Tóth J. Zoltán

A halálbüntetés az ókorban

 

 

 

 

            A halálbüntetés története az ősidőkig nyúlik vissza. Nincs még egy büntetési nem, mely hasonlóan régi lenne, mint a halálbüntetés (talán csak a száműzetés nevezhető a halálbüntetéssel egyidős, ősi büntetési nemnek). Az őskori primitív törzsek ugyanis saját – a törzs vagy a törzshöz tartozó valamely személy ellen sértő – tagjaikkal szemben valószínűleg kétféle „szankcióval” éltek: a halálbüntetéssel vagy a száműzetéssel (illetve ezek valamilyen speciális válfajával). A szankció szó azért értendő idézőjelesen, mert az emberi közösséggé válás ezen fokán még nem beszélhetünk sem államról, sem modern értelemben felfogott jogról, tehát ekkor még nincs olyan kialakult (akár csak szokásjogi) normarendszer, amelynek megsértését egy erre felhatalmazott szerv vagy személy szankcionálja, hanem a megtorlás még közösségi jellegű. Ez azt jelenti, hogy ha valaki „rosszat” (tehát nem jogelleneset!) tett, a törzsnek vagy a törzs egy másik tagjának sérelmet okozott, akkor a törzs ezt – saját fennmaradása érdekében – egységesen megtorolta. Ekkor tehát még nincs szó formális értelemben vett halálbüntetésről (vagy egyáltalán bármilyen büntetésről), pusztán a primitív emberi közösség – jóllehet egyáltalán nem céltalan – bosszújáról.

            Maga a halálbüntetés mint büntetés akkor alakul ki, amikor megjelennek a kezdetleges államok, amelyeknek már többé-kevésbé egységes és köztudomású szokásjogi szabályai vannak, illetve létrejönnek azok a funkciók, amely funkciókat betöltő személyek kifejezett feladatai közé tartozik (általában sok más egyéb feladat mellett) az ezen szokásjogi normákat sértő magatartások megtorlása, vagyis akiknek tényleges (akár választással, akár bármely egyéb módon keletkezett) hatalmuk van a szintén szokásjogilag kialakult büntetések alkalmazására. Még később pedig az ezen funkcióban lévő személyek megszerzik maguknak a jogot arra is, hogy a régi szokásjogi szabályokat írásba foglalják, egyúttal a megfelelőket kiválogassák, a többit veszni hagyják vagy megváltoztassák, illetve hogy akár új, még nem létező szabályokat alkossanak. Ilyen, (nagy valószínűséggel) döntően szokásjogi alapokon nyugvó, de esetjogi jellegű szabálygyűjtemény volt a világ első, csaknem teljes egészében ránk maradt törvénye, Hammurapi törvénykönyve is.[1]

            Ez az i.e. XVIII. századi törvénykönyv[2] 282 szakaszból áll, és az általános tévhiedelemmel szemben szabályai döntően nem büntetőjogi, hanem magánjogi jellegű szabályok. E 282 paragrafusnak ugyanis mindössze harmada-negyede tartalmaz büntetőjogi normákat,[3] nagyobb részük azonban  kereskedelmi, öröklési vagy éppen családi jogi jellegű szabályokból áll. Ami azonban kifejezetten a büntetőjogi szabályokat illeti, azoknak három közös jellemzőjük van: egyrészt az, hogy  - a kor szokásainak megfelelően – a rabszolgát nem emberként, hanem pusztán tárgyként kezelik, másrészt hogy a tálió elve széleskörűen érvényesül,[4] harmadrészt pedig az, hogy a szabályok – a tálió elvén kívül is – meglehetősen véresek. Így például halállal rendelik büntetni a gyilkosságon és az arra való felbujtáson kívül a hamis vádlót, a hamisan tanúskodót, a tolvajt, a rablót, a rabszolga megszöktetőjét vagy a szökött rabszolga rejtegetőjét, a kocsmát nyitó vagy abba akár csak belépő papnőt, a paráználkodót, a vérfertőzőt, a férje vagyonát pazarló asszonyt (!) vagy azt az építőmestert, aki egy szabad ember házát rosszul építette fel, miáltal az összedőlt és annak halálát okozta.

            A halálbüntetés azonban nemcsak Hammurapi törvényeiben volt rendes büntetési nem, hanem – néhány ritka kivételtől eltekintve – szinte mindenhol megszokott volt. Az ókori zsidókra kötelező mózesi törvények[5] például (mai szemmel nézve) úgyszintén „véres” törvények voltak,[6] hiszen az emberölésen kívül büntetni rendelték az emberrablást, a szülők megátkozását („szidalmazását”), az istenkáromlást, a bálványimádást, a jóslást, varázslást, boszorkányságot és egyéb „okkult” cselekményeket, a szodómiát, a homoszexualitást, a vérfertőzést és a paráznaságot is (amely utóbbiba beletartozott a házasságtörésen kívül például a „havibajos asszonnyal” való szexuális érintkezés is). A szexuális „eltévelyedések” büntetéssel való fenyegetésének csak kisebb részben volt az oka a fennálló erkölcsi rend védelme; ennél sokkal fontosabb volt, hogy a – részben nemi úton terjedő – betegségek, járványok kialakulását megakadályozzák. E szabályok megalkotásának tehát az erkölcsi motívumokon kívül közegészségügyi okai is voltak.[7]

            A Bibliával rokon vonásokat mutat a muzulmánok szent könyve, a Korán is, annyi különbséggel, hogy a tiltáson kívül nem mondja ki ezen bűncselekmények legtöbbjére a halálbüntetést. (Más kérdés, hogy a muszlim bíróságok a gyakorlatban mindezekre a bűncselekményekre rendszerint mégiscsak halálos ítéleteket szabtak ki.) Mindamellett a tálió itt is általános elvként érvényesül. („Ti hívők! Ölés esetén előíratott nektek a megtorlás: szabad a szabadért, rabszolga a rabszolgáért és nő a nőért.” [Korán 2. szúra, 178. vers] „Életet az életért, szemet szemért, orrot orrért, fület fülért, fogat fogért és a sebesülésekért megtorlás.” [Korán 5:45] „Valamely rossztett fizetsége egy hozzá hasonló rossztett.” [Korán 42:40][8]

            Az ókori görög poliszok úgyszintén szívesen alkalmazták a halálbüntetést, különösen az idegenekkel szemben. Az athéni végrehajtási mód perverz furcsasága volt, hogy az elítélt maga kellett, hogy kiigya a méregpoharat; ez tehát inkább öngyilkosságra kötelezés volt, mintsem a szó hagyományos értelmében vett kivégzés. (Szemléletesen írja le e végrehajtási mód menetét Platón: Szókratész halála c. művében.) Az ókor legkegyetlenebb büntetési rendszere azonban minden valószínűség szerint Indiában volt, ahol Manu törvénykönyve (mely valamikor az i.e. II. század és az i.u. II. század között jött létre) majd minden cselekményre halálbüntetést (ráadásul nem is akármilyen halálbüntetést: kutyákkal szétszaggatást, elefántokkal agyontaposást, szétdarabolást, izzó vaságyon elégetést stb.) ír elő.[9] Az eddig felsorolt „jog”gyakorlat mellett üdítő színfoltnak tekinthető Lanka (Srí Lanka) buddhista királyának, Amandagambaninak a törvénye, aki az i.u. I. században eltörölte a halálbüntetést, valamint a japán Saga császár törvénye, aki i.u. 818-ban tette meg ugyanezt (és itt, Japánban a következő 300 évben ez így is maradt; csak a XII. században állítják vissza újra a halálbüntetést).

 

            Jogtörténeti jelentőségére tekintettel külön kell foglalkoznunk a római joggal. A római jogban a halálbüntetés ún. „rendes büntetés” („poena ordinaria”) volt, vagyis bűncselekmények kisebb-nagyobb csoportjára általános jelleggel alkalmazták ezt a szankciót. Kialakulására nézve a halálbüntetést a római jogban kettős eredetre: egyrészt a magánbosszú visszaszorításának igényére, másrészt szakrális gyökerekre vezethetjük vissza.

            Ami az elsőt illeti: a régebbi korokban (az állam előtti lazább szerveződésekben) általánosan elterjedt volt egy közösség valamely tagját sértő cselekedetek közösség általi megbosszulásának intézménye, amely sokszor nemzedékeken át tartó törzsi viszályokhoz, egymást követő megtorlások, bosszúk és viszontbosszúk évtizedeken (vagy akár évszázadokon) át tartó sorozatához vezetett. Az egymáshoz addig csak lazábban tartozó közösségek állammá alakulásával azonban a hatalmat gyakorló (vagy azt ténylegesen gyakorolni akaró) állami szervek részéről felmerült az az igény, hogy a jogszolgáltatást ténylegesen a maguk kezébe vegyék, és megszerezzék egy adott terület lakossága felett a tényleges főhatalmat. Ehhez viszont vissza kellett szorítani a magánbosszút, úgy azonban, hogy az eddig e kiváltságot élvező nemzetségek, törzsek, klánok stb. ne érezzék azt, hogy jogaik csorbultak volna. Vagyis a represszió szokásjogilag kialakult formáit az ilyen, állammá szerveződött közösségek irányítóinak át kellett venniük, el kellett fogadniuk, különben az állami szervek jogszolgáltató funkciójának hallgatólagos elismerése nem történt volna meg, és a háborúskodások tovább folytatódtak volna. Mivel pedig a szokásjog alapján a „jogsértések” jó részének a szankciója (a pénzbüntetés – pontosabban ekkor még a magánbosszú megváltása, az ún. compositio – mellett) a halálbüntetés volt (és persze mert a kor uralkodó eszméje amúgy is a tálió elve volt), ezért a kialakuló államok – és így persze a kialakuló római állam is – széles körben alkalmazta ezt a szankciófajtát.

            A római jogi halálbüntetés másik gyökere pedig a római vallásban keresendő. A rosszcselekedetet elkövetett személy megölése ugyanis eredetileg nem büntetés volt, hanem az isteneknek bemutatott áldozat. (Nem véletlenül nevezték a bűnöst Rómában „sacratusnak”, azaz „áldozatnak”.)[10] Ha ugyanis valaki a vallás előírásaival szemben cselekedett, azaz a vallás („fas”), ezáltal pedig – közvetlenül vagy közvetve – az erkölcs („mos”) ellen bűnt követett el, az az istenek haragját nem saját maga ellen vívta ki, hanem azon közösség ellen, amelynek a tagja volt. Az isteneket a közösségnek kellett kiengesztelnie, erre pedig a legcélszerűbbnek az mutatkozott, hogy azon tagját áldozzák fel (szó szerint) az isteneknek, aki vétkezett. A halálbüntetés tehát eredetét tekintve egyáltalán nem volt „büntetés”, a bűn pedig, amit követett, eredetileg nem jogi értelemben vett bűncselekmény, hanem vallási értelemben felfogott bűn volt.

            A római jog a bűncselekmények két fajtáját különböztette meg: a delictumokat és a crimeneket. Delictumoknak a magánüldözés, crimeneknek pedig a közüldözés alá eső bűncselekményeket nevezték. Az előbbi kategóriába tartozókat általában nem érezték olyan súlyúnak, hogy megbüntetésük kötelező kell legyen, és ezek a bűncselekmények a közösséget rendszerint nem is sértették, éppen ezért a delictumok elkövetőinek felelősségre vonására csak akkor került sor, ha ezt maga a sértett (esetleg a bűncselekménnyel valamely egyéb módon érintett) kifejezetten kívánta. Ekkor ugyanúgy meghatározott keresetet kellett beadnia, mintha valamilyen magánjogi jellegű követelése lett volna, emiatt viszont a delictumok és az azok folytán keletkezett jogviszonyok nemigen különböztek a magánjogi jogviszonyoktól.[11] Ha viszont a jogellenes cselekmény olyan súlyú volt, hogy az elkövető megbüntetését a közérdek („utilitas publica”) védelme érdekében nem lehetett a sértett vagy az egyéb érdekeltek (például az emberölés áldozatának hozzátartozói) akaratától függővé tenni, esetleg a sérelem nem is konkrét személy, hanem a közösség egésze ellen irányult („crimina”), akkor az állam az üldözést és a szankcionálást maga vette kézbe.  E két kategória a királyságtól kezdve egészen a dominatus legvégéig létezett, csak az e kategóriákba tartozó konkrét bűncselekmények köre változott korszakról korszakra.

            Az archaikus korban a crimenek és a delictumok megkülönböztetése még viszonylagos volt, és a büntetés is őrizte még szakrális jellegét. Például a XII táblás törvény szerint a veteményesek megrontóit (akik éjszaka más veteményesét learatják vagy feldúlják), illetve a feleségét eladó férjet Ceres istennőnek („suspensum Cereri necari”), a telkek határának jelölésére hivatott határkövet, a szentnek tartott „terminust” elmozdító személyt pedig Terminus istennek kellett feláldozni. A „feláldozás” módja az akasztás volt, melyet a XII táblás törvény „arbori suspendere” („fára felfüggesztés”) néven említ, később azonban egyszerűen csak „furcának” („villás büntetésnek”) hívták a rómaiak. A vallást sértő egyéb bűncselekményeket ekkor még rendszerint ugyancsak halállal büntették: idetartozott például a sacrilegium (a szent dolgok /”res sacra”/ meggyalázása /ellopása, megrongálása/), a „malum carmen incantare” („gonosz varázsének ráolvasása”), a „fruges excantare” (más termésének ártó varázsénekkel való megrontása) és az is, ha a Vesta-szűz szüzességi fogadalmát megszegi. Ez utóbbit olyan súlyos bűnnek tartották, hogy a Vesta-szüzet a Vicus Sceleratuson egy föld alatti üregbe tették, adtak neki egy kenyeret, egy korsó vizet és egy korsó olajat, majd elföldelték. Nyilvánvaló, hogy a szerencsétlen, miután vize elfogyott, pár napon belül szomjan halt.[12] Mellesleg pedig ezután azt a férfit is, aki a szüzességét elvette, kivégezték.

            Már ekkor halállal büntették a szándékos emberölés („parricidium”) elkövetőjét, ha azonban valaki csak gondatlanságból vagy véletlenül oltotta ki egy másik ember életét (e kettő között a római jog ezen szakaszában még nem tettek különbséget), akkor még kártérítést sem kellett fizetnie. Ennek oka az volt, hogy a rómaiak szerint egy ember élete nem fejezhető ki pénzben, ezért a más halálát nem szándékosan okozó személlyel szembeni következmény legfeljebb annyi volt, hogy egy állatot kellett áldoznia az isteneknek. Különösen súlyos bűncselekménynek minősült viszont a rokongyilkosság (egyes források csak ezt tekintik „igazi” parricidiumnak), melynek a büntetése az ún. „zsákbavarrás” („culleus”, „poena cullei”) volt. Ezt úgy hajtották végre, hogy a bűnöst egy marhabőr zsákba tették, egy kakas, egy kígyó, egy kutya és egy majom mellé, a zsák száját összekötözték, majd a zsákot, benne a bűnössel, a Tiberisbe vetették.

            Ugyancsak halálbüntetés járt annak is, aki a hazáját árulta el. A perduellio („hazaárulás”) körébe tartozott a XII táblás törvény szerint az ellenség felbujtása Róma megtámadására, illetve római polgár kiszolgáltatása az ellenségnek, ám valószínű, hogy e bűncselekmény alkalmazási köre egyéb cselekedetekre is kiterjedt. A hazaárulót egy fához kötözték, és ott halálra ütlegelték. Ezenkívül már a római jogban is léteztek katonai bűncselekmények (természetesen ekkor még nem így nevezték őket), amelyek hasonlóak voltak a hazaáruláshoz, ám csak katonák követhették el ezeket. E bűncselekményeket összefoglaló néven proditiónak nevezték, és idetartozott például a katonai szolgálatban tanúsított engedetlenség. A proditio büntetése bárddal való lefejezés volt.

            Az archaikus római jog – a többi ókori jogrendszerhez hasonlóan – ismerte és alkalmazta a tálió elvét (ius talionis). Ez a halálbüntetés esetében (a parricidiumon kívül) a szándékos gyújtogatás büntetése során volt megfigyelhető, ennek a büntetése ugyanis a tűzhalál („vivi crematio” – „élve elégetés”) volt. Szokták ezt „máglyahalálként” is emlegetni, ez azonban azért nem pontos, mert a gyújtogatót lehetőség szerint abba a tűzbe kellett vetni, amit ő maga gyújtott, és csak ha ez már kialudt, akkor kellett új tüzet rakni, és – jobb híján – abban elégetni a gyújtogatót.

            Ismerte a királyság-kori Róma joga a Tarpeii-szikláról való letaszítást („praecipitatio e saxo”) is. Ezzel sújtották a hamis tanút, a hamis bírót és a tolvaj rabszolgát. E büntetés közösségi jellegű szankció volt (egyfajta „népítélet”), melyet a közösség egésze maga hajtott végre.

            Formailag nem minősült halálbüntetésnek, de gyakorlatilag azzal volt egyenértékű a közösségből való kitaszítás, az ún. „sacer esto”; ugyanis akit „homo sacernek” nyilvánítottak, azt bárki bárhol megölhette, ha pedig elhagyta Rómát, védtelenné vált, ami gyakorlatilag ugyanilyen következménnyel járhatott. De ha életben is maradt, nagyon gyakran elfogták és eladták rabszolgának, és senki sem védte meg, mivel nem volt közössége, ahova tartozott volna. A sacer esto egy későbbi fajtája az „aquae et igni interdictio” volt, mely tulajdonképpen feltételes halálbüntetést jelentett. Ebben az esetben ugyanis a halálra ítéltnek megengedték ugyan, hogy elhagyja Rómát, ám ha ezt nem tette meg időben, vagy ha visszatért és elfogták, a halálbüntetést végrehajtották rajta.

Végül a halálbüntetés körében kell megemlíteni az archaikus korban egyedüli azon delictumot, melynek elkövetője – kilétének felderítése után – számíthatott a halálra: ez pedig a lopás (furtum). Elvileg – a sacer estóhoz és az aquae et igni interdictióhoz hasonlóan – ez sem tartozik a halálbüntetés körébe, mégis célszerű itt megemlítenünk. Az éjszaka tetten ért tolvajt ugyanis bárki szabadon megölhette, tehát a jog által felhatalmazottan annak halálát okozhatta. Ez tulajdonképpen a magánbosszúnak a jog által is szentesített formája, amely ebben az időben még egyébként is – minden tiltástól függetlenül – általánosan elterjedt gyakorlatnak számított, ám jelentősége fokról fokra csökkent, míg végül teljesen eltűnt. Érdekesség azonban, hogy a nappal tetten ért tolvajt már nem volt szabad megölni, azt a bíróság elé kellett állítani; ebben az esetben a büntetés megkorbácsolás és esetleg rabszolgaságba taszítás volt. A tetten nem ért tolvaj pedig mindössze az ellopott dolog kétszeresét (duplum) volt köteles megfizetni. Ez alól egyetlen kivétel volt: a rabszolga; ha ugyanis egy rabszolga követett el lopást, le kellett őt vetni a Tarpeii-szikláról.[13]

            Az archaikus korban kezdetben a büntetőbíráskodás joga a király (rex) kezében volt, ám ezt valószínűleg csak a legritkább esetben gyakorolta személyesen; helyette rendszerint valamely általa felruházott személy vagy szerv járt el. A királyság bukása (i.e. 510) után a büntetőbírói hatalom az imperiummal felruházott magistratusokhoz került, akiknek az ítélete ellen általában fellebbezni lehetett a népgyűléshez, különösen (az i.e. V. század közepétől, vagyis felállításának időpontjától kezdve) a comitia centuriatához. Ennek az időnek a „büntetőjogi” gyakorlatára egyébként általánosan jellemző a halálbüntetés rendes büntetésként (poena ordinaria) való alkalmazása, a büntetések szakrális jellege, a magánbosszú szokásának korlátozott továbbélése és a tálió elvének széles körű alkalmazása (nemcsak a halálbüntetés, hanem más büntetések tekintetében is).[14]

            A preklasszikus korban (i.e. III. – i.e. I. század) új büntetőbíróságok (questiones perpetuae) alakulnak ki, amelyek fokozatosan átveszik a magistratusoktól a közüldözés alá eső bűncselekmények elbírálását. Ezek a halálbüntetést egyre ritkábban alkalmazzák, azáltal hogy lehetőséget adnak az elítélteknek arra, hogy ehelyett a száműzetést (exilium) válasszák. A keresztre feszítés a rabszolgák és az idegenek büntetésévé válik, megszűnik a zsákbavarrás (vízbefojtás), a lefejezés – amely egyre inkább a római polgárok kizárólagos büntetése lesz – eszközévé pedig a bárd helyett a kard válik. A kivégzések továbbra is nyilvánosan zajlanak, kivéve akkor, ha az elítélt nő: ebben az esetben ugyanis az állami börtönnek (a carcernek)[15] az őre, a carnifex a börtönben a nyilvánosság kizárásával hajtja végre az ítéletet, mégpedig úgy, hogy egy hurokkal megfojtja őt.

            A köztársaság korának végére a halálbüntetés rendkívüli büntetési nemmé (poena extraordinaria) válik, melyet csak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben szabnak ki. E legsúlyosabb bűncselekmények körébe tartoznak az államellenes bűncselekmények („crimina maiestatis”), melyek az állam érdekeit sértő vagy veszélyeztető bűncselekményeket jelölték. A „főbenjáró bűncselekmények” ezen kategóriája a régi „hazaárulást” váltotta fel, míg a korábban is halállal fenyegetett „parricidium” több önálló bűncselekményi fajtára bomlott. Ezek közül az első az új értelemben felfogott „parricidium” lett, mely immár nem pusztán az emberölést, hanem csak a rokongyilkosságot, ezen belül is csak meghatározott közeli rokonok meggyilkolását jelentette. Emellett immár megkülönböztetik a közönséges emberölést (homicidium), a méregkeverést (veneficium) és az orgyilkosságot, vagyis az előre kitervelt, aljas indokból elkövetett szándékos emberölést (crimen inter sicarios).

            A halálbüntetés azonban a köztársaság korában még ezekben az esetekben is egyre ritkább lett, míg végül csak különleges esetekben szabhatták ki. Már i.e. 194-ben kimondták a halálbüntetés tilalmát római polgárral szemben[16] (amely természetesen nem vonatkozott az idegenekre és a rabszolgákra), és ezen tilalom alól csak a katonák voltak kivételek (a „crimina maiestatist” is döntően csak katonák követhették el), illetve azok a római civilek, aki a haza biztonsága elleni merényletet követtek el, vagy ilyenben részt vettek. A halálbüntetés ezután (az előbb említett kivételekkel) gyakorlatilag a rabszolgák és idegenek büntetésévé vált. I.e. 97-ben végleg betiltják az emberáldozatot, Pompeiustól kezdve pedig még a rokongyilkosságot is csak száműzetéssel (aquae et igni interdictio) büntetik.

            A klasszikus kor elején, a principatus korának kezdetén még megmaradnak a régi questiók (sőt néhány új questio is létrejön), ám jelentőségük fokozatosan csökken, míg végül a büntető igazságszolgáltatást teljesen át nem veszi a császári bíráskodás (cognitio extra ordinem). Fontos változás, hogy míg a questiók csak a bűnösség kérdésében dönthettek, ám a büntetést nem állapíthatták meg (mivel azt az a törvény tartalmazta, mely az adott questiót létrehozta, mégpedig szigorú jelleggel, vagyis a bíróknak semmilyen mérlegelési jogot nem adott), addig a cognitiós eljárásban a császári bíróságokat sem anyagi jogi, sem eljárásjogi szabályok nem kötötték, ezért ezek már nemcsak a bűnösségről, hanem az adott elkövetővel szemben alkalmazandó büntetés fajtájáról és mértékéről is szabadon dönthettek. Fellebbezni immár nem a népgyűléshez, hanem vagy magához a princepshez, vagy a senatushoz lehetett, amely utóbbi a crimina maiestatis esetében önálló döntési jogkört is kapott. E bűncselekmény egyébként már nem pusztán (vagy nem elsősorban) az állam elleni bűncselekményeket jelentette, hanem egyre inkább magának a császárnak a személye ellen irányuló felségsértést.

            A principatus korában halálbüntetést római polgárral szemben csak ritkán alkalmaztak, ha mégis, ennek a formája általában lefejezés (capitis amputatio), esetleg (gyújtogatás esetében) élve elégetés volt. Azonban kivételesen az is előfordult, hogy a halálra ítélt maga választhatta meg a halálnemet, vagy lehetőséget biztosítottak számára arra, hogy a kivégzés helyett öngyilkosságot kövessen el. Ekkor általában vagy az ereit vágta fel, vagy mérget ivott, vagy füsttel bódíttatta el magát, de választhatott más, általa kevésbé fájdalmasnak vagy félelmetesnek tartott halálnemet is. A rabszolgák büntetése továbbra is a keresztre feszítés (crucifixio) maradt, amelyet később, a keresztényüldözések idején a keresztényekkel szemben is előszeretettel alkalmaztak; továbbá szintén elsősorban a keresztényeket vetették a cirkuszi játékok során vadállatok elé (damnatio ad bestias). Ez utóbbi büntetésnek hármas funkciója volt: egyrészt a régi római istenekbe vetett hitet megrontó, illetve a császár tényleges teljhatalmát tagadó keresztények fizikai likvidálásának, ezáltal azok számának csökkentésének szándéka; másrészt ennek következtében a többi római polgár elrettentése attól, hogy maguk is keresztény hitre térjenek; harmadrészt pedig ingyenes élő „alapanyag” szolgáltatása a cirkuszi játékok számára, kiszolgálva ezzel a vérre és halálra éhes római polgárok alantas igényeit.[17] (Mint a történelemből közismert, a második célt minden erőfeszítés, és kegyetlen vérfürdők sorozatának ellenére sem sikerült elérni.)

            A posztklasszikus korban a halálbüntetés újra széles körben alkalmazásra kerül. A principatus végétől, nagyjából a Severusok korától (i.u. III. század) egyre több és több tényállást fenyegetnek halálbüntetéssel, köztük mind nagyobb számú vagyon elleni, személy elleni vagy vallási bűncselekményt. Halállal sújtják például az állami javak elsikkasztását és az állami pénzek hűtlen kezelését (peculatus), a sacrilegiumot (amely immár nem a régi római vallás, hanem a kereszténység elleni bűncselekményeket jelöli), az eretnekséget (haeresis), a keresztény hit elhagyását (apostasia), a nőrablást (raptus) stb. A dominatus korában tehát a halálbüntetés ismét poena ordinariává, rendes büntetési nemmé válik; ezt a szigort pedig alapvetően a iustinianusi kodifikáció sem törte meg, csak valamelyest enyhített rajta.

 

            Mint látható volt, a halálbüntetés az ókor folyamán (néhány ritka kivételtől eltekintve) mindvégig valamennyi országban, valamennyi birodalomban általánosan alkalmazott büntetési nem volt, mégpedig igen változatos, ám kegyetlenebbnél kegyetlenebb végrehajtási módokkal. A kegyetlenségben leginkább Manu törvénykönyve járt az élen, ám nem sokkal maradt le mögötte a többi ókori jogrendszer sem. Míg a civilizáltságára, műveltségére, humanizmusára (sic!) oly büszke és ma is sokszor kimagasló példaképként emlegetett Római Birodalomban is kb. egy tucat, cseppet sem humánus kivégzési mód létezett. Az egyetlen, amiben Róma kiemelkedik a többi ókori állam közül, az a kivégzésen kívüli kínzások korlátozott körű alkalmazása. Ilyenre szabadokkal (különösen előkelőkkel, patríciusokkal) szemben csak az archaikus jogban és a preklasszikus kor elején került sor, ám a rabszolgák és az idegenek e tekintetben is hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve. A keresztre feszítés (amely majdnem az egész római történelem során tipikus rabszolgabüntetésnek számított) például eleve együtt járt a kivégzés előtti testi fenyítéssel.

            Úgyszintén általános volt a tálió elvének alkalmazása: mind Hammurapi törvényeiben, mind a Bibliában („Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.” [2 Móz. 21, 24.25.]), mind a Koránban, mind Rómában, mind pedig a többi ókori államban a gyilkossal szemben halálbüntetést alkalmaztak, és szintén gyakori jelenség volt, hogy az elkövetőnek büntetésként ugyanolyan jellegű sérülést okoztak, mint amilyet ő okozott a sértettnek, illetve hogy azt a testrészét csonkították meg, amellyel a bűncselekményt elkövette (például a tolvajnak levágták a kezét, a hamisan tanúskodónak kivágták a nyelvét, a nemi erőszak elkövetőjét kasztrálták stb.). Ez utóbbi büntetési típust nevezték „tükörbüntetésnek”.

            Az ókori jogrendszerekre tehát általánosan jellemző volt a kegyetlenség, a véres büntetések alkalmazása és a halálbüntetésnek a többi büntetési nem közül kiemelkedő, kitüntetett szerepe, amely jellegzetességek nemcsak az ókori államokban voltak megfigyelhetők, hanem az egész középkorban, sőt a legtöbb európai országban az újkor nagy részében is. Csak a XVIII. század közepén indul el majd az az abolicionista mozgalom, amelynek eredményeképpen az európai jogrendszerekben fokozatosan humanizálódik az igazságszolgáltatás, eltűnnek előbb a kínvallatások, majd a testi büntetések és a minősített halálbüntetések, végül pedig majd’ mindenhol (de iure vagy legalább de facto) megszűnik a halálbüntetés mint jogintézmény is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

 

1.     Doleschall Alfréd: Halálbüntetés. In: Márkus Rezső (szerk.): Magyar Jogi Lexikon, III. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1900

2.     Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933

3.     Firon András: Káinbélyeg. Nyugdíjazzuk-e végleg a hóhért? Panoráma Kiadó, Budapest, 1991

4.     Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és instituciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996

5.     Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986

6.     Koestler, Arthur: A hóhér védelmében avagy a halálbüntetés mint elrettentő erő. In: Egy mítosz anatómiája, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 78-91. o.

7.     Korán (ford.: Simon Róbert). Helikon Kiadó, 2001

8.     Nemere István: A kivégzések története. Alexandra Kiadó

9.     Simon Róbert: A Korán világa. Helikon Kiadó, 2001

10. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. Halálbüntetést Ellenzők Ligája, 1990

11. Szent Biblia. Károli Gáspár fordítása

12. Zlinszky János: Római büntetőjog