [209]

A dolgozatot a jelölt kutatásait összegző magyar és angol nyelvű összefoglalás egészíti ki, valami részletes irodalomjegyzék.

A jelölt dolgozatában impozáns mennyiségű külföldi és hazai jogelméleti, jogszociológiai, irodalomelméleti, filozófiai és más társadalomtudományi területek irodalmának feldolgozása révén ad plasztikus képet a kortárs jogelmélet „Jog és irodalom” névvel fémjelzett irányzatáról, különös tekintettel a „narratív jogtudomány” törekvéseire. A jelölt interdiszciplináris kutatásokra, a vizsgálati módszerek komplex összekapcsolására támaszkodva nem csak bemutatja, és alkotó módon elemzi, hanem több vonatkozásban önálló meglátásokkal, kutatási eredményekkel járul hozzá a magyar jogelméletben eddig szinte terra incognita-nak számító elméleti irányzathoz.

Külön figyelmet érdemel a dolgozat stílusa. A szerző a magyar jogelméletben szokatlan, új hangon szólal meg, ami sokkal inkább „hajaz” a kortárs posztmodern prózára – különösen az Eszterházy Péterére, miként arra maga a jelölt is utal –, mint a tudományos értekezéseink szokványos száraz stílusára. A gondolatfolyamszerű, szabad asszociációkkal átszőtt szövegnek érdekes módon az élőbeszédhez igazodó ritmusa van, ami az olvasóban a gondolatmenet mozgásától független várakozásokat kelt. Mintha nem egy monológot hallgatnánk (mint általában a tudományos értekezésekben), hanem egy dialógus egyik beszélőjének szavait – ezért kíváncsiak leszünk az el nem hangzott, ki nem mondott vagy „meghallani elmulasztott” kérdésekre és válaszokra: vagyis a párbeszéd másik résztvevőjének hangjára, aki akár mi magunk is lehetünk. A szerzőnek az a törekvése, hogy a jogelméleti szöveget esztétikai szintre emelje, összhangban áll a narratív megközelítés, illetve általában a „Jog és irodalom” programjában rejlő legnagyobb kihívással: nem elég elméletileg felismerni a jogi vagy jogtudományi szövegek esztétikai értékének fontosságát, valóban jó szövegeket kellene írniuk, s éppen azoknak, aki erre az elméleti belátásra jutottak. Esztétikailag értékes szövegek írása azonban – valljuk meg őszintén – részben másfajta tehetséget és erőfeszítést igényel, mint a puszta elméleti belátáshoz való eljutás.

Összefoglalva véleményemet, a dolgozat messzemenően megfelel a PhD. értekezésekkel szemben állított tartalmi és formai követelményeknek, kétségtelenné teszi, hogy a jelölt kiválóan alkalmas önálló tudományos kutatómunka végzésére, ezért javaslom, hogy az értekezést a Kar Doktori Tanácsa fogadja el a PhD. fokozat jelölt számára való odaítélésének alapjául.