Tóth J. Zoltán

A Biblia és a halálbüntetés

A Bibliát a keresztény kultúrkörben hagyományosan az isteni szeretet kinyilatkoztatásaként tartják számon, akinek parancsai a jóra intik és figyelmeztetik az embereket. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” – hallhatjuk papoktól, lelkészektől, sőt világiaktól is. Van azonban a Bibliának egy olyan oldala, amelyről hajlamosak ezek az emberek megfeledkezni, noha az ezen oldalt alkotó parancsok (ha úgy tetszik: „törvények”) is az isteni kinyilatkoztatás részei, éppúgy, mint a szeretet parancsai. Noha a Biblia sorait nyilvánvalóan nem Isten írta, és a benne foglaltakat nem szabad szó szerint értelmezni (bár vannak olyan elvakult keresztény dogmatikusok, akik mindezt kétségbe vonják),[1] mégis érdemes megnézni, hogy a Biblia milyen kegyetlen rendelkezéseket tartalmaz – egyebek mellett – a halálbüntetésre nézve.

     A Biblia alapvető büntetőjogi koncepciója – ha szabad ezt a kifejezést használnom – a tálió, más szóval a forbát elvére épül.[2] Az ókorban majd minden népnél és majd minden időszakban ez az elv érvényesült; nem véletlen, hogy nemcsak a Biblia, hanem a zsidók szent könyve, a Talmud, valamint a muszlimok szent könyve, a Korán is ezt az elvet érvényesíti a bűnözők vonatkozásában. Fontos tudni, hogy – az általánosan elterjedt tévhiedelemmel szemben – a tálió elve nem merül ki a gyilkossal szemben alkalmazott halálbüntetésben, hanem egyéb, azonos módon megbosszulható bűncselekményekre is kiterjed.[3] Erre utal az elv legnépszerűbb megfogalmazása, a „szemet szemért, fogat fogért”, melynek különböző variációi valamennyi ókori törvénykönyvben (időben legelőször Hammurapi törvényei között) megtalálhatóak. A Biblia maga úgyszintén többször utal erre az elvre; leghíresebb megfogalmazása így hangzik: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” [2 Móz. 21, 24.25.][4]

A Biblia tehát általános jelleggel azt parancsolja, hogy ha valaki kezet emel felebarátjára, akkor „a milyen sérelmet ő ejtett máson, olyan ejtessék rajta is”. [3 Móz. 24,20.] Ez az emberölések vonatkozásában egyértelműen a halálos ítéletet jelenti („életért életet adj” [2 Móz. 21,23.]), amelyet azonban általában nem a közösség egésze, hanem a megölt személy családtagja torol meg.[5] A megtorlás azonban az esetek egy részében még csak nem is jog, hanem egyenesen kötelesség. Ha ugyanis az emberölés előre megfontolt, szándékos volt, akkor az elégtétel a rokonok részéről kötelező. [4 Móz. 35, 19.] Ha azonban az emberölés nem szándékosan, hanem „történetből”, azaz véletlenül esett meg, a bosszú egyrészt nem kötelező, másrészt lehetősége van a „gyilkosnak” a hat, erre a célra kijelölt menedékváros[6] egyikébe menekülni, hogy ott húzza meg magát a vérbosszú elől. Ekkor a „gyilkost” a város gyülekezete elé kell állítani ítéletre, aki felett a város papjai döntenek. Ha azt állapítják meg, hogy nem bűnös, vagy „nem szándékosan öli meg az ő felebarátját, és nem gyűlöli vala azt azelőtt” [5 Móz. 19,4.], akkor befogadják, ha viszont arra a következtetésre jutnak, hogy a gyilkosság szándékos volt, vagyis „a ki gyűlöli az ő felebarátját, és meglesi azt, és reá támad és úgy üti meg, hogy meghal” [5 Móz. 19,11.], akkor ki kell, hogy „adják azt a vérbosszúló rokon kezébe, hogy meghaljon”. [5 Móz. 19,12.]

Ez a bibliai parancs egy ősi, szakrális eredetű jogintézményre, az asylum jogára vezethető vissza. Eszerint ha valaki egy szent helyre menekül, akkor bűnbocsánatot nyer elkövetett bűnéért, vagy legalábbis mentesül a bűncselekmény következményei alól. Az asylum jogának tartalma korszakonként, jogrendszerenként és persze vallásonként változott, valamilyen mértékű mentességre azonban mindenképpen feljogosított. A középkori Magyarországon is ez a jogintézmény figyelhető meg Szent István és Szent László törvényeiben, amikor a templomba menekült tolvajnak megadják a lehetőséget arra, hogy válasszon: bűnösnek vallja-e magát, de az asylum jogán mentesül a felelősségre vonás alól, vagy ragaszkodik ártatlanságához, és ezt hajlandó egy perben be is bizonyítani (természetesen ha ekkor bűnösnek tartják, nem hivatkozhat az asylum jogára).

A Biblia tehát már különbséget tesz az emberölés kétféle esete között: ha valaki „nem szántszándékból” gyilkol (mai kifejezéssel: gondatlanságból követ el emberölést), akkor a „vérbosszúló rokon” büntetlenül megölheti ugyan, de joga van a menedékvárosok valamelyikébe menekülni,[7] ha viszont „ellenségeskedésből” (szintén mai kifejezéssel: előre kitervelten) öl meg valakit, akkor „gyilkos az; halállal lakoljon a gyilkos”. [4 Móz. 35,16.] Ekkor a menedékváros sem védheti meg őt, a lévita-papok ki kell, hogy adják a bosszúszomjas rokonoknak, akik saját kezűleg vehetnek a gyilkosságért elégtételt. Ekkor még a templom sem nyújthat oltalmat: „Ha … valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvúl megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra.” [2 Móz. 21,14.]

            A Biblia halálbüntetéssel kapcsolatos „szabályozása” természetesen nem az emberölés ilyetén módon való szankcionálása miatt megdöbbentő és kegyetlen (hiszen az emberölésre a halálbüntetés mint poena ordinaria alkalmazása a XX. századig a legtöbb országban természetes volt), hanem az egyéb cselekedetek ezen szankcióval való fenyegetése miatt. A Biblia szerint többek között halálbüntetés (és csak halálbüntetés) volt kiszabható azokkal szemben, akik megverik szüleiket, függetlenül a bántalmazás fokától,[8] akik pusztán engedetlenek a szüleikkel szemben[9] vagy akik szidják azokat.[10] Hasonló büntetés járt az emberrablónak is („A ki embert lop, és eladja azt, vagy kezében kapják, halállal lakoljon.” [2 Móz. 21,16.]), azonban az elrabolt személy megvásárlójának már semmilyen büntetéstől nem kellett tartania, a szolgaság mint jogintézmény ugyanis már teljesen törvényes volt(!). Erre utalnak a szolgákra, a velük való bánásmódra és a felszabadításukra vonatkozó rendeletek [2 Móz. 21, 1-11.], amelyek igazságtalanságát csak tetézi, hogy a „héber szolgákra” külön szabályok vonatkoztak.

A szexuális „eltévelyedések” minden fajtáját úgyszintén halállal rendeli büntetni a Biblia. Így halál járt a szodómiáért, vagyis ha valaki állattal fajtalankodott,[11] a homoszexualitásért,[12] továbbá a vérfertőzésért és a paráznaságért is. A vérfertőzéssel kapcsolatban a Biblia legelőször is egy általános parancsot fogalmaz meg: „Senki se közelgessen valamely vér szerint való rokonához, hogy felfedje annak szemérmét.” [3. Móz. 18,6.] Ez a homályos és anakronisztikus megfogalmazás a szexuális érintkezést jelenti, vagyis a Biblia generális jelleggel megtilt minden olyan nemi kapcsolatot, amely hozzátartozók, egészen pontosan közeli hozzátartozók között történik.

Fel is sorolja ezeket a közeli rokonokat: tilos a férfinak anyjával, mostohaanyjával, leánytestvérével (beleértve a féltestvért is), lányával, lányunokájával, nagynénjével (vagyis atyja leánytestvérével, anyja leánytestvérével és atyja fiútestvérének feleségével), továbbá menyével és sógornőjével (azaz fiútestvérének feleségével) hálnia.[13] Hogy az egyéb rokonok közti nemi kapcsolatot miért nem tiltja a Biblia, nem tudni; elképzelhető, hogy azok is tiltottak voltak, csak Mózes Könyvének szerzői feleslegesnek tartottak egyenként minden fokú hozzátartozók közötti szexuális érintkezés tiltott voltára utalni, de az is lehetséges, hogy a közvetlen rokonsági kapcsolatban állók körén kívüli hozzátartozók nemi érintkezése és házassága már megengedett volt. Az, hogy a kettő közül melyik az igaz, a Bibliából nem derül ki.

Azt mindenesetre érdemes megfigyelni, hogy e helyütt csak a férfi és valamely nőrokona közötti kapcsolatot tiltja az Írás, a férfi hozzátartozók egymás közötti nemi érintkezését nem. Ez azért van, mert (ahogy fentebb már szó volt róla) a Biblia máshol a homoszexualitást általános jelleggel megtiltja és halállal rendeli büntetni [3 Móz. 18,22. és 20,13.], ez pedig természetszerűleg a rokonok egymás közti fajtalanságra is vonatkozik. Mindenesetre a jogkövetkezmény vérfertőzés esetében is ugyanaz: a halál, mégpedig a tiltott kapcsolatban részvevő mindkét félre nézve. E vonatkozásban a Biblia különösen elrettentő kifejezéseket használ: a szokásos „halállal lakoljanak”, illetve „vérök rajtuk” mellett felbukkannak az „irtassanak ki népök fiainak láttára” és a „magtalanul haljanak meg” fordulatok is.[14]

Végül a szexuális „eltévelyedések” közül a Biblia tiltja a paráznaság minden formáját is. Már a Tízparancsolatban is azt olvashatjuk: „Ne paráználkodjál.” [2 Móz. 20,14.] Később pedig a Biblia meg is magyarázza, mit ért paráznaság alatt. Eszerint tilos és halállal büntetendő, ha egy férfi egyszerre vagy egymás után szexuális kapcsolatot részesít két, egymással egyenes ági kapcsolatban álló nőrokonnal (például anyával és annak lányával, nagyanyával és annak lányunokájával), függetlenül attól, hogy bármelyikük is házas-e vagy sem, és akkor is, ha (akár egyszerre, akár egymás után) mind a kettővel házasságot köt;[15] továbbá ha egy férfi férjes asszonnyal (azaz „felebarátja feleségével”) közösül[16] vagy „jegyben járó leánnyal hál”. Ez utóbbi esetben azonban az Írás különbséget tesz aközött, hogy ez a városban történik-e (ebben az esetben ugyanis nemcsak a szüzet meggyalázó férfit kell megkövezni, hanem a lányt is, hiszen segítségért kiálthatott volna és ezt mégsem tette meg, tehát maga is paráználkodni akart),[17] vagy pedig a mezőn (ahol is a lány hiába kiáltott volna, senki nem hallhatta volna azt meg és nem segíthetett volna neki, tehát „a leánynak nincsen halálos bűne”, ezért „csak maga a férfi haljon meg, a ki azzal hált”). [5 Móz. 22, 23-27.]

Ezenkívül halállal büntetendő az is, ha valaki egy nővel a menstruációja alatt közösül(!): mind a férfinak, mind a nőnek meg kell halnia. („Asszonyhoz ne közelgess az ő havi tisztátalansága alatt, hogy felfedjed az ő szemérmét.” [3 Móz. 18,19.] „És ha valaki havi bajos asszonynyal hál, és felfedi annak szemérmét, <és> forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népökből.” [3 Móz. 20,18.]) Külön rendelkezik a Biblia arról, ha egy pap lánya (!)[18] követ el paráznaságot. Mivel a lány ezzel egy papot (aki az apja) szentségtelenít meg, ezért az Írás ezt olyan súlyú bűnnek minősíti, hogy annak elkövetője még a „rendes” halálra sem méltó: megkövezés helyett meg kell égetni.[19]

Végül úgyszintén paráznaság (és „természetesen” halálbüntetést érdemel), ha egy nő nem szűzen megy férjhez. Ha ugyanis a férfi az első éjszakán azt találja, hogy a nő nem szűz, akkor a lány apja és anyja köteles gyermekük szüzességét bebizonyítani („vigyék a leány szűzességének <jeleit> a város vénei elé a kapuba” [5 Móz. 22,15.]).[20] Ha a bizonyítás sikerül, vagyis kiderül, hogy a férj alaptalanul vádolta meg a feleségét, akkor a férjet büntetésül meg kell ostorozni,[21] ha viszont a férjnek volt igaza és a felesége tényleg nem volt szűz, akkor a nőre már halál vár: a város népe megkövezi őt.[22]

            Meg kell azonban említeni, hogy ezen rendelkezések nem pusztán a zsidó nép erkölcseit voltak hivatottak magas szinten tartani, hanem komoly gyakorlati céljai is voltak. Ebben az időben (és még később is nagyon sokáig, egészen a XX. századig) rengeteg járvány és betegség pusztított, és ezek egy része nemi úton terjedt. Az ilyen, nemi úton terjedő betegségek megelőzésére pedig egyetlen módszer kínálkozott: az, ha a házastársak egész életükben hűségesek maradnak egymáshoz és nem lépnek többekkel nemi kapcsolatba, valamint ha a nő még férjhezmenetele előtt sem érintkezhet szexuálisan több férfival, hanem majd csak a férjével. Erre szolgálnak a szüzességre és a felebarát feleségével (azaz férjes asszonnyal vagy jegyben járó nővel) való paráználkodásra vonatkozó szabályok, de ugyanezt a célt szolgálják azok a rendelkezések is, amelyek a „havibajos asszonnyal”, az azonos neműekkel, a közeli rokonokkal vagy az állatokkal való nemi érintkezést tiltják.

            A halállal büntetendő cselekmények következő csoportját az Istennel szemben, elkövetett bűnök alkotják. Idetartozik az istenkáromlás, a bálványimádás, közvetve pedig a jóslás, varázslás, boszorkányság és más hasonló, „okkult” cselekmények. Az istenkáromlásról Mózes Harmadik Könyve a következőket tartalmazza: „És a ki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az <Úrnak> nevét, halállal lakoljon.” [3 Móz. 24,16.]

A bálványimádás hasonlóan súlyos Isten elleni vétek, melyről a Biblia így szól: „A ki isteneknek áldozik, nem csupán az Úrnak, megölettessék.” [2 Móz. 22,20.] Továbbá: „Hogyha találtatik közötted …vagy férfiú, vagy asszony, a ki … elmegy és szolgál idegen isteneket, és imádja azokat, akár a napot, akár a holdat, vagy akármelyet az égnek seregei közül, a melyet nem parancsoltam; … akkor vidd ki azt a férfiút vagy azt az asszonyt, a ki azt a gonoszságot mívelte, a te kapuidba, és kövezd agyon őket, hogy meghaljanak.” [5 Móz. 17,2-5.] Ha pedig egy próféta prédikálna valamit, amit nem Isten parancsolt neki, vagy ha egy próféta idegen istenek nevében prédikálna, ő is hasonló sorsra kell, hogy jusson.[23]

            A bálványimádás utolsó, és egyben legsúlyosabb esete pedig az, ha valaki „odaadja az ő magzatát a Moloknak”.[24] A Moloknak (vagy Molochnak) való áldozat egy óhéber szakrális emberáldozatot jelentett, amikor is valaki Molok isten tiszteletére saját gyermekét áldozta fel. E kánaánita istenség mását vasból öntötték ki úgy, hogy a szobor belül üres volt. A feláldozandó gyermeket a szobor karjaiba tették, amely egy mechanikus szerkezet segítségével a szobor belsejébe vitte az áldozatot. A szobor belsejében tűz égett, így a Moloknak feláldozott gyermek elevenen elégett. A mózesi törvények ezt az emberáldozatot (és az emberáldozatokat általában) tiltották be, halállal fenyegetve meg azokat, akik így kívánnak imádni idegen iseneket. Azt mondhatjuk, hogy a gyakorlatilag gyermekgyilkosságnak minősülő hasonló cselekedetek ilyetén módon való üldözése és büntetéssel való fenyegetése volt tulajdonképpen a Biblia egyetlen olyan humánusnak tekinthető rendelkezése, amely a halálbüntetéssel volt kapcsolatos.

            Végül pedig a Biblia halállal bünteti azokat az „okkult” cselekményeket is, melyek közvetett módon ugyancsak Isten elleni véteknek minősülnek. Ezek közé tartozik a varázslás, a bűvészkedés, a jövendőmondás, a halottidézés, továbbá a bűbájosság és az igézés (azaz a boszorkányság) is.[25] A nem Isten elleni, illetve nem főbenjáró bűncselekmények közül pedig halálbüntetés jár annak, akinek az állata sebesít meg halálosan  mást, feltéve hogy „az ökör azelőtt is öklelős volt, és annak urát megintették, és még sem őrizte azt”. [2 Móz. 21,29.] Ezenkívül az is halált érdemel, aki a papok vagy bírák ítéletét nem hajtja végre, hanem annak ellenszegül,[26] továbbá aki hamisan tanúskodik, amennyiben a bevádoltnak a vád beigazolódása esetén halálbüntetés járna[27] (lásd fentebb: szemet szemért, fogat fogért …).

            Végül szólni kell a tanúzás szabályairól, illetve a halálos ítélet végrehajtásának módjáról. Halálos ítélettel sújtható bűncselekményeknél érvényesül az „egy tanú nem tanú” elve. A Biblia ugyanis egyértelműen kijelenti: „Ha valaki megöl valakit, tanúk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem lehet elég tanú senki ellen, hogy meghaljon.” [4 Móz. 35,30.] Továbbá: „Két tanú vagy három tanú szavára halállal lakoljon a halálra való; <de> egy tanú szavára meg ne haljon.” [5 Móz. 17,6.] Tehát legalább ezt az egy garanciális rendelkezést tartalmazza az Írás, ha már a halállal büntetendő cselekményeket ilyen széles körben szabályozta. A kivégzés módja pedig kétféle lehet: magánbosszú vagy közösségi kivégzés.[28] Előbbire a gyilkosságok esetében kerülhet sor, utóbbira pedig egyrészt akkor, ha a gyilkosságot a megölt rokonai közül senki sem torolja meg (kivéve persze a gondatlan emberölés azon esetét, amikor a „gyilkos” egy menedékvárosba menekül), másrészt a gyilkosságon kívüli összes egyéb bűncselekmény esetében. Ekkor a kivégzés általános módja a megkövezés,[29] ám egyes okkult tevékenységekkel kapcsolatos bűncselekményeknél, illetve bizonyos különösen súlyosnak tartott egyéb bűncselekményeknél (mint amilyen például a pap leánya által elkövetett paráznaság) a végrehajtás módja az élve elégetés is lehet.[30] A Biblia ezeken kívül ismeri az akasztást is, ám ezt csak kivételesen engedi meg a vérbosszuló rokonnak, mert tisztátalan halálnak tartja.[31]

            Lezárásként tehát megállapíthatjuk, hogy a Biblia a rosszcselekedetek számtalan fajtájára rendel halálbüntetést, néha egészen jelentéktelen cselekményeket is ezzel torolva meg. Az ókorban (és persze a középkorban is még nagyon-nagyon sokáig) szokásosan halállal (és csak halállal) fenyegetett emberölésen kívül halált rendel kiszabni az emberrablásra (de az elrabolt ember megvevőjére már nem!); az istenkáromlásra; a bálványimádásra; a jóslásra, jövendőmondásra, halottidézésre és egyéb „okkult” tevékenységekre; a vérfertőzésre; a szodómiára; a homoszexualitásra; a paráznaságra, beleértve ez utóbbiba nemcsak a férjes asszonnyal való nemi kapcsolatot, hanem a nő szüzesség nélküli férjhezmenetelét, sőt még a „havibajos asszonnyal” való közösülést is.

Az is halált érdemel az Írás szerint, ha valaki nem vigyáz az állatára, holott tudta róla, hogy az „öklelős”, és az halálosan megsebesít egy másik embert. Azt is ki kell végezni, aki szándékosan nem hajtja végre a papok vagy bírák ítéletét; aki hamisan tanúskodik valakivel szemben (feltéve, hogy a bevádolt is halállal lenne büntethető); sőt azt is, aki csak szidja (esetleg gyalázza) szüleit vagy bántalmazza azokat, függetlenül attól, hogy ez a szidalmazás vagy bántalmazás milyen fokú. Összességében látható, hogy a Biblia – túl azon, hogy sok helyen tartalmazza a szeretet parancsait – bizonyos rendelkezései tekintetében egyértelműen antihumánusnak mondható; a Bibliára mint az emberiesség tökéletes fokmérőjére és abszolút mércéjére hivatkozni a XXI. században már nem lehet.