MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C723C0.C4A291F0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C723C0.C4A291F0 Content-Location: file:///C:/2F2BA678/toth28.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii" Tóth J. Zoltán

Tóth J. Zoltán

A halálbüntetés érvényesítésére szolgáló eljárási szabályok a feudalizmus Magyarországán

 

 

 

 

 

 

            <= /span>A feudalizmust hagyományosan 1001 és 1848 (bizonyos vonatkozásokban 1867) közé tehetjük, és bár a feudalizmus sehol, így Magyarországon sem tekinthető egységes korszaknak (a XI., XIV., XVII. vagy XIX. század egészen más tulajdonságokkal jellemezhető), mégis: ezt a nyolc és fél évszázadot sokkal több közös sajátosság kapcsolja össze, mint az azt követő korszakokat. Ezért úgy vélem, nem nagy hiba, ha ezt a közel kilencszáz évet többé-kevésbé egységes éraké= nt fogom fel, amely (nem utolsósorban a témánk szempontjából fontos büntető eljárásj= og vonatkozásában) alapjaiban más volt, mint az azt felv&= aacute;ltó polgári korszak (1867-1918), a forradalmak kora (1918/19), a Horthy-rendszer (1919-1944/45), az átmenet kora (1944/45-1949) vagy a kommunizmus időszaka (1949-1989/90).

            <= /span>Bár a halálbüntetésre vonatkozó anyagi jogi norm&aacu= te;k fontossága kétségtelenül megelőzi a procedurális rendelkezések jelentőségét, mégis célszerűnek tűnik a halálbüntetés érvényesítésére szolgáló eljárási szabályokat is szemügyre venni, má= ;r csak azért is, mivel szociológiai értelemben eljárás nélkül a szubsztantív szabá= lyok sem bírnak léttel. A jog hatályosulása (í= ;gy többek között a halálbüntetés tényleges alkalmazása vagy mellőzése) ennek alapján a feudalizmusban is egyértelműen attól függött, hogy az elvileg halállal büntetendő (va= gy büntethető) cselekmények elkövetőit hogyan s miként lehetett bíróság elé állítani, és ott felelősségre vonni.

            <= /span>Kezdetben, a személyes királyság korában erre az akkuzatórius (vádelvi) eljárás útj&aacut= e;n volt lehetőség, amelynek jellemzői Magyarországon is megegyeztek az általános európai sajátosságokkal. Legfontosabb vonása az volt ennek az eljárásnak, hogy hivatalból indult: bármilyen felelősségre vonás tehát csak a sértett fél (emberölés esetén annak valamely közeli családtagja) kezdeményezésére történhetett meg. Ez alól mindössze a felségsértés, majd az ebből lassan kinöv!= 7; hűtlenség vétke volt kivétel: mivel ezekben az esetekben az állam érdekeinek sérelméről v= olt szó, természetesen itt a magánfél akarata az eljárás megindításában nem játszo= tt szerepet. (Azonban analógiával az államot képviselő királyt is tekinthetjük az eljárás megindítására jogosult személynek, így felfogva pedig e bűntettek szinté= n az érdekelt kizárólagos akarata alapján voltak büntethetőek.) Ebből az következett, hogy a vádló az ügy ura volt: a vádat bármikor ejthette (az elkövetőnek bármikor megbocsáthatott), bár ezt tipikusan pénzért tette. A kompozicioná= lis elv, a sérelem vagyoni jóvátételének intézménye így a vádelvű eljár&aacu= te;s egyik jellemzőjévé vált: mindezek miatt a halálbüntetést, amely egyébként a sérelem megvalósítójára kiszabható lett volna, gyakran felváltotta a felek megegyezése folytán az anyagi kompenzáció.

            <= /span>A „fél” szó maga is utal az akkuzatórius per= egy másik fontos jellemzőjére: a vádló é= ;s az elkövető egyenjogúságára. A sértett és a sértő ugyanis mint felperes és alperes jelen= tek meg a bíró előtt, ahol egymással azonos eljárási jogosítványokkal rendelkeztek (kivéve természetesen a pertől való egyoldal&uacu= te; elállás felperesi jogát), továbbá a bíró helyett ők dönthettek az érdemi kérdésekben (közös megegyezésükkel a per bármikor „leszállt”, azaz ítélet nélkül befejeződött). Ebből következőe= n a bíró mint az államhatalom képviselője pusz= tán az eljárás rendjét felügyelte, megszabta, hogy ki bizonyítson, valamint meghozta az ítéletet, de a felek még az ítélet után is szabadon egyezkedhettek egymással. Ez utóbbira pedig már csak azért is lehetőség volt, mivel az ítéletet, ha az elmarasztaló volt, magának a felperesnek kellett végrehajtania, amit ha nem tett meg, senki más sem tette meg helyette.

            <= /span>A XI-XIII. században egyébként ez a performa érvényesült minden eljárásban, bárm= i is volt azok tárgya, vagyis ekkor a büntetőjog és a magánjog elválasztása még nem törté= nt meg, a bűnperek tehát (az állam elleni bűncselekmények kivételével) még magánjogi jellegűek voltak; a halálbüntetés = sem volt más, mint egy jogsértés magánjogi jelleg&#= 369; következménye, amelyhez állami végrehajtás= nem volt igénybe vehető. A vádelvű per mindig szóbeli, közvetlen és nyilvános volt,[1] amelynek végeredménye, a bírói íté= ;let formális bizonyítékok alapján született me= g. Ekkor még a halálbüntetés kiszabását sem az anyagi igazságtól tették függőv&eacut= e;, hanem az esküktől, valamint az istenítéletektő= l.

            <= /span>Az eskü (iuramentum) tulajdonképpen nem volt más, mi= nt az istenítélet egy fajtája. A fél ugyanis Isten nevében (nevére) esküdött, ami azzal járt, h= ogy ha esküje hamisnak bizonyult, Isten megbüntette őt. Az esk&u= uml; azonban ekkor még elsősorban nem kötelezettségnek, hanem jognak számított, hiszen akinek a számára= a bíró lehetőséget biztosított az eskü letételére, minden valószínűség sze= rint pernyertes lett, hiszen ehhez csak a megfelelő számú eskütársat kellett biztosítania, ekkortól tehát a per érdemének alakulására ellenfelének többé már nem volt befolyása.= Az igénybe veendő eskütársak száma az ügy súlyához igazodott: büntető jellegű perekben a sérelem mértéke, illetve a kiszabható büntetés nagysága befolyásolta azt, hogy há= ;ny és mekkora esküképességgel rendelkező eskütárs szükségeltetett a bizonyítás= hoz; ez a szám nagyobb hatalmaskodások esetében negyven vagy akár száz is lehetett. Vagyoni értékkel kifejezhető, tehát mai felfogásunk szerint magánj= ogi jellegű perekben ellenben az eskütársak száma a per= elt követelés értékétől, birtokperekben például a föld közbecsű értékékétől függött; ez azt jelentette, hogy például egy tíz márka közbecsű értékű birtok esetében az esküt tevőnek legalább annyi eskütársat kellett felvonultatnia, amennyi esküjének az értéke a tíz márkát elérte. Ez lehetett egyetlen báró, avagy gyűrűvel és püspöksüveggel rendelkező főpap, mivel az ő esküképességük fejenként éppen t&iacu= te;z márka volt, avagy lehetett tíz egyszerű nemes, mivel az ő esküjük egyénenként egy-egy márk&aacu= te;t ért. Az ezekkel való bizonyítás jogát közbenszóló ítélettel annak ítélték meg, aki több tanút tudott saját becsületessége mellett felállítani, = de ezek a „tanúk” sem a történeti tényekről vallottak, hanem a felek elvont „becsületességét” bizonyítottá= k.

            <= /span>Ami  az istenítéleteket i= lleti: Magyarországon három- avagy négyféle istenítélet (ordalia, judicium dei) volt szabályozva: a vízpróba (melyen belül minden bizonnyal megkülönböztetve létezett a hideg- é= s a forróvízpróba), a vas- (tüzesvas-) próba, valamint a párbaj. A próbákról már els&#= 337; törvénykönyveink is említést tesznek: „= ;Valahányszor vizzel vagy vassal való itélettétel leszen, legyen ott három alkalmatos tanu, hittel próbált emberek, a kik mind az ártatlannak ártatlanságát, mind pedig a vétkesnek vétkét megbizonyitsák”;[2]Ha valakit ... az eg&eacut= e;sz falu tolvajnak kiált, próbával kell megbizonyitani.”;[3] „... a király követe menjen minden vármegyé= be és a kiket közönségesen őröknek neveznek, azok századosait és tizedeseit mind az alattok valókkal egyetemben összehiván, parancsolja meg nekik, hogy valakit tolvajság vétkében tudnak, valljanak reá; &eacu= te;s ha azok, a kikre rávallanak, próbával akarják megbizonyitani ártatlanságokat, adassék meg nekik a próba. És a kiket az őrök megneveznek, tizenk&eacut= e;nt álljanak elő és minden tizért egy közülök hordozza meg a vasat; a ki ha igazul, a többi kilencz is igazult legyen; ha pedig nem, akkor mind a kilencze próbát álljon, ki-ki magáért. És = ki a kilenczért fogott vala vasat, ő magáért is azonképen hordozza meg azt.”;[4] „Ha valami tolvajok, akár szolgák, akár szabadok, templomba futamlanak és ártatlannak kiáltják magokat, próbáltassanak meg.”;[5] „Megtiltjuk, hogy vassal és vizzel való próbát akármely egyházban is ne tegyenek, hanem csak püspöki székhelyen és nagy prépostságokban, mint Pozsonyban és Nyitrán.”;[6] „Ha a fogott tolvajra a lopást reábizonyitani nem lehet, vessék próbára...”;[7] „Ha valakit hamis tanuságtételről vádolnak,= az az, ha több falubeliek akár viszálkodás, ak&aacut= e;r gyülölség okából vallják azt felő= ;le, próbáltassék meg tüzes vassal...”.[8]

        &= nbsp;   Konkrét feljegyzésünk azonban a próbák közül cs= ak a tüzesvaspróbákról maradt, vagyis feltehetőleg ezt használták a patrimoniális királyság korában a legtöbb esetben, ami talán azzal is össze= függhet, hogy az ebben résztvevő papi személyek díjazása kétszer akkora volt, mint a vízpróba alkalmazása esetében.[9] E próbák alkalmazásának eseteiről és módjáról elsősorban az ún. Váradi Regestrum tartalmaz hiteles beszámolókat: ez a regestrum a nagyváradi káptalan mint hiteleshely tevékenységének írásos megörökítése. A káptalan egyik fontos tevékenysége az istenítéletekben való közreműködés volt; 1208 és 1235 közö= tt 389 ilyen feljegyzés szerepel a gyűjteményben, amelyek közül 230 bűncselekmények miatt alkalmazott, kivétel nélkül tüzes vassal való próbáról szól. A leggyakoribb vétek, amelynek bizonyítása vagy cáfolása érdekében a Váradi Regestrum szerint ezt az istenítéletet igénybe vették, a lopás vo= lt, a büntető jellegű ügyek mintegy fele tartozott ide. Ezenkívül azonban rablás, hatalmaskodás, emberölés és boszorkányság vádja esetében is meglehetősen sűrűn kérték I= sten közreműködését, de a bűncselekmény= ek elbírálásán kívül tüzes vassal bizonyítottak birtok- és adóssági perekben is. = Azt, hogy a felperes vagy az alperes kötelessége-e a vas cipelése, a bíró döntette el közbenszóló ítélettel. Általá= ;ban bűncselekmények esetében az alperes (a vádlott) bizonyított, magánjogi követelések esetében pedig a felperes. Főszabályként a próbát személyesen kellett kiállni, de büntető jellegű ügyekben az öregeknek, betegeknek és terhes nőknek megengedték, hogy valamely rokonuk bizonyítson helyettük. (Ugyanerre magánjogi jellegű eljárásokban szinte mindig és mindenkinek lehetősége volt.)[10]

        &= nbsp;   Maga a próba a következőképpen zajlott: a vas cipelése előtt három nappal a próbát tev&#= 337; kezét bekötözték és lepecsételt&eacut= e;k, hogy ne kenhesse be azt olyan kenőccsel vagy más szerrel, amely ellenáll az égetésnek. Ezt követően az illetőnek böjtölnie kellett, majd a próba napjá= ;n meggyónt, és egy kifejezetten erre rendelt mise kereté= ben megáldozott. A vasat, amely mintegy két-három font (körülbelül egy-másfél kilogramm) súlyú lehetett, felmelegítették és megszentelték, majd a próbát tevő kezébe adták, amelyet annak meg kellett fognia, és azt egy meghatározott, a pap által kijelölt távolságra, általában az istenítéletnek helyet adó templom egyik részéből a másikba, mintegy kilenc lépésre el kellett vinnie. Ezután a kezét újra bekötözték és lepecsételté= ;k, majd három nap múlva a gyolcsot ünnepélyes keretek között felbontották. Amennyiben a pap azt állapította meg, hogy égési seb nincs, vagy a s= eb gennyesedés nélkül gyógyulóban van, továbbá ha az ellenfél a próba helyszínén az előírt időpontban nem jelent m= eg, neki adtak igazat; minden más esetben pedig az ellenfelének. (Ennek alapján akkor is a másik fél nyert, ha a seb elgennyesedett, de akkor is, ha a próbára kötelezett már kézbe sem tudta venni a vasat, vagy azt az elő&iacut= e;rt távolság megtétele előtt letette vagy elejtette; = ha a kötést felbontotta, illetve ha a pecsét – ak&aacut= e;r a próba előtt, akár a próba után – n= em volt ép; ha nem volt hajlandó meggyónni vagy megáldozni; valamint akkor is, ha a próbára kötelezett meg sem jelent.) Ezt az istenítéletet Magyarországon a XIII. század végéig alkalmazták, annak használatát ugyanis csak jóv= al az 1215-ös (IV.) lateráni egyetemes zsinat tilalma után,= a Fülöp fermói püspök, pápai nagykövet vezetésével megtartott budai nemzeti zsinat tiltotta meg 1279-ben, amikor kimondta, hogy ilyeneken egyházi személyek n= em működhetnek közre (márpedig papi részvé= tel nélkül a próba nem volt érvényes).

        &= nbsp;   Ekkor azonban már alkalmazásban volt a baj vagy párbaj (d= uellum), amely viszont egyházi részvételt nem igényelt; = ez utóbbi istenítéleti forma ezért még nagy= on sokáig, egészen a XV. század végéig (lovagi-becsületbeli ügyekben pedig még annál is tovább) létezett. A párbaj során a vitáb= an álló felek vagy azok bajnokai szemtől szemben küzdöttek meg egymással, a bíró által megszabott feltételek szerint. E feltételek szólhattak életre-halálra menő küzdelemre (ilyenről Magyarországról írott feljegyzésünk nincs) vagy az egyik félnek a lovagi harc szabályai alapján megállapított legyőzetéséig; illetve szólhattak különböző fegyverekkel, valamint fegy= ver nélkül való harcra. Azt is a bíró döntötte el, hogy a feleknek személyesen kell-e csatázniuk, vagy erre másokat vehetnek igénybe, &aacut= e;m nők, egyháziak és zsidók – nem lévén harcképességük – csak bajnokok útján mérkőzhettek meg. Általában a személyes kihívást illett elfogadni, de ez a bajra hívott döntésétől függött; ha visz= ont azt mégsem fogadta el, és bajnokot (pugil, duellato= r) fogadott, a kihívó sem volt kötelezhető személyes küzdelemre. Ez az istenítéleti forma rendkívül költséges volt, mert a felbérelt személyek a párbajban való részvétel&eac= ute;rt nagy pénzeket kértek, a gazdagabb főurak ezért állandó bajnokot tartottak. Emiatt, továbbá miv= el gyakorivá váltak a visszaélések, az ellenf&eacu= te;l bajvívóinak a lefizetése, valamint mert már az emberek is egyre kevésbé hittek abban, hogy valóban Is= ten döntése a bajvívás eredménye, I. Mátyás a párbajt minden per vonatkozásáb= an betiltotta, kivéve „a király katonai curiáj&aacu= te;nak szokása szerint eldöntendő perekben”, vagyis a lovagi ügyekben, valamint akkor, ha nincs semmilyen más bizonyíték, ami alapján az adott ügyben dönt= eni lehetne;[11] mindazonáltal még a következő évszázadokban is tudunk esetekről, amikor a párba= jt perek eldöntése végett igénybe vették.

            <= /span>Az inkvizitórius perekre való áttérés a XIV= -XV. században történt meg; bár már I. Károly (népszerű magyar nevén Károly Róbert) ezt az eljárási formát használta= ,[12] = az csak a XV. század végére, XVI. század elejére vált kizárólagossá, és szorította ki az akkuzatórius pert. A Magyarországon alkalmazott inkvizitórius vagy nyomozóelvi eljár&aacut= e;s[13] = lényege szintén megegyezik az európai jellemzőkkel; ezek közül legfontosabb, hogy a büntetés alapjául szolgáló per hivatalból indul meg, ahhoz tehát a sértett akarata nem szükséges.[14] A vádlott ennek alapján már nem fél, nem az eljárás egyenrangú résztvevője, hanem a hatalomnak, az eljáró hatóságoknak kiszolgáltatott és alárendelt, eljárási jogosítványokkal gyakorlatilag nem rendelkező személy. Ezt a kiszolgáltatottságot fokozza az írásbeliség és az ennek hatására kialakuló titkosság, valamint a védelem és egyáltalán a külső ellenőrzés teljes hiánya. A bizonyítás anyagivá válik, a cél a valós történeti tényáll&aacut= e;s felderítése és az igazság tényeken alapuló kiderítése, ám a bizonyítá= ;si rendszer kötött, az igénybe vehető bizonyítékok köre tételesen szabályozott. = Az istenítéletek többé nem alkalmaztatnak, ám= az eskübizonyítás megmarad, sőt annak két fajtája, a terhelt beismerő vallomását megerősítő, valamint a tanúvallomást alátámasztó eskü a legfontosabb bizonyítékfajtákká válnak. Megjelenik ezenkívül az okirati és a szakértői bizonyítás, valamint a szemle (oculata revisio), &aacu= te;m a „bizonyítékok királynőjének”= a beismerő vallomás minősül. Ennek megszerzése érdekében a gyanúba került személyt meg is lehet kínozni, hogy megvallja bűnét, de csak akkor, ha megfelelő számú és súlyú „gyanújel” vagy „vétekjel” (indícium) áll rendelkezésre.[15] =

            <= /span>A kínvallatás (tortúra) ennek értelmében szabályokhoz kötött volt, elvileg tehát azt önkényesen alkalmazni nem lehetett. Tortúrára csak akkor kerülhetett sor, ha a vádlottat halállal büntetendő bűncselekmény elkövetésé= ;vel gyanúsították, kellő számú és súlyú gyanújel valószínűsíte= tte a bűnösségét, de a közvetlen bizonyítékok (két szavahihető, becsületes személy egybehangzó tanúvallomása vagy a terhelt beismerő vallomása) hiányoztak. A tortúrát= a bírónak ítélettel kellett elrendelnie, amennyib= en a fenti feltételek fennálltak, ám bizonyos személyeket, így öregeket, gyerekeket, süketeket, némákat, gyengeelméjűeket, terhes nőket, valamint nemeseket és egyháziakat kínvallatni nem lehetett. A tortúrát elrendelő ítéletben m= eg kellett határozni azokat a kérdéseket, amelyekre a bíró választ kívánt kapni (a terhelt követte-e el a tettet, ha igen, hol, mikor, miért, lopás vagy rablás esetén mit csinált a pénzzel stb.), továbbá azt is, hogy e végből a vádlottnak hány fokozatú tortúrát kell kiállnia. A Praxis Criminalis, a XVII. század végétől a nyuga= ti vármegyék, szabad királyi városok és úriszékek nagy részében szokásjogk&eacut= e;nt érvényesülő osztrák büntető kódex szerint a kínvallatás legfeljebb hat fokozatú, de Bodó Mátyás 1751-es, több helyütt szintén szokásjogi jelleggel alkalmazott tankönyve (Jurisprudentia Criminalis secundum praxim et Constitutio= nes Hungaricas in partes duas divisa) a tortúra tizenegy fokozatát ismerte.

            <= /span>Ezek a szabályok azonban a gyakorlatban nem érvényesül= tek: több vármegye, úriszék és város akk= or is megengedte a tortúrát, ha a vádlott gyermek, terhes nő stb. volt, illetve ha nem volt kellő számú &eacu= te;s súlyú vétekjel, amely a bűnösségére utalt volna. Gyakran azokat is megkínozták, akik csak kisebb tárgyi súly&uacut= e;, halállal egyáltalán nem is büntethető cselekményt követtek el, vagy akikkel szemben bőven volt a= nnyi bizonyíték, amely a jog szerint az elítéléshez kellett. Amennyiben a vádlott a kínok hatására sem vallott, el kellett őt engedni= , de sokszor az ilyen szerencsétlen a gyötrelmek hatásá= ;ra egész életére nyomorékká lett. Ha vallot= t, akkor viszont a beismerést a bíróság előtt= meg kellett ismételnie, amit ha nem tett meg, a kínzások elölről kezdődtek; de még akkor sem szabadult a fájdalomtól, ha beismerte tettét, mivel ekkor is lehetőség volt arra, hogy a kivégzés előtt újra megkínozzák, ezúttal abból a célból, hogy esetleges tettestársait, cinkosait megnevezze.[16]

            <= /span>A visszaélések, valamint annak a felismerése következtében, hogy sokszor gyenge fizikumú vagy akaratú emberek ártatlanul is beismerő vallomást tesznek, míg testileg és lelkileg erősebb bűnözők bűnösségük ellenére sem ismerik be tettüket, a felvilágosult uralkodók a XVIII. század végén igyekeztek a tortúrát megtiltani. Először, 1776. március 22-én Már= ia Terézia írta elő rendeletileg a vármegyékn= ek, hogy a kínvallatásokat szüntessék be, majd ezt 1783-ban II. József pátense is megerősítette. Végül 1791-ben II. Lipót törvényileg is kiik= tatta a kínvallatás eszközét a büntetőelj&aac= ute;rásból, kimondva, hogy „a kinzó vallatások annálfogva, mivel az igazság kikutatására alkalmas és megfelelő eszközt n= em nyujtanak, hanem inkább büntetés számba mennek, addig, mig a büntető eljárásra nézve országgyülésileg más intézkedés nem tétetik, egyszerüen tiltva lesznek”.[17]

            <= /span>Maga a büntetőper azonban az inkvizitórius eljárás korában már korántsem egységes: a vádlott rendi állása, illetve a bűntett jellege alapján különböző eljárási formák léteznek. A nemesek büntetőjogi felelősségre vonása általában lassú és nehézkes írásbeli vagy ünnepélyes per (processus solemnis), a nem-nemeseké pedig rendszerint gyors, szóbeli per, ú= n. sommás eljárás (processus summarius) keretében megy végbe.[18] Bár „rendes” büntetőpernek az előbbi tekinthető, mégis ez volt a ritkább: egyrészt azért, mivel a nemeseket kevésbé gyakran vonták büntető eljárás alá, mint a jobbágyok= at és a polgárokat, másrészt pedig azért, m= ert a kisebb jelentőségű bűnvádi pereket a nemesek esetében is (feltéve, hogy azok az ünnepélyes per igénybe vételének lehetőségéről lemondtak) sommás per útján bírált&aacut= e;k el. Ezenkívül jelentősebb büntetőügyekben nem-nemeseket is csak írásbeli per keretében lehetett elítélni; a „jelentős” jelző azonban ne= m a kiszabható szankció, hanem a sértett jogtárgy jellegét jelölte, így a rendszerint halállal büntetendő „egyszerű” ún. „nyilvános bűncselekmények” (rablás, emberölés, fosztogatás, gyújtogatás) elbírálása nem igényelt írásbeli formát, azt jobbágyok vagy polgárok esetében általában csak hűtlenségi-felségsértési ügyekben lehetett igénybe venni.

            <= /span>Végül az eljárási szabályok körében még három kérdésről kell szólnunk: a fellebbez= és lehetőségéről, a kegyelem gyakorlatáró= ;l, valamint az asylum jogáról. Ami az elsőt illeti: a patrimoniális királyság korában az akkoriban kizárólagosan érvényesülő vádelvű eljárás alapján meghozott ítélet ellen fellebbezésnek helye senki számára nem volt, hiszen a peres ügyek eldönt&eacut= e;se istenítéletek és eskük, vagyis isteni közreműködés alapján történt. Az ítélet tehát az ekkor uralkodó ideológia értelmében Isten akarata volt, az ügy érdem&eacut= e;t Isten személyesen maga döntötte el, amelyhez az emberek, így a bíró is legfeljebb az eljárási kereteket biztosították, amelyek révén az isteni döntés megnyilatkozhatott. Isten ítélete ellen pe= dig semmilyen apelláta nincs, legfeljebb eljárási szabálysértések (csalások) miatt, avagy az eljárás megtagadása okán az eljáró vagy eljárni hivatott bírót lehetett beperelni.

            <= /span>Ez a helyzet a XIV-XV. században változott meg, amikor előb= b a nemesekre, majd a szabad királyi városok polgáraira lehetővé tették szigorúan meghatározott körben a fellebbezés jogát. Így a XIII-XV. század között bíráskodási funkciókat (is) ellátó nádori közgyűlésen (judicium palatinale)[19] halálra ítéltek vagy levelesítettek,[20] a XIV-XV. században létező vármegyei közgyűlés (proclamata congregatio)[21] által halálra ítéltek, valamint a XV. századtól kialakuló vármegyei törvényszék (sedria)[22] által halálos ítélettel sújtottak, amennyiben nemesek voltak, fellebbezhettek a kuriális bíróságokhoz ítéletük megváltoztatását vagy megsemmisítés&eacu= te;t kérve. Ugyanez azonban az alávetett rétegekre nem vonatkozott, ők fellebbezési joggal nem rendelkeztek. A XIV. századtól kezd kialakulni a városi polgárok fellebbezési joga is, amely egy rövid időszakon át történhetett az anyavárosokhoz is,[23] később azonban kizárólagosan csak a tárnok= i, illetve a személynöki székhez.[24] = Ez azonban – lévén, hogy a városok pallosjoggal bírtak – büntetőügyekre nem terjedt ki, í= ;gy (Zsigmond uralkodásának korszakától eltekintve, amikor erre egy rövid ideig lehetőség volt) a halál= os ítélet ellen sem lehetett jogorvoslattal élni, az tehát első fokon végrehajtható volt. (Ugyanez volt egyébként a helyzet a vérhatalommal rendelkező úriszék által hozott halálbüntetések esetében is.)

            <= /span>I. Ferdinánd 1563-ban elvileg megengedte, hogy a gyilkos jobbágy= ok és nem nemes szolgák fellebbezéssel és perújítással élhessenek, ha őket az úriszék vagy a sedria halálra íté= lte volna, de ezt a törvényt[25] a szokásjog lerontotta, így ezen jogorvoslati lehetőségekkel a gyakorlatban továbbra is csak a nemesek élhettek. III. Károly 1729-ben ezt a szokást törv= ényileg is szentesítette, kimondva, hogy „a nyilvános és közönséges gonosztevők bünvádi ügyei” a királyi tábláh= oz nem fellebbezhetők.[26] Végül csak II. Lipót törvénye, az 1790/91. évi XLIII. tc. biztosította a perorvoslat lehetőségét a nem-nemesek számára a súlyosabb ügyekben, deklarálva, hogy ha „valaki három évi börtön, vagy egyszerre kiadandó száz bot- vagy korbácsütés büntetésével ... fölérő főbenjáró itéletben marasztaltatnék el: an= nak ugy a vármegyei törvényszékekről, mint a sza= bad királyi városokról és a pallosjoggal biró uri székekről és más biróságokról a fölebbezés egyenesen a királyi itélőtáblára megengedtetik...&= #8221;[27]

 &nb= sp;          A halálos ítélet végrehajtását azon= ban nemcsak (sőt, mint láttuk, elsősorban nem) fellebbez&eacut= e;s útján, hanem kegyelem (aggradiatio) révén lehetett elkerülni. Kezdetben felségsértési ügyekben értelemszerűen a király, egyéb pere= kben pedig – a vádelvből következően – az ellenérdekű fél kegyelmezhetett meg a bíróság által halálra ítéltnek. Az akkuzatórius eljárásra való áttéréssel párhuzamosan kialakult a= z az elv, hogy kegyelmezni annak van joga, aki a halálos ítéletet meghozta; ennek következtében sajá= ;t hatáskörében kegyelmezésre jogosulttá vált a király, a nádor, a sedria, az úriszék, a senatus, a XVI-XVII. századtól pedig az Országgyűlés és a helytartó is. 1655-ben az úriszékek és a városok kegyelmezési joga megszűnt,[28] bár azt a földesurak és a városok egy ideig még szokásjogi alapon gyakorolták, 1715-ben viszont II= I. Károly mindenkit eltiltott attól, hogy a halálra ítélteknek megkegyelmezzen, és azt a király kizárólagos jogává tette.[29]

        &= nbsp;   A kegyelem egyébként tartalma szerint – bárki is gyakorolta azt – ritkán volt teljes, vagyis általában pusztán arra szólt, hogy a kegyelemben részesített kisebb büntetést kellett, hogy elszenvedjen, mint ami az ítéletben állt. Kegyelmet nemcsak halálbüntetés esetében adtak, bár kétségkívül ez volt a leggyakoribb; ekkor az illetőt kivégzés helyett rendszerint szabadság- v= agy vagyoni büntetéssel sújtották. A fej- és jószágvesztésre ítéltet például tipikusan csak a fővesztés alól mentesítették, vagyonát azonban elvonták tő= ;le;[30] ha pedig a halálra ítéltnek vagyona nem volt, mint a nyilvános gonosztevők nagy részének, akkor tö= ;mlöcbe zárták, bár a kegyelem ezen formája csak a XVII= I. század végén, XIX. század elején v&aacut= e;lt meghatározóvá és általános gyakorlattá. Végül néha az is előfordult, ho= gy kegyelem gyanánt csupán a halálbüntetés végrehajtásának módját „enyhítették”; így minősített halálbüntetés (kerékbe törés, karóba húzás, kampóra akasztás, ví= ;zbe fojtás, élve megégetés stb.) helyett egyszer= 69; halálbüntetést (akasztást, lefejezést) alkalmaztak; az ítéletben előírt súlyosításoktól (tüzes fogókkal tépkedés, lovakkal a vesztőhelyre vonszoltatás st= b.) eltekintettek; illetve hogy az adott kivégzési módot „humánusabban” hajtották végre (például a máglyára ítéltet a megégetés előtt lefejezték, megfojtották, = vagy lőporos zacskót kötöttek a nyakába; a kerékbe törésre vagy karóba húzásra ítéltet a végrehajtás előtt szintén lefejezték, és csak holttestét, esetleg a fejét tették rá a kerékre vagy a karóra; a kerékbetörést nem alul, a lábaknál, hanem felül, a fejnél kezdték, így az első ütés mint „kegyelemütés” rögtö= ;n végzett az elítélttel, aki így nem kényszerült arra, hogy hosszú, elnyújtott haláltusája legyen; stb.).

        &= nbsp;   A kegyelemhez hasonló szerepet töltött be a menedékjo= g (ius asyli) intézménye is. Aki ugyanis bizonyos helyekre, általában templomba, kolostorba vagy a „püspök lábaihoz” (a személyes királyság korában pedig akkor is, ha a királyi udvarba) menekült, = az mentesült a vele szemben kiszabható rendes büntetés alól. Ez a mentesülés azonban – ellentétben= a kegyelmezéssel – nem egyéni mérlegelés, h= anem törvény, illetve szokásjog alapján járt, vagyis a feltételek fennállta esetén alanyi jogk&eacut= e;nt érvényesült. Az asylum intézménye a személyes királyság évszázadaiban élte virágkorát, ám azzal még a XVIII. század végén is találkozunk; míg azonban= a feudalizmus kezdetén e mentességet dekretális, vagyis írottjogi szinten szabályozták, addig az a későbbiekben már elsősorban szokásjogk&eacut= e;nt hatott a jogalkalmazás gyakorlatára.

        &= nbsp;   Szent László törvényei szerint a menedékhelyre futó tolvajt ugyan nem lehetett halálra ítélni,= de így is kemény büntetést kellett elszenvednie: megvakították,[31] illetve örökre a templom szolgájává vá= ;lt.[32] Amennyiben azonban ragaszkodott ártatlanságához, jogot kapott rá, hogy istenítélettel bebizonyítsa azt; ám ha a próba azt „derítette ki”, hogy mégiscsak bűnös, már a templom sem nyújthato= tt neki menedéket.[33] Ugyanezt a rendelkezést Kálmán is megerősítette, kimondva, hogy: „Ha valaki lopással vádoltatván, templomba futamlik, nem akarjuk, hogy azé= rt mingyárt vétkes tolvajnak tartsák; hanem a biró= meg az egyház papja kérdezzék meg tőle: ha vétkes-e, vagy nem? És ha vétkesnek vallja magá= t, az egyházért ne bántsák szemeit, se máskép az ő teste meg ne csonkittassék; ha pedig = azt mondja, hogy nem lopott, adjanak neki módot a maga mentés&eac= ute;re, de annakutána, ha vétke reá bizonyodik, nem szabaditja= meg a templom semmi veszedelemtől.”[34] Később, az asylum szokásjogi gyakorlattá válásával a menedék lehetősége már csak a főbenjáró bűnöket elkövetőkre terjedt ki, bár a hatóságok ezt = is korlátozni igyekeztek: előbb a hűtlenségi eseteket vették ki a ius asyli köréből, később pedig már a nyilvános bűncselekményekre sem engedték meg azt. Azonban hogy a templomba futás mennyire élő gyakorlat volt szinte az egész feudalizmus alatt, mutatja, hogy még 1776-ban is Mária Teréziának pátenssel kellett kifejezetten előírnia, hogy az egyház adja ki a hatóságoknak az asylansokat; ám a szokás= jog alapján az ilyen menedékesekkel szemben a világi szerv= ek még ekkor sem hozhattak, és nem is hoztak halálos ítéleteket.

 

 


Felhasznált irodalom

 

 

1.      Bakóczi Antal: Az emberölés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1= 984

2.      Balás Gábor – Domokos Andrea: Erdély rövid jogtörténete 1947-ig. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Magy= ar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudomán= yi Intézete, Budapest, 1991

3.      Béli Gábor: Magyar jogtörténet: a tradicionális jog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 1999

4.      Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995

5.      Doleschall Alfréd: Halálbüntetés. In: Márkus Rezső (szerk.): Ma= gyar Jogi Lexikon, III. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1900

6.      Dülmen, Richard van: A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban. Századvég Kiadó – Hajnal István Kör,= Budapest, 1990

7.      Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utols&oac= ute; harmadában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985=

8.      Kulcsár Zsuzsa: Inkvizíció és boszorkányperek. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1961

9.      Mezey Barna (szerk.): A magyar jogtört&eacu= te;net forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Osiris Kiad&oacut= e;, Budapest, 2001

10.  Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörté= ;net. Osiris Kiadó, Budapest, 1999

11.  Szemere Bertalan: A büntetésről= s különösebben a halálbüntetésről. Halálbüntetést Ellenzők Ligája, 1990

12.  Szent István király Intelmei &eacu= te;s Törvényei (ford.: Bollók János és Kristó Gyula). Szent István Társulat, Budapest, 2000

13.  Trócsányi Zsolt: Törvényalkotás az Erdélyi Fejedelemségben. Gondolat Kiadó, Budapest, 2005

14.  Werbőczy István: Tripartitum. A dics= őséges Magyar Királyság szokásjogának Hármaskönyve. Téka Könyvkiadó, Budapest, 199= 0



[1] Ez ekkoriban elsősorban még nem elvi követelmény volt (bár természetesen a jogbiztonságot is szolgálta azzal, hogy lehetőséget biztosított mindenki számára, hogy figyelemmel kísérje az eljárás törvényességét, illetve saját érdekeinek és jogainak védelme érdekében bármikor beavatkozzon a perbe, ha ezt szükségesnek tartja), hanem fizikai szükségszer$= 9;ségként jelentkezett; sokszor ugyanis nem volt hol lefolytatni ezeket a pereket, így arra gyakran a szabad ég alatt, mindenki számára látogathatóan a falu főterén vagy a falu melletti tisztáson került sor.

[2] <= span style=3D'color:black'>Szent László Király Dekrétomainak Első Könyve 28. Fejezet

[4] <= span style=3D'color:black'>Szent László Király Dekrétomainak Harmadik Könyve 1. Fejezet

[5] <= span style=3D'color:black'>Szent László Király Dekrétomainak Harmadik Könyve 17. Fejezet

[6] <= span style=3D'color:black'>Kálmán Király Dekrétomain= ak Első Könyve 22 Fejezet

[7] <= span style=3D'color:black'>Kálmán Király Dekrétomain= ak Első Könyve 53. Fejezet

[8] <= span style=3D'color:black'>Kálmán Király Dekrétomain= ak Első Könyve 83. Fejezet

[9] <= span style=3D'color:black'>„A vastól két p&eac= ute;nz, a viztől egy pénz járjon a papnak.” (Szent László Király Dekrétomainak Első Köny= ve 28. Fejezet a tüzes vas és forró viz próbájánál való tanuságról= , 1. §)

[10] Eszerint tehát annak volt „igaza”, akinek a „becsületességét” több és hitelt érdemlőbb (előkelőbb) „tanú” „bizonyította”, és ezáltal ő tehette = le (az előbbi „tanúkkal” mint eskütársakkal együtt) az esküt (büntető jellegű perekben a „tisztító esküt”); valamint annak, akit az isteni közreműködés az istenítélet során „igazolt”.

[11] = 1486. évi XVIII. tc.

[12] A normann eredetű inkvizitórius eljárás nápolyi-szicíliai közvetítés útján, I. Károly révén került be először a magyar jogba, az ő halálát követően azonban még majd másfél évszázadra volt szükség, hogy elterjedjen é= ;s meghatározóvá váljon. Egyes eljárásokban, például a nagyobb hatalaskod&aacu= te;s miatti felelősségre vonás iránt indított perekben a vádelvi, egyezkedésen és kompozíción alapuló rendszer azonban egészen a XVII. század végéig továbbélt.

[13] = Az inkvizitórius pert a régi Magyarországon a rendkívül kifejező „faggató per” elnevezéssel jelölték.

[14] = Az eljárás hivatalból történő megindítása történhet a bűncselekmény hatóság általi észlelése, illetve az érdekelt (a sértett vagy családtagja) vagy bárki más feljelentése alapján. Természetesen ez utóbbi a tipikus, hiszen a hatóság a legritkább= an szerez tudomást bűncselekményről anélkü= l, hogy azt valaki ne hozná kifejezetten a tudomására. E vonatkozásban egyébként fontosnak tűnik megemlíteni, hogy a vádelvű eljárás vádja (accusatio) és a nyomozóelvű eljárás feljelentése (delatio), valamint a vádló (accusator) és a feljelentő (dela= tor) között felszíni hasonlóságuk ellenére két fontos különbség van. Az egyik az, hogy az a= ccusator az ügy ura, a per teljes jogú résztvevője, a per megindítása az ő akarata alapján történik, amelytől azonban bármikor elállhat, megszüntetve ezzel magát az egész eljárást, míg a delator csak a bűntett megtörténtének a hatóság tudomására hozója, de az eljárást nem az ő cselekménye indítja meg, hanem arról (vagy a feljelentés alaptalansága esetén annak mellőzéséről) a hatóság maga dön= t, és a továbbiakban is az határozza meg az eljár&= aacute;s menetét, abba tehát a továbbiakban a feljelentőnek – még ha az maga a sértett is – semmilyen belesz&= oacute;lása nincs. A másik, ebből következő eltérés, hogy míg a vádló felelős kijelentéseiért, és vádja bizonyítatlansága esetén szembesülnie kell hamis vádolása következményeivel (mely legsúlyos= abb esetben a tükröző büntetés elvének megfelelően olyan szankció lesz, amilyet az alperessel szemben lehetett volna alkalmazni, ha a vád igaznak bizonyul), addig a feljelentőnek semmilyen büntetőjogi felelőssége nincs, ha az általa bejelentett vétek általa valószínűsített elkövetője utóbb ártatlannak bizonyul. (Ez egyébként két okból is érthető: először is ha valakinek semmilyen szerepe nincs a per vitelében, nincs joga a bizonyításhoz, de még az eljárást sem &#= 337; indítja meg, akkor méltánytalan volna mások /a hatóság/ cselekedeteiért őt bármilyen módon is szankcionálni; másrészt ha ez a felelősség érvényesülne, akkor senki sem mer= ne senki ellen feljelentést tenni, félvén az esetleges negatív következményektől, ami a bűncselekm&ea= cute;nyek elszaporodásához és a bűnözők megfékezhetetlenségéhez vezetne.)

[15] A gyanújelek lehettek távoliak, amelyek csak a gyanúsításhoz, illetve a vizsgálat megindításához voltak elegendőek, illetve kö= zeliek, amelyek alapján már tortúra is elrendelhető volt. Ilyen lehetett például, ha a tett helyszínén megtalálták valakinek a dolgait; ha valaki a bűntett időpontját követően a környékről szökni vagy menekülni próbált; ha valakinél megtalálták az áldozat értéktárgy= ait, és ő nem tudta igazolni, hogy azok hogyan kerültek hozzá, avagy azokat el akarta adni; ha valakinek véres volt a ruhája; stb. A gyakorlatban kellő mennyiségű hasonló gyanújel, azaz megfelelő számú közvetett bizonyíték alapján nemcsak a tort&uacut= e;rát rendelték el a hatóságok, hanem gyakran büntetést is kiszabtak, még ha egyetlen közvetlen bizonyíték sem állt rendelkezésre. Ha ugyanis i= lyen esetekben a kínvallatás hatására sem szüle= tett meg a beismerő vallomást, akkor rendszerint ún. rendkívüli büntetést (poena extraordinari= a) alkalmaztak, amely – mivel csak gyanújelek alapján született meg az ítélet – mindig enyhébb vo= lt, mint az adott bűntett bebizonyítása esetén kiszabandó rendes büntetés (poena ordinaria); halálbüntetést például rendkívü= ;li büntetés gyanánt soha nem mondtak (nem mondhattak) ki.

[16] Mindezen előírások azonban csak bűntettek esetében voltak alkalmazhatók; a magánjogi perekre m&a= acute;r más szabályok vonatkoztak. Ennek következtében a XVII-XVIII. században elvált egymástól a büntető- és a magánjogi per, és ezzel kezdetét vette a büntetőjog önálló jogággá válása.

[17] = 1790/91. évi XLII. tc.

[18] Ugyanezt az eljárást Erdélyben szép, mív= es kifejezéssel „tüsténtes” pernek nevezt&eacut= e;k.

[19] A nádori közgyűlés a nádorispán (com= es palatinus) vidéki bíráskodási fóruma volt. A nádor egy-egy alkalommal több vármegye részére lehetőséget biztosított elsősorban a nemesek tulajdonát és személyé= ;t veszélyeztető nyilvános gonosztevők (rablók, fosztogatók, tolvajok, gyilkosok) megnevezésére &eacut= e;s ellenük ítélet meghozatalára. Ehhez előzetes= en az érintett megyék alispánjai és szolgabírái összeállították a felelősségre vonandó személyek listáj&aacu= te;t és az elítélésükhöz szüksé= ;ges bizonyítékokat. Ezeket a személyeket a judicium palatinaléra megidézték, és ha megjelentek,= ott helyben ítéletet mondtak felettük; halálos &iacut= e;télet esetén a büntetés azonnal végrehajtandó vo= lt. Miután azonban a megidézett személyek (saját jól felfogott érdekükben) általában nem jöttek el a közgyűlésre, ezért bűnösségük megállapítása esetén levelesítették (proskribálták) &#= 337;ket. Ez azzal a következménnyel járt, hogy „jogon kívülivé” váltak, vagyis bárki szaba= don elfoghatta és megölhette őket, sőt segítő= ikkel és támogatóikkal is ugyanezt megtehették. A = proscriptio ilyen értelemben tehát egy bianco halálos ítéletnek tekinthető, amit bárki végrehajthatott, sőt ezért még pénzbeli jutalmat is kapott.

[20] A levelesítés a nemzetségi korban szokásos kiközösítés intézményéből fejlődött ki, hiszen a proskribált büntetése a= z, mint az egykoron kiközösített személyé: hogy= a közösség, a társadalom, illetve az állam elbontja azt a védernyőt fölüle, amely egyébként minden tagjának jár, vagyis a jogi védelmet. A levelesített – jogon kívülivé válva – már nem tagja a közösségnek, így annak (jog)védelmét = sem élvezheti, az ellene elkövetett bármilyen cselekmé= ;ny tehát jogilag irreleváns, a jog által nem értékelt, és így nem is büntetett cselekménnyé válik.

[21] A vármegyei közgyűlés a vármegye nemeseinek ülése volt, ahol a helyi ügyek megtárgyalása és a megyei jogalkotás zajlott; büntető ügyekk= el (illetve egyáltalán jogszolgáltatással) csak a = legfontosabb ügyekben foglalkozott.

[22] = A sedria a sedes judiciaria összevont alakja; szerepe a más szerv= ek (úriszék, városi senatus, kuriális bíróságok) hatáskörébe nem tartozó jogi ügyek elbírálása volt. A vármegye nemeseinek büntetőpereiben (kivéve a hűtlenségi pereket) első fokon ez a törvényszék ítélkezett, de az úriszékektől fellebbezett ügyeket is ez bírálta el másodfokon (pallosjoggal rendelkező úriszékek esetében azonban a halálos ítélettel szemben fellebbezésnek helye nem volt).

[23] Mivel egyes városok úgy kértek és kaptak a királytól kiváltságlevelet, hogy az más, közeli városok kiváltságait biztosította számukra, gyakran egy egyszerű utalással, a konkré= ;t jogok és mentességek felsorolása nélkül, ezért Magyarországon is létrejött a városi jogcsaládok egy kezdetleges formája, minek következtében egy rövid időre elismertté vált, hogy a leányvárosok polgárai senatusuk= döntése ellen az anyaváros bíróságához fordulhatnak jogorvoslatért.=

[24] A budai joggal élő ún. tárnoki városok egyes ítéletei ellen a tárnoki székhez (sedes tavernicalis), a többi szabad királyi város, az ún. személynöki városok döntései ellen pedig a személynöki székhez (sedes personalitia) lehetett fellebbezni.

[25] 1563. évi XLI. tc.

[26] 1729. évi XXX. tc.

[27] Hűtlenségi és felségsértési perekben pedig, amelyeket első fokon a királyi tábla bírált el, a hétszemélyes táblához lehetett fellebbezni.

[29] = 1715. évi XLVIII. tc. a gonosztevőket sza= badon bocsátóknak büntetéséről, s hogy csak= a királyi felség adhasson halálra itélteknek kegyelmet.

[30] = Sok ilyen jellegű pernek eleve ez is volt a célja; a királyi birtokok fogyatkozásával ugyan= is az uralkodó csak úgy tudta a belharcokban mellette álló híveit jutalmazni, ha az ellene szövetkez= 37;, vele szemben álló főurak birtokait magának megszerezte és azt támogatói között kiosztot= ta. Ezzel egyszerre tudta elérni, hogy a jutalom reménye hí= ;vei számát növelje, a fenyegető büntetés pe= dig ellenségei cselszövéseit visszafogja.

[31]Ha szabad embert vagy szolgát lopáson kapnak, akaszszák fel. Ha pedig az akasztófa elől templomba menekedik, hozzák ki onnan és vakits&aacu= te;k meg.” (Szent László Király Dekrétomainak Második Könyve 12. Fejezet)

[32]Ha szabad ember lop és templomba menekedik, a melyik egyháznak oltalmát kereste, annak legyen szolgájává.” (Szent László Király Dekrétomainak Harmadik Könyve 4. Fejezet)

[33]Ha valami tolvajok, akár szolgák, akár szabadok, templomba futamlanak és ártatlannak kiáltják magokat, próbáltass= anak meg. Hogyha bünösök leszn= ek, ugy itéljék meg őket, mintha be sem léptek volna a templomba; ha pedig megvallják bünöket, bánjanak ve= lek szent István törvénye szerint.” (Szent László Király Dekrétomainak Harmadik Könyve 17. Fejezet)

[34] = Kálmán Király Dekrétomain= ak Első Könyve 84. Fejezet

------=_NextPart_01C723C0.C4A291F0 Content-Location: file:///C:/2F2BA678/toth28_files/header.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"





10

 

------=_NextPart_01C723C0.C4A291F0 Content-Location: file:///C:/2F2BA678/toth28_files/filelist.xml Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/xml; charset="utf-8" ------=_NextPart_01C723C0.C4A291F0--