Tóth J. Zoltán

Halálbüntetés: pro és kontra

 

 

 

 

         A halálbüntetés kérdésében mind a magyar, mind a külföldi szakirodalomban rengeteg tanulmány született, ám ezek szinte mindegyikének közös sajátossága, hogy a problémakört csak az egyik oldalról vizsgálják meg, és szándékaik szerint propagandát kívánnak kifejteni vagy a halálbüntetés mellett, vagy azzal szemben (bár kétségkívül ez utóbbi a gyakoribb). Olyan tanulmány azonban nagyon kevés született (én személy szerint az átnézett majd három tucatból egyet sem találtam), amelyik mindkét fél érveit objektívan bemutatná, az állásfoglalást ezek alapján az olvasóra hagyva. Jelen tanulmány ezt az űrt kívánja betölteni; azokat az érveket szándékozik bemutatni (legyenek azok halálbüntetés-pártiak vagy abolicionisták), amelyek gyakran megjelennek az e kérdéskörről szóló vitákban. Néhol ezt párbeszédszerűen, egymással vitatkozó nézetek pro és kontra állásfoglalásai bemutatásával tesszük, máshol egyszerűen ismertetjük a különböző felfogásokat, a döntést ezek helyességéről az olvasóra bízva.

         Tudjuk persze, hogy ez a kérdés a politikai valóság szintjén a mai Magyarországon nem aktuális, ám ezen írás célja nem is az, hogy visszaállítsuk-e (vagy visszaállítható-e) a halálbüntetés vagy sem, hanem pusztán azon érvek és ellenérvek teoretikus jellegű bemutatása, melyekkel elviekben a halálbüntetés támadható, illetve védhető. A legsúlyosabb büntetés alkalmazhatóságával kapcsolatos vita hét fő problémacsoportot érint, továbbá vannak egyéb, az előbbiek mellett marginálisnak tekinthető kérdéskörök, melyek mindegyikét – legalább érintőlegesen, a főbb érveket és ellenérveket elemezve – a megalapozott álláspont kialakításának lehetővé tétele céljából jelen tanulmány be kívánja mutatni. Ezek közül elsősorban a nemzetközi egyezmények halálbüntetéssel kapcsolatos szabályozását kívánjuk elemezni, majd ezen büntetés elrettentő hatásával, antihumánus, illetve szükségtelen voltával, a Justizmorddal, a büntetés céljával és a gazdaságossági szempontokkal kapcsolatos vitát, végül pedig az egyéb érveket és ellenérveket kívánjuk az olvasó elé tárni.

 

 

 

 

 

 

 

A nemzetközi egyezmények

 

 

         Jelenleg a halálbüntetéssel kapcsolatban két nagy nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki Magyarországra: az egyik az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Római Egyezmény) és az ahhoz tartozó 6. kiegészítő jegyzőkönyv, a másik pedig a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (a továbbiakban: Egyezségokmány) az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve. Az előbbi egyezményt és az ahhoz tartozó kiegészítő jegyzőkönyveket (így a témánk szempontjából fontos 6. kiegészítő jegyzőkönyvet is, melyet 1983. április 28-án fogadták el Strasbourgban) az Európa Tanács keretében hozták tető alá, és ahhoz csak az Európa Tanács tagjai csatlakozhatnak; az utóbbi egyezmény, illetve annak fakultatív jegyzőkönyvei pedig az ENSZ keretében jöttek létre, és ezek aláírói is csak ENSZ-tagállamok lehetnek.

         Hazánk a Római Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet az Európa Tanácsba való felvétele után három évvel, 1993-ban egyszerre ratifikálta.[1] Az alapegyezmény még nem tartalmazza a halálbüntetés tilalmát, a 2. Cikk 1. pontja ugyanis azt mondja ki, hogy “senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg”. Sőt a 2. Cikk 2. pontja még ennél is tovább megy, amikor kijelenti, hogy “az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered”, és ennek három esetét állapítja meg: jogos védelem esetén (“személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében”); “törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében”; illetve “zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén”. Tehát az eredeti Római Egyezmény még bármely Európa Tanács-i tagállam számára lehetővé tette, hogy bármely bűncselekményre halálbüntetést állapítson meg, és hogy a jogszerű eljárás során kiszabott halálbüntetéseket végrehajtsa, sőt az élet elvételére még bírói ítélet és a terhelt bűnösségének bizonyítása nélkül is lehetőség volt, például ha a fegyvertelen terhelt erőszak alkalmazása nélkül szökést kísérelt meg, illetve a letartóztatás elől menekülni próbált.

Az 1983-ban elfogadott és a szükséges öt ratifikáció után 1985-ben hatályba lépett Hatodik kiegészítő jegyzőkönyv az 1. Cikkében már élesebben fogalmaz: “A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Azonban ez a tilalom sem kategorikus, ugyanis a 2. Cikk szerint “egy állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésről háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején”, vagyis ez a jegyzőkönyv sem általában tiltja meg a halálbüntetést, hanem annak alkalmazását csak béke idején nem engedi meg, igaz, ezen kívül a jegyzőkönyvet aláíró állam részéről a jegyzőkönyvhöz semmilyen fenntartás nem fűzhető.

         A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án fogadtak el, és amelyet Magyarországon az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet cikkelyezett be, eredeti szövegében kimondja: “Minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani.” (6. Cikk 1. pont) A 2. pont azonban rögtön hozzáteszi: “olyan országokban, amelyekben a halálbüntetést nem törölték el, csak a bűncselekmény elkövetése idején hatályos törvényben meghatározott legsúlyosabb bűncselekményekért lehet kiszabni halálbüntetést, és az nem állhat ellentétben az Egyezségokmány rendelkezéseivel, sem a népirtás bűncselekményének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezménnyel. E büntetést csak az illetékes bíróság által hozott jogerős ítélet alapján lehet végrehajtani.” A 4. és 5. pont kimondja továbbá: “Bármely halálra ítéltnek joga van kegyelmet vagy a büntetés megváltoztatását kérni. Közkegyelmet vagy egyéni kegyelmet minden esetben lehet adni, illetve a halálbüntetést minden esetben meg lehet változtatni.” “Halálbüntetést nem lehet kiszabni a 18. életévüket be nem töltött személyek által elkövetett bűncselekmények miatt, és azt terhes nőkön nem lehet végrehajtani.” Látható tehát, hogy az Egyezségokmány eredeti szabályozása csak az élettől való önkényes megfosztást tilalmazta, lehetővé téve a halálbüntetés alkalmazását olyan országokban, amelyek azt még nem törölték el. Igaz, hogy a 6. Cikk 2. pontja ezt a lehetőséget csak a “legsúlyosabb bűncselekményekre” korlátozta, de minden ENSZ-tagállam maga dönthette el, hogy pontosan melyek is ezek a bűncselekmények.

Az Egyezségokmányhoz fűzött, a halálbüntetés eltörlésére irányuló Második Fakultatív Jegyzőkönyv már tovább megy ennél, és a következőket deklarálja: “A jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani.” (1. Cikk 1. pont) “Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a halálbüntetés eltörlésére.” (1. Cikk 2. pont) Azonban – hasonlóan a Római Egyezmény 6. kiegészítő jegyzőkönyvéhez – ez a Jegyzőkönyv sem tartalmaz totális abolíciós kötelezettséget az aláíró tagállamok számára, ugyanis rögtön a 2. Cikk 1. pontja kinyilvánítja: “Ezen Jegyzőkönyvhöz nem lehet fenntartást tenni, kivéve a megerősítéskor vagy csatlakozáskor tett azon fenntartást, amely a halálbüntetés alkalmazását háború idején, a háború alatt elkövetett legsúlyosabb katonai bűncselekményekben való bűnösség megállapítása miatt lehetővé teszi.” Vagyis az ezen jegyzőkönyvet aláíró tagállamok sem kötelesek azt háború idején alkalmazni, amennyiben a megerősítéskor vagy a csatlakozáskor ilyen értelmű fenntartást tettek. Magyarország a Jegyzőkönyvet 1994-ben fenntartás nélkül fogadta el, majd az 1995. évi II. törvénnyel cikkelyezte be, mely 1995. március 2-án lépett hatályba, ám a Jegyzőkönyv rendelkezéseit már 1994. május 24. napjától kezdődően alkalmazni kell.

         Mindkét jegyzőkönyvre igaz azonban, hogy azok csak az aláíró tagállamokra kötelezőek, és egyetlen Európa Tanács-i, illetve ENSZ-tagállam sem kötelezhető a hozzájuk való csatlakozásra. Nagy Károly szavaival tehát “teljesen téves az a Magyarországon hangoztatott és hivatalosan is érvényesített nézet, hogy az Egyezmény a részes államokat azonnal a halálbüntetés eltörlésére kötelezi” (kiemelés Nagy Károlytól).[2] Ez más szavakkal azt jelenti, hogy akár ki is lehetne ezekből lépni, nemzetközi jogilag semmilyen hátrány nem érhetné ebből Magyarországot, más kérdés, hogy a jelenlegi körülmények között és a mai nemzetközi tendenciák fényében ez politikailag felérne egy öngyilkossággal. Ha pedig majd az Európai Unió tagjai leszünk, akkor már formálisan és visszavonhatatlanul is tilos lesz a halálbüntetés alkalmazása, ugyanis a 2000 decemberében elfogadott, az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája 2. Cikkének 2. pontja megfellebbezhetetlenül leszögezi: “senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.” Úgy tűnik tehát, hogy a halálbüntetés magyarországi alkalmazásának – már amennyiben az EU tagja kívánunk lenni, illetve azok is akarunk maradni – végérvényesen befellegzett, ám ettől még nem haszontalan számba venni azokat a teoretikus jellegű érveket, amelyek a halálbüntetés ellen, illetve mellett szólnak. A következő fejezetekben ezekről az érvekről és a velük szemben támasztható ellenérvekről lesz szó – pro és kontra.

 

 

 

Az elrettentő hatás

 

 

         A halálbüntetés-pártiak azt mondják, hogy a halálbüntetésnek elrettentő hatása van, hatékonyan képes visszatartani az élet elleni bűncselekmények potenciális elkövetőit szándékuk megvalósításától. Az abolicionisták szerint viszont nincs bizonyíték arra, hogy bárkit is sikerült volna visszatartani a halálbüntetéssel való fenyegetés által olyan bűncselekmény elkövetésétől, amit egyébként halálbüntetés híján az illető megtett volna. A halálbüntetés ellenzőinek az a véleménye, hogy sok esetben bizonyíthatóan nincs a legsúlyosabb büntetésnek elrettentő hatása. Szerintük nyilvánvalóan nem rettenti el az ezzel való fenyegetés azokat az embereket, akik cselekedetüket hirtelen felindulásból, erős izgalmi állapotban, nagyfokú érzelmi-idegi stresszhelyzetben, illetve alkohol hatása alatt követik el. Mindezekben közös, hogy a tettes tudata beszűkült, ezért átmeneti jelleggel nem tudja indulatait megfékezni, nem képes magatartását teljes mértékben kontrollálni. A “hirtelen felindulás” kifejezésben ezenkívül a “hirtelen” szónak külön jelentősége van, ez jelzi ugyanis azt, hogy az illető reakciója valamilyen külső ingerre azonnali, tehát viselkedése valamilyen indulati tettmegnyilvánuláson, nem pedig előzetes mérlegelésen alapul. Mindebből az következik, hogy a “hirtelen felindulás” a spontán, indulati, nem tudatos viselkedés egy fajtája, így az elkövetett tett potenciális következményeinek (mindenekelőtt a büntetés fajtájának és mértékének) az előzetes számbavétele és értékelése a leendő elkövető részéről fel sem merül.

Ráadásul a hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmények többségét ismerősök követik el egymás sérelmére.[3] A kirobbant családi viták, veszekedések eredményeként bekövetkező bűntettek elkövetői erős érzelmi-izgalmi állapotban valósítják meg a bűncselekményt, nyilvánvalóan nem számolva a halálos eredmény bekövetkezésének lehetőségével. Ha pedig ez a lehetőség eszükbe sem jut, akkor ennek következményeit sem fogják mérlegelni. Továbbá – mivel az ilyen emocionális indíttatású bűncselekményeket a szülők, gyermekek, házastársak, barátok, szomszédok, cimborák, egyéb ismerősök egymás sérelmére követik el – szándékuk még eventuálisan sem terjed ki a sértett halálára, így a társadalomra veszélyességük hiánya folytán indokolatlan őket halálbüntetéssel fenyegetni.

         A halálbüntetés ezenkívül nem alkalmas azoknak az elrettentésére, akik meg vannak arról győződve, hogy őket úgysem kapják el. Esetükben nem a büntetés szigorúságának, kegyetlenségének, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének van jelentősége. Beccaria óta tudjuk – mondják az abolicionisták –, hogy a bűnözőket hatékonyabban képes visszatartani egy kisebb, de elkerülhetetlenül bekövetkező, mint egy súlyosabb, de nagyobb valószínűséggel megúszható büntetés. Ebbe az elkövetői körbe tartoznak azok is, akik a legeltökéltebben hajtják végre az emberöléseket. Ugyanis akikkel szemben a gyakorlatban is alkalmazható lenne a halálbüntetés (bérgyilkosok, rablógyilkosok), eltökéltségük folytán pont azokkal szemben érvényesülne a legkevésbé a halálbüntetés elrettentő hatása. Albert Camus szerint például “a megfélemlítő erő csak a félénkekre hat, azokra, akik nem hajlanak a bűncselekményre”.[4] Vagyis a halálbüntetéssel csak azokat lehet elrettenteni, akik amúgy sem követnének el emberöléseket, illetve akikre a kisebb büntetés is fékezőleg hat, míg azok, akik a kisebb büntetésektől nem rettennek meg, a nagyobbtól sem fognak.

A halállal való fenyegetés nem tudja továbbá elrettenteni az elmebetegeket, akiknek a tudata sem a bűncselekmény antiszociális voltát, sem a büntetés súlyosságát, sem a kettő közti okozati összefüggést nem tudja felfogni; az öngyilkos gyilkosokat, vagyis azokat, akik már eleve azzal a szándékkal követik el az emberölést (például szerelemféltésből), hogy utána saját magukat is megöljék; akik eleve meg akarnak halni, és az öngyilkosság egyfajta közvetett módjaként arra számítanak, hogy vagy az ellenállás tanúsítása során  a rendőrök lövik le, vagy a bíróság fogja őket halálra ítélni (tehát akiknek az a célja, hogy akasztófára jussanak). Végül nem rettenti el a halálbüntetés azokat sem, akik pont ennek révén kívánnak mártírrá válni. Vannak ugyanis olyan anarchisták, terroristák, akiknek épp az a célja, hogy az “elnyomó állam” halálra ítélje őket és mint “népének hőse” vonulhasson be a történelemkönyvekbe. Különösen igaz ez a mai öngyilkos terroristákra, akik úgy követik el cselekményeiket, hogy abban maguk is meghaljanak, de igaz ez az állítás az olyan gépeltérítőkre, túszszedőkre is, akik ezzel azt kívánják elérni, hogy bebörtönzött “forradalmár” társaikat, vezetőiket engedjék szabadon. Ezek a terroristák mindenre el vannak szánva, és bármikor képesek életüket feláldozni a “szent ügyért” vagy vezérükért. (A halálbüntetés-pártiak ezzel szemben úgy érvelnek, hogy sok ilyen gépeltérítés már eleve be sem következne, ha azokat a terroristákat, akiknek a szabadon bocsátását társaik a túszok életéért cserébe követelik, már korábban halálra ítélhették és kivégezhették volna, hiszen így nem lenne mit követelni a túszok szabadon bocsátása fejében, tehát ezek a túszszedéses-gépeltérítéses bűncselekmények a halálbüntetéssel megelőzhetőek lennének, és már eleve be sem következnének.)

         Az abolicionisták példákat is idéznek az elrettentő hatás hiányának bizonyítására. Ezek közül a leggyakrabban egy XVIII. századi londoni kivégzésre hivatkoznak, melynek során egy zsebtolvajt akasztottak fel hatalmas tömeg szeme láttára. És miközben a nép a kivégzést figyelte, a zsebtolvajok társai – a csődületet kihasználva – alaposan kifosztották a polgárokat a kivégzés alatt. Mindez az abolicionisták szerint azt jelenti, hogy a zsebtolvaj kivégzésének a többi zsebtolvajra nem volt elrettentő hatása. Halálbüntetés-párti szkeptikusok ugyanakkor megjegyzik, hogy nem állnak rendelkezésre összehasonlító adatok a zsebtolvajlás mértékéről a XVIII. századi Angliában. A tömeg és a zsúfoltság mindig vonzza az ilyen bűnözőket, hiszen így észrevétlenül “dolgozhatnak”, tehát kisebb a lebukás veszélye. Azt pedig nem tudhatjuk, hogy egyéb események (például vásárok, vándorcirkuszok, mutatványosok fellépése) során mekkora volt az ilyen fajta bűnözői aktivitás. Lehetséges, hogy sokkal nagyobb volt, mint azon az ominózus londoni kivégzésen, tehát annak valamilyen mértékű elrettentő hatása kellett, hogy legyen. Persze az is lehet, hogy valóban nem volt az akasztásnak elrettentő hatása, mindenesetre ezt állítani egyetlen példa alapján, összehasonlító adatok nélkül legalábbis megalapozatlan – tartják a halálbüntetés hívei.

Arthur Koestler egy Roberts nevű angol lelkészre hivatkozva egy másik példát idéz az elrettentő hatás hiányának bizonyítására. A tiszteletes ugyanis – állítása szerint – számba vette a bristoli börtönben kivégzésre váró rabokat, és a 167 ilyen elítélt közül 164-en azt állították, hogy korábban már végignéztek egy vagy több akasztást.[5] Ugyancsak Koestler idézi a brit parlament különleges bizottsága 1930-as, illetve a halálbüntetés kérdésével foglalkozó királyi bizottság 1953-as jelentését. A különleges bizottság szerint “a külföldi tapasztalatok tüzetes és óvatos elemzése során fokozatosan egyértelművé vált előttünk: a halálbüntetés országunkban is eltörölhető lenne anélkül, hogy a magántulajdon, az emberek élete vagy a közbiztonság veszélybe kerülne”.[6] A királyi bizottság pedig azt állapította meg: “Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a gyilkosságok száma a halálbüntetés eltörlése után tartósan növekedne.”[7] A halálbüntetés megszüntetésének külföldi tapasztalatairól pedig a következőket jelentette ki: “Általánosságban arra a következtetésre jutottunk: az általunk megvizsgált adatokból nem következik egyértelműen, hogy a halálbüntetés eltörlése a gyilkosságok számának emelkedését, illetve hogy visszahozatala a csökkenését eredményezi.” Továbbá: “A halálbüntetést alkalmazó országokban, és ott, ahol azt már eltörölték, a gyilkosságok arányszámainak hasonlósága azt mutatja: e bűncselekmény elkövetésének gyakoriságát nem a halálbüntetés alkalmazása, hanem egyéb tényezők határozzák meg.” Végül: “Meggyőződtünk róla, hogy az egy adott évben végrehajtott kivégzések száma és a gyilkosságok számának közvetlenül ezutáni alakulása között nem áll fenn összefüggés.[8] Az Amnesty International jelentése[9] pedig az ENSZ Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Bizottsága számára 1988-ban készült jelentést idézi, amely azt állapította meg, hogy “…nem kell tartani az egyes országokban attól, hogy hirtelen és komoly változás következne be a bűncselekmények arányában, ha csökken a halálbüntetés alkalmazása”.[10] 

E megállapításokkal szemben a halálbüntetés-pártiak azzal érvelnek, hogy az ilyen tanulmányok sokszor egy prekoncepción alapulnak, készítőik pedig olyan eredményt kívánnak prezentálni, amely megfelel az ezredfordulós európai trendeknek. Ezért az ilyen felmérések – amelyeket olyanok végeztek, akik ellenzik a halálbüntetést – a tények célzatos válogatásával és összehasonlításával azt próbálják igazolni, hogy a valóság megfelel az előfeltevésüknek, és nem az objektív igazságot akarják kideríteni. Ezt a halálbüntetés ellenzői természetesen kikérik maguknak, hiszen szerintük az olyan tekintélyes szervek és testületek, mint az ENSZ bizottságai vagy az angol királyi bizottságok nem alacsonyítják le magukat kétes módszerek alkalmazásával, felkészültségük és szakmai tapasztalatuk pedig garancia a jelentések minőségére és megbízhatóságára.

Ezen tanulmányok közös jellemzői azok az abolicionisták által is gyakran hangoztatott megállapítások, melyek szerint az emberölési statisztikák terén nincs szignifikáns különbség azok között a hasonló társadalmi-gazdasági rendszerrel rendelkező országok között, amelyekben van, illetve amelyekben nincs halálbüntetés. További közös jellemzőjük, hogy a felmérések eredményei szerint a halálbüntetés eltörlése után nem nőtt a korábban ezzel a büntetéssel fenyegetett bűncselekmények száma, vagyis a halálbüntetés és az emberölések számának alakulása között nincs kimutatható összefüggés. Ezzel kapcsolatban a másik fő ellenérv a halálbüntetés hívei részéről az ilyen tanulmányok megállapításaival szemben az, hogy ezekből az összehasonlításokból soha nem derül ki, hogy ténylegesen mennyi a halálbüntetéssel elrettentett személyek száma, azaz hogy mennyi gyilkosság lett volna, ha nem lett volna halálbüntetés. Továbbá nem ismerjük azokat az egyéb okokat és körülményeket, melyek a legfőbb büntetéstől függetlenül is kihatnak az emberölési statisztikák alakulására. Lehetséges ugyanis – mondják a halálbüntetés-pártiak –, hogy azon tényezők (például szegénység, népsűrűség, urbanizáció, lakásviszonyok stb.), melyek hozzájárultak a halálbüntetést alkalmazó államban a magas bűnözési arányhoz, sokkal erősebbek ott, mint a halálbüntetést nem alkalmazó, de ugyanolyan bűnözési aránnyal rendelkező államban, viszont egyenlő feltételek (azonos mértékű szegénység stb.) esetén jobban kidomborodhatna a halálbüntetés elrettentő hatása. És ellenkezőleg:  a halálbüntetést szabályozó államban e büntetési nem fékező hatása nélkül láthatóvá válhatna a nagyobb szegénység és az egyéb tényezők bűnözést jobban indukáló hatása, vagyis immár a szegénységgel és más okokkal arányosan megnőne a bűnözői aktivitás.[11]

Koestler egyszerűen kijelenti: “…nincs olyan ország Európában, ahol a halálbüntetés eltörlése után a huszadik század folyamán megnőtt volna az emberölések száma, sőt: ez a szám majdnem minden érintett országban csökkent.”[12] Kétségtelen, sok országban valóban nem emelkedett a gyilkosságok száma a halálbüntetés megszüntetése után, más országokban viszont igen, méghozzá jelentős mértékben; ez a sommás kijelentés tehát így semmiképpen sem igaz. Hogy ne menjünk messzire: Magyarországon a halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X.31.) AB határozat kihirdetése utáni évtől a korábbi másfélszeresére emelkedett az emberölések száma. Míg 1975 és 1990 között a szándékos emberölések, valamint az erős felindulásból elkövetett emberölések száma 190 és 237 között volt, addig 1991-ben és 1992-ben ez a szám felugrott 307-re, majd ezután 1993 és 1998 között 271 és 313 között mozgott.

Valami tehát történt 1990 után a magyar társadalomban, bár az nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez a halálbüntetés eltörlésének tudható be. Lehetséges, hogy csak a társadalom anómiás állapotának a következménye az emberölések számának ideiglenes emelkedése, hiszen 1998 után kezd az emberölések száma visszaállni az 1990 előtti mértékre.[13] Az anómiás állapotra utalhat az is, hogy nemcsak az emberölések gyakorisága nőtt meg, hanem az összbűnözés is erőteljes növekvő tendenciát mutatott az 1990-es években, mégpedig sokkal nagyobb mértékűt, mint a korábban halállal (is) fenyegetett bűncselekmények emelkedése. Míg 1975 és 1988 között 120 és 188 ezer között volt az egy évben ismertté vált bűncselekmények száma, addig ugyanez 1989-ben 225 ezerre, 1990-ben 341 ezerre, 1991-ben pedig 440 ezerre nőtt. Az ezt követő években szintén magas, 389 ezer és 600 ezer között volt ez a szám, tehát átlagosan három-négyszerese, mint egy évtizeddel korábban (az emberölések számának növekedése – mint láthattuk – ezzel szemben “csupán” másfélszeres volt).

Egy másik lehetséges magyarázatot kaphatunk erre a másfélszeres növekedésre, ha megnézzük az emberölési kísérletek alakulását is. Ezek száma 1975-ben ugyanis még 306 volt, 1976-tól 1988-ig pedig évente 167 és 331 között mozgott; 1990-ben viszont már csak 119, 1991 és 2001 között pedig évente 116-167 emberölési kísérlet történt. Ha a befejezett emberölések és az emberölési kísérletek együttes alakulását megnézzük, akkor látható, hogy a kettő együtt már közel hasonló arányokat fog adni, tehát lehetséges, hogy pusztán arról van szó, hogy a ’90-es években a gyilkosok elszántabbak voltak, hiszen a nagyjából hasonló gyakorisággal megkísérelt emberölésekből több lett sikeresen végrehajtva. Persze ebből a tényből az a következtetés is levonható, hogy a halálbüntetés eltörlése növelte az életellenes bűnözők elszántságát; ennek kiderítéséhez viszont a puszta statisztikán kívül az egyéb okok számbavétele is szükséges lenne. Az mindenesetre elmondható, hogy Koestler kijelentése az életellenes bűnözésnek a halálbüntetés eltörlése utáni stagnálásáról nem helytálló.[14]

E kijelentést egyébként a szakirodalom egyes szerzői is cáfolják. Glen D. King például emlékeztet rá,[15] hogy 1950-ben az Egyesült Államokban 82 bűnözőt végeztek ki, míg ugyanebben az évben 7020 emberölés történt. Egy évtizeddel később, 1960-ban már csak 56 volt a kivégzések száma, míg az emberöléseké már 9140. 1969-ben pedig, amikor is már sem abban az évben, sem egy évvel előtte nem hajtottak végre egyetlen kivégzést sem, az emberölések száma megközelítette a 15 ezret (egészen pontosan 14 590 volt). A magyar szakemberek közül hasonló példát hoz fel Pálinkás György is: “… Angliában a halálbüntetés 1965. évi eltörlése után öt éven keresztül az emberölések száma 60 %-kal növekedett”.[16] Igaz, ez az arány még mindig kisebb, mint az egyéb súlyos bűncselekmények ugyanezen időszak alatti növekedése.[17]

Említést kell tennünk arról is, hogy vannak olyan abolicionisták, akik nem egyszerűen tagadják a halálbüntetés elrettentő hatását, de azt is állítják, hogy a halálra ítélés lehetősége kifejezetten arra ösztönzi a gyilkosokat, hogy az elkövetett emberölés után még több emberölést kövessenek el. Érveik szerint ugyanis ha valaki már gyilkolt és ezért cserébe – elfogása esetén – halálbüntetéssel kellene számolnia, nincs semmi olyan plusz visszatartó erő, ami eltántorítaná őt attól, hogy újra gyilkoljon. Így például nyugodt szívvel megölheti azt a szemtanút, aki őt lebuktathatná, azt a rendőrt, aki el akarja őt kapni, azt a börtönőrt, aki meg akarja akadályozni a szökését, hiszen így esélye van a megmenekülésre, de ha ez nem sikerülne neki, akkor sem kerülhet nehezebb helyzetbe, mintha a tanú, rendőr stb. életben hagyásával a szabadságát kockáztatta volna. Ha tehát egyetlen ember megöléséért is kivégzik – gondolhatja a bűnöző –, nem kockáztat semmit, ha másokat is megöl, csak nyerhet vele.

A halálbüntetés megtartása, illetve visszaállítása mellett kardoskodók viszont azt mondják, hogy ha a halálbüntetés helyett a legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan, és valakit ez fenyeget, annak ugyanúgy nincs vesztenivalója, és ugyanúgy többször fog gyilkolni, mint a halálbüntetéssel fenyegetett. Sőt a halálbüntetés kiiktatásával megszűnne az életellenes bűncselekmények alternatív büntetéssel fenyegetése, a halálbüntetés szabályozásával viszont a szabadságvesztés mellett létezne egy alternatív büntetés, amellyel a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit, például a többszörös gyilkosokat lehetne büntetni. Vagyis az idézett veszélyt (a többszörös gyilkosságot) éppen a halálbüntetés mint addicionális büntetés segítségével lehetne elkerülni. És persze az sem biztos, hogy ha valaki elkövetett egy emberölést, akkor még egyet el fog követni, még akkor sem, ha biztos abban, hogy azért az egy gyilkosságért is ki fogják végezni, ha elkapják. Ugyanis minden egyes elkövetett gyilkosság növeli a lebukás kockázatát, hiszen több a helyszín, több a lehetséges szemtanú, tárgyi bizonyíték, nagyobb az esély, hogy a mozaikkockák egyes darabkáit a hatóságok össze tudják rakni.

A halálbüntetés elrettentő hatását tagadók közé tartozik a büntetőjog-tudomány klasszikusa, Cesare Beccaria, valamint a XX. századi híres író és gondolkodó, Albert Camus is. Camus szerint például az életfogytig tartó szabadságvesztés is megfelelő visszatartó erőt jelent, míg Beccaira az örökös rabszolgasággal (életfogytiglani kényszermunkával) váltotta volna fel a halálbüntetést. Az itáliai tudós azt vallotta, hogy nem az egyszeri sokkoló, de múló hatású kivégzésnek van visszatartó ereje, hanem a kicsiny, de ismétlődő befolyásoknak. (“Nem valamely gonosztevő halálának borzasztó, de múló látványa a legerősebb fékje a bűnözésnek, hanem egy szabadságától megfosztott ember hosszantartó szenvedésének példája, aki igavonó baromként robotolva fizeti vissza a társadalomnak, amit ellene vétett.”[18] Továbbá: “A halálbüntetés esetén a bűncselekmény csak egyszer statuál példát, az örökös rabszolgaság esetében azonban egy bűntett igen sok és tartós példát teremt…”[19]) Camus szerint ellenben a halálbüntetésnek is lehet elrettentő hatása, de csak akkor, ha a kivégzés nyilvánosan történne, a nyilvánosságtól elzárt kivégzés ugyanis nem lenne kellően sokkoló. Ernest van den Haag ugyanakkor úgy érvel, hogy nem a kivégzés látványának, hanem annak ismeretének van visszatartó ereje. Például a börtönnel való fenyegetés is kellő visszatartó erőt képvisel, noha a rabok börtönbeli élete (tehát a szabadságvesztés tényleges végrehajtása) sem a nyilvánosság előtt zajlik.[20] Camus másik fő állítására pedig, miszerint nincs bizonyíték arra, hogy a halálbüntetés bárkit is elrettentett volna, de arra van bizonyíték, hogy sokukat (évente több ezer embert) nem rettentett el, a halálbüntetés pártolói azt válaszolják, hogy azt soha nem lehet tudni, hogy ténylegesen hányat tartott vissza (éppen azért, mert a halálbüntetéstől való félelem miatt nem követte el a bűncselekményt).

Olaf Hohmann konkrét számokkal is szolgál a visszaesés mértékéről: szerinte a szándékos emberölési bűncselekményeknél a visszaesési arány mindössze 2 %-os,[21] és emiatt a 2 % miatt nem célszerű a másik 98 %-ot is kivégezni. Felvetődik persze a kérdés, mi a fontosabb: olyan gyilkosok életének a megkímélése, akik már öltek embert, és akik közül 98 % (de nem tudni, melyik 98 %) nem fog többet ölni, 2 % viszont igen; vagy a 2 %-nyi visszaeső gyilkos potenciális áldozatainak a megvédése, akár azon az áron is, hogy nemcsak a 2 %-nyi lehetséges visszaesőt, hanem a 98 %-nyi potenciális vissza nem esőt is kivégezzük. Azt hiszem, az ezen alternatíva közti választás nem jogi, hanem lelkiismereti kérdés. Érdemesnek tűnik itt megnézni az életellenes bűnözés magyarországi visszaesési arányát is. Az utóbbi években (1997 és 2000 között) az emberölésért elítélt visszaesők[22] száma 4 és 13, a különös visszaesőké[23] 1 és 4, a többszörös visszaesőké[24] pedig 13 és 20 között mozgott.

Végül a halálbüntetés elrettentő hatását cáfoló gondolkodók és jogtudósok után a fejezet lezárásaként nézzük meg néhány olyan szakember véleményét, akik hisznek ezen büntetés visszatartó erejében! Van den Haag például evidensnek veszi, hogy a súlyosabb büntetések elrettentőbbek, mint a kevésbé súlyosak.[25] Például a nemi erőszak elkövetésétől az 500 dolláros pénzbüntetés hatékonyabban képes visszatartani, mint az 5 dolláros, de még nagyobb az elrettentő hatása az 5 évnyi szabadságvesztés-büntetéssel fenyegetésnek. Vagy több lenne a lopás, ha nem lehetne érte börtönt kapni, csak pénzbüntetést. Szerinte ezek olyan nyilvánvaló tények, amiket minden józanul gondolkodó ember be kell, hogy lásson. Márpedig ha igaz az, hogy minél súlyosabb a büntetés, annál nagyobb az elrettentő hatás, akkor a legsúlyosabb büntetésnek (a halálbüntetésnek) kell, hogy a legnagyobb visszatartó ereje legyen. Ezen állítás cáfolatára az abolicionisták azt hozzák fel, hogy halálbüntetéssel csak a legsúlyosabb bűncselekményeket sújtják, márpedig ezek elkövetésekor nem játszik szerepet az elrettentés; szerintük a gyilkosságok elkövetése során olyan okok működnek közbe, amelyek nagyobbak és erősebbek, mint a haláltól való félelem (lásd a fejezet elején felsorolt okokat – hirtelen felindulás, alkohol hatása, bérgyilkosság, politikai gyilkosság stb.). További érvük a halálbüntetés ellenzőinek, hogy ha a gyilkosságtól bizonyos esetekben el is lehet rettenteni, akkor ehhez az életfogytig tartó szabadságvesztés is éppen elég, ugyanis a halálbüntetésnek sincs nagyobb elrettentő hatása, mint az életfogytiglannak.

A magyar szerzőkre áttérve, Alexander Deak szerint a halálbüntetés elrettentőbb, mint az életfogytiglan,[26] mégpedig azért, mert az végleges és visszavonhatatlan, azaz nincs esély a megmenekülésre. Ellenben az életfogytiglannál (ha kicsi is, de) van esély a szabadságra, akár szökés árán, akár a köztársasági elnöki kegyelem reményében, még tényleges életfogytiglan esetén is, hát még akkor, ha nem tényleges az életfogytiglan. Deak véleménye az, hogy a visszavonhatatlan halál réme igenis félelmetesebb, mint a nem örökké (húsz vagy harminc évig) tartó életfogytiglan, illetve a (szökés vagy kegyelem miatt) nem biztos, hogy örökké tartó tényleges életfogytiglan. (“Az a nézet pedig, hogy egy igazi bűnözőt a halálbüntetés nem rettentene el, szerintem nem helytálló. Ilyen módon akár az egész büntetőtörvényt hatályon kívül lehetne helyezni, mert egy notórius tolvajt vagy csalót nem rettent el a büntetés.”)[27] Hasonló véleményen van Pálinkás György is, aki azt mondja, hogy ha még a halálbüntetésnek sem lenne elrettentő hatása, akkor nem lenne semmilyen más büntetésnek sem.[28] Ha valakit a létező legsúlyosabb következmény sem riaszt vissza attól, hogy tettét elkövesse, akkor erre az enyhébb büntetések sem képesek. Ha pedig ez így lenne, akkor az összes büntetést eltörölhetnénk, és ezzel együtt lemondhatnánk a büntetőjogi szankciók speciál- és generálpreventív céljáról is. Pálinkás példákat is idéz az elrettentő hatás létezésének igazolására.[29] Az egyik a XVIII. századi Franciaországban elterjedt örökösödési bűncselekményeket visszaszorító “tüzes” bíróságok példája, melyek felállításával a francia udvar sikeresen szüntette meg a leendő örökösök által a leendő örökhagyó sérelmére a várt örökség mielőbbi megszerzése érdekében elkövetett szándékos mérgezéses emberöléseket. A másik példa a Hitler előtti Németországból való, mely szerint a gépkocsik kifeszített kötéllel történő feltartóztatásának és az így megállított gépjárművekben utazók kifosztásának és meggyilkolásának egy olyan terrorellenes törvény vetett véget 1932-ben, amely ezt a bűncselekményt (is) halállal rendelte büntetni. Ezek a példák tehát Pálinkás szerint bizonyítják, hogy a halálbüntetésnek igenis van visszatartó hatása.

Végül meg kell említeni az amerikai Isaac Ehrlichet, aki empirikus vizsgálatok alapján ugyanerre a következtetésre jutott.[30] Ehrlich az 1933 és 1969 közötti egyesült államokbeli emberölési és kivégzési statisztikákat a regressziós analízis nevű statisztikai módszer segítségével megvizsgálva a kivégzések számának folyamatos csökkenéséből és a gyilkosságok számának folyamatos emelkedéséből azt a következtetést vonta le, hogy minden egyes elmaradt kivégzés héttel vagy nyolccal növeli évenként az emberölések számát, és fordítva: minden egyes addicionális végrehajtott halálbüntetés hét vagy nyolc potenciális gyilkost rettent el évente szörnyű bűncselekménye elkövetésétől. Persze ezen két szám mozgása közötti hatás degresszív: míg néhány plusz kivégzés kivégzésenként tényleg hét vagy nyolc személyt rettenthet el, addig több száz plusz kivégzés esetén az addicionálisan elrettentettek száma már csupán egy vagy kettő lehet. Ehrlich vizsgálata eredményének helytállóságát az abolicionisták természetesen megkérdőjelezik, és ennek kapcsán egy akadémiai bizottsági jelentésre hivatkoznak. Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája ugyanis 1975-ben egy bizottságot hozott létre, amelynek 1978-ban elkészült jelentése megállapította, hogy Ehrlich vizsgálata “nem tartalmaz használható bizonyítékokat”. Ez a jelentés persze nem tagadja a halálbüntetés elrettentő hatásának létét, csupán azt mondja, hogy önmagában az emberölési és a kivégzési statisztikák alakulásából a halálbüntetés elrettentő hatásának fennálltára vagy annak hiányára nem lehet következtetni, hanem arról csak egyéb okok és körülmények tüzetes vizsgálata alapján nyerhetünk információkat.

 

 

 

A halálbüntetés mint antihumánus büntetés

 

 

         Az abolicionisták szerint a halálbüntetés embertelen büntetési nem, mert sérti az élethez és emberi méltósághoz való jogot azáltal, hogy ezen jogok gyakorlását és élvezetét nemcsak korlátozza, hanem véglegesen és visszavonhatatlanul lehetetlenné teszi. Magyarországon ezeket az érveket a halálbüntetés alkotmányellenességéről szóló 23/1990 (X.31.) AB határozatra hivatkozva hozzák fel. Ez az ABH mondta ki ugyanis, hogy “Magyarországon az élethez és az emberi méltósághoz való jog … minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. … A magyar államnak elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze. … Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Btk.-nak … a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.”

A halálbüntetés pártolói ugyanakkor Schmidt Péter különvéleményére hivatkoznak, aki szerint az Alkotmány csak “az élettől való önkényes megfosztást tiltja”, azonban az élettől való megfosztás nem tekinthető fogalmilag önkényesnek.[31] Ahogy magának az alkotmánybírósági határozatnak a IV. része is kimondja: “E tilalom … nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes megfosztás lehetőségét.” Ezért Schmidt Péter szerint “az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.” Hozzá kell persze tenni, hogy Schmidt Péter is a halálbüntetés eltörlése pártján állt, különvéleménye pusztán azt jelzi, hogy szerinte (és egyébként Györgyi Kálmán akkori legfőbb ügyész szerint is) e döntés meghozatala nem alkotmánybírósági, hanem országgyűlési útra tartozik. Mindenesetre az abolicionisták ezen alkotmánybírósági határozat alapján a halálbüntetés önkényes és embertelen voltát hirdetik, melynek alkalmazása az ember ember mivoltát kérdőjelezi meg.

         Ezzel szemben a halálbüntetés hívei előszeretettel hivatkoznak ugyanezen ABH Sólyom László által jegyzett párhuzamos véleményének azon kitételére, mely szerint “az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban az estben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s ítélete … elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre.” Tehát Sólyom László szerint a halálbüntetés nem öröktől fogva embertelen és az élethez való jog nem mindig és mindenhol veleszületett emberi jog, hanem csak azáltal válik azzá, hogy az állam ezt elismeri és védelemben részesíti. Magyarországon a XX. század végén ezt tette a jogalkotó, és az Alkotmánybíróság csak ezen “szubjektív és történelmileg kötött” jogalkotói döntés alapján, annak érvényre jutatása végett nyilváníthatta a halálbüntetést alkotmányellenessé.[32]

         További problémás terület az önvédelemhez való jog kérdése. A halálbüntetés-pártiak szerint ugyanis ha elismerjük az egyénnek az önvédelemhez való jogát, vagyis azt, hogy az életét fenyegető támadást a támadó megölésével is elháríthassa, akkor el kell ismernünk a társadalom kollektív önvédelemhez való jogát is. Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell, hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem a tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásaival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt is megtenni.

Nemzetközi példák sorát lehetne felsorolni, amikor egy állam háború útján próbálta megvédeni emberek életét, miközben a háború során emberek ezreit ölték meg. Ez történt az 1991-es Öböl-háború során, ez történt Boszniában, Koszovóban és történik ma is több helyen a világon, az emberi jogi szervezetek teljes egyetértésével, sőt támogatásával. Miközben tehát a nagyhatalmak a diktatúrák katonáit (akik pedig csak parancsot teljesítenek, mivel ellenkező esetben őket magukat is kivégeznék parancsmegtagadásért) nyugodt szívvel megsemmisítik azért, hogy felszabadítsanak egy elnyomott népet, egy megszállt országot vagy véget vessenek egy másik öldöklő háborúnak, addig egy-egy konkrétan nevesített emberrel (méghozzá nem is ártatlannal, hanem gyilkossal) szemben ezt már nem hajlandók megtenni. Tehát a gyilkosok esetében emberi jogokra hivatkoznak, amiért nem hajlandók ölni, háború esetén viszont ugyancsak az emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el.[33]

Botos Gábor javaslata szerint a terrorszervezetek, a maffiabűnözés, a többszörös visszaeső magányos gyilkosok és egyéb elvetemült bűnözők elleni harcot analógiával háborúnak kellene tekintenünk, és így vissza lehetne szorítani ezeket a bűnözési formákat. Ha megnézzük Szingapúr mintáját, akkor láthatjuk, hogy az ilyen bűnözéssel szembeni kemény és határozott fellépés, a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása gyakorlatilag felszámolta a maffiabűnözést.[34] A halálbüntetés-pártiak szerint tehát igenis szükség van a legkeményebb büntetésre is, éppen az ártatlan emberek védelme érdekében.[35] Hiszen az áldozatnak is vannak emberi jogai, de arról az abolicionisták valahogy mindig megfeledkeznek, ahogyan arról is, hogy az embereknek (így a gyilkosoknak vagy potenciális gyilkosoknak) nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, amelyek közül az első és legfontosabb más emberek jogai (és ezek közül is elsősorban az élethez való jog) tiszteletben tartása. Erre a kérdéskörre azonban itt most csak utalunk, részletesebb kifejtésére a későbbiekben kerül sor.

         Felmerül ugyanakkor az antihumánum problémája kapcsán a halálbüntetésnek más társadalmi problémákhoz való viszonya is. Manapság, amikor ipari méretekben folyik a tömegpusztító fegyverek előállítása, új és még újabb vegyi és biológiai fegyverekkel kísérleteznek a demokratikusnak nevezett államok, amikor a fejlődő világban százmilliók éheznek és minden héten gyermekek ezrei halnak éhen vagy pusztulnak bele olyan betegségekbe, amelyek kialakulása egyetlen védőoltással megelőzhető lenne, akkor egyesek azt tartják a legfőbb társadalmi problémának, hogy ki szabad-e végezni olyasvalakit, aki maga is gyilkolt. Ezek az emberek felszólalások és programatikus írások tucatjaiban hívják fel a figyelmet a halálbüntetés “problémájára”, idejük és energiájuk jó részét erre a kérdéskörre szentelik, míg az ennél sokkal lényegesebb és égetőbb gondokról valahogy nem vesznek tudomást. Ráadásul egyre több országban engedik meg az indokolás nélküli, alanyi jogú abortuszt, lehetővé téve a magzatok meggyilkolását arra hivatkozva, hogy a magzat még nem ember, és egyre több állam törvényhozása játszik el az eutanázia legalizálásának gondolatával is, ugyanakkor ezek az emberek “képmutató módon mégis védelmezik az emberi méltóságukat már régen eljátszott elvetemült bűnözők életét.”[36]

         A halálbüntetés ellenzői szerint minden végrehajtási mód kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés. Bármily gyors is egy kivégzés, az szükségszerűen valamekkora fádalommal, szenvedéssel jár. És ez nemcsak a fejlődő országok némelyikében ma is alkalmazott, a “fejlett” világ által barbárnak tekintett végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban (is) használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a méreginjekcióra is. Ha például az akasztást rosszul hajtják végre, hibásan számolja ki a hóhér az elítélt súlyából és magasságából a kötél hosszát, akkor a túl magasról való esés következtében leszakadhat a kivégzéskor az elítélt feje, illetve ellenkező esetben a túl rövid esés miatt a gerincvelő nem törik el, így hosszú percekig tartó fuldoklás okozza az elítélt halálát. A sortűz veszélye az, hogy távolról hajtják végre, így előfordulhat, hogy a golyók nem találják el a létfontosságú szerveket és így a kivégzendő személy lassú elvérzés következtében veszti életét. Ez történt például Eliseo J. Maresszel az egyesült államokbeli Utah-ban 1951-ben, amikor is a kivégzőosztag olyan pontatlanul célzott, hogy a négy éles lövedék[37] egyike sem találta el Mares szívét, így az egyszerűen elvérzett.

         A gázkamrával még több probléma van. Habár eredetileg azért kívánták bevezetni, hogy az elítélt halála fájdalommentes legyen,[38] ez a gyakorlati alkalmazás során sokszor nem sikerül. A kivégzendő személy általában percekig fuldoklik, mire meghal, miközben próbál kötelékeiből kiszabadulni. És volt rá példa, hogy ez sikerült is. 1953-ban a San Quentin fegyházban például Leandress Riley kiszabadította magát a székből, és megpróbált a kamrából kitörni. Ekkor természetesen leállították a kivégzést és újra lekötözték őt, de másodszor, sőt harmadszor is megtette ugyanezt. Végül negyedszerre a már teljes pánikban levő hatósági tanúk és börtönőrök szeme láttára lezajlott a kivégzés, de a jelenlevő hivatalos személyeket soha többé nem tudták rávenni arra, hogy gázkamrás kivégzésen vegyenek részt. Emellett ez a kivégzési mód a legveszélyesebb magukra a kivégzőkre és az egyéb jelenlevőkre. Előfordulhat ugyanis, hogy a gázkamra szigetelése nem megfelelő (eleve rosszul építették meg vagy a sokéves használaton kívüli állapot miatt tönkrement), így fennáll a veszély, hogy a cianidgáz kijut a kamrából és megmérgezi az ott levő személyeket is.

         A modern kivégzési módszerek közül azonban a legtöbb gond a villamosszékkel van. Gyakori, hogy mire az elítélt meghal, a teste szénné ég, arca felismerhetetlenné torzul, szemei kidüllednek vagy kifolynak, erei elpattannak. Az is többször előfordult, hogy az egyébként két percig tartó áramütést meg kellett ismételni, mert az elítélt az első adag után még élt. Elvileg a hirtelen áramütésnek a másodperc 1/240-ed része alatt meg kellene bénítania az agyat, mielőtt az elítélt még bármilyen fájdalmat is érezhetne, azonban már rögtön az első ilyen típusú kivégzést, amelyet 1890. augusztus 6-án hajtották végre egy bizonyos William Kemmleren, meg kellett ismételni, mert az első 2000 voltos áramütés után Kemmler még élt.[39] Hasonló eset történt 1946-ban Luisianában Willie Francis 17 éves fiatalkorúval, illetve 1983-ban Alabamában John Louis Evansszel. Francis az első kivégzés után (amelyet csak 1 évvel később ismételtek meg) azt mondta, hogy “tüzet éreztem a fejemben és a bal lábamban…”[40] Evans esetében pedig az első áramütéskor kiégett az egyik elektróda; a második áramütés során lángok csaptak ki a halántékából és a lábából; mivel pedig a szíve ezután is vert, harmadszor is rákapcsolták az áramot, amely amely most már végérvényesen végzett vele. 1990-ben Floridában végezték ki hasonló módon Jesse Joseph Taferót: akárhányszor rákapcsolta a hóhér az áramot, Tafero fejéből rögtön kék és narancssárga lángok csaptak ki. Mire Tafero meghalt, feje gyakorlatilag elhamvadt.

         Kevésbé drasztikus kivégzési mód a méreginjekció. Ha lehet egyáltalán “humánus” kivégzésről beszélni, akkor a méreginjekció nevezhető a leginkább annak. Azonban a halálos ítélet ilyetén módon történő végrehajtása sem történik mindig problémamentesen. A méregkoktél ugyanis háromféle szerből áll: egy altatóból, egy tüdő-, valamint egy szívbénítóból. Ha rossz az adagolás időzítése, vagy esetleg nem megfelelő helyre szúrják a tűt, akkor előfordulhat, hogy az altató nem fejti ki időben a hatását, vagy éppen ellenkezőleg: olyan kevés altató jut az elítélt szervezetébe, hogy rövid idő elteltével felébred, és ébren kell végigszenvednie a saját haláltusáját, vagyis többé-kevésbé tiszta a tudata, amikor szép lassan megfullad.

         A halálbüntetés azonban nemcsak a kivégzés metódusai miatt embertelen, hanem azért is, mert a halálos ítélet kihirdetése és annak végrehajtása között rengeteg idő telik el. Ez persze demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a Justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve lehetőséget kell adni az elítélt számára arra, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, illetve kegyelemért folyamodjon. Azonban a hosszú várakozási idő az elítélteket mind fizikailag, mind mentálisan kikezdi. Ezek az emberek az Egyesült Államokban például átlagosan 40 hónapot töltenek az ún. halálsoron,[41] elkülönítve a többi elítélttől, idejük nagy részében semmittevésre kényszerítve őket. Ez pedig egy idő után testi és szellemi leépülésükhöz vezet. Ehhez jön még az az érzés, hogy minden nap azt várják rettegve, mikor hirdetik ki a kegyelmi kérvényüket elutasító határozatot, illetve ha már ez is megtörtént, mikor hirdetik ki a kivégzés időpontját. A közép-amerikai országok egy részében például minden héten csütörtök délután hirdetik ki a következő hét keddjén végrehajtandó kivégzéseket; ezt a napot rettegve ülik végig a halálraítéltek, minden pillanatban azt lesve, hogy mikor csikordul meg a zár a cellaajtón és lép be az a személy, aki közli vele, hogy öt nap múlva kioltják az életét. A halálra ítélés utáni hónapokban, években egyébként is idejük nagy részében a kivégzésre gondolnak, elképzelik annak minden apró részletét, saját viselkedésüket, a körülményeket, míg végül már teljesen megszűnik a külvilág, és csak a saját haláluk gondolata marad. Ehhez a személyiségvesztéshez pedig hozzájárul az elkülönítés és az is, hogy még a börtönőrök sem tekintik embernek őket; egymás között csak “csomagnak” vagy H.I.-nek hívják az elítélteket és ténylegesen is ekként kezelik őket.

         Mindezek miatt az abolicionisták a halálbüntetés eltörlését javasolják, illetve ennek felváltását egyéb büntetési formákkal. Sokan az életfogytig tartó szabadságvesztést preferálják, ám erősen megkérdőjelezhető, hogy a soha ki nem szabadulás tudata mennyiben humánusabb, mint a halálbüntetés. Az abolicionizmus elindítója, Cesare Beccaria ugyanakkor az örökös kényszermunkával váltotta volna fel a halálbüntetést, pedig ezen szankció emberséges mivolta végképp megkérdőjelezhető. Beccaria ugyanis a következőket mondja: “…sem a fanatizmusnak, sem a hiúságnak nem jut hely többé a gúzsban, a bilincsek között, a járom alatt vagy a vasketrecben, ahol a szerencsétlen nem bevégzi, csak elkezdi szenvedéseit.”[42] Ehhez az állásponthoz a XX. században Albert Camus is felcsatlakozik: “eleget tudunk ahhoz, hogy kimondjuk, ez vagy az a bűnöző megérdemli a kényszermunkát. De ahhoz már nem tudunk eleget, hogy elrendeljük: meg kell fosztani őt a jövőjétől, közös megvalósulási esélyünktől.”[43] Továbbá: “A halálbüntetés helyébe a kényszermunka lépne, megrögzöttnek ítélt bűnözők esetén életfogytiglan, másoknál meghatározott időre szóló.”[44] Tehát míg a halálbüntetést mindketten elvetik annak embertelensége miatt, a kényszermunkát elfogadják, sőt Beccaria egyes bűncselekményekre még a száműzetést, Camus pedig az életfogytig tartó szabadságvesztést is megfelelő büntetésnek tartja. A száműzetés mai körülmények közti alkalmazhatatlansága az állampolgársághoz való jog és egyéb alkotmányos alapjogok léte miatt nyilvánvaló, ám az életfogytig tartó szabadságvesztés sem nevezhető feltétlenül humánusnak. Pálinkás József például azt mondja, hogy “az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus”. Sok elítélt maga is úgy gondolja, hogy nem szeretne egy életen át börtönben élni, a szabadulás minden reménye nélkül. Persze hogy ténylegesen hogyan döntenének, ha választhatnának az életfogytiglan és a halál között, azt mi itt és most, a XXI. század halálbüntetés nélküli Magyarországán valójában még csak nem is sejthetjük; a vita tehát ezen a síkon is pusztán csak elméleti lehet.

 

 

 

A halálbüntetés szükségessége avagy szükségtelensége

 

 

Az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak, következésképpen annak fenntartása szükségtelen. A halálbüntetés sem alkalmas arra, hogy az életellenes bűnözés terjedésének gátat vessen, tehát azt meg kell szüntetni, ahol pedig eltörölték, nem szabad visszaállítani. Az abolicionisták egyébként is gyakran hivatkoznak Beccariára, de ezen kérdés vonatkozásában különös előszeretettel idézik. Beccaria szerint ugyanis: “A bűnözésnek legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága[45] … Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye társul.”[46]

Kétségtelen: Beccaria ezzel a kitételével egy örök büntetőjogi alapigazságot fektetett le. Nyilvánvaló, hogy minél jobb a bűncselekmények felderítési aránya, minél több bűnözőt kapnak el, annál kisebb lesz annak a valószínűsége, hogy a majdnem biztos büntetés tudatában is valaki bűncselekmény elkövetésére vállalkozzon, vagyis a hatékony bűnüldözői munka mindenhol nagyobb gátja a bűnözés terjedésének. Azonban azt is látni kell, hogy nincs olyan ország, ahol minden elkövetőt elkapnának, és nincs olyan bűnüldözői apparátus, amely erre bárhol, bármikor képes lett volna vagy a jövőben képes lenne. A bűnözők mindig egy (vagy több) lépéssel a bűnüldözők előtt járnak, továbbá a rendőrség kapacitása egyébként is véges (sokkal több az elkövető, mint amennyi kilétének a felderítéséhez szükséges rendőr rendelkezésre áll), ezért a büntetés súlyával való fenyegetésnek mindig is szerepe lesz a potenciális bűnelkövetők visszatartásában.

Azonban túl azon, hogy Beccaria a halálnál is kegyetlenebb büntetéssel váltotta volna fel a halálbüntetést, két esetben maga is elismeri e szankció szükségességét. “Valamely állampolgár halálát csupán két okból lehet szükségesnek tekinteni. Az egyik az az eset, amikor az illetőnek még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak és olyan hatalommal bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek…”[47] Ilyen eset lehet például az, ha egy terroristavezér kiszabadítása érdekében társai gépeket térítenek el, túszokat szednek és végeznek ki azért, hogy vezetőjük szabadon bocsátását kikényszerítsék. A másik eset pedig, ahol még Beccaria szerint is szükséges a halálbüntetés kiszabása, az, ha az elkövető “halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására”.[48]

Persze a mai abolicionisták már ezen két kitétellel nem értenek egyet, és a halálbüntetés minden körülmények közötti szükségtelen mivoltát hangsúlyozzák, illetve a halálbüntetés teljes és visszavonhatatlan eltörléséért szállnak síkra. Természetesen abban egyetértenek, hogy valamilyen helyettesítő büntetés nélkülözhetetlen, akármennyire is nincs annak visszatartó ereje, de a tekintetben már megoszlanak a vélemények, hogy mi legyen ez a helyettesítő büntetés. Beccaria – mint láttuk – annak idején még az életfogytiglani kényszermunkát javasolta, ma ez persze már elképzelhetetlen lenne. Koestler már a több évtizedig tartó szabadságvesztést ajánlotta, ma pedig a határozott ideig tartó szabadságvesztés, illetőleg az életfogytiglani szabadságvesztés a két leginkább ajánlott alternatív büntetési nem.

Általános ugyanis az abolicionisták között az a vélemény, hogy a halálbüntetés sem rettent el több embert, mint az utóbbiak – persze ezt az állítást a halálbüntetés hívei vitatják. Szerintük ugyanis ha csak kevés embert is, de valamennyit bizonyosan képes visszatartani tervezgetett gaztettük elkövetésétől, és ha csak egyetlen ilyen ember is van, aki épp emiatt nem követ el gyilkosságot, és ha csak egyetlen ártatlan áldozat is van, aki más gyilkosok halála árán menekül meg a haláltól, már megérte. A kérdés úgy is felvethető, hogy ér-e annyit egyetlen ártatlan áldozat élete, mint több bűnözőé. Sokan úgy válaszolnak erre, hogy minden emberi élet egyenlő értékű és azonos védelemben kell, hogy részesüljön, tehát több ember élete (még ha ők gyilkosok is) többet ér, mint egyé. Mások viszont azt mondják, hogy az emberek – így azok élete is – nem azonos értékűek. A potenciális áldozatnak (az ártatlan, vétlen embernek) több joga van a létezésre, mint annak, aki már bebizonyította, hogy képes önös érdekből elpusztítani más embereket. Azt hiszem, az ebben a kérdésben való állásfoglalás alapjaiban eldönti azt, hogy ki melyik oldalra áll a halálbüntetés körüli vitában.

Visszatérve azonban a halálbüntetésről szóló elméleti fejtegetésekhez, azt kell megvizsgálnunk, hogy a szabadságvesztés tényleg rendelkezik-e ugyanolyan visszatartó erővel, mint a halálbüntetés (és ezért az valóban szükségtelen), avagy nem (és ezért a halálbüntetés mégiscsak szükséges). A halálbüntetés-pártiak abból indulnak ki, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit ki kell vonni a társadalomból, nem szabad nekik több esélyt adni, hogy veszélyeztessék a társadalom tisztességes tagjainak életét. Épp ezért a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést nem tartják megfelelőnek, hiszen így megvan az esély arra, hogy a börtönből kiszabaduló bűnöző újabb bűncselekményeket kövessen el. Például aki előre megfontolt szándékkal megmérgezett valakit vagy valakiket, az erre a bűncselekményre még nyolcvanéves korában is képes lesz. Ehhez ugyanis fizikai erő nem szükséges, a gonoszság pedig nem az életkortól függ. Az is lehetséges, hogy valaki csak azért várja a szabadulást és azért tanúsít a börtönben jó magaviseletet, hogy utána megtorolhassa a börtönbeli sérelmeit, akár a társadalmon (véletlenül kiválasztott áldozatok sérelmére), akár azon, aki őt börtönbe juttatta, vagy ha rajta már nem bír bosszút állni, például mert az azóta eltelt hosszú idő alatt meghalt, akkor a családtagjain, leszármazóin. Általános tapasztalat ugyanis, hogy a börtönben a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetőknek van a legjobb magaviseletük. Ez az abolicionisták szerint azért van, mert ők hosszú időt kénytelenek a büntetés-végrehajtási intézetben eltölteni, ezért létérdekük, hogy a körülményeket a maguk számára ne nehezítsék meg és alkalmazkodjanak a benti szabályokhoz, sőt sok abolicionista szerint ezek az életellenes bűnözők a börtönben ténylegesen ráébrednek tettük súlyára és következményeire, és jó magaviseletük annak a bizonyítéka, hogy megbánták tettüket. A halálbüntetés hívei ugyanakkor ezt a magatartást puszta alakoskodásnak tartják, amelynek egyetlen valódi célja van: a minél előbbi szabadulás, amely után az elítélt ugyanolyan veszélyt jelent a társadalomra, mint elfogása előtt.

A halálbüntetés-pártiak tehát a társadalmat meg akarják védeni a bűnözőtől, ezért teljes mértékben elvetik az olyan alternatív büntetési formákat, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a kiszabadult elítélt újabb bűncselekményeket kövessen el. Ám ugyanezen okból a tényleges életfogytiglant sem tarják jónak, ugyanis ha a legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan, akkor – a halálbüntetés általi fenyegetettség hiányában – a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincsen vesztenivalója, hiszen vele szemben súlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, ha például megöli a rabtársát vagy a börtönőrt. Akit tényleges életfogytiglanra ítéltek, és kiszabadulására nincs remény, az kezelhetetlenné válik: bármit is tesz, az nem súlyosbíthatja a büntetését, hiszen csak egy élete van, amelyet így is, úgy is a börtönben kell végigszenvednie. Ez pedig egyenesen elvezethet ahhoz, hogy az elítélt a legkegyetlenebb módokon is megpróbál megszökni, akár a börtönőrök megölésének árán is, hisz az addiginál súlyosabb büntetést akkor sem kaphat. Székely János erre az eshetőségre egy szemléletes példát idéz a Népszabadság 1987. augusztus 18-i számából.[49] A lap a második oldalon az Elba szigeti börtönlázadásról közöl egy cikket, melyet ugyan a hatóságok sikeresen levertek, ám a lázadás vezetőjével, Mario Tutival nem tudtak mit csinálni. Tutit ugyanis addig már háromszor ítélték életfogytig tartó fegyházbüntetésre, és ő nyíltan közölte a hatóságokkal, hogy nem aggódott a lázadás miatt; úgy volt vele, hogy ha nem sikerül, akkor legfeljebb negyedszer is életfogytiglanra ítélik. A halálbüntetés-pártiak szerint tehát mindenképpen szükséges egy addicionális büntetés; ha először csak az életfogytiglant alkalmaznánk is, de a visszaesést, a börtönben elkövetett hasonló bűncselekményeket is tudnunk kell valamivel fenyegetni, hogy akkor is legyen valami, amit a bűnöző elveszíthet, ha a puszta életén kívül már semmi mással nem rendelkezik.

Ez utóbbi tétellel azonban (mármint hogy az életfogytiglanra ítélt bűnözőnek csak a puszta élete maradt és azon kívül nincs mit veszítenie) az abolicionisták nem értenek egyet. Szerintük az ilyen elítéltet nemcsak az élete elvételével lehet fenyegetni, hanem olyan dolgokkal is, amelyek a börtönbeli kényelmére, lehetőségeire vonatkoznak. Így például az elítéltnek nem mindegy, hogy írhat-e és fogadhat-e levelet, beszélhet-e időnként a családtagjaival, fogadhat-e látogatókat, sportolhat vagy művelődhet-e, ezen lehetőségek megvonása által tehát a börtönön belül is lehet büntetni – anélkül, hogy az elítéltet életének elvételével fenyegetnénk. Pálinkás György ennek cáfolatára élő példaként hozza fel Richter Richárd esetét,[50] aki három börtönőrt és egy rabtársát ölte meg szökési kísérlete során, neki tehát a börtönbeli jutalmak megvonása nem volt eléggé fenyegető. És ez nem csak Richterre igaz: a szabad élet reményének csábítása sokkal nagyobb, mint amit holmi beszélőmegvonással való fenyegetéssel ellensúlyozni lehetne.

Ezenkívül azért sem elegendő még a tényleges életfogytiglan sem, mert az sem zárja ki véglegesen a lehetőségét annak, hogy a bűnöző újra ártson a társadalom valamely tagjának. A börtönből való szökés során elkövetett és addicionálisan nem büntethető bűncselekményekről már volt szó, ám ezeknél is fontosabbak azok az esetleges bűncselekmények, amelyeket az elítélt a börtönből való szökése eredményeként követ el. Nem kell, hogy a fogoly a szökése érdekében öljön; az is éppolyan veszélyes, ha titokban, senkinek sem ártva szökik meg, hiszen miután kiszabadult, ugyanolyan veszélyes a társadalomra, mint elfogása előtt volt. És miután nincs olyan börtön, ahonnan a szökés lehetetlen volna, illetve bármikor történhet olyan előre nem látható, váratlan esemény (például tűzvész, földrengés, fogolyzendülés), amelyet az elítélt kihasználhat a szökésre, ezért a halálbüntetés-pártiak szerint csak e büntetés képes a társadalmat minden körülmények között megvédeni attól, hogy egy gyilkos újra gyilkolhasson. Ráadásul az így kikerült vagy megszökött személy (miután körözik) munkát nem vállalhat, de pénzre van szüksége – tehát rabolni fog. Ha pedig elfogása esetén nagyobb rosszra akkor sem számíthat, mint amilyenben szökése előtt volt, bármit is csinál, akkor valószínűleg tényleg meg fog tenni mindent, csak hogy ne kerüljön vissza a börtönbe, például megöli azt, akit kirabol, hogy ne maradjon szemtanú.[51]

Végül pedig e kérdéskör lezárásaként meg kell említeni a szabadságvesztés általános visszatartó hatásának csökkenését.[52] A szabadságvesztés ugyanis csak addig rendelkezik elégséges elrettentő erővel (és ezért a halálbüntetés csak addig lehet szükségtelen) ameddig a “kinti” és a “benti” élet minősége között számottevő különbség van. Amíg a börtönbe kerülés nagy mértékű életszínvonal-csökkenéssel jár, addig ez jelentős fékezőerőt jelent a potenciális bűnelkövetők számára. Mihelyst azonban ez a differencia csökkenni kezd (és manapság ennek lehetünk tanúi a büntetés-végrehajtási intézetek korszerűsítésével), úgy válik ez a visszatartó erő egyre kisebbé. Sőt szélsőséges esetben az előjel pozitívvá válhat: egyes hajléktalanok, csavargók számára a pályaudvaroknál, metróaluljáróknál és a mindennapos koldulásnál vonzóbb lehet a fűtött börtöncella, a napi háromszori étkezés, a tisztálkodási, művelődési és sportolási lehetőség stb. Ezekben az esetekben tehát semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a szabadságvesztéssel való fenyegetés elégséges és a halálbüntetés kilátásba helyezése szükségtelen. Az ilyen személyek számára a szabadság nem érték, nem tudnak mit kezdeni vele, a szabadsággal járó lehetőséget nem tudják ténylegesen tartalommal megtölteni, annak elvesztése tehát számukra nem olyan félelmetes lehetőség, mint ha az életükről lenne szó.

 

 

 

A Justizmord

 

 

         Az abolicionisták legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt “leült” éveket meg nem történtté tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek segítségével – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adott bűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak. Pap András László például a szakértői tévedések bírói ítéletet befolyásoló szerepét emeli ki. Állítása alátámasztására a texasi James Grigson példáját hozza fel, aki a bírósági megkeresések nyolcvan százalékában a terhelt gyógyíthatatlan társadalomra való veszélyességét állapította meg, és ezen szakvéleményei több száz esetben tették lehetővé a bíróság számára, hogy az adott ügyben halálbüntetést szabjon ki, jóllehet az Amerikai Pszichiátriai Szövetség ezeknek a szakvéleményeknek a kétharmadát megalapozatlannak, magát Grigsont pedig igazságügyi orvosszakértői munkára alkalmatlannak találta.[53] Ennek ellenére a texasi ügyészség még ma is őt kéri fel hasonló ügyekben a vádlottak személyiségére vonatkozó szakvélemények elkészítésére.

         De nemcsak a szakértő az, akinek hibája hozzájárulhat egy elmebeteg vagy egy teljesen ártatlan személy halálba küldéséhez; az eljárásnak számos olyan pontja van, ahol lehetőség van a tévedésre (esetleg a tudatos manipulációra), és ezek szintén kihatással lehetnek a bírói ítéletre. Az Egyesült Államokban például az 1973 és 1995 között meghozott 2370 halálos ítélet hetven százalékát változtatta meg a fellebbviteli bíróság, mégpedig az esetek nagy részében azért, mert az alsóbbfokú bíróság valamilyen súlyos eljárási hibát követett el.[54] Ezek az eljárási szabálytalanságok az esküdtszék elfogult bírói felvilágosításától kezdve egészen az enyhítő körülményekre vonatkozó bizonyítékok ügyészség általi megvizsgálásáig terjedtek. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a védő totális alkalmatlansága (például rendszeresen végigalussza a tárgyalásokat) vagy az esküdtszék tagjainak a vádlott iránti elfogultsága egyenesen az oka annak, hogy a terhelttel szemben halálos ítélet kiszabására kerül sor. Ez utóbbi az USA-ban annyira feltűnő, hogy különösebben nem kell magyarázni: sokkal több feketét küldenek villamosszékbe vagy gázkamrába, ha az esküdtszék többségében fehérekből, mint ha feketékből áll. Sőt: sokszor a bűnössé nyilvánítás is attól függ, hogy milyen színű a vádlott, illetve milyen színű az esküdtek többsége, ahogy ezt O. J. Simpson pere is bizonyította.

         Az abolicionisták meg vannak győződve arról, hogy a kiderült eseteken kívül még számos Justizmordra került sor, amelyeknek csak egy kis részére fog a jövő fényt deríteni. Sok Justizmord azért nem derült ki (és a legtöbbjük azért nem fog sohasem kiderülni), mert egy, már kivégzéssel lezárt ügyet felesleges elővenni; az ítélet következményeit megváltoztatni, a halottat poraiból feltámasztani már úgysem lehet, tehát a jóvátétel kizárt; a hatóságoknak pedig nem érdekük, hogy esetleges tévedéseiket hangoztassák, elkövetett hibáikat nagydobra verjék. Régebben is a tévedés jórészt csak akkor derült ki, ha utólag más ügyből kifolyólag elkapták a tettest, ő pedig egyebek mellett azt a bűncselekményt is bevallotta és olyan körülményeket nevezett meg a vallomásában, amelyekről csak a tettes tudhatott, egyébként a kivégzéssel befejezett ügyeket többé nem vizsgálták. (Nyilvánvaló, hogy ha a hatóságok egyszer elítéltek valakit és ki is végezték őt, nem törekednek arra, hogy kiderítsék, tévedtek.) Ez a helyzet pedig ma sem sokban változott: a régi vitás ügyeket csak akkor veszik elő, ha igen nyomós érvek merülnek fel, és ekkor is általában csak az elhunyt hozzátartozóinak határozott követelésére. Ezért – bár a mai DNS-vizsgálatokkal az egykori vitás vagy kétes ügyek nagy része tisztázható lenne – valószínű, hogy a múltbeli Justizmordok nagy részére soha nem fog fény derülni.

         Az abolicionisták szerint tehát bírói tévedés volt, van és lesz, a Justizmordot pedig csak úgy lehet teljes bizonyossággal eltörölni, ha a halálbüntetést megszüntetjük. A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bírói ítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére stb.

A halálbüntetés hívei továbbá azt mondják, hogy a tévedéseket nem azáltal kell kiküszöbölni, hogy kétséges esetekben életfogytig vagy határozott ideig tartó szabadságvesztést szabunk ki, hanem ilyen esetekben magát a bűnössé nyilvánítást kell mellőzni. Azaz bármilyen büntetést (akár még pénzbüntetést is!) csak akkor szabad kiszabni, ha a bíróság teljesen biztos abban, hogy a terhelt bűnös, ellenkező esetben pedig (vagyis ha a legkisebb kétség is felmerül a vádlott bűnösségét illetően) a terheltet fel kell menteni, akár van halálbüntetés, akár nincs. Földvári József szavaival: “Határozott meggyőződésem, hogy ilyen esetekben nem a halálbüntetés kiszabásától kell tartózkodni, hanem egyáltalán a bűnössé nyilvánítástól. … elmarasztaló ítélet hozatalára – tehát bármilyen büntetés kiszabására – csak abban az esetben kerülhet sor, ha semmi kétely sem áll fenn abban a tekintetben, hogy a vád tárgyát képező bűncselekményt a vádlott követte el.”[55] Hasonló véleményen van Alexander Deak is: tévedés lehetősége esetén szerinte sem kellene halálbüntetést kiszabni, ám a halálbüntetés alkalmazásának a lehetőségét azért minden esetben (még a legegyértelműbbekben is) nem kellene teljesen kizárni sem. Ha mindig csak a tévedésekre koncentrálnánk, akkor semmit sem lenne szabad csinálnunk, meg kellene szüntetnünk az egész igazságszolgáltatást, nehogy tévedjünk. Ez persze nagyon sarkos vélemény, amely így semmiképpen sem helytálló, nyilvánvaló ugyanis, hogy ha elő is fordulnak tévedések az ítélkezés során, azok jellege halálbüntetés esetén minőségileg más, mint egyéb büntetések esetében.

         Olyanok is vannak a szakirodalomban, akik a Justizmord lehetőségét is tagadják. A magyarok közül például Pálinkás György azzal érvel, hogy a bizonyítási szabályok lehetetlenné teszik  ennek előfordulását, mint ahogy Magyarországon ténylegesen nem volt még példa ilyenre – legalábbis köztörvényes bűncselekmények esetében.[56] Valójában azonban nem vehetjük ezt bizonyosra, hiszen a hatóságoknak Magyarországon sem érdeke, hogy régi lezárt ügyeket megbolygassanak csak azért, hogy kiderítsék saját hibáikat és rehabilitáljanak egy halottat. Mások pedig (elsősorban amerikaiak) azzal érvelnek, hogy ha a múltban elő is fordulhattak ilyen esetek, ezek ma már az eljárási garanciák és a modern, kétséget kizáróan helyes eredményre vezető bizonyítási módszerek miatt nem történhetnének meg. Az abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Az Egyesült Államokban ugyanis sokszor hiányos bizonyítékok alapján is elítélik egy-egy közfelháborodást kiváltó eset gyanúsítottját, mert egyrészt a bírák behódolnak a közvélemény nyomásának, másrészt ilyenkor a nyomozó hatóságok is gyors eredményt szeretnének prezentálni. Ez utóbbiak ugyanis szeretnék bebizonyítani, hogy értik a dolgukat, ezáltal pedig szeretnék elejét venni a közvélemény haragjának, ami a nyomozás esetleges hosszabb sikertelensége nyomán óhatatlanul kialakulna. Ennélfogva sokszor az első gyanúsítottként szóba jöhető személyt letartóztatják, gyorsan bíróság elé állítják, még akkor is, ha a bizonyítékok nem egyértelműek. Ha pedig az illető fekete, a bíróság és az esküdtszék pedig fehér, akkor még a mai (tegyük hozzá: nem tökéletes) eljárási garanciák mellett is előfordulhat, hogy ártatlan embert ítélnek halálra. Tehát minden perbeli biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való tartózkodás.

 

 

 

 

 

 

 

 

A büntetés célja

 

 

         Az előbbi fejezetekben kifejtettek is fontos vitaalapot szolgáltatnak a halálbüntetés kérdésköréhez, azonban a legközelebb talán akkor jutunk az igazsághoz, ha a büntetési célok fényében is megvizsgáljuk ezt a problémát. Magyarországon a büntetés céljáról a Büntető Törvénykönyv 37. §-a rendelkezik, mégpedig a következőképpen: “A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” Vagyis a büntetésnek van egy végső célja, a társadalom védelme, és ezen cél elérése érdekében alkalmazott két közvetlen (vagy rész-) cél, azaz egyrészt annak megelőzése, hogy maga az elkövető újból büntetőjog-ellenes cselekményt kövessen el (speciélis prevenció), másrészt hogy bárki más a jövőben büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson (generális prevenció). Ezenkívül a büntetőjogi irodalomban időről időre felbukkan két másik cél is: a megtorlás (represszió), illetve ezzel összefüggésben a bűncselekménnyel megsértett jogrend helyreállítása, az igazságosság elveinek a bűncselekmény elkövetőivel szembeni érvényesítése.

         A halálbüntetés hívei egy részének felfogása szerint a büntetés célja az igazságos megtorlás, vagyis az arisztotelészi ún. “osztó-igazság”, a “szemet szemért, fogat fogért”-elv érvényesítése. Ennek értelmében a halálbüntetés alkalmazására azért van szükség, mert ez az egyetlen büntetés, amely arányos az elkövetett tettel, éppen ezért csak ez a szankciófajta képes a társadalom igazságérzetét kielégíteni. Az abolicionisták viszont tagadják azt, hogy egy ember (még ha ez az ember gyilkos is) életét csak azért kellene elvenni, mert az megnyugtatná az emberek többségének igazságérzetét (ez alapján például az adófizetési kötelezettséget is teljes egészében megszüntethetnénk, hiszen a társadalom tagjainak nagy része feltehetőleg egyetértene ezzel). A halálbüntetés ellenzői szerint kizárólag a Btk.-ban szabályozott büntetési célokból szabad kiindulni, és az elkövetett emberölések tetteseit csakis ezek fényében szabadna büntetni.

         A fő cél tehát egyértelműen a társadalom védelme, ami két részcél megvalósításával érhető el. Az egyik részcél a speciális, a másik pedig a generális prevenció. A speciális prevenciós cél elméletileg három módon realizálható: egyrészt az elkövető megjavításával, amelynek végső célja a sikeres erkölcsi átnevelés után a bűntettes visszavezetése a társadalomba (reszocializációja), vagyis hogy az elkövető benső, lelki meggyőződéséből megbánja tettét, elítélje korábbi önmagát, törvénytisztelő állampolgárrá és a társadalom hasznos tagjává váljék. Másrészt realizálható ezen cél úgy is, hogy az elkövető bensőleg ugyan nem bánja meg bűneit, és nem tartja erkölcsileg rossznak azt, hogy büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson, ám a büntetéstől, az állami szankciótól való félelme miatt a jövőben mégsem tesz ilyet. Ezt nevezzük elrettentésnek vagy jogi nevelésnek, amely által a társadalom védelme akkor is megvalósítható, ha a bűnözői hajlam az elkövetőben megmaradt ugyan, de a büntetőjog gátként a büntetéstől való félelmet építi be az erkölcsi meggyőződés helyére. Ez persze kevésbé ideális, mint az előző megoldás, de a társadalomvédelmi céllal még mindig összhangban van. A harmadik módszer pedig a bűnöző ártalmatlanná tétele, amely végső esetben – ha az előző két módszer nem bizonyul hatékonynak – még mindig megfelelő a végső cél (a társadalom védelme) elérése érdekében, ám drasztikussága miatt csak kivételesen alkalmazható.

         Az egyértelmű, hogy a megjavítás, az elkövető visszavezetése a társadalomba halálbüntetés esetén fogalmilag kizárt. Ez a helyzet a jogi neveléssel is, hiszen az élet elvétele után az elrettentő hatás (legalábbis a kivégzett személy vonatkozásában) szóba sem jöhet; egy halottat már nincs mitől elrettenteni. Az abolicionisták egyik (kisebbik) része bízik ezen módszerek hatékonyságában még a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetők esetében is, ezért ők a halálbüntetést azért sem tartják jónak, mert így a reszocializációs cél nem valósulhat meg. A halálbüntetés-pártiak viszont azt mondják, hogy a gyilkosokat egyáltalán nem is szabad visszavezetni a társadalomba; egy másik személy életét kioltó ember esetén a javító hatás erősen kétséges, ezért éppen a társadalom védelme érdekében nem szabad kockáztatnunk azzal, hogy gyilkosokat próbáljunk meg “jó útra téríteni”.[57] Vagyis szerintük nem szabadna kockára tenni ártatlan, tisztességes emberek életét olyan gyilkosok érdekében, akik már bizonyították, hogy nem méltóak a társadalom bizalmára.

Emiatt a halálbüntetés hívei a harmadik módszert, az elkövető ártalmatlanná tételét tartják csak elfogadhatónak, mégpedig annak is a szélsőségesebb, a bűntettes fizikai megsemmisítésével járó változatát. A halálbüntetés ellenzőinek nagyobb része a gyilkosok vonatkozásában ugyancsak az ártalmatlanná tételt javasolja, azonban annak csak az enyhébb fajtáját, vagyis az elkövetőnek a társadalom tisztességes tagjaitól való elkülönítését tartja alkalmazhatónak. A fő ellentét tehát a speciális prevenciós célt illetően itt húzódik a két tábor között: míg az abolicionisták szerint a tettes általi újabb bűncselekmény elkövetésének megelőzéséhez mint a büntetés céljának megvalósításához elegendő az életfogytig tartó szabadságvesztés is, addig a halálbüntetés-pártiak egyrészt az idő előtti szabadulás (nem tényleges életfogytiglan, köztársasági elnöki kegyelem), másrészt a szökés soha ki nem zárható lehetőségének veszélyére figyelmeztetnek. Ezekben az esetekben ugyanis az elítélt egyszer kiszabadul vagy kiszabadulhat, így az ártalmatlanná tétel nem tökéletesen megoldott. Azokat az abolicionista nézeteket pedig, amelyek szerint egy gyilkos is megjavítható és ezáltal a társadalomba visszavezethető, a halálbüntetés hívei teljesen elvetik.[58] Hajnal László Gábor szerint például a gyakorlati példák többsége azt bizonyítja, hogy “az elkövető javíthatósága úgy a 15. év környékétől puszta ábránd, noha előfordulnak kivételek”.[59] Kérdés, hogy amiatt a néhány kivétel miatt szabad-e a gyilkosok reszocializációjával a társadalmat ilyen veszélynek kitennünk. A halálbüntetés-pártiak szerint természetesen nem, hiszen a speciális prevenció csak akkor valósulhat meg teljes bizonyossággal, ha az elkövetőt végérvényesen és visszavonhatatlanul kiiktatjuk, minden más esetben megmarad a bűnismétlés veszélye.[60]

A büntetésnek a társadalom védelmét szolgáló másik közvetlen célja (a speciális prevenció mellett) a generális prevenció, vagyis annak megelőzése, hogy a társadalom más, még nem bűnöző tagjai a jövőben bűncselekmény(eke)t kövessenek el. Ezt el lehet érni a büntetés kilátásba helyezésével (a büntetéssel való fenyegetéssel), a büntetésnek a más bűnözők által elkövetett bűncselekményekre való kiszabásával és legfőképpen az így kiszabott büntetés tényleges végrehajtásával, azonban mindezen metódusok alkalmazása ugyanazon büntetéskiszabási eszközön nyugszik: mégpedig az elrettentésen. Már a speciális prevenciónál bemutatott “jogi nevelés” módszerénél is jelen van az elrettentés szerepe, különös hangsúlyt azonban a generális prevenciónál kap. Itt ugyanis már nem egyetlen személynek (a tényleges bűnelkövetőnek), hanem a társadalom valamennyi tagjának (azaz potenciális bűnelkövetők sokaságának) a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartása válik céllá, tehát a büntetés céljának érvényesülése egy egészen más dimenzióban jelenik meg, ezáltal pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb fontosságot kap. Viszont ebben az esetben az egyén (a bűncselekmény elkövetője) megbüntetése puszta eszközzé válik: arra csak azért van szükség (legalábbis a generális prevenció céljából), hogy a többi ember okuljon belőle. Az abolicionisták éppen ezért tagadják a halálbüntetésnek generális prevenciós célból történő alkalmazását, hiszen ebből a logikából az következik, hogy az elkövetőnek csak azért kell meghalnia, hogy mások elrettenjenek olyan bűncselekmények elkövetésétől, amelyeknek esetleg még a gondolatával sem foglalkoztak. Ráadásul szerintük a halálbüntetés nem alkalmas az elrettentésre.[61] A halálbüntetés pártolói viszont egyrészt nem a generális prevenciót teszik a büntetési célok középpontjába, hanem ehelyett a bűnelkövető végleges fizikai kiiktatásával járó speciális prevenció, illetve az igazságos megtorlás gondolatát hangoztatják. Másrészt azt mondják, hogy ha a halálbüntetésnek a társadalom tagjai vonatkozásában tényleg nem lenne elrettentő-visszatartó hatása, akkor ilyen hatása nyilvánvalóan egyetlen más szankciófajtának sem lenne, akkor pedig a generális prevenciót a maga egészében törölhetnénk a büntetési célok közül.

         E kérdéskör kapcsán szintén érdemes kitérnünk Beccariára, aki a büntetés alapvető céljának azt tartja, hogy az igazságos legyen.[62] Emellett fontos büntetési célnak tartja a társadalom védelmét és a generális prevenciót is, ám ezeket – a mai magyar szabályozással ellentétben – nem a végső cél és a közvetlen cél viszonyában szemléli, hanem azokat egymásnak mellérendelt, egymással egyenrangú célokként fogja fel. Ha pedig ezen büntetési célok összhangban vannak az igazságosság elveivel, akkor még a halálbüntetés alkalmazását is indokolhatják. (Ez nála akkor következik be, ha még az életfogytiglani kényszermunka sem elegendő ahhoz, hogy az embereket a bűnözéstől visszatartsa.) “Valamely állampolgár halálát csupán két okból lehet szükségesnek tekinteni. Az egyik az az eset, amikor az illetőnek még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak és olyan hatalommal bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek…”[63] Itt mondja ki Beccaria, hogy ha az a társadalom védelme érdekében szükséges, akkor a halálbüntetés is alkalmazható. A halálbüntetés generális prevenciós célból történő igénybevételének lehetőségét pedig ekképp fogalmazza meg: “…semmi szükségét nem látom annak, hogy meg kelljen ölni egy állampolgárt, kivéve, ha halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására: ez a másik olyan ok, amely miatt helyesnek és szükségesnek lehet tekinteni a halálbüntetést.”[64]

         Végül a büntetési célok kérdéskörével kapcsolatos fejezetet Földvári József gondolataival célszerű zárni, aki szerint “a halálbüntetés eltörlésének vagy fenntartásának kérdése: politikai kérdés”.[65] A büntetési célokkal mind a halálbüntetés fenntartását, mind annak megszüntetését meg lehet indokolni. (“Könnyen elő lehet venni olyan büntetési célokat, amelyek a halálbüntetés felesleges voltát bizonyítják, de éppen így hivatkozhatunk olyan célkitűzésekre is, amelyek megalapozhatják a halálbüntetés meghatározását.”[66]) Ezért a halálbüntetés létének vagy hiányának szükségességét nem lehet pusztán a büntetés céljainak megvizsgálásával eldönteni, ahhoz egyéb (politikai, szociológiai, kriminológiai, statisztikai) érvek figyelembevétele is szükséges.

 

 

 

 

 

 

Gazdaságossági szempontok

 

 

Rögtön a fejezet elején le kell szögeznünk, hogy egy ember élete nem pénzkérdés. Életről vagy halálról dönteni pusztán gazdasági indokok alapján nem szabad, akár a halálbüntetésnek az életfogytig tartó szabadságvesztésnél olcsóbb, akár annál drágább mivolta igazolható ezáltal. Még ha azoknak is van igazuk, akik szerint egy gyilkos kivégzése olcsóbb, mint a haláláig történő tartása, őrzése, etetése stb., ez akkor sem lehet érv a halálbüntetés mellett. Ahogy a betegeket, rokkantakat, öregeket sem pusztítják el csak azért, mert életben tartásuk többe kerül a társadalomnak, mint ha meghalnának, úgy a bűnözők halállal való büntetésének megengedéséről vagy ennek tilalmáról szóló döntést sem hozhatjuk meg pusztán gazdaságossági megfontolások alapján. Azonban a halálbüntetés financiális szempontjaival kapcsolatos érvek és ellenérvek olyan gyakran felmerülnek a büntetőjogi irodalomban, hogy ha valóban minden oldalról meg kívánjuk vizsgálni a halálbüntetés problémáját, akkor jelen tanulmányunkban sem kerülhetjük meg ezt a kérdéskört.

         A pénzügyi kérdésekkel kapcsolatban – mint ahogy a többi problémakörnél is – kétfajta érvelés alakult ki. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból is. Az egyik az, hogy ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután több költség már nem merül fel az állam számára, míg ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék őt.

A másik szempont ezzel szemben a gazdasági jogelméleti megközelítésből indul ki. A gazdasági jogelmélet büntetőjogra vonatkozó alaptétele az, hogy egy bűncselekménnyel a társadalom összvagyonában okozott értékcsökkenés, azaz a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett költség nem merül ki a bűncselekményért kiszabott büntetés végrehajtásával kapcsolatos kiadásokban, hanem költségként kell figyelembe venni mindazt a vagyoni és nemvagyoni kárt, hátrányt, negatívumot, illetve mindazt az elmaradt vagyoni és nemvagyoni előnyt, hasznot, pozitívumot is, amelyet a tettes a bűncselekmény elkövetésével okozott. Ha tehát a bűncselekmények megvalósulása a társadalomra (és persze elsősorban az áldozatra) nézve vagyoni és nemvagyoni hátrányokkal jár, akkor az össztársadalmi költségvonzatot nemcsak azáltal csökkenthetjük, hogy a kivégzés vagy életfogytiglani szabadságvesztés dilemmájában az olcsóbb végrehajtási módozat mellett döntünk (legyen az a kettő közül bármelyik is), hanem azáltal is (és legfőképpen azáltal) redukálhatjuk az össztársadalmi szintű hátrányokat, hogy a lehető legtöbb bűncselekmény elkövetését megelőzzük. Egyszerűbben fogalmazva: minél kevesebb bűncselekményt követnek el, annál kevesebb lesz az a hátrány, amely a társadalmat a bűnözéssel összefüggésben éri.

A cél tehát az, hogy a potenciális bűnözőket elriasszuk tettük elkövetésétől. Miután pedig a bűnözők is racionális lények, akik mérlegeli tettük várható hasznát, illetve a lehetséges negatív következményeket, ezért az elrettentésnek (és ezáltal a bűnözői aktivitás csökkentésének) a legjobb módszere az, ha ezeket a negatív következményeket a bűnöző számára minél hátrányosabbá tesszük. A jog gazdasági elmélete szerint ugyanis a büntetés nem más, mint a bűn ára. Minél nagyobb a bűn, annál nagyobb kell legyen a büntetés, és minél nagyobb egy adott bűncselekményre a büntetés, annál több embert riaszt el ez az “ár” attól, hogy az adott bűncselekményt elkövessék. Minél magasabb tehát ez az ár, annál kisebb a nettó haszon, és ezáltal annál kisebb lesz azok száma, akiknek ez a csökkent mértékű nettó haszon is elégséges.

Nyilvánvaló, hogy ez az ár a halálbüntetés esetén a legmagasabb, így a bűncselekménnyel elérhető nettó haszon emberölés esetén a halálbüntetés alkalmazásával lesz a legkisebb. Ennek következtében a halálbüntetés az a szankció, amely a legtöbb racionálisan gondolkodó embert képes visszatartani az emberölés elkövetésétől, ezért a társadalom egésze számára a költségek a halálbüntetés alkalmazása esetén lesznek a legalacsonyabbak. Persze a gyilkosok egy (kisebb vagy nagyobb) része nem racionálisan gondolkodik és cselekszik, továbbá mindig lesznek olyanok is, akiket semmilyen magas “ár” nem fog elrettenteni bűncselekményük elkövetésétől; azonban reálisan szemlélve a világot nemcsak az emberölések megszüntetését lehet eredménynek tekinteni, hanem eredmény már azok számának csökkentése is.

         Az érvelések másik fajtája természetesen tagadja mind a gazdasági jogelméleti megközelítést (amely az abolicionisták szerint merő fikció), mind pedig azt, hogy a halálbüntetés alkalmazása az állam számára olcsóbb lenne, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés. Ez utóbbi állítást két okból sem tartják igaznak: szerintük egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényadatokkal bizonyítják, hogy egy olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.

         Az abolicionisták első érve szerint tehát a halálbüntetés azért gazdaságtalanabb, mert így elveszítünk egy olyan embert, akit a társadalmi javak előállításába be lehetett volna vonni. Már Beccaria is (a büntetés céljának és szükségességének figyelembevételén túl) azért propagálta a halálbüntetés helyett az életfogytiglani kényszermunkát, mert ezáltal az elítélt munkaereje felhasználható (és persze azért is, mert szerinte ez a büntetés elrettentőbb, mint a halál). Természetesen ma már örökös rabszolgaságról nincs (nem lehet) szó, azonban az elítélt képességeit, tudását, szakképzettségét a mai körülmények között is igénybe lehet venni. Ha a gyilkost halálbüntetés helyett életfogytiglani szabadságvesztésre ítéljük, ezáltal lehetővé tesszük azt, hogy a büntetése teljes ideje alatt (élete végéig) dolgozzon és előállítsa saját fogva tartásának költségeit, illetve még annál is többet. És mivel a terhelt a börtönben amúgy sem nagyon tud mást csinálni, általában maga is úgy dönt, hogy unatkozás helyett inkább dolgozik egy börtönüzemben, így téve szert magának egy kis költőpénzre, amiből a büfében cigarettát, kávét vagy egyebeket vehet. Ezenkívül az ilyen személyekkel elvégeztethetők az olyan munkák is, amelyek annyira nehezek vagy veszélyesek, hogy egy szabad ember nem vagy csak összehasonlíthatatlanul drágábban végezné el.

         A halálbüntetés ellenzőinek második érve pedig arra vonatkozik, hogy a halálbüntetés léte egy adott jogrendszerben sokkal több kiadást indukál, mint ha az adott jogrendszer egyáltalán nem ismerné a halálbüntetést mint szankciót. Lehetséges ugyanis, hogy egyetlen, ténylegesen kivégzéssel végződő eljárás olcsóbb, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása, azonban az összes, halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében lefolytatott eljárás (ahol a halálos ítélet eshetősége miatt fokozottan érvényesülő eljárási garanciák szükségeltetnek, még azokban az esetekben is – és ezek vannak igazán sokan –, amelyekben végül mégsem szabnak ki halálbüntetést) sokkal többe kerül, mint az olyan büntetőeljárások, ahol az elkövetett bűncselekmény miatt nem szabható ki a legsúlyosabb büntetési nem (hiszen ezekben az esetekben jóval kevesebb eljárási garancia szükséges). Növeli például a halálbüntetéses eljárások költségét az aprólékosabb, hosszadalmasabb bizonyítás; a halálbüntetés elsőfokon történő kiszabása esetében a biztosra vehető fellebbezés; a megismételt elsőfokú büntetőeljárásoknak a szokásosnál jóval nagyobb gyakorisága; a sokkal sűrűben igénybe vett felülvizsgálati eljárás és kegyelmi eljárás; a kirendelt védő(k) költsége; a kötelező ellenőrző vizsgálatok (több tanú, több szakértő); stb. Ezenkívül a kivégzésig történő fogva tartás, őrzés is sokkal költségesebb, hiszen különleges biztonsági intézkedésekre van szükség mind a siralomházban, mind a kivégzés idején. Az utólagos felmentések is sokkal gyakoribbak halálbüntetéses ügyekben, mint egyébként (az ítélethozók kevésbé merik vállalni egy ártatlan ember elítélésének kockázatát, mivel az esetleges tévedés kijavíthatatlan és jóvátehetetlen lenne), ebben az esetben viszont a többéves fogva tartás miatt rendkívül magas összegű kártérítési követelésekkel kell számolni.[67] Az Egyesült Államokban például az utóbbi harminc évben a ténylegesen kivégzettek száma az összes halálra ítélt számának csak mintegy 10 %-a, ám a maradék 90 %-ban is ugyanazok a fokozott (és költséges) eljárási garanciák érvényesülnek.[68] Ezért tehát az abolicionista érvek szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés nemcsak humánusabb, hanem egyszersmind olcsóbb is.

 

 

 

Egyéb érvek és ellenérvek

 

 

A halálbüntetés mellett és ellen felhozható érveket és ezek cáfolatait az emberi jogokkal, illetve az állam büntetőhatalma terjedelmével kapcsolatos szempontokkal kell kezdeni. Az abolicionisták egyöntetűen azt vallják, hogy az állam büntetőhatalma nem terjed ki az élet elvételére, illetve hogy vannak olyan alapvető emberi jogok, amelyektől senki, még egy gyilkos sem fosztható meg, és ezek közé tartozik az élethez való jog is. A tekintetben viszont, hogy ez miért van így, az indokok már különbözőek. Az érvelések egyik fajtája szerint “az állam … nem rendelkezik több joggal a magánszemély fölött, mint amennyiről az szándékosan lemondott”.[69] Ez azonban nyilvánvalóan nincs így, hiszen akkor börtönbe se lehetne csukni a bűnözőket, azok ugyanis a szabadsághoz való alapjogukról sem mondtak le önként. Az érvelések másik fajtája alapján pedig az állam azért nem olthatja ki halálbüntetéssel egy bűnöző életét, mert az ugyanolyan emberölés lenne, és ezáltal erkölcsileg arra a szintre süllyedne, ahol a gyilkos van.

Van den Haag szerint viszont a bűncselekmény és a büntetés közötti különbség nem fizikai, hanem jogi. Erkölcsileg más megítélés alá esik a jogtalan bűncselekmény és az arra adott, törvényes eljárás keretében kiszabott jogszerű büntetés, még akkor is, ha a kettő megvalósulási formája azonos. Magyarországi példákkal megvilágítva ezen felfogás lényegét: senki sem tekinti jogtalannak a “személyi szabadság megsértése” bűncselekményére kiszabott szabadságvesztést, noha a kettő végrehajtási módja hasonló (a mozgásszabadság korlátozása); úgyszintén senki sem tekinti jogtalannak a zsarolásra vagy önbíráskodásra kiszabott pénzbüntetést, amelyet meg nem fizetése esetén szabadságvesztésre kell átváltoztatni, noha itt az állam ugyanúgy valamilyen hátránnyal fenyeget, ha az elítélt nem fizet neki egy meghatározott pénzösszeget, mint azt a zsaroló vagy önbíráskodó tette. A bűnöző magatartása és az állam erre adott szankciója között tehát minőségi (jogi és erkölcsi) különbség van, a két tett fizikai azonossága ellenére.

         A halálbüntetés támogatói továbbá tagadják azt az abolicionista tételt, miszerint a gyilkosnak is ugyanolyan jogai lennének, mint bármely más embernek. Van den Haag szerint nincs egyenlően elidegeníthetetlen joga mindenkinek: az áldozatnak több joga van az élethez, mint a gyilkosnak.[70] Erre talán a legjobb példa a jogos védelem esete: az életet fenyegető jogtalan támadást ugyanis végső esetben a támadó megölése árán is el lehet hárítani, anélkül hogy ezen magatartása miatt a támadót megölő embert büntetőjogi hátrány érné. A törvényalkotó tehát itt sem kényszeríti az ártatlant élete feláldozására: a jogtalan támadó és a védekező élete közül ez utóbbit részesíti előnyben. A halálbüntetés alkalmazása esetén lényegében ugyanerről van szó, azzal a különbséggel, hogy itt nem egy konkrét ember életét kell védelmeznie a törvénynek, hanem a generális prevenció által minden potenciális áldozat életét. A gyilkos és (tényleges vagy potenciális) áldozata jogainak összevetéséből másrészt az is következik, hogy ha nem ismernénk el a halálbüntetés intézményét, akkor ezáltal a gyilkos élethez való jogát magasabbra értékelnénk, mint az áldozatét, hiszen az áldozat meghal, pedig ártatlan, a gyilkos viszont életben marad. Más szavakkal: az áldozat életét bárki elvehetné anélkül, hogy őt ugyanez a veszély fenyegetné.

         A halálbüntetés kérdése körül kialakuló két csoport között a leglényegesebb különbség éppen abban van, hogy a gyilkos vagy az áldozat jogainak védelmére teszik-e a hangsúlyt. Míg az abolicionisták a bűncselekmények elkövetőinek a jogait hangsúlyozzák, addig a halálbüntetést pártolók a gyilkos jogaival keveset törődnek, és inkább a sértett jogait tartják fontosnak, védelmezendőnek. Ezzel összefüggésben megpróbálják korrigálni azt a hangsúlyeltolódást, ami az abolicionista szakirodalmat jellemzi, jelesül hogy túlzottan sokat foglakoznak a gyilkossal és az ő jogaival és túl keveset az áldozattal és az ő sérelmeivel; igyekeznek tehát ezt az egyoldalú szemléletmódot visszaszorítani és azt tudatosítani, hogy nemcsak a gyilkosoknak, de az áldozatoknak is vannak jogaik, sőt igazán nekik, az áldozatoknak kell(ene), hogy jogaik legyenek, nem a bűnözőknek.

A halálbüntetés hívei szerint ezen szankció megítélése terén szemléletváltásra lenne szükség. A gyilkost ugyanis tulajdonképpen nem az állam, hanem saját maga ítéli halálra, a bíróság a bűnösség megállapítása esetén ezt a halálos ítéletet csak kimondja (vagy nem mondja ki, és egyéb büntetésre ítéli az elkövetőt). Ha van (vagy lenne) egy olyan törvény, amely szerint meghatározott cselekmények elkövetőivel szemben akár halálbüntetés kiszabására is sor kerülhetne, akkor aki ilyen cselekményt (például szándékos emberölést) követne el, az tulajdonképpen maga egyezne bele a halálra ítélésébe, hiszen szabad akaratából döntött, hogy elköveti-e a gyilkosságot és ezzel vállalja a halálbüntetést, vagy nem követi el azt. A bűnözőt senki sem kényszeríti, hogy halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt kövessen el, tehát önnön szabad akaratelhatározásából vállalja saját halálra ítélését vagy legalábbis annak a lehetőségét. “Kezdjék a gyilkos urak!” – mondta a XIX. században Alphonse Karr, és ez a kijelentés a halálbüntetés hívei szerint ma is irányadó. Ők ugyanis abból indulnak ki, hogy ha valaki nem gyilkol, akkor nem kell félnie a halálbüntetéstől; ha valaki tiszteletben tartja mások életét, akkor az állam is tiszteletben fogja tartani az övét. Ha valaki nem követ el súlyos bűncselekményt – nincs mitől tartania. Aki mások jogait nem sérti, nem kell félnie attól, hogy az ő jogai sérülni fognak. A döntés mindig a gyilkos kezében van, csak rajta múlik, hogy kiteszi-e magát a halálbüntetés kockázatának vagy sem.

         Az abolicionisták következő érve a halálbüntetés ellen az, hogy azzal vissza lehet élni. Ezen argumentáció szerint a diktátorok a halálbüntetést felhasználhatják politikai tisztogatásokra, ellenfeleik likvidálására, és a koncepciós perek keretében kiszabott halálbüntetetések végrehajtásával szabadulhatnak meg politikai ellenfeleiktől. A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy egyrészt politikai jellegű (gyakorlatilag állam elleni) bűncselekményekre a halálbüntetést nem lenne szabad alkalmazni (kivéve persze a szándékos emberölést is magában foglaló bűncselekményeket, amelyek motivációjuktól és célzatuktól függetlenül az államok többségében köztörvényes bűncselekményeknek minősülnek), másrészt a diktatúrákban, ahol ténylegesen léteznek koncepciós perek, ott halálbüntetés nélkül sincs a politikai ellenfél biztonságban. Egy diktatúrában rendszeresek az orgyilkosságok, politikai gyilkosságok, lincselésre buzdítások, függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs halálbüntetés. Tehát ha létezik is egy totalitárius államban ez a szankciófajta, ez nem azt jelenti, hogy ott visszaélnek a törvényes halálbüntetéssel, hanem azt, hogy a politikai gyilkosságokat látszólag a halálbüntetés formájában hajtják végre. A lényeg: a politikai ellenfelek koncepciós perek következtében végrehajtott kivégzésének semmi köze a halálbüntetéshez, egyszerűen a diktatúra lényegi ismérve az, hogy a rendszer ellenségeit likvidálják, akár van törvényes halálbüntetés, akár nincs. Egy diktátort nem fog visszatartani a legális halálbüntetés hiánya, legfőképpen azért, mert a diktatúra fő jellemzője, hogy ott nincs semmiféle törvényesség (éppen ezért diktatúra). Meg kell különböztetni tehát a jogszerű halálbüntetést a totalitárius rendszerek politikai gyilkosságaitól, akkor is, ha azok formailag törvényesnek feltüntetni szándékozott halálbüntetés alakjában jelennek meg.

         A halálbüntetés elleni egyik legfontosabb érv annak diszkriminatív jellege. Az Egyesült Államokban például a halálbüntetés 1976. évi visszaállítása óta 2002. október 1-jéig 802 embert végeztek ki (gyakorlatilag gyilkosság vagy szándékos emberölést is magában foglaló más bűncselekmény miatt), és ezek közül mindössze 9 volt nő (1,12 %), noha átlagosan minden hetedik gyilkosságot nő követ el, és ezen emberölések brutalitása is egyre kevésbé marad el a férfiak által elkövetett hasonló bűncselekményekétől. A kivégzettek faji hovatartozását megvizsgálva szintén aránytalanságra lelhetünk, ugyanis a 802 kivégzett közül 278 volt néger, ami 34,66 %-ot jelent, miközben a feketék összlakosságon belüli aránya mindössze 20 % körül van.[71] Ugyanez az arány (illetve aránytalanság) figyelhető meg a kivégzésre várók faji megoszlása tekintetében is. 2002. október 1-jén 3704 személy ült az Egyesült Államokban siralomházban, ebből 1605 volt fekete (43,33 %), 1669 fehér (45,06 %), 430 pedig egyéb (11,61 %).[72]

Azonban konkrét számok nélkül, általánosságban is elmondható az, hogy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűekkel (színesbőrűekkel, szegényekkel, vallási szekták tagjaival, egyedül levőkkel, hajléktalanokkal, bevándorlókkal) szemben gyakrabban szabják ki a halálos ítéletet és azt gyakrabban is hajtják végre, mint a felsőbb társadalmi rétegekből származó, befolyásosabb személyekkel szemben.[73] Ennek oka egyrészt az, hogy a hátrányos helyzetűeknek nincsenek olyan kapcsolatai, amiket fel tudnának (akár csak informálisan is) használni a bíróságon; másrészt a szegényebbek nem tudnak ugyanolyan kvalitású ügyvédet felfogadni, mint a gazdagok hasonló bűncselekmény esetén, a hivatalból kirendelt védő munkája pedig – anyagi motiváció híján – általában meg sem közelíti a meghatalmazott védő munkájának hatékonyságát; harmadrészt pedig a bírák, ügyészek és sokszor az esküdtek is ugyanazt a negatív társadalmi beállítódást közvetítik és jelenítik meg az eljárás során, amelyet a társadalom többsége ezen kisebbségi csoportokkal szemben egyébként is képvisel. Ezért fordulhat elő az, hogy az eljárás hivatalos szereplői elnézőbbek egy magasabb társadalmi pozícióban lévő ember (például orvos, köztisztviselő, gimnáziumi tanár) ugyanolyan súlyú bűncselekményével szemben, ami ellenkezik az egyenlő és tisztességes eljárás alkotmányos követelményével.

Ezenkívül diszkriminációt jelent a halálbüntetés szempontjából az is, hogy a felelősségre vonás helye is fontossá válik. Az USA ötvenhárom állama közül ugyanis negyvenben van, tizenháromban pedig nincs halálbüntetés,[74] és méltánytalan, hogy míg az egyik államban elkövetett bűncselekmény tettesét nem ítélhetik halálra, addig a másik államban elkövetett, hasonló súlyú bűncselekmény tettesét igen. Nem mindegy tehát, hogy valaki ugyanazt a tettet melyik (a halálbüntetést szabályozó vagy azt nem szabályozó) államban követi el, de az is számít, hogy ezen állam Délen vagy Északon van-e (a déli államokban gyakrabban szabnak ki halálbüntetést, mint az északiakban), vagy hogy az adott államban republikánus vagy demokrata párti kormányzó van-e (a konzervatívabb beállítottságú republikánus kormányzók ugyanis nagyobb számban utasítják el a kegyelmi kérvényeket), mindez pedig diszkriminatív, tehát igazságtalan.

Camus szerint különösen diszkriminatív a halálbüntetés ott, ahol esküdtszék is van (például az Egyesült Államokban), mert azt irracionális tényezők is befolyásolják. Eltekintve attól, hogy a bírák is emberi lények, akiknek az ítélkezésére szintén hatnak jogon túli szempontok, a laikus és sokszor műveletlen esküdteknél ez a veszély jóval nagyobb. Az esküdteket ugyanis olyan irracionális tényezők (is) befolyásolják, mint a vádlott külseje, társadalmi helyzete, iskolázottsága, erkölcsi előélete (például hogy házasságtörő-e), beszédmodora, fellépése stb., és gyakran ezek alapján döntenek arról, hogy az egyébként valóban bűnös személy halálbüntetést vagy csak szabadságvesztést kapjon. És “minthogy nincs két egyforma esküdtszék, az, akit kivégeznek, akár életben is maradhatna”[75] egy másik esküdtszék előtt. És ez persze fordítva is igaz: akit az egyik esküdtszék pusztán szabadságvesztésre ítélt, azt egy másik esküdtszék ugyanazon tényállás alapján akár halálra is ítélhette volna.

         A halálbüntetés hívei minderre csak azt tudják mondani, hogy a halálbüntetés diszkriminatív jellegének feloldását nem e büntetési nemnek magának, hanem a diszkriminációnak a megszüntetésével kell elérnünk.[76] Nyilvánvaló persze, hogy amíg az emberi tényezőt nem iktatjuk ki az ítélkezési folyamatból (márpedig ez valószínűleg soha nem fog megtörténni), addig a szubjektivizmus valamilyen fokban mindig érvényesülni fog. Azonban például van den Haag szerint az egyenlőtlen igazság is igazság, és a bűnös attól még nem  lesz ártatlan vagy nem fogja kevésbé megérdemelni a halált (vagy bármilyen egyéb büntetést), hogy mások megmenekülnek tőle. Szerinte a diszkrimináció megszüntetésének éppen az a módja, hogy azokra is kiszabjuk a halálbüntetést, akik eddig pénzük, befolyásuk, társadalmi pozíciójuk révén megmenekültek tőle.[77] Az mindenesetre biztos, hogy a diszkriminációt meg kell szüntetni, hogy ne azon múljon egy élet, hogy valaki hol követi el szörnyű tettét vagy hogy kik előtt kell felelnie cselekedetéért.

         A halálbüntetés kifejezett egyesült államokbeli negatívumai közé tartozik továbbá, hogy ez a szankció olyan személyekkel szemben is kiszabható, akik tettük elkövetésekor még nem voltak nagykorúak. Jelenleg a halálbüntetést alkalmazó államok közel fele lehetővé teszi, hogy 16 évesnél idősebb elkövetőkkel szemben halálbüntetést szabjanak ki, illetve 1989-től erre a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság is lehetőséget biztosít.[78] Ugyancsak aggasztó, hogy ezen szerv szerint akár korlátozott beszámítási képességgel rendelkező szellemi fogyatékosok is halálra ítélhetők, ha a tagállami törvényhozás így rendelkezik.[79]

Egy további érv pedig egyes tagállamok azon rendelkezéseire vonatkozik, amelyek meghatározott bűncselekmények elkövetőire a halálbüntetésen kívül más, alternatív büntetés kiszabását nem teszik lehetővé. Ezáltal az amerikai jogrendszerre oly jellemző “plea bargaining”, vagyis a beismerő vallomásért cserébe mérsékelt ügyészi vád intézménye ezen esetekben nem működik. Ha ugyanis az ügyész a beismerő vallomásért cserébe nem tud mit felajánlani (például halálbüntetés helyett életfogytig tartó szabadságvesztést), akkor a vádlott – nem lévén vesztenivalója – végig tagadni fog, megnehezítve az igazság kiderítését. Ha viszont a halálbüntetés mellett más büntetés is kiszabható, akkor az ügyész már fel tud valamit ajánlani a beismerő vallomás (“guilting plea”) fejében. Így mindketten jól járnak: egyrészt az ügyész elítéltetheti a vádlottat, hisz kezében van a legfőbb bizonyíték, a beismerő vallomás, ennek következtében pedig az ügyész által képviselt társadalom is megszabadul egy veszélyes bűnözőtől; másrészt a vádlott is biztos lehet abban, hogy elítélik ugyan (amit talán megúszhatott volna beismerő vallomás nélkül), de abban is, hogy életben marad (ami nem feltétlenül következett volna be, ha a közreműködése nélkül is bűnösnek találták volna). A halálbüntetés melletti alternatív szankció hiánya tehát ezt a társadalom számára előnyös alkupozíciót szüntetné meg (legalábbis az Egyesült Államokban, ahol a “plea bargaining” ténylegesen is bevett és rendszeresen alkalmazott jogintézménynek számít).

         Végül a fejezet utolsó részében azon abolicionista érveket szeretnénk bemutatni, amelyekre hatásos ellenérveket nem lehet felhozni (mi legalábbis ilyeneket nem találtunk). Ezek közül is elsősorban a halálbüntetés brutalizációs hatásáról kell, hogy szót ejtsünk. Már Beccaria megállapította: “A halálbüntetés azért sem hasznos, mert példát mutat az embereknek a kegyetlenségre.”[80] William J. Bowers és Glenn L. Pierce 1980-ban végzett egy kutatást, amelynek során az 1907 és 1963 közötti egyesült államokbeli emberöléseket vizsgálták meg havi bontásban, és azt találták, hogy közvetlenül minden egyes végrehajtott kivégzés után átlagosan két további gyilkosság történt.[81] William C. Bailey 1983-ban egy hasonló vizsgálatot végzett az 1915 és 1921 között Chicagóban elkövetett emberölésekre vonatkozóan, és hasonló eredményekre jutott.[82] Ezekből az adatokból mindannyian azt a következtetést vonták le, hogy az erőszakos cselekedetek látványának, legyenek azok emberölések, öngyilkosságok vagy kivégzések, hasonló erőszakos cselekedetekre ösztönző hatásuk van. További veszély, hogy az állami kivégzés “legitimálhatja” egyes politikai csoportok, terrorszervezetek, magukat “felkelőknek”, “ellenállóknak” tartó személyek emberöléseit, így ugyanis azt mondhatják, hogy ők “ugyanolyan” kivégzést alkalmaznak ellenfeleikkel szemben, mint amilyet az állam alkalmaz velük szemben. Ha viszont az állam sem érezné feljogosítva magát emberek életének elvételére, akkor hiányozna az a jogalap, amelyre ezen politikai csoportosulások tagjai hivatkozhatnának, így meg lehetne előzni az általuk elkövetni szándékozott emberölések egy részét, vagy legalábbis meg lehetne szüntetni azok legitimitásának látszatát.

         A halálbüntetés ellenzőinek következő érve azt hozza fel, hogy ez a szankciófajta nem individualizálható. Míg a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés kiszabása esetén a legmesszebbmenőkig figyelembe lehet venni a tett súlyát, körülményeit, az elkövető személyiségét, indítékát, célzatát, bűnössége fokát, a tettnek és elkövetőjének a társadalomra veszélyességét, addig a halálbüntetés esetében mindez lehetetlen. Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni, e szankció alkalmazásakor a bíró nem tud differenciálni, ugyanazt a büntetést kell, hogy kapja a “szimpla” gyilkos és a sokszoros brutális gyerekgyilkos vagy a kéjenc sorozatgyilkos. Az egyéniesítés egyedül a kínhalál újbóli bevezetésével válna lehetővé, amely barbár, embertelen középkori módszernek viszont nyilvánvalóan nincs helye a XXI. század büntető igazságszolgáltatásában.

         Az abolicionisták szerint fontos szempont az is, amiről pedig a halálbüntetés hívei oly gyakran megfeledkeznek, hogy a gyilkosságok léte társadalmi probléma. A legsúlyosabb szankció léte egy társadalomban azt a látszatot kelti, hogy az életellenes bűnözés kérdése megfelelően kezelve van, ezáltal pedig a halálbüntetés éppen arról tereli el a figyelmet, hogy gondot fordítsunk a megelőzésre, a gyilkosságokhoz vezető feltételek (alkoholizmus, szegénység, tudatlanság stb.) felszámolására. A halálbüntetés tehát rossz felé irányítja a figyelmet, így nemhogy nem hasznos, hanem egyenesen káros. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Albert Camus is. Szerinte a halálbüntetés elvonja a figyelmet a valódi okokról, arról, hogy sok bűncselekményért maga a társadalom is felelős. Az állam például nem egyszerűen engedélyezi, hanem egyenesen támogatja az alkohol árusítását, hiszen bevételei jelentékeny részét teszik ki az alkoholtermékekre kivetett adók, illetve sok embernek vannak különböző nagy szeszipari vállalatokban részvényei, tehát ők is érdekeltek az alkoholfogyasztás növelésében és annak népszerűsítésében, reklámozásában. Márpedig az alkoholfogyasztással arányosan nő a bűncselekmények, így az emberölések száma is, vagyis a bűncselekményekért közvetve ezek az emberek és az állam is felelősek, hiszen részben ők idézték elő az ezek elkövetését elősegítő, kiváltó vagy lehetővé tevő okokat. Egy mondattal összefoglalva: a halálbüntetés rossz mederbe tereli a gondolatokat; nem a bűnözés mint társadalmi betegség kiváltó okainak megszüntetésére, hanem csak a tünetek kezelésére ösztönöz.

         Végül említést kell tennünk a halálbüntetés reaktiválásának egyik legnagyobb veszélyéről, mégpedig arról, hogy ha egy ilyen folyamat beindul, az nem feltétlenül áll meg a szándékos emberölések szankcionálásánál. Ha egyszer a halálbüntetést visszahozzuk akár csak a legveszélyesebb bűncselekményekre is, azt apránként ki lehet terjeszteni további, egyre kevésbé jelentős bűntettekre. A nagy lépés a visszaállítás lenne, a hatalmas társadalmi vitákat ennek a kérdése váltaná ki. Ha viszont egyszer a halálbüntetés újbóli bevezetése megtörténne, onnantól kezdve a halállal is büntethető cselekmények körének kiterjesztése már nem ütközne akkora ellenállásba. A halálbüntetéssel szankcionálható bűncselekményi kör változtatása nem bír akkora jelentőséggel, mint annak bevezetése, a halálbüntetés hatókörének “fű alatt” történő kiterjesztése tehát reális veszély lenne.

 

 

 

*              *              *

 

 

         Lezárásként szeretném jelezni, hogy ez a munka nem kívánt propagandát kifejteni sem a halálbüntetés, sem az abolíció mellett. Pusztán annyi volt a célja, hogy megismertesse az olvasót azokkal a lehetséges érvekkel, amelyekkel a két oldal védeni szokta a saját álláspontját, illetve azokkal a cáfolatokkal, amelyekkel a halálbüntetés hívei és ellenfelei a másik oldal állításainak hibás (vagy legalábbis általuk annak tartott) mivoltára kívánnak rávilágítani. Igyekeztem a lehetséges érveket és ellenérveket mindkét oldalról minél teljesebben számba venni és azokat egymással is ütköztetve bemutatni. Hogy ezek közül ki melyeket fogadja el és melyeket nem, illetve melyeket tartja fontosabbnak és melyek megvalósítását kívánatosabbnak, azt mindenki a saját értékei, preferenciái alapján maga kell, hogy eldöntse. Az érvelések egyenrangúak, a választás joga az olvasóé. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, bármelyik állásponthoz is húzzon a szíve, hogy a másik oldal képviselői sem “erkölcstelenek” vagy “elvetemültek”, amiért a saját meggyőződésüket hangoztatják, hiszen ők is a legjobb belátásuk és lelkiismeretük szerint állnak ki a maguk igaza mellett, azokat az értékeket próbálva meg érvényre juttatni, amelyeket ők maguk a legmagasabbra tartanak.

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

 

1.     Amikor az állam öl… Halálbüntetés kontra emberi jogok. (Amnesty International Publications, 1989) In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 95-218. o.

2.     A TASZ a halálbüntetésről. Köziratok – Társaság a Szabadságjogokért, 2002 február

3.     Babus Endre: Gyilokjáró. In: HVG, 1993. szept. 11., 96-98. o.

4.     Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967

5.     Botos Gábor: Indokolt-e a halálbüntetés újbóli bevezetése hazánkban? In: Belügyi Szemle, 1995, 6. szám, 72-79. o.

6.     Camus, Albert: Gondolatok a halálbüntetésről. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 7-74. o.

7.     Clark, Ramsey: To Abolish the Death Penalty. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 176-186.

8.     Deak, Alexander: A halálbüntetésről. In: Belügyi Szemle, 1995, 1. szám, 55-57. o.

9.     Death Row U.S.A. (a quarterly report by the Criminal Justice Project of the NAACP Legal Defense and Educational Fund, Inc.), Fall, 2002. Internet: www.deathpenaltyinfo.org

10. Evjen, Victor H.: Let’s Abolish Capital Punishment. In. Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 218-224.

11. Földvári József: Kriminálpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987

12. Hajnal László Gábor: Bitófa nélkül. Töprengések, monológok a halálbüntetésről. In: Börtönügyi Szemle, 1997, 3. szám, 91-108. o.

13. Hochkammer, William O., Jr.: The Capital Punishment Controversy. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 65-87.

14. Hohmann, Olaf: Szabad az államnak ölnie? Gondolatok a halálbüntetés aktuálissá válásának alkalmából. In. Magyar Jog, 2000, 12. szám, 763-766. o.

15. Horváth Tibor: Halálbüntetés Magyarországon. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 219-258. o.

16. Jescheck, Hans-Heinrich: A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság álláspontja a halálbüntetés kérdésében. In: Magyar Jog, 1990, 6. szám, 568-570. o.

17. Kelemen Ágnes: A halálbüntetés eltörlése és az életfogytiglani szabadságvesztés gyakorlata Angliában. In: Magyar Jog, 1991, 1. szám, 43-49. o.

18. King, Glen D.: On Behalf of the Death Penalty. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 308-311.

19. Koestler, Arthur: A hóhér védelmében avagy a halálbüntetés mint elrettentő erő. In: Egy mítosz anatómiája, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 78-91. o.

20. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1975-2001.

21. Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski Kiadó, Budapest, 1999

22. Nakell, Barry: The Cost of the Death Penalty. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 241-246.

23. Nemere István: A kivégzések története. Alexandra Kiadó

24. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért. In: Belügyi Szemle, 2001, 6. szám, 63-73. o.

25. Pap András László: Pénz, politika, jogbiztonság – halálbüntetés az Egyesült Államokban. In: Belügyi Szemle, 2001, 6. szám, 74-83. o.

26. Schwarzchild, Henry: In Opposition to Death Penalty Legislation. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 364-370.

27. Sebes Ágnes: Arthur Koestler és a halálbüntetés. In: A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 190, 75-94. o.

28. Szabó Imre: A halálbüntetésről. In: Valóság, 1980, 12. szám, 71-79. o.

29. Székely János: A halálbüntetés. In: Magyar Jog, 1990, 3. szám, 246-258. o.

30. Tálas József: Gázkamra, villamosszék, injekció. Kísérletek a borzalom humanizálására az Egyesült Államokban. In: Rubicon, 1996, 6. szám, 29-31. o.

31. Thou Shalt Not Kill. In: Capital Punishment (edited by James A. McCafferty). Aldine ˙ Atherton, Inc., Chicago and New York, pp. 185-186. From: Judicature, The Journal of the American Judicature Society, January 1969, p. 227.

32. Van den Haag, Ernest: In Defense of the Death Penalty: A Practical and Moral Analysis. In: The Death Penalty in America (edited by Prejean, Helen), 1982, pp. 323-333.

33. Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről. In: Belügyi Szemle, 1995, 1. szám, 15-20. o.