Tóth J. Zoltán
A halálbüntetés kérdésében mind a magyar, mind a külföldi szakirodalomban rengeteg tanulmány született, ám ezek szinte mindegyikének közös sajátossága, hogy a problémakört csak az egyik oldalról vizsgálják meg, és szándékaik szerint propagandát kívánnak kifejteni vagy a halálbüntetés mellett, vagy azzal szemben (bár kétségkívül ez utóbbi a gyakoribb). Olyan tanulmány azonban nagyon kevés született (én személy szerint az átnézett majd három tucatból egyet sem találtam), amelyik mindkét fél érveit objektívan bemutatná, az állásfoglalást ezek alapján az olvasóra hagyva. Jelen tanulmány ezt az űrt kívánja betölteni; azokat az érveket szándékozik bemutatni (legyenek azok halálbüntetés-pártiak vagy abolicionisták), amelyek gyakran megjelennek az e kérdéskörről szóló vitákban. Néhol ezt párbeszédszerűen, egymással vitatkozó nézetek pro és kontra állásfoglalásai bemutatásával tesszük, máshol egyszerűen ismertetjük a különböző felfogásokat, a döntést ezek helyességéről az olvasóra bízva.
Tudjuk persze, hogy ez a
kérdés a politikai valóság szintjén a mai Magyarországon nem aktuális, ám ezen
írás célja nem is az, hogy visszaállítsuk-e (vagy visszaállítható-e) a
halálbüntetés vagy sem, hanem pusztán azon érvek és ellenérvek teoretikus
jellegű bemutatása, melyekkel elviekben a halálbüntetés támadható,
illetve védhető. A legsúlyosabb büntetés alkalmazhatóságával kapcsolatos vita
hét fő problémacsoportot érint, továbbá vannak egyéb, az előbbiek mellett
marginálisnak tekinthető kérdéskörök, melyek mindegyikét – legalább
érintőlegesen, a főbb érveket és ellenérveket elemezve – a megalapozott
álláspont kialakításának lehetővé tétele céljából jelen tanulmány be kívánja
mutatni. Ezek közül elsősorban a nemzetközi egyezmények halálbüntetéssel
kapcsolatos szabályozását kívánjuk elemezni, majd ezen büntetés elrettentő
hatásával, antihumánus, illetve szükségtelen voltával, a Justizmorddal, a
büntetés céljával és a gazdaságossági szempontokkal kapcsolatos vitát, végül
pedig az egyéb érveket és ellenérveket kívánjuk az olvasó elé tárni.
Jelenleg a
halálbüntetéssel kapcsolatban két nagy nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki
Magyarországra: az egyik az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről
szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Római
Egyezmény) és az ahhoz tartozó 6. kiegészítő jegyzőkönyv, a másik pedig a
Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (a továbbiakban:
Egyezségokmány) az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989.
december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve. Az előbbi egyezményt
és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyveket (így a témánk szempontjából
fontos 6. kiegészítő jegyzőkönyvet is, melyet 1983. április 28-án fogadták el
Strasbourgban) az Európa Tanács keretében hozták tető alá, és ahhoz csak az
Európa Tanács tagjai csatlakozhatnak; az utóbbi egyezmény, illetve annak
fakultatív jegyzőkönyvei pedig az ENSZ keretében jöttek létre, és ezek aláírói
is csak ENSZ-tagállamok lehetnek.
Hazánk a Római Egyezményt
és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet az Európa Tanácsba való
felvétele után három évvel, 1993-ban egyszerre ratifikálta.[1]
Az alapegyezmény még nem tartalmazza a halálbüntetés tilalmát, a 2. Cikk 1.
pontja ugyanis azt mondja ki, hogy “senkit nem lehet életétől szándékosan
megfosztani, kivéve ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása
útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést
állapította meg”. Sőt a 2. Cikk 2. pontja még ennél is tovább megy, amikor
kijelenti, hogy “az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként
elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb
erőszak alkalmazásából ered”, és ennek három esetét állapítja meg: jogos
védelem esetén (“személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében”);
“törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott
személy szökésének megakadályozása érdekében”; illetve “zavargás vagy felkelés elfojtása
céljából törvényesen tett intézkedés esetén”. Tehát az eredeti Római Egyezmény
még bármely Európa Tanács-i tagállam számára lehetővé tette, hogy bármely
bűncselekményre halálbüntetést állapítson meg, és hogy a jogszerű eljárás során
kiszabott halálbüntetéseket végrehajtsa, sőt az élet elvételére még bírói
ítélet és a terhelt bűnösségének bizonyítása nélkül is lehetőség volt, például
ha a fegyvertelen terhelt erőszak alkalmazása nélkül szökést kísérelt meg,
illetve a letartóztatás elől menekülni próbált.
Az 1983-ban elfogadott és a szükséges öt ratifikáció
után 1985-ben hatályba lépett Hatodik kiegészítő jegyzőkönyv az 1. Cikkében már
élesebben fogalmaz: “A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet
halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Azonban ez a tilalom sem kategorikus,
ugyanis a 2. Cikk szerint “egy állam törvényhozása rendelkezhet
halálbüntetésről háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején”, vagyis
ez a jegyzőkönyv sem általában tiltja meg a halálbüntetést, hanem annak alkalmazását
csak béke idején nem engedi meg, igaz, ezen kívül a jegyzőkönyvet aláíró állam
részéről a jegyzőkönyvhöz semmilyen fenntartás nem fűzhető.
A Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI.
ülésszakán, 1966. december 16-án fogadtak el, és amelyet Magyarországon az
1976. évi 8. törvényerejű rendelet cikkelyezett be, eredeti szövegében
kimondja: “Minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre. E jogot a
törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen
megfosztani.” (6. Cikk 1. pont) A 2. pont azonban rögtön hozzáteszi: “olyan
országokban, amelyekben a halálbüntetést nem törölték el, csak a bűncselekmény
elkövetése idején hatályos törvényben meghatározott legsúlyosabb bűncselekményekért
lehet kiszabni halálbüntetést, és az nem állhat ellentétben az Egyezségokmány
rendelkezéseivel, sem a népirtás bűncselekményének megelőzéséről és
megbüntetéséről szóló egyezménnyel. E büntetést csak az illetékes bíróság által
hozott jogerős ítélet alapján lehet végrehajtani.” A 4. és 5. pont kimondja
továbbá: “Bármely halálra ítéltnek joga van kegyelmet vagy a büntetés
megváltoztatását kérni. Közkegyelmet vagy egyéni kegyelmet minden esetben lehet
adni, illetve a halálbüntetést minden esetben meg lehet változtatni.”
“Halálbüntetést nem lehet kiszabni a 18. életévüket be nem töltött személyek
által elkövetett bűncselekmények miatt, és azt terhes nőkön nem lehet
végrehajtani.” Látható tehát, hogy az Egyezségokmány eredeti szabályozása csak
az élettől való önkényes megfosztást tilalmazta, lehetővé téve a
halálbüntetés alkalmazását olyan országokban, amelyek azt még nem törölték el.
Igaz, hogy a 6. Cikk 2. pontja ezt a lehetőséget csak a “legsúlyosabb
bűncselekményekre” korlátozta, de minden ENSZ-tagállam maga dönthette el, hogy
pontosan melyek is ezek a bűncselekmények.
Az Egyezségokmányhoz fűzött, a halálbüntetés
eltörlésére irányuló Második Fakultatív Jegyzőkönyv már tovább megy ennél, és a
következőket deklarálja: “A jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá
tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani.” (1. Cikk 1. pont)
“Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a
halálbüntetés eltörlésére.” (1. Cikk 2. pont) Azonban – hasonlóan a Római Egyezmény
6. kiegészítő jegyzőkönyvéhez – ez a Jegyzőkönyv sem tartalmaz totális
abolíciós kötelezettséget az aláíró tagállamok számára, ugyanis rögtön a 2.
Cikk 1. pontja kinyilvánítja: “Ezen Jegyzőkönyvhöz nem lehet fenntartást tenni,
kivéve a megerősítéskor vagy csatlakozáskor tett azon fenntartást, amely
a halálbüntetés alkalmazását háború idején, a háború alatt elkövetett
legsúlyosabb katonai bűncselekményekben való bűnösség megállapítása miatt
lehetővé teszi.” Vagyis az ezen jegyzőkönyvet aláíró tagállamok sem kötelesek
azt háború idején alkalmazni, amennyiben a megerősítéskor vagy a csatlakozáskor
ilyen értelmű fenntartást tettek. Magyarország a Jegyzőkönyvet 1994-ben
fenntartás nélkül fogadta el, majd az 1995. évi II. törvénnyel cikkelyezte be,
mely 1995. március 2-án lépett hatályba, ám a Jegyzőkönyv rendelkezéseit már
1994. május 24. napjától kezdődően alkalmazni kell.
Mindkét jegyzőkönyvre
igaz azonban, hogy azok csak az aláíró tagállamokra kötelezőek, és egyetlen
Európa Tanács-i, illetve ENSZ-tagállam sem kötelezhető a hozzájuk való
csatlakozásra. Nagy Károly szavaival tehát “teljesen téves az a
Magyarországon hangoztatott és hivatalosan is érvényesített nézet, hogy az
Egyezmény a részes államokat azonnal a halálbüntetés eltörlésére
kötelezi” (kiemelés Nagy Károlytól).[2]
Ez más szavakkal azt jelenti, hogy akár ki is lehetne ezekből lépni, nemzetközi
jogilag semmilyen hátrány nem érhetné ebből Magyarországot, más kérdés,
hogy a jelenlegi körülmények között és a mai nemzetközi tendenciák fényében ez politikailag
felérne egy öngyilkossággal. Ha pedig majd az Európai Unió tagjai leszünk,
akkor már formálisan és visszavonhatatlanul is tilos lesz a halálbüntetés
alkalmazása, ugyanis a 2000 decemberében elfogadott, az Európai Unió Alapvető
Jogok Kartája 2. Cikkének 2. pontja megfellebbezhetetlenül leszögezi: “senkit
sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.” Úgy tűnik tehát, hogy a
halálbüntetés magyarországi alkalmazásának – már amennyiben az EU tagja
kívánunk lenni, illetve azok is akarunk maradni – végérvényesen befellegzett,
ám ettől még nem haszontalan számba venni azokat a teoretikus jellegű érveket,
amelyek a halálbüntetés ellen, illetve mellett szólnak. A következő
fejezetekben ezekről az érvekről és a velük szemben támasztható ellenérvekről
lesz szó – pro és kontra.
A halálbüntetés-pártiak
azt mondják, hogy a halálbüntetésnek elrettentő hatása van, hatékonyan képes
visszatartani az élet elleni bűncselekmények potenciális elkövetőit szándékuk
megvalósításától. Az abolicionisták szerint viszont nincs bizonyíték arra, hogy
bárkit is sikerült volna visszatartani a halálbüntetéssel való fenyegetés által
olyan bűncselekmény elkövetésétől, amit egyébként halálbüntetés híján az illető
megtett volna. A halálbüntetés ellenzőinek az a véleménye, hogy sok esetben bizonyíthatóan
nincs a legsúlyosabb büntetésnek elrettentő hatása. Szerintük nyilvánvalóan
nem rettenti el az ezzel való fenyegetés azokat az embereket, akik
cselekedetüket hirtelen felindulásból, erős izgalmi állapotban, nagyfokú
érzelmi-idegi stresszhelyzetben, illetve alkohol hatása alatt követik el.
Mindezekben közös, hogy a tettes tudata beszűkült, ezért átmeneti jelleggel nem
tudja indulatait megfékezni, nem képes magatartását teljes mértékben kontrollálni.
A “hirtelen felindulás” kifejezésben ezenkívül a “hirtelen” szónak külön
jelentősége van, ez jelzi ugyanis azt, hogy az illető reakciója valamilyen
külső ingerre azonnali, tehát viselkedése valamilyen indulati
tettmegnyilvánuláson, nem pedig előzetes mérlegelésen alapul. Mindebből az
következik, hogy a “hirtelen felindulás” a spontán, indulati, nem tudatos
viselkedés egy fajtája, így az elkövetett tett potenciális következményeinek
(mindenekelőtt a büntetés fajtájának és mértékének) az előzetes számbavétele és
értékelése a leendő elkövető részéről fel sem merül.
Ráadásul a hirtelen felindulásból elkövetett
bűncselekmények többségét ismerősök követik el egymás sérelmére.[3]
A kirobbant családi viták, veszekedések eredményeként bekövetkező bűntettek
elkövetői erős érzelmi-izgalmi állapotban valósítják meg a bűncselekményt,
nyilvánvalóan nem számolva a halálos eredmény bekövetkezésének lehetőségével.
Ha pedig ez a lehetőség eszükbe sem jut, akkor ennek következményeit sem fogják
mérlegelni. Továbbá – mivel az ilyen emocionális indíttatású bűncselekményeket
a szülők, gyermekek, házastársak, barátok, szomszédok, cimborák, egyéb
ismerősök egymás sérelmére követik el – szándékuk még eventuálisan sem terjed
ki a sértett halálára, így a társadalomra veszélyességük hiánya folytán
indokolatlan őket halálbüntetéssel fenyegetni.
A halálbüntetés ezenkívül
nem alkalmas azoknak az elrettentésére, akik meg vannak arról győződve, hogy
őket úgysem kapják el. Esetükben nem a büntetés szigorúságának, kegyetlenségének,
hanem a büntetés elkerülhetetlenségének van jelentősége. Beccaria óta tudjuk –
mondják az abolicionisták –, hogy a bűnözőket hatékonyabban képes visszatartani
egy kisebb, de elkerülhetetlenül bekövetkező, mint egy súlyosabb, de nagyobb
valószínűséggel megúszható büntetés. Ebbe az elkövetői körbe tartoznak azok is,
akik a legeltökéltebben hajtják végre az emberöléseket. Ugyanis akikkel szemben
a gyakorlatban is alkalmazható lenne a halálbüntetés (bérgyilkosok,
rablógyilkosok), eltökéltségük folytán pont azokkal szemben érvényesülne a
legkevésbé a halálbüntetés elrettentő hatása. Albert Camus szerint például “a
megfélemlítő erő csak a félénkekre hat, azokra, akik nem hajlanak a
bűncselekményre”.[4] Vagyis a
halálbüntetéssel csak azokat lehet elrettenteni, akik amúgy sem követnének el
emberöléseket, illetve akikre a kisebb büntetés is fékezőleg hat, míg azok,
akik a kisebb büntetésektől nem rettennek meg, a nagyobbtól sem fognak.
A halállal való fenyegetés nem tudja továbbá
elrettenteni az elmebetegeket, akiknek a tudata sem a bűncselekmény
antiszociális voltát, sem a büntetés súlyosságát, sem a kettő közti okozati
összefüggést nem tudja felfogni; az öngyilkos gyilkosokat, vagyis azokat, akik
már eleve azzal a szándékkal követik el az emberölést (például
szerelemféltésből), hogy utána saját magukat is megöljék; akik eleve meg
akarnak halni, és az öngyilkosság egyfajta közvetett módjaként arra számítanak,
hogy vagy az ellenállás tanúsítása során
a rendőrök lövik le, vagy a bíróság fogja őket halálra ítélni (tehát
akiknek az a célja, hogy akasztófára jussanak). Végül nem rettenti el a
halálbüntetés azokat sem, akik pont ennek révén kívánnak mártírrá válni. Vannak
ugyanis olyan anarchisták, terroristák, akiknek épp az a célja, hogy az
“elnyomó állam” halálra ítélje őket és mint “népének hőse” vonulhasson be a
történelemkönyvekbe. Különösen igaz ez a mai öngyilkos terroristákra, akik úgy
követik el cselekményeiket, hogy abban maguk is meghaljanak, de igaz ez az
állítás az olyan gépeltérítőkre, túszszedőkre is, akik ezzel azt kívánják
elérni, hogy bebörtönzött “forradalmár” társaikat, vezetőiket engedjék
szabadon. Ezek a terroristák mindenre el vannak szánva, és bármikor képesek
életüket feláldozni a “szent ügyért” vagy vezérükért. (A halálbüntetés-pártiak
ezzel szemben úgy érvelnek, hogy sok ilyen gépeltérítés már eleve be sem
következne, ha azokat a terroristákat, akiknek a szabadon bocsátását társaik a
túszok életéért cserébe követelik, már korábban halálra ítélhették és
kivégezhették volna, hiszen így nem lenne mit követelni a túszok szabadon
bocsátása fejében, tehát ezek a túszszedéses-gépeltérítéses bűncselekmények a
halálbüntetéssel megelőzhetőek lennének, és már eleve be sem következnének.)
Az abolicionisták
példákat is idéznek az elrettentő hatás hiányának bizonyítására. Ezek közül a
leggyakrabban egy XVIII. századi londoni kivégzésre hivatkoznak, melynek során
egy zsebtolvajt akasztottak fel hatalmas tömeg szeme láttára. És miközben a nép
a kivégzést figyelte, a zsebtolvajok társai – a csődületet kihasználva –
alaposan kifosztották a polgárokat a kivégzés alatt. Mindez az abolicionisták
szerint azt jelenti, hogy a zsebtolvaj kivégzésének a többi zsebtolvajra nem
volt elrettentő hatása. Halálbüntetés-párti szkeptikusok ugyanakkor megjegyzik,
hogy nem állnak rendelkezésre összehasonlító adatok a zsebtolvajlás mértékéről
a XVIII. századi Angliában. A tömeg és a zsúfoltság mindig vonzza az ilyen
bűnözőket, hiszen így észrevétlenül “dolgozhatnak”, tehát kisebb a lebukás
veszélye. Azt pedig nem tudhatjuk, hogy egyéb események (például vásárok,
vándorcirkuszok, mutatványosok fellépése) során mekkora volt az ilyen fajta
bűnözői aktivitás. Lehetséges, hogy sokkal nagyobb volt, mint azon az ominózus
londoni kivégzésen, tehát annak valamilyen mértékű elrettentő hatása kellett,
hogy legyen. Persze az is lehet, hogy valóban nem volt az akasztásnak
elrettentő hatása, mindenesetre ezt állítani egyetlen példa alapján,
összehasonlító adatok nélkül legalábbis megalapozatlan – tartják a
halálbüntetés hívei.
Arthur Koestler egy Roberts nevű angol lelkészre
hivatkozva egy másik példát idéz az elrettentő hatás hiányának bizonyítására. A
tiszteletes ugyanis – állítása szerint – számba vette a bristoli börtönben
kivégzésre váró rabokat, és a 167 ilyen elítélt közül 164-en azt állították,
hogy korábban már végignéztek egy vagy több akasztást.[5]
Ugyancsak Koestler idézi a brit parlament különleges bizottsága 1930-as,
illetve a halálbüntetés kérdésével foglalkozó királyi bizottság 1953-as
jelentését. A különleges bizottság szerint “a külföldi tapasztalatok tüzetes és
óvatos elemzése során fokozatosan egyértelművé vált előttünk: a halálbüntetés
országunkban is eltörölhető lenne anélkül, hogy a magántulajdon, az emberek
élete vagy a közbiztonság veszélybe kerülne”.[6]
A királyi bizottság pedig azt állapította meg: “Nincs egyértelmű bizonyíték
arra, hogy a gyilkosságok száma a halálbüntetés eltörlése után tartósan
növekedne.”[7] A
halálbüntetés megszüntetésének külföldi tapasztalatairól pedig a következőket
jelentette ki: “Általánosságban arra a következtetésre jutottunk: az általunk
megvizsgált adatokból nem következik egyértelműen, hogy a halálbüntetés
eltörlése a gyilkosságok számának emelkedését, illetve hogy visszahozatala a csökkenését
eredményezi.” Továbbá: “A halálbüntetést alkalmazó országokban, és ott, ahol
azt már eltörölték, a gyilkosságok arányszámainak hasonlósága azt mutatja: e
bűncselekmény elkövetésének gyakoriságát nem a halálbüntetés alkalmazása, hanem
egyéb tényezők határozzák meg.” Végül: “Meggyőződtünk róla, hogy az egy adott
évben végrehajtott kivégzések száma és a gyilkosságok számának közvetlenül
ezutáni alakulása között nem áll fenn összefüggés.[8]
Az Amnesty International jelentése[9]
pedig az ENSZ Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Bizottsága számára 1988-ban készült
jelentést idézi, amely azt állapította meg, hogy “…nem kell tartani az egyes
országokban attól, hogy hirtelen és komoly változás következne be a
bűncselekmények arányában, ha csökken a halálbüntetés alkalmazása”.[10]
E megállapításokkal szemben a halálbüntetés-pártiak
azzal érvelnek, hogy az ilyen tanulmányok sokszor egy prekoncepción alapulnak,
készítőik pedig olyan eredményt kívánnak prezentálni, amely megfelel az
ezredfordulós európai trendeknek. Ezért az ilyen felmérések – amelyeket olyanok
végeztek, akik ellenzik a halálbüntetést – a tények célzatos válogatásával és
összehasonlításával azt próbálják igazolni, hogy a valóság megfelel az
előfeltevésüknek, és nem az objektív igazságot akarják kideríteni. Ezt a
halálbüntetés ellenzői természetesen kikérik maguknak, hiszen szerintük az
olyan tekintélyes szervek és testületek, mint az ENSZ bizottságai vagy az angol
királyi bizottságok nem alacsonyítják le magukat kétes módszerek
alkalmazásával, felkészültségük és szakmai tapasztalatuk pedig garancia a
jelentések minőségére és megbízhatóságára.
Ezen tanulmányok közös jellemzői azok az
abolicionisták által is gyakran hangoztatott megállapítások, melyek szerint az
emberölési statisztikák terén nincs szignifikáns különbség azok között a
hasonló társadalmi-gazdasági rendszerrel rendelkező országok között, amelyekben
van, illetve amelyekben nincs halálbüntetés. További közös jellemzőjük, hogy a
felmérések eredményei szerint a halálbüntetés eltörlése után nem nőtt a
korábban ezzel a büntetéssel fenyegetett bűncselekmények száma, vagyis a
halálbüntetés és az emberölések számának alakulása között nincs kimutatható
összefüggés. Ezzel kapcsolatban a másik fő ellenérv a halálbüntetés hívei
részéről az ilyen tanulmányok megállapításaival szemben az, hogy ezekből az
összehasonlításokból soha nem derül ki, hogy ténylegesen mennyi a
halálbüntetéssel elrettentett személyek száma, azaz hogy mennyi gyilkosság lett
volna, ha nem lett volna halálbüntetés. Továbbá nem ismerjük azokat az
egyéb okokat és körülményeket, melyek a legfőbb büntetéstől függetlenül is
kihatnak az emberölési statisztikák alakulására. Lehetséges ugyanis – mondják a
halálbüntetés-pártiak –, hogy azon tényezők (például szegénység, népsűrűség,
urbanizáció, lakásviszonyok stb.), melyek hozzájárultak a halálbüntetést
alkalmazó államban a magas bűnözési arányhoz, sokkal erősebbek ott, mint a
halálbüntetést nem alkalmazó, de ugyanolyan bűnözési aránnyal rendelkező
államban, viszont egyenlő feltételek (azonos mértékű szegénység stb.) esetén
jobban kidomborodhatna a halálbüntetés elrettentő hatása. És ellenkezőleg: a halálbüntetést szabályozó államban e
büntetési nem fékező hatása nélkül láthatóvá válhatna a nagyobb szegénység és
az egyéb tényezők bűnözést jobban indukáló hatása, vagyis immár a szegénységgel
és más okokkal arányosan megnőne a bűnözői aktivitás.[11]
Koestler egyszerűen kijelenti: “…nincs olyan ország
Európában, ahol a halálbüntetés eltörlése után a huszadik század folyamán
megnőtt volna az emberölések száma, sőt: ez a szám majdnem minden érintett
országban csökkent.”[12]
Kétségtelen, sok országban valóban nem emelkedett a gyilkosságok száma a
halálbüntetés megszüntetése után, más országokban viszont igen, méghozzá
jelentős mértékben; ez a sommás kijelentés tehát így semmiképpen sem igaz. Hogy
ne menjünk messzire: Magyarországon a halálbüntetés eltörléséről rendelkező
23/1990. (X.31.) AB határozat kihirdetése utáni évtől a korábbi másfélszeresére
emelkedett az emberölések száma. Míg 1975 és 1990 között a szándékos
emberölések, valamint az erős felindulásból elkövetett emberölések száma 190 és
237 között volt, addig 1991-ben és 1992-ben ez a szám felugrott 307-re, majd ezután
1993 és 1998 között 271 és 313 között mozgott.
Valami tehát történt 1990 után a magyar társadalomban,
bár az nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez a halálbüntetés eltörlésének
tudható be. Lehetséges, hogy csak a társadalom anómiás állapotának a következménye
az emberölések számának ideiglenes emelkedése, hiszen 1998 után kezd az
emberölések száma visszaállni az 1990 előtti mértékre.[13]
Az anómiás állapotra utalhat az is, hogy nemcsak az emberölések gyakorisága
nőtt meg, hanem az összbűnözés is erőteljes növekvő tendenciát mutatott az
1990-es években, mégpedig sokkal nagyobb mértékűt, mint a korábban halállal
(is) fenyegetett bűncselekmények emelkedése. Míg 1975 és 1988 között 120 és 188
ezer között volt az egy évben ismertté vált bűncselekmények száma, addig
ugyanez 1989-ben 225 ezerre, 1990-ben 341 ezerre, 1991-ben pedig 440 ezerre
nőtt. Az ezt követő években szintén magas, 389 ezer és 600 ezer között volt ez
a szám, tehát átlagosan három-négyszerese, mint egy évtizeddel korábban (az
emberölések számának növekedése – mint láthattuk – ezzel szemben “csupán”
másfélszeres volt).
Egy másik lehetséges magyarázatot kaphatunk erre a
másfélszeres növekedésre, ha megnézzük az emberölési kísérletek alakulását is.
Ezek száma 1975-ben ugyanis még 306 volt, 1976-tól 1988-ig pedig évente 167 és
331 között mozgott; 1990-ben viszont már csak 119, 1991 és 2001 között pedig évente
116-167 emberölési kísérlet történt. Ha a befejezett emberölések és az
emberölési kísérletek együttes alakulását megnézzük, akkor látható, hogy a
kettő együtt már közel hasonló arányokat fog adni, tehát lehetséges, hogy
pusztán arról van szó, hogy a ’90-es években a gyilkosok elszántabbak voltak,
hiszen a nagyjából hasonló gyakorisággal megkísérelt emberölésekből több lett
sikeresen végrehajtva. Persze ebből a tényből az a következtetés is levonható,
hogy a halálbüntetés eltörlése növelte az életellenes bűnözők elszántságát;
ennek kiderítéséhez viszont a puszta statisztikán kívül az egyéb okok
számbavétele is szükséges lenne. Az mindenesetre elmondható, hogy Koestler
kijelentése az életellenes bűnözésnek a halálbüntetés eltörlése utáni
stagnálásáról nem helytálló.[14]
E kijelentést egyébként a szakirodalom egyes szerzői
is cáfolják. Glen D. King például emlékeztet rá,[15]
hogy 1950-ben az Egyesült Államokban 82 bűnözőt végeztek ki, míg ugyanebben az
évben 7020 emberölés történt. Egy évtizeddel később, 1960-ban már csak 56 volt
a kivégzések száma, míg az emberöléseké már 9140. 1969-ben pedig, amikor is már
sem abban az évben, sem egy évvel előtte nem hajtottak végre egyetlen kivégzést
sem, az emberölések száma megközelítette a 15 ezret (egészen pontosan 14 590
volt). A magyar szakemberek közül hasonló példát hoz fel Pálinkás György is: “…
Angliában a halálbüntetés 1965. évi eltörlése után öt éven keresztül az
emberölések száma 60 %-kal növekedett”.[16]
Igaz, ez az arány még mindig kisebb, mint az egyéb súlyos bűncselekmények
ugyanezen időszak alatti növekedése.[17]
Említést kell tennünk arról is, hogy vannak olyan
abolicionisták, akik nem egyszerűen tagadják a halálbüntetés elrettentő hatását,
de azt is állítják, hogy a halálra ítélés lehetősége kifejezetten arra ösztönzi
a gyilkosokat, hogy az elkövetett emberölés után még több emberölést kövessenek
el. Érveik szerint ugyanis ha valaki már gyilkolt és ezért cserébe – elfogása
esetén – halálbüntetéssel kellene számolnia, nincs semmi olyan plusz
visszatartó erő, ami eltántorítaná őt attól, hogy újra gyilkoljon. Így például
nyugodt szívvel megölheti azt a szemtanút, aki őt lebuktathatná, azt a rendőrt,
aki el akarja őt kapni, azt a börtönőrt, aki meg akarja akadályozni a szökését,
hiszen így esélye van a megmenekülésre, de ha ez nem sikerülne neki, akkor sem
kerülhet nehezebb helyzetbe, mintha a tanú, rendőr stb. életben hagyásával a
szabadságát kockáztatta volna. Ha tehát egyetlen ember megöléséért is kivégzik
– gondolhatja a bűnöző –, nem kockáztat semmit, ha másokat is megöl, csak
nyerhet vele.
A halálbüntetés megtartása, illetve visszaállítása
mellett kardoskodók viszont azt mondják, hogy ha a halálbüntetés helyett a
legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan, és valakit ez fenyeget, annak
ugyanúgy nincs vesztenivalója, és ugyanúgy többször fog gyilkolni, mint a
halálbüntetéssel fenyegetett. Sőt a halálbüntetés kiiktatásával megszűnne az
életellenes bűncselekmények alternatív büntetéssel fenyegetése, a halálbüntetés
szabályozásával viszont a szabadságvesztés mellett létezne egy alternatív
büntetés, amellyel a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit, például a
többszörös gyilkosokat lehetne büntetni. Vagyis az idézett veszélyt (a többszörös
gyilkosságot) éppen a halálbüntetés mint addicionális büntetés segítségével
lehetne elkerülni. És persze az sem biztos, hogy ha valaki elkövetett egy
emberölést, akkor még egyet el fog követni, még akkor sem, ha biztos abban,
hogy azért az egy gyilkosságért is ki fogják végezni, ha elkapják. Ugyanis
minden egyes elkövetett gyilkosság növeli a lebukás kockázatát, hiszen több a
helyszín, több a lehetséges szemtanú, tárgyi bizonyíték, nagyobb az esély, hogy
a mozaikkockák egyes darabkáit a hatóságok össze tudják rakni.
A halálbüntetés elrettentő hatását tagadók közé
tartozik a büntetőjog-tudomány klasszikusa, Cesare Beccaria, valamint a XX.
századi híres író és gondolkodó, Albert Camus is. Camus szerint például az
életfogytig tartó szabadságvesztés is megfelelő visszatartó erőt jelent, míg
Beccaira az örökös rabszolgasággal (életfogytiglani kényszermunkával) váltotta
volna fel a halálbüntetést. Az itáliai tudós azt vallotta, hogy nem az egyszeri
sokkoló, de múló hatású kivégzésnek van visszatartó ereje, hanem a kicsiny, de
ismétlődő befolyásoknak. (“Nem valamely gonosztevő halálának borzasztó, de múló
látványa a legerősebb fékje a bűnözésnek, hanem egy szabadságától megfosztott
ember hosszantartó szenvedésének példája, aki igavonó baromként robotolva fizeti
vissza a társadalomnak, amit ellene vétett.”[18]
Továbbá: “A halálbüntetés esetén a bűncselekmény csak egyszer statuál példát,
az örökös rabszolgaság esetében azonban egy bűntett igen sok és tartós példát
teremt…”[19]) Camus
szerint ellenben a halálbüntetésnek is lehet elrettentő hatása, de csak akkor,
ha a kivégzés nyilvánosan történne, a nyilvánosságtól elzárt kivégzés ugyanis
nem lenne kellően sokkoló. Ernest van den Haag ugyanakkor úgy érvel, hogy nem a
kivégzés látványának, hanem annak ismeretének van visszatartó ereje. Például a
börtönnel való fenyegetés is kellő visszatartó erőt képvisel, noha a rabok
börtönbeli élete (tehát a szabadságvesztés tényleges végrehajtása) sem a
nyilvánosság előtt zajlik.[20]
Camus másik fő állítására pedig, miszerint nincs bizonyíték arra, hogy a
halálbüntetés bárkit is elrettentett volna, de arra van bizonyíték, hogy
sokukat (évente több ezer embert) nem rettentett el, a halálbüntetés pártolói
azt válaszolják, hogy azt soha nem lehet tudni, hogy ténylegesen hányat
tartott vissza (éppen azért, mert a halálbüntetéstől való félelem miatt nem
követte el a bűncselekményt).
Olaf Hohmann konkrét számokkal is szolgál a visszaesés
mértékéről: szerinte a szándékos emberölési bűncselekményeknél a visszaesési
arány mindössze 2 %-os,[21]
és emiatt a 2 % miatt nem célszerű a másik 98 %-ot is kivégezni. Felvetődik
persze a kérdés, mi a fontosabb: olyan gyilkosok életének a megkímélése, akik
már öltek embert, és akik közül 98 % (de nem tudni, melyik 98 %) nem fog többet
ölni, 2 % viszont igen; vagy a 2 %-nyi visszaeső gyilkos potenciális
áldozatainak a megvédése, akár azon az áron is, hogy nemcsak a 2 %-nyi
lehetséges visszaesőt, hanem a 98 %-nyi potenciális vissza nem esőt is
kivégezzük. Azt hiszem, az ezen alternatíva közti választás nem jogi, hanem
lelkiismereti kérdés. Érdemesnek tűnik itt megnézni az életellenes bűnözés
magyarországi visszaesési arányát is. Az utóbbi években (1997 és 2000 között)
az emberölésért elítélt visszaesők[22]
száma 4 és 13, a különös visszaesőké[23]
1 és 4, a többszörös visszaesőké[24]
pedig 13 és 20 között mozgott.
Végül a halálbüntetés elrettentő hatását cáfoló
gondolkodók és jogtudósok után a fejezet lezárásaként nézzük meg néhány olyan
szakember véleményét, akik hisznek ezen büntetés visszatartó erejében! Van den
Haag például evidensnek veszi, hogy a súlyosabb büntetések elrettentőbbek, mint
a kevésbé súlyosak.[25]
Például a nemi erőszak elkövetésétől az 500 dolláros pénzbüntetés hatékonyabban
képes visszatartani, mint az 5 dolláros, de még nagyobb az elrettentő hatása az
5 évnyi szabadságvesztés-büntetéssel fenyegetésnek. Vagy több lenne a lopás, ha
nem lehetne érte börtönt kapni, csak pénzbüntetést. Szerinte ezek olyan
nyilvánvaló tények, amiket minden józanul gondolkodó ember be kell, hogy
lásson. Márpedig ha igaz az, hogy minél súlyosabb a büntetés, annál nagyobb az
elrettentő hatás, akkor a legsúlyosabb büntetésnek (a halálbüntetésnek) kell,
hogy a legnagyobb visszatartó ereje legyen. Ezen állítás cáfolatára az abolicionisták
azt hozzák fel, hogy halálbüntetéssel csak a legsúlyosabb bűncselekményeket
sújtják, márpedig ezek elkövetésekor nem játszik szerepet az elrettentés;
szerintük a gyilkosságok elkövetése során olyan okok működnek közbe, amelyek
nagyobbak és erősebbek, mint a haláltól való félelem (lásd a fejezet elején
felsorolt okokat – hirtelen felindulás, alkohol hatása, bérgyilkosság,
politikai gyilkosság stb.). További érvük a halálbüntetés ellenzőinek, hogy ha
a gyilkosságtól bizonyos esetekben el is lehet rettenteni, akkor ehhez az
életfogytig tartó szabadságvesztés is éppen elég, ugyanis a halálbüntetésnek
sincs nagyobb elrettentő hatása, mint az életfogytiglannak.
A magyar szerzőkre áttérve, Alexander Deak szerint a
halálbüntetés elrettentőbb, mint az életfogytiglan,[26]
mégpedig azért, mert az végleges és visszavonhatatlan, azaz nincs esély a
megmenekülésre. Ellenben az életfogytiglannál (ha kicsi is, de) van esély a
szabadságra, akár szökés árán, akár a köztársasági elnöki kegyelem reményében,
még tényleges életfogytiglan esetén is, hát még akkor, ha nem tényleges az
életfogytiglan. Deak véleménye az, hogy a visszavonhatatlan halál réme igenis
félelmetesebb, mint a nem örökké (húsz vagy harminc évig) tartó életfogytiglan,
illetve a (szökés vagy kegyelem miatt) nem biztos, hogy örökké tartó tényleges
életfogytiglan. (“Az a nézet pedig, hogy egy igazi bűnözőt a halálbüntetés nem
rettentene el, szerintem nem helytálló. Ilyen módon akár az egész
büntetőtörvényt hatályon kívül lehetne helyezni, mert egy notórius tolvajt vagy
csalót nem rettent el a büntetés.”)[27]
Hasonló véleményen van Pálinkás György is, aki azt mondja, hogy ha még a
halálbüntetésnek sem lenne elrettentő hatása, akkor nem lenne semmilyen más
büntetésnek sem.[28] Ha valakit
a létező legsúlyosabb következmény sem riaszt vissza attól, hogy tettét
elkövesse, akkor erre az enyhébb büntetések sem képesek. Ha pedig ez így lenne,
akkor az összes büntetést eltörölhetnénk, és ezzel együtt lemondhatnánk a
büntetőjogi szankciók speciál- és generálpreventív céljáról is. Pálinkás
példákat is idéz az elrettentő hatás létezésének igazolására.[29]
Az egyik a XVIII. századi Franciaországban elterjedt örökösödési bűncselekményeket
visszaszorító “tüzes” bíróságok példája, melyek felállításával a francia udvar
sikeresen szüntette meg a leendő örökösök által a leendő örökhagyó sérelmére a
várt örökség mielőbbi megszerzése érdekében elkövetett szándékos mérgezéses
emberöléseket. A másik példa a Hitler előtti Németországból való, mely szerint
a gépkocsik kifeszített kötéllel történő feltartóztatásának és az így
megállított gépjárművekben utazók kifosztásának és meggyilkolásának egy olyan
terrorellenes törvény vetett véget 1932-ben, amely ezt a bűncselekményt (is)
halállal rendelte büntetni. Ezek a példák tehát Pálinkás szerint bizonyítják,
hogy a halálbüntetésnek igenis van visszatartó hatása.
Végül meg kell említeni az amerikai Isaac Ehrlichet,
aki empirikus vizsgálatok alapján ugyanerre a következtetésre jutott.[30]
Ehrlich az 1933 és 1969 közötti egyesült államokbeli emberölési és kivégzési
statisztikákat a regressziós analízis nevű statisztikai módszer segítségével
megvizsgálva a kivégzések számának folyamatos csökkenéséből és a gyilkosságok
számának folyamatos emelkedéséből azt a következtetést vonta le, hogy minden
egyes elmaradt kivégzés héttel vagy nyolccal növeli évenként az emberölések
számát, és fordítva: minden egyes addicionális végrehajtott halálbüntetés hét
vagy nyolc potenciális gyilkost rettent el évente szörnyű bűncselekménye
elkövetésétől. Persze ezen két szám mozgása közötti hatás degresszív: míg
néhány plusz kivégzés kivégzésenként tényleg hét vagy nyolc személyt rettenthet
el, addig több száz plusz kivégzés esetén az addicionálisan elrettentettek
száma már csupán egy vagy kettő lehet. Ehrlich vizsgálata eredményének
helytállóságát az abolicionisták természetesen megkérdőjelezik, és ennek
kapcsán egy akadémiai bizottsági jelentésre hivatkoznak. Az Egyesült Államok
Nemzeti Tudományos Akadémiája ugyanis 1975-ben egy bizottságot hozott létre,
amelynek 1978-ban elkészült jelentése megállapította, hogy Ehrlich vizsgálata
“nem tartalmaz használható bizonyítékokat”. Ez a jelentés persze nem tagadja
a halálbüntetés elrettentő hatásának létét, csupán azt mondja, hogy önmagában
az emberölési és a kivégzési statisztikák alakulásából a halálbüntetés
elrettentő hatásának fennálltára vagy annak hiányára nem lehet következtetni,
hanem arról csak egyéb okok és körülmények tüzetes vizsgálata alapján
nyerhetünk információkat.
Az abolicionisták szerint
a halálbüntetés embertelen büntetési nem, mert sérti az élethez és emberi
méltósághoz való jogot azáltal, hogy ezen jogok gyakorlását és élvezetét
nemcsak korlátozza, hanem véglegesen és visszavonhatatlanul lehetetlenné teszi.
Magyarországon ezeket az érveket a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló
23/1990 (X.31.) AB határozatra hivatkozva hozzák fel. Ez az ABH mondta ki
ugyanis, hogy “Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz való jog …
minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető
joga. … A magyar államnak elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben
tartsa és védelmezze. … Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak … a
halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz
való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az
emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések
ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát
nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt
biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg.
Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.”
A halálbüntetés pártolói ugyanakkor Schmidt Péter
különvéleményére hivatkoznak, aki szerint az Alkotmány csak “az élettől való
önkényes megfosztást tiltja”, azonban az élettől való megfosztás nem tekinthető
fogalmilag önkényesnek.[31]
Ahogy magának az alkotmánybírósági határozatnak a IV. része is kimondja: “E
tilalom … nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes
megfosztás lehetőségét.” Ezért Schmidt Péter szerint “az Alkotmánybíróság
hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes
alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező
Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti
át.” Hozzá kell persze tenni, hogy Schmidt Péter is a halálbüntetés eltörlése
pártján állt, különvéleménye pusztán azt jelzi, hogy szerinte (és egyébként
Györgyi Kálmán akkori legfőbb ügyész szerint is) e döntés meghozatala nem
alkotmánybírósági, hanem országgyűlési útra tartozik. Mindenesetre az
abolicionisták ezen alkotmánybírósági határozat alapján a halálbüntetés
önkényes és embertelen voltát hirdetik, melynek alkalmazása az ember ember
mivoltát kérdőjelezi meg.
Ezzel szemben a
halálbüntetés hívei előszeretettel hivatkoznak ugyanezen ABH Sólyom László
által jegyzett párhuzamos véleményének azon kitételére, mely szerint “az
Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még
abban az estben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek
saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete … elvileg sem támaszthat
igényt örök érvényre.” Tehát Sólyom László szerint a halálbüntetés nem öröktől
fogva embertelen és az élethez való jog nem mindig és mindenhol veleszületett
emberi jog, hanem csak azáltal válik azzá, hogy az állam ezt elismeri és
védelemben részesíti. Magyarországon a XX. század végén ezt tette a jogalkotó,
és az Alkotmánybíróság csak ezen “szubjektív és történelmileg kötött”
jogalkotói döntés alapján, annak érvényre jutatása végett nyilváníthatta a
halálbüntetést alkotmányellenessé.[32]
További problémás terület
az önvédelemhez való jog kérdése. A halálbüntetés-pártiak szerint ugyanis ha
elismerjük az egyénnek az önvédelemhez való jogát, vagyis azt, hogy az életét
fenyegető támadást a támadó megölésével is elháríthassa, akkor el kell
ismernünk a társadalom kollektív önvédelemhez való jogát is. Ha az egyénnek
individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell, hogy legyen egy
közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga,
hanem a tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan
támadásaival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó
életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt is megtenni.
Nemzetközi példák sorát lehetne felsorolni, amikor egy
állam háború útján próbálta megvédeni emberek életét, miközben a háború során emberek
ezreit ölték meg. Ez történt az 1991-es Öböl-háború során, ez történt
Boszniában, Koszovóban és történik ma is több helyen a világon, az emberi jogi
szervezetek teljes egyetértésével, sőt támogatásával. Miközben tehát a
nagyhatalmak a diktatúrák katonáit (akik pedig csak parancsot teljesítenek,
mivel ellenkező esetben őket magukat is kivégeznék parancsmegtagadásért)
nyugodt szívvel megsemmisítik azért, hogy felszabadítsanak egy elnyomott népet,
egy megszállt országot vagy véget vessenek egy másik öldöklő háborúnak, addig
egy-egy konkrétan nevesített emberrel (méghozzá nem is ártatlannal, hanem
gyilkossal) szemben ezt már nem hajlandók megtenni. Tehát a gyilkosok esetében
emberi jogokra hivatkoznak, amiért nem hajlandók ölni, háború esetén viszont ugyancsak
az emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el.[33]
Botos Gábor javaslata szerint a terrorszervezetek, a
maffiabűnözés, a többszörös visszaeső magányos gyilkosok és egyéb elvetemült
bűnözők elleni harcot analógiával háborúnak kellene tekintenünk, és így vissza
lehetne szorítani ezeket a bűnözési formákat. Ha megnézzük Szingapúr mintáját,
akkor láthatjuk, hogy az ilyen bűnözéssel szembeni kemény és határozott
fellépés, a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes
alkalmazása gyakorlatilag felszámolta a maffiabűnözést.[34]
A halálbüntetés-pártiak szerint tehát igenis szükség van a legkeményebb
büntetésre is, éppen az ártatlan emberek védelme érdekében.[35]
Hiszen az áldozatnak is vannak emberi jogai, de arról az abolicionisták
valahogy mindig megfeledkeznek, ahogyan arról is, hogy az embereknek (így a
gyilkosoknak vagy potenciális gyilkosoknak) nemcsak jogaik, hanem kötelességeik
is vannak, amelyek közül az első és legfontosabb más emberek jogai (és ezek
közül is elsősorban az élethez való jog) tiszteletben tartása. Erre a
kérdéskörre azonban itt most csak utalunk, részletesebb kifejtésére a
későbbiekben kerül sor.
Felmerül ugyanakkor az
antihumánum problémája kapcsán a halálbüntetésnek más társadalmi problémákhoz
való viszonya is. Manapság, amikor ipari méretekben folyik a tömegpusztító
fegyverek előállítása, új és még újabb vegyi és biológiai fegyverekkel
kísérleteznek a demokratikusnak nevezett államok, amikor a fejlődő világban
százmilliók éheznek és minden héten gyermekek ezrei halnak éhen vagy pusztulnak
bele olyan betegségekbe, amelyek kialakulása egyetlen védőoltással megelőzhető
lenne, akkor egyesek azt tartják a legfőbb társadalmi problémának, hogy ki
szabad-e végezni olyasvalakit, aki maga is gyilkolt. Ezek az emberek
felszólalások és programatikus írások tucatjaiban hívják fel a figyelmet a
halálbüntetés “problémájára”, idejük és energiájuk jó részét erre a kérdéskörre
szentelik, míg az ennél sokkal lényegesebb és égetőbb gondokról valahogy nem
vesznek tudomást. Ráadásul egyre több országban engedik meg az indokolás
nélküli, alanyi jogú abortuszt, lehetővé téve a magzatok meggyilkolását arra
hivatkozva, hogy a magzat még nem ember, és egyre több állam törvényhozása
játszik el az eutanázia legalizálásának gondolatával is, ugyanakkor ezek az
emberek “képmutató módon mégis védelmezik az emberi méltóságukat már régen
eljátszott elvetemült bűnözők életét.”[36]
A halálbüntetés ellenzői
szerint minden végrehajtási mód kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik
tehát humánus kivégzés. Bármily gyors is egy kivégzés, az szükségszerűen
valamekkora fádalommal, szenvedéssel jár. És ez nemcsak a fejlődő országok
némelyikében ma is alkalmazott, a “fejlett” világ által barbárnak tekintett
végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban
(is) használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a
méreginjekcióra is. Ha például az akasztást rosszul hajtják végre, hibásan
számolja ki a hóhér az elítélt súlyából és magasságából a kötél hosszát, akkor
a túl magasról való esés következtében leszakadhat a kivégzéskor az elítélt
feje, illetve ellenkező esetben a túl rövid esés miatt a gerincvelő nem törik
el, így hosszú percekig tartó fuldoklás okozza az elítélt halálát. A sortűz
veszélye az, hogy távolról hajtják végre, így előfordulhat, hogy a golyók nem
találják el a létfontosságú szerveket és így a kivégzendő személy lassú
elvérzés következtében veszti életét. Ez történt például Eliseo J. Maresszel az
egyesült államokbeli Utah-ban 1951-ben, amikor is a kivégzőosztag olyan
pontatlanul célzott, hogy a négy éles lövedék[37]
egyike sem találta el Mares szívét, így az egyszerűen elvérzett.
A gázkamrával még több
probléma van. Habár eredetileg azért kívánták bevezetni, hogy az elítélt halála
fájdalommentes legyen,[38]
ez a gyakorlati alkalmazás során sokszor nem sikerül. A kivégzendő személy
általában percekig fuldoklik, mire meghal, miközben próbál kötelékeiből kiszabadulni.
És volt rá példa, hogy ez sikerült is. 1953-ban a San Quentin fegyházban
például Leandress Riley kiszabadította magát a székből, és megpróbált a
kamrából kitörni. Ekkor természetesen leállították a kivégzést és újra
lekötözték őt, de másodszor, sőt harmadszor is megtette ugyanezt. Végül
negyedszerre a már teljes pánikban levő hatósági tanúk és börtönőrök szeme
láttára lezajlott a kivégzés, de a jelenlevő hivatalos személyeket soha többé
nem tudták rávenni arra, hogy gázkamrás kivégzésen vegyenek részt. Emellett ez
a kivégzési mód a legveszélyesebb magukra a kivégzőkre és az egyéb
jelenlevőkre. Előfordulhat ugyanis, hogy a gázkamra szigetelése nem megfelelő
(eleve rosszul építették meg vagy a sokéves használaton kívüli állapot miatt
tönkrement), így fennáll a veszély, hogy a cianidgáz kijut a kamrából és
megmérgezi az ott levő személyeket is.
A modern kivégzési
módszerek közül azonban a legtöbb gond a villamosszékkel van. Gyakori, hogy
mire az elítélt meghal, a teste szénné ég, arca felismerhetetlenné torzul,
szemei kidüllednek vagy kifolynak, erei elpattannak. Az is többször előfordult,
hogy az egyébként két percig tartó áramütést meg kellett ismételni, mert az
elítélt az első adag után még élt. Elvileg a hirtelen áramütésnek a másodperc
1/240-ed része alatt meg kellene bénítania az agyat, mielőtt az elítélt még
bármilyen fájdalmat is érezhetne, azonban már rögtön az első ilyen típusú
kivégzést, amelyet 1890. augusztus 6-án hajtották végre egy bizonyos William
Kemmleren, meg kellett ismételni, mert az első 2000 voltos áramütés után
Kemmler még élt.[39] Hasonló
eset történt 1946-ban Luisianában Willie Francis 17 éves fiatalkorúval, illetve
1983-ban Alabamában John Louis Evansszel. Francis az első kivégzés után
(amelyet csak 1 évvel később ismételtek meg) azt mondta, hogy “tüzet éreztem a
fejemben és a bal lábamban…”[40]
Evans esetében pedig az első áramütéskor kiégett az egyik elektróda; a második
áramütés során lángok csaptak ki a halántékából és a lábából; mivel pedig a
szíve ezután is vert, harmadszor is rákapcsolták az áramot, amely amely most
már végérvényesen végzett vele. 1990-ben Floridában végezték ki hasonló módon
Jesse Joseph Taferót: akárhányszor rákapcsolta a hóhér az áramot, Tafero
fejéből rögtön kék és narancssárga lángok csaptak ki. Mire Tafero meghalt, feje
gyakorlatilag elhamvadt.
Kevésbé drasztikus
kivégzési mód a méreginjekció. Ha lehet egyáltalán “humánus” kivégzésről
beszélni, akkor a méreginjekció nevezhető a leginkább annak. Azonban a halálos
ítélet ilyetén módon történő végrehajtása sem történik mindig problémamentesen.
A méregkoktél ugyanis háromféle szerből áll: egy altatóból, egy tüdő-, valamint
egy szívbénítóból. Ha rossz az adagolás időzítése, vagy esetleg nem megfelelő
helyre szúrják a tűt, akkor előfordulhat, hogy az altató nem fejti ki időben a hatását,
vagy éppen ellenkezőleg: olyan kevés altató jut az elítélt szervezetébe, hogy
rövid idő elteltével felébred, és ébren kell végigszenvednie a saját
haláltusáját, vagyis többé-kevésbé tiszta a tudata, amikor szép lassan
megfullad.
A halálbüntetés azonban
nemcsak a kivégzés metódusai miatt embertelen, hanem azért is, mert a halálos
ítélet kihirdetése és annak végrehajtása között rengeteg idő telik el. Ez
persze demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a Justizmord kockázatát a
minimálisra csökkentsék, illetve lehetőséget kell adni az elítélt számára arra,
hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, illetve kegyelemért
folyamodjon. Azonban a hosszú várakozási idő az elítélteket mind fizikailag,
mind mentálisan kikezdi. Ezek az emberek az Egyesült Államokban például
átlagosan 40 hónapot töltenek az ún. halálsoron,[41]
elkülönítve a többi elítélttől, idejük nagy részében semmittevésre kényszerítve
őket. Ez pedig egy idő után testi és szellemi leépülésükhöz vezet. Ehhez jön
még az az érzés, hogy minden nap azt várják rettegve, mikor hirdetik ki a
kegyelmi kérvényüket elutasító határozatot, illetve ha már ez is megtörtént,
mikor hirdetik ki a kivégzés időpontját. A közép-amerikai országok egy részében
például minden héten csütörtök délután hirdetik ki a következő hét keddjén
végrehajtandó kivégzéseket; ezt a napot rettegve ülik végig a halálraítéltek, minden
pillanatban azt lesve, hogy mikor csikordul meg a zár a cellaajtón és lép be az
a személy, aki közli vele, hogy öt nap múlva kioltják az életét. A halálra
ítélés utáni hónapokban, években egyébként is idejük nagy részében a kivégzésre
gondolnak, elképzelik annak minden apró részletét, saját viselkedésüket, a
körülményeket, míg végül már teljesen megszűnik a külvilág, és csak a saját
haláluk gondolata marad. Ehhez a személyiségvesztéshez pedig hozzájárul az
elkülönítés és az is, hogy még a börtönőrök sem tekintik embernek őket; egymás
között csak “csomagnak” vagy H.I.-nek hívják az elítélteket és ténylegesen is
ekként kezelik őket.
Mindezek miatt az
abolicionisták a halálbüntetés eltörlését javasolják, illetve ennek felváltását
egyéb büntetési formákkal. Sokan az életfogytig tartó szabadságvesztést
preferálják, ám erősen megkérdőjelezhető, hogy a soha ki nem szabadulás tudata
mennyiben humánusabb, mint a halálbüntetés. Az abolicionizmus elindítója,
Cesare Beccaria ugyanakkor az örökös kényszermunkával váltotta volna fel a
halálbüntetést, pedig ezen szankció emberséges mivolta végképp
megkérdőjelezhető. Beccaria ugyanis a következőket mondja: “…sem a
fanatizmusnak, sem a hiúságnak nem jut hely többé a gúzsban, a bilincsek
között, a járom alatt vagy a vasketrecben, ahol a szerencsétlen nem bevégzi,
csak elkezdi szenvedéseit.”[42]
Ehhez az állásponthoz a XX. században Albert Camus is felcsatlakozik: “eleget
tudunk ahhoz, hogy kimondjuk, ez vagy az a bűnöző megérdemli a kényszermunkát.
De ahhoz már nem tudunk eleget, hogy elrendeljük: meg kell fosztani őt a
jövőjétől, közös megvalósulási esélyünktől.”[43]
Továbbá: “A halálbüntetés helyébe a kényszermunka lépne, megrögzöttnek ítélt
bűnözők esetén életfogytiglan, másoknál meghatározott időre szóló.”[44]
Tehát míg a halálbüntetést mindketten elvetik annak embertelensége miatt, a
kényszermunkát elfogadják, sőt Beccaria egyes bűncselekményekre még a
száműzetést, Camus pedig az életfogytig tartó szabadságvesztést is megfelelő büntetésnek
tartja. A száműzetés mai körülmények közti alkalmazhatatlansága az
állampolgársághoz való jog és egyéb alkotmányos alapjogok léte miatt
nyilvánvaló, ám az életfogytig tartó szabadságvesztés sem nevezhető feltétlenül
humánusnak. Pálinkás József például azt mondja, hogy “az életfogytig tartó
büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan
humánus”. Sok elítélt maga is úgy gondolja, hogy nem szeretne egy életen át
börtönben élni, a szabadulás minden reménye nélkül. Persze hogy ténylegesen
hogyan döntenének, ha választhatnának az életfogytiglan és a halál között, azt
mi itt és most, a XXI. század halálbüntetés nélküli Magyarországán valójában
még csak nem is sejthetjük; a vita tehát ezen a síkon is pusztán csak elméleti
lehet.
Az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés
ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési
formáknak, következésképpen annak fenntartása szükségtelen. A halálbüntetés sem
alkalmas arra, hogy az életellenes bűnözés terjedésének gátat vessen, tehát azt
meg kell szüntetni, ahol pedig eltörölték, nem szabad visszaállítani. Az
abolicionisták egyébként is gyakran hivatkoznak Beccariára, de ezen kérdés
vonatkozásában különös előszeretettel idézik. Beccaria szerint ugyanis: “A
bűnözésnek legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok
elmaradhatatlansága[45]
… Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint
egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség
reménye társul.”[46]
Kétségtelen: Beccaria ezzel a kitételével egy örök
büntetőjogi alapigazságot fektetett le. Nyilvánvaló, hogy minél jobb a
bűncselekmények felderítési aránya, minél több bűnözőt kapnak el, annál kisebb
lesz annak a valószínűsége, hogy a majdnem biztos büntetés tudatában is valaki
bűncselekmény elkövetésére vállalkozzon, vagyis a hatékony bűnüldözői munka
mindenhol nagyobb gátja a bűnözés terjedésének. Azonban azt is látni kell, hogy
nincs olyan ország, ahol minden elkövetőt elkapnának, és nincs olyan bűnüldözői
apparátus, amely erre bárhol, bármikor képes lett volna vagy a jövőben képes
lenne. A bűnözők mindig egy (vagy több) lépéssel a bűnüldözők előtt járnak,
továbbá a rendőrség kapacitása egyébként is véges (sokkal több az elkövető,
mint amennyi kilétének a felderítéséhez szükséges rendőr rendelkezésre áll),
ezért a büntetés súlyával való fenyegetésnek mindig is szerepe lesz a
potenciális bűnelkövetők visszatartásában.
Azonban túl azon, hogy Beccaria a halálnál is
kegyetlenebb büntetéssel váltotta volna fel a halálbüntetést, két esetben maga
is elismeri e szankció szükségességét. “Valamely állampolgár halálát csupán két
okból lehet szükségesnek tekinteni. Az egyik az az eset, amikor az illetőnek
még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak és olyan hatalommal
bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek…”[47]
Ilyen eset lehet például az, ha egy terroristavezér kiszabadítása érdekében
társai gépeket térítenek el, túszokat szednek és végeznek ki azért, hogy
vezetőjük szabadon bocsátását kikényszerítsék. A másik eset pedig, ahol még
Beccaria szerint is szükséges a halálbüntetés kiszabása, az, ha az elkövető
“halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények elkövetésétől
való visszatartására”.[48]
Persze a mai abolicionisták már ezen két kitétellel
nem értenek egyet, és a halálbüntetés minden körülmények közötti szükségtelen
mivoltát hangsúlyozzák, illetve a halálbüntetés teljes és visszavonhatatlan
eltörléséért szállnak síkra. Természetesen abban egyetértenek, hogy valamilyen
helyettesítő büntetés nélkülözhetetlen, akármennyire is nincs annak visszatartó
ereje, de a tekintetben már megoszlanak a vélemények, hogy mi legyen ez a
helyettesítő büntetés. Beccaria – mint láttuk – annak idején még az
életfogytiglani kényszermunkát javasolta, ma ez persze már elképzelhetetlen
lenne. Koestler már a több évtizedig tartó szabadságvesztést ajánlotta, ma
pedig a határozott ideig tartó szabadságvesztés, illetőleg az életfogytiglani
szabadságvesztés a két leginkább ajánlott alternatív büntetési nem.
Általános ugyanis az abolicionisták között az a
vélemény, hogy a halálbüntetés sem rettent el több embert, mint az utóbbiak –
persze ezt az állítást a halálbüntetés hívei vitatják. Szerintük ugyanis ha
csak kevés embert is, de valamennyit bizonyosan képes visszatartani
tervezgetett gaztettük elkövetésétől, és ha csak egyetlen ilyen ember is van,
aki épp emiatt nem követ el gyilkosságot, és ha csak egyetlen ártatlan áldozat
is van, aki más gyilkosok halála árán menekül meg a haláltól, már megérte. A
kérdés úgy is felvethető, hogy ér-e annyit egyetlen ártatlan áldozat élete,
mint több bűnözőé. Sokan úgy válaszolnak erre, hogy minden emberi élet egyenlő
értékű és azonos védelemben kell, hogy részesüljön, tehát több ember élete (még
ha ők gyilkosok is) többet ér, mint egyé. Mások viszont azt mondják, hogy az
emberek – így azok élete is – nem azonos értékűek. A potenciális áldozatnak (az
ártatlan, vétlen embernek) több joga van a létezésre, mint annak, aki már
bebizonyította, hogy képes önös érdekből elpusztítani más embereket. Azt
hiszem, az ebben a kérdésben való állásfoglalás alapjaiban eldönti azt, hogy ki
melyik oldalra áll a halálbüntetés körüli vitában.
Visszatérve azonban a halálbüntetésről szóló elméleti
fejtegetésekhez, azt kell megvizsgálnunk, hogy a szabadságvesztés tényleg
rendelkezik-e ugyanolyan visszatartó erővel, mint a halálbüntetés (és ezért az
valóban szükségtelen), avagy nem (és ezért a halálbüntetés mégiscsak
szükséges). A halálbüntetés-pártiak abból indulnak ki, hogy a legsúlyosabb
bűncselekmények elkövetőit ki kell vonni a társadalomból, nem szabad nekik több
esélyt adni, hogy veszélyeztessék a társadalom tisztességes tagjainak életét.
Épp ezért a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges
életfogytig tartó szabadságvesztést nem tartják megfelelőnek, hiszen így megvan
az esély arra, hogy a börtönből kiszabaduló bűnöző újabb bűncselekményeket
kövessen el. Például aki előre megfontolt szándékkal megmérgezett valakit vagy
valakiket, az erre a bűncselekményre még nyolcvanéves korában is képes lesz.
Ehhez ugyanis fizikai erő nem szükséges, a gonoszság pedig nem az életkortól
függ. Az is lehetséges, hogy valaki csak azért várja a szabadulást és azért
tanúsít a börtönben jó magaviseletet, hogy utána megtorolhassa a börtönbeli
sérelmeit, akár a társadalmon (véletlenül kiválasztott áldozatok sérelmére),
akár azon, aki őt börtönbe juttatta, vagy ha rajta már nem bír bosszút állni,
például mert az azóta eltelt hosszú idő alatt meghalt, akkor a családtagjain,
leszármazóin. Általános tapasztalat ugyanis, hogy a börtönben a legsúlyosabb
bűncselekményt elkövetőknek van a legjobb magaviseletük. Ez az abolicionisták
szerint azért van, mert ők hosszú időt kénytelenek a büntetés-végrehajtási
intézetben eltölteni, ezért létérdekük, hogy a körülményeket a maguk számára ne
nehezítsék meg és alkalmazkodjanak a benti szabályokhoz, sőt sok abolicionista
szerint ezek az életellenes bűnözők a börtönben ténylegesen ráébrednek tettük
súlyára és következményeire, és jó magaviseletük annak a bizonyítéka, hogy
megbánták tettüket. A halálbüntetés hívei ugyanakkor ezt a magatartást puszta
alakoskodásnak tartják, amelynek egyetlen valódi célja van: a minél előbbi
szabadulás, amely után az elítélt ugyanolyan veszélyt jelent a társadalomra,
mint elfogása előtt.
A halálbüntetés-pártiak tehát a társadalmat meg
akarják védeni a bűnözőtől, ezért teljes mértékben elvetik az olyan alternatív
büntetési formákat, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a kiszabadult elítélt
újabb bűncselekményeket kövessen el. Ám ugyanezen okból a tényleges
életfogytiglant sem tarják jónak, ugyanis ha a legsúlyosabb büntetés a
tényleges életfogytiglan, akkor – a halálbüntetés általi fenyegetettség
hiányában – a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincsen vesztenivalója,
hiszen vele szemben súlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, ha például
megöli a rabtársát vagy a börtönőrt. Akit tényleges életfogytiglanra ítéltek,
és kiszabadulására nincs remény, az kezelhetetlenné válik: bármit is tesz, az
nem súlyosbíthatja a büntetését, hiszen csak egy élete van, amelyet így is, úgy
is a börtönben kell végigszenvednie. Ez pedig egyenesen elvezethet ahhoz, hogy
az elítélt a legkegyetlenebb módokon is megpróbál megszökni, akár a börtönőrök
megölésének árán is, hisz az addiginál súlyosabb büntetést akkor sem kaphat.
Székely János erre az eshetőségre egy szemléletes példát idéz a Népszabadság
1987. augusztus 18-i számából.[49]
A lap a második oldalon az Elba szigeti börtönlázadásról közöl egy cikket,
melyet ugyan a hatóságok sikeresen levertek, ám a lázadás vezetőjével, Mario
Tutival nem tudtak mit csinálni. Tutit ugyanis addig már háromszor ítélték
életfogytig tartó fegyházbüntetésre, és ő nyíltan közölte a hatóságokkal, hogy
nem aggódott a lázadás miatt; úgy volt vele, hogy ha nem sikerül, akkor
legfeljebb negyedszer is életfogytiglanra ítélik. A halálbüntetés-pártiak
szerint tehát mindenképpen szükséges egy addicionális büntetés; ha először csak
az életfogytiglant alkalmaznánk is, de a visszaesést, a börtönben elkövetett
hasonló bűncselekményeket is tudnunk kell valamivel fenyegetni, hogy akkor is
legyen valami, amit a bűnöző elveszíthet, ha a puszta életén kívül már semmi
mással nem rendelkezik.
Ez utóbbi tétellel azonban (mármint hogy az
életfogytiglanra ítélt bűnözőnek csak a puszta élete maradt és azon kívül nincs
mit veszítenie) az abolicionisták nem értenek egyet. Szerintük az ilyen
elítéltet nemcsak az élete elvételével lehet fenyegetni, hanem olyan dolgokkal
is, amelyek a börtönbeli kényelmére, lehetőségeire vonatkoznak. Így például az
elítéltnek nem mindegy, hogy írhat-e és fogadhat-e levelet, beszélhet-e
időnként a családtagjaival, fogadhat-e látogatókat, sportolhat vagy
művelődhet-e, ezen lehetőségek megvonása által tehát a börtönön belül is lehet
büntetni – anélkül, hogy az elítéltet életének elvételével fenyegetnénk.
Pálinkás György ennek cáfolatára élő példaként hozza fel Richter Richárd
esetét,[50]
aki három börtönőrt és egy rabtársát ölte meg szökési kísérlete során, neki
tehát a börtönbeli jutalmak megvonása nem volt eléggé fenyegető. És ez nem csak
Richterre igaz: a szabad élet reményének csábítása sokkal nagyobb, mint amit
holmi beszélőmegvonással való fenyegetéssel ellensúlyozni lehetne.
Ezenkívül azért sem elegendő még a tényleges
életfogytiglan sem, mert az sem zárja ki véglegesen a lehetőségét annak, hogy a
bűnöző újra ártson a társadalom valamely tagjának. A börtönből való szökés során
elkövetett és addicionálisan nem büntethető bűncselekményekről már volt szó, ám
ezeknél is fontosabbak azok az esetleges bűncselekmények, amelyeket az elítélt
a börtönből való szökése eredményeként követ el. Nem kell, hogy a fogoly
a szökése érdekében öljön; az is éppolyan veszélyes, ha titokban, senkinek sem
ártva szökik meg, hiszen miután kiszabadult, ugyanolyan veszélyes a
társadalomra, mint elfogása előtt volt. És miután nincs olyan börtön, ahonnan a
szökés lehetetlen volna, illetve bármikor történhet olyan előre nem látható, váratlan
esemény (például tűzvész, földrengés, fogolyzendülés), amelyet az elítélt
kihasználhat a szökésre, ezért a halálbüntetés-pártiak szerint csak e büntetés
képes a társadalmat minden körülmények között megvédeni attól, hogy egy gyilkos
újra gyilkolhasson. Ráadásul az így kikerült vagy megszökött személy (miután
körözik) munkát nem vállalhat, de pénzre van szüksége – tehát rabolni fog. Ha
pedig elfogása esetén nagyobb rosszra akkor sem számíthat, mint amilyenben
szökése előtt volt, bármit is csinál, akkor valószínűleg tényleg meg fog tenni
mindent, csak hogy ne kerüljön vissza a börtönbe, például megöli azt, akit
kirabol, hogy ne maradjon szemtanú.[51]
Végül pedig e kérdéskör lezárásaként meg kell említeni
a szabadságvesztés általános visszatartó hatásának csökkenését.[52]
A szabadságvesztés ugyanis csak addig rendelkezik elégséges elrettentő erővel
(és ezért a halálbüntetés csak addig lehet szükségtelen) ameddig a “kinti” és a
“benti” élet minősége között számottevő különbség van. Amíg a börtönbe kerülés
nagy mértékű életszínvonal-csökkenéssel jár, addig ez jelentős fékezőerőt
jelent a potenciális bűnelkövetők számára. Mihelyst azonban ez a differencia
csökkenni kezd (és manapság ennek lehetünk tanúi a büntetés-végrehajtási
intézetek korszerűsítésével), úgy válik ez a visszatartó erő egyre kisebbé. Sőt
szélsőséges esetben az előjel pozitívvá válhat: egyes hajléktalanok, csavargók
számára a pályaudvaroknál, metróaluljáróknál és a mindennapos koldulásnál
vonzóbb lehet a fűtött börtöncella, a napi háromszori étkezés, a tisztálkodási,
művelődési és sportolási lehetőség stb. Ezekben az esetekben tehát semmiképpen
sem lehet azt mondani, hogy a szabadságvesztéssel való fenyegetés elégséges és
a halálbüntetés kilátásba helyezése szükségtelen. Az ilyen személyek számára a
szabadság nem érték, nem tudnak mit kezdeni vele, a szabadsággal járó
lehetőséget nem tudják ténylegesen tartalommal megtölteni, annak elvesztése
tehát számukra nem olyan félelmetes lehetőség, mint ha az életükről lenne szó.
Az abolicionisták legfőbb
érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan.
Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt
visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt “leült” éveket meg
nem történtté tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van
az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet
véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és
ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád
tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül
korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben
előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa
felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a
bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan
személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai
módszerek segítségével – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem
volt az adott bűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban
több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül
színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem
történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek
végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az
eljárás más résztvevői is hibázhatnak. Pap András László például a szakértői
tévedések bírói ítéletet befolyásoló szerepét emeli ki. Állítása
alátámasztására a texasi James Grigson példáját hozza fel, aki a bírósági
megkeresések nyolcvan százalékában a terhelt gyógyíthatatlan társadalomra való
veszélyességét állapította meg, és ezen szakvéleményei több száz esetben tették
lehetővé a bíróság számára, hogy az adott ügyben halálbüntetést szabjon ki,
jóllehet az Amerikai Pszichiátriai Szövetség ezeknek a szakvéleményeknek a
kétharmadát megalapozatlannak, magát Grigsont pedig igazságügyi orvosszakértői
munkára alkalmatlannak találta.[53]
Ennek ellenére a texasi ügyészség még ma is őt kéri fel hasonló ügyekben a
vádlottak személyiségére vonatkozó szakvélemények elkészítésére.
De nemcsak a szakértő az,
akinek hibája hozzájárulhat egy elmebeteg vagy egy teljesen ártatlan személy
halálba küldéséhez; az eljárásnak számos olyan pontja van, ahol lehetőség van a
tévedésre (esetleg a tudatos manipulációra), és ezek szintén kihatással
lehetnek a bírói ítéletre. Az Egyesült Államokban például az 1973 és 1995
között meghozott 2370 halálos ítélet hetven százalékát változtatta meg a
fellebbviteli bíróság, mégpedig az esetek nagy részében azért, mert az
alsóbbfokú bíróság valamilyen súlyos eljárási hibát követett el.[54]
Ezek az eljárási szabálytalanságok az esküdtszék elfogult bírói
felvilágosításától kezdve egészen az enyhítő körülményekre vonatkozó
bizonyítékok ügyészség általi megvizsgálásáig terjedtek. Arról nem is beszélve,
hogy sok esetben a védő totális alkalmatlansága (például rendszeresen
végigalussza a tárgyalásokat) vagy az esküdtszék tagjainak a vádlott iránti
elfogultsága egyenesen az oka annak, hogy a terhelttel szemben halálos
ítélet kiszabására kerül sor. Ez utóbbi az USA-ban annyira feltűnő, hogy
különösebben nem kell magyarázni: sokkal több feketét küldenek villamosszékbe
vagy gázkamrába, ha az esküdtszék többségében fehérekből, mint ha feketékből
áll. Sőt: sokszor a bűnössé nyilvánítás is attól függ, hogy milyen színű a
vádlott, illetve milyen színű az esküdtek többsége, ahogy ezt O. J. Simpson
pere is bizonyította.
Az abolicionisták meg
vannak győződve arról, hogy a kiderült eseteken kívül még számos Justizmordra
került sor, amelyeknek csak egy kis részére fog a jövő fényt deríteni. Sok
Justizmord azért nem derült ki (és a legtöbbjük azért nem fog sohasem
kiderülni), mert egy, már kivégzéssel lezárt ügyet felesleges elővenni; az
ítélet következményeit megváltoztatni, a halottat poraiból feltámasztani már
úgysem lehet, tehát a jóvátétel kizárt; a hatóságoknak pedig nem érdekük, hogy
esetleges tévedéseiket hangoztassák, elkövetett hibáikat nagydobra verjék.
Régebben is a tévedés jórészt csak akkor derült ki, ha utólag más ügyből
kifolyólag elkapták a tettest, ő pedig egyebek mellett azt a bűncselekményt is
bevallotta és olyan körülményeket nevezett meg a vallomásában, amelyekről csak
a tettes tudhatott, egyébként a kivégzéssel befejezett ügyeket többé nem
vizsgálták. (Nyilvánvaló, hogy ha a hatóságok egyszer elítéltek valakit és ki
is végezték őt, nem törekednek arra, hogy kiderítsék, tévedtek.) Ez a helyzet
pedig ma sem sokban változott: a régi vitás ügyeket csak akkor veszik elő, ha
igen nyomós érvek merülnek fel, és ekkor is általában csak az elhunyt
hozzátartozóinak határozott követelésére. Ezért – bár a mai DNS-vizsgálatokkal
az egykori vitás vagy kétes ügyek nagy része tisztázható lenne – valószínű,
hogy a múltbeli Justizmordok nagy részére soha nem fog fény derülni.
Az abolicionisták szerint
tehát bírói tévedés volt, van és lesz, a Justizmordot pedig csak úgy lehet
teljes bizonyossággal eltörölni, ha a halálbüntetést megszüntetjük. A halálbüntetés
pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen
velejárója a bírói ítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb
ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki
lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási
garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási
garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes
tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács
egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az
ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek
mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak
két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló
indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére
stb.
A halálbüntetés hívei továbbá azt mondják, hogy a
tévedéseket nem azáltal kell kiküszöbölni, hogy kétséges esetekben életfogytig
vagy határozott ideig tartó szabadságvesztést szabunk ki, hanem ilyen esetekben
magát a bűnössé nyilvánítást kell mellőzni. Azaz bármilyen büntetést (akár még
pénzbüntetést is!) csak akkor szabad kiszabni, ha a bíróság teljesen biztos
abban, hogy a terhelt bűnös, ellenkező esetben pedig (vagyis ha a legkisebb
kétség is felmerül a vádlott bűnösségét illetően) a terheltet fel kell menteni,
akár van halálbüntetés, akár nincs. Földvári József szavaival: “Határozott
meggyőződésem, hogy ilyen esetekben nem a halálbüntetés kiszabásától kell
tartózkodni, hanem egyáltalán a bűnössé nyilvánítástól. … elmarasztaló ítélet
hozatalára – tehát bármilyen büntetés kiszabására – csak abban az esetben
kerülhet sor, ha semmi kétely sem áll fenn abban a tekintetben, hogy a vád
tárgyát képező bűncselekményt a vádlott követte el.”[55]
Hasonló véleményen van Alexander Deak is: tévedés lehetősége esetén szerinte
sem kellene halálbüntetést kiszabni, ám a halálbüntetés alkalmazásának a lehetőségét
azért minden esetben (még a legegyértelműbbekben is) nem kellene
teljesen kizárni sem. Ha mindig csak a tévedésekre koncentrálnánk, akkor semmit
sem lenne szabad csinálnunk, meg kellene szüntetnünk az egész
igazságszolgáltatást, nehogy tévedjünk. Ez persze nagyon sarkos vélemény, amely
így semmiképpen sem helytálló, nyilvánvaló ugyanis, hogy ha elő is fordulnak
tévedések az ítélkezés során, azok jellege halálbüntetés esetén minőségileg
más, mint egyéb büntetések esetében.
Olyanok is vannak a szakirodalomban,
akik a Justizmord lehetőségét is tagadják. A magyarok közül például Pálinkás
György azzal érvel, hogy a bizonyítási szabályok lehetetlenné teszik ennek előfordulását, mint ahogy
Magyarországon ténylegesen nem volt még példa ilyenre – legalábbis köztörvényes
bűncselekmények esetében.[56]
Valójában azonban nem vehetjük ezt bizonyosra, hiszen a hatóságoknak
Magyarországon sem érdeke, hogy régi lezárt ügyeket megbolygassanak csak azért,
hogy kiderítsék saját hibáikat és rehabilitáljanak egy halottat. Mások pedig
(elsősorban amerikaiak) azzal érvelnek, hogy ha a múltban elő is fordulhattak
ilyen esetek, ezek ma már az eljárási garanciák és a modern, kétséget kizáróan
helyes eredményre vezető bizonyítási módszerek miatt nem történhetnének meg. Az
abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség
nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Az Egyesült
Államokban ugyanis sokszor hiányos bizonyítékok alapján is elítélik egy-egy
közfelháborodást kiváltó eset gyanúsítottját, mert egyrészt a bírák behódolnak
a közvélemény nyomásának, másrészt ilyenkor a nyomozó hatóságok is gyors
eredményt szeretnének prezentálni. Ez utóbbiak ugyanis szeretnék bebizonyítani,
hogy értik a dolgukat, ezáltal pedig szeretnék elejét venni a közvélemény
haragjának, ami a nyomozás esetleges hosszabb sikertelensége nyomán óhatatlanul
kialakulna. Ennélfogva sokszor az első gyanúsítottként szóba jöhető személyt
letartóztatják, gyorsan bíróság elé állítják, még akkor is, ha a bizonyítékok
nem egyértelműek. Ha pedig az illető fekete, a bíróság és az esküdtszék pedig
fehér, akkor még a mai (tegyük hozzá: nem tökéletes) eljárási garanciák mellett
is előfordulhat, hogy ártatlan embert ítélnek halálra. Tehát minden perbeli
biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord
elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való
tartózkodás.
Az előbbi fejezetekben
kifejtettek is fontos vitaalapot szolgáltatnak a halálbüntetés kérdésköréhez,
azonban a legközelebb talán akkor jutunk az igazsághoz, ha a büntetési célok
fényében is megvizsgáljuk ezt a problémát. Magyarországon a büntetés céljáról a
Büntető Törvénykönyv 37. §-a rendelkezik, mégpedig a következőképpen: “A
büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az
elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” Vagyis a büntetésnek van egy
végső célja, a társadalom védelme, és ezen cél elérése érdekében alkalmazott
két közvetlen (vagy rész-) cél, azaz egyrészt annak megelőzése, hogy maga az
elkövető újból büntetőjog-ellenes cselekményt kövessen el (speciélis
prevenció), másrészt hogy bárki más a jövőben büntetőjog-ellenes magatartást
tanúsítson (generális prevenció). Ezenkívül a büntetőjogi irodalomban időről
időre felbukkan két másik cél is: a megtorlás (represszió), illetve ezzel
összefüggésben a bűncselekménnyel megsértett jogrend helyreállítása, az
igazságosság elveinek a bűncselekmény elkövetőivel szembeni érvényesítése.
A halálbüntetés hívei egy
részének felfogása szerint a büntetés célja az igazságos megtorlás, vagyis az
arisztotelészi ún. “osztó-igazság”, a “szemet szemért, fogat fogért”-elv
érvényesítése. Ennek értelmében a halálbüntetés alkalmazására azért van szükség,
mert ez az egyetlen büntetés, amely arányos az elkövetett tettel, éppen ezért
csak ez a szankciófajta képes a társadalom igazságérzetét kielégíteni. Az
abolicionisták viszont tagadják azt, hogy egy ember (még ha ez az ember gyilkos
is) életét csak azért kellene elvenni, mert az megnyugtatná az emberek
többségének igazságérzetét (ez alapján például az adófizetési kötelezettséget
is teljes egészében megszüntethetnénk, hiszen a társadalom tagjainak nagy része
feltehetőleg egyetértene ezzel). A halálbüntetés ellenzői szerint kizárólag a
Btk.-ban szabályozott büntetési célokból szabad kiindulni, és az elkövetett
emberölések tetteseit csakis ezek fényében szabadna büntetni.
A fő cél tehát
egyértelműen a társadalom védelme, ami két részcél megvalósításával érhető el.
Az egyik részcél a speciális, a másik pedig a generális prevenció. A speciális
prevenciós cél elméletileg három módon realizálható: egyrészt az elkövető
megjavításával, amelynek végső célja a sikeres erkölcsi átnevelés után a
bűntettes visszavezetése a társadalomba (reszocializációja), vagyis hogy az
elkövető benső, lelki meggyőződéséből megbánja tettét, elítélje korábbi
önmagát, törvénytisztelő állampolgárrá és a társadalom hasznos tagjává váljék.
Másrészt realizálható ezen cél úgy is, hogy az elkövető bensőleg ugyan nem
bánja meg bűneit, és nem tartja erkölcsileg rossznak azt, hogy
büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson, ám a büntetéstől, az állami
szankciótól való félelme miatt a jövőben mégsem tesz ilyet. Ezt nevezzük
elrettentésnek vagy jogi nevelésnek, amely által a társadalom védelme akkor is
megvalósítható, ha a bűnözői hajlam az elkövetőben megmaradt ugyan, de a
büntetőjog gátként a büntetéstől való félelmet építi be az erkölcsi meggyőződés
helyére. Ez persze kevésbé ideális, mint az előző megoldás, de a
társadalomvédelmi céllal még mindig összhangban van. A harmadik módszer pedig a
bűnöző ártalmatlanná tétele, amely végső esetben – ha az előző két módszer nem
bizonyul hatékonynak – még mindig megfelelő a végső cél (a társadalom védelme)
elérése érdekében, ám drasztikussága miatt csak kivételesen alkalmazható.
Az egyértelmű, hogy a
megjavítás, az elkövető visszavezetése a társadalomba halálbüntetés esetén
fogalmilag kizárt. Ez a helyzet a jogi neveléssel is, hiszen az élet elvétele
után az elrettentő hatás (legalábbis a kivégzett személy vonatkozásában) szóba
sem jöhet; egy halottat már nincs mitől elrettenteni. Az abolicionisták egyik
(kisebbik) része bízik ezen módszerek hatékonyságában még a legsúlyosabb
bűncselekményt elkövetők esetében is, ezért ők a halálbüntetést azért sem
tartják jónak, mert így a reszocializációs cél nem valósulhat meg. A
halálbüntetés-pártiak viszont azt mondják, hogy a gyilkosokat egyáltalán nem is
szabad visszavezetni a társadalomba; egy másik személy életét kioltó ember
esetén a javító hatás erősen kétséges, ezért éppen a társadalom védelme
érdekében nem szabad kockáztatnunk azzal, hogy gyilkosokat próbáljunk meg “jó
útra téríteni”.[57] Vagyis
szerintük nem szabadna kockára tenni ártatlan, tisztességes emberek életét
olyan gyilkosok érdekében, akik már bizonyították, hogy nem méltóak a
társadalom bizalmára.
Emiatt a halálbüntetés hívei a harmadik módszert, az
elkövető ártalmatlanná tételét tartják csak elfogadhatónak, mégpedig annak is a
szélsőségesebb, a bűntettes fizikai megsemmisítésével járó változatát. A
halálbüntetés ellenzőinek nagyobb része a gyilkosok vonatkozásában ugyancsak az
ártalmatlanná tételt javasolja, azonban annak csak az enyhébb fajtáját, vagyis
az elkövetőnek a társadalom tisztességes tagjaitól való elkülönítését tartja
alkalmazhatónak. A fő ellentét tehát a speciális prevenciós célt illetően itt
húzódik a két tábor között: míg az abolicionisták szerint a tettes általi újabb
bűncselekmény elkövetésének megelőzéséhez mint a büntetés céljának
megvalósításához elegendő az életfogytig tartó szabadságvesztés is, addig a
halálbüntetés-pártiak egyrészt az idő előtti szabadulás (nem tényleges
életfogytiglan, köztársasági elnöki kegyelem), másrészt a szökés soha ki nem
zárható lehetőségének veszélyére figyelmeztetnek. Ezekben az esetekben ugyanis
az elítélt egyszer kiszabadul vagy kiszabadulhat, így az ártalmatlanná tétel
nem tökéletesen megoldott. Azokat az abolicionista nézeteket pedig, amelyek
szerint egy gyilkos is megjavítható és ezáltal a társadalomba visszavezethető,
a halálbüntetés hívei teljesen elvetik.[58]
Hajnal László Gábor szerint például a gyakorlati példák többsége azt
bizonyítja, hogy “az elkövető javíthatósága úgy a 15. év környékétől puszta
ábránd, noha előfordulnak kivételek”.[59]
Kérdés, hogy amiatt a néhány kivétel miatt szabad-e a gyilkosok
reszocializációjával a társadalmat ilyen veszélynek kitennünk. A
halálbüntetés-pártiak szerint természetesen nem, hiszen a speciális prevenció
csak akkor valósulhat meg teljes bizonyossággal, ha az elkövetőt
végérvényesen és visszavonhatatlanul kiiktatjuk, minden más esetben megmarad a
bűnismétlés veszélye.[60]
A büntetésnek a társadalom védelmét szolgáló másik
közvetlen célja (a speciális prevenció mellett) a generális prevenció, vagyis
annak megelőzése, hogy a társadalom más, még nem bűnöző tagjai a jövőben
bűncselekmény(eke)t kövessenek el. Ezt el lehet érni a büntetés kilátásba
helyezésével (a büntetéssel való fenyegetéssel), a büntetésnek a más bűnözők
által elkövetett bűncselekményekre való kiszabásával és legfőképpen az így
kiszabott büntetés tényleges végrehajtásával, azonban mindezen metódusok
alkalmazása ugyanazon büntetéskiszabási eszközön nyugszik: mégpedig az
elrettentésen. Már a speciális prevenciónál bemutatott “jogi nevelés”
módszerénél is jelen van az elrettentés szerepe, különös hangsúlyt azonban a
generális prevenciónál kap. Itt ugyanis már nem egyetlen személynek (a
tényleges bűnelkövetőnek), hanem a társadalom valamennyi tagjának (azaz
potenciális bűnelkövetők sokaságának) a bűncselekmények elkövetésétől való
visszatartása válik céllá, tehát a büntetés céljának érvényesülése egy egészen
más dimenzióban jelenik meg, ezáltal pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb
fontosságot kap. Viszont ebben az esetben az egyén (a bűncselekmény elkövetője)
megbüntetése puszta eszközzé válik: arra csak azért van szükség (legalábbis a
generális prevenció céljából), hogy a többi ember okuljon belőle. Az
abolicionisták éppen ezért tagadják a halálbüntetésnek generális prevenciós
célból történő alkalmazását, hiszen ebből a logikából az következik, hogy az
elkövetőnek csak azért kell meghalnia, hogy mások elrettenjenek olyan
bűncselekmények elkövetésétől, amelyeknek esetleg még a gondolatával sem
foglalkoztak. Ráadásul szerintük a halálbüntetés nem alkalmas az elrettentésre.[61]
A halálbüntetés pártolói viszont egyrészt nem a generális prevenciót teszik a
büntetési célok középpontjába, hanem ehelyett a bűnelkövető végleges fizikai
kiiktatásával járó speciális prevenció, illetve az igazságos megtorlás
gondolatát hangoztatják. Másrészt azt mondják, hogy ha a halálbüntetésnek a
társadalom tagjai vonatkozásában tényleg nem lenne elrettentő-visszatartó
hatása, akkor ilyen hatása nyilvánvalóan egyetlen más szankciófajtának sem
lenne, akkor pedig a generális prevenciót a maga egészében törölhetnénk a
büntetési célok közül.
E kérdéskör kapcsán
szintén érdemes kitérnünk Beccariára, aki a büntetés alapvető céljának azt
tartja, hogy az igazságos legyen.[62]
Emellett fontos büntetési célnak tartja a társadalom védelmét és a generális
prevenciót is, ám ezeket – a mai magyar szabályozással ellentétben – nem a
végső cél és a közvetlen cél viszonyában szemléli, hanem azokat egymásnak
mellérendelt, egymással egyenrangú célokként fogja fel. Ha pedig ezen büntetési
célok összhangban vannak az igazságosság elveivel, akkor még a halálbüntetés
alkalmazását is indokolhatják. (Ez nála akkor következik be, ha még az
életfogytiglani kényszermunka sem elegendő ahhoz, hogy az embereket a
bűnözéstől visszatartsa.) “Valamely állampolgár halálát csupán két okból lehet
szükségesnek tekinteni. Az egyik az az eset, amikor az illetőnek még
szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak és olyan hatalommal bír,
amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek…”[63]
Itt mondja ki Beccaria, hogy ha az a társadalom védelme érdekében
szükséges, akkor a halálbüntetés is alkalmazható. A halálbüntetés generális
prevenciós célból történő igénybevételének lehetőségét pedig ekképp fogalmazza
meg: “…semmi szükségét nem látom annak, hogy meg kelljen ölni egy állampolgárt,
kivéve, ha halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények
elkövetésétől való visszatartására: ez a másik olyan ok, amely miatt helyesnek
és szükségesnek lehet tekinteni a halálbüntetést.”[64]
Végül a büntetési célok
kérdéskörével kapcsolatos fejezetet Földvári József gondolataival célszerű
zárni, aki szerint “a halálbüntetés eltörlésének vagy fenntartásának kérdése:
politikai kérdés”.[65]
A büntetési célokkal mind a halálbüntetés fenntartását, mind annak
megszüntetését meg lehet indokolni. (“Könnyen elő lehet venni olyan büntetési
célokat, amelyek a halálbüntetés felesleges voltát bizonyítják, de éppen így
hivatkozhatunk olyan célkitűzésekre is, amelyek megalapozhatják a halálbüntetés
meghatározását.”[66]) Ezért a
halálbüntetés létének vagy hiányának szükségességét nem lehet pusztán a
büntetés céljainak megvizsgálásával eldönteni, ahhoz egyéb (politikai,
szociológiai, kriminológiai, statisztikai) érvek figyelembevétele is szükséges.
Rögtön a fejezet elején le kell szögeznünk, hogy egy
ember élete nem pénzkérdés. Életről vagy halálról dönteni pusztán gazdasági
indokok alapján nem szabad, akár a halálbüntetésnek az életfogytig tartó
szabadságvesztésnél olcsóbb, akár annál drágább mivolta igazolható ezáltal. Még
ha azoknak is van igazuk, akik szerint egy gyilkos kivégzése olcsóbb, mint a
haláláig történő tartása, őrzése, etetése stb., ez akkor sem lehet érv a
halálbüntetés mellett. Ahogy a betegeket, rokkantakat, öregeket sem pusztítják
el csak azért, mert életben tartásuk többe kerül a társadalomnak, mint ha
meghalnának, úgy a bűnözők halállal való büntetésének megengedéséről vagy ennek
tilalmáról szóló döntést sem hozhatjuk meg pusztán gazdaságossági megfontolások
alapján. Azonban a halálbüntetés financiális szempontjaival kapcsolatos érvek
és ellenérvek olyan gyakran felmerülnek a büntetőjogi irodalomban, hogy ha
valóban minden oldalról meg kívánjuk vizsgálni a halálbüntetés problémáját,
akkor jelen tanulmányunkban sem kerülhetjük meg ezt a kérdéskört.
A pénzügyi kérdésekkel
kapcsolatban – mint ahogy a többi problémakörnél is – kétfajta érvelés alakult
ki. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése
olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból is. Az egyik
az, hogy ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután több költség már nem merül
fel az állam számára, míg ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor
évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát
az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis
ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék
őt.
A másik szempont ezzel szemben a gazdasági jogelméleti
megközelítésből indul ki. A gazdasági jogelmélet büntetőjogra vonatkozó
alaptétele az, hogy egy bűncselekménnyel a társadalom összvagyonában okozott
értékcsökkenés, azaz a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett költség nem
merül ki a bűncselekményért kiszabott büntetés végrehajtásával kapcsolatos
kiadásokban, hanem költségként kell figyelembe venni mindazt a vagyoni és
nemvagyoni kárt, hátrányt, negatívumot, illetve mindazt az elmaradt vagyoni és
nemvagyoni előnyt, hasznot, pozitívumot is, amelyet a tettes a bűncselekmény elkövetésével
okozott. Ha tehát a bűncselekmények megvalósulása a társadalomra (és persze
elsősorban az áldozatra) nézve vagyoni és nemvagyoni hátrányokkal jár, akkor az
össztársadalmi költségvonzatot nemcsak azáltal csökkenthetjük, hogy a kivégzés
vagy életfogytiglani szabadságvesztés dilemmájában az olcsóbb végrehajtási
módozat mellett döntünk (legyen az a kettő közül bármelyik is), hanem azáltal
is (és legfőképpen azáltal) redukálhatjuk az össztársadalmi szintű hátrányokat,
hogy a lehető legtöbb bűncselekmény elkövetését megelőzzük. Egyszerűbben
fogalmazva: minél kevesebb bűncselekményt követnek el, annál kevesebb lesz az a
hátrány, amely a társadalmat a bűnözéssel összefüggésben éri.
A cél tehát az, hogy a potenciális bűnözőket
elriasszuk tettük elkövetésétől. Miután pedig a bűnözők is racionális lények,
akik mérlegeli tettük várható hasznát, illetve a lehetséges negatív
következményeket, ezért az elrettentésnek (és ezáltal a bűnözői aktivitás
csökkentésének) a legjobb módszere az, ha ezeket a negatív következményeket a
bűnöző számára minél hátrányosabbá tesszük. A jog gazdasági elmélete szerint
ugyanis a büntetés nem más, mint a bűn ára. Minél nagyobb a bűn, annál nagyobb
kell legyen a büntetés, és minél nagyobb egy adott bűncselekményre a büntetés,
annál több embert riaszt el ez az “ár” attól, hogy az adott bűncselekményt
elkövessék. Minél magasabb tehát ez az ár, annál kisebb a nettó haszon, és
ezáltal annál kisebb lesz azok száma, akiknek ez a csökkent mértékű nettó
haszon is elégséges.
Nyilvánvaló, hogy ez az ár a halálbüntetés esetén a
legmagasabb, így a bűncselekménnyel elérhető nettó haszon emberölés esetén a
halálbüntetés alkalmazásával lesz a legkisebb. Ennek következtében a halálbüntetés
az a szankció, amely a legtöbb racionálisan gondolkodó embert képes
visszatartani az emberölés elkövetésétől, ezért a társadalom egésze számára a
költségek a halálbüntetés alkalmazása esetén lesznek a legalacsonyabbak. Persze
a gyilkosok egy (kisebb vagy nagyobb) része nem racionálisan gondolkodik és
cselekszik, továbbá mindig lesznek olyanok is, akiket semmilyen magas “ár” nem
fog elrettenteni bűncselekményük elkövetésétől; azonban reálisan szemlélve a
világot nemcsak az emberölések megszüntetését lehet eredménynek tekinteni,
hanem eredmény már azok számának csökkentése is.
Az érvelések másik
fajtája természetesen tagadja mind a gazdasági jogelméleti megközelítést (amely
az abolicionisták szerint merő fikció), mind pedig azt, hogy a halálbüntetés
alkalmazása az állam számára olcsóbb lenne, mint az életfogytig tartó
szabadságvesztés. Ez utóbbi állítást két okból sem tartják igaznak: szerintük
egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így
még kihasználható, másrészt tényadatokkal bizonyítják, hogy egy olyan eljárás,
amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy
olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.
Az abolicionisták első
érve szerint tehát a halálbüntetés azért gazdaságtalanabb, mert így elveszítünk
egy olyan embert, akit a társadalmi javak előállításába be lehetett volna
vonni. Már Beccaria is (a büntetés céljának és szükségességének
figyelembevételén túl) azért propagálta a halálbüntetés helyett az életfogytiglani
kényszermunkát, mert ezáltal az elítélt munkaereje felhasználható (és persze
azért is, mert szerinte ez a büntetés elrettentőbb, mint a halál).
Természetesen ma már örökös rabszolgaságról nincs (nem lehet) szó, azonban az
elítélt képességeit, tudását, szakképzettségét a mai körülmények között is
igénybe lehet venni. Ha a gyilkost halálbüntetés helyett életfogytiglani
szabadságvesztésre ítéljük, ezáltal lehetővé tesszük azt, hogy a büntetése
teljes ideje alatt (élete végéig) dolgozzon és előállítsa saját fogva
tartásának költségeit, illetve még annál is többet. És mivel a terhelt a
börtönben amúgy sem nagyon tud mást csinálni, általában maga is úgy dönt, hogy
unatkozás helyett inkább dolgozik egy börtönüzemben, így téve szert magának egy
kis költőpénzre, amiből a büfében cigarettát, kávét vagy egyebeket vehet.
Ezenkívül az ilyen személyekkel elvégeztethetők az olyan munkák is, amelyek
annyira nehezek vagy veszélyesek, hogy egy szabad ember nem vagy csak
összehasonlíthatatlanul drágábban végezné el.
A halálbüntetés
ellenzőinek második érve pedig arra vonatkozik, hogy a halálbüntetés léte egy
adott jogrendszerben sokkal több kiadást indukál, mint ha az adott jogrendszer
egyáltalán nem ismerné a halálbüntetést mint szankciót. Lehetséges ugyanis,
hogy egyetlen, ténylegesen kivégzéssel végződő eljárás olcsóbb, mint az
életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása, azonban az összes,
halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében lefolytatott eljárás (ahol
a halálos ítélet eshetősége miatt fokozottan érvényesülő eljárási garanciák
szükségeltetnek, még azokban az esetekben is – és ezek vannak igazán sokan –,
amelyekben végül mégsem szabnak ki halálbüntetést) sokkal többe kerül, mint az
olyan büntetőeljárások, ahol az elkövetett bűncselekmény miatt nem szabható ki
a legsúlyosabb büntetési nem (hiszen ezekben az esetekben jóval kevesebb
eljárási garancia szükséges). Növeli például a halálbüntetéses eljárások
költségét az aprólékosabb, hosszadalmasabb bizonyítás; a halálbüntetés
elsőfokon történő kiszabása esetében a biztosra vehető fellebbezés; a
megismételt elsőfokú büntetőeljárásoknak a szokásosnál jóval nagyobb
gyakorisága; a sokkal sűrűben igénybe vett felülvizsgálati eljárás és kegyelmi
eljárás; a kirendelt védő(k) költsége; a kötelező ellenőrző vizsgálatok (több
tanú, több szakértő); stb. Ezenkívül a kivégzésig történő fogva tartás, őrzés
is sokkal költségesebb, hiszen különleges biztonsági intézkedésekre van szükség
mind a siralomházban, mind a kivégzés idején. Az utólagos felmentések is sokkal
gyakoribbak halálbüntetéses ügyekben, mint egyébként (az ítélethozók kevésbé
merik vállalni egy ártatlan ember elítélésének kockázatát, mivel az esetleges
tévedés kijavíthatatlan és jóvátehetetlen lenne), ebben az esetben viszont a
többéves fogva tartás miatt rendkívül magas összegű kártérítési követelésekkel
kell számolni.[67] Az Egyesült
Államokban például az utóbbi harminc évben a ténylegesen kivégzettek száma az
összes halálra ítélt számának csak mintegy 10 %-a, ám a maradék 90 %-ban is
ugyanazok a fokozott (és költséges) eljárási garanciák érvényesülnek.[68]
Ezért tehát az abolicionista érvek szerint az életfogytig tartó
szabadságvesztés nemcsak humánusabb, hanem egyszersmind olcsóbb is.
A halálbüntetés mellett és ellen felhozható érveket és
ezek cáfolatait az emberi jogokkal, illetve az állam büntetőhatalma
terjedelmével kapcsolatos szempontokkal kell kezdeni. Az abolicionisták
egyöntetűen azt vallják, hogy az állam büntetőhatalma nem terjed ki az élet
elvételére, illetve hogy vannak olyan alapvető emberi jogok, amelyektől senki,
még egy gyilkos sem fosztható meg, és ezek közé tartozik az élethez való jog
is. A tekintetben viszont, hogy ez miért van így, az indokok már különbözőek.
Az érvelések egyik fajtája szerint “az állam … nem rendelkezik több joggal a
magánszemély fölött, mint amennyiről az szándékosan lemondott”.[69]
Ez azonban nyilvánvalóan nincs így, hiszen akkor börtönbe se lehetne csukni a
bűnözőket, azok ugyanis a szabadsághoz való alapjogukról sem mondtak le önként.
Az érvelések másik fajtája alapján pedig az állam azért nem olthatja ki
halálbüntetéssel egy bűnöző életét, mert az ugyanolyan emberölés lenne, és
ezáltal erkölcsileg arra a szintre süllyedne, ahol a gyilkos van.
Van den Haag szerint viszont a bűncselekmény és a
büntetés közötti különbség nem fizikai, hanem jogi. Erkölcsileg más megítélés
alá esik a jogtalan bűncselekmény és az arra adott, törvényes eljárás keretében
kiszabott jogszerű büntetés, még akkor is, ha a kettő megvalósulási formája
azonos. Magyarországi példákkal megvilágítva ezen felfogás lényegét: senki sem
tekinti jogtalannak a “személyi szabadság megsértése” bűncselekményére
kiszabott szabadságvesztést, noha a kettő végrehajtási módja hasonló (a
mozgásszabadság korlátozása); úgyszintén senki sem tekinti jogtalannak a
zsarolásra vagy önbíráskodásra kiszabott pénzbüntetést, amelyet meg nem
fizetése esetén szabadságvesztésre kell átváltoztatni, noha itt az állam
ugyanúgy valamilyen hátránnyal fenyeget, ha az elítélt nem fizet neki egy
meghatározott pénzösszeget, mint azt a zsaroló vagy önbíráskodó tette. A bűnöző
magatartása és az állam erre adott szankciója között tehát minőségi (jogi és
erkölcsi) különbség van, a két tett fizikai azonossága ellenére.
A halálbüntetés támogatói
továbbá tagadják azt az abolicionista tételt, miszerint a gyilkosnak is
ugyanolyan jogai lennének, mint bármely más embernek. Van den Haag szerint
nincs egyenlően elidegeníthetetlen joga mindenkinek: az áldozatnak több
joga van az élethez, mint a gyilkosnak.[70]
Erre talán a legjobb példa a jogos védelem esete: az életet fenyegető jogtalan
támadást ugyanis végső esetben a támadó megölése árán is el lehet hárítani,
anélkül hogy ezen magatartása miatt a támadót megölő embert büntetőjogi hátrány
érné. A törvényalkotó tehát itt sem kényszeríti az ártatlant élete
feláldozására: a jogtalan támadó és a védekező élete közül ez utóbbit részesíti
előnyben. A halálbüntetés alkalmazása esetén lényegében ugyanerről van szó,
azzal a különbséggel, hogy itt nem egy konkrét ember életét kell védelmeznie a
törvénynek, hanem a generális prevenció által minden potenciális áldozat
életét. A gyilkos és (tényleges vagy potenciális) áldozata jogainak
összevetéséből másrészt az is következik, hogy ha nem ismernénk el a
halálbüntetés intézményét, akkor ezáltal a gyilkos élethez való jogát
magasabbra értékelnénk, mint az áldozatét, hiszen az áldozat meghal, pedig
ártatlan, a gyilkos viszont életben marad. Más szavakkal: az áldozat életét
bárki elvehetné anélkül, hogy őt ugyanez a veszély fenyegetné.
A halálbüntetés kérdése
körül kialakuló két csoport között a leglényegesebb különbség éppen abban van,
hogy a gyilkos vagy az áldozat jogainak védelmére teszik-e a hangsúlyt. Míg az
abolicionisták a bűncselekmények elkövetőinek a jogait hangsúlyozzák, addig a
halálbüntetést pártolók a gyilkos jogaival keveset törődnek, és inkább a
sértett jogait tartják fontosnak, védelmezendőnek. Ezzel összefüggésben
megpróbálják korrigálni azt a hangsúlyeltolódást, ami az abolicionista
szakirodalmat jellemzi, jelesül hogy túlzottan sokat foglakoznak a gyilkossal
és az ő jogaival és túl keveset az áldozattal és az ő sérelmeivel; igyekeznek
tehát ezt az egyoldalú szemléletmódot visszaszorítani és azt tudatosítani, hogy
nemcsak a gyilkosoknak, de az áldozatoknak is vannak jogaik, sőt igazán nekik,
az áldozatoknak kell(ene), hogy jogaik legyenek, nem a bűnözőknek.
A halálbüntetés hívei szerint ezen szankció megítélése
terén szemléletváltásra lenne szükség. A gyilkost ugyanis tulajdonképpen nem az
állam, hanem saját maga ítéli halálra, a bíróság a bűnösség megállapítása
esetén ezt a halálos ítéletet csak kimondja (vagy nem mondja ki, és egyéb
büntetésre ítéli az elkövetőt). Ha van (vagy lenne) egy olyan törvény, amely
szerint meghatározott cselekmények elkövetőivel szemben akár halálbüntetés
kiszabására is sor kerülhetne, akkor aki ilyen cselekményt (például szándékos
emberölést) követne el, az tulajdonképpen maga egyezne bele a halálra
ítélésébe, hiszen szabad akaratából döntött, hogy elköveti-e a gyilkosságot és
ezzel vállalja a halálbüntetést, vagy nem követi el azt. A bűnözőt senki sem
kényszeríti, hogy halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt kövessen el,
tehát önnön szabad akaratelhatározásából vállalja saját halálra ítélését vagy
legalábbis annak a lehetőségét. “Kezdjék a gyilkos urak!” – mondta a XIX.
században Alphonse Karr, és ez a kijelentés a halálbüntetés hívei szerint ma is
irányadó. Ők ugyanis abból indulnak ki, hogy ha valaki nem gyilkol, akkor nem
kell félnie a halálbüntetéstől; ha valaki tiszteletben tartja mások életét,
akkor az állam is tiszteletben fogja tartani az övét. Ha valaki nem követ el
súlyos bűncselekményt – nincs mitől tartania. Aki mások jogait nem sérti, nem
kell félnie attól, hogy az ő jogai sérülni fognak. A döntés mindig a gyilkos
kezében van, csak rajta múlik, hogy kiteszi-e magát a halálbüntetés
kockázatának vagy sem.
Az abolicionisták következő
érve a halálbüntetés ellen az, hogy azzal vissza lehet élni. Ezen argumentáció
szerint a diktátorok a halálbüntetést felhasználhatják politikai
tisztogatásokra, ellenfeleik likvidálására, és a koncepciós perek keretében
kiszabott halálbüntetetések végrehajtásával szabadulhatnak meg politikai
ellenfeleiktől. A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy
egyrészt politikai jellegű (gyakorlatilag állam elleni) bűncselekményekre a
halálbüntetést nem lenne szabad alkalmazni (kivéve persze a szándékos
emberölést is magában foglaló bűncselekményeket, amelyek motivációjuktól és
célzatuktól függetlenül az államok többségében köztörvényes bűncselekményeknek
minősülnek), másrészt a diktatúrákban, ahol ténylegesen léteznek koncepciós
perek, ott halálbüntetés nélkül sincs a politikai ellenfél biztonságban. Egy
diktatúrában rendszeresek az orgyilkosságok, politikai gyilkosságok,
lincselésre buzdítások, függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs halálbüntetés.
Tehát ha létezik is egy totalitárius államban ez a szankciófajta, ez nem azt
jelenti, hogy ott visszaélnek a törvényes halálbüntetéssel, hanem azt,
hogy a politikai gyilkosságokat látszólag a halálbüntetés formájában
hajtják végre. A lényeg: a politikai ellenfelek koncepciós perek következtében
végrehajtott kivégzésének semmi köze a halálbüntetéshez, egyszerűen a diktatúra
lényegi ismérve az, hogy a rendszer ellenségeit likvidálják, akár van törvényes
halálbüntetés, akár nincs. Egy diktátort nem fog visszatartani a legális
halálbüntetés hiánya, legfőképpen azért, mert a diktatúra fő jellemzője, hogy
ott nincs semmiféle törvényesség (éppen ezért diktatúra). Meg kell
különböztetni tehát a jogszerű halálbüntetést a totalitárius rendszerek
politikai gyilkosságaitól, akkor is, ha azok formailag törvényesnek feltüntetni
szándékozott halálbüntetés alakjában jelennek meg.
A halálbüntetés elleni
egyik legfontosabb érv annak diszkriminatív jellege. Az Egyesült Államokban
például a halálbüntetés 1976. évi visszaállítása óta 2002. október 1-jéig 802
embert végeztek ki (gyakorlatilag gyilkosság vagy szándékos emberölést is
magában foglaló más bűncselekmény miatt), és ezek közül mindössze 9 volt nő
(1,12 %), noha átlagosan minden hetedik gyilkosságot nő követ el, és ezen
emberölések brutalitása is egyre kevésbé marad el a férfiak által elkövetett
hasonló bűncselekményekétől. A kivégzettek faji hovatartozását megvizsgálva
szintén aránytalanságra lelhetünk, ugyanis a 802 kivégzett közül 278 volt
néger, ami 34,66 %-ot jelent, miközben a feketék összlakosságon belüli aránya
mindössze 20 % körül van.[71]
Ugyanez az arány (illetve aránytalanság) figyelhető meg a kivégzésre várók faji
megoszlása tekintetében is. 2002. október 1-jén 3704 személy ült az Egyesült
Államokban siralomházban, ebből 1605 volt fekete (43,33 %), 1669 fehér (45,06
%), 430 pedig egyéb (11,61 %).[72]
Azonban konkrét számok nélkül, általánosságban is
elmondható az, hogy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűekkel
(színesbőrűekkel, szegényekkel, vallási szekták tagjaival, egyedül levőkkel,
hajléktalanokkal, bevándorlókkal) szemben gyakrabban szabják ki a halálos
ítéletet és azt gyakrabban is hajtják végre, mint a felsőbb társadalmi
rétegekből származó, befolyásosabb személyekkel szemben.[73]
Ennek oka egyrészt az, hogy a hátrányos helyzetűeknek nincsenek olyan
kapcsolatai, amiket fel tudnának (akár csak informálisan is) használni a
bíróságon; másrészt a szegényebbek nem tudnak ugyanolyan kvalitású ügyvédet
felfogadni, mint a gazdagok hasonló bűncselekmény esetén, a hivatalból
kirendelt védő munkája pedig – anyagi motiváció híján – általában meg sem
közelíti a meghatalmazott védő munkájának hatékonyságát; harmadrészt pedig a
bírák, ügyészek és sokszor az esküdtek is ugyanazt a negatív társadalmi
beállítódást közvetítik és jelenítik meg az eljárás során, amelyet a társadalom
többsége ezen kisebbségi csoportokkal szemben egyébként is képvisel. Ezért
fordulhat elő az, hogy az eljárás hivatalos szereplői elnézőbbek egy magasabb
társadalmi pozícióban lévő ember (például orvos, köztisztviselő, gimnáziumi
tanár) ugyanolyan súlyú bűncselekményével szemben, ami ellenkezik az egyenlő és
tisztességes eljárás alkotmányos követelményével.
Ezenkívül diszkriminációt jelent a halálbüntetés
szempontjából az is, hogy a felelősségre vonás helye is fontossá válik. Az USA
ötvenhárom állama közül ugyanis negyvenben van, tizenháromban pedig nincs
halálbüntetés,[74] és
méltánytalan, hogy míg az egyik államban elkövetett bűncselekmény tettesét nem
ítélhetik halálra, addig a másik államban elkövetett, hasonló súlyú
bűncselekmény tettesét igen. Nem mindegy tehát, hogy valaki ugyanazt a tettet
melyik (a halálbüntetést szabályozó vagy azt nem szabályozó) államban követi
el, de az is számít, hogy ezen állam Délen vagy Északon van-e (a déli
államokban gyakrabban szabnak ki halálbüntetést, mint az északiakban), vagy
hogy az adott államban republikánus vagy demokrata párti kormányzó van-e (a
konzervatívabb beállítottságú republikánus kormányzók ugyanis nagyobb számban
utasítják el a kegyelmi kérvényeket), mindez pedig diszkriminatív, tehát
igazságtalan.
Camus szerint különösen diszkriminatív a halálbüntetés
ott, ahol esküdtszék is van (például az Egyesült Államokban), mert azt
irracionális tényezők is befolyásolják. Eltekintve attól, hogy a bírák is
emberi lények, akiknek az ítélkezésére szintén hatnak jogon túli szempontok, a
laikus és sokszor műveletlen esküdteknél ez a veszély jóval nagyobb. Az
esküdteket ugyanis olyan irracionális tényezők (is) befolyásolják, mint a
vádlott külseje, társadalmi helyzete, iskolázottsága, erkölcsi előélete
(például hogy házasságtörő-e), beszédmodora, fellépése stb., és gyakran ezek
alapján döntenek arról, hogy az egyébként valóban bűnös személy halálbüntetést
vagy csak szabadságvesztést kapjon. És “minthogy nincs két egyforma esküdtszék,
az, akit kivégeznek, akár életben is maradhatna”[75]
egy másik esküdtszék előtt. És ez persze fordítva is igaz: akit az egyik
esküdtszék pusztán szabadságvesztésre ítélt, azt egy másik esküdtszék ugyanazon
tényállás alapján akár halálra is ítélhette volna.
A halálbüntetés hívei
minderre csak azt tudják mondani, hogy a halálbüntetés diszkriminatív
jellegének feloldását nem e büntetési nemnek magának, hanem a diszkriminációnak
a megszüntetésével kell elérnünk.[76]
Nyilvánvaló persze, hogy amíg az emberi tényezőt nem iktatjuk ki az ítélkezési
folyamatból (márpedig ez valószínűleg soha nem fog megtörténni), addig a
szubjektivizmus valamilyen fokban mindig érvényesülni fog. Azonban például van
den Haag szerint az egyenlőtlen igazság is igazság, és a bűnös attól még
nem lesz ártatlan vagy nem fogja
kevésbé megérdemelni a halált (vagy bármilyen egyéb büntetést), hogy mások
megmenekülnek tőle. Szerinte a diszkrimináció megszüntetésének éppen az a
módja, hogy azokra is kiszabjuk a halálbüntetést, akik eddig pénzük,
befolyásuk, társadalmi pozíciójuk révén megmenekültek tőle.[77]
Az mindenesetre biztos, hogy a diszkriminációt meg kell szüntetni, hogy ne azon
múljon egy élet, hogy valaki hol követi el szörnyű tettét vagy hogy kik előtt
kell felelnie cselekedetéért.
A halálbüntetés
kifejezett egyesült államokbeli negatívumai közé tartozik továbbá, hogy ez a
szankció olyan személyekkel szemben is kiszabható, akik tettük elkövetésekor
még nem voltak nagykorúak. Jelenleg a halálbüntetést alkalmazó államok közel
fele lehetővé teszi, hogy 16 évesnél idősebb elkövetőkkel szemben
halálbüntetést szabjanak ki, illetve 1989-től erre a Szövetségi Legfelsőbb
Bíróság is lehetőséget biztosít.[78]
Ugyancsak aggasztó, hogy ezen szerv szerint akár korlátozott beszámítási
képességgel rendelkező szellemi fogyatékosok is halálra ítélhetők, ha a
tagállami törvényhozás így rendelkezik.[79]
Egy további érv pedig egyes tagállamok azon
rendelkezéseire vonatkozik, amelyek meghatározott bűncselekmények elkövetőire a
halálbüntetésen kívül más, alternatív büntetés kiszabását nem teszik lehetővé.
Ezáltal az amerikai jogrendszerre oly jellemző “plea bargaining”, vagyis a
beismerő vallomásért cserébe mérsékelt ügyészi vád intézménye ezen esetekben
nem működik. Ha ugyanis az ügyész a beismerő vallomásért cserébe nem tud mit
felajánlani (például halálbüntetés helyett életfogytig tartó
szabadságvesztést), akkor a vádlott – nem lévén vesztenivalója – végig tagadni
fog, megnehezítve az igazság kiderítését. Ha viszont a halálbüntetés mellett
más büntetés is kiszabható, akkor az ügyész már fel tud valamit ajánlani a
beismerő vallomás (“guilting plea”) fejében. Így mindketten jól járnak:
egyrészt az ügyész elítéltetheti a vádlottat, hisz kezében van a legfőbb
bizonyíték, a beismerő vallomás, ennek következtében pedig az ügyész által
képviselt társadalom is megszabadul egy veszélyes bűnözőtől; másrészt a vádlott
is biztos lehet abban, hogy elítélik ugyan (amit talán megúszhatott volna
beismerő vallomás nélkül), de abban is, hogy életben marad (ami nem feltétlenül
következett volna be, ha a közreműködése nélkül is bűnösnek találták volna). A
halálbüntetés melletti alternatív szankció hiánya tehát ezt a társadalom
számára előnyös alkupozíciót szüntetné meg (legalábbis az Egyesült Államokban,
ahol a “plea bargaining” ténylegesen is bevett és rendszeresen alkalmazott
jogintézménynek számít).
Végül a fejezet utolsó
részében azon abolicionista érveket szeretnénk bemutatni, amelyekre hatásos
ellenérveket nem lehet felhozni (mi legalábbis ilyeneket nem találtunk). Ezek
közül is elsősorban a halálbüntetés brutalizációs hatásáról kell, hogy szót
ejtsünk. Már Beccaria megállapította: “A halálbüntetés azért sem hasznos, mert
példát mutat az embereknek a kegyetlenségre.”[80]
William J. Bowers és Glenn L. Pierce 1980-ban végzett egy kutatást, amelynek
során az 1907 és 1963 közötti egyesült államokbeli emberöléseket vizsgálták meg
havi bontásban, és azt találták, hogy közvetlenül minden egyes végrehajtott
kivégzés után átlagosan két további gyilkosság történt.[81]
William C. Bailey 1983-ban egy hasonló vizsgálatot végzett az 1915 és 1921
között Chicagóban elkövetett emberölésekre vonatkozóan, és hasonló eredményekre
jutott.[82]
Ezekből az adatokból mindannyian azt a következtetést vonták le, hogy az
erőszakos cselekedetek látványának, legyenek azok emberölések, öngyilkosságok
vagy kivégzések, hasonló erőszakos cselekedetekre ösztönző hatásuk van. További
veszély, hogy az állami kivégzés “legitimálhatja” egyes politikai csoportok,
terrorszervezetek, magukat “felkelőknek”, “ellenállóknak” tartó személyek
emberöléseit, így ugyanis azt mondhatják, hogy ők “ugyanolyan” kivégzést
alkalmaznak ellenfeleikkel szemben, mint amilyet az állam alkalmaz velük szemben.
Ha viszont az állam sem érezné feljogosítva magát emberek életének elvételére,
akkor hiányozna az a jogalap, amelyre ezen politikai csoportosulások tagjai
hivatkozhatnának, így meg lehetne előzni az általuk elkövetni szándékozott
emberölések egy részét, vagy legalábbis meg lehetne szüntetni azok
legitimitásának látszatát.
A halálbüntetés
ellenzőinek következő érve azt hozza fel, hogy ez a szankciófajta nem
individualizálható. Míg a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés kiszabása esetén
a legmesszebbmenőkig figyelembe lehet venni a tett súlyát, körülményeit, az
elkövető személyiségét, indítékát, célzatát, bűnössége fokát, a tettnek és
elkövetőjének a társadalomra veszélyességét, addig a halálbüntetés esetében
mindez lehetetlen. Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet
kiszabni, e szankció alkalmazásakor a bíró nem tud differenciálni, ugyanazt a
büntetést kell, hogy kapja a “szimpla” gyilkos és a sokszoros brutális
gyerekgyilkos vagy a kéjenc sorozatgyilkos. Az egyéniesítés egyedül a kínhalál
újbóli bevezetésével válna lehetővé, amely barbár, embertelen középkori
módszernek viszont nyilvánvalóan nincs helye a XXI. század büntető
igazságszolgáltatásában.
Az abolicionisták szerint
fontos szempont az is, amiről pedig a halálbüntetés hívei oly gyakran
megfeledkeznek, hogy a gyilkosságok léte társadalmi probléma. A
legsúlyosabb szankció léte egy társadalomban azt a látszatot kelti, hogy az
életellenes bűnözés kérdése megfelelően kezelve van, ezáltal pedig a
halálbüntetés éppen arról tereli el a figyelmet, hogy gondot fordítsunk a
megelőzésre, a gyilkosságokhoz vezető feltételek (alkoholizmus, szegénység,
tudatlanság stb.) felszámolására. A halálbüntetés tehát rossz felé irányítja a
figyelmet, így nemhogy nem hasznos, hanem egyenesen káros. Hasonló gondolatokat
fogalmazott meg Albert Camus is. Szerinte a halálbüntetés elvonja a figyelmet a
valódi okokról, arról, hogy sok bűncselekményért maga a társadalom is felelős.
Az állam például nem egyszerűen engedélyezi, hanem egyenesen támogatja az
alkohol árusítását, hiszen bevételei jelentékeny részét teszik ki az
alkoholtermékekre kivetett adók, illetve sok embernek vannak különböző nagy
szeszipari vállalatokban részvényei, tehát ők is érdekeltek az
alkoholfogyasztás növelésében és annak népszerűsítésében, reklámozásában.
Márpedig az alkoholfogyasztással arányosan nő a bűncselekmények, így az
emberölések száma is, vagyis a bűncselekményekért közvetve ezek az emberek és
az állam is felelősek, hiszen részben ők idézték elő az ezek elkövetését
elősegítő, kiváltó vagy lehetővé tevő okokat. Egy mondattal összefoglalva: a
halálbüntetés rossz mederbe tereli a gondolatokat; nem a bűnözés mint
társadalmi betegség kiváltó okainak megszüntetésére, hanem csak a tünetek
kezelésére ösztönöz.
Végül említést kell
tennünk a halálbüntetés reaktiválásának egyik legnagyobb veszélyéről, mégpedig
arról, hogy ha egy ilyen folyamat beindul, az nem feltétlenül áll meg a
szándékos emberölések szankcionálásánál. Ha egyszer a halálbüntetést
visszahozzuk akár csak a legveszélyesebb bűncselekményekre is, azt apránként ki
lehet terjeszteni további, egyre kevésbé jelentős bűntettekre. A nagy lépés a
visszaállítás lenne, a hatalmas társadalmi vitákat ennek a kérdése váltaná ki.
Ha viszont egyszer a halálbüntetés újbóli bevezetése megtörténne, onnantól
kezdve a halállal is büntethető cselekmények körének kiterjesztése már nem
ütközne akkora ellenállásba. A halálbüntetéssel szankcionálható bűncselekményi
kör változtatása nem bír akkora jelentőséggel, mint annak bevezetése, a
halálbüntetés hatókörének “fű alatt” történő kiterjesztése tehát reális veszély
lenne.
* * *
Lezárásként szeretném jelezni, hogy ez a munka nem kívánt propagandát kifejteni sem a halálbüntetés, sem az abolíció mellett. Pusztán annyi volt a célja, hogy megismertesse az olvasót azokkal a lehetséges érvekkel, amelyekkel a két oldal védeni szokta a saját álláspontját, illetve azokkal a cáfolatokkal, amelyekkel a halálbüntetés hívei és ellenfelei a másik oldal állításainak hibás (vagy legalábbis általuk annak tartott) mivoltára kívánnak rávilágítani. Igyekeztem a lehetséges érveket és ellenérveket mindkét oldalról minél teljesebben számba venni és azokat egymással is ütköztetve bemutatni. Hogy ezek közül ki melyeket fogadja el és melyeket nem, illetve melyeket tartja fontosabbnak és melyek megvalósítását kívánatosabbnak, azt mindenki a saját értékei, preferenciái alapján maga kell, hogy eldöntse. Az érvelések egyenrangúak, a választás joga az olvasóé. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, bármelyik állásponthoz is húzzon a szíve, hogy a másik oldal képviselői sem “erkölcstelenek” vagy “elvetemültek”, amiért a saját meggyőződésüket hangoztatják, hiszen ők is a legjobb belátásuk és lelkiismeretük szerint állnak ki a maguk igaza mellett, azokat az értékeket próbálva meg érvényre juttatni, amelyeket ők maguk a legmagasabbra tartanak.
Felhasznált irodalom
1. Amikor az állam öl… Halálbüntetés kontra emberi jogok. (Amnesty International Publications, 1989) In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 95-218. o.
2. A TASZ a halálbüntetésről. Köziratok – Társaság a Szabadságjogokért, 2002 február
3. Babus Endre: Gyilokjáró. In: HVG, 1993. szept. 11., 96-98. o.
4. Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967
5. Botos Gábor: Indokolt-e a halálbüntetés újbóli bevezetése hazánkban? In: Belügyi Szemle, 1995, 6. szám, 72-79. o.
6. Camus, Albert: Gondolatok a halálbüntetésről. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 7-74. o.
7. Clark, Ramsey: To Abolish the Death Penalty. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 176-186.
8. Deak, Alexander: A halálbüntetésről. In: Belügyi Szemle, 1995, 1. szám, 55-57. o.
9. Death Row U.S.A. (a quarterly report by the Criminal Justice Project of the NAACP Legal Defense and Educational Fund, Inc.), Fall, 2002. Internet: www.deathpenaltyinfo.org
10. Evjen, Victor H.: Let’s Abolish Capital Punishment. In. Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 218-224.
11. Földvári József: Kriminálpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987
12. Hajnal László Gábor: Bitófa nélkül. Töprengések, monológok a halálbüntetésről. In: Börtönügyi Szemle, 1997, 3. szám, 91-108. o.
13. Hochkammer, William O., Jr.: The Capital Punishment Controversy. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 65-87.
14. Hohmann, Olaf: Szabad az államnak ölnie? Gondolatok a halálbüntetés aktuálissá válásának alkalmából. In. Magyar Jog, 2000, 12. szám, 763-766. o.
15. Horváth Tibor: Halálbüntetés Magyarországon. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 219-258. o.
16. Jescheck, Hans-Heinrich: A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság álláspontja a halálbüntetés kérdésében. In: Magyar Jog, 1990, 6. szám, 568-570. o.
17. Kelemen Ágnes: A halálbüntetés eltörlése és az életfogytiglani szabadságvesztés gyakorlata Angliában. In: Magyar Jog, 1991, 1. szám, 43-49. o.
18. King, Glen D.: On Behalf of the Death Penalty. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 308-311.
19. Koestler, Arthur: A hóhér védelmében avagy a halálbüntetés mint elrettentő erő. In: Egy mítosz anatómiája, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 78-91. o.
20. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1975-2001.
21. Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski Kiadó, Budapest, 1999
22. Nakell, Barry: The Cost of the Death Penalty. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 241-246.
23. Nemere István: A kivégzések története. Alexandra Kiadó
24. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért. In: Belügyi Szemle, 2001, 6. szám, 63-73. o.
25. Pap András László: Pénz, politika, jogbiztonság – halálbüntetés az Egyesült Államokban. In: Belügyi Szemle, 2001, 6. szám, 74-83. o.
26. Schwarzchild, Henry: In Opposition to Death Penalty Legislation. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 364-370.
27. Sebes Ágnes: Arthur Koestler és a halálbüntetés. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 190, 75-94. o.
28. Szabó Imre: A halálbüntetésről. In: Valóság, 1980, 12. szám, 71-79. o.
29. Székely János: A halálbüntetés. In: Magyar Jog, 1990, 3. szám, 246-258. o.
30. Tálas József: Gázkamra, villamosszék, injekció. Kísérletek a borzalom humanizálására az Egyesült Államokban. In: Rubicon, 1996, 6. szám, 29-31. o.
31. Thou Shalt Not Kill. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 185-186. From: Judicature, The Journal of the American Judicature Society, January 1969, p. 227.
32. Van den Haag, Ernest: In Defense of the Death Penalty: A Practical and Moral Analysis. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 323-333.
33. Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről. In: Belügyi Szemle, 1995, 1. szám, 15-20. o.
[1] Az Egyezménynek és a nyolc kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény 1993. április 15-én lépett hatályba, de az alapegyezményben foglaltakat már 1992. december 1. napjától kezdődően alkalmazni kell.
[2] Nagy Károly, 329. o.
[3] Evjen 220. o.
[4] Camus 24. o.
[5] Koestler 82. o.
[6] Koestler 84. o.
[7] Koestler 85. o.
[8] Idézetek: Koestler 86. o.
[9] When the State kills… The death penalty v. human rights. Amnesty International Publications, 1989. Magyarul megjelent: Amikor az állam öl… Halálbüntetés kontra emberi jogok. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, 1990, 95-218. o.
[10] Amnesty International 115. o.
[11] Lásd ehhez: Hochkammer 66-67. o.!
[12] Koestler 88. o.
[13] 1999-ben már csak 253, 2000-ben pedig mindössze 205 emberölést követtek el, igaz, ez a szám 2001-ben ismét felment 250 fölé (pontosan 254 volt).
[14] Vannak olyan nézetek, miszerint a halálbüntetés eltörlése előtti és utáni statisztikák összehasonlítása semmilyen eredményre nem vezet, mégpedig azért, mert a halálbüntetést általában olyankor szüntetik meg, amikor egy adott ország nagy társadalmi-gazdasági átalakuláson megy keresztül, és ilyenkor ez a változás az, ami a halálbüntetés megítélésére is kihat. Ez azt jelenti, hogy nem lehet tudni: az abolíció ténye, vagy pedig az abolíciót előidéző társadalmi átalakulás-e az, ami kihatott az emberölések számának változására. Ugyanez természetesen – fordított előjellel – a halálbüntetés visszaállítására is áll, legalábbis ezen szerzők szerint.
[15] King 309. o.
[16] Pálinkás 69. o.
[17] Lásd: United Nations, The question of the death penalty and the new contributions of the criminal sciences to the matter, p. 81. Idézi: Amnesty International 115. o.
[18] Beccaria 88-89. o.
[19] Beccaria 90. o.
[20] Van den Haag 328. o.
[21] Hohmann 765. o.
[22] Visszaeső a szándékos bűncselekmény elkövetője, ha korábban szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még nem telt el. (Btk. 137.§ 14. pont)
[23] Különös visszaeső az a visszaeső, aki mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekményt követ el. (Btk. 137§ 15. pont) A szándékos emberölés vonatkozásában a különös visszaesés szempontjából hasonló jellegű bűncselekmény az erős felindulásban elkövetett emberölés, a népirtás; az emberrablás és az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak súlyosabban minősülő esetei; a terrorcselekmény, a légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése és a zendülés súlyosabban minősülő esetei, ha a halált szándékosan okozva követik el. [Btk. 166§ (5) bek.]
[24] Többszörös visszaeső az, akit a szándékos bűncselekmény elkövetését megelőzően visszaesőként végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, és az utolsó büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől a szabadságvesztéssel fenyegetett újabb bűncselekménye elkövetéséig három év nem telt el. (Btk. 137§ 17. pont)
[25] Van den Haag 326. o.
[26] “Véleményem szerint a halálbüntetést megérdemli az, aki az általa elkövetett szándékos emberöléssel tulajdonképpen saját magát rekesztette ki a társadalomból. … Minden ellenkező állítás ellenére szilárd meggyőződésem, hogy a halálbüntetésnek elrettentő – tehát preventív – hatása van…” Lásd: Deak 55-56. o.!
[27] Deak 57. o.
[28] Lásd Pálinkás 70. o.!
[29] Lásd Pálinkás 68. o.!
[30] Isaac Ehrlich: The Deterrent Effect of Capital Punishment: A Question of Life and Death. Amer. Econ. Rev. (June 1975). Idézi: van den Haag 325. o.
[31] Lásd ugyanezt Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön párhuzamos véleményében (“…nem állítható, hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag jogtalan, azaz önkényes.”)!
[32] Hasonló véleményen van Vigh József is. Szerinte “egészen a közelmúltig mindenkinek csak oly feltételekkel volt joga az élethez, ahogyan a társadalom, az állam azt megállapította. És megítélésem szerint ez így van ma is. Mindenkinek csak annyi és olyan jogai és kötelezettségei vannak, amilyeneket az a társadalom biztosít, illetve ír elő számára, amelyikben él. Tehát nem igazán tűnik indokoltnak, hogy az emberi jogokat a veleszületettség és az elidegeníthetetlenség misztikumába burkoljuk.” (Lásd: Vigh 18. o., kiemelés az eredeti szerzőtől.)
[33] Lásd: Vigh 19. o., Pálinkás 67. o.!
[34] Lásd: Botos 78-79. o.!
[35] Meg kell említenünk itt Földvári József véleményét 1987-ből, aki a következőket mondja a halálbüntetés fenntartásáról: “…vallom, hogy a törvényhozó nem mondhat le ennek a radikális büntetési nemnek az alkalmazásáról, legalábbis jelenleg. A halálbüntetés eltörlésére csak a mainál kedvezőbb bűnözési helyzetben lehetne gondolni. Egy ilyen lépés ma csak bátorítást jelentene a bűnöző elemek számára és nyugtalanítaná a becsületes embereket.” (Földvári 132. o.) Azóta pedig – tudjuk – még tovább romlott a bűnözési helyzet.
[36] Botos 79. o.
[37] Utah és Idaho a két olyan állam az USA-ban, ahol a lőfegyver általi kivégzést még alkalmazzák. Ezt úgy hajtják végre, hogy az önkéntes jelentkezők által kiválasztott öt ember mindegyikének a kezébe egy-egy vadonatúj, még soha nem használt, töltött puskát adnak, azonban az öt puska közül csak négyben van éles töltény; az ötödikben vaktöltényt helyeztek el. Az az ember, aki eldöntötte, hogy melyik puskában legyen a vaktöltény, a kivégzéskor már nincs a helyszínen, ezért a kivégzőosztag tagjai nem tudják (és soha nem is fogják megtudni), hogy melyikük lőtt a vaktölténnyel. E megoldás indoka abban áll, hogy a végrehajtók a kivégzés után pszichikailag fel tudják dolgozni a történteket, hiszen mindegyikük abban a hitben élhet, hogy lehet, hogy nem ő volt az, aki kioltotta egy másik ember életét, mert pont az ő puskájában volt vaktöltény. Ugyanez az indoka egyébként annak, hogy más államokban is hasonló módon hajtják végre a kivégzéseket. Például a villamosszék esetében hárman egyszerre nyomnak meg három különböző gombot, amelyek közül azonban csak az egyik indítja be a villamos áramot, vagy akasztás esetében ugyancsak hárman egyszerre húznak meg három különböző fogantyút, amelyek közül azonban csak az egyik van a csapóajtóval összekötve. Így a “kivégzők” közül ténylegesen csak az egyikük okozza az elítélt halálát, ám mind a hárman abban a hiszemben élhetnek, hogy kétszer akkora volt annak a valószínűsége, hogy nem ők oltották ki végül is az elítélt életét, mint annak, hogy ők tették azt.
[38] Az eredeti elképzelés szerint (melyet Nevada államban találtak ki 1921-ben) az elítélttel a cellájába vezetett mérges gáz segítségével végeztek volna egy éjjeli időpontban, mialatt az elítélt alszik, anélkül hogy a kivégzés ilyen módon történő végrehajtásának szándékát vele előzetesen közölték volna. Így a halálra ítéltet megkímélték volna a kivégzés előtti napok, órák iszonyatos stresszétől, és halála fájdalommentes és nyugodt lett volna. A gyakorlati alkalmazási nehézségek miatt (a börtöncellának közös légtere van a többi elítélt celláival, így megoldhatatlan lett volna az, hogy a gázt kizárólag a halálra ítélt lélegezze be) azonban az első tényleges kivégzést 1924. február 28-án egy Gee John nevű elítélten már egy külön erre a célra épített, légmentesen zárható kamrában hajtották végre.
[39] Az esetről egy jelenlévő újságíró döbbenetes feljegyzést készített, amelyet terjedelmi okok miatt nem tudunk közölni. Egyes részletei azonban magyarul hozzáférhetők: Tálas J. (Rubicon 29. o.).
[40] Idézi: Amnesty International 170. o.
[41] A “halálsor” (“death row”) a börtön azon részlege, melynek celláiban kizárólag halálra ítélteket őriznek, elkülönítve őket a többi rabtól.
[42] Beccaria 90. o.
[43] Camus 67. o.
[44] Camus 69. o.
[45] Ez a kijelentés azonban – mint láttuk – magát Beccariát sem akadályozza meg abban, hogy alternatív büntetésnek a nagy szenvedésekkel járó életfogytiglani kényszermunkát javasolja.
[46] Beccaria 99. o.
[47] Beccaria 87. o.
[48] Beccaria 88. o.
[49] Székely 257. o., 16. számú lábjegyzet
[50] Lásd: Pálinkás 72. o.!
[51] Könnyen belátható, hogy halálbüntetés híján az ilyen szökött bűnözőnek tényleg nincs vesztenivalója: szabadon rabolhat, áldozatait meg is ölheti, hisz elfogása után legfeljebb tölti tovább azon büntetését, amelyet azelőtt is töltött, a gyilkossággal (a szemtanú kiiktatásával) viszont épp azt igyekszik megakadályozni, hogy ez megtörténhessen. Úgy is mondhatjuk, hogy a kirabolt személy megölése egyenesen az érdekében áll, hiszen halálbüntetés híján akkor sem kaphat súlyosabb büntetést, mint a tényleges életfogytiglan, vagyis legfeljebb ugyanolyan helyzetbe kerül, mint amilyenben a szökése és a gyilkosság elkövetése előtt egyébként is volt.
[52] Lásd: Székely 249-250. o.!
[53] Lásd: Pap 76. o.!
[54] Lásd: Pap 80. o.!
[55] Földvári 133. o.
[56] Lásd: Pálinkás 67. o.!
[57] Alexander Deak ezt a következőképpen fogalmazza meg: “Sajnos több esetben előfordult, hogy az életfogytiglanra ítélt gyilkos sokéves büntetésének letöltése után nem sokkal újabb emberölést követett el. Hogy egy brutális gyilkosság elkövetőjét egyáltalán meg lehet-e javítani, felettébb kérdéses, s ennek a kockázatát az állam nem vállalhatja.” (Deak 56. o.)
[58] Meg kell jegyezni, hogy az abolicionisták többsége által (a halálbüntetés helyett) támogatott tényleges életfogytiglan esetében az elkövető reszocializációja ugyancsak kizárt.
[59] Hajnal 97. o.
[60] Magyarországon 1997-2000 között az emberölésért elítélt visszaesők száma 4 és 13, a különös visszaesők száma 1 és 4, a többszörös visszaesők száma pedig 13 és 23 között mozgott. Lásd ehhez részletesebben Az elrettentő hatás c. fejezetet!
[61] Erre a kérdéskörre részletesen lásd Az elrettentő hatás c. fejezetet!
[62] “Ahhoz, hogy a büntetés igazságos legyen (kiemelés tőlem – T.J.Z.), hatásfokának csak akkorának szabad lennie, amely éppen elegendő ahhoz, hogy az embereket a bűnözéstől visszatartsa…” (Beccaria 89. o.)
[63] Beccaria 87. o.
[64] Beccaria 88. o.
[65] Földvári 131. o.
[66] Földvári 131. o.
[67] Pap András László néhány egyesült államokbeli példát hoz fel a halálbüntetéses eljárások rendkívül magas költségigényének bizonyítására. Az általa idézett adatok szerint “az átlagos halálbüntetéssel fenyegetett eljárás költsége négyszerese azokénak, ahol nem szabható ki halálbüntetés”. Kaliforniában például 1993-1997 között egymillárd dollárt tettek ki a halálbüntetéssel kapcsolatos kiadások, pedig ezen időszakban csak két kivégzés történt. Floridában a végrehajtott halálos ítéletek összességében átlagosan 44 millió dollárba kerültek, sokszorosába annak, mint amennyibe egy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása és végrehajtása került volna. (Lásd ehhez részletesebben: Pap 77-78. o.!)
[68] A főbenjáró és a nem főbenjáró bűncselekmények (“capital cases”, illetve “noncapital cases”) költségeinek részletes összehasonlítására és a kétféle eljárás lefolyásának eltérő sajátosságaira nézve részletesen lásd: Barry Nakell: The Cost of the Death Penalty!
[69] Amnesty International 98. o.
[70] “Abolitionists are wrong when they insist that we all have an equally inalienable right to live our natural term … if the victim died, the murderer does not deserve to live.” (Van den Haag, 332. o.)
[71] A kivégzett fehérek száma ugyanezen időszak alatt 454 (56,61 %), míg az egyéb (latin, ázsiai és indián) kivégzetteké 70 (8,73 %) volt.
[72] Az adatok a www.deathpenaltyinfo.org honlapról származnak (Death Row U.S.A., Fall, 2002).
[73] A halálbüntetés diszkriminatív jellegének igazolására további érveket és példákat lásd: Hochkammer 68-69. o., Amnesty International 135-137. o., Clark 179. o., Evjen 221. o., van den Haag 368. o.!
[74] A negyven, halálbüntetés kiszabását megengedő állam közül New Hampshire-ben ezt a szankciófajtát nem alkalmazzák; eddig egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a bíróságok itt bármilyen bűncselekményre is halálbüntetést szabtak volna ki, és ítélkezési gyakorlatuk alapján feltehető, hogy a jövőben is tartózkodni fognak ettől.
[75] Camus 52. o.
[76] Lásd: Hochkammer, 69. o.!
[77] Lásd: van den Haag 323-324. o.!
[78] Stanford v. Kentucky, 492 US 361 (1989)
[79] Penry v. Lynaugh, 492 US 302 (1989)
[80] Beccaria 91. o.
[81] Lásd: William J. Bowers and Glenn L. Pierce: Deterrence or brutalization: what is the effect of executions? In: Crime and Deliquency, October, 1980, pp. 453-484. Idézi: Amnesty International 117. o.
[82] Lásd: William C. Bailey: Disaggregation in deterrence and death-penalty research: tha case of murder in Chicago. In: Journal of Criminal Law and Criminology, vol. 74, No. 3, 1983, pp. 827-859. Idézi: Amnesty International, 117. o.