Adam Tomkins

Bevezetés: Az emberi jogokkal kapcsolatos szkepticizmusról

(A “Sceptical Essays on Human Rights” (Oxford University 2002.) c. kötet bevezető tanulmánya. Fordította: Nagy Tamás, Szegedi Tudományegyetem ÁJK, Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék)

A nemzetközi kapcsolatok retorikájában (ha nem is a valóságában) az emberi jogok már a XX. század közepe –az ENSZ megalapítása- óta központi szerepet játszanak. Az elmúlt két évtizedben azonban ezen túlmenően az egyes nemzetek alkotmány- illetve közjogában is meghatározó pozícióba kerültek. Ez éppúgy igaz Kanada és Új-Zéland, mint Lengyelország vagy Magyarország esetében. Az Egyesült Királyság volt az egyik utolsó ország, Európában és a common law-világban egyaránt, amely lehetővé tette, hogy az emberi jogok nemzeti jogrendszere részévé váljanak. Az ezredfordulón viszont már a Királyság gyorsan változó jogrendjének is a tartóoszlopaként kezdik szemlélni az emberi jogokat. Évekig tartó vitát követően a Parlament 1998-ban fogadta el a törvényjavaslatot, melynek révén “a jogok hazatértek”, ahogy azt a kormány már-már a sovinizmus határán járva megfogalmazta. Az 1998-as Emberi Jogi Törvény, amely teljes egészében 2000. októberében lépett hatályba, egyedi formában valósítja meg az Európai Emberi Jogi Egyezmény lényegi rendelkezései javarészének a recepcióját; egy olyan egyezményét, amelynek hatálya már 1953-as létrejötte óta kiterjedt az Egyesült Királyságra is –de kizárólag nemzetközi jogként, nem lévén így része a Királyság belső jogrendjének. Az Emberi Jogi Törvény, mondhatni a Bill of Rights szerepét tölti be Nagy-Britannia és Észak-Írország esetében, de nagyjából megfeleltethető az Alapvető Szabadságjogok Kanadai Kartájának 1982-ből, vagy az 1990-es új-zélandi Jogok Nyilatkozatának, valamint azon alkotmányszövegeknek is, amelyek az észak-kelet európai balti államok számtalan új demokráciájában keletkeztek, vagy épp az új Dél-Afrika sikeres, ám megindító alkotmányozása során jöttek létre. Az emberi jogok törvénybe iktatása világméretű jelenség, mely úgy tűnik, az Egyesült Királyságot sem hagyja immár érintetlenül. A jelen könyv jogtudósok és politológusok nemzetközi csapatának közreműködésével kritikai vizsgálat tárgyává teszi mind a globális jelenséget, mind az Egyesült Királyság –némileg megkésett- részvételét e folyamatban.

A Parlament által elfogadott jogszabályok közül hosszú évekre visszamenően az 1998-as Emberi Jogi Törvény volt az egyik legszélesebb körben üdvözölt. A laudációk pedig sehol nem voltak olyan határozottak és lelkesek, mint a jogászok közösségeiben. Az ünneplés számos formát öltött, Tony Blair főkancellárjának[1] öntömjénezésétől kezdve mindannak a hatalmas mennyiségű, egyaránt elméleti és gyakorlat-orientált szakirodalomnak a megjelentetéséig, amely a Törvény által szükségessé tett sokrétű változtatással kapcsolatosan a jogászok szakmai álláspontját magyarázta, bővítette és fejtette ki részletesen.

2

Ehhez képest a jelen kötet egyik fő célja az eltérő megközelítési lehetőségek bemutatása. Az itt összegyűjtött tanulmányok szerzői kevés okot látnak az ünneplésre, sokkal inkább óvatosak, szkeptikusak vagy egyéb módon találják problematikusnak az Emberi Jogi Törvényt. A liberális ön-gratulációk lármája közepette, illetve annak az igyekezete során, hogy megmagyarázzák, miként is “tértek végül haza a jogok” az Egyesült Királyságba, kevés lehetőség nyílt az eltérő vélemények, kritikák vagy akár csak kételyek megfogalmazására. Könyvünk ezen megnyilvánulások számára biztosít teret, azzal együtt, hogy mindannyian elismerjük: a hiányok maradéktalan pótlásától igen messze állunk. Erről még szólunk az alábbiakban.

Egy olyan könyvben, amelynek huszonegy közreműködő szerzője van, nyilvánvalóan számos eltérő vélemény jelenik meg, ám annak érdekében, hogy legalább részben egységes legyen, könyvünk összeállítása során az alábbi “közös nyilatkozatot” fogalmaztuk meg:

Az új munkáspárti kormányzat alkotmányos reformprogramját –különös tekintettel az Európai Emberi Jogi Egyezmény részleges átvételére az 1998-as Emberi Jogi Törvény révén- széles körben elismeréssel fogadta a közvélemény, üdvözölték politikai aktivisták, felsőbírák, egyetemi és gyakorló jogászok egyaránt. A brit demokratikus hagyományok keretei között ugyanakkor olyan komoly kételyek merülnek fel e lépések bölcsességét illetően, melyek a mai napig megválaszolatlanul maradtak. A jelen tanulmány-gyűjtemény ezeket az ellenvetéseket tárja fel és felméri, hogy miként vehetőek figyelembe mindazoknak a javarészt visszafordíthatatlan változtatásoknak a megvalósítása és végrehajtása során, amelyek az Egyesült Királyság alkotmányos rendjében folyamatban vannak. A kötet valamennyi szerzője elismeri az emberi jogok fontosságát a kormányzás bármilyen demokratikus formáját illetően, de felveti a kérdést, hogy a közvetlen felelősség, ami ezen jogok meghatározásához kapcsolódik, valóban elválasztható-e a képviseleti kormányzás normál politikai eljárásaitól. Közelebbről: kritika tárgyává tesszük a politikai autoritásnak azt a nagymérvű “átadását” a bírói kar számára, ami az Emberi Jogi Törvényből következik, és az emberi jogok meghatározásának és érvényesítésének olyan lehetőségeit vizsgáljuk, amelyek más, demokratikusabb fórumok által valósíthatóak meg. Különös figyelmet fordítunk továbbá arra a kitüntetett szerepre, amelyet a gazdasági és szociális jellegű jogoknak kell játszaniuk az új alkotmányos berendezkedésben. Tengerentúli közreműködőink pedig az “idegen” alkotmányos modellek átvételének csapdáit mutatják be.

I. Mi a szkepticizmus?

Sextus Empiricusnak “A szkepticizmus alapvonalai” c. klasszikus művéhez fűzött legutóbbi bevezetőjében Jonathan Barnes a “szkeptikus” fogalmát a “naív” vagy a “hiszékeny” fogalmaival szembenállóként határozza meg: ha valaki szkeptikus, akkor hajlik arra, hogy ne fogadja el, amit mások mondanak, ne higgye el, amit hall, nem bízzon abban, amit olvas. A szkeptikus lényegét tekintve olyasvalaki, aki nem hisz.[2] A későbbiek során Barnes mindezt újrafogalmazza –immár nem nyelvi, hanem- filozófiai szempontból: “egy adott kijelentéssel kapcsolatban valaki akkor –és csakis akkor- szkeptikus, ha az arra vonatkozó reflexiója sem hitként, sem hitetlenségként nem jellemezhető.”[3] Mások ezt inkább agnoszticizmusnak, vagy akár közömbösségnek neveznék, és maga Sextus Empiricus sem ezt hívta volna szkepticizmusnak, miként azt Barnes is elismeri. Sextus Empiricus számára a szkepticizmus lényege a keresés volt, a szkeptikus pedig olyasvalaki, aki “vég nélkül folytatja a vizsgálódást”.

3

Barnes ezt a következőképpen magyarázza:

“a görög “szkeptikus” kifejezés jelentése “kérdező”, “kutató”…Sextus Empiricus szerint bármilyen vizsgálódás háromféle eredményt hozhat: megtaláljuk a megoldást egy problémára, megállapítjuk, hogy nem lehetséges megoldást találni vagy folytatjuk a kutatást…A szkeptikus Sextus szerint az, aki folytatja a kutatást.”[4]

Vannak talán megfigyelők, akik azt gondolhatják, hogy mindaz a kutatás, ami a jobb kormányzás, a tisztességesebb közigazgatás, a törvények igazságosabb megalkotása és végrehajtása érdekében folyt, bizonyos értelemben feleslegessé vagy szükségtelenné vált azáltal, hogy az Egyesült Királyság jogrendje magába olvasztotta a emberi jogokat. Bizton állíthatjuk viszont, hogy a jelen kötet egyetlen szerzője sem értene egyet a kutatás feladásával vagy akár csak a lendület visszafogásával. Ebben az értelemben mindannyian szkeptikusak vagyunk. Számunkra a szkepticizmus azonban nemcsak ezzel a technikai jelentéssel bír.[5] A szkepticizmus itt és most nem a hiszékenység antinómiája, sokkal inkább a dicsőítéssel szemben határoznánk meg jelentését. Az Emberi Jogi Törvény üdvözlése helyett e könyv tanulmányainak szerzői óvatosságra intenek, aggodalmaikat, kételyeiket juttatják kifejezésre. Az Emberi Jogi Törvény várható hatásait illetően bizalmatlanok, gyanakvóak, kétkedőek. Mondhatnánk, hogy ez semmi más, mint amit minden esetben el lehet várni a tudósoktól. Tőlünk, akik számára megkérdőjelezni, újragondolni valamit, egy gondolat erejéig megállni, “akadékoskodni”, nézeteltérést kifejezni, újra megvitatni, átértékelni és megfontolni valamit természetes, majdhogynem automatikus pozíció, gyakorlatilag bármivel kapcsolatban. S ha nyújthatunk bármit a társadalom számára, ami gyakorlati haszonnal jár, akkor éppen ez az. Mondhatnánk, hogy éppen ez a tudományosság lényege, raison d’etre-je: hogy kialakítsuk és kifejezésre juttassuk –olyan átgondoltan és hitelesen, ahogy csak tudjuk- szkepticizmusunk megállapításait.

S talán így is van; mindenesetre az Emberi Jogi Törvényről semmiképpen nem mondható, hogy mostanáig számottevő szkeptikus vagy kritikai elemzés tárgya lett volna. Ellenkezőleg, rendkívül széles körben talált üdvözlésre, nem utolsósorban számos felsőbírósági bíró részéről, akik hatalmát a törvény elfogadása, majd hatályba lépése jelentősen megnövelte.[6] Vezető barristerek csatlakoztak a bírákhoz ünneplő szónoklataikban –nekilátván eljátszani a Törvénynek köszönhetően jelentősen túlértékelt szerepüket a Királyság alkotmányos rendjében. [7]

4

Ezzel szemben úgy tűnik, a tudományos közvélemény az eddigiekben nem a Törvény nyílt üdvözlését vagy kárhoztatását tekintette fő feladatának, hanem egyszerűen annak megértését és magyarázatát, hogy a Törvény valószínűsíthetően milyen hatást fog gyakorolni nem egy jogterületre. Egy alkotmányjogász számára lenyűgöző olvasmányról van szó, ugyanakkor megalázóról is. A jogtudományi folyóiratokban megjelenő szakirodalom ugyanis leginkább az egyik legerőteljesebb (alkotmányos) normát, az “előre nem látott következmények” szabályát testesíti meg. Az Emberi Jogi Törvény alkotmányos reformot sürgető közjogászok és politikai újságírók hosszas kampányának eredményeként született meg.[8] Ehhez képest mégis olyan intézmény keletkezett, amely vélhetően nem fog komoly hatást gyakorolni az Egyesült Királyság alkotmányára.[9] A hatás máshol lesz érezhető. Nem alkotmányjogászok fogják az elkövetkező években újraírni sillabuszaikat, sokkal inkább családjogászok, [10] büntetőjogászok,[11] kereskedelmi jogászok, [12] munkajogászok,[13] környezetgazdálkodással foglalkozó jogászok[14] és agrárjogászok[15] –ők lesznek azok, akinek viselniük kell az Emberi Jogi Törvényből fakadó terhek javarészét, és nemcsak az oktatásban, de a joggyakorlatban is. De ezzel nem akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha a közjogászoknak nem lenne véleményük az Emberi Jogi Törvényről. Sőt, tetemes mennyiségű szakirodalmat produkáltak, különösen két kérdés tekintetében: egyrészt a Törvénynek az alapjogi bíráskodást érintő várható hatásait illetően, [16] másrészt arra a kérdésre vonatkozóan, hogy milyen mértékben fog a Törvény 6. paragrafusa –a vertikális mellett- horizontális hatást is gyakorolni az igazságszolgáltatásra (azaz mennyiben fog a Törvény a magánfelek inter se eljárásaira kihatni, azokra, amelyekben a “közhatalmat” képviselő fél nem vesz részt). [17]

5

A jelen kötet a szakirodalomnak azt a már létező részét gyarapítja, amely inkább technikai jellegű és gyakorlat-orientált kérdésekkel foglalkozik. E könyv olvasóinak –különösen joghallgatóknak, de adott esetben tudósoknak és gyakorló jogászoknak is- nemcsak a Törvényből fakadó, szűk értelemben vett technikai jellegű jogi problémákat kell meglátniuk, hanem azt is, hogy létezik egy átfogó jogi és politikai struktúra, amelyet az Emberi Jogi Törvény elfogadása jelentős mértékben és mélyrehatóan megváltoztat. Célkitűzésünk, hogy e változásról világosan s egyben hitelt érdemlően számot adjunk. Azzal együtt, hogy miközben szerzőink megpróbálják a Törvény alkotmányos és politikai vonatkozásai felvázolni, nem kívánunk megfeledkezni a jog összetettségéből eredő részletkérdésekről sem. A kontextus ábrázolása nem történhet olyan vastag ecsetvonásokkal, amelyek a fontos részleteket elfedik. A jog részletkérdései tehát az egyik elemét képezik az általunk feldolgozott anyagnak, de nem azonosan annak teljességével. Gyűjteményünk tartalmaz nehézkes jogszabályelemzéseket is, amelyek a Törvény által felvetett legbonyolultabb problémákkal hozhatók összefüggésbe (lásd különösen a könyv 2. fejezetét, az alábbiakban részletezett módon). Nem kérünk elnézést ezekért az írásokért. De olyan tanulmányokat is magában foglal e könyv, amelyek a Törvény szövegénél magasabbra kívánják emelni az olvasó tekintetét, hogy a Törvény által az Egyesült Királyság alkotmányos rendjében előidézett változás monstrózus jellege tisztán látsszon, és ne téveszthessük szem elől a technikai részletek erdejében.

II. A könyv szerkezete

A kötet tanulmányait három, egymással összefüggő fejezetbe osztottuk. A “Szkepticizmus és az emberi jogok” című I. fejezet esszéinek általános témáját azok az érvek képezik, amelyek okán szkeptikusak lehetünk azokkal az Emberi Jogi Törvénybe foglalt megoldásokkal szemben, amelyek révén az emberi jogi normák bírói úton kikényszeríthető pozitív joggá váltak. Természetesen itt nem kizárólag jogi problémáról van szó, így az 1. fejezet közreműködői sem mind jogászok: a könyv ezen része olyan neves politológusok írásait is tartalmazza, mint Richard Bellamy és Tom Campbell. Bellamy az emberi jogi törvénykezés korlátozott liberális legalizmusát állítja szembe az aktív állampolgárság szélesebb, talán neo-republikánusnak nevezhető gondolatával. Amellett érvel, hogy amennyiben az állampolgárságot üres jogalanyisággá redukáljuk, akkor elmulasztunk megfelelő súlyt biztosítani alkotmányos rendünkben olyan demokratikus értékeknek, mint a részvétel, elkötelezettség, nyitottság és a valahova tartozás, elidegenítve így a kormányzottakat; és kilúgozzuk a kormányzat és a polgárok közötti kapcsolatrendszer gazdagságát, alig valamivel többre korlátozva azt, mint alperes és felperes viszonya. Campbell más oldalról közelíti meg a kérdést: figyelmét arra irányítja, hogy mi mindent tehetnek a bírák a jogoknak még egy “gyenge” katalógusával is, s hogy jogértelmezési technikákkal hogyan lehet –s hogyan fogják- a bírói kar szerepét még tovább növelni, csökkentve ezáltal a hatalom –ahogy az amerikaiak általában nevezik- választott ágainak jelentőségét és erejét.[18]

6

Martin Loughlin, K. D. Ewling, Neil Walker és Jeffrey Goldsworthy tanulmányai eltérő módon ugyan, de mind kiegészítik Bellamy és Campbell gondolatmenetét. Loughlin –nemrégiben publikált, a jog és a politika kapcsolatrendszerének változó természetét kutató munkájára támaszkodva- a törvénybe foglalt emberi jogok szerepét azoknak a szélesebb körben zajló jogi és politikai változásoknak a kontextusában vizsgálja, [19] amelyek a nyugati konstitucionalizmus kortárs változatait jelenleg áthatják. Ewing az alkotmányos egyensúlynak az Emberi Jogi Törvény által előidézett megbomlásával foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy a liberális politikai és szabadságjogok jelentős túlsúlyba kerültek a szociális és gazdasági jellegű jogokkal szemben; és egy olyan reform lehetőségeit mérlegeli, amellyel a boldogabb szimmetria volna (újra?) megteremthető. Goldsworthy ortodox alkotmányos doktrínákra –a Parlament szuverenitására és a joguralomra- koncentrál, s részletekbe menően vizsgálja azt a mostanában meglehetősen gyakran hangoztatott érvet, miszerint az említett két doktrína valamilyen módon kölcsönösen ütközik egymással, és hogy az előbbinek elsőbbséget kellene adnia az utóbbi számára, méghozzá az emberi jogoknak egy megerősített és bírói úton kikényszeríthető katalógusa révén. Goldsworthy arra a következtetésre jut, hogy a joguralom gondolatának sem a “gyengébb” vagy formális, sem az “erősebb” vagy szubsztantív értelmezései nem követelnek meg ilyesmit, sőt, ellenkezőleg egy ilyen változás “éppenhogy a joguralom csökkenését eredményezhetné”. S végül: Walker gondolatmenetében az a tény, hogy az emberi jogokkal szemben felhozott hagyományos érvek nagy része –mint például Jeremy Waldron “Law and Disagreement” [20] c. könyvében- a nemzetállamok alkotmányaira vonatkozó elméletek kontextusában fogalmazódnak meg, illetve az, hogy (Walker szerint) ez a kontextus már nem tükrözi többé az általa “posztnacionálisnak” vagy “meta-alkotmányosnak” nevezett plurális szisztémák (teljes) valóságát, még nem teszi ezeket az érveket érvénytelenné. Egyszerűen csak újra kell fogalmazni azokat. Az emberi jogokkal kapcsolatban igenis lehetünk szkeptikusak, még a nemzetek feletti kormányok és az Európai Unió posztmodern, fragmentált és nem-demokratikus korszakában is.

A könyv 2. fejezetének címe: “A Emberi Jogi Törvény jelentőse és hatásai”. E fejezet minden tanulmányának fő célja, hogy részletesen vizsgálja, milyen hatást fog gyakorolni a Törvény egy-egy jogterületre. S bár reméljük, hogy kötetünk esszéi jogászok és nem-jogászok érdeklődésére egyaránt számot tarthatnak, a 2. fejezet tanulmányai a legszűkebb értelemben vett jogi problémákkal foglalkoznak. Egyben ez az a fejezet, amellyel kapcsolatban a legnehezebb szerkesztői döntéseket kellett meghoznunk. Az általunk választott írásokon kívül –vagy éppen azok helyett- a 2. fejezet teljes joggal tartalmazhatna olyan tanulmányokat is, amelyek a családi jog, a büntető vagy a polgári eljárásjog, a kereskedelmi jog, a környezetgazdálkodási jog vagy a közigazgatási jog tárgykörében születtek meg. Nyilvánvalóan lenne létjogosultsága egy olyan könyvnek, mely teljes egészében a 2. fejezet témáival foglalkozik, de ez nem az a kötet. Nem az volt a célunk ugyanis, hogy enciklopédikus jelleggel sorra vegyük a jog valamennyi kisebb és nagyobb területét, melyet az Emberi Jogi Törvény érint. Olyan esettanulmányokat szerettünk volna inkább közzétenni, amelyek az 1. fejezetben vázolt átfogóbb alkotmányos és politikai kérdésekhez kapcsolódnak, s bár a reprezentativitás követelménye ezekkel szemben is fennáll, teljességre mégsem törekedhetnek.

7

Válogatásunkat két kritériumra alapoztuk: egyrészt olyan tanulmányokat akartunk szerepeltetni a könyvnek ebben a részében, amelyek a már létező szakirodalom által eddig valamelyest elhanyagolt jogterületeket veszik szemügyre (a fent említett jogágak kérdéseit illetően már így is jóval több elemzés készült, mint az általunk választottakra vonatkozóan); másrészt azon jogágak vonatkozásában, amelyeket még nem vizsgáltak meg alaposan az Emberi Jogi Törvény fényében, olyan tanulmányokat választottunk, amelyek közjogászok és magánjogászok szempontjait egyaránt megjelenítik. Az eredmény nyolc, gyakran aggodalmat keltő és időnként kifejezetten nyugtalanító esszé figyelemre méltó együttese, amelyek mindegyike az Emberi Jogi Törvénnyel összefüggésbe hozható következetlenségekre, megoldandó problémákra, abszurditásokra vagy korlátozásokra mutat rá az önkormányzatok, a munkajog, a diszkrimináció, a kártérítési jog, a büntetőjog és a kisebbségvédelmi jog témaköreiben.

A könyv utolsó, “A máshol tapasztalata avagy indokok a szkepticizmusra” c. részének esszéi az Egyesült Királyság törvénykezését nemzetközi agy összehasonlító jogi perspektívába helyezik, számos viszonyítási pontot kínálva a posztkommunista Kelet-Európától kezdve Észak-Amerikán és Ausztrálián keresztül egészen Dél-Afrikáig. A 3. fejezet címében említett “máshol” elsősorban a common law-világot jelöli, legalábbis azt illetően tekinthető reprezentatívnak. Utalunk ugyan Európára, -de ez nem az EU ismerős Európája. Ez részben azért van így, mert az EU valamennyi tagországa ratifikálta az Európai Emberi Jogi Egyezményt (s így nem igazán tekinthető “máshol”-nak), és részben azért is, mert az emberi jogok kérdéskörét mind az egyes EU-tagállamok, mind magának az Uniónak a viszonylatában a létező szakirodalom már részletesen feltérképezte. [21] Könnyű lenne a 3. fejezetet elintézni azzal, hogy az egyszerűen csak újabb teret nyit a pesszimisták számára, hogy sorolhassák az emberi jogok különféle katalógusainak jövőjére vonatkozó sirámaikat. Hibát követnénk el azonban el, ha így vélnénk. A 3. fejezet nem kudarcok krónikáiból áll, még ha jeles szerzőink számos olyan esetre mutatnak is rá, amikor az emberi jogok valamilyen katalógusa messze nem teljesítette be az ahhoz fűződő várakozásokat. A 3. fejezet tanulmányainak fő céljai a következőkben foglalhatók össze: megpróbálnak tájékoztatni bennünket arról, hogy az Egyesült Királyságban mire számíthatunk, kritikus szemmel vetik össze az új brit megoldásokat más vezető common law-jogrendszerekéivel; felhívják a figyelmünket az esetleges csapdákra vagy meglepetésekre és egyéb alternatívákra; valamint információval szolgálnak azokról a politikai metódusokról, amelyek révén az alkotmányos alapjogi diskurzus pozitív joggá transzformálása kezelhető vagy amelyek épp ennek során forrtak ki. A common law-jogrendszerek közül alkotmányos szempontból különösen szoros a kapcsolat az Egyesült Királyság illetve Kanada, az Egyesült Államok, Ausztrália és Új-Zéland között, s mind a négy jogrendszer szerepel is könyvünkben. A 3. fejezet tartalmaz további két, mondhatni rendhagyó és több tekintetben elbátortalanító tanulmányt is, amelyek a kevésbé ismerős Dél-Afrikára és a posztkommunista Kelet-Európára vonatkoznak. Mindkettő olyan régiója a világnak, amelyről itt, az Egyesült Királyságban túl keveset tudunk, mégis mindkettő nem egyszer szolgált hivatkozási pontként az emberi jogok és az alkotmányreform liberális ünneplése során. [22] Így különösen érdekes (és reméljük, hasznos) lehet olyan tanulmányokkal találkozni, amelyek Dél-Afrikáról és Kelet-Európáról szólnak szkeptikus, ám progresszív hangon.

8

III. Szkepticizmus –de mivel szemben?

A szkepticizmus tekintetében a könyv esszéi egészséges változatosságot mutatnak. Nem ugyanazon dolgokat illetően vagyunk szkeptikusak, és nem is egyforma mértékben. A talán legkevésbé szkeptikus álláspont Sandra Fredmané, aki amellett érvel, hogy magával a szkepticizmussal szemben kell szkeptikusnak lennünk, s hogy a bírói kar bizonyos körülmények között éppen korlátozva és nem felszabadítva érezheti magát az Emberi Jogi Törvény által, továbbá, hogy a Törvény elfogadása ugyan eddig elszalasztott lehetőségekre mutat rá, de annak az esélye is fennáll, hogy pozitív (szociál)demokratikus értékeket vezessünk le belőle, annak ellenére, hogy a Törvény az emberi jogoknak a liberális, individualista és tulajdonközpontú felfogását támogatja. Szkepticizmusunknak nemcsak mértéke, de irányultsága is gyakran különbözik. E szkepticizmusnak három fő változata figyelhető meg a tanulmányokban: mindenekelőtt az, amelyik magukra az emberi jogokra terjed ki. Ebben a körben olyan érvelésekkel találkozhatunk, amelyek megkérdőjelezik annak a helyességét, hogy az egyén és az állam kapcsolatát alkotmányos alapjogok kategóriáival próbáljuk megragadni. Másodsorban, vannak, akik szkeptikusok annak a bölcsességét illetően, hogy ezen jogok érvényesítését bírákra vagy legalábbis a jelenlegi bírói karra bízzuk. E kör tanulmányai a bírói kar átpolitizáltságát érintik, illetve azt vizsgálják, hogy a peres eljárások a maguk korlátaival mennyiben alkalmasak ezeknek a jogoknak a védelmére. Harmadrészt, vannak, akik az Európai Emberi Jogi Egyezménybe (s ennek révén az Emberi Jogi Törvénybe) bevett egyes jogok tartalmát illetően szkeptikusak. E tárgykörben szűkebb értelemben vett jogi elemzések olvashatóak, amelyek az Egyezményben (és a Törvényben) helyet kapott jogok korlátaira irányulnak vagy éppen azt firtatják, mi maradt ki az Egyezményből.

A szkepticizmusnak ezek az irányai nem zárják ki egymást, és több szerző írásában egyszerre vannak jelen. De monolitikusnak sem nevezhetőek abban az értelemben, hogy mindegyik megközelítés kellő haszonnal még tovább bontható. Számos különböző érv fogalmazható meg például annak az állításnak az alátámasztására, hogy szkeptikusoknak kell lennünk általában az emberi jogokkal kapcsolatosan (ez volt az első kategória). Ad 1. Az emberi jogi diskurzus jellegzetesen antagonisztikus, és pereskedésre buzdít. Ad 2. Az emberi jogi szabályozás egy olyan paradigma keretében fogalmazódik meg, amelyben két fél áll szemben egymással (az egyedi jogosult és a közhatalom), de ebben a modellben nem nyílik tér a res publica, a közérdek számára, miként harmadik felek érdekei számára sem, amelyek így –anélkül, hogy “áldozatok” lennének- hihetetlenül nehezen találnak utat a bíróságra, vagy vehetők észre egyáltalán. Ad 3. Az emberi jogi szabályozás az állampolgár és az állam kapcsolatát quasi-kontraktuális jellegűvé redukálja –a jogok katalógusa nem más, mint a jó kormányzás érdekében kötött szerződés klauzuláinak listája. Az állam megadóztathatja az embert, kényszerítheti, bebörtönözheti, megszorításokat alkalmazhat és korlátokat állíthat fel, s az ember azzal a feltétellel fogadja el (sőt, támogatja és védelmezi, akár élete árán is) az állam politikai, szabályozó, katonai és gazdasági kényszerítő hatalmát, hogy az állam tiszteletben tartja az ember alapvető jogait.

9

Ez azonban nemcsak azt eredményezi, hogy az államot kizárólag negatív formulákkal határozzuk meg, látszólag tagadva így az államnak azt a kivételes helyzetéből származó pozitív szerepét is, amit a hajléktalanok ellátásában, a betegek gyógyításában, a fiatalok és az idősek oktatásában, a hátrányos helyzetűek támogatásában és egyebekben játszik, de azt a képzetet is kelti, mintha az egyén semmi mást nem akarna, mint hogy hagyják békén, és a cél a kormányzattól való szabadulás és nem az abban való részvétel volna. Ráadásul úgy tűnhet –s ez veszélyes-, hogy minden kormányzat által okozott sérelem sikeresen orvosolható egy per útján.

Ad 4. Az emberi jogi joganyag nem kielégítően érzékeny a róla szóló diskurzus mindent átható erejével szemben. Az emberi jogok hihetetlenül erős retorikai eszközök, mindenhol felhasználhatóak, elnyomva más eszközöket, megfojtva egyéb lehetősségeket. Erről értekezik tanulmányában Adrienne Stone az Ausztrál Legfelsőbb Bíróságnak az utóbbi időkben kifejtett tevékenysége fényében. A bíróság nemrégiben fedezte (vagy találta) fel a szólásszabadsághoz való jogot az ausztrál alkotmányban, s ez azzal járt –írja Stone-, hogy a bíróság gyakran olyan erőteljesen koncentrált az alkotmányos alapjogokra épített érvelésekre, hogy semmibe vettek vagy félretettek olyan common law-magalapozottságú érveket, amelyek meggyőzőbbek lehettek volna (s azoknak is kellett volna lenniük), de amelyekkel szemben az alapjogok erősebbnek bizonyultak, sőt, egyenesen adukként jöttek szóba. Hasonlóképp, de tágabb értelemben, azzal, hogy az alapjogok kikényszerítésének letéteményeseivé a bíróságok váltak, a vitamegoldás más alternatívái ellehetetlenülhetnek. Milyen sors vár a miniszteri felelősségre vagy az állampolgári jogok parlamenti biztosára, az ombudsmanra az Emberi Jogi Törvény után?

Az a tény, hogy van ugyan élet a tárgyalótermen kívül is, de olyan intézmények, mint a Parlament, az ombudsmanok és mások valószínűleg nehezebbnek fogják találni, hogy hallassák hangjukat az Emberi Jogi Törvényt követő igazságszolgáltatásban, átvezet bennünket a könyvben megjelenő szkepticizmus második válfajához, a bírákkal kapcsolatos szkepticizmushoz. Miért kell pont az Egyesült Királyság nem éppen olajozottan működő bíróságain a pozícióikat nem képviseleti alapon betöltő, túlnyomórészt felső-középosztálybeli fehér férfiakból álló bírói kar tagjainak élvezniük azt a felszabadító hatalmat, amit az Emberi Jogi Törvénnyel kapnak? Két kérdés is felmerül. Miért adunk hatalmat ezeknek az embereknek, és miért nem adjuk azt másoknak? Még ha az emberi jogokkal kapcsolatos általános szkepticizmusunkat félretesszük is, és úgy döntünk, hogy alkotmányos rendünkben megfelelő módon nagyobb szerepet kívánunk szánni az emberi jogi diskurzusnak, akkor is feltehetjük a kérdést: miért engedjük át e diskurzus irányítását a bíráknak? [23] Végül is mit tettek annak érdekében, hogy bebizonyítsák, hogy érdemesek vagy hogy a bírói kar a legalkalmasabb testület az alkotmányos döntések meghozatalának újonnan megtalált szerepére?

10

A bírói kar hatalmának és felelősségének növelése azt eredményezi, hogy más, talán kevésbé jólöltözött, de megfelelőbb intézmények befolyása és közreműködése marginalizálódik, és átnéznek rajtuk.

Mark Tushnet és James Alllan írásai tartoznak azok közé, amelyek a szkepticizmusnak ezt a változatát jelenítik meg. Tushnet értekezése az Egyesült Államokbeli szövetségi kormányzás intézményi felépítését tárgyalja és ennek alkalmatlanságát arra, hogy a jogok ígéretét beteljesítse, részben annak köszönhetően, amit Tushnet az amerikai (de különösen a legfelsőbb bírósági) bírák “autoritarianizmusának” nevez. Allan gondolatmenete, ha lehet, még kíméletlenebb. A következő figyelmeztetéssel zárja tanulmányát:

Amint az emberi jogok valamilyen katalógusa alkotmányos formát ölt –a törvényhozás felülbírálásának hatalmát adva ezzel a bírói kar kezébe-, a bírák olyan ellentmondásos természetű, de alapvető társadalmi jelentőségű kérdésekben fognak döntéseket hozni, amelyeket illetően őszinte, becsületes, intelligens és jószándékú emberek között is komoly nézeteltérések vannak. Olyan kérdésekről van szó, mint hogy hol húzzuk meg a határokat az abortusz, a privátszféra, a rendőri erőszak, a szólásszabadság, a vallásgyakorlat eseteiben, kik házasodhatnak, hogyan bánjunk a menekültekkel és még sok más ehhez hasonló. A bírák nem fognak véget vetni annak, hogy sebezhető kisebbségek tagjait pusztán származásuk miatt bebörtönözzék, és nem fogják megmenekíteni a munkanélküliségtől és a pária-státusztól azokat, akik ellenszenves politikai nézeteik miatt (vagy akár anélkül) kerültek ilyen helyzetbe. Bármilyen elképzelhető forgatókönyv szerint napjainkban (amikor külső fenyegetés hiányában nyugodt időket élünk) a választott törvényhozók ugyanazokat a dolgokat ítélik rossznak, amelyeket általában mindenki, és a bírák sem mérnének különböző mércével. Semmi olyan különös morális többlettel vagy feltétlen erkölcsi tisztánlátással nem rendelkeznek a bírák, ami belőlünk hiányozna. [24]

A szkepticizmusnak az a harmadik, s egyben utolsó válfaja, amelyik könyvünkben megjelenik, és az Európai Emberi Jogi Egyezmény valamint az Emberi Jogi Törvény specifikus tartalmára (és kihagyásaira) irányul, magáért beszél és alig van mit hozzáfűzni. Nyilvánvaló, hogy az Egyezmény által védelemben részesített jogok részlegesek –két értelemben is. Egyrészt: katalógusuk nem teljes –sok-sok olyan egyéb társadalmi és politikai érték van alkotmányos rendünkben, amit védendőnek (vagy legalább tiszteletben tartandónak) gondolunk, de nem kerültek be a Törvénybe. Meggyőzően és hatásosan érvel emellett Keith Ewing, Sandra Fredman, Aileen McColgan, Maleiha Malik és mások is, vonatkozó írásaikban. De részlegesek e jogok abban a mélyebb és zavaróbb értelemben is, hogy egy jól behatárolható politikai –és pártpolitikai- nézetet tükröznek azzal kapcsolatban, hogy mit kellene a társadalomnak előnyben és elsőbbségben részesítenie. Például: az Egyezményben (és így a Törvényben is) megtaláljuk ugyan a liberális politika-elmélet mintaértékű jogát (a szólásszabadságét), de hiányoznak a republikánus filozófia vagy a deliberatív demokrácia magvát képező jogok (az információ szabadsága, a nyitott kormányzás és a teljes részvétel garanciái). A tulajdont védik azok érdekében, akik rendelkeznek vele, de a hajléktalanoknak nincs joguk fedélre. Védik a vallásszabadságot, de a megfelelő egészségügyi ellátás biztosítékai hiányoznak. S lehetne tovább sorolni. Szociális és gazdasági jellegű jogok sehol sem tűnnek fel az új liberális rendben; csak néhány kiválasztott jog “tért haza” az 1998-as Nem-Is-Olyan-Nagyon-Emberi-Jogi-Törvénnyel.

11

A jelen kötetben azonban sehol sem találunk érvet amellett, hogy a dolgoknak így is kellene maradniuk –még a legszkeptikusabb megközelítések is tartalmaznak érdemi reformjavaslatokat. Az a kérdés azonban továbbra is nyitott marad, hogy mit kellene tenni. Úgy tűnik, hogy két lehetőség adódik: vagy több jog (szociális és gazdasági), vagy kevesebb (az 1998-as Törvény hatályon kívül helyezése). De hogy ezen megoldások melyikével szemben kell inkább szkeptikusnak lennünk, ezidő szerint még nem dönthető el.