Téglásy Péter

Az állatforgalommal kapcsolatos szerződések és a kellékszavatosság összefüggései

 

 

            A mezőgazdasági termékforgalom jelentős hányadát teszik ki az élőállatok elidegenítését célzó ügyletek. Mint az egyéb tulajdon-átruházással járó szerződéseknél, természetesen az ilyen ügyleteknél is érvényesülnek a kellékszavatosságra vonatkozó szabályok.

 

            Ez egyúttal rendszerint sajátos módon történik, mégpedig a szerződés tárgyát képező sajátos dolgok, vagyis az élő állatok, mint folyamatos változásban lévő és a dolgok többi válfajától jelentősen eltérő, speciális tulajdonságokkal rendelkező létezők jellemzőire tekintettel. Ezen sajátosságokat érzékelve, már a jogfejlődés korai időszakában egyes jogrendszerek speciális szabályokat állapítottak meg az állatforgalmi ügyleteknél érvényesülő kellékszavatosság tekintetében.

 

 

            Az állatforgalmi kellékszavatosság szabályozási rendszerei

 

            Az állatszavatosság szabályozása tekintetében történetileg három szabályozási mód alakult ki.[1] A legrégebbi gyökerekkel az ún. római jogi rendszer rendelkezik, amely – amint arra elnevezése is utal – a római magánjog szabályozásának alapjain alakult ki.

 

 

            Az ún. római jogi rendszer

 

            A római jogi rendszer értelmében az eladó egységes ideig szavatol az állatnak az átadáskor is meglévő minden olyan lényeges és rejtett hibájáért, amely az állat értékét vagy használhatóságát jelentősen csökkenti, vagy megszünteti, illetve kizárja, továbbá az állatnak a dolog természete szerint feltételezhető, vagy a szerződésben kifejezetten kikötött tulajdonságainak hiányáért.

 

            A római jogi rendszerben a bizonyítás a vevőt terheli, aki minden esetben bizonyítani tartozik azt, hogy a hiba lényeges és rejtett, valamint, hogy a kárveszély átszállásakor is megvolt az állatban.

 

            Az ezt a szabályozási módot követő szabályozásokban a szavatossági idő tipikusan hat hónap.[2]

 

            A római jogi rendszer a legnagyobb mértékben tesz eleget a vevő érdekei védelmének, ami mindenképpen méltányos, arra tekintettel, hogy a megvásárolt állatnak, amelyet a vevő joggal vélt egészségesnek, és amelyért – erre tekintettel – a megfelelő ellenszolgáltatást nyújtotta, a benne rejlő hibára tekintettel jelentősen csökken az értéke, illetve használhatósága.

 

            Elviekben ugyan az eladó jóhiszeműsége is fennállhat, hiszen az állatban rejlő hibát esetleg ő maga sem ismeri, de az ilyen esetek a gyakorlatban ritkák.[3]

 

            Ennek ellenére a vevő érdekeinek megfelelő védelme céljából figyelembe kell venni azt is, hogy az eladónak több lehetősége van állata egészségi állapotáról meggyőződnie, mint a vevőnek, és ha ezt mégsem tette meg, akkor indokolt, hogy a kár őt, és ne a vevőt érje, aki egyébként is nagymértékben az eladó tájékoztatására kénytelen támaszkodni az állat állapota tekintetében, és aki – erre tekintettel is – nagyobb védelemre szorul.

 

            A vevő fokozott védelmének némi ellentételezéseként a római jogi rendszer a vevőt kötelezi annak bizonyítására, hogy a hiba valóban megvan az állatban, hogy az már a vétel idején is hibás volt, valamint, hogy a hiba rejtett és lényeges, vagyis az állat értékét jelentősen csökkenti.

 

 

            A német jogi rendszer

 

            Az állatszavatossági rendszerek másik alaptípusa, a germán szokásjogi előzményekkel is rendelkező, de a középkori német városi jogok talaján kifejlődött ún. német jogi rendszer legjellemzőbb összetevője az, hogy az eladó szavatossági felelőssége csak külön meghatározott hibákért (ún. szavatossági főhibák) áll fenn, és azokért is csak akkor, ha azok valamelyikét a vevő a hibánként megszabott határidőn (vélelmi időn) belül ismeri fel.

 

            Ezen elv alapja az a vélelem, hogy ilyen esetekben a hiba már az átadáskor megvolt az állatban, így a vevőnek ezt nem kell bizonyítania, ugyanakkor az eladó – ellenbizonyítással élve – azt megdöntheti.[4]

 

            A német jogi rendszer a szavatossági kötelezettség jelentős korlátozásával az eladó részére kedvezőbb helyzetet biztosít, amit a vevő vonatkozásában azzal ellentételez, hogy a bizonyítási teher egy része alól a fenti vélelmekkel felmenti.

 

            A német jogi rendszer szerinti vélelem lényegesen javítja a vevő helyzetét, azáltal, hogy felmenti a költséges és körülményes, helyenként pedig nem is elvégezhető bizonyításra vonatkozó kötelezettség alól. Ez hatásosan védi a vevői érdekeket olyan betegségek fennforgása esetén, amelyek az adott jogrendszer szerint törvényes főhibáknak minősülnek, ugyanakkor nem szolgálhat megfelelő eszközként ilyennek nem minősülő hiányosságoknál, hacsak a szerződésben külön kikötéssel nem terjesztették ki ezekre is a szavatosságot. Ennek hiányában a bekövetkező kárt a vevő kénytelen viselni.

 

            A szavatossági főhibának minősülő állatbetegségek körének lehető legszélesebbé tétele lényegében a római jogi rendszer alapelvének, vagyis a korlátlan szavatosságnak az érvényre juttatásával járna, a vélelmek miatt azonban a vevő részére sokkal előnyösebb helyzetet biztosítana.

 

            A német jogi rendszer legfőbb előnyeként annak gyorsasága és egyszerűsége jelentkezik, azonban adott esetben méltánytalan eredményre vezethet, különösen a vevő tekintetében.

 

           

            A vegyes jogi rendszer

 

            Az állatforgalmi szavatosság szabályozásának harmadik lehetséges típusát az ún. vegyes jogi rendszer képezi, amely tulajdonképpen a római jogi rendszer és a német jogi rendszer bizonyos elemeinek társításával a két “vegytiszta” rendszert egyesíti magában.

 

            A vegyes jogi rendszert követő szabályozások szerint az eladónak egységesen meghatározott ideig kell szavatolnia az állat minden olyan lényeges és rejtett hibájáért, amelynek a kárveszély átszállásakori meglétét a vevő bizonyítani tudja, e körön belül ugyanakkor érvényesül a taxatíve felsorolt legfontosabb szavatossági hibák, az ún. szavatossági főhibák német jogi rendszerben ismert megkülönböztetése is. Ha a főhibák valamelyike az arra megállapított vélelmi időn belül jelentkezik, akkor az a vélelem érvényesül, amely szerint az állat már az átadáskor hibás volt.

 

            A vegyes jogi rendszer szerint a szavatossági idő mind a főhibákra, mind az egyéb hibákra egységes, a vevő pedig rendszerint csak a szerződés felbontását követelheti.

 

            A vegyes jogi rendszer tehát lényegében megegyezik a római jogi rendszerrel, azzal az eltéréssel, hogy a bizonyítás bizonyos esetekben a német jogi rendszer szerint egyszerűsítve van.       

 

           

            A kellékszavatosság, mint az állatforgalmi ügyletek összetevője

 

            A kellékszavatossági jogok megfelelő szabályozása elengedhetetlen feltétele az élőállatokkal folytatott kereskedelem biztonsága, illetve megbízhatósága érdekében, mind az eladó, mind a vevő szempontjaira tekintettel.

 

            Az eladónak egyrészt tudnia kell azt, hogy milyen mértékben kell szavatolnia eladni kívánt állatainak tulajdonságaiért, illetve hibáiért, hiányaiért. A vevőnek másrészt tisztában kell lennie azzal, hogy az eladóval szemben milyen követeléseket támaszthat, melyek azok a tulajdonságok, hiányosságok illetve hibák, amelyekért az eladó külön kikötés hiányában is szavatolni köteles, illetve melyek azok, amelyek tekintetében a szerződésben külön is nyilatkozni kell.

 

            Az állatforgalommal kapcsolatos kellékszavatossági szabályoknak az állattenyésztés szempontjából is jelentős hatásuk van. Amennyiben ugyanis az adott állattenyésztő tudatában van annak, hogy az általa tenyésztett állat bizonyos hibái a vevőt az adás-vételi szerződés felbontására jogosítják, tehát ilyen hibák esetén az állatot legfeljebb csökkentett áron értékesítheti, ez a tenyésztőt a hibák előfordulásának csökkentésére, és így a tenyésztés színvonalának emelésére fogja sarkallni.[5]

 

            Az állatforgalmi ügyletek egyik speciális formáját képezik azok az esetek, amikor egyidejűleg több állat képezi a szerződés tárgyát. A valamelyik egyedben lappangó megbetegedés ugyanis könnyen átterjedhet a többi állatra – esetleg még más állattartók állományára is – amikor az egyes tulajdonosokat ért kár megállapítása az esetlegesen foganatosított állategészségügyi járványügyi intézkedések miatt még bonyolultabb is lehet.           

           

A nyugati jogrendszerek élelmiszerjogának – mindenekelőtt a közösségi jogharmonizáció vívmányaira tekintettel jelentkező – legújabb fejlődési tendenciája fényében az állatszavatosságra vonatkozó szabályok lényegében új értelmet nyernek, vagy legalábbis bizonyos mértékben előtérbe kerülnek. Az Európai Közösségben az élelmiszerlánc tekintetében irányadó “termőföldtől az asztalig” (”from farm to table”) elv alapján az állatszavatossági előírások jelentősége mindenképpen nő.

 

 

            Az állatforgalmi ügyletek sajátosságai, mint a kellékszavatosság speciális szabályozását megalapozó körülmények

 

            Az állatok tulajdonjogának elidegenítését célzó jogügyletek alapvető sajátosságát – azon specialitásokon felül, amelyek mint a mezőgazdasági termékértékesítés egyik lebonyolítási formájaként, a mezőgazdasági termelés természeti és szervezeti sajátosságaiból fakadóan eleve jellemzik az ilyen szerződéseket – az azokban szereplő szolgáltatások közvetett tárgya, vagyis az élő állat, mint dolog szolgáltatása adja.

 

            A kellékszavatosság alapján – a Ptk. 305. §-ának (2) bekezdése értelmében – a kötelezett felel (szavatol) azért, hogy a szolgáltatott dologban – vagyis jelen esetben az adott állatban – a teljesítéskor megvannak a törvényben és a szerződésben meghatározott tulajdonságok.

 

            Élőállatok szolgáltatásakor a történetileg, állatszavatossági rendszerenként, illetve jogrendszerenként helyenként kisebb-nagyobb mértékben speciális kellékszavatossági szabályozást nem az állatnak, mint különös dolognak a dologi jog hagyományos rendszerébe illesztésének elméleti nehézségei indokolják, hanem azon fizikális körülmények, amelyek az állatok élőlény jellegéből adódnak.

 

            Ennek az élőlény-mivoltnak az a velejárója, amelynek alapján már a római jogban külön szabályokat állapítottak meg e tekintetben az állatforgalmi ügyletekre, nem más, mint az a körülmény, hogy az állat, egyrészt mint élőlény, folytonos átalakulásban van, másrészt különféle, és adott esetben nagyon súlyos következményekkel járó megbetegedések, illetve fertőzések alanya és egyúttal közvetítője lehet.

 

            Az ilyen állatbetegségek tulajdonságaira, illetve az állatok élettani sajátosságaira tekintettel a kellékhibaként jelentkező megbetegedések kialakulásának időpontja kétséget kizáró pontossággal napjaink állatorvostudományának fejlettsége mellett sem állapítható meg, és még inkább így volt ez az állatkereskedelem korai időszakában, amikor az állatforgalmi szavatosság külön szabályozásának gyökerei a joggyakorlatban formálódni kezdtek.

 

            Az állat megbetegedése – átmenetileg vagy tartósan – jelentős mértékben csökkentheti a vett állat értékét, sőt, amennyiben elhulláshoz vezet, lényegében meg is szüntetheti azt.[6] Ezáltal a vevő – esetleg egészen akaratán és érdekkörén kívül eső körülmények folytán – számottevő károsodást szenvedhet el.

 

            A fertőző betegségek rendszerint csak bizonyos lappangási idő elteltével nyilvánulnak meg észlelhető tünetek formájában, amely időszak alatt az állat még egészségesnek látszik, annak ellenére, hogy a betegség csíráját már magában rejti.

 

            A speciális állatszavatossági előírások kialakulásának első időszakában – a különleges szavatossági szabályok létrejöttének okaként – a biológiai körülmények mellett hasonló súllyal esett a számításba az a körülmény, hogy a mezőgazdaság kezdeteitől egészen a XX. század első feléig a mezőgazdasági termelő tevékenység elsődlegesen – kezdetben a rabszolgamunka mellett, később anélkül – az állati erő igénybevételén alapult.

 

            Az állatforgalmi szavatossági előírások tekintetében specialitásként jelentkezik még azok erőteljes természettudományos kötődése, ezen belül is a mindenkori állatorvostudomány fejlettségi szintjével való kapcsolat. Az állatorvostudomány, illetve a széles értelemben vett “állatgyógyászat” eredményei helyenként olyan jelentős mértékben befolyásolják az állatszavatosság szabályozásának kialakítását, hogy – a túlzott leegyszerűsítés veszélyének elkerülése mellett – az egyes állatszavatossági rendszerek kialakulásában, valamint térnyerésében és visszaszorulásában is nagy szerepet tulajdoníthatunk azoknak.

 

            A német és a vegyes jogi rendszer szerinti törvényes főhibák, illetve az azok tekintetében megállapított vélelmi idők például mindenekelőtt annak a körülménynek köszönhették létüket, hogy az egyes megbetegedések kialakulása pontos időpontjának meghatározására a korabeli viszonyok között meglehetősen szűk körben volt lehetőség.

 

            Az állatorvostudomány fejlődésével a római jogi rendszer egyre tökéletesedett, azzal összefüggésben, hogy a betegségek megállapítása mind biztosabbá vált. Mindez egyúttal a német jogi rendszer bizonyos visszaszorulásával is járt, ugyanis az az állatorvostudomány változásához időről-időre alkalmazkodni kényszerült.[7]

 

Az állatforgalmi ügyletek – és így az állatszavatosság szabályai is – az állatorvostudomány mindenkori állása mellett – és egyúttal arra is tekintettel – szoros összefüggésben állnak az állategészségügyi szabályokkal, mindenekelőtt az élőállatok forgalmazására vonatkozó joganyaggal, illetve az ilyen ügyleteket lebonyolító szerződések bizonyos fogalmi elemeit rendező – elsősorban az egyes állatbetegségek elleni védekezés körében kiadott – jogszabályokkal, például valamely állatállománynak, illetve -egyednek az adott betegség elleni mentessége feltételeinek jogszabályi meghatározásával, továbbá az állatok szállítására vonatkozó jogszabályi előírásokkal. Az állategészségügyi joganyag mellett jelentőséggel bírnak még az állattenyésztési jog egyes intézményei, elsősorban az állatok nyilvántartásával és azonosításával kapcsolatos előírások.

 

            Az állatszavatosságra vonatkozó különös joggyakorlat, illetve szabályozás kialakulásának irányában hatottak az állatforgalmi ügyletek megkötésének sajátos körülményei is, mint például azok időben és földrajzilag koncentrált volta, ami az olyan rendszeres vásárok, illetve piacok formájában jelentkezett, ahol az állatok adás-vétele az adott helyre jellemző partikuláris szokások, illetve az adott termékcsoportra jellemző kereskedelmi szokványok, usance-ok figyelembe vétele mellett zajlott.[8]

 

            Az állatforgalmi ügyletek sajátosságaként jelentkezik az a körülmény is, hogy az ilyen szerződéseknél gyakran nagy jelentőséggel bírnak az állatok olyan, egyébként önmagukban nem számottevő tulajdonságai is, mint a szín, a származás (elsősorban tenyészállatoknál), az idomítottság foka és jellege, több állatnál azok összeillősége (főleg mezőgazdasági haszonállatoknál).[9]

 

Sajátosan alakul az állatforgalmi ügyleteknél az eladótól és a vevőtől a szerződéskötés során elvárható magatartás jellege is. Az eladónak természetesen az adott helyzetben általában elvárható módon kell eljárnia, amibe beletartozik az is, hogy a vevőt a dolog lényeges tulajdonságairól, és a dologgal kapcsolatos fontos körülményekről tájékoztassa. Állat elidegenítésekor lényeges tulajdonságként rendszerint a rendeltetésszerű használhatóságot befolyásoló valamely hiba, tulajdonság, hiány, az előzetes tartás körülményei, valamely fertőzöttségtől mentesség stb. jelentkezik.[10]

 

            A vevő részéről általában elvárható, hogy egyértelműen nyilatkozzon az adott ügylet céljáról, amelynek, illetve az ahhoz kapcsolódó tulajdonságoknak a szerződésben történő kikötése szempontjából megfelelő szakember (állatorvos, agrármérnök) előzetes szaktanácsadása adott esetben elengedhetetlen.[11]  

 

 

Az állatszavatosságra vonatkozó szabályok a magyar jogban

Az állatforgalmi szavatosság szabályozása a Ptk. elfogadását megelőző időszakban

 

            A klasszikus magyar magánjogban az állatforgalmi szavatosság szabályait – ezirányú külön törvényi szabályozás hiányában – az 1811. évi Osztrák Polgári Törvénykönyv vonatkozó rendelkezéseinek alapulvételével a gyakorlat alakította ki. Az Optk. a vegyes jogi rendszer egyik legjelentősebb képviselője volt, így a magyar joggyakorlat is a vegyes jogi rendszer megoldásait vette át.[12]

 

            Az állatforgalommal kapcsolatos szavatosság szabályozása tekintetében egyes külön törvények is jelentőséggel bírtak, így az 1875. évi XXXVII. törvénycikkel kihirdetett Kereskedelmi Törvény, amelynek kellékszavatosságra vonatkozó rendelkezéseit az állatok vonatkozásában kötött adás-vételekre is alkalmazni kellett, amennyiben az ügylet egyébként kereskedelmi ügyletnek minősült. Ezek a szabályok ugyanakkor nem tartalmaztak speciális elemeket a más dolgok tekintetében érvényes kellékszavatossághoz képest.

 

            Szintén jelentős szerepe volt az állatforgalmi szavatosság szempontjából a XIX. század végére egyre kiterjedtebbé váló állategészségügyi joganyagnak, mindenekelőtt az állategészségügy rendezéséről szóló 1888. évi VII. törvénycikknek.

 

            A forgalmi élet biztonsága ugyanakkor – leginkább a bírói gyakorlat helyenkénti önellentmondásai, illetve az állatkereskedelem fellendülése miatt – már a XIX. század utolsó harmadától egyre inkább igényelte az állatszavatosság egységes elvek alapján történő, külön jogszabályban megjelenő szabályozását. Erre azonban csak az I. világháborút követő időszakban került sor, az állatforgalmi szavatosságról szóló 1923. évi X. törvénycikk (Ászt.) elfogadásával.

 

            Az Ászt. a korábbi joggyakorlattal összhangban a vegyes jogi rendszer alapján állt, és az ilyen rendszert követő szabályozásokhoz hasonlóan a szavatossági főhibák és az azokra vonatkozó vélelmi idők megállapítását külön jogszabályra, az állatok szavatossági főhibáinak és a főhibákra vonatkozó vélelmi időszakoknak megállapításáról szóló 1394/1923. M. E. számú rendeletre utalta.

 

            Az Ászt. és végrehajtási rendelete több mint három évtizedig szabályozta az állatforgalmi szavatosságot, de az 1950-es évekre a lezajlott társadalmi-gazdasági változások, illetve az állatorvostudomány fejlődése miatt kérdésessé vált, hogy az 1923. évi X. törvénycikk mennyiben alkalmas az állatszavatossággal kapcsolatos kérdések megfelelő rendezésére.

 

A mezőgazdaság szocialista típusú átszervezése az állattartás-állattenyésztés, illetve az állatforgalmazás területén is jelentős változásokkal járt, amelynek eredményeként az állatforgalmazási ügyletek súlypontja az állampolgárok egymás közti viszonyainak területéről fokozatosan az ún. szocialista szektor, vagyis a szocialista szervezetek – jellemzően termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, állami vállalatok – tevékenységi területére helyeződött át.[13]

 

Az 1950-es évek második felében az állatforgalmi ügyleteknél a vágóállatok 90 százaléka tekintetében – de még az egyéb gazdasági haszonállatokra vonatkozó ügyleteknél is 50 százalékos arányban – az állam szerepelt vevőként.[14] Az állatkereskedelem átstruktúrálódásának eredményeként az állatszavatossági ügyek, illetve jogviták jellege is megváltozott. Korábban a szabályozás – és konkrétan a vevő érdekeit előnyben részesítő megoldások – egyik fontos összetevőjét képezte a vevők védelme a rosszhiszeműen hibás állatot szolgáltató, tipikusan vidéki vásárokban tevékenykedő “kupecek” ellen. Az állatforgalom súlypontjának áthelyeződése miatt az ilyen magatartásokkal szembeni védelem jelentősége csökkent, annak helyébe a szocialista állattenyésztés, illetve élelmiszeripar érdekei léptek.

 

Az állam részéről felvásárlóként – legalábbis a vágóállatok tekintetében – tipikusan az egyes állatforgalmi vállalatok jelentkeztek, ugyanis a közüzemek részére vágóállatot kizárólag ezek a szervezetek szerezhettek be.[15]

 

Az állatforgalmi vállalat a felvásárolt állatokat nagy mennyiségben, rendszerint valamely, az ügyletkötés helyétől távol fekvő vágóhídra szállította. Az ilyen állatok tekintetében gyakoriak voltak az – állatok megjelölésével, illetve azonosíthatóságával is összefüggő – olyan problémák, amelyek az állatszavatossági szabályok alkalmazását tették szükségessé. Ugyanis például, ha a felvásárolt és nem sokkal ezt követően levágott állat húsát a vágóhídi állatorvos emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősítette, az állatforgalmi vállalat az eladó ellen ez alapján nyújtott be keresetet a szerződés felbontására, illetve a levágott állat felhasználható részeinek értéke és a kifizetett vételár közötti különbségre.[16] Ilyen ügyekben ugyanakkor az Ászt. által meghatározott, túlzottan rövid határidők mind az eladó, mind a vevő szempontjából adott esetben súlyos méltánytalansághoz vezethettek.

 

A gazdaság átalakulása mellett szintén jelentős tényezőként jelentkeztek az Ászt. szabályozásának megreformálása szempontjából az állatorvostudományban időközben bekövetkezett változások. Amint arra az Állatorvostudományi Főiskola Felülvéleményező Tanácsa is rámutatott[17], az Ászt. által követett vegyes jogi rendszer egyes alapvető elemei – szabályozási elvei – már nem voltak összhangban az állatorvostudomány aktuális állásával, sem pedig az állatorvosi szakértői gyakorlattal.

 

Így többek között az Ászt.-ben, illetve az 1394/1923. M. E. sz. rendeletben megállapított bizonyos határidők az állatorvostudomány szempontjából sem voltak már egyértelműen és meggyőzően indokolhatók. Például a rendelet a sertésorbánc esetében 3 napos vélelmi időt állapított meg, ugyanakkor az pl. túlhajtott, legyengült állatnál ennél rövidebb időn belül is kialakulhat. Az esetek jelentős részében egyébként az eladó nemcsak hogy élt az ellenbizonyítás lehetőségével, hanem sikeresen meg is döntötte a vélelmet, arra tekintettel, hogy az állatorvostudomány fejlődésének eredményeként lényegében az összes betegség esetében bizonyítani lehetett a jogszabály szerinti vélelmi időnél rövidebb kifejlődést.

 

Szintén problémaként jelentkezett az, hogy a rendeletben főhibaként nevesített betegségek jelentős része az 1950-es évekre elvesztette gyakorlati jelentőségét. Ehhez az egyes ilyen állatbetegségek elleni sikeres intézkedések mellett az is hozzájárult, hogy a főhibák egy része különböző, de az állat állapotát lényegében azonos irányban befolyásoló megbetegedéseknek a kereskedelmi gyakorlatban kialakult összefoglaló neve volt.[18] Így – többek között ennek eredményeként is – a gyakorlatban a főhibák és az összes többi hiba (mellékhiba) közötti megkülönböztetés elvesztette jelentőségét.

 

 

Az állatszavatosság szabályozása a Ptk. eredeti szövegében

 

A Polgári Törvénykönyv tervezete eredeti formájában az állatszavatosság tekintetében nem tartalmazott külön szabályokat, 282. §-a ugyanis a szavatosság Ptk.-beli szabályait csak annyiban rendelte alkalmazni, amennyiben más jogszabály eltérő rendelkezést nem tartalmaz. Ezzel lényegében – miután az Ászt. és az 1394/1923. M. E. sz. rendelet az állatszavatosság kérdéseit részletesen szabályozta – a Ptk. szabályait az állatszavatosság tekintetében nem lehetett volna alkalmazni.

     

A Polgári Törvénykönyv előkészítése során végül azonban az a nézet kerekedett felül, amelyik az állatszavatosság szabályozásának Ptk.-ba helyezését megfelelőbbnek tartotta. Ezt az álláspontot támasztotta alá az a jogszabályszerkesztési megfontolás is, hogy az Ászt. – arra tekintettel, hogy megalkotása idején hatályos egységes magánjogi törvénykönyv nem volt – számos olyan általános szabályt is tartalmazott, amelyet az új Ptk.-ba is beépíteni kívántak, ami egyrészt nem kívánatos párhuzamos szabályozáshoz, másrészt a gyakorlat oldaláról pedig az amúgy is bonyolult állatszavatossági szabályozás további összetettségéhez vezetett volna.

 

A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény 1960. május 1-jei hatálybalépésével tehát megszűnt az állatforgalmi szavatosság külön törvénnyel történő szabályozása, az 1923. évi X. törvénycikk és az 1394/1923. M. E. sz. rendelet helyébe az új polgári jogi kódex vonatkozó szabályai léptek.

 

Az állatszavatosság jogintézménye volt éppen az egyik olyan terület, amelynek szabályozása az új Ptk. hatálybalépésével a legjelentősebb mértékben változott.[19] A klasszikus magyar magánjogban töretlenül érvényesülő vegyes jogi rendszer helyett az új Ptk. a római jogi rendszerre tért át, amivel az állatszavatosság szabályozása nagyon jelentős mértékben leegyszerűsödött.

 

A Ptk. az állatforgalmi szavatosságot az adás-vétel szabályai között – a kellékszavatosság különös nemeként, “állatszavatosság” elnevezéssel – a 383. §-tól a 385. §-ig terjedő szakaszokban szabályozta.

 

Az állatszavatosság szabályait továbbra is csak bizonyos haszonállatok adás-vételekor lehetett alkalmazni, amelyek körét a Ptk. hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet 61. §-ának (1) bekezdése tartalmazta, az Ászt. korábbi tárgyi hatályával megegyezően. Ebbe a körbe a ló, szamár, öszvér, szarvasmarha, bivaly, juh, kecske és sertés tartozott.

 

Az egyszerűsítés jegyében az állatszavatosság szabályait csak az állat beteg vagy fertőzött volta esetén lehetett alkalmazni, az egyéb szavatossági hibák esetén a kellékszavatosság általános szabályai voltak irányadók.

 

Így olyan esetekben, amikor az állat a szerződésben kikötött valamely tulajdonsággal nem rendelkezett – például az eladott tehén a szerződésben kilátásba helyezett mennyiségnél kevesebb tejet adott – a Ptk. általános kellékszavatossági előírásait kellett alkalmazni.[20] A gyakorlatban adott esetben problémaként jelentkezett ugyanakkor egyes tünetek megítélése, például a lovaknál a korábbi állatorvosi gyakorlatban csökönyösség néven illetett tünetegyüttes, amely egyrészt a munkaképesség csökkenésével az esetlegesen kikötött tulajdonság hiányát eredményezte, másrészt a korábbi gyakorlat szerint külön betegségcsoportnak is minősült.  

 

A római jogi rendszernek megfelelően a Ptk. természetesen nem tett különbséget főhibák és egyéb hibák között, az állatszavatosság szabályait az eladott állat bármilyen betegsége vagy fertőzöttsége esetén alkalmazni kellett. Feltétele volt ugyanakkor ennek az, hogy az állat az átadáskor beteg vagy fertőzőtt legyen.

 

A szabályozás kódex-jellegének megfelelően csak az állatszavatosság speciális rendezést igénylő kérdéseit emelte ki a törvény az állatszavatosságról szóló szakaszaiban, amelyeket a Polgári Törvénykönyv egészébe helyezve, annak többi rendelkezésére figyelemmel kellett alkalmazni.

 

Állatszavatossági jogokként az új szabályozás szerint a vevő a szerződés felbontását, fajlagos szolgáltatás esetén pedig a kicserélést is választhatta. A római jogi rendszernek megfelelően – de a magyarországi szabályozásban új elemként – lehetőség volt a vételér megfelelő csökkentésére, de – némiképp a vegyes rendszer hagyományaival való kompromisszumként – azt a vevő kifejezetten nem kérhette, csak a bíróság rendelhette el, abban az esetben, ha a vevő a szerződés felbontását kérte.

 

Az állatszavatossági jogok érvényesítését – a kellékszavatosság többi esetéhez képest, az egyes állatbetegségek lappangási idejére tekintettel – rövidebb határidőhöz kötötte a törvény, ugyanis a vevő az eladót a hiba felismerésétől számított nyolc napon belül köteles volt a hibáról értesíteni, ha pedig az eladó szavatossági igényét nem elégítette ki, azt csak hatvan napon belül érvényesíthette keresettel.

 

A korábbi állatforgalmi szavatossági szabályokkal ellentétben, amelyeket csak állatok adás-vétele és cseréje esetén lehetett alkalmazni, a Ptk. speciális állatszavatossági rendelkezései minden olyan más szerződés tekintetében is irányadóak voltak, amely állat tulajdonjogának átszállását eredményezte.

 

Ennek a szabálynak – az adás-vétel, illetve a csere indokolatlan ilyen irányú privilegizálásának megszüntetése mellett – különösen a mezőgazdasági termékforgalom lebonyolítására szolgáló szerződési rendszer átalakulására tekintettel[21] volt nagy jelentősége.

 

A hagyományos adás-vételi ügyletek mellett, illetve helyett ugyanis – az 1950-es évek kötelező beadási rendszerének megszűnésével párhuzamosan – egyre nagyobb szerepet kaptak az ún. termelési és terményértékesítési szerződések.[22] A termelési szerződések egyik válfaját az állatnevelési illetve hizlalási szerződések képezték, amelyek szintén az állat tulajdonjogának átszállását eredményezték.

 

A bírói gyakorlat ugyanakkor korántsem volt egységesnek nevezhető a tekintetben, hogy az állatszavatosság szabályait az állat tulajdonjogának nem adás-vételi, hanem egyéb szerződéssel történő átruházásának eseteire is alkalmazni kívánta volna.

 

A gyakorlati élet jogalkalmazási problémáira is tekintettel a Legfelsőbb Bíróság PK 56. számú állásfoglalásában leszögezte, hogy a Ptk. 383-385. §-ai szerinti szavatossági szabályokat állat tulajdonjogának bármilyen visszterhes átruházásánál irányadónak kell tekinteni.

 

A korábbi bírói gyakorlatban kialakult szabállyal összhangban a Ptk. külön is nevesítette azt az esetet, amikor egy egész nyájat, vagy egyébként több állatot, mint együvé tartozót adtak el, és valamelyik egyed betegnek, illetve fertőzöttnek bizonyult. Ilyenkor a Ptk. a szerződés felbontásának lehetőségét az egészséges állatokra is kiterjesztette, de azzal a feltétellel, hogy az állatok különválasztása ellenkezne valamelyik fél érdekével.[23]  

 

 

Az állatszavatosság a Ptk. hatályos rendszerében

 

A Polgári Törvénykönyv 1977. évi novellája az állatszavatosság szabályozását gyökeresen átalakította, alapjaiban megváltoztatva az állatforgalmi ügyletekkel kapcsolatos kellékszavatosság szabályait.

 

A Ptk. módosításával az állatszavatosság szabályozása olyan jelentős mértékben leegyszerűsödött, hogy arra – a 311. § (2) bekezdése szerinti azon szabályon kívül, amely az elévülési időt olyan szerződésnél, amely állat szolgáltatására irányul, hatvan napban határozza meg – speciális szabályokat nem is állapít meg a törvény, az ilyen esetekre a hibás teljesítésre vonatkozó általános szabályokat rendeli alkalmazni.

 

A szabályozásnak ez az egyszerűsítése lényegében az állatszavatosság, mint a kellékszavatosság különös nemeként létező jogintézmény megszűnéseként is értékelhető. A módosított Ptk. az “állatszavatosság” kifejezést nem alkalmazza, és kétséges, hogy az eltérő elévülési idő megállapítása mennyiben alkalmas önálló jogintézménykénti kezelésére. Mindenesetre az bizonyos, hogy az általa érintett dolgok, vagyis az állatok speciális jellemzői alapján – legalábbis ezen munka keretei között – állatszavatosságról, mint elkülönülő jogintézményről ebben az értelemben beszélhetünk.[24] 

 

A Ptk. módosításáról és egységes szövegéről szóló 1977. évi IV. törvény a kellékszavatosságra vonatkozó rendelkezéseket a szerződés általános szabályai közé helyezte át, ezzel is egyértelművé téve azt, hogy ezen szabályokat nemcsak az adás-vétel, hanem az egyéb tulajdon-átruházással járó szerződések tekintetében is alkalmazni kell. E körben – témánk szempontjából jelentősként – mindenekelőtt a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés, a szállítási szerződés és a bizományi szerződés említendő.[25]

 

A mezőgazdasági termékforgalom lebonyolítására szolgáló egyes szerződésfajták többszintű jogszabályi rendezésére[26] tekintettel az állatszavatosság szabályozása szempontjából a Ptk. mellett a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés és a szállítási szerződés egyes kérdéseit szabályozó külön rendeletek – a 14/1978. (III. 1.) MT r. és a 7/1978. (II. 1.) MT r. – bizonyos előírásai is érvényesültek.[27]

 

A korábbi szabályokhoz képest a Ptk. nemcsak bizonyos gazdasági haszonállatfajok tekintetében, hanem valamennyi állatfaj egyedeire vonatkozóan rendeli alkalmazni – az ugyan csak az elévülési idő tekintetében, de mégis – speciális kellékszavatossági szabályokat.

 

A Ptk. eredeti szövege még csak bizonyos állatfajok adás-vétele tekintetében állapított meg külön szabályokat. Ez a megkülönböztetés az állatforgalmi szavatosság történeti fejlődésének fényében indokolt volt, hiszen a gyakorlatban lényegében kizárólag ezen haszonállatfajok tekintetében merültek fel tömegesen olyan ügyletek, amelyek speciális rendezést igényeltek.

 

Természetesen az állatforgalmi szavatosság által nem érintett állatfajok tekintetében korábban is érvényesíthetők voltak szavatossági igények, de ezek szabályozása – mivel a kellékszavatosság általános szabályain alapult – nem volt tekintettel az állatok fizikai sajátosságaira.

 

A Ptk. hatályos szövege ezt a fenti, az egyes állatfajok közötti –már nehezen tartható – megkülönböztetést megszüntette, ami napjainkban például bizonyos rendszerint kedvtelésből tartott és jelentős anyagi értéket képviselő egzotikus állatok kereskedelmének megélénkülésére tekintettel különösen helyeselhető.

 

A Ptk. módosított szövege a korábbi szabályoktól eltérően nem rendelkezik külön azon esetekről, amikor több állatot együvé tartozóként, illetve egy egész nyájként idegenítenek el.

 

Az évszázados joggyakorlatban kialakult azon megoldás, amely szerint ilyen esetekben a szerződés felbontására a szavatossági hibában szenvedő állaton, illetve állatokon kívül a többi állat tekintetében is lehetőség van, amennyiben az állatok különválasztása ellenkeznék a vevő vagy az eladó érdekével, a Ptk. más szabályaira, mindenekelőtt a 317. § (2) bekezdésére tekintettel továbbra is érvényesül.

 

Az ilyen állatok átruházásában megnyilvánuló szolgáltatás jogilag oszthatatlannak minősül, amelynek eredményeként – a Ptk. fenti rendelkezése alapján – a szerződésszegés következményei az egész szerződésre beállnak.[28]         

 

            A 311. § (2) bekezdése a szavatossági jogérvényesítésre nyitva álló elévülési határidő tekintetében az általánostól eltérő rendelkezést tartalmaz.

 

            Ennek indoka – a hibás teljesítésből eredő jogok érvényesítésének határidejéről szóló I. számú Polgári Gazdasági Elvi Döntés V. pontjához fűzött indokolásban foglaltak szerint – az, hogy az ügylet tárgya élőlény.

 

            A teljesítéskor meglévő hibák így rövid idő alatt jelentkeznek, az idő múlásával pedig egyre nagyobb az esélye annak, hogy a szolgáltatott állatban már a teljesítést követően következik be valamely károsodás. Mindez az adott szerződésből származó jogvita során számos, elsősorban bizonyítási nehézséget eredményezhet.

 

            A Ptk. említett szakasza az állatok tekintetében érvényesülő szavatossággal kapcsolatban csak az elévülési határidőt illetően állapít meg speciális időtartamot. Ennek megfelelően tehát a jogvesztő határidő számítására az általános szabályok az irányadóak.

 

            A Ptk. 308. §-ának (2) bekezdése szerinti azon szabály, amelynek értelmében ha a jogosult igényét menthető okból nem tudja érvényesíteni, így különösen, ha a hiba – jellegénél vagy a dolog természeténél fogva – a főszabály szerinti hat hónapos határidőn belül nem volt felismerhető, szavatossági jogait a teljesítéstől számított egy évig, tartós használatra rendelt dolog esetében három évig érvényesítheti, – a szerződés tárgyára figyelemmel – értelmezési nehézséget eredményezhet a tekintetben, hogy az meddig tart.

 

            Az I. számú Polgári Gazdasági Elvi Döntés ezt a határidőt egy évben határozza meg.

 

            Ennek indokaként az elvi döntés egyrészt azt emeli ki, hogy az állat szolgáltatására irányuló szerződések sajátos jellegűek, annak eredményeként, hogy a szolgáltatás tárgya élőlény, amelynek a teljesítésekor már meglevő hibái, betegségei és egyéb fogyatékosságai általában rövid időn belül jelentkeznek és felismerhetők.

 

            Számításba jön ugyanakkor az a körülmény is, hogy a Ptk. – éppen az említett sajátosságokra tekintettel – az általában irányadó hat hónapos elévülési idő helyett csupán hatvannapos elévülési időt állapít meg az állatszavatossági igények érvényesítésére vonatkozólag.

 

            Hosszabb időtartam eltelte után annak bizonyítása, hogy a hiba már a teljesítéskor megvolt az állatban, szinte lehetetlen, figyelemmel arra is, hogy az állat betegsége vagy egyéb fogyatékossága könnyen előállhat a teljesítést követően jelentkező okok hatására is.

 

            Ezen körülményeknek az felel meg, ha az állatszavatossági igényt legfeljebb egy évig lehet érvényesíteni.

 

            Ez egyrészt nem ellentétes a vevő valóságos érdekeivel, ugyanakkor pedig mégis arra szorítja, hogy szavatossági jogának érvényesítésével túlzottan hosszú időn át ne késlekedjék.

 

            A szolgáltatás tárgyát képező állat hibája esetén tehát a vevő hatvannapos elévülési határidő alatt érvényesítheti szavatossági jogait. Ha azonban igényét menthető okból nem tudja érvényesíteni – így különösen ha az állat hibája hatvan napon belül nem volt felismerhető – szavatossági jogait a teljesítéstől számított egy éven túl már nem érvényesítheti.

 

 

Az állatszavatosság és az állategészségügyi joganyag összefüggései

           

            Az ügylet tárgyát képező állatnak – a kellékszavatosság szabályainak alkalmazását megalapozó –  hibáját a legtöbb esetben az állatnak valamely megbetegedése képezi. Ennek megfelelően az állatszavatosság érvényesülése tekintetében alapvető jelentőséggel bírnak egyes állategészségügyi jogszabályok, illetve az ilyen jogszabályok bizonyos rendelkezései.

 

            Az állategészségügyről szóló 1995. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Áeütv.) 3. §-ának (1) bekezdése általános elvként rögzíti azt, hogy az állatok forgalmazása során az állategészségügyi előírásokat érvényesíteni kell. Ezen szabállyal összhangban írja elő a 41/1997. (V. 28.) FM rendelettel kiadott Állategészségügyi Szabályzat (Ász.) azt, hogy forgalmazni kizárólag olyan egészséges állatot szabad, amely nem áll állategészségügyi korlátozó intézkedés hatálya alatt.[29]

 

Az Ász. állatforgalmazásra vonatkozó IV. Fejezetét az Európai Unióhoz történő csatlakozással hatályon kívül helyező jogszabály, az élőállatok forgalmazásának és szállításának állategészségügyi szabályairól szóló 87/2003. (VII. 24.) FVM rendelet a fenti általános szabálytól némileg eltérően, de alapvetően azzal megegyező tartalommal rendezi az élőállat-forgalmazás általános állategészségügyi feltételrendszerét.

 

A rendelet 4. §-ának (1) bekezdése szerint forgalmazni kizárólag a jogszabályokban meghatározott betegségektől mentes, betegség klinikai tüneteit nem mutató, egyértelműen azonosított állatot lehet. További feltétel, hogy az állat olyan tartási helyről származzon, amely nem áll állategészségügyi korlátozás alatt, illetve, hogy az állat az Európai Unió, illetve a Magyar Köztársaság területén közösségi egyetértéssel meghatározott betegségektől mentes állományból származzon.

 

Ugyanezen szakasz (2) bekezdése ugyanakkor lehetővé teszi a fenti feltételeknek nem teljes mértékben megfelelő – vagyis adott esetben a valamely jogszabályban meghatározott betegségben beteg – állat forgalmazását is az illetékes állategészségügyi és élelmiszer-ellenőrző állomás erre vonatkozó engedélyével, feltéve, hogy az állat azonosított, nem halad keresztül más tartási helyen, felvásárló helyen, közvetlenül a vágóhídra kerül, ennek során más állatokkal nem érintkezik és a többi állattól elkülönítve vágják le. Fenti kivétel ugyanakkor nem általában az élőállatok, hanem kizárólag a vágóállatok forgalmazására vonatkozik, és arra is csak abban az esetben, ha az ügylet tárgyát képező állatot levágják.

 

            Amint azt a korábbiakban már tárgyaltuk, az állatszavatosság szabályainak alkalmazására valamennyi olyan szerződés esetén lehetőség van, amelynek célja valamely élőállat tulajdonjogának átruházása. A fentiekben röviden elemzett állategészségügyi előírások ugyanakkor az állategészségügyi jogszabályok értelmében vett állatforgalmazás tekintetében bírnak jelentőséggel. Célszerű tehát ezzel összefüggésben röviden azt is megvizsgálni, hogy az állatszavatosság szabályainak alkalmazását megalapozó szerződések köre az állategészségügyi joganyag szempontjából állatforgalmazásnak minősülő ügyleti körrel mennyiben azonos.

 

Az állatforgalmazás fogalmát az Áeütv. 2. §-ának 3. pontja tartalmazza, ilyenként meghatározva az állat üzletszerű tevékenység keretében történő értékesítését. Az Ász. ugyanakkor – fenti fogalom-meghatározáson túlterjeszkedve – a törvényi fogalom megismétlésével egyidejűleg állatforgalmazásnak minősíti az állat tulajdonjogának eladás, csere, ajándékozás, bírósági ítélet, öröklés, adomány, illetve hagyomány útján történő értékesítését. A 87/2003. (VII. 24.) FVM rendelet – a jogszabályszerkesztés szabályaival összhangban – nem tartalmaz az állatforgalmazásra vonatkozóan külön fogalom-meghatározást.

 

            Az állatszavatosság szempontjából jelentős állategészségügyi rendelkezések második körét az élőállatok jelölésével, illetve nyilvántartásával kapcsolatos előírások képezik. Magyarországon jelenleg több – részben párhuzamos – állatjelölési, illetve -nyilvántartási rendszer használatos, amivel összhangban az állatok jelölésére és nyilvántartására vonatkozó szabályok is meglehetősen „töredezett” képet mutatnak. Az állatjelöléssel és –nyilvántartással kapcsolatos előírások részben az állategészségügyi, részben az állattenyésztési joganyag részét képezik.

 

            Az élőállatok megjelölésével és nyilvántartásával kapcsolatban az Ász. csak az állattartónak az annak elvégzésére vonatkozó általános kötelezettségét, illetve a minimum követelményeket határozza meg, egyúttal utalva a külön jogszabályban, illetve a tenyésztési előírásokban foglaltak alkalmazására.[30]

 

        Az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény ugyanakkor előírja, hogy a külön jogszabályban meghatározott állatok ivadékát, függetlenül hasznosítási irányuktól, a megszületést követően, meghatározott időn belül, országosan egységes módon és tartósan, egyedileg vagy mint csoport részeként meg kell jelölni, valamint nyilvántartásba kell venni.[31]

 

Az állatforgalom szempontjából alapvető jelentőséggel bíró, egyúttal az élőállatok megjelölésével és nyilvántartásával összefüggő állategészségügyi okirat a marhalevél. A marhalevél olyan hatósági bizonyítvány, amely egyrészt az állat tulajdonjogát igazolja, másrészt – többek között – azt is bizonyítja, hogy az állat forgalomba hozatalának állategészségügyi hatósági korlátozó intézkedés miatt nincs akadálya.[32] Marhalevelet – jogszabályban meghatározott esetekben – ló, szamár, öszvér, szarvasmarha, bivaly, sertés, juh, kecske, valamint a zárt körülmények között tenyésztett vadon élő hasított körmű haszonállatok, így például vaddisznó, dámvad, őz, szarvas esetében kell kiállítani. Az állatforgalom biztonsága szempontjából lényeges előírás az, amely szerint az állattartó az állat tulajdonjogának átruházása esetén köteles a tartás, szerzés vagy elidegenítés helye szerint illetékes jegyzőnél marhalevelet váltani.[33]

 

A marhalevél jogintézménye mellett érvényesülő másik számottevő állatnyilvántartási, illetve –jelölési rendszer az egyes állatfajok Egységes Nyilvántartási és Azonosítási Rendszere (ENAR), amelynek fokozatos bevezetése folyamatban van.[34]

 

Az állatszavatosság érvényesülése szempontjából jelentőséggel bíró állategészségügyi rendelkezések harmadik körébe a beteg, fertőzőtt, illetve betegségre, fertőzőttségre gyanús állat fogalmát – mind általánosságban, mind az egyes betegségekre vonatkoztatva – meghatározó szabályok tartoznak. Az Ász. általános érvénnyel határozza meg, hogy mely állatok tekintendők betegnek, betegségre gyanúsnak, illetve fertőzöttnek, fertőzöttségre gyanúsnak.[35] Emellett azt, hogy valamely adott betegségben mely állat tekintendő betegnek, illetve az adott betegségre gyanúsnak, az Ász.-nak az egyes állatbetegségek megelőzésének és leküzdésének részletes szabályairól szóló része[36], illetve az egyes konkrét állatbetegségek elleni védekezésről szóló miniszteri rendeletek is meghatározzák[37].

 

Az állategészségügyi jogszabályok utolsó, témánk szempontjából megemlítendő csoportját a különböző állategészségügyi okiratok, illetve okmányok – így különösen állategészségügyi bizonyítványok, illetve igazolások – tartalmára, kiállítására illetve használatára vonatkozó előírások képezik, amelyek az állategészségügyi ágazati jogszabályokban elszórva helyezkednek el. Ezek körében különösen jelentősek az élőállatok szállításával kapcsolatos állategészségügyi okiratok.

 

A valamely állat állategészségügyi forgalomképességét igazoló okiratok mellett az állatszavatosság szempontjából szintén jelentőséggel bírnak egyes, nem a szorosan vett állategészségügyi szabályozás körébe tartozó okiratok, illetve okmányok. Ilyenként említhető az állatvédelmi joganyagban meghatározott útiterv[38], illetve az állattenyésztési jogszabályokban szabályozott, elsősorban nem az állat egészségi állapota, hanem egyéb tulajdonságai szempontjából jelentős törzskönyv[39], tenyésztési főkönyv[40] vagy a származási igazolás.[41]

  

           

           

           

Felhasznált irodalom

 

Benedek Károly: A szerződésszegés. In A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Második kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1981. 1379-1468.

 

Bíró György: A kötelmi jog és a szerződéstan közös szabályai. Novotni Kiadó. Miskolc, 1999.

 

Gaár Vilmos – Polyák Béla: Az állatforgalmi szavatosság. Az 1923. évi X. tc. rendszeres magyarázata a joggyakorlattal. Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt. Budapest, 1929.

 

Hutyra Ferenc: Az állatszavatosság a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetében. Országos Magyar Gazdasági Egyesült Kodifikacionális Bizottsága. Budapest, [1902.]

 

Hutyra Ferenc: Szavatosság az állatkereskedésben. In Magyar Jogi Lexikon. Szerk. Márkus Dezső. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Budapest, 1907.  VI. kötet  344-349.

 

Hutyra Ferenc: Törvényszéki állatorvostan. Pátria, Budapest. 1925.

 

Prugberger Tamás: A mezőgazdasági termékértékesítési és szolgáltatási szerződés a gazdasági változások tükrében. Jogtudományi Közlöny. (1997. szeptember) 384-393.

 

Sárándi Imre: A mezőgazdasági termékértékesítési szerződés. In A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Második kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1981. 1990-2066.

 

Szép Iván (szerk.): Állategészségtan. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 1984.

 

Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1940. Antalffy Mihály: Vétel, csere. 16. § Az állatszavatosság. 307-320.

 

Várnagy László (szerk.) Állategészség-védelem. Mezőgazda Kiadó. Budapest, 2002.

 

Várnagy László: Igazságügyi állatorvostan. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 1979.

 

Vértesi Ervin: Újabb gondolatok az állatszavatosságról. Magyar Jog. IV. évf. 11. szám, (1957. december) 324-326.

 

Világhy Miklós – Eörsi Gyula: Magyar polgári jog. I-II. kötet. Tankönyvkiadó. Budapest, 1965.

 

Zoltán Ödön: Az “állatszavatosság” egyes kérdései. Gazdaság és Jog. (1996. január) 21-23.

 

Zoltán Ödön: Az állatszavatosság új szabályai. Magyar Jog VIII. évf. 1. szám (1961. január) 19-25.

 

Zoltán Ödön: Gondolatok az állatszavatosságról. Magyar Jog. IV. évf. 8. szám, (1957. szeptember) 219-224.