Tóth J. Zoltán
Utópia vagy eszményi társadalom?
(Megjegyzések Morus Tamás művéhez)
Morus Tamás (Thomas More)
1515-16-ban, flandriai követsége alkalmával írta meg Utópia című korszakalkotó
művét, mely egy új paradigmát hozott létre az államelméleti gondolkodásban.
Habár elszórtan addig is léteztek az eszményi államról szóló alkotások, mégis
az utópikus gondolkodásmód megjelenését Morus Tamás munkájától számíthatjuk,
olyannyira, hogy ezen alkotásról kapta az egész ideális társadalomról való
gondolkodásmód, valamint az ezt a paradigmát képviselő és megjelenítő irodalmi,
illetve politikatudományi műfaj az összefoglaló elnevezését. Napjainkban tehát
(és immár évszázadok óta) az eszményi államrendről szóló írásokat Morus műve
alapján utópiáknak nevezzük, mégis azt kell mondanunk, hogy az Utópia (Morus
műve) a kifejezés mai értelmében nem volt igazi utópia. Pontosabban szólva:
szándékai szerint az kívánt ugyan lenni, valójában azonban inkább
dystopiának vagy antiutópiának nevezhetnénk, mivel egy végletekig
beszabályozott, elnyomó, kegyetlen, sivár és hiearchikus államformát ír le az
általa bemutatni szándékozott demokratikus, egalitárius és mindenki boldogságát
szolgáló állam helyett. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Utópiában ne
lennének idealista, vagy legalábbis általánosan annak tekintett elképzelések,
összességében azonban mindenképpen egy olyan társadalom leírását olvashatjuk
ebben a fél évezredes alkotásban, amelyben nem szívesen élnénk. Mielőtt azonban
belemennénk ezen utópiabeli intézmények elemzésébe, nézzük meg, hogy mi az, ami
az Utópiát – legalább részben – utópiává teszi!
Morus az antik görög
irodalom egyes szerzőihez és az őskeresztények közösségi életformájához nyúlt
vissza, és ezeket véve mintának alkotta meg Utópia kommunisztikus[1]
jellegű társadalmi, gazdasági és politikai életét. Utópia egy elképzelt ország
valahol az Újvilágban, amelyről egy fiktív személy, Hythlodaeus Raphael[2]
elbeszéléséből értesülünk, ő mutatja be az ország társadalmi berendezkedését és
mindennapi életét. Ezen kommunisztikus jellegű társadalom létezésének elvi
lehetőségéhez Morusnak szüksége van arra, hogy ez a társadalom valamiképpen
elkülönüljön a külvilágtól, hogy annak a kegyetlen realizmusa ne befolyásolja
Utópia képzeletbeli országának fejlődését. Ezt úgy oldja meg, hogy egy tengeren
nehezen megközelíthető, zátonyos partú szigetállamként festi meg Utópiát,
amelyet ezért nehéz megtámadni és elfoglalni, így az nyugodtan és békében
fejlődhet, saját törvényei szerint, külkapcsolatokat pedig csak akkor létesít,
ha neki erre szüksége van. Az így biztosított zavartalan nyugalom adja meg a
lehetőséget arra, hogy az ország lakosai külső behatásoktól mentesen, Utopus
király törvényei alapján valósíthassák meg “ideális” társadalmukat. Ez a
néhány, valóban eszményi elképzelés azután a későbbi századok utópiáiban rendre
visszatér, különösen a XIX. századi és XX. század eleji szocialista, kommunista
és anarchista utópiákban.
Ezen utópikus
elképzelések közül az első a magántulajdon megszüntetése és a közösségi
tulajdon intézményesítése. Senkinek nincs semmije, minden az államé, éspedig
nemcsak a föld és az egyéb termelési tényezők, mint a későbbi kommunista
utópiákban, hanem még az olyan személyes használati tárgyak is, mint például az
a ruha, amelyet naponta viselnek. A házakat, amyelyekben a családok laknak,
tízévente sorshúzás útján kicserélik egymás között, jóllehet maguk a házak is
egyformák, és természetesen azok is a közösség tulajdonában vannak. További
“klasszikus” elképzelés, hogy mindenki dolgozik, férfiak és nők egyaránt
kiveszik a részüket a termelésből, mindenki részt vesz a javak előállításában.
Miután pedig nincs magántulajdon, ezért mindenki beadja a közösbe, amit és
amennyit megtermelt, valamint abból és annyit vételez ugyanonnan, amire és
amennyire neki és családjának szüksége van. Senki nem termel lustaságból vagy
kényelemből kevesebbet, mint amennyit a kötelező munkaidő (6 óra) alatt
megtermelni képes, ugyanakkor senki sem vételez a közösből többet, mint
amennyire feltétlenül szüksége van, és senki sem pazarol. Ez tehát annyiban
valóban utópisztikus elképzelés, amennyiben megvalósíthatatlan, mivel az emberi
természettel ellentétes, hogy saját vágyait visszafogva beérje annyival,
amennyi neki minimálisan elég. Úgyszintén nehezen elképzelhető az is, hogy
valaki akkor is teljes erőbedobással dolgozzon, amikor a munkája eredménye csak
csepp lenne a tengerben, és össztársadalmi szinten az ő kisebb teljesítménye
nem okozna a termelési eredményekben s az életszínvonalban érzékelhető
csökkenést. És ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy ha mindenki így
gondolkodik, az már valóban számottevő csökkenést fog eredményezni társadalmi
méretekben is.
Mivel pedig a munkából
mindenki a képességei szerint veszi ki a részét, a javakból pedig a
szükségletei szerint részesül, ezért nincs szükség pénzre sem. Nyilvánvaló,
hogy ha egyrészt a magántulajdon tilos, és mindenkinek csak annyija van (és
csak annyija lehet), amennyit maga felhasznál és elfogyaszt, tehát amennyi neki
ténylegesen kell, másrészt viszont ez bármikor a rendelkezésére áll, akkor ez
eleve kizárja, hogy egy ilyen társadalomban a pénz létezésének egyáltalán
értelme legyen. Egyetlen funkciója azonban mégis van az aranynak és az
ezüstnek, mégpedig a felhalmozási funkció. Ez individuális szinten ugyan tilos,
társadalmi szinten viszont egyetlen célból mégis megengedett. Ha ugyanis Utópia
a környező államokkal kereskedelmi kapcsolatba lép azért, hogy eladja
felesleges termékeit és terményeit, akkor az ezért kapott aranyat és ezüstöt
félreteszik arra az esetre, ha háború törne ki és külföldi zsoldosokat kellene
fogadniuk. Egyébként a seholszigetiek ezeket a “kincseket” természetes
értékükön kezelik, amely jóval kisebb, mint a vasé, hisz “az emberek vas nélkül
éppúgy nem élhetnek, mint tűz és víz nélkül, viszont az aranynak és ezüstnek a
természet semmi olyan hasznos tulajdonságot nem adott, amit könnyen ne tudnánk
nélkülözni. Csak az emberi ostobaság tulajdonít nekik akkora értéket, mert
ritkák.”[3]
Ha pedig nincs pénz,
akkor nincs pénzvágy sem, hiszen akinek bármire is szüksége van, azt ingyen
megkapja, a szükségtelen dolgok (például cicomás ruha, ékszerek, drágakövek)
tartása pedig vagy tilos, vagy lealacsonyító, megvetendő. Így nincs értelme az
olyan bűnöknek sem, mint a lopás, rablás, csalás, hiszen ha valakinek valami
kell, azt megkapja a közösből, másfelől csak onnan lehet bármit is szerezni,
ezért másnak sincs semmi olyan dolga, amire ha valakinek szüksége van, ne jutna
hozzá a városi raktárból. Miután pedig mindenkinek dolgoznia kell[4],
ezért nincsenek léhűtők, naplopók, de nincsenek nemesek és születési előjogok
sem: a munkából mindenkinek egyenlő mértékben kell kivennie a részét.
Kiemelkedni (pappá, fejedelemmé válni stb.) sem ősi címek vagy örökölt vagyon
segítségével, hanem mindenkinek csak a saját egyéni kiválóságával lehet.
Nincsenek tehát örökölt
hiearchiák, születési jogon alapuló egyenlőtlenségek, elvileg tehát mindenki
egyenlő. Ez még olyan szimbolikus dolgokban is kifejezésre jut, mint a
tízévenkénti házcsere sorshúzás útján, az egyforma városok, egyforma utcák,
egyforma házak, az ugyanolyan színű és anyagú ruhák vagy a közös étkezések.
A klasszikus utópista
nézetekhez tartozik az is, hogy a legtöbb tisztséget (fejedelem, pap, a
nagytanács tagja) választással töltik be, illetve hogy a nők ugyanúgy lehetnek
akár még papok is, mint a férfiak. Továbbá már ebben a műben megfogalmazódik a
szociális biztonsághoz való jog gondolata is, hiszen Utópia aktív polgárai
eltartják mindazokat, akik már munkaképtelenek (özvegyek, betegek, rokkantak),
de korábban dolgoztak. Ez a XVI. század feudalista valóságához képest valóban
utópisztikus (szép, nemes, de megvalósíthatatlan) elképzelés volt. Végül
úgyszintén utópisztikusnak tekinthetjük az általános iskoláztatás (közoktatás)
gondolatát is. Morus szerint ugyanis tényleges egyenlőség csak akkor lehet, ha
a neveltetés biztosítja az egyenlő feltételeket a tehetség kibontakoztatásához,
vagyis ha az egyenlő jogokkal egyenlő esélyek is járnak, ez pedig a tudás
mindenki számára hozzáférhetővé tételével valósulhat csak meg.
Ezek voltak tehát azok az
elgondolások az Utópiában, amelyeket (ideológiai beállítottságtól függően) a
XXI. században is helyeselni lehet. Vannak azonban ebben az alkotásban olyan
elképzelések is (sőt ezek vannak többségben), amelyek nemcsak, hogy nem
helyeselhetők, hanem egyenesen elvetendők, mert az individuum elnyomását, a
teljes uniformalizálódást és a ma alapvető jelentőségűnek tekintett hagyományos
szabadságjogok kiiktatását eredményezik. Az egész alkotáson végighúzódik Utópia
társadalmának végletekig beszabályozott és a seholszigetiek egész életének
törvényekkel körülbástyázott jellege. Habár Morus azt mondja, hogy kevés
törvény is elég egy társadalom irányításához, hiszen csak akkor várhatjuk el a
polgároktól vagy alattvalóktól, hogy betartsák azokat, ha módjuk van mindet
megismerni, mégis az a “néhány” törvény, amelyet még Utopus király alkotott meg
több száz évvel ezelőtt, az élet minden területére kiterjedő részletes
szabályozást tartalmaz, megszüntetve (sőt büntetve) az egyéniséget, a másságot[5],
a kritikát vagy az önálló véleményt.
Ami az Utópiában a szemünk
elé tárul, az valójában egy egysíkú, unalmas, uniformizált világ. A sziget
minden városa egyforma alaprajzú, egyformák az utcák, sőt még a házak is.
Mindenki ugyanolyan ruhában köteles járni, akár tél van, akár nyár, sőt ennek a
ruhának nemcsak a fazonja, de még a színe és az anyaga sem lehet más, mint a
többieké. Az élet minden perce szabályozva van, önálló elképzelése a
tevékenységére vonatkozólag gyakorlatilag senkinek sem lehet. Meg van
határozva, hogy mikor kell kelni, dolgozni, enni, tanulni vagy játszani, és
ettől eltérni nem lehet. És nemcsak az van előírva, hogy ezeket a
tevékenységeket mikor kell végezni, hanem az is a legrészletesebben szabályozva
van, hogy hogyan. Enni például naponta kétszer lehet (vagyis inkább: kell),
mégpedig harminc családonként közös csarnokokban, minenkinek ugyanazt az ételt.
És nemcsak a szedési sorrend van részletesen szabályozva, hanem az is, hogy ki
hol ehet. A férfiak például a fal mellett ülnek, az asztal belső részén, a nők
pedig velük szemben, a külső részen. De még így sem ülhet bárki oda, ahova akar
(például a családtagja vagy a legjobb barátja mellé), hanem egy fiatal mellett
egy öregnek, megint egy fiatalnak, majd ismét egy öregnek kell ülnie, és így
tovább. Sőt az is elő van írva, hogy a szoptatós anyák és az ötévesnél
fiatalabb gyermekek egy külön csarnokban kötelesek étkezni, az ötévesnél
idősebb, de még serdületlen gyermekek pedig egyáltalán nem ülhetnek le, mert az
ő feladatuk az, hogy kiszogálják a felnőtteket. Ez utóbbiak ráadásul még nem is
ehetnek rendesen, csak azt fogyaszthatják el állva, amit a felnőttek nyújtanak
nekik. Még azok is, akik épp csak elmúltak ötévesek, és még nem bírnak
felszolgálni, még ők sem ülhetnek le az asztalhoz, hanem csendben kell állniuk,
és várniuk, hogy kapjanak valami ételt a felnőttektől.[6]
Nyilvánvalóan kevéssé utópisztikus, hogy egy gyerek úgy serdüljön fek, hogy
éveken át nem ehet annyit, amennyire fejlődő szervezetének szüksége van
(jóllehet étel van bőven), és még csak le se ülhessen akár csak egy külön
asztalhoz is, hogy normálisan, nyugodtan étkezhessen.
De elsősorban nem is a
serdülő gyermekekre tett hatását szerettük volna bemutatni az Utópia-beli
törvényeknek, hanem azt a részletes szabályozást, amely az élet minden
területére kiterjed. Ugyanis nemcsak az étkezések mikéntjére vonatkozólag
tartalmaznak ezen törvények aprólékos kötelező jellegű útmutatásokat[7],
hanem minen egyéb tevékenységre is. Ennek talán legkirívóbb pédája a játék,
amely egy hagyományos társadalomban a legkötetlenebb emberi tevékenység,
Utópiában azonban szabályozva van nemcsak az, hogy mikor (estebéd után), mennyi
ideig (egy órát), hol (közös játszóházakban), hanem az is, hogy mit
lehet játszani. Sehol-szigeten ugyanis csak kétféle, ún. “hasznos játék” megengedett,
melyek közül az egyik a gondolkodást, a másik az erkölcsöket fejleszti;
“haszontalan játékot nem szabad játszani”. Ha valaki tehát csupán az
örömszerzés vagy a kikapcsolódás kedvéért kíván játszani, azt nem teheti meg.
És ami a legmegdöbbentőbb: az estebéd utáni egy órában nem csupán lehet, hanem kötelező
játszani. Valószínűleg egyikünk sem élne olyan államban, ahol még a játékot is
kötelezővé teszik és központilag szabályozzák.
De ugyanilyen részletes
előírások vonatkoznak a munkára és a tanulásra is. Mindenkinek két munkája
kell, hogy legyen, az egyik mindenkinek a földművelés (ugyanis meghatározott
időközönként minden család köteles két éven át mezőgazdasági munkát végezni), a
másik pedig egy szabadon választott munka. Azonban ez a “szabad” választás is
korlátozott, hiszen a férfiak csak négyféle, a nők pedig csak kétféle munka
közül választhatnak[8], továbbá ha
valamelyik fiúgyermek más szakmát akar tanulni, mint ami az apja mestersége,
megteheti ugyan, de akkor átteszik egy olyan mesterember családjába, aki azt a
foglalkozást űzi, amit ő is meg szeretne tanulni. Vagyis ilyenkor a fiú az elé
a dilemma elé kerül, hogy vagy elszakad a családjától, vagy egy olyan
foglalkozást kell egész életében űnie, amihez semmi kedve. Azt az időt pedig,
amit az emberek nem munkával, evéssel, alvással vagy játékkal töltenek,
tanulásra kötelesek fordítani. Reggeli előtt tudományos előadásokra kell
járniuk, az étkezések előtt felolvasások vannak, egyébként pedig az előbb
felsorolt tevékenységeken kívüli összes “szabad” időt otthoni tanulásra,
művelődésre kell felhasználniuk. Vagyis a nap minden perce úgy tellik el, hogy
önálló, kötetlen tevékenységre semmiféle lehetőség nincs; olyan az élet, mint
egy kolostorban.[9]
Az pedig – mai fogalmaink
szerint – végképp a legdiktatorikusabb eszközök közé tartozik, hogy még a család[10]
létszámát is központilag szabályozzák. Ennélfogva a földműves családok létszáma
nem lehet negyven főnél kevesebb, a városi családokban pedig a felserdült
gyermekek számának el kell érnie a tizet, de nem haladhatja meg a tizenhatot.
(A serdületlen gyermekek számát nem korlátozzák.) Ha esetleg egy családban
ennél több vagy kevesebb gyermek lenne, azt úgy oldják meg, hogy “a kevesebb
családtaggal bíró családokba írják át azokat, akik a fölös számúakban nőnek
föl”. Ez az “átírás” pedig nemcsak papíron történik meg, hanem ténylegesen is
átteszik a “felesleges” gyermekeket korábbi családjukból egy idegen családba.
Ám Utópia törvényei még ennél is tovább mennek: “Ha pedig az egész városban többen
lennének a szabályosnál, más városok túlságosan ritka népességét toldják meg
velük.” Ha pedig az egész szigeten meghaladná a lakosok száma az előírtat,
akkor kiválasztanak polgárokat, akik a szárazföldön gyarmatot alapítanak.
Vagyis egyrészt a “fölös számú” felserdült gyemekeket akaratuk ellenére
elszakíthatják családjuktól, illetve más családokat arra kényszeríthetnek, hogy
idegeneket fogadjanak be és neveljenek fel, másrészt egész családokat a
pillanatnyi demográfiai érdekek alapján szabadon mozgathatnak az országban
(megfosztva őket korábbi barátaiktól, ismerőseiktől). Végső esetben pedig, ha
az egész szigeten túl nagy a népesség (amelynek ideális létszámát még
évszázadokkal korábban határozták meg), egyes polgárokat gyakorlatilag
száműznek vagy száműzetésre kényszerítenek. Mindez aligha felel meg az ideális
társadalomról alkotott mai képünknek.
Ráadásul az így
száműzetésre kényszerített seholszigetiek Utópia törvényei szerint háborúval is
leverhetik a bennszülötteket, amennyiben azok ellenszegülnének, vagyis ha nem
engednék meg az Utópia-belieknek, hogy azok a saját földjüket jogtalanul
elfoglalják. Ez pedig ellentétes azzal a könyvben sokat hangozatott nézettel,
miszerint a seholszigetiek a háborút állatias dolognak tartják, és ezért
megvetik azt. Morus (pontosabban Rafael) szerint ugyan soha nem indítanak
támadó háborút, de az erőszakos gyarmatosítás lehetővé tétele nem erre utal.
A háborúval kapcsolatos kérdés az is, hogy annak
megnyerésére nem tisztességes eszközökkel, hanem alattomos módon törekszenek.
Ennek legelső eszköze repertoárjukban a fejvadászat: pénzért gyilkosságra,
illetve árulásra bujtják fel az ellenséges állam polgárait, vagyis fejpénzt
tűznek ki a fejedelem, illetve azok életéért cserébe, akiket a háború értelmi
szerzőinek gondolnak. Tehát mindenféle előzetes bizonyítás nélkül
gyakorlatilag halálra ítélik ezeket az embereket (vagyis anélkül, hogy
kiderítenék, tényleg ő-e az értelmi szerzője a háborúnak vagy sem),
gyilkosaiknak gazdag jutalmat (és persze büntetlenséget) ígérnek, illetve a
proskribáltakat egymás ellen is bujtogatják. Ha ez a módszer nem válik be,
akkor belső pártviszályt szítanak vagy szomszédos országokat bujtanak fel
ellenségük ellen, akiket pénzzel vagy zsoldosokkal támogatnak. Ők maguk nem
szívesen harcolnak saját hazájukért (ezt csak a legvégső esetben teszik meg),
inkább a zsoldosokat küldik a háborúba a Zsoldérthalók országából.[11]
“A seholszigetiek … nagy ígéretekkel csalogatják őket magukhoz, s mikor
elérkezik az ideje, roppant veszedelmek elé állítják őket, melyből legnagyobb
részük soha nem tér vissza, hogy behajtsa az ígéretet. … És semmit sem törődnek
azzal, vajon sokan odavesznek-e közülük, ellenkezőleg, úgy vélik, hogy hálára
kötelezik az emberi nemet, ha e rút és gonosz népsöpredéktől megtisztítják a
világot.” Ha jobban belegondolunk, ez nem más, mint egyfajata közvetett
genocídium!
De a külföldiekkel sem bánnak egyenlően, legyenek azok
bármely állam (akár baráti, akár ellenséges) alattvalói. Ha ugyanis egy
külföldi személy részéről “valamelyik polgártársukat testi bántalom éri”, akkor
követelik a kiadatását. Ha az országa nem adja ki, hadat üzennek neki, ha pedig
kiadja, akkor a bűnöst “halállal vagy szolgasággal büntetik”. Ez azért érdekes,
mert ha egy Utópia-beli lakos követ el testi sértést vagy akár gyilkosságot is,
ő nem büntethető halállal, csak szolgasággal. Ezt az aránytalan és
diszkriminatív rendelkezést úgyszintén nem lehet demokratikusnak tekinteni,
hiszen Utópia törvényei szerint egy külföldi élete kevesebbet ér, mint egy
seholszigeti testi épsége.
Azonban az előbb elmondottakból nem következik, hogy
az Utópia-beliekkel szemben nem szabható ki halálbüntetés, de büntetési
rendszerük ettől eltekintve sem nevethető humánusnak. Kisebb bűnök esetén
“feleségeiket a férjek, gyermekeiket a szülők fenyítik meg”, súlyosabb bűnök
elkövetésekor pedig “a közerkölcs védelmében nyilvános büntetésre van szükség”.
Utópiában tehát alkalmazzák a megszégyenítő büntetéseket, sőt a legsúlyosabb
bűnöket szolgasággal büntetik. És miután a törvény a házasságtörés kivételével
egyetlen bűncselekményre sem szab ki meghatározott büntetést, így annak
fajtáját és mértékét a szenátus szabad belátása szerint döntheti el,
lehetőséget adva ezzel a korlátlan önkénynek és a jogbizonytalanságnak.
Említettük az előbb a házasságtörést. Nos, ebben az “eszményi” társadalomban “a
házasságtörőt súlyos szolgasággal büntetik”, azaz kényszermunkára ítélik,
továbbá “a visszaeső házasságtörőt halállal sújtják”. Úgyszintén akik a
rabszolgaság során “sorsuk ellen föllázadnak és ellenszegülnek, akkor végül is
megsemmisítik őket”, vagyis a fellázadt vagy szökött rabszolga büntetése is a
halál.
A mozgásszabadság és a tartózkodási hely szabad
megválasztása is korlátozott a szigeten, ugyanis nemcsak azt nem választhatják
meg a polgárok, hogy ki hol lakjon, mikor és hol dolgozzon, étkezzen vagy
játsszon, vagy hogy mikor menjen templomba, hanem még ahhoz is engedély kell,
hogy valaki a saját városát elhagyja! Ebben az engedélyben pontosan megszabják,
hogy az illető mikor indulhat, mikorra kell visszaérkeznie, illetve hogy hova
és milyen útvonalon utazhat. Ha valaki engedély nélkül hagyja el a várost
(például elmegy kirándulni, szétnézni a környező hegyekbe), és rajtakapják, akkor
“szökevényként viszik vissza, mint akit gyalázaton értek, és szigorúan
megbüntetik; ha pedig újra ilyesmire vetemedik, szolgasággal sújtják”. És ha
esetleg innen meg akarna szökni, ugyanúgy kivégzik, mint bármelyik más
rabszolgát, pedig egyetlen “bűne” az volt, hogy szabadságra vágyott.
Továbbá – habár Utópiában elvileg mindenki egyenlő – a
nemek közötti egyenjogúság sem létezik (mint ahogy életkor szerinti
egyenjogúság sincs). A társadalom alapja a hagyományos nagycsalád, melynek élén
a családapa, a pater familias áll, szinte korlátlan hatalommal családja felett.
A feleség mindenben köteles engedelmeskedni férjének, éppen úgy, ahogy a
gyermek is apjának. Láthattuk, hogy a kisebb bűnök megtorlásának joga is a
családapát illeti (“feleségeiket a férjek, gyermekeiket a szülők fenyítik
meg”), azonban a női (és a gyermeki) alávetettség legegyértelműbb
megnyilvánulása az az előírás, miszerint a hónap utolsó napján (amely egyébként
vallási ünnepnap) “a feleségek férjüknek, a gyermekek szüleiknek lába elé
borulnak, bevallják, hogy vétkeztek és bocsánatot kérnek elkövetett bűneikért
vagy hanyagul végzett munkájukért”. Valószínűleg kevés nő vagy felnőtt (akár
40-50 éves) “gyermek” hiszi, hogy egy ideális társadalomban neki a férje vagy
az apja lábai előtt, térden csúszva kellene mea culpázni.
Ugyanígy nem felel meg az eszményi államról alkotott
mai felfogásunknak a vallásszabadság Utópia-beli szabályozása sem. Habár
mindenki abban hisz, amiben akar, például a Napban, a Holdban, egy régen élt
kiváló emberben vagy (ahogy a legtöbb seholszigeti is) egyetlen örök,
mindenható Istenben, de az ateizmus vagy az agnoszticizmus tilos, tehát
valamiben kötelező hinni. “
Utolsó kérdésként végül említést kell tennünk az
öngyilkosság seholszigeti szabályozásáról. Utópia törvényei ugyanis lehetővé
teszik az eutanáziát, mert ha “a betegség nemcsak gyógyíthatatlan, de állandó
kínlódással és gyötrelemmel is jár”, akkor a haldoklónak megengedik a kegyes
halált, sőt igyekeznek is rávenni őt erre, hiszen “az élet
kötelességeinek többé megfelelni nem tud, másoknak s önmagának terhére van,
túléli saját halálát, csak a dögvészt, a ragályt táplálja magában …” A
gyógyíthatatlan betegek ilyenkor önkéntes éhezés vagy “kábítószer” (méreg)
által követnek el öngyilkosságot, vagy engedik, hogy a közösség megölje őket.
Ugyanakkor akik “a papok és a szenátus jóváhagyása nélkül lesznek öngyilkosok”,
vagyis anélkül, hogy gyógyíthatatlan betegek lennének, azokat “nem méltatják sem
eltemetésre, sem elégetésre, de elhantolatlan testüket gyalázatra mocsárba
vetik”.[12]
Tehát Utópiában még az öngyilkossághoz is engedély kell, különben még a
temetést (a végtisztességet) is megtagadják tőle.
Nos, ezek azok az intézmények, amelyek alapján joggal
állítható, hogy Utópia társadalma sem nem ideális, sem nem eszményi, vagyis a
kifejezés mai értelmében véve a legkevésbé sem utópisztikus. A születéstől a
halálig az élet minden percét szabályokhoz kötik, minden egyes megengedett
tevékenységre részletes előírások vonatkoznak, az ezeken kívüli bármely egyéb
foglalatosság pedig szigorúan tilos. Az emberek gyakorlatilag nem többek, mint
tanuló és dolgozó gépek, társadalmuk (azaz tulajdonképpen önmaguk) rabszolgái,
akiknek minden mozdulatát törvények szabályozzák, anélkül hogy munkájukért
cserébe megengednék nekik a l’art pour l’art kikapcsolódást és élvezetet. Az
élet egysíkú és sivár, a tömeg arc nélküli, minden ház, minden utca és minden város
egyforma és unalmas. Az egyéniséget teljesen kiölik, az embereknek még annyi
önállóságuk sem lehet, hogy eldönthessék, milyen ruhában szeretnének járni,
ezáltal esetleg megkülönböztetve magukat az arctalan tömegtől.
A seholszigetiek egy fejlett, jól irányított börtönben
élnek. Ugyanis engdély nélkül még a várost sem szabad elhagyni (éppúgy, mint a
börtönt), egyenruhát kell viselni, egyenételt kell enni, egyenházakban kell
lakni, minden tevékenység elő van írva és részletesen szabályozva van, és
senkinek nincs semmije (még a rajta lévő ruha is az államé). Még a legintimebb
dolgokat, például a párválasztás módját vagy a család létszámát is központilag
határozzák meg, nem is beszélve ebben az “egalitárius” társadalomban a nők
teljes alávetettségéről és a pater familias korlátlan hatalmáról egész családja
felett. De mai szemmel nézve nem sorolható az ideális rendelkezések közé az
ateizmus és politeizmus tilalma, a várost önkényesen elhagyó szolgaságba
vetése, a szökött rabszolga vagy a visszaeső házasságtörő halállal büntetése,
illetve a végtisztesség öngyilkosoktól való megtagadása sem. Tehát – jóllehet
ma az “utópia” szó a tökéletes államról alkotott felfogásokat jelöli – maga az
Utópia (amelyről egy egész műfaj és paradigma az elnevezését kapta) mai felfogásunk
szerint inkább nevezhető antiutópiának vagy dystopiának, mint “igazi”
utópiának.
[1] Ezen tanulmányban “kommunizmus” alatt a közösségi jellegű, tulajdon- és munkaközösségen felépülő társadalmi rendet, nem pedig a marxi terminológiát kell érteni.
[2] “Csupatűz Rafael” – Kardos Tibor fordításában, illetve “Délibáb János” – Moór Gyula fordításában. Mindkét elnevezés arra utal, hogy az utazóban, a történet tényleges elbeszélőjében több az érzelem, mint a megfontoltság, és hogy ezért csak fenntartásokkal szabad szavainak hitelt adni. (Hythlodeus görög szó, mely körülbelül annyit jelent: “bolondságokért hevülő”.)
[3] A seholszigetiek az aranyat és az ezüstöt szándékosan gyalázatban tartják, hogy ezekhez a lakosok negatív érzelmekkel viszonyuljank és ne vágyódjanak utánuk. Aranyból készítik például az éjjeliedényeket, rabláncoket, bilincseket, továbbá a rabszolgákat és a bűnözőket arany ékszerekkel aggatják teli, hogy az emberek alantas és undorító dolognak tartsák ezeket az ékszereket. Az igazgyöngyökkel, gyémántokkal is csak gyermekek játszanak, amíg ki nem nőnek belőle. Ezért például amikor Széllelbélelt-ország követei jártak náluk, a pompázatos ruhákba öltözött és felékszerezett követeket a seholszigetiek rabszolgáknak vagy udvari bolondoknak nézték, míg a legnagyobb tiszteletben az egyszerű szolgákat részesítették.
[4] Ez nem teljesen igaz, egyesek ugyanis mentesítve vannak a munkvégzés alól. Így nem dolgozik a fejedelem, és nem dolgoznak a törzs- és nemzetségfők (az elöljárók), akik a munkát felügyelik; a papok, akik vallási kérdésekkel és az ifjúság erkölcsi nevelésével foglalkoznak; végül ötszáz kiemelkedő kognitív képességekkel rendelkező ember, akik a tudomány különböző területeit művelik.
[5] A “másság” kifejezés nem szexuális értelemben értendő!
[6] Még azt a maradékot sem ehetik meg ebéd után, amit a felnőttek meghagytak, bármennyire is éhesek maradtak.
[7] A bemutatottakon (étkezés helye, módja, ültetési rend) kívül részletes előírások találhatók az ételek fajtájára, beszerzésére, elkészítesére, kóstolására, a betegek étkezésére stb. is.
[8] Ez a kétféle munka a nőknél a gyapjú- vagy vászonszövés, a férfiaknál pedig a kőművesség, a kézművesség, a kovács- és az ácsmunka lehet. Igaz, a “kézművesség” maga is egy gyűjtőfogalom, mely több egyéb munkafajtát foglal magában.
[9] Morus 1501-1505 között a londoni kathauziak kolostora mellett lakott, naponta részt vett a kolostor vallási gyakorlatain, és fetehetőleg erről a korlostorról mintázta meg Utópia szigetét és Utópia egész társadalmának életét.
[10] Családon a hagyományos, többgenerációs nagycsaládot kell érteni.
[11] Elmélettörténészek egyértelmű véleménye szerint ez azonosítható az akkori Svájccal.
[12] A tanulmányban található idézetek Kardos Tibor fordításai.