Tóth J. Zoltán

 

 

 

 

A természetjog szükségszerűsége

 

 

avagy miért volt nélkülözhetetlen a természetjog az emberi társadalom létrejöttéhez?

 

 

 

A „természetjog” kifejezés a filozófia fejlődése során különböző dolgokat jelentett; sem a szó etimológiájában, sem annak jelentésében nincs az egyes szerzők vagy az egyes irányzatok között konszenzus. A „természet” szónak (bármit jelentsen is az) a jog (a tételes jog) alapjaként való használata Arisztotelészre vezethető vissza, ám – mai fogalmaink szerint – természetjogi gondolatokat már jóval előtte is megfogalmaztak, így például Anaximandrosz, Hésziodosz, Hérakleitosz, a szofisták (Prótagorász, Kalliklész, Antiphón, Kritiász) vagy Platón,[1] legnagyobb hatásuk azonban mégsem nekik, hanem a sztoikusoknak volt. A szofistáknál a „természet” szó még a „külső”, fizikai-biológiai természetet jelenti, és ennek alapján a természetnek megfelelő jog nem más, mint a világban érvényesülő törvényszerűségeknek megfelelő emberi magatartások és az ezeket helyes (a természet törvényei szerinti) keretek között tartó állami intézmények összessége. A „nomosz”, az emberi törvény a „füszisz”, a természeti törvény alapján kell, hogy létrejöjjön; a fizikai törvényszerűségek tehát meghatározzák az emberi társadalom szabályait is. Ez az elképzelés azonban azon a tévedésen alapult, miszerint a törvények két fajtája ugyanolyan módon működik, és ezért az emberi törvényeket a természeti törvények analógiájaként lehet megragadni. Valójában azonban a kettő nagyon is különböző: míg a természeti törvények pozitív (leíró, deskriptív) jellegűek, vagyis azt mondják meg, hogy ténylegesen milyen folyamatok zajlanak, és ezért e törvények állandóak, a megismeréstől függetlenül érvényesek és megváltoztathatatlanok, addig az emberi törvények normatív (előíró, preskriptív) jellegűek, tehát emberi döntéstől függnek, és emberi döntéssel bármikor megváltoztathatók. Az ilyen normatív, tételezettségtől függő emberi törvényeket nem lehet az örök és változatlan természeti törvények analógiájaként szemlélni, vagyis a „természetjog” kifejezésben a „természet” szónak a külső, fizikai természet jelentéseként való felfogása tévedésen alapul.

Sokkal meggyőzőbb (és általánosabban elterjedt) az a megközelítés, miszerint a „természet” szó valójában az ember belső természetét (hajlamait, vágyait, egyéb lélektani jellemzőit) jelöli. Valójában persze ezek a hajlamok is biológiai-fiziológiai alapokra vezethetők vissza, de közvetlenül mégiscsak az ember szűkebb értelemben felfogott pszichikai tulajdonságait jelentik. Ezen tulajdonságok között a legfontosabb az emberi racionalitás. Az ember a „jóra” törekszik, vagyis olyan körülmények között szeretne élni, amely pozitív, kellemes érzéseket vált ki belőle, és mivel „eszes lény”, ezért képes felmérni, hogy ezt mely feltételek mellett valósíthatja a leginkább meg. Mivel tudja, hogy minden jó alapja, nélkülözhetetlen feltétele a biztonság, amit csak más emberek védelme garantálhat a számára, ezért törekszik arra, hogy más emberekkel társuljon,[2] még akkor is, ha ez bizonyos (az előnyökhöz képest kisebb mértékű) lemondásokkal és korlátozásokkal is jár. Ezért közösségeket hoz létre, és a közösség fennmaradása (a közösségi létből származó előnyök tartós biztosítása) érdekében tartózkodik azon dolgoktól, amelyek annak felbomlásához vezetnének. Vagyis a közösségben élő emberek mindegyike saját érdekében – racionális mérlegelést követően – elfogad (mind másokra, mind saját magára nézve) olyan szabályokat, amelyek a közösség együtt maradását és a közösségben élő emberek hatékony együttműködését szolgálják, azért, hogy ezáltal bizonyos előnyökre tegyenek szert. Ezek a szabályok lesznek a természetjogi szabályok, ugyanis ezek betartása felel meg az emberek belső természetének. Ezt a gondolatot először Arisztotelész fogalmazta meg, aki szerint az ember „közösségi lény” („zóon politikon”), aki saját hasznát keresi, ezt pedig a közösségben találja meg. Ezt az elképzelést a sztoikusok fejlesztették tovább, akiknél a természetjog az átfogó ésszerűség jogává vált: ami mindenki számára ésszerű (például az, hogy társadalomban élni mindenki számára jobb, mint azon kívül), az természet szerint való; a „természet” tehát itt már az ember azon természetes tulajdonságát jelenti, hogy ésszerűen gondolkodik. Ami pedig ésszerű (az emberi természetnek megfelelő), az egyben erkölcsös is: mi más lenne az etika alapja, mint az, hogy az ember saját természete (azaz racionalitása) alapján cselekedjen, élete során azt valósítsa meg.

Ebből a rövid bemutatásból is látható tehát, hogy a természetjog fogalmának jelentése már kialakulásának évszázadaiban sem volt egységes; ez pedig a filozófia fejlődése során csak tovább színesedett (Augustinus és Aquinói Tamás keresztény teológiai alapú természetjogi felfogásától[3] Rudolf Stammler változó tartalmú természetjogáig).[4] Sem abban nincs tehát egyetértés, hogy honnan (kitől vagy miből) erednek a természetjogi szabályok, sem abban, hogy mit is jelentenek; de abban sem, hogy mire terjed ki hatókörük (és mire nem), hogy mi a viszony a természetjog és a tételes jog között, vagy hogy a természetjogi szabályok egyáltalán pozitív vagy normatív jellegűek-e. Az én álláspontom az, hogy a „természet” szó az ember belső természetet jelöli; ez a belső természet pedig olyan célokból és hajlamokból áll,[5] amelyekre azért vágyunk, mert az számunkra valamilyen kielégülést jelent. Ez a kielégülés egy pozitív cél (jólét, boldogság, öröm, kényelem stb.) megvalósításában áll;[6] ezen vágyak kielégítése tehát ésszerű, az ehhez vezető hatékony út megválasztása pedig épp ezért ugyancsak racionális lesz. Az emberi természetet alkotó vágyak kielégítése és az ésszerű cselekvés tehát nem a természetjog alapjának két különböző felfogását jelenti, hanem azok egységet alkotnak, egymással ok-okozati kapcsolatban állnak. Ennek alapján felfogásom szerint (és a következőkben a „természetjog” kifejezést ebben az értelemben fogom használni) a természetjog valójában olyan, az emberi természetnek megfelelő (abból származó), általános iránymutatást adó[7] magatartási normák összessége, melyek érvényességét (emberek általi általános elfogadottságát) azok ésszerűsége (végső soron mindenki vagy majdnem mindenki számára kívánatos volta) alapozza meg.

Ha a természetjogot ebben az értelemben fogjuk fel, akkor könnyen igazolható, hogy annak alapvető szabályai nélkül emberi társadalom, vagy akár csak hosszabb ideig fennmaradó emberi közösségek nem jöhettek volna létre. Miután pedig tételes jog csak emberi közösségekben alakulhat ki (hiszen anélkül nem lennének olyanok, akiknek az egymás közötti kapcsolatát szabályozni lehetne vagy kellene), ezért nyugodtan elmondhatjuk, hogy a természetjog (a természetjogi normák léte és általános elfogadottsága) a pozitív jog[8] létrejöttének az alapja (vagy legalábbis előfeltétele).

Az emberi társadalom azért jöhetett létre, mert az embereknek (minden embernek) vannak bizonyos vágyai, amelyeket (függetlenül attól, hogy milyen egyéb vágyaik vannak még) szeretnének kielégíteni (biztonság utáni vágy, az erőszakos halál elkerülése, birtoklási vágy, jólét, kényelem stb.). Ahhoz, hogy ezeket kielégíthessék, szükségük van egymásra, mert egyedül nagyrészt védtelenek és tehetetlenek. Mivel az emberek „eszes lények”, kognitív képességeik felhasználásával rájöttek, hogy vágyaikat sokkal inkább (nagyobb valószínűséggel vagy nagyobb mértékben) képesek kielégíteni akkor, ha közösségben (és nem pusztán csoportban)[9] élnek és számíthatnak a közösség többi tagjára. Az emberek számára tehát vágyaik minél nagyobb mértékű kielégítése érdekében ésszerű lesz, hogy közösségben éljenek.

Ahhoz azonban, hogy ezt megvalósíthassák, szükség van bizonyos szabályokra, amelyek biztosítják, hogy a közösség tartósan fennmaradjon. Ezek a szabályok a legalapvetőbb erkölcsi szabályokat jelentik, hiszen fogalmunk értelmében erkölcs és ésszerűség egybeesik: az lesz erkölcsös, ami mindenki számára ésszerű, vagyis amely logikai úton bizonyíthatóan megfelel az egyetemes emberi természetnek. (Nincs /nem létezhet/ erkölcsösebb dolog annál, mint kiteljesíteni azt a természetet, amely lényegénél fogva a sajátunk.) Tehát bizonyos szabályokat (a természetjogi normákat) azért nem szabad megszegnünk, mert azok betartása ésszerű, lévén hogy ez biztosítja az emberi társadalom fennmaradását. És mivel – racionalitásuk folytán – mindenki elfogadja azt a tételt, hogy társadalomban élni jobb, mint azon kívül, ezért mindenki el fogja fogadni azon természetjogi normák kötelező érvényűségét is, amelyek betartása biztosítja, hogy ez a társadalom valóban tartósan fennmaradjon. Az az alapvető természetjogi szabály például, hogy „ne ölj”, nemcsak azt jelenti, hogy én nem ölhetek, hanem azt is, hogy más sem ölhet meg engem. Ha ezen szabály érvényességét nem fogadnánk el, akkor senki sem lenne biztonságban, hiszen bárki szabadon megölhetne bárkit, vagyis a társadalom – ha egyáltalán létrejönne – nagyon gyorsan felbomlana. Ugyanez igaz (a magántulajdon intézményét feltételezve) a lopás tilalmára, mások bántalmazásának, elrablásának, megerőszakolásának tilalmára stb.[10]

Ha ezeket a legnyilvánvalóbb eseteket összefoglaljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a természetjog legalapvetőbb szabálya az, hogy „ne tégy olyat mással, amit nem szeretnél, ha veled megtennének”. Hogy ez a meghatározás a fenti legegyértelműbb eseteken kívül pontosan milyen tilalmakat is foglal még magába (azaz hogy milyen konkrét természetjogi normák léteznek), jelen dolgozatnak nem tárgya; azt a filozófia története során sokan és sokféleképpen kifejtették. Ezek helyessége vagy egymáshoz viszonyított értékessége tekintetében nincs jogunk állást foglalni; az nem is feladatunk. Jelen tanulmány célja csupán annyi, hogy – a teljesség igénye nélkül – felvázoljon néhány olyan pozitívumot, amellyel a közösségi lét rendelkezik az önállóságra utalt magányos emberi léttel szemben, vagyis igazolja azt, hogy a társadalmiságot védelmező, a közösségi lét felbomlását előidéző magatartásokat megakadályozni hivatott természetjogi normákra (bármik legyenek is pontosan azok) a mindenki által kívánatosnak tartott állapot, vagyis a társadalmi lét fennmaradása érdekében szükség van, ergo az emberi társadalom (vagy bármilyen kis emberi közösség) azok általános elfogadottsága és betartása nélkül nem létezhetne. A dolgozat második, tárgya szempontjából érdemi részében nézzük meg tehát, hogy melyek is azok a pozitívumok, amelyek a természetjogi normák létét (a közösség tartós fennmaradása érdekében betöltött nélkülözhetetlen szerepét) igazolják.

 

 

A közösségi lét legnyilvánvalóbb előnye az (és ehhez még az emberi rációra sincs szükség, hiszen azt nagyon sok állat is ösztönösen felismeri), hogy a sokaság védelmet nyújt a támadásokkal szemben. A tömeg és az ebből feltehetően következő nagyobb ellenállás önmagában is nagyobb elrettentő erővel bír, mint a magukban kóborló egyedek külön-külön. Ha pedig ehhez tényleges védekezés is társul (akár csak úgy is, hogy mindenki a saját – és nem a csoport – érdekében fejti ki védekező-elhárító tevékenységét), akkor a támadó nemcsak a puszta tömegtől való félelme miatt, hanem saját primer tapasztalata folytán is ódzkodni fog a támadástól. Ezen védekező mechanizmushoz még az együttélés közösségi szintjére sincs szükség; elég az is, ha az egyedek csupán csoportba tömörülnek (vagyis kifejezetten egyéni érdekeiket – és nem a közösség érdekeit – követve tanúsítanak egymáshoz hasonló magatartást, amelynek másodlagos, nem szándékolt hatása az lesz, hogy a párhuzamos magatartások összessége folytán a védekezés hatékonyabbá válik, tehát saját egyedi tevékenységükkel – azok kumulatív hatása miatt – akaratukon kívül is segítik egymást).

A kezdetleges emberi közösségek (vagy esetleg akkor még pusztán emberi csoportok)[11] kialakulásának közvetlen oka feltehetőleg ez volt: az emberek (egyébként sok állathoz hasonlóan) rájöttek, hogy együtt (különösen pedig egymást is segítve) nagyobb biztonságban vannak, mint egyedül, mégpedig mind más fajok (állatok), mind pedig más emberi csoportok (törzsek, hordák) támadásaival szemben. (Hobbes egyébként éppen ezt teszi meg természetjogi elemeken nyugvó kontraktualista elméletének alapjául: szerinte az emberek a biztonság utáni vágy /pontosabban az erőszakos haláltól való félelem/ miatt léptek egymással szerződésre és hozták létre a társadalmat, élére egy olyan teljhatalommal rendelkező szuverént állítva, akinek mindannyian alá vannak rendelve, azért, hogy ő megvédje őket másokkal szemben, vagyis – szabadságuk elvesztése fejében – biztonságban élhessenek.) A közösségi lét azonban nemcsak az állatokkal és az ellenséges támadásokkal, hanem például a természeti csapásokkal szemben is hatékony védelmet képes nyújtani. Mind a természeti csapások esetleges megelőzése (ha azok jellegükben olyanok, hogy megelőzhetők), mind a már bekövetkezett katasztrófa negatív következményeinek elhárítása vagy csökkentése, mind pedig a menekülés hatékonyabb, gyorsabb és biztosabb, ha az emberek nincsenek magukra utalva, hanem bízhatnak egymás segítségében.

Szintén egyértelmű előnye a közösségiségnek, hogy lehetőség van a munkamegosztásra, ebből kifolyólag pedig végső soron az életszínvonal növelésére. Egy sok tagból álló egyesülés ugyanis meg tudja osztani egymás között a feladatokat; mindenki csak egy valamit csinál, azonban azzal, hogy idejét és erejét nem kell különböző feladatok között megosztania, biztosítható, hogy ebben az egy dologban nagyfokú tudásra és tapasztalatra tehessen szert. Lehetővé válik, hogy az eltérő képességűek eltérő, saját tehetségüknek megfelelő feladatokat lássanak el, mert bízhatnak abban, hogy a számukra szükséges egyéb termékeket, terményeket és szolgáltatásokat megkaphatják azoktól, akik ezzel foglalkoznak, mégpedig jobb minőségben vagy nagyobb mennyiségben, mint ahogy azt maguk képesek lennének előállítani vagy megtermelni. Ezért cserébe pedig maguk is jobb minőségű vagy nagyobb mennyiségű terméket, terményt és szolgáltatást képesek nyújtani másoknak, lévén hogy csak azzal az egy munkával kell foglalkozniuk; így lesz lehetőségük arra, hogy egy dologra koncentrálva abban az egyetlen dologban nagyobb tudásra, tapasztalatra tehessenek szert, ezáltal pedig munkájuk hatékonyabbá, szolgáltatásaik színvonalasabbá, maguk pedig összességében termelékenyebbekké váljanak. A specializáció (a közösség tagjai közötti csere biztosítása által) így járul hozzá az életszínvonalnak, vagyis az életet megkönnyítő vagyoni javak (termékek, termények és szolgáltatások) mennyiségének és minőségének a növeléséhez.

Ezenkívül a közösség a munkamegosztás folytán azoknak is hasznát tudja venni, akik különösebben semmiben nem tehetségesek. Vannak ugyanis olyan foglalatosságok, amelyek egy közösségben szükségesek ugyan, ám ellátásuk semmilyen különösebb képességet nem igényel. Természetesen ezeket is el kell látni, azonban erre azok is alkalmasak, akik speciális feladatokra nem. És azon kívül, hogy ezáltal nekik is hasznát veszi a közösség (és így ők is jogosulttá válnak a közösség többi tagja által előállított dolgokra), egyúttal mentesítik ezen feladatok elvégzése alól azokat, akik más, bonyolultabb munkákra is alkalmasak lennének. Így tehát ez utóbbiak nem kell, hogy idejüket és erejüket elfecséreljék kevésbé produktív dolgokra; ezeket az egyébként szintén szükséges munkákat (gyűjtögetés, gyermekek gondozása stb.) helyettük elláthatják azok, akik csak erre alkalmasak.

További pozitívuma a társadalomnak az egyedülléttel szemben, hogy így lehetőség van az ideiglenesen magatehetetlenné vagy védekezésre képtelenné vált személyek megvédésére. Ha a tárgyi-technikai fejlődés kezdetleges fokán álló ember csak magára számíthat, és életben maradása kizárólag saját erején és ügyességén múlik, akkor egy rövid, ám intenzív betegség akár az életébe is kerülhet. Nem azért, mert magába a betegségbe halna bele, hanem mert ideiglenes gyenge állapotát, védtelenségét a ragadozók kihasználhatnák. A primitív törzsek egyebek mellett épp ezért jöttek létre: a törzs egészséges tagjai gondoskodni tudtak azokról, akik átmenetileg nem lettek volna képesek magukat megvédeni, cserébe számíthattak rá, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnek, ők is ugyanilyen védelemben részesülnek a törzs, benne pedig azok részéről, akikről korábban ők (is) gondoskodtak.

Ez a gondozó-védő-eltartó funkció továbbá akkor is hasznos, ha a lebetegedett embernek támadástól egyáltalán nem kell tartania. Ha csak magára számíthat, akkor ahhoz, hogy a betegséget ne élje túl, éppen elég az is, hogy ne tudjon magának élelmet szerezni. Ezért a törzs nemcsak a fizikai védelem révén, hanem a betegek, sebesültek ápolása, etetése, gondozása révén is segíteni tud az átmenetileg bajba jutottaknak. Az ilyen emberek közösségi segítség nélkül tehát valószínűleg elpusztulnának, pedig a betegség vagy sérülés átvészelése után ugyanolyan értékű munkát tudnának végezni. Mivel pedig élete folyamán mindenki megbetegszik vagy megsebesül néhányszor, ezért az emberek csak nagyon rövid ideig (az első komolyabb sérülés vagy betegség bekövetkeztéig) élnének. A társadalom egyik legnagyobb pozitívuma tehát az, hogy jelentősen megnöveli az emberek élettartamát, mivel „baj” esetén az emberek kölcsönösen számíthatnak egymás segítségére.

Részben ezzel függ össze a közösségi lét következő nagy előnye, a tudás szervezett áthagyományozásának a lehetősége. Ha ugyanis az emberek hosszabb ideig élnek, akkor tovább tudják nevelni utódaikat, és így több ismeretet képesek átadni nekik, mint ha kevesebb idő állna rendelkezésükre. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos dolgokat (például a vadászat hatékony módjait) csak egy meghatározott fejlettségi szint elérése után lehet a gyermekekkel megtanítani. Itt azonban ennél többről is szó van: mégpedig arról, hogy közösségi szinten jóval több ismeret áll rendelkezésre. Ha valaki önfenntartó, egyedülálló, akkor utódaira is csak saját tudását és tapasztalatát képes átörökíteni (ha egyáltalán addig el nem pusztul); ha viszont közösségben él, utódának lehetősége van arra, hogy a közösség bármely tagjától tanulhasson. A csak saját szüleire utalt egyed jóval kevesebb információt képes gyűjteni számára fontos dolgokról ahhoz képest, amennyit a közösségben kaphatna meg. Sőt az is lehet, hogy amit megtanul, az téves, míg a közösségi tudást sok ember tapasztalatának az összessége adja, amely ezáltal nagyobb valószínűséggel küszöböli ki a tévedés lehetőségét. A közösség által felhalmozott tudás tehát sokkal biztosabb és használhatóbb lesz, mint az egyedileg megszerzett, ám kontrollálatlan ismeretek.

Ám még ez sem minden; a legfontosabb előny e körben ugyanis az, hogy a közösségben a tudás szervezett áthagyományozására van mód. Ennek lényege, hogy a közösség nemcsak a saját mindenkori tagjainak legfontosabb tapasztalatait közvetíti, hanem az ősök tudását is. Egy-egy ember halálával ugyanis nem megy feledésbe annak tudása, hanem azt a közösség emlékezete megőrzi, és átadja annak a generációnak is, amelyik az illető(ke)t személyesen már nem is ismerhette; ez a generáció továbbadja ezt a tudást az őutána következő nemzedéknek, természetesen saját primer tapasztalataival és felfedezéseivel kiegészítve; és így tovább. Ennek következtében a közösségben egyre több és több ismeret halmozódik fel, növelve a közösséghez tartozók túlélési esélyeit (vagy egy bizonyos szinten túljutva azok kényelmét).

Végül szintén a közösségben élő emberek jólétéhez járul hozzá az, hogy a társadalomban lehetőség van új produktív munkaerő felszabadítására. Ez a tény részben kapcsolódik a közösségi lét második nagy pozitívumához, és azt jelenti, hogy bizonyos tevékenységeket egy munkává lehet összeolvasztani, ezáltal az adott munkatípus elvégzéséhez kevesebb ember szükséges, a felszabaduló munkaerő pedig más, a társadalomnak nagyobb hasznot hozó feladatokat láthat el. Így például egy közösségben a gyermekek felügyeletét nem külön-külön kell megoldania minden anyának, hanem azok összességének gondozását rá lehet bízni közülük egyre vagy néhányra, míg a többiek más hasznos tevékenységeket végezhetnek. (Ez történt a közösségi lét fejlődésében kezdetleges szinten álló primitív törzseknél, ahol az asszonyok /gondozásra már nem szoruló, de a vadászatra vagy egyéb kemény fizikai munkákra még nem alkalmas gyermekeikkel/ bogyót, gyümölcsöt, egyéb élelmiszereket /gombát, mézet stb./ gyűjtögettek.)

 

 

Látható tehát, hogy a közösségi lét (a kölcsönös segítség, a munkamegosztás stb. miatt) mindenki számára előnyösebb, mint az önálló létfenntartás. Ahhoz azonban, hogy a közösség fennmaradjon, arra van szükség, hogy bizonyos előírásokat mindenki tiszteletben tartson, azaz senki ne húzzon hasznot a szabályok megszegésével abból, hogy mások viszont – éppen a közösségi lét egyértelmű előnyei miatt – betartják ezeket a szabályokat (vagy legalábbis ez a közösségellenes magatartás ne maradjon büntetlen). Ha ugyanis az marad, akkor előbb-utóbb senki nem fogja betartani ezeket az előírásokat, ami a közösség felbomlásához vezet. A természetjogra (a természetjogi normákra) azért van tehát szükség, hogy ez a mindenki számára hátrányos esemény nem következzen be. Az alapvető természetjogi szabályok („ne ölj”, „ne lopj” stb.) nélkülözhetetlenek a stabil emberi közösségek létrejöttéhez, vagyis azok létezésének és mindenkire kötelező jellegének nem pusztán elvont etikai, hanem nagyon is racionális alapja van.

A kisebb-nagyobb közösségekből kialakult társadalmaknak – óhatatlanul jelentkező diszfunkcionális vonásaik mellett – természetesen további előnyei is vannak (nagyobb körű cserelehetőség, hatékonyabb védelem és rendfenntartás, szervezett egészségügyi ellátás stb.). Ezek nélkül a nagy emberi társadalmak (például országok, manapság pedig egyre inkább egy mindenkire kiterjedő világtársadalom) nem jöhettek volna létre; ehhez azonban a nyilvánvaló igazságtalanságokat tiltó természetjogi normák már nem voltak elegendőek, ahhoz a különböző emberi konfliktusokat esetleges jelleggel feloldó pozitív jogra is szükség volt. Az emberi együttélés társadalmi formájának korszakára jellemző jogi megoldásoknak és azok egymás közötti kapcsolatának elemzése azonban nem feladatunk. Célunk csupán annyi volt, hogy bemutassuk, hogy a közösségi létnek vannak olyan pozitívumai, amelyek miatt mindenki számára ésszerű lesz, hogy bizonyos alapvető, az emberi együttélést lehetővé tevő normákat (azaz a természetjogi szabályokat) mindenki betartsa; vagyis hogy ezen természetjogi szabályok ésszerű emberi vágyak kielégítését teszik lehetővé, illetve ésszerű emberi célokat szolgálnak.

 

 

Irodalom

 

1.    Bódig Mátyás: Természetjogtan. In: Szabó Miklós (szerk.): Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004

2.    Coing, Helmut: A jogfilozófia alapjai. Osiris Kiadó, Budapest, 1996

3.    Csányi Vilmos: Sok ember másként szerveződik (avagy az optimális csoportméret biológiai korlátai). In: Interpress Magazin, 2004/9. szám, 8-13. o.

4.    Frivaldszky János: Természetjog. Eszmetörténet. Szent István Társulat, Budapest, 2001

5.    Kecskés Pál: Természetjog. In: Szabó Miklós (szerk.). Natura iuris. Természetjogtan – jogpozitivizmus – magyar jogelmélet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002

6.    Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2003.

7.    Strauss, Leo: Természetjog és történelem. Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1999

8.    Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jogbölcseleti gondolkodás történetébe. Miskolc, 1991

9.    Szigeti Péter: Természetjog és jogpozitivizmus viszonya – az irányzatok családfája. In: Jogtudományi Közlöny, 1995/3. szám, 114-123. o.