Tóth J. Zoltán

A dinamista alkotmányosság és a neoformalista

tendenciák

 

 

 

 

 

 

Az originalizmus és a textualizmus kialakulása[1]

 

 

         A mai, formalizmus gyűjtőnév alatt összefoglalható irányzatok, és ezek közül is elsősorban az originalizmus és a textualizmus[2] elméleti irányvonalukat tekintve a klasszikus formalizmus modern követőinek tekinthetők, a XX. század végén történő felemelkedésük pedig egyfajta válaszként értékelhető az ötvenes-hatvanas évek alapjogi forradalmára.

A klasszikus formalizmus, mely a madisoni felfogáson alapult[3], egészen az 1930-as évek közepéig meghatározta az amerikai alkotmányjogi gondolkodást. A madisoni felfogás lényege, hogy az Alkotmány nem elsősorban individuális alapjogok katalógusa, melyek a különböző élethelyzetekben az egyes embereket védik, hanem az Alkotmány funkciója az, hogy kijelölje azokat a határokat, amelyek korlátozzák az egyes államhatalmi ágakat, így védve a társadalom egészét valamely hatalmi ág túlzott mértékű befolyásával szemben. A madisoni alapot az 1900-as évek elején két irányba fejlesztették tovább[4]. A langdelliánusok – akiknek a mai követői a strict (“szigorú”) textualisták – mélykonzervatív beállítottságúak, akik elutasítják az alkotmányjogi bíráskodás és jogszabály-értelmezés minden formáját. Tiszta formalistáknak vagy puristáknak is nevezik őket, ugyanis ragaszkodnak a szavak tiszta nyelvtani értelméhez, és a nyelvtani, illetve a logikai értelmezésen kívül más – szabadabb – értelmezési módot nem fogadnak el. Velük ellentétben a lochneriánusok (akiknek bizonyos kiindulópontjait az originalisták is átveszik) elfogadják annak a lehetőségét, hogy az Alkotmány szövege nem mindig ad tiszta és egyértelmű megfogalmazást, ezért szerintük szükség lehet a nyelvtani és a logikai értelmezésen kívül másfajta értelmezési mód felhasználására is, amelyet ők “alkotmányos értelmezésnek” neveztek. A lochneriánusok már elfogadják az egyes alapjogok (például tulajdonszabadság, szerződéskötési szabadság, vállalkozási szabadság) tekintetében is az értelmezési szabadságot, de magát az értelmezést még a konzervatív értékek fényében hajtják végre, ragaszkodva a hagyományos társadalmi rendhez és értékekhez.

Ezt a beállítottságot váltotta fel fokozatosan a pragmatista funkcionalizmus vagy más néven a progresszív irányzat, amely az 1900-as évek elejétől fokozatosan teret nyert az amerikai elméleti jogi gondolkodásban, a gyakorlati jogi életben pedig az 1930-as években bevezetett New Deal elméleti alátámasztójává vált[5]. A progresszív irányzat hívei már erőteljes mértékben figyelembe veszik az Alkotmányban és annak kiegészítéseiben található emberi és állampolgári jogokat, és azok társadalmi funkcióját állítják a középpontba, jelesül azt, hogy a “welfare state”, a jóléti állam követelménye megenged bizonyos mértékű beavatkozást az önfejlődő társadalmi viszonyokba. A pragmatista funkcionalisták már elfogadják a redisztribúciót, a szegényebb rétegek segítését és a társadalmi szolidaritás elvét, és ehhez egyre intenzívebben kezdik felhasználni az egyes alkotmányos jogokat.

Ez a fejlődési vonal vezet el azután a dinamista irányzathoz (vagy más elnevezéssel az alkotmánybírósági aktivizmushoz)[6], amelynek hívei és támogatói, de elsősorban maguk az alkotmányosság felett őrködő Szövetségi Legfelsőbb Bíróság bírái az ötvenes-hatvanas években már nemcsak az Alkotmányban nevesített alapjogokat terjesztik ki eredetileg alájuk nem tartozó esetekre, hanem tudatosan kreálnak az Alkotmányban nem nevesített jogokat is abból a célból, hogy az alkotmányosság nevében, de gyakorlatilag saját igazságossági elképzeléseik által hajtva “továbbfejlesszék” az Alkotmányt, ítéleteiken keresztül pedig közvetve magát az amerikai társadalmat is. Az originalizmus, közvetve pedig a textualizmus is erre az ún. alapjogi forradalomra adott válasz volt, amely következetessége révén – nyilvánvaló hibái ellenére is – alkalmas volt arra, hogy visszafordítsa egy dogmatikailag megalapozottabb irányba az amerikai jogelméletet és alkotmánybíráskodást. A következő fejezetben erről: az aktivista alkotmányfelfogás és az “élő alkotmány” konstrukciójának hibáiról és az ezekre a hibákra adott originalista válaszról lesz szó.

 

 

 

A dinamizmus és az erre adott válasz: az originalizmus

 

 

         A dinamista irányzat, vagyis az aktivista alkotmánybíráskodás[7] az ötvenes évektől kezdett elterjedni Earl Warren szövetségi főbíróvá, majd a visszafogottabb Frankfurter bíró kiválásával legfőbb bíróvá való kinevezésével, és a hatvanas években érte el tetőpontját. A dinamisták az “élő Alkotmány” elméletét hirdették: szerintük az Alkotmányban és annak kiegészítéseiben lefektetett alapjogok jelentése korszakról korszakra változik, és az új és még újabb szükségletek felmerülésével az alkotmánybíráskodásnak is lépést kell tartania, vagyis a megváltozott társadalmi viszonyok fényében folyamatosan újra kell értelmeznie az Alkotmány szövegét. Mindezt az alkotmánybíráskodási funkciókat is ellátó Szövetségi Legfelsőbb Bíróság még jobban kitágította, ugyanis olyan jogokra is alapított ítéletet, amelyek nincsenek benne az Alkotmányban, de facto tehát saját hatáskörben új alapjogokat konstruált. Mindennek visszahatásaként a hetvenes években kialakult az originalista irányzat, amely a jogalkotó eredeti szubjektív akaratának, illetve az adott jogszabály létrehozását inspiráló objektív társadalmi célnak a kutatását állította a jogértelmezés középpontjába.

Az originalisták több oldalról is támadták a dinamista jogfelfogást, illetve az azt alkalmazó bírói gyakorlatot. Mindenekelőtt a demokrácia leértékelésének fogták fel azt, hogy kilenc kinevezett bíró elvont jogelvekre hivatkozva megsemmisítheti a Kongresszus által meghozott törvényeket. A kilenc szövetségi főbírót ugyanis nem választják, hanem az Egyesült Államok elnöke nevezi ki, így egyik bíró sem a nép akaratából kerül a hivatalába, ellentétben a Kongresszus tagjaival, akik egytől egyik demokratikus választásokon mérettetnek meg. Tehát az originalisták szerint ellentétes a demokráciával, ha egy nem választáson alapuló szerv felülbírálhatja a nép többsége által mandátumhoz juttatott és ezért a kongresszusi döntéshozatalkor a nép többségi akaratát kinyilvánító képviselők és szenátorok által meghozott törvényeket. Ráadásul az Egyesült Államok Alkotmánya pontosan rögzíti a törvények megalkotásának eljárási rendjét, és ebben nem juttat szerepet a Legfelsőbb Bíróságnak, ugyanis nem tartalmaz semmilyen konkrét kitételt, amely lehetővé tenné, hogy az a többségi akarattal szembefutó döntéseket hozzon. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak semmilyen alkotmányvédő funkciója ne lenne, hiszen már a kezdetektől fogva eljárt ilyen szerepkörben, csak nem egy nevesített felhatalmazásból következően, hanem az ún. strukturális alkotmányfelfogás[8] alapján, amely viszont csak az alkotmányban immanensen benne lévő jogokkal ellentétes törvények alkotmányellenessé nyilvánítását tette lehetővé. Az anomáliák tehát az originalisták szerint akkor kezdődtek, amikor a főbírák funkciójuk eredeti határait átlépték, és gyakorlatilag maguk kezdtek jogot alkotni. Az ötvenes évektől kezdve ugyanis a bírák már nemcsak értelmezték a jogot, nemcsak felfedték a jogi szöveg értelmét, hanem azt maguk alkották meg, vagyis olyan irányba “fejlesztették tovább” az értelmezés által a szövegszerűen változatlan törvényeket, amilyenbe ők akarták. Ha pedig a meggyőződésükkel ellentétes törvény szövege egyértelmű, és ezért nehéz azt ellentétesen értelmezni, akkor még mindig meg lehet a törvényt semmisíteni[9].

Ezzel az állásponttal azonban több probléma is van[10]. Először is a bíró sem mindenható, ő is csak egy ember, ugyanúgy, ahogy a képviselő vagy a szenátor. Miért magasabbrendűek tehát a bíró értékei, mint a törvényhozóé? Másodszor: a bíró sem egy objektív, külső hatalom által felállított értékrendet képvisel, hanem a sajátját, amely ugyanolyan szűklátókörű lehet, mint a törvényhozóé. Ráadásul a Kongresszus tagjai 535-en vannak (435 képviselő és 100 szenátor), a főbírók pedig csak kilencen. Hogy lehet az, hogy a bírók mégsem látják be, hogy 535 ember akarata csak objektívabb, mint kilencé? A harmadik probléma, hogy egy pluralista demokráciában értékek sokasága létezik. Milyen felhatalmazás alapján vindikálják maguknak azt a jogot a bírák, hogy konkrét esetekben ők válasszanak az egymással versengő értékek közül, ne pedig az Alkotmányban erre felhatalmazott Kongresszus, amely mégiscsak a többségi értékrendet képviseli? Végül fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy miért gondolják a dinamisták hatékonyabbnak a bírói politikai döntéshozatalt a kongresszusiénál.

Ezt a problémakört azonban egy másik oldalról is meg lehet közelíteni, mégpedig onnan, hogy a törvényhozók minden egyes aktusukért politikai felelősséggel tartoznak, a bírák viszont nem. Ha egy képviselő vagy egy szenátor olyan törvényeket fogad el vagy erősít meg, amelyek ellenkeznek a választóik preferenciáival, vagyis a többségi akarattal, akkor valószínűleg nem fogják őket két, illetve hat év múlva újraválasztani, márpedig a politikusok legfőbb célja a hatalom megszerzése, illetve megtartása. A bírák vállát viszont ez a teher nem nyomja, hiszen őket életre szólóan nevezik ki a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságba, azaz gyakorlatilag bármit megtehetnek, amit jónak tartanak. Nemcsak hogy nem tartoznak felelősséggel ítéleteikért, hanem folyamatos újraválasztásokon sem kell megmérettetniük magukat, így a versengés szituációja sem hajtja őket társadalmilag elfogadottabb törvénykezésre. Persze a bírói függetlenség fontos garancia a politikai befolyásolással szemben, ezáltal ugyanis valóban biztosítható az elfogulatlan és pártatlan ítélkezés, hiszen a bírónak semmilyen előnye nem származik abból, ha valamilyen pártérdeknek megfelelően hozza meg döntéseit, és ellenkezőleg: hátránya sem származik abból, ha nem ezt teszi. Azonban az így biztosított függetlenséggel nem volna szabad visszaélni sem, mint tették ezt a Warren- és a Burger-bíróság idején.

További probléma az alkotmányos aktivizmussal kapcsolatban az is, hogy bár az ennek alapjául szolgáló Alkotmányt több mint kétszáz évvel ezelőtt valóban egy többség fogadta el, de ez akkor még csak néhány államot jelentett, és ez semmiképpen sem mérhető a mai negyedmilliárd amerikai állampolgárhoz[11]. Ehhez kapcsolódóan az is problematikus, hogy a változó társadalmi viszonyokra tekintettel sem lehet egy új Alkotmányt elfogadni és annak hatályba léptetését a néppel megszavaztatni, ehelyett a mindenkori fejlesztéseket a főbírák végzik el saját értékhierarchiájuk alapján, miközben az Alkotmány maga szövegszerűen változatlan marad.

Az a gyakorlat is hibásnak minősíthető, hogy a bírák kiválasztásában középponti szerepet játszik a politika. A megüresedő szövetségi bírói helyet ugyanis az éppen hivatalban lévő elnök tölti be, ő pedig mindig olyan bírót nevez ki, amelyik ítélkezésével bizonyította, hogy társadalmi beállítottsága megegyezik az elnök társadalmi beállítottságával. Nem véletlen, hogy a dinamista alkotmánybíráskodás a hatvanas években és a hetvenes évek elején kulminált, hiszen a hatvanas évek demokrata elnökei liberális felfogású bírákat jelöltek szövetségi főbíróvá, mint ahogy az sem véletlen, hogy ez a trend a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején fordult meg, amikor tizenkét éven át republikánus elnökök uralták a Fehér Házat, akik a fokozatosan kiváló liberális bírák helyébe konzervatív beállítottságú főbírókat neveztek ki.

Azonban a bírák szerepe a különböző típusú törvénykezési esetekben eltérő lehet. Kétfajta különbségtételt kell megemlíteni: egyrészt a bírói jogértelmezés milyensége eltérő lehet attól függően, hogy a bíróság az Alkotmányt vagy csak valamelyik egyszerű törvényt értelmezi[12], másrészt a bírói jogalkalmazás különbözhet abban, hogy az adott ügy a common law-hoz, tehát a bírói jogfejlesztés révén létrejött, döntően magánjogi jogterületekhez, avagy a statute law-hoz, azaz a központi jogalkotó hatalom által létrehozott, közjogi jellegű jogterületekhez tartozik-e[13]. A common law-hoz tartozó ügyekben ugyanis a bíró ténylegesen alkothat jogot, amennyiben az adott esetre sem írott jogi rendelkezés, sem precedens nincs, hiszen ilyen esetekben a bíró köteles dönteni, és ha ezt nem tudja megtenni egy már létező szabály alapján, akkor magának kell megalkotnia ezt a szabályt. Ilyen esetekben tehát a felsőbírói jogfejlesztés ténylegesen létező jelenség. Ezzel ellentétben viszont a statute law-hoz tartozó ügyekben még a Legfelsőbb Bíróság sem alkothat jogot, még bújtatottan sem, vagyis a létező törvényi-rendeleti jog értelmezését is úgy kell elvégeznie, hogy az így adott értelem megfeleljen annak a jelentésnek, amelyet a központi jogalkotó adni szándékozott az adott törvénynek. Az originalisták legfőbb bírálata a dinamistákkal szemben éppen abban áll, hogy azok lehetőnek látják a pontos szövegű törvényi rendelkezések bírói “továbbfejlesztését” is, amennyiben ezt a megváltozott társadalmi körülmények indokolják, míg a neoformalista irányzatok hívei ragaszkodnak a leírt törvényszöveg szavaihoz, illetve a jogalkotó által azoknak eredetileg tulajdonított jelentésekhez. Vagyis az originalisták azt vallják, hogy ha a megváltozott társadalmi viszonyok közepette a statute eredeti jelentését a jogalkotó már nem tartaná relevánsnak, akkor megváltoztatná az adott törvényt, ha pedig ezt nem teszi meg kifejezetten, az azt jelenti, hogy kitart az eredeti értelem mellett.

A másik említett különbség az Alkotmány, illetve a törvények eltérő értelmezési módjára vonatkozik. Ugyanis az Alkotmány egyik fő funkciója az, hogy védje a kisebbségeket a többségi törvényhozás túlkapásaival szemben, és ezért az alkotmánybírósági feladatkörrel is felruházott Szövetségi Legfelsőbb Bíróságnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy az Alkotmányt úgy értelmezze, hogy az az egyéni szabadságjogok biztosítására alkalmas legyen. Ellenben ugyanezt az LB a törvények tekintetében már nem teheti meg, azokat ugyanis köteles úgy értelmezni és alkalmazni, ahogy azt a jogalkotó eredetileg kívánta. A jogalkotói szándéktól és a törvény szövegszerű értelmétől egyetlen esetben térhet el az LB, mégpedig akkor, ha az így keletkezett jelentés kifejezetten alkotmányellenes, vagyis ha kifejezetten ellentmond az Alkotmány valamely konkrét rendelkezésének.

Amit a dinamisták eufemisztikus módon az Alkotmány vagy a törvények “fejlesztésének”, “élő Alkotmánynak” vagy konstitucionalizmusnak neveznek, azt a formalisták egyszerűen csak elitizmusnak[14] vagy bírói aktivizmusnak[15] tartják. A dinamisták ugyanis sokszor nem hajlandók mást látni a törvényekben, mint a “többség zsarnokságának” lehetőségét, és ezért igyekeznek elméletileg kidolgozni és a gyakorlatban is alátámasztani azt a tételt, hogy néhány magasan képzett értelmiségi, és csakis ők képesek ezt a veszélyt csökkenteni. Ez pedig szükségszerűen azzal jár, hogy ez a kulturális elit határozza meg, hogy mi a helyes és mi nem. Például Lewis F. Powell szövetségi főbíró módszeresen annak alapján ítélkezett, hogy szerinte “mi a jó az országnak” (“right for the country”)[16]. William Brennan a “demokráciába vetett vakhitre” (“blind faith in democracy”)[17] figyelmeztetett, Robert Jackson pedig azt állította, hogy az alapjogok függetlenek a választók akaratától (“…fundamental rights … depend on … no elections”)[18]. Ezzel szemben például Lino A. Graglia azt kérdezi, hogy ha az alapjogok nem a választások kimenetelétől függnek, akkor ugyan mitől? Szerinte ugyanis semmiféle kisebbség nem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy a többségi akarattal szemben ők határozzák meg a társadalom alapvető értékeit, és ezt ne maga a társadalom, illetve annak többsége tegye meg. Ha ugyanis egy ilyen kulturális elit kezébe kerül az alkotmányos jogok meghatározása, akkor ez semmi mást nem jelent, mint hogy a többség uralmát a kisebbség uralma (“minority rule”)[19] váltja fel. És miután az Alkotmány kifejezetten tiltja bármiféle politikai elit kialakulását, amely felette állna más politikai tényezőknek, ezért a dinamista alkotmánybíráskodás nemcsak hogy alkotmányjogilag nem igazolható, hanem egyenesen ellentétes is az Alkotmánnyal. Graglia példákat is idéz, amely esetekben az egyes államokban tartott népszavazás helyett a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntött, az egész országra kiterjesztve alapvető kérdésekben az akaratát. Ilyen volt például az abortusz  kérdése vagy a koldusok kitiltása a közterületekről[20]. Ezeket a példákat egészíti ki Steven G. Calabresi, aki szerint helytelen, hogy a hatvanas években született döntést az iskolai imádkozás megtiltásáról a társadalom nagy többsége által támogatott mozgalom 35 éven át sem volt képes megváltoztatni[21].

Ehhez kapcsolódik a dinamizmus egy következő hibája is: az alkotmánybírói döntések visszavonásának nehézkessége. Nehéz ugyanis megindokolni és a közvéleménnyel elfogadtatni azt, hogy egy korábbi döntés miért volt helytelen és újabban miért egy másik tartalmú döntés a helyes mégis, noha az Alkotmány szövege változatlan maradt. Ha ugyanis a korábbi álláspontról is azt mondják, hogy az abszolút igazságosságot testesíti meg, és a későbbi döntés is ezt szolgálja, akkor a kettő mégis miért tér el egymástól? Valamelyik esetben hibáznia kellett az LB-nek, hiszen két igazság egyszerre nem létezik (de még egymás után sem). Ezért ódzkodik tehát az LB a korábbi döntéseinek megváltoztatásától. Természetesen ezen döntések újragondolására is van alkotmányos lehetőség, de a gyakorlatban csak három esetben történik ez meg: egyrészt akkor, ha a bíróságot sikerül meggyőzni, hogy korábbi döntésük helytelen volt (ez az előbbiekben elmondottak miatt igen ritka); másrészt akkor, ha olyan bírákat sikerül bejuttatni az LB-be, amelyek a korábbi többségtől eltérő társadalmi-politikai beállítottsággal rendelkeznek; végül pedig abban az esetben, ha sikerül egy új alkotmánykiegészítést elfogadtatni a Kongresszussal[22].

Graglia szerint ezért a konzervatívok hátrányban vannak. Ugyanis míg az olyan liberális jogvédő szervezetek, mint az American Civil Liberties Union (ACLU) vagy elérik az általuk kívánatosnak tartott társadalmi változásokat, vagy ha nem, akkor próbálkozhatnak újra, addig a konzervatív értékeket preferálók helyzete éppen fordított: a legtöbb, amit elérhetnek, az a negatív eredmény elmaradása (azaz vagy megszünteti az LB a hagyományos társadalmi értékek alkotmányos védelmét, vagy ha nem, akkor legfeljebb időhöz juttatja őket, hogy felkészüljenek az újabb csatára, de pozitív győzelmet nem arathatnak).

Végül pedig szólni kell a dinamista alkotmányfelfogás egy további problémájáról is, amely – az előbbiekkel ellentétben – nem alkotmányjogi, hanem társadalmi probléma. Ha ugyanis a Legfelsőbb Bíróság alapvető társadalmi kérdéseket dönt el kötelező jelleggel, és ezáltal kivívja magának egyesek ellenszenvét, illetve mások rokonszenvét, és ezek a nyilvánosság előtt elkezdenek vitatkozni ezen döntések helyességéről, akkor ezzel az LB témát szolgáltat a politizáló nagyközönségnek, vagyis meghatározza azon kérdésköröket, amelyek körül a viták folyni fognak, míg más, esetleg fontosabb kérdések figyelmen kívül maradnak. És nemcsak a széles nyilvánosság összpontosítja a figyelmét ezekre a kérdésekre, hanem a törvényhozók is e társadalmi viták körül alakítják ki álláspontjaikat, tehát ezáltal nem(csak) ők fogják meghatározni, hogy mi kerüljön egy adott ülésszak tárgysorozatába és mi nem. Ezért nevezte el Steven G. Calabresi a Legfelsőbb Bíróságot a politikai napirend meghatározójának (“political agenda setters”)[23]. Ahelyett tehát hogy az LB hagyományos funkcióját teljesítené, azaz őrködne a hatalommegosztás érvényesülése felett mind horizontális (azaz a szövetségi Kongresszus és az elnök közötti), mind pedig vertikális (vagyis a szövetségi törvényhozás és a tagállamok törvényhozásai közötti) síkon, inkább nyíltan bekapcsolódik a politikai küzdelmekbe, félig félreértelmezve, félig pedig elhanyagolva eredeti alkotmányos szerepkörét.

Valójában persze bizonyos mértékű alkotmányos aktivizmusra szükség van, hiszen csak így lehet megvédeni mind a kisebbségi jogokat (és ezáltal magukat a kisebbségeket), mind az egyes egyének individuális szabadságjogait a többség esetleges elnyomásával szemben, azonban az LB bírái az ötvenes-hatvanas években hatáskörüket nagymértékben túllépték, pontosabban visszaéltek vele. A megoldás a két szélsőség között keresendő, amit Martin H. Redish úgy fogalmazott meg, hogy az amerikai demokrácia alkotmányos demokrácia. Ebben a kifejezésben szerinte mind a főnév, mind a melléknév egyaránt fontos. A baloldalon álló jogtudósok és társadalomtudósok többsége ugyanis hajlamos a kifejezésből kihagyni a főnevet, a demokráciát, miáltal elméleteikben a többségi döntéshozatalnak a fontossága nem kap kellő hangsúlyt, vagy csak negatív értelemben jelenik meg. A jobboldali tudósok nagy része viszont a melléknevet, az “alkotmányos”-t felejti ki gyakran a jelzős szerkezetből, így viszont eltünteti azt a lényeges sajátosságot, ami az amerikai demokráciát a “tiszta demokráciától” (“pure democracy”) megkülönbözteti, vagyis hogy az amerikai demokrácia képes a kisebbségi jogokat a többség zsarnokságával szemben is biztosítani[24].

 

 

 

Az originalizmus fajtái és elméleti álláspontjai

 

 

         Az originalizmust tehát a dinamizmus tagadása hívta életre, de ezen sajátosságán túl nem tekinthető egységes irányzatnak. Olyannyira nem tekinthető annak, hogy még egységes fogalmi  meghatározása sincs. Az átvizsgált jogelméleti tanulmányok közül mindössze egyben találtunk definíciós kísérletet, mely így hangzik: az originalizmus olyan előírás, amely szerint a jogi szöveg értelmét a jogalkotók tényleges alkotáskori mentális állapotát kifejező bizonyítékok figyelembe vételével kell megállapítani[25]. Azonban ez a meghatározás sem alkalmas az originalizmus tényleges tulajdonságainak definiálására, mivel ez az irányzat maga is több belső csoportra bomlik.

         Az originalizmusnak két fő áramlata van[26]: a purpozivista originalizmus vagy röviden purpozivizmus, és az intencionalista originalizmus vagy röviden intencionalizmus. A purpozivizmus hívei szerint a jogalkalmazó bíró egy statute értelmezése során köteles annak széles értelemben vett társadalmi célját vizsgálni. Ez a célvizsgálat történhet a törvényhozási történet (“legislative history” – tehát a bizottsági felszólalások, bizottsági és plenáris ülési jegyzőkönyvek, a Képviselőház által elfogadott módosító javaslatok stb.) figyelembe vételével, de még inkább a jogszabály szövegében magában megtalálható, a jogszabályi célra utaló konkrét rendelkezések vizsgálatával (amelyek elvileg bárhol elhelyezhetők a törvényben, de tipikusan a preambulumban találhatók meg). Ez az értelmezés a jogszabály objektív társadalmi céljának feltárására irányul, vagyis döntően teleológiai értelmezés útján azt vizsgálják, hogy a statute alkotásakor mi volt az a létező társadalmi szükséglet, ami miatt egy ilyen fajta szabályozás létrehozatala fontossá vált.

         Ezzel ellentétben az intencionalizmus hívei a jogalkotó szubjektív szándékának vizsgálatából indulnak ki, és történeti értelmezés útján azt próbálják megállapítani, hogy mit kívánt a jogalkotó a törvénnyel elérni, az adott társadalmi problémát személy szerint mi módon kívánta megoldani. Ehhez az intencionalisták is döntően a törvényhozási történetet használják fel, és ezekben az anyagokban személyes motivációkra történő utalásokat keresnek. Az intencionalizmus további két alcsoportra bontható: archeologikus intencionalizmusra és hipotetikus intencionalizmusra[27]. Az előbbi tipikusan a törvény szövegét és a törvényhozási történetet vizsgálja abból a célból, hogy megállapítsa, mi volt a jogalkotó feltehető akarata, szándéka akkor, amikor az adott szabályozást megalkotta és elfogadta. Utóbbi pedig azt vizsgálja, hogy az akkori jogalkotó hogyan döntene ma, ha a megváltozott társadalmi viszonyokra alkalmazandó szabályozásról most kellene döntenie, tehát a hipotetikus intencionalizmus az akkori jogalkotó mai társadalmi viszonyokra vonatkozó feltételezhető álláspontját kutatja. Ezt a megközelítést hívja Richard A. Posner “képzeletbeli rekonstrukciónak” (“imaginative reconstruction”)[28].

         Az előbbi csoportosításon alapul Cass R. Sunstein felosztása is, aki kemény és lágy originalizmus között tett különbséget[29]. Ő a kemény originalizmuson (“hard originalism”) a hipotetikus intencionalizmust, a lágy originalizmuson (“soft originalism”) pedig a purpozivizmust és az archeologikus intencionalizmust értette. Szerinte az originalizmus kemény válfaja elfogadhatatlan, mivel hívei az értelmezés során megpróbálnak az időben visszamenni, és megtudni azt, hogy hogyan kívánnák az akkori jogalkotók a mai társadalmi viszonyokat szabályozni, ami nyilvánvaló képtelenség. Az akkori jogalkotók akkor éltek, az akkori társadalmi viszonyokat ismerték, és az akkori helyzetre kívántak szabályokat alkotni; ha ma élnének, a jelenlegi társadalmi viszonyok közepette, akkor bizonyosan másfajta szabályozást hoznának létre, mint tették ezt más társadalmi viszonyok fényében. Erre legjobb példa a szabadságjogok kérdése: ha ugyanis elfogadnánk ezt az értelmezési lehetőséget, akkor a mai alapjogi védelem gyakorlatilag megszűnne, hiszen azok az alkotmánykiegészítések, amelyek ma védik például a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, avagy tiltják például a faji és a nemi diszkriminációt, azok 1787-ben, az Alkotmány elfogadásának időpontjában még nem léteztek, pedig ha az Alkotmány készítői ezeket a szabályozásokat kívánatosnak tartották volna, már akkor elfogadhatták volna ezeket. Sunstein csak a lágy originalizmust tartja elfogadhatónak, sőt kívánatosnak, ugyanis szerinte ez a változat nélkülözi a kemény megközelítés hibáit, ugyanakkor alkalmas arra, hogy a törvényhozó történeti akaratának kutatásával és a szó szerinti szövegértelmezéstől való elszakadással az absztrakció egy magasabb szintjét érje el, így állapítva meg az esetleges fogalmazási hibák, nyelvi kétértelműségek ellenére is a jogszabály valódi értelmét és rendeltetését.

         Paul F. Campos az originalizmus egy további fajtáját határozza meg: az ún. “erős intencionalizmust” (“strong intentionalism”)[30]. Meglátása szerint egy szöveg értelmezéséhez első lépcsőben a szöveg elolvasása szükséges; a szöveg elolvasása mindig egy olyan tevékenység, amely a szerző szemantikai szándékának feltárására irányul; végül pedig ez a szerzői szándék azonos a szöveg szemantikai jelentésével. Ha megállapítjuk, hogy a szerző mit akart mondani, akkor egyúttal azt is megállapítottuk, hogy mit mondott a szerző, tehát a szerző szándéka és a szöveg jelentése azonos. Campos szerint a jogi szereplőknek nem csupán meg kell kísérelniük a szerző szándékának feltárását is, hanem a jogalkalmazó nem is végezheti másképp az értelmezést, csakis ezen az egyetlen módon. Valójában azonban ez a feltételezés egy idealisztikus képen alapul, hiszen a tényleges jogi szövegek értelmezésekor nem tekinthetünk el sem a jogi szövegnek magának, sem a kifejezésre juttatott jogalkotói akaratnak az esetleges hiányosságaitól, kétértelmű vagy homályos megfogalmazásaitól.

         Ha összefoglalóan akarjuk megadni az originalista felfogás főbb jellemzőit, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen elmélet hívei szerint a jogalkalmazó bíró legfőbb feladata a jogalkotó politikai értékválasztásainak feltárása és a jogszabály ennek fényében való alkalmazása. A jogszabály céljának, illetve a törvényhozó szándékának feltárása főként a törvény-előkészítési anyagok, miniszteri indokolás stb. figyelembe vételével történik meg, és az ezekből megállapítható törvényi céltól vagy jogalkotói szándéktól nem szabad eltérni. Az originalisták elfogadják a szöveg primátusát a törvény-előkészítési anyagok felett, amennyiben az egyértelmű, de ha kétség merül fel a szöveg jelentését illetően, akkor lehetőnek látják annak félretolását. Szilárdan a demokrácia talaján állnak: a jogszabályok alkalmazása során a Kongresszus felsőbbségét posztulálják a bírói értelmezési szabadsággal szemben. Ezek miatt pedig érvényesülhet a jogállamiság egyik legfőbb követelménye, a kiszámíthatóság, illetve betöltheti rendeltetését az Alkotmányban lefektetett hatalommegosztás elve.

 

 

 

Az originalizmus kritikái és a textualizmus felemelkedése

 

 

         Az originalista jogértelmezés a nyolcvanas évek elejére érte el csúcspontját, de az akkorra már nyilvánvalóvá vált hibái miatt lassan hanyatlani kezdett. Egyfelől támadták ezt a jogfelfogást a dinamikus alkotmányértelmezés hívei, másfelől pedig született egy új jogelméleti irányzat is, amelynek képviselői, a textualisták több oldalról is igyekeztek elvégezni az originalista felfogás korrekcióját. Mivel a dinamizmus hibái is jól ismertek voltak, ezért ezek a bírálatok különösebb visszhangot nem váltottak ki a jogtudományon belül, ellentétben a textualizmussal, amely a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére az egyik legbefolyásosabb (és egyben legvitatottabb) jogelméleti irányzattá vált.

         A textualisták először is azt kifogásolták, hogy – állításával ellentétben – az originalista felfogás ellentétes a demokrácia eszméjével, ugyanis a törvényszövegből kiolvasható egyértelmű jelentés helyett is sokszor a törvény-előkészítési anyagokban bennerejlő (vagy nem rejlő) jogalkotói szándékot vagy jogszabályi célt kutatja. Ez viszont ellenkezik az originalisták által elvben oly nagyra tartott Alkotmánnyal, pontosabban annak I. cikkelye 7. paragrafusával, amely a jogalkotási eljárásra vonatkozik. Ez ugyanis kimondja, hogy csak az a törvényszöveg tekinthető jognak és csak arra lehet ítéletet alapítani, amelyet a Képviselőház többségi szavazással elfogadott, a Szenátus többségi szavazással megerősített, és amelyet ezek után az Egyesült Államok elnöke aláírt (illetve elnöki vétó esetében, vagyis ha az elnök a törvény aláírását megtagadja, a törvényszöveg akkor léphet hatályba, ha a Kongresszus mindkét háza külön-külön tartott ülésén legalább 2/3-os szavazati aránnyal a törvényt elfogadja). A jogalkotási eljárás ezen Alkotmányban rögzített követelménye a demokrácia egyik legfőbb biztosítéka, ez a szabályozás ugyanis garantálja, hogy csak az az elképzelés válhat joggá, amely előzetesen átment egy háromszoros szűrőn. És miután csak a törvény szövege az, amely ezen a szűrőn átmegy, nem pedig a jogalkotói szándékot tükröző (vagy nem tükröző) törvény-előkészítési anyagok (képviselői felszólalások, bizottsági jegyzőkönyvek, különvélemények stb.), ezért a textualisták szerint ítéletet csak az így többszörösen leellenőrzött és elfogadott szövegre lehet alapítani, az előkészítési anyagokra nem. Ráadásul az előkészítési anyagok nem a valódi jogalkotói szándékot jelenítik meg, hiszen ha azt tennék, akkor ezek a szándékok magában a szövegben is kifejezésre jutnának, és nem kellene akkor a törvényhozási történetben felkutatni ezeket. A textualisták éppen ezért egyetlen esetben  fogadják el a törvényhozó akaratának vagy a jogszabály céljának figyelembe vételét: akkor, ha az szó szerint kifejezésre van juttatva a szövegben.

         Azt is gyakran felhozzák az originalizmussal szemben, hogy a jogalkotói célt nem lehet meghatározni, vagy hogy ilyen egyáltalán nem is létezik. Fruehwald szerint például a törvényhozási történet természeténél fogva inkoherens[31], egymásnak ellentmondó hivatkozási alapok találhatók benne, és bármelyiket is vesszük figyelembe, az biztosan nem testesíti meg a Kongresszus mint testület álláspontját (amennyiben pedig mégis, akkor az magából a törvényszövegből is kiolvasható, felesleges tehát az előkészítő anyagokra való hivatkozás). A jogalkotói szándékot mint olyant en bloc tagadó jogtudósok szerint pedig azért nem létezhet “törvényhozói akarat”, mert a Kongresszus 535 tagjának eleve nem lehet egyetlen akarata, hiszen mindegyikük külön személyiség, külön véleményekkel, elképzelésekkel, értékekkel, preferenciákkal. Akaratuk tehát csak az egyes embereknek lehet, egy kollektív testületnek nem. Egy testület csak tagjai véleményeinek stb. összegzését tudja megtestesíteni, csak az egyes akaratok összeütköztetéséből kialakuló kompromisszumokat képes kinyilvánítani, egységes szándéka nincs. Ezért helytelen az az álláspont, miszerint a törvényhozási történetből megállapítható valamilyen motívum, amely a törvényhozást mint kollektív képződményt egy egységes elhatározásra sarkallja.

         Még azok a kritikusok is, akik elvben elfogadják a törvényhozási történetet hivatkozási alapként, azt mondják, hogy az előkészítő anyagok is gyakran éppolyan homályosak és többértelműek, mint maga a törvényszöveg, ha nem még homályosabbak. Ezért erre alapozni egy bírói ítéletet semmivel sem vezet biztosabb eredményre, mint ha a szövegre alapoznánk azt. Ráadásul ekkor még annak a lehetősége is felmerül, hogy az egymásnak ellentmondó kongresszusi felszólalásokból, képviselői véleményekből a konkrét jogeseteket eldöntő bírák kiválogatják a nekik tetsző állásfoglalásokat, és erre mint a jogalkotó egyértelmű akaratára hivatkoznak döntési alapként, míg az ezzel ellentétes szempontot megtestesítő képviselői, szenátori véleményeket figyelmen kívül hagyják. Ezáltal pedig úgy tudják beállítani az általuk meghozott ítéletet, mint ami nem is lehetett volna más, mint ami kényszerítően következik a törvény-előkészítési anyagokból, jóllehet ellentétes álláspontú képviselők véleményeit, bizottsági felszólalásait stb. felhasználva polárisan szembenálló eredményre lehetett volna jutni, éppoly meggyőzően érvelve azon ítélet helyessége mellet, mint amilyen meggyőzően a ténylegesen meghozott ítéletet interpretálták[32].

És ez a lehetőség nem pusztán fikció: a hetvenes-nyolcvanas években azok a bírák ténylegesen is éltek e lehetőséggel, akik már korábban is arra törekedtek, hogy normatív bázis helyett saját igazságossági elképzeléseik alapján döntsenek a konkrét ügyekben. Látható tehát, hogy ez a törvénykezési módszer, más elméleti kiindulópontról ugyan, de lényegében ugyanoda vezet, mint a dinamikus alkotmány- és törvényértelmezési metódus. Azok a bírák tehát, akik korábban az alkotmányos alapjogokat használták ki arra, hogy saját értékeiket jelenítsék meg az általuk meghozott döntésekben, most az originalista jogértelmezési módszerrel tették ugyanezt, lényegében először meghozva a tényleges döntést, és utána kikeresve azokat a bizottsági vagy plenáris ülési jegyzőkönyveket, képviselői hozzászólásokat, amelyek összhangban vannak az ő saját szubjektív véleményükkel.

         Ehhez kapcsolódik a textualisták további kritikája az originalizmussal szemben, mégpedig az, hogy a különböző érdekcsoportok ezt a lehetőséget felismerve eleve arra sarkallnak néhány képviselőt, hogy a bizottsági állásfoglalásokban az ő érdekeiknek megfelelő álláspontot testesítsék meg, így téve a kongresszusi jegyzőkönyveket alkalmassá arra, hogy esetleges későbbi jogvitákban döntési alapként hivatkozni lehessen rájuk. Vagyis bizonyos képviselői felszólalások, különvélemények, hozzászólások eleve csak azért születnek, hogy biztosan legyen egy olyan szövegszerű hivatkozási alap, amelyet objektívnak álcázott jogalkotói akaratként idézni lehet majd a bíróságon[33]. Mindez pedig ugyanoda vezet, ahova a dinamikus jogértelmezés is vezetett, jelesül hogy mindkét fél “megdönthetetlen” bizonyítékot tud szolgáltatni a törvényhozási történetből saját álláspontja alátámasztására, és a bíró – bármelyik álláspontot is fogadja el saját preferenciái alapján – mindenképpen olyan ítéleti indokolást tud a feleknek és a közvéleménynek prezentálni, amely szerint a jogalkotó szándékából egyértelműen és kétségbevonhatatlanul következik a meghozott ítélet[34].

         Ezek az anomáliák vezettek tehát a nyolcvanas évek közepétől az originalista jogértelmezés szerepének csökkenéséhez, illetve a purpozivizmus és az intencionalizmus hibáinak visszahatásaként a textualista irányzat megjelenéséhez és elterjedéséhez.

 

 

 

A textualizmus fajtái és elméleti álláspontjai

 

 

         Roger Colinvaux a textualizmusnak három fajtáját különbözteti meg: a (jelző nélküli) textualizmust, a strukturális textualizmust és a hipertextualizmust[35]. A “sima” textualizmus a szöveg jelentésének megállapításánál a törvény által használt szavak, kifejezések hétköznapi értelméből indul ki, és ezek vizsgálatánál meg is áll. A strukturális textualizmus már túlmegy az egyes szavak, kifejezések vizsgálatán, és a törvény egészét, a törvény más részein elhelyezett értelmező rendelkezéseket, a szövegösszefüggéseket és a szövegkörnyezetet is figyelembe veszi a jogszabály értelmének feltárásakor. A hipertextualizmus pedig még ennél is tovább megy: ez már más jogszabályokat és az azokban használt kifejezéseket, szövegösszefüggéseket, utalásokat is felhasználja egy adott törvény értelmének meghatározásához. Azonban a belső különbségek ellenére is a textualizmus alapvetően egységes irányzatnak tekinthető, és a következőkben is mint ilyent vesszük vizsgálat alá.

         A textualista jogelmélet legfőbb sajátossága az, ami a nevében is benne van, mégpedig hogy a jogszabályi értelem feltárásakor elsődlegesen a szövegből indulnak ki. Számukra a jog az, ami a törvény szövegében megjelenik, más alapján feltárni a jogi szöveg értelmét, mint ami feketén-fehéren a törvényben le van írva, nem lehet. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a jogalkotói szándék ne lenne fontos a számukra, csak éppen ezt a szövegben magában keresik. Amennyiben a szövegből magából megállapítható a törvényhozó szubjektív akarata, akkor az a rögzítettség folytán objektívvá válik, tehát lehet rá ítéletet alapítani; azonban a jogalkotói szándék a szövegen túli forrásokban nem kereshető[36]. A textualisták szerint a szöveg nem pusztán a szándék bizonyítéka (az egyik lehetséges a sok közül), hanem a szándék manifesztációja (azaz maga a szándék, szövegszerűen kifejezve)[37]. Kizárólag a szövegből tudhatjuk meg a jogalkotó valódi akaratát, mert csak a szöveg megy át a jogalkotás mindhárom fázisán[38], csak azt fogadja el a Képviselőház, erősíti meg a Szenátus és írja alá az elnök, az előkészítő anyagokat, bizottsági jegyzőkönyveket, képviselői hozzászólásokat és véleményeket nem. Ehhez kapcsolódik az is, hogy ezen irányzat hívei a jogszabály rendeltetését, célját is csak akkor tartják fontosnak, ha azt a törvény szövege kifejezetten tartalmazza, egyébként nem tartják azt vizsgálhatónak.

         A textualisták hisznek abban, hogy a szöveg objektív, erre szolgál számukra a törvény által használt szavak, kifejezések “hétköznapi értelméhez” (“ordinary meaning”) való ragaszkodás[39]. Miután egy szó hétköznapi értelme mindenki számára ugyanaz –mondják a textualisták –, ezért ha kötelezzük a bírákat, hogy ők is ebben az értelemben fogják fel a törvényben használt kifejezéseket, akkor ezzel ki tudjuk szűrni a bírói szubjektivizmust, hiszen ezután egy bíró sem értelmezheti másként az adott törvényszöveget, mint ahogy azt egy átlagos ember tenné. Ezáltal pedig egyrészt lehetővé válna a kiszámítható jogszolgáltatás (minden bíró egységes, objektív alapon bíráskodna, ugyanazokat a szavakat ugyanazon értelemben felfogva), másrészt a jog (amelyet ma még egy szűk réteg ural) közelebb kerülhetne az emberekhez, a társadalomhoz.

         A textualizmus szerint először meg kell kísérelni felderíteni a szöveg egyértelmű, “tiszta” jelentését (“plain meaning”); ha ez megállapítható, a vizsgálódás véget ér; ha ez nem állapítható meg, akkor lehet vizsgálni a szövegben kifejezésre juttatott célt, szándékot (ez utóbbiaknak tehát csak kisegítő szerepe van). Scalia szerint a plain meaning általában megfelel az ordinary meaningnek, vagyis a szövegből kivehető tiszta jelentés azonos azzal a jelentéssel, amit egy átlagos ember az adott kifejezés alatt ért, kivéve ha a törvény valamely részében (tipikusan az értelmező rendelkezések között, de elvileg bárhol) található egy olyan utalás, miszerint az adott szót vagy kifejezést nem vagy nem csak a hétköznapi értelemben kell használni.

         Bár az értelmezés során a textualisták nem használnak külső forrásokat (egyetlen forrásuk maga a törvényszöveg), ám értelmezési módszereikben már nagyobb változatosság figyelhető meg. Alapvető módszerük a nyelvtani értelmezés (ez mindennek a kiindulópontja náluk) és ezt kiegészítve a logikai értelmezés (az ún. jogértelmezési kánonok felhasználása), ám amennyiben ezekkel a módszerekkel nem sikerül megtalálniuk a szöveg nyilvánvaló értelmét, akkor ehhez hajlandók felhasználni egyéb értelmezési módszereket is. Ilyen például a kontextuális értelmezés (a törvény szerkezete, felépítése, illetve a törvény más részeiben, fejezeteiben, címeiben található egyéb rendelkezések alapján), a jogszabály gyakorlati végrehajtásának módja, hasonló tárgyú más jogszabályok rendelkezései és az azok megsértése esetén alkalmazott bírói gyakorlat. Ezekkel tehát szükség esetén a textualisták hajlandóak kiegészíteni az elementáris értelmezési módszereket, de arra már nem tartják felhasználhatónak ezeket, hogy a nyelvtani értelemmel szembeni eredményeket alapozzanak meg velük. Tehát a nyelvtani értelmezés mellett, azt segítve ezen elmélet szerint is lehet bizonyos más módszereket is használni, de arra már nem alkalmazhatóak ezek a módszerek, hogy a nyelvtani értelemmel szembenálló eredményeket állapítsunk meg a segítségükkel.

         Tehát a textualista jogfelfogás alapvetően a szövegből indul ki, és elutasítja a szövegen túli források (például a törvény-előkészítési anyagokból “megállapítható” jogalkotói akarat vagy a tág értelemben vett jogszabályi cél, illetve másfelől az Alkotmányban nem rögzített alapjogok vagy a feltételezhető alkotmányozói szándék) figyelembe vételét, ugyanakkor igyekszik elkerülni azt a zsákutcát is, mely szerint mindenáron kellene találni egy “nyilvánvaló” nyelvtani értelmet, még akkor is, ha az nem is létezik.

 

 

 

A textualizmus kritikái

 

 

         A textualista jogfelfogást legfőképpen az originalista elmélet hívei támadják. Egyik leggyakoribb támadási pontjuk az, hogy a textualisták leszűkítik a törvény értelmének kutatását a jogszabály szövegére. Ez szerintük azért helytelen, mert egy szó vagy kifejezés valódi értelme nem állapítható meg a szóból önmagából, annak hétköznapi értelméből, hanem figyelembe kell venni azt a szövegkörnyezetet is, amelyben az adott kifejezés megjelenik. A szavaknak ugyanis rendszerint nemcsak egy jelentésük van, hanem több, és ezek közül a bíráknak kell választaniuk, nekik kell a szövegösszefüggések alapján megállapítaniuk az adott szó lehetséges jelentései közül a valódit. A szöveg csak nagyon ritkán egyértelmű; a törvényi megfogalmazás hiányosságait, kétértelműségeit tehát óhatatlanul a bírónak kell eldöntenie, mégpedig (miután a szöveg többértelműsége miatt a belső források csak korlátozottan használhatók) a külső források segítségével. Ez az álláspont a hermeneutikai kiindulópontot veszi alapul, vagyis hogy egy szöveg (nemcsak jogi, hanem bármilyen szöveg) értelme függ az értelmező (itt: a bíró) tudati állapotától, kognitív képességeitől, értékeitől, tapasztalatától, vagyis a textualizmus kritikusai szerint az értelmezőnek mindig van (pontosabban: kell, hogy legyen) valamilyen fokú szabadsága.

         Ebből következik a törvény-előkészítési anyagok originalisták általi védelme a végül is elfogadott szöveggel szemben. Ha ugyanis nincs (márpedig szerintük az esetek többségében nincs) plain meaning, akkor a szöveg éppoly homályos lehet, mint a törvényhozási történet. Éppen ezért semmi sem indokolja, hogy az egyik többértelmű bizonyítékot egy másik többértelmű bizonyítékkal váltsuk fel, ahelyett hogy mindkettőt felhasználnánk az értelmezés során. Az originalisták tehát elfogadják a szöveg primátusát, de a kizárólagosságát nem. Kiindulópontnak megfelelőnek tartják azt, és amennyiben tényleg nyilvánvaló a jelentése, akkor meg is állnak a vizsgálatban, ha viszont homályos a törvényi megfogalmazás (és az originalisták szerint általában az), akkor elkerülhetetlen az előkészítő anyagok bevonása is az értelmezés folyamatába. Ez utóbbiakat azonban csak arra lehet felhasználni, hogy segítségükkel tisztázhassák a szöveg hiányosságait és megszüntethessék a többértelműségeket, de arra nem, hogy olyan értelmet tulajdonítsanak segítségükkel a törvénynek, amely nyilvánvalóan ellentétes annak szövegével[40].

         A textualista felfogás következő nagy hibája – az originalisták szerint – az, hogy a bírót kizárólag jogalkalmazóként fogják fel, holott például Colinvaux szerint a bíró is szerves része a jog alkotásának. A bíró a törvény potenciális értelmezési lehetőségei (pl. a kongresszusi, a közigazgatási jogalkalmazói vagy valamelyik alsóbb fokú bírósági értelmezés) közül választ, és nem pusztán “megtalálja” a jogszabályban az elfogadása pillanatától bennerejlő értelmet. A textualisták szerint minden jogszabálynak egyetlen jelentése van, Colinvaux szerint viszont több is, és amikor a bíró a jogi szöveg és a jogalkotói szándék között szükségszerűen nyitva hagyott térben szubjektíve értelmezi az adott törvényt, akkor gyakorlatilag jogot alkot[41].

         Colinvaux még egy hibára felhívja a figyelmet, jelesül arra, hogy a textualisták különböző szótárakhoz fordulnak segítségért a szavak hétköznapi értelmének feltárásakor. A szótárak azonban nem feltétlenül definiálják azonos módon az egyes kifejezéseket, így megkérdőjelezhető a szavak hétköznapi értelmének, az ordinary meaningnek a létezése[42].

         További hibája a textualizmusnak, hogy a törvény célját nem veszi figyelembe, csak ha szó szerint meg van említve a szövegben, pedig előfordulhat, hogy a jogszabály társadalmi rendeltetése nemcsak a szövegből, hanem a törvényhozási történetből is egyértelműen megállapítható. Learned Hand bíró szerint például minden jogszabályt egy konkrét probléma megoldási kényszere hívott életre, vagyis rendeltetése van, amit be kell töltenie, és ettől a céltól akkor sem lehet eltekinteni, ha az esetleg nincs is szó szerint megemlítve a szövegben[43].

         Végül azt is gyakran felhozzák a textualizmussal szemben, hogy nem képes figyelembe venni a társadalmi viszonyok változásait. Ezen irányzat kritikusai szerint ugyanis ha mindenáron ragaszkodunk az eredeti szöveghez a megváltozott társadalmi viszonyok közepette is, és nem módosíthatjuk értelemszerűen a törvény értelmét, akkor a “múlt halott keze” (“dead hand of the past”) irányít bennünket[44], és rég halott emberek akaratának engedelmeskedünk egy olyan átalakult világban, amely nem is hasonlít az ő világukhoz.

 

 

 

A textualizmus és az originalizmus alapvető különbségei

 

 

         Mivel az előző fejezetekben “az originalizmus kritikái”, illetve “a textualizmus kritikái” címszavak alatt már részletesen kifejtettük a két neoformalista irányzat közötti főbb különbségeket, ezért itt csak a leglényegesebbeket emelnénk ki, mintegy összefoglalásképpen. Először is elmondható, hogy mindkettő az Egyesült Államok jogelméleti gondolkodásában jött létre, csak míg az előbbi a hetvenes, addig az utóbbi a nyolcvanas években. Az originalisták eredetileg az Alkotmány, míg a textualisták a törvények értelmezésére fejtették ki elméletüket, ám később ez a különbség eltűnt, és az originalisták is kiterjesztették értelmezési módszerüket az egyszerű törvényekre, a textualisták pedig az Alkotmányra.

         Alapvető különbség a két elmélet között, hogy a textualizmus számára a törvény szövege a fontos, míg az originalizmus azt csak az első lépcsőfoknak tekinti a törvény értelmének vizsgálatakor; utóbbi híveinek elsősorban a jogalkotó bizonyítható történeti akarata és a jogszabály célja, társadalmi rendeltetése számít. Ez utóbbiakat a textualisták akkor tartják alkalmazhatónak, ha azok szó szerint a szövegbe vannak foglalva, egyébként pedig csak arra használják őket, hogy helyesbítsék a szövegben esetleg előforduló “gépelési hibákat” (“scrivener’s errors”)[45].

         További különbség, hogy a textualizmus a belső kontextusokat (tehát az értelmezendő törvényt és annak belső részeit, a fejezetek, címek, alcímek strukturális rendjét, illetve az azokban található rendelkezéseket), az originalizmus pedig a külső kontextusokat (vagyis a törvény-előkészítési anyagokat, a törvényhozási történetet, a jogalkotói – miniszteri, államtitkári – indokolást) használja fel az értelmezés során. Végül pedig abban is eltér a két elmélet, hogy míg a textualizmus a szöveget objektívnek tartja (mivel lehetőnek látja a szavak, kifejezések hétköznapi értelmének a feltárását, amely minden bíró számára iránymutatást jelent a jogértelmezés során), addig az originalizmus szerint a szöveg szubjektív, és a jogalkotói szándékok ismerete nélkül nem tartja lehetőnek a szöveg tényleges értelmének a feltárását.

 

 

 

*                 *                 *

 

 

         Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a neoformalista irányzatok egy szerves fejlődés eredményeként jöttek létre: a klasszikus formalizmusból fejlődött ki a pragmatista funkcionalizmus, ezt fejlesztette tovább a dinamizmus, majd ennek viszahatásaként jött létre az originalizmus, ezen irányzat gyengeségeinek kiküszöbölésére pedig a textualizmus. Látható tehát, hogy egy körforgás megy végbe a jogtudományon belül, és valószínű, hogy a textualista elmélet nyilvánvaló hibáinak visszahatásaként ez a fejlődési folyamat a közeljövőben újra fog indulni, vagy egy újabb funkcionalista társadalmi ideológia jogi alátámasztásaként, vagy a bíró szerepének növelését hirdető irányzatként, vagy pedig a jog mögöttes fogalmi rétegének fontosságát szem előtt tartó jogelméletként. Azonban addig is (párhuzamosan a dinamizmussal) a formalizmus uralja a mai jogelméletet, és jelentős részben ez az irányzat határozza meg a XX. század végi és a XXI. század eleji jogi gondolkodást.

 

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

 

1.     BeVier, Lillian R.: The Integrity and Impersonality of Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 283-291.

2.     Calabresi, Steven G.: Textualism and the Countermajoratorian Difficulty. In: The George Washington Law Review, Vol. 66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1373-1394.

3.     Campos, Paul F.: A Text is Just a Text. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 327-333.

4.     Colinvaux, Roger: What is Law? A Search for Legal Meaning and Good Judging Under a Textualist Lens. Internet. Copyright 1997, The Trustees of Indiana University

5.     Easterbrook, Frank H.: Textualism and the Dead Hand. In: The George Washington Law Review, Vol.66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1119-1126.

6.     Fruehwald, Scott: Pragmatic Textualism and the Limits of Statutory Interpretation: Dale v. Boy Scouts of America. In: Wake Forest Law Review, Vol. 35., pp. 973-1027.

7.     Graglia, Lino A.: It’s Not Constitutionalism, It’s Judicial Activism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 293-299.

8.     Grey, Thomas C.: The New Formalism. In: Stanford Law School Working Paper No. 4., Date 1999

9.     Kay, Richard S.: “Originalist Values and Constitutional Interpretation. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 335-341.

10. Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001

11. Pokol Béla: Az amerikai textualista jogfelfogás felemelkedése. Jogelméleti Szemle, 2002/3.

12. Redish, Martin H.: Interpretivism and the Judicial Role in a Constitutional Democracy: Seeking an Alternative to Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 525-532.

13. Schauer, Frederick: Defining Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 343-346.

14. Sherry, Suzanna: Textualism and Judgement. In: The George Washington Law Review, Vol. 66., No. 5/6. June/August 1998, pp.1148-1152.

15. Spence, Muriel Morisey: The Sleeping Giant: Textualism as Power Struggle. In: Southern California Law Review, Vol. 67., March 1994, No. 3

16. Strauss, David A.: The New Textualism in Constitutional Law. In: The George Washington Law Review, Vol 66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1153-1158.

17. Sunstein, Cass R.: Five Theses on Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 311-315.