MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C69151.D9017E10" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C69151.D9017E10 Content-Location: file:///C:/E575AE76/tothj26.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Tóth J. Zoltán
Bűnök és büntetések=
a
kora középkori iszlám jogban
<= /span>Az iszlám[1] vallás történetileg az i. sz. VII. században, egészen pontosan 610-ben jött létre, mikor Mohamednek a legenda szerint megjelent Gábriel arkangyal,[2] és mint Allah küldötte felszólította őt arra, hogy közvetítse Isten[3] üzenetét az emberek számára, tanítsa meg őket a helyes életre és terjessze az igaz hitet. E hit alapjait azonban maga Mohamed is csak fokozatosan kapta kézhez, egymást követő látomások sorozata révén. A mekkai időszakban e látomások elsősorban a túlvilági életről és hit= beli kérdésekről szóltak; az evilági élet rendező elveivel és a főbb emberi együttélési normákkal a próféta csa= k a Medinába való kivonulása[4] után ismerkedhetett meg, és adhatta tovább azokat az embereknek. E normák körébe tartoztak a tulajdonviszonyokkal, a házassággal, a kereskedelemmel &eacut= e;s a vagyoni javak öröklésével kapcsolatos szabá= ;lyok, továbbá a vallás és az isteni rend megsértésének megelőzése miatt tiltott magatartások és azok szankciói is.[5] Vonzó lenne e normákat rendszerezni, és besorolni azok= at valamilyen nagyobb csoportba, vagy ha úgy tetszik: jogágba (öröklési jog, kötelmi jog, dologi jog, büntet= 337;jog stb.), ám ezt nem tehetjük meg, mégpedig két okból sem. Egyrészt azért, mert az iszlám vallásjog (nagy elődjéhez és – a zsid&oacut= e; jogon keresztül – egyik fő mintájához, Hammur= api törvénykönyvéhez hasonlóan) meglehetősen kazuisztikus, esetjogi szemléletű volt, az absztrakt fogalmakat= nem ismerte; másrészt pedig azért sem, mert az iszlámban – ahogyan a legtöbb ókori és kora középkori keleti jogrendszerben – a vallás mindent átfogott, így a vallási előírások megsértése szempontjából tulajdonképpen mindegy volt, hogy a jogsértés konkrétan mely norma vonatkozásában történt (mindegyik szabályszegés végeredményben Isten elleni véteknek minősült). Ebből az is következik, hogy= az iszlám jog nemcsak a magán- és a büntetőjogi jellegű szabályokat nem választja el élesen egymástól, hanem az is, hogy a jog mint olyan maga sem különül el a vallástól. A jogi szabályok áthágása tehát tipikusan vallási vétek, a vallási normák megsértése pedig jogellenes cselekedet is egyben.
<= /span>A „büntetőjogra” is jellemző az elvont kategóriák hiánya; ennek egyik legszembetűnő= bb jele éppen az, hogy maga ez a fogalom („büntetőjog”) sem jött létre; ehelyett a= zt a „büntetés” (uquba) kifejezéssel jelölik. Az iszlám jog a tiltott cselekedetek vonatkozásában tulajdonképpen csak a büntetend= 37; magatartás elnevezését és az arra vonatkoz&oacu= te; szankciót tartalmazza; az elkövetési magatartás definiálása vagy egyáltalán bármif&eacut= e;le törvényitényállás-leírás tel= jességgel hiányzik. Nem véletlen, hogy az iszlámban rendkívüli szerep jut az írott jogon túli forrásoknak, ezen belül is elsősorban a bírói gyakorlat (a kádik) jogfejlesztő tevékenységének, illetve a vallástudósok= (ulémák) és a vallásjogi tudósok (fukahák – ezen belül is elsősorban a legnevesebb, legtanultabb és legbölcsebb vallásjogi tudósok, a mudzstahidok) j= ogértelmezéseinek. Maga az iszlám „büntetőjog” (helyesebben: a „bűnök és büntetések joga”) három fő részből áll. Az első az iszlám vallásjog, a saría[6] részeként számon tartott hudud (jelentése: „tiltáso= k”), mely a Korán előírásain vagy az abból levezethető tilalmakon és kötelezettségeken alapuló jogi normákat és az azok megsérté= ;se esetén alkalmazandó jogkövetkezményeket tartalmaz= za. A második a ginayát vagy qeszasz, amely az iszlám keletkezése előtti arab törzsi-nemzets&eacut= e;gi szokásjogi szabályokat öleli fel; a harmadik pedig a = tazír, mely az állam által büntetendőnek nyilvánított, a vallási kötelezettségeket közvetelenül nem sértő bűncselekményeket tartalmazza. A hudud (egyes számban: hadd) tehá= t a (Koránon alapuló) vallásjogi, a ginayát = vagy qeszasz a (Korán előtti, de a Korán által elismert) szokásjogi, a tazír pedig a (Korán utáni, de attól független) világi (állami) jogi normák, előírások, tilalmak és szankciók rendszerét jelenti.
<= /span>Az iszlám szempontjából a legfontosabb, bár nem a bűncselekmények legnagyobb körét felölelő büntető jellegű normák rendszere a hudud. Mindazonáltal a legkidolgozottabbnak, legrendszerezettebbnek ez a normarend tekinthető, lévén hogy a jogtudósok elsősorban ezen szabályok értelmezését, magyarázatát, kiegészítését &eacu= te;s továbbfejlesztését végezték el. Ennek al= apján a hudud forrásait két nagy csoportba oszthatjuk: az első az ilm (jelentése: tudás, tanulás), a= mely a hagyományos, Allahtól, illetve Mohamedtől és első híveitől származó forrásokat tartalmazza; a másik pedig a fikh (jelentése: megértés, értelem), amely ezen elsődleges források jogtudósi és/vagy jogalkalmazói &eacut= e;rtelmezéséből és a megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyo= khoz való adaptálásából áll.[7] A= z ilm körébe, tehát a vallásjog eredeti forrási közé tartozik 1) maga a Korán, továbbá 2) Mohamed és társai kinyilatkoztatásai, mondásai, tettei, vagyis a prófétai hagyomány, az ún. = 222;szunna”. A fikh pedig 3) a jogtudósok egyöntetű véleményét, azaz konszenzusát (idzsma), illetve 4) az önálló véleményalkotá= st (idzstihád) öleli fel.
<= /span>Mindezek közül természetesen maga a Korán, Allah kinyilatkoztatásainak gyűjteménye a legfontosabb. Amenny= iben egy életviszonyra a Korán tartalmaz valamilyen előírást, akkor azt – mint Isten autentikus akaratát –alkalmazni kell. Annak versei azonban értelemszerűen nem szabályozhatnak minden lehetsé= ges helyzetet, és e versek szövegei nem tekinthetők mindig egyértelműnek.[8] Ezért amikor az első hívők Mohamedhez és utódaihoz, az első kalifákhoz fordultak tanácsért vagy döntésért valamely ké= ;rdésben, ők (Allah feltehető akarata alapján) eldöntötték ezeket az ügyeket. E döntések és tanácsok, valamint a Próféta és a = kalifák tettei alkotják a szunnát, mely a saría büntető jellegű szabályainak, a hududnak a = második legfontosabb forrása. A szunnák közül is kiemelkednek azo= nban a hadiszok, amik nem mások, mint magának Mohamednek a mondásai, előírásai és ítéle= tei, és amik ezért a szunnák közül különös jelentőséggel bírnak.[9] Persze az ítélkezés során azok a szunn&aacut= e;k is felhasználhatók, amelyek nem minősülnek hadis= znak (például a kalifák kijelentései), de nag= yobb erővel rendelkeznek azok a szunnák, amelyek hadisszal= is alátámaszthatók.[10] =
<=
/span>Az
idzsma mint a hudud harmadik legfontosabb forrása a
vallástudósok és a vallásjogi tudósok
egyöntetű véleményét öleli fel. Ha az
életviszonyok változása következtében
új gyakorlati igények merültek fel, amelyekre sem
Korán-vers, sem prófétai hagyomány nem
létezett, akkor önáló döntésre, ha
úgy tetszik: jogtudósi jogfejlesztésre volt szüks=
ég.
Amennyiben a főbb jogi iskolák, illetve azok ulém&aac=
ute;i
és fukahái között egyetértés
mutatkozott egy praktikus probléma mikénti
megoldására vonatkozóan, akkor ezt (a
vélemények egyöntetűségét) Allah
akaratának tekintették, amelyet az ítélkező=
; kádiknak
kötelező figyelembe venni. Végül pedig a hudud
negyedik forrásának az önálló
véleményalkotás tekinthető. Az idzstihá=
d
(jelentése: „fáradhatatlanság”) vagy ilm
usul al-fikh[11] jogforrási
szerepének elismerése végső soron azon alapul, ho=
gy a
felmerült jogi problémákat akkor is rendezni kell, ha az=
okra
nézve sem a Koránban, sem a prófétai
hagyományokban nem lelhető fel semmilyen konkrét
előírás, és a különböző
vallásjogtudósok sem tudnak az adott probléma
megoldásának kérdésében közös
nevezőre jutni. Ekkor jogtudományi irányzatonként
eltérő eszközök és módszerek vehető=
;k
igénybe Allah feltehető akaratának és az
iszlám szellemiségének megfelelő megoldás
megtalálására; ezek közé tartozik az
analógia (qiyas), a méltányosság vagy
célszerűség (isztihszan), a
közösségi érdeken alapuló döntés=
(maszlaha
vagy isztiszlah), a szokások figyelembe vétele (al-=
urf),
a „hétköznapi józan ész (aql) vagy a
szűkebb értelemben felfogott idzstihád (raj),
amely különböző logikai formulák alapján
való következtetéseket foglal magába.[12]<=
/p>
<=
/span>Fontos
azonban leszögezni, hogy mivel ezen források alkalmazási
köre, felhasználásának megengedettsége
és az azok közötti esetleges ellentmondások
feloldásának módja, tovább az idzstihá=
;d
elfogadottsága és az önálló
véleményalkotás során igénybe vehető
módszerek és eljárások köre többnyire
jogi iskolánként változik,[13]
ezért gyakorlatilag annyiféle saría léte=
zik,
ahány jogtudományi irányzat van.[14]
Emiatt nehéz bármely tilalom vagy kötelezettség
tekintetében egységes iszlám jogfelfogásr&oacut=
e;l
beszélni; erre szemléletes példa a mai iszlám
államok vallásjogi szabályainak
különbözősége, illetve ezen országok s=
aría-bíróságainak
eltérő ítélkezési gyakorlata.[15]<=
/p>
<=
/span>Az
iszlám vallásjogba, a saríába tartoz&oac=
ute;
bűnök, vagyis a hadd bűnök közül az
első és a legsúlyosabb a ridda vagy hitehagy&aacu=
te;s
(aposztázia), amelyet az iszlám hit elhagyásával
és Allah megtagadásával lehet elkövetni.
Büntetése mindig halál, megbüntetni azonban csak az=
t a
nagykorú, épelméjű muszlim férfit vagy
nőt lehet, aki önként és szándékosan
hagyott fel az iszlám hittel, és arra a kalifa
felhívására sem tért vissza. Ez azt is jelenti,
hogy a büntetést csak a kalifa vagy képviselő=
;je
jelenlétében lehet végrehajtani (mégpedig a
visszatérésre való felhívás
elutasítása után rögtön), a
megbánás viszont mentesít a büntetés
alól. Többszöri hitehagyás esetén ezt az
eljárást minden egyes alkalommal le kell folytatni, és=
a
hitehagyót minden esetben vissza kell engedni a muszlim
közösségbe, de tazír büntetés a
megtért aposztatával szemben is kiszabható. A
hitehagyó megölése egyébként –
miután törvényen kívülivé vált
– nem számít emberölésnek, ezért az
őt megölő személlyel szemben sem a ginayát<=
/i>
szerinti bosszú nem vehető igénybe, sem pénzbeli
kompenzáció nem követelhető tőle,[16]
bár a világi törvények szerint (mivel nem a ka=
lifa
jelenlétében történő törvényes
kivégzéssel oltották ki az életét)
enyhébb büntetéssel sújtható. <=
/span>A
riddának rendkívül sok megnyilvánulá=
;si
formája lehetséges, idetartozik például az, ha
valaki bálványoknak hódol, gyalázza Allahot vag=
y az
ő Prófétáját, tagadja Isten
létezését, az ő kezdet és vég
nélküli örökkévalóságát, a
Korán által említett neveit és
tulajdonságait (Mindenható, Kegyelmes stb.),
gúnyolódik Allah nevén, tilalmain, parancsain,
ígéretein vagy fenyegetésein, tagadja a Korán
verseit, az angyalokat, dzsinneket, a prófétákat, a
túlvilági életet, vagy bármilyen egyéb
hitetlenséget (kufr) követ el. Ez egyébkén=
t az
egyetlen olyan, a mai értelem szerint is kifejezetten vallási
vétek, amely a saría alapján mindenképpen
halált érdemel. (Egy kisebbségi vélemény
szerint mindazonáltal a ridda eredetileg nem a hit, hanem az
iszlám közösség elhagyását és =
az
ellenséges országba szökést jelentette, amely
bűntett ezért közvetlenül nem a vallásra, hanem
elsősorban a közösségre magára, tehát az
államra volt veszélyes, és ezért az a mai
hazaárulással mutat rokon vonásokat, szigorú
büntetése pedig az állam létét fenyeget=
37;
volta miatt indokolt.)[17]<=
/p>
<=
/span>Hasonlóan
a ridda utóbbi, kisebbségi
értelmezéséhez, a felkelés (baghi) is
elsősorban az államot fenyegeti, és csak közvetve
veszélyezteti magát az iszlám hitet. A baghi
felölel minden olyan szándékos cselekményt, amely=
nek
célja a jogos uralom fegyverrel való, az államon
belülről (tehát nem ellenséges hatalom által)
történő megdöntése. Az aposztáziá=
;hoz
(pontosabban annak többségi értelmezéséhez)
hasonlóan a felkelés elítélendő volta sem
található meg a Korán verseiben, így term&eacut=
e;szetesen
az szankciót sem írhat elő (éppen ezért sok
jogi irányzat nem is tartja e két bűntettet a hudud=
i>
körébe tartozónak, csak az ezt követően
ismertetendő másik öt cselekményt), azonban a
négy nagy szunnita jogi iskola egységes abban, hogy e
bűncselekmény büntetésének módj&aacut=
e;t
a kalifa maga határozhatja meg. Ez lehet halál,
börtön, száműzetés vagy bármi má=
s,
de a cselekmény súlyára tekintettel
általában a megkövezést alkalmazzák. <=
/span>A
harmadik legsúlyosabb hadd bűntett a
paráználkodás (zina). Hasonlóan a tö=
;bbi
jogellenes magatartáshoz, e bűncselekmény fogalma sem vo=
lt
kidolgozva; azt az egyes iskolák maguk határozták meg.
Általában ideértettek minden olyan, emberek
közötti szexuális érintkezést,[18]
amely nem volt az iszlám által kifejezetten megengedve.[19] =
Idetartozott
a házasságtörés, a vérfertőzés=
, a
homoszexualitás és a leszbikusság, bármilyen
(akár házastársak közötti) szexuális
érintkezés böjt idején vagy a nő
menstruációja alatt, sőt még az erőszakos ne=
mi
közösülés is (ez utóbbi természetesen c=
sak
az erőszaktevő részéről). Bár a
Korán büntetésként csak 100
korbácsütést ír elő,[20]
több, megbízhatónak tartott hadisz is van arra
nézve, hogy Mohamed az ilyen ügyekben hozzá
fordulóknak azt tanácsolta, hogy
házasságtörés esetén a parázn&aacut=
e;t
meg kell kövezni.[21]
Ezért az iszlám jogtudósok többsége szerin=
t a
prófétai gyakorlat mintegy „felülírta”=
; a
Koránt, pontosabban kiegészítette azt: eszerint a
prófétai büntetés (a halálra
kövezés) házasok esetében, míg a
Koránban található szankció (a
megkorbácsolás) nem házasok esetében
alkalmazható. E bűncselekmény
büntetésének vonatkozásában azonban nemcsa=
k a
házasok és a nem házasok között van
különbség, hanem a szabadok és a rabszolgák =
között
is,[22]
mégpedig az utóbbiak javára.[23] A
rabszolgákat ugyanis (kiszolgáltatottságuk okán)
nem lehet halálra ítélni; őket csak megkorb&aacut=
e;csolni
szabad. És mivel az általános szabályok szerint=
a
rabszolgák büntetésének mértéke fel=
e a
szabadokénak, ezért korbácsütésből is
csak ötvenet lehet rájuk kimérni. <=
/span>Mivel
általános törekvés szerint a muszlim
jogtudósok a vallási alapú (hadd)
büntetések alkalmazási körét igyekeztek
korlátozni és a világi elöljárók
jogává tenni a bűncselekmények
meghatározását és a büntetések kisz=
abását,
ezért a zina érvényesülését =
is
megpróbálták a lehető legszűkebb körre
visszaszorítani. Emiatt egyrészt növelték a b&uum=
l;ntethetőség
akadályait, másrészt szigorították a
bizonyítási szabályokat, harmadrészt pedig az
elévülés bekövetkeztét igen rövid
időtartamban (egy hónapban) határozták meg. A =
saría
szerint zina miatt bárki csak akkor büntethető, ha
felnőtt, épelméjű, a cselekményt szán=
dékosan
követte el; e bűncselekmény vonatkozásában
továbbá büntethetőséget kizáró
oknak minősül a kényszer és a tévedés.
Ennél azonban súlyosabb béklyót jelentettek a
bizonyítási szabályok, amelyek gyakorlatilag
lehetetlenné tették azt, hogy ezen bűntett miatt hadd=
büntetést szabjanak ki. A paráznaságot ugyanis az
iszlám jogtudósok csak akkor tekintették
bizonyítottnak, ha az általános szabályok szeri=
nti
kettő helyett négy tanú állt rendelkezésre,
vagy a tettes beismerő vallomást tett (és ezt is
négyszer, négy különböző időpontban)=
. A
tanúknak pedig nem volt elég azt tanúsítaniuk, =
hogy
az elkövetőket látták kettesben, sőt aká=
;r
egy takaró alatt, hanem azt kellett eskü alatt
állítaniuk, hogy magát az aktust látták,
vagyis azt, hogy a férfi hímvesszeje behatol a nő
hüvelyébe. Bár a jogellenesen szerzett bizonyít&e=
acute;kokat
is fel lehetett használni (ha például valaki lopva
behatolt másnak a házába és titokban megleste a
parázna aktust), ám e szabályok a gyakorlatban
alkalmazhatatlanná tették a zina miatti
büntetést. Természetesen hadd büntetés
helyett a kalifa a paráznaságra előírhatott
és kiszabatott tazír büntetést saját
joghatósága körében akkor is, ha a hadd
büntetés fenti feltételei nem álltak fenn, de
halállal a törvényi jog nemi jellegű
bűncselekményeket általában már nem
büntetett. <=
/span>Szintén
a hudud körébe tartozik a rágalmazás vagy
hamis vád (badhf vagy qadhf), amely másnak
paráználkodással való, alap nélküli
megvádolását jelenti. Büntetési tét=
elét
a Korán 24. szúrájának negyedik versében
találjuk meg,[24]
amely (más vallásjogi bűncselekmények
büntetéséhez képest) viszonylag enyhe: szabadok
esetében nyolcvan, rabszolgák esetében negyven
korbácsütés, valamint (nyilvánvalóan csak
szabadok vonatkozásában) becsületvesztés, amely
(többek között) azzal jár, hogy a hamis
vádaskodó többé nem lesz alkalmas arra, hogy egy
perben (akár „magánjogi” jellegűben is)
tanúként szerepeljen. A rágalmazó (qadhif)
csak akkor büntethető, ha felnőtt és
épelméjű, amennyiben egy szabad, „becsületes&=
#8221;
muszlim személyt vádol meg alaptalanul. Ennek alapján a
bűncselekmény elkövetője gyermek és elmebeteg =
nem,
de nő, rabszolga vagy nem iszlámhívő lehet; a
megvádolt (magdhuf) szintén lehet nő is, de
zsidó, keresztény, rabszolga vagy olyan személy, akit
korábban már valamely bűncselekmény miatt
elítéltek, nem, ezek ugyanis erkölcsi-becsületbeli
szempontból nem szorulnak olyan védelemre, mint egy szabad,
becsületes muszlim férfi vagy nő. A qadhf két
esetet foglal magába: egyrészt ha valaki mást
paráznasággal (ideértve a nemi erőszakot, a
homoszexualitást, sőt az egyébként ziná=
nak
nem minősülő bestialitást is) anélkül
vádol meg, hogy azt négy szemtanúval bizonyítani
tudná; másrészt ha valaki nem ismeri el az apjá=
t,
és őt hivatalosan „megtagadja”, feltéve, hogy
anyja szabad és „becsületes” muszlim nő (mert =
ez
azt jelentené, hogy kételkedik abban, hogy apja valóba=
n az
apja, amivel közvetve arra utal, hogy anyja paráználkodo=
tt
egy másik férfival, és ő, a gyermek,
valójában ebből a parázna kapcsolatból
született). <=
/span>Az
ötödik, de talán a leggyakrabban elkövetett és
legközönségesebb bűncselekmény a lopás =
(sariqa).
A lopás az iszlám jog szerint akkor valósul meg, ha va=
laki
másnak a tulajdonában álló dolgot erőszak
alkalmazása nélkül (titokban) elveszi, feltéve, h=
ogy
az egy meghatározott értékkel bír,[25]
megfelelő őrizet alatt állt,[26]
forgalomképes,[27]
és az a személy, akitől a tolvaj a dolgot titokban elvet=
te,
azt jogszerűen birtokolja.[28]
Ennek alapján nem minősül hadd bűnnek a
tolvajtól vagy más rosszhiszemű birtokostól
való dologelvétel, a más őrizetére
bízott vagy a fölbirtokos által a béresnek
munkaeszközként használatba adott dolog eltulajdon&iacut=
e;tása,
továbbá a családtagok közötti
„lopás”, mert ez utóbbi esetekben olyan
„bizalmi viszony” létezik vagy alakul ki kettejük
között, amely a „titokban” elkövetett lopá=
;st
kizárja. Ezek a mi fogalmaink szerinti sikkasztás, csal&aacut=
e;s,
hűtlen kezelés, családtagtól való
„lopás” stb. a ghasb („jogtalan
eltulajdonítás”) esetkörébe tartoznak, amel=
ynek
pusztán „magánjogi” jellegű
jogkövetkezményei vannak (a dolog visszaadása, az ebb=
37;l
folyó károk és költségek megfizetése
stb.), de hadd büntetéssel nem büntethetők. Nem
minősül sariqának továbbá az ember
ellopása (emberrablás), akár szabadról, ak&aacu=
te;r
rabszolgáról van szó, mert ezeket a világi
törvényhozás rendeli büntetni,[29] =
az
uratlan dolgok (gyógynövények, gyümölcsök,
gombák) elvétele (ezek egyáltalán nem
büntetendők), valamint az élelmiszerek és a
haszonállatok ellopása, ha az a „tolvaj” vagy
családja életének fenntartásához (az
éhenhalás elkerüléséhez) volt szüks&e=
acute;ges.
<=
/span>A
lopás miatti büntethetőség általános
feltétele, hogy az elkövető nagykorú és
épelméjű („beszámítható”=
;)
legyen, aki a cselekményt szándékosan követte el.=
Az
elkövető büntetése a Korán 5. szúra<=
/i>
38. verse alapján[30]
kézlevágás, függetlenül attól, hogy
muszlim vagy nem, férfi vagy nő, szabad vagy rabszolga. Mivel a
Korán-beli büntetést legfeljebb kétszer lehet
alkalmazni, ezért a fukahák jogértelmezé=
se
szerint a büntetés nem feltétlenül
korlátozódik a kéz levágására: en=
nek
értelmében az első lopás alkalmával a jobb
kezet, a második alkalmával a bal lábat, majd ezt
követően a bal kezet és a jobb lábat kell
levágni, végül, ha ötödször is lop, az
elkövetőt börtönbe kell zárni. Ezeket a
rendkívül brutális és kegyetlen rendelkezéseket több
állam még ma is alkalmazza;[31] a
történelem folyamán azonban – részben
humanitárius, részben praktikus megfontolásokból
– ezen szabályok betartásától sokszor
eltekintettek.[32] <=
/span>Részben
a lopás, részben a ginayát körében
elbírálandó testi sértés, illetve
emberölés kombinációjának tekinthető =
az
útonállás (haraba vagy qat al-tariq=
i>).
Mivel az iszlám hit nem létezhet iszlám állam
nélkül, annak a gazdasági alapja pedig a kereskedelem,
ezért a muszlimoknak különös érdekük
fűződött ahhoz, hogy a karavánutak biztonságos=
ak
legyenek, és a kereskedők igénybe merjék venni
azokat. Ennek érdekében a Korán az
útonállók elrettentésére alapozva
előírta,[33] =
hogy
őket halálra, ellentétes végtagjaik (jobb kez&uum=
l;k
és bal lábuk) levágására vagy
száműzetésre kell ítélni. A
különböző iskolák között vita volt arr=
ól,
hogy ezek közül mikor melyiket kell alkalmazni, abban azonban
egyetértettek, hogy amennyiben az útonálló
kioltotta valakinek az életét, akkor őt mindenkép=
pen
ki kell végezni[34]
(lefejezéssel vagy keresztre feszítéssel).[35] =
Ha
csak testi sértést okozott, akkor a málikiták
szerint a kalifa választhat a kivégzés és a
többi büntetés között, míg a
sáfiiták és a hanafiták szerint ilyenkor nem le=
het
halálbüntetést kiszabni. Ha az útonáll&oac=
ute;
az egyes jogi iskolák által meghatározott minimá=
;lis
értéknél (niszab) nagyobb érték=
369;
tárgyat rabolt el, akkor szerintük jobb keze és bal
lába levágásával kell őt büntetni; ha
pedig nem vett el végül semmilyen értéket (vagy az
nem haladja meg a niszabot), akkor száműzni kell őt=
. <=
/span>Végül
az utolsó, és mind közül a legenyhébb had=
d
bűntett az alkoholfogyasztás (shorb al-khamra). Maga a <=
i>shorb
szó nem általában alkoholt, hanem erjesztett
szőlőitalt jelent, ezért sok vallásjogtudós
(például Abu Hanifa is) azon a véleményen volt,
hogy a Korán csak a borfogyasztást tiltja.[36] =
A fukahák
többsége azonban analógia útján minden
alkoholféleség ivását megtiltotta, arra a
szabály mögött meghúzódó elvre vagy
értelemre (illa – a szabály mögötti
igazoló elv) hivatkozva, hogy a borivás nem
önmagáért tilos, hanem azért, mert
öntudatlanságot okoz és az önkontroll
elveszítését eredményezheti. Ez alapján a
vahhabiták a XVIII. században egyenesen odáig mentek, =
hogy
minden szer, amelynek hatásai az alkoholéhoz hasonlatosak,
tiltottak kell, hogy legyenek.[37] A
többi irányzat azonban ezt nem fogadta el, és ők
például a hasis szívását is
megengedhetőnek tartották (lévén, hogy az
szerintük már semmilyen körülmények
között nem foglalható a „bor” vagy
„alkohol” fogalma alá). A büntethetőség
feltétele a szokásos nagykorúságon és
beszámíthatóságon kívül a
szándékos elkövetési magatartás (vagyis ho=
gy
valaki tudjon arról, hogy az alkohol fogyasztása tilos, &eacu=
te;s
amit iszik, az alkohol) és az iszlám (emiatt zsidók va=
gy
keresztények borivás miatt a saría alapjá=
;n
nem büntethetők meg). A kényszer és a
tévedés kizárja a büntethetőséget,
ugyanígy a végszükségi helyzet is.[38]
Mivel a büntetés mikéntjéről a Korán =
nem
ír, abban ugyancsak véleménykülönbség=
ek
vannak; egyesek szerint a büntetés nyolcvan, mások szeri=
nt
negyven korbácsütés. <=
/span>Míg
a hudud körébe tartozó bűncselekmények
esetében az áldozatnak és családjának (a
bűncselekménynek a hatóság tudomásá=
ra
hozásától eltekintve) nem sok szerepe volt, addig az
iszlám „büntetőjog” másik nagy
csoportjába, a ginayát vagy qeszasz bűntet=
tek
közé tartozó tiltott magatartások
vonatkozásban már fontos szerep jutott nekik. A ginay&aacu=
te;t
ugyanis azon jogellenes cselekményeket öleli fel, amelyek az
iszlám kialakulása előtti szokásjog szerint voltak
büntetendők. A büntetés pedig nem állt
másból, mint a tálió klasszikus elvének
alkalmazásából, amelyet a Korán maga is elismert
és megerősített, ezáltal pedig jogszerűnek
tekintett: „Ti hívők! Ölés esetén el=
337;íratott
nektek a megtorlás: szabad a szabadért, rabszolga a
rabszolgáért és nő a nőért...”;=
[39]
„Életet az életért, szemet szemért, orrot
orrért, fület fülért, fogat fogért és=
a
sebesülésekért megtorlás.”;[40]
„Valamely rossztett fizetsége egy hozzá hasonló
rossztett.”;[41]
„Akik – miután jogtalanságot szenvedtek –
segítenek magukon, azokkal szemben nincs útja [a
számonkérésnek].”;[42] =
stb.
<=
/span>Azáltal
azonban, hogy az iszlám vallásjog félig-meddig
integrálta a törzsi-nemzetségi szervezetek korszak&aacut=
e;ra
jellemző vérbosszú, illetve az ezt megalapozó
tálió vagy forbát intézményét,[43]
azokat korlátok közé is szorította és
kiszámíthatóvá tette. Például
amíg az iszlám előtti szokásjog a
vérbosszú jogát nem korlátozta az
elkövetőre, hanem azt megengedte annak bármely közeli
családtagjával szemben is, addig az iszlám azt m&aacut=
e;r
csak magával a bűnössel szemben tartotta
alkalmazhatónak. Továbbá elvi igénnyel
fellépett a megbocsátás mellett, minek
következtében kegyes és Allah akaratának
megfelelő irgalmas cselekedetnek minősült a
vérbosszúról (vérdíj fizetése
fejében, vagy akár anélkül) lemondani. Ebből=
is
következik, hogy a bosszú mint az állam által a
sértett fél vagy annak családja számára
megengedett büntetés nem volt kötelező; annak
alkalmazása kizárólag az áldozat vagy
családja akaratán múlott. Míg tehát a hadd
bűnök esetében a büntetés elkerülhetetlen
volt, és attól akkor sem lehetett eltekinteni, ha maga az
áldozat „megbocsátott” az elkövetőnek
(mivel ezen bűntettek magát az iszlámot, ezáltal
pedig a közösség egészét
sértették), addig a qeszasz bűnöket ú=
gy
tekintették, mint amik csak az egyes személyeket
veszélyeztetik, és amelyek esetében a
büntetést ezért rá lehet bízni a
sértett fél akaratára. <=
/span>E
körbe, a ginayát bűnök közé –=
; a
fenti Korán-beli idézetekből következően ̵=
1;
csak a testi sértések, illetve az emberölések
tartoztak, ezért a magánbosszú is csak e körben v=
olt
igénybe vehető. Annak mértéke azonban
különböző volt attól függően, hogy mil=
yen
típusú testi sértésről vagy
emberölésről volt szó, illetve hogy ki volt az
elkövető, és ki az áldozat. Ami az utóbbit
illeti: az iszlám jog az emberölések három
fajtáját különböztette meg: a
szándékos emberölést (amd); a
tévedésből elkövetett emberölést (kh=
ata),
amikor valaki nem akart mást megölni, mégis ezt tette
(például egy építkezésen kiejtett a
kezéből egy követ, amely agyonütött egy embert, =
vagy
tévedésből egy állat helyett egy embert nyilazott
le); és a „félig szándékos”
emberölést (shibh al-amd), amely leginkább a
praeterintencionális bűncselekményekhez hasonlít,
és nagyjából az általunk is ismert halál=
t okozó
testi sértésnek felel meg. A szándékos
emberölés szankciója a bosszú volt: a megölt
személy családtagja a kalifa előtt saját m=
aga
vehetett elégtételt az elkövetőn, és
ölhette meg őt. A bosszúról azonban le lehetett
mondani: ekkor meghatározott nagyságú vérd&iacu=
te;j
(diya) volt követelhető az illetőtől (de nem a
családjától!) az életéért
cserébe. Természetesen a megbocsátás diya
követelése nélkül is lehetséges volt, b&aacu=
te;r
nyilvánvalóan ez utóbbi (emberölés
esetén legalábbis) igen ritkán esett meg. A diya
mértéke szabad muszlim férfiért száz teve
vagy annak megfelelő pénzösszeg[44]
(„teljes diya”); a muszlim nők vérdíja
ennek a fele, a zsidóké és a keresztények&eacut=
e; a
harmada, a zoroasztriánusoké a tizenötöde, a
rabszolgáké pedig azok tényleges forgalmi ért&e=
acute;ke
volt. <=
/span>Bosszút
csak akkor lehetett alkalmazni, ha az emberölést nagykorú
és épelméjű személy követte el; a
gyermekek és az elmebetegek általi emberölések
esetén csak anyagi kompenzáció volt követelhet=
37;.
A jogtudósok többségének véleménye
szerint szintén nem lehetett bosszúból megölni egy
szabadot egy rabszolgáért, egy muzulmánt egy nem
muszlimért, egy felmenőt egy leszármazója vagy
házastársa meggyilkolásáért (mivel ekkor=
az
apát vagy nagyapát a fia vagy az unokája kellett volna,
hogy meggyilkolja), ez utóbbi azonban fordítva már
lehetséges volt (az apa vagy nagyapa megbosszulhatta fián vagy
unokáján valamely rokonának halálát),
és lehetséges volt a férfin való bosszú =
is
egy nő megöléséért. Ezekben az előbbi
esetekben szintén csak vérdíjra lehetett igény
tartani. Végül volt néhány eset, amikor más
életének a tudatos és szándékos
elvétele egyáltalában nem minősült
bűncselekménynek (és emiatt ezen esetekben még diya
sem volt követelhető): ha valaki egy aposztatát ölt m=
eg
(mert őt az iszlám jog törvényen kívüli=
nek
tekintette); ha valaki egy ellenséges (az iszlám orszá=
ggal
hadban álló) állam polgárát ölte meg
(akár a harctéren a csatában, akár azon
kívül); önvédelem esetén, amennyiben a
támadást kisebb erő alkalmazásával nem
lehetett volna elhárítani;[45] =
ha
egy férfi a feleségét paráznaságon kapta,
és „jogos indulatában” megölte akár
őt, akár a csábító férfit, ak&aacut=
e;r
mindkettejüket (mivel azok amúgy is halálos bűnt
követtek el); egyesek (például a hanafiták) szeri=
nt
pedig nem számított bűnnek (legalábbis az
elkövető részéről) a kényszer
hatására végrehajtott gyilkosság sem.[46] =
<=
/span>Ami
a tévedésből elkövetett (ha úgy tetszik:
gondatlan) és a „félig szándékos”
emberölést illeti: azok esetében az általá=
nos
megítélés szerint a bosszú nem volt
alkalmazható, csak diya volt követelhető (term&eacu=
te;szetesen
a kompenzáció megfizettetéséről ebben az
esetben is le lehetett mondani). Emellett az elkövetőnek vezekeln=
ie
is kellett:[47] a vezeklés (kaffara)
vagy egy rabszolga felszabadításával, vagy kéth=
avi
böjttel volt teljesíthető. A testi sértések
vonatkozásában pedig a szabályok megegyeztek a
szándékos emberölésnél vázoltakkal,=
[48]
azzal az értelemszerű különbséggel, hogy itt a
bosszú nem az élet elvételére irányult, =
hanem
azon testrész megnyomorítására, amelyet az
elkövető használhatatlanná tett. <=
/span>A
bűnök utolsó fajtája a tazír, mely az
állami-világi legislatio által
büntetendőnek nyilvánított, a vallást
közvetlenül nem sértő, de az általánosan
elfogadott társadalmi-együttélési normákat
és/vagy az uralkodó érdekeit veszélyeztető
cselekményeket, valamint az azokra kiszabandó, ugyancsak az
állam (kalifa) által előírt szankció=
;kat
öleli fel. Mivel ezen bűnök a kalifa
megítélésétől és az aktuális
állami-társadalmi érdekektől függően ig=
en
gyorsan változhattak, ezért felsorolásuk lehetetlen;
lényegében minden cselekmény idetartozhatott, amelyet =
az
uralkodó valamilyen okból büntetendőnek nyilv&aacut=
e;nított,
az adók meg nem fizetésétől kezdve a hamis
tanúzáson át a katonai szolgálat megtagad&aacut=
e;sáig.
Ugyancsak a tazír bűnök közé tartoztak
tipikusan mindazon cselekmények, amelyek a hudud kör&eac=
ute;ben
valamely okból nem voltak büntethetők (példá=
ul
nem volt elég szemtanú, nem volt befejezett a cselekmé=
ny,
hanem az a felfedezés pillanatában még csak
kísérleti szakban maradt /noha magát a
„kísérlet” fogalmát az iszlám jog
még nem ismerte/ stb.). Mivel e bűncselekmények
elsősorban az államot és az állami (uralkod&oacut=
e;i)
érdekeket sértették, ezért
magánbosszú igénybe vételére
értelemszerűen nem kerülhetett sor, mint ahogy
(például a hamisan tanúskodóval szemben)
kompenzáció sem volt követelhető (ami persze nem
zárta ki, hogy a ténylegesen a bűncselekménnyel
okozott kár megtérítésére a sérte=
tt
fél „magánjogi” alapon ne tarthatott volna
igényt). Továbbá míg a tazír
bűnök (a qeszasz bűncselekményekhez
hasonlóan) megbocsáthatók voltak, addig a hadd
bűntettek (amelyek – mivel azok közvetlenül vagy
közvetve az igaz hitet, az iszlám vallást sértik,
vagyis azokat nem az emberi, hanem az isteni érdekek ellen köve=
tik
el) nem voltak azok; a megbocsátás azonban tazír
bűntettek esetén természetesen nem a magánf&eacut=
e;l,
hanem a kalifa joga volt. (Ez azt is jelentette, hogy míg a qesza=
sz
vagy ginayát körébe tartozó jogellenes
cselekedetek megbocsátása mint büntethetőség=
i akadály
kizárta a felelősségre vonást, addig a
magánfél /a közvetlen sértett/ hasonló akt=
usa tazír
bűnök esetében nem jelentett semmit, hiszen ott maga a =
kalifa
volt „az ügy ura”.) <=
/span>A
tazír büntetések – mint említett&uum=
l;k
– szintén az uralkodó akaratán múlottak,
ezért azok elvileg bármik lehettek, de minden
valószínűség szerint a világi
hatóságok ugyanazokat a büntetéseket
alkalmazták, mint amit a vallásjog a hudud
körébe tartozó bűntettekre előírt,
legfeljebb az igénybe vétel jellege és
mértéke volt más. Így a világi
törvényhozás által tiltott magatartások
szankciója a legsúlyosabb esetben
halálbüntetés lehetett (akár megkövezé=
;s,
akár lefejezés, akár keresztre feszítés[49]
által), az államra nézve kevésbé
veszélyes tiltott cselekmények jogkövetkezménye p=
edig
a testi és megszégyenítő
büntetésektől (végtaglevágás,
megbélyegzés, pellengér, kaloda) a
börtönbüntetésen és a száműzet&eac=
ute;sen
át a különböző nagyságú
pénzbüntetésekig és a szóbeli
megszégyenítésig (feddésig) terjedt. E
büntetések (mint ahogy az az ókorban és a
középkorban szinte minden jogrendszerre jellemző volt) nem=
csak
a bűntett jellegétől, hanem az elkövető tá=
;rsadalmi
státusától is függtek; előkelő és
gazdag személyekre inkább a szóbeli feddést
és a száműzetést, kevésbé
előkelőkre pedig főleg a testfenyítő és
csonkító, illetve a megszégyenítő
büntetéseket és a börtönbüntetést
alkalmazták. <=
/span>A
különféle bűnök és az azokra
kiszabható büntetések bemutatása után
érdemes számbavenni az egyes büntetések
végrehajtási módjait és az azokra vonatkoz&oacu=
te;
szabályokat is. Mint említettük, a legsúlyosabb
büntetést, a halálbüntetést alapvetően
háromféleképpen hajtották végre:
megkövezéssel, lefejezéssel[50]
és keresztre feszítéssel. Ez utóbbi kettőt=
csak
a tazír bűntettek elkövetőivel, valamint az
útonállókkal szemben (a lefejezést pedig m&eacu=
te;g
a magánbosszú körében) alkalmazták, m&iacu=
te;g
általában a hadd bűnök
megbüntetésére használt kivégzési
mód a megkövezés (ragm) volt.[51] =
A Korán
által is elismert mózesi törvények szerint ugyan =
az
első követ a tanúknak kellett dobniuk, ezt a szabál=
yt
azonban az iszlámban ritkán alkalmazták; helyette az
ítéletet (hukm) kiszabó bíró, a <=
i>kádi[52] =
kezdte
a kivégzést, majd sorban következett a
közösség többi tagja. Arra is volt példa, hogy=
a
köveket a kivégzésen részt vevők egyszerre
hajították, úgy, ahogy azt egyes közel-keleti arab
államok most is gyakorolják.[53] =
<=
/span>A
kivégzést rossz időjárási
körülmények között is végre kellett hajta=
ni,
és azt nem akadályozta az elítélt betegsé=
;ge
sem, azonban terhes nőkkel szemben a kivégzést el kellett
halasztani addig, amíg a megszületett gyermeket már nem =
kell
anyatejjel táplálni. Terhes nőt megkorbácsolni sem
lehetett, de a korbácsolás (gald)
végrehajtását már megakadályozta az
elítélt betegsége[54]
és a különösen hideg vagy forró idő is. E=
nnek
oka az volt, hogy a bűnös ne szenvedjen többet, mint amit jo=
g szerint
megérdemel; legyengült állapotban, avagy
hőségben vagy dermesztő hidegben viszont e
büntetésbe akár bele is halhatott, amit
lehetőség szerint el kellett kerülni. Ugyanezen ok miatt a
korbács nem lehetett vadonatúj sem, mert az nagyobb
fájdalmat okoz, mint egy használt,[55]
és arra sem szöget, sem követ, sem bármilyen m&aacu=
te;s
tárgyat nem lehetett odakötni vagy ragasztani, mert az má=
;r
szükségtelen és nem kívánatos
mértékű kínokat eredményezett volna.
Férfiakat állva és félmeztelenül, nők=
et
ülve és ruhában kellett megkorbácsolni; az
ütéseket pedig egyik nem esetében sem volt szabad fejre =
vagy
más létfontosságú testrészekre
kimérni, és úgyszintén tilos volt minden
csapást egy testrészre koncentrálni (ehelyett azokat a
testen egyenletesen kellett elosztani).[56] =
<=
/span>A
végtagcsonkítások esetében is ügyelni kell=
ett
arra, hogy a büntetés arányosságát a
végrehajtó ne lépje túl, és a
börtönbeli elhelyezést (amelyet egyébként
büntetésként meglehetősen ritkán alkalmaztak=
, a
börtönök ugyanis elsősorban – bár
természetesen nem kizárólagosan – a vádlo=
tt
ideiglenes őrizetét és a felelősségre
vonás előli menekülés
megakadályozását szolgálták) szint&eacut=
e;n
lehetőség szerint úgy kellett megoldani, hogy az ne okoz=
zon
aránytalan megterhelést és testi kínokat a rabn=
ak
(más kérdés, hogy mindez a kora középkorba=
n,
az akkori viszonyok közepette sokszor nem volt
megvalósítható). A börtönbüntetés
egyébként általában határozott ideig
(leggyakrabban egy évig), néha viszont életfogytig
tartott. (Mivel azonban börtönbüntetést elsősorb=
an tazír
bűnök esetében alkalmaztak, ezért mindenkor
lehetőség volt az uralkodó általi
megbocsátás /kegyelem/ gyakorlására.)
Végül a száműzetés szintén
történhetett ideiglenes és végleges jelleggel: a
határozott időtartam ez esetben is általában egy
év volt, de alkalmazták az örökös
száműzetést is. Ezen büntetés
súlyát meghatározta továbbá a
száműzetés jellege is: az ugyanis történhete=
tt
valamely városból való kitiltással,[57] =
az
ország elhagyására kényszerítéssel
és az iszlám fennhatósága alatt áll&oacu=
te;
bármely területről való
eltávolítással. <=
/span>Ami
a qeszasz bűnöket illeti, azok megtorlása
magánbosszúval történt. Szándékos
emberölés esetén (a tálió elvéb!=
7;l
kifolyólag) az áldozat családjának joga volt a
gyilkost megölni, míg szándékos testi
sértés esetén maga az áldozat okozhatott ugyano=
lyan
sérülést az elkövetőnek, mint amilyet az
korábban tőle szenvedett el. Ezen bosszúk egyik
fajtáját sem lehetett azonban önkényesen gyakorol=
ni;
arra csak meghatározott személyek meghatározott hivata=
los
formaságok között voltak jogosultak.
Főszabályként a bosszút megtestesítő
aktusra mindig csak a kalifa vagy képviselője
jelenlétében kerülhetett sor, ez biztosította ugy=
anis
a bosszú legitimitását. Ha azonban a
„vérbosszuló rokon” (vagy testi sért&eacut=
e;s
esetében maga a sértett) e szabályok áthá=
;gásával
vett elégtételt az elkövetőn, akkor ez nem
minősült hadd bűntettnek (szándékos
emberölésnek vagy testi sértésnek), mivel ő,=
ha
nem is az előírt keretek között, de mégiscsak a
jogát gyakorolta.[58] =
Az
emberölést egyébként a legközelebbi fé=
;rfi
rokon torolhatta meg, illetve ő (és senki más) mondhatott
csak le a bosszú jogáról, és kérhetett
ahelyett pénzbeli kompenzációt.[59] =
Ha a
legközelebbi férfi rokon nem volt alkalmas a bosszú
végrehajtására (például fizikailag
túl gyenge volt), vagy nem akarta azt személyesen
végrehajtani, akkor megbízhatott más,
hozzáértő személyt is e feladat
elvégzésére. Valószínűleg elé=
;g
hamar kialakult egy személyi kör, akik (bár más,
„rendes” foglalkozásuk is volt) rendszeresen
közreműködtek ilyen büntető aktusok
végrehajtásában, és akik a későbbi
hivatásos hóhérok elődeinek tekinthetők. <=
/span>A
testi sértések esetében ugyanez volt a helyzet: aki
kellő szakképzettséggel rendelkezett ahhoz, hogy ne okoz=
zon
aránytalan mértékű sérelmet az
elkövetőnek (például miközben vágja le a
kezét vagy nyomja ki a szemét, ne ölje is meg egyben), az
maga hajthatta a bosszút végre, aki azonban ilyen orvosi
ismeretekben nem volt jártas, az szakképzett személyt =
kellett,
hogy megbízzon ezzel. Mivel ilyen beavatkozásokhoz –
éppen a végzetes hibák elkerülése miatt
– sokkal nagyobb szaktudás kellett, mint egy lefejezésh=
ez,
ezért a kalifák igyekeztek a bosszúálló
saját közreműködését korlátozni,
már csak azért is, mivel a sértett félben
valószínűleg elég sok indulat és harag
gyülemlett fel ahhoz, hogy alappal lehessen attól tartani, hogy=
a
bosszúval szemben megkívánt arányosságot
túl fogja lépni. Ezt az arányosságot
egyébként az iszlám jog igen szigorúan vette:
éppen ezért kézért csak kezet, láb&eacut=
e;rt
csak lábat stb. lehetett elvenni, sőt ha az elkövető a
sértett jobb kezét vágta le, akkor neki is csak a jobb
kezét lehetett bosszúból levágni, a balt nem, m=
int
ahogy a bal szeme helyett sem lehetett a jobbat kinyomni, egy felső
fogért egy alsót kiütni, sőt csonttörést
egyáltalán nem lehetett megbosszulni, mivel szinte bizonyos, =
hogy
az elkövető csontját nem lehet ugyanazon a helyen
eltörni, mint ahol ő törte el az áldozatá&eacu=
te;t.[60]<=
/p>
<=
/span>Abban
az esetben egyébként, ha egy elkövető egymás
után több személyt ölt vagy sebesített meg, =
csak
az elsőként meggyilkolt legközelebbi férfi rokona,
illetve csak az elsőként megsebesített állhatott
bosszút; a többieket csak a diya illette meg. Ám =
ha
valaki többeket egyszerre ölt vagy sebzett meg, akkor az arra
egyébként jogosultak közül a bosszút csak
egyikük hajthatta végre; amennyiben erre a feladatra többe=
n is
jelentkeztek, akkor sorshúzással kellett dönteni.
Általános szabály volt azonban (és ebből is
látszik, hogy az iszlám jogtudósok a lehető legki=
sebb
körre próbálták szorítani az iszlám
kialakulása előtt létrejött és ezért
attól független ginayát alkalmazásá=
t),
hogy ha csak egyetlen jogosult (wali al-dam) is lemondott a
bosszúról, akkor azt a többi egyébkénti
jogosult sem vehette igénybe; ilyenkor mindegyikük csak az anya=
gi
kompenzációt követelhette. Viszont ellenkező esetbe=
n,
vagyis ha több elkövető ölt vagy sebesített meg =
egy
személyt, akkor a jogosult mindegyikükkel szemben bosszút
állhatott; ha azonban az egyikük esetében ezen
jogáról (akár diya ellenében, akár
anélkül) lemondott, akkor a többiekkel szemben is csak
vérdíjat követelhetett. <=
/span>Végül,
dolgozatunk lezárásaként említést kell
tennünk két általános szabályról,
amelyeket bármely (akár hadd, akár qeszasz=
i>,
akár pedig tazír) bűncselekmény eset&eacut=
e;n
alkalmazni kell. Az első rendelkezés ezek közül a
többszöri elkövetésre vonatkozik. E szabály
értelmében az a személy, aki ugyanolyan
bűncselekményt többször követ el,
anélkül hogy azokért megbüntették volna, csak
egy büntetéssel sújtható, és nem
vonható felelősségre minden egyes
bűntettéért külön-külön. Ha azonban a
büntetés kiszabása után újból
elköveti az adott bűnt, akkor ez azt jelenti, hogy az előz=
337;
„dorgálás” nem használt, és ilyenkor
újra felelősségre kell őt vonni.[61]
Például nem halálbüntetéssel
sújtandó paráználkodás vagy
alkoholfogyasztás esetén ez azt jelenti, hogy
akárhányszor paráználkodik vagy részeges=
kedik
valaki, csak egyszer kell és lehet őt megkorbácsoltatni;=
ha
azonban ezután újra iszik vagy paráználkodik, a=
kkor
a büntetés újból kiszabandó. <=
/span>A
második szabály pedig az elkövetői tevékeny
megbánás kérdését rendezi, és azt
generális büntethetőséget kizáró oknak
tekinti. Eszerint amennyiben a tettes még a bűncselekmény
felfedezése előtt jóváteszi vétkét,=
[62]
és bevallja bűnét, akkor mentesül az
egyébként igen kemény jogkövetkezmények
alól. Ha tehát a tolvaj még azelőtt a
hatóság tudomására hozza, hogy lopást
követett el, amit már megbánt, és visszaadja az
ellopott dolgot, mielőtt még a lopást a tulajdonos
felfedezte volna, akkor ő nem büntethető (hiszen akár
titokban vissza is tehette volna az eltulajdonított tárgyat,
és akkor senki sem szerzett volna róla tudomást, hogy
ő valaha is lopni akart). Ha azonban a bűncselekményt
felfedezték, akkor a megbánásra már nincs
lehetőség, mert valószínű, hogy ilyen esetbe=
n az
elkövető nem pusztán lelkiismereti okból „adja
fel magát”, hanem sokkal inkább a várható
lebukástól és elítéléstől
való félelme miatt; „megbánása”
tehát nem őszinte. Felhaszn&aa=
cute;lt
irodalom 1. Ahmad ibn Naqib al-Misri: Umdat al-Saliq. Relian=
ce of
the Traveller: Classic Manual of Islamic Sacred Law. (Translated by Nuh Ha =
Mim
Keller.) Amana Publications, 1994 2. Bassiouni, M. Cherif: Death as a penalty in the =
Shari’a.
In: Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (ed.): Capital Punishment.
Strategies for abolition. Cambridge University Press, 2004, pp. 169-185. 3. Drienyovszki Lilla: Emberi jogok az iszlá=
mban.
In: Jogtudományi Közlöny, 2003/10. szám, 440-446. o=
. 4. Jany János: Klasszikus iszlám jog:=
egy
jogi kultúra természetrajza. Gondolat Kiadó, Budapest,
2006 5. Khalil, Akasha Izeldien: Bűncselekmé=
nyek
és büntetések az iszlám jogban (Sarija). In:
Jogtudományi Közlöny, 1992/9. szám, 413-422. o. 6. Korán (ford.: Simon Róbert). Helik=
on
Kiadó, Budapest 2001 7. Mustafa, Elloulou Maged: A hodoud jog az
iszlámban. In: Stipta István (szerk.): Miskolci doktoranduszok
jogtudományi tanulmányai. Miskolci Egyetem Deák Ferenc
Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola Kiadványs=
orozata,
Tomus 5/1., Fasciculus 1-18. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2004 8. Németh Pál: Az iszlám. In:
Tüske László (szerk.): Muszlim
művelődéstörténeti előadások.
Iskolakultúra, Pécs, 2001, 21-45. o. 9. Rostoványi Zsolt: Mit kell tudni az
iszlámról? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983 10. Simon Róbert: A Korán világ=
a.
Helikon Kiadó, Budapest 2001
[1] Az „iszlám” szó jelentése: „alávetés” (Isten akaratának).
[2] M= ikor Mohamed 610 ramadán hónapjában kiment a Mekka m= elletti barlangok egyikébe, hogy egyedül elmélkedhessen, álmában megjelent előtte Gábriel (Dzsebrái= l), és felszólította, hogy szavaljon. Az addig analfabéta próféta szavalni kezdett, majd mikor felébredt, valóban tudott olvasni. Ekkor egy hangot hallott, = mely azt mondta, hogy „te vagy Allah hírnöke”, mire Moha= med visszatért Mekkába, és téríteni kezdett.=
[3] M= ivel az „Allah” szó jelentése nem más, mint „az egyetlen igaz isten”, ezért nagybetűvel, tulajdonnévként írva a két szó felcserélhető (mivel egy isten van, ezért Isten csak All= ah lehet); ennek okán a továbbiakban ezt a két megjelölést szinonimaként fogom használni.
[4] Mohamed helyzete Mekkában egyre inkább tarthatatlanná vált; a gazdag mekkai kereskedők nem nézték j&oac= ute; szemmel a muszlim hit terjedését, és igyekezték= azt minden eszközzel akadályozni. Hívei kezdetben nem voltak sokan, és mikor 619-ben meghalt két legfőbb támogatója, felesége, Khadidzsa bint Khuvajlid, valami= nt nagybátyja és nevelőapja, Abu Tálib, családjával és néhány hívé= vel kénytelen volt székhelyét Jaszribba (a késő= ;bbi Medinába, vagyis a „próféta városába” /arabul: Medinat al-nabi/) átte= nni. Ez volt a hidzsra, Mohamed „kivonulása”, amely pusztán egy törzs vagy város elhagyását jelentette, és teljesen téves ezt „Mohamed futásának” nevezni, hiszen semmiféle menekü= lésről nem volt szó. Itt, Jaszribban (a továbbiakban: Medina) az emb= erek sokkal befogadóbbnak bizonyultak az új hit iránt, követői megsokszorozódtak, ezért Mohamed a hit alaptételei mellett elkezdte kidolgozni a muszlim állam szervezeti alapjait és az azon belül érvényes, az iszlám vallással összhangban álló magatartási normákat.
<= ![if !supportFootnotes]>[5] Ám e szabályok csak kisebb részben voltak „valóban” isteni eredetűek, nagyobb részük nagyon is ember által alkotottnak volt tekinthető; egyrészt azért, mert a Próféta és hívei saját maguk is ítélkeztek Allah feltehető akarata alapján, és e prófétai hagyományoknak az iszlám jogban szintén fontos szerep jutott (és jut ma is), másrészt pedig azért, me= rt a jogot a vallásjog tudósainak magyarázatai és a = kádik konkrét ügyekben hozott döntései folyamatosan változtatják és fejlesztik.
[6] A= saría (jelentése: vízhez vezető út, tiszta út; átvitt értelemben: útmutatás, az igaz hit szeri= nti életre vonatkozó elvek összessége) az iszlá= ;m jog rendszerének azon része, amelynek normái közvetlenül vagy közvetve az allahi kinyilatkoztatáso= kon, parancsokon és tilalmakon alapulnak, és amely normák éppen ezért szövegszerűen megtalálható= ;ak a Koránban, vagy legalábbis levezethetőek annak verseiből. Ide nemcsak (sőt nem elsősorban) büntető jellegű szabályok, hanem főként ma magánjogi= nak tartott előírások (öröklési, tulajdonjo= gi, házassági, személyállapoti stb. normák) tartoznak. Mivel az iszlám az egész földi létet szabályozó és minden emberi cselekvést átható vallás, ezért a saría az emberi élet minden fontos mozzanatára tartalmaz előírásokat. Az iszlám szerinti élet a = saría szerinti élet; ennek megfelelően tehát a saría= előírásainak a betartása egyben a vallási parancsoknak való engedelmeskedést is jelenti.
[7] E két kifejezés jelentése azonban az idők folyamán némileg megváltozott: ma „ilm= 221;-en „tudományt”, „fikh”-en pedig jogtudományt értünk.
[8] A= rra az esetre, ha a Korán egyes versei között ellentmondások lennének, két megoldás jött létre. Az egyik szerint, amelyet a többség is elfogad, az időben később keletkezett vers érvényteleníti az időben korábban keletkezettet. Ez tulajdonképpen nem más, mint a nyugati jogr= endszerek nagy része által elfogadott római jogi jogértelmezési elvnek, a „lex posterior derogat legi priori” formulának az elismerése (bár természetesen nem átvételről, hanem „önálló” iszlám találmányról van szó). A hanbaliták ugya= nakkor azzal érvelnek, hogy miután minden egyes Korán-beli ve= rs Allah szava, ezért érvényességük is ugyanakkora; ha pedig ellentmondás van közöttük, akkor bármelyik alkalmazható, amelyik a konkrét esetben igazságos következményekre vezet.
[9] M= aga a hadisz formailag két részből áll: az első rész tartalmazza mindazoknak a neveit, akik Mohamed kijelentéseit nemzedékről nemzedékre továbbadták egymásnak, a második rész pe= dig maga az a kijelentés, szó szerint leírva, amit Mohamed= nek tulajdonítanak. (Mindebből az is következik, hogy a szóbeli hagyomány utóbb írásban is r&oum= l;gzítésre került.)
[10] Ennek a megkülönböztetésnek akkor van gyakorlati jelentősége, ha egy „egyszerű” szunna és egy hadisz között ellentmondás van; ilyen= kor természetesen ez utóbbinak van primátusa. Az is előfordulhat azonban, hogy két hadisz mond ellent egymásnak; ez azért lehetséges, mert sok hadisz „utólag”, akár évszázadokkal a Próféta halála után keletkezett, konkrét gyakorlati problémák praktikus megoldásainak elvi alátámasztásaként, ebből kifolyólag ahány jogi iskola létezett, annyiféle megoldás jött ezen problémákra létre. Azonban általánosságban elmondható, hogy a hadiszok<= /i> annál elfogadottabbak, minél hitelesebbeknek minősü= lnek azok a személyek, akik Mohamed szavait állítólag egymásnak szájról szájra adták.
[11] = Az ilm usul al-fikh nem más, mint a jogértelmezés alapelveinek tudománya, amely az önálló jogfejlesztés legfontosabb szempontjait tartalmazza („természetesen” irányzatonként eltérő jelleggel), és amely ezért az idzstih&a= acute;d szinonimájának tekinthető. (Az usul al-fiqh tehát a jogforrások és a jogi módszertan elmélete, míg ezzel ellentétben a furu al-fiqh a jog gyakorlati szabályait foglalja magába.)
[12] Tulajdonképpen a tágabb értelemben vett idzstih&aac= ute;d vagy ilm usul al-fikh körébe tartozik az idzsma, a konszenzuson alapuló jogtudósi jogfejlesztés is; ez utóbbi ugyanis igazából pusztán azon idzstih= ádokat jelenti, amelyek vonatkozásában egyetértés van = az egyes jogi iskolák között.
[13] Abban a szunnita jogi iskolák között egyetért&eacut= e;s uralkodik, hogy az idzstihád ezen irányzatok kialakulása után többé nem vehető igé= nybe mint a jogfejlesztés eszköze; a síita dzsaafarita iskola és annak mai követői azonban ezt a módszert is elis= merik mint „élő jogforrást”.
[14] = Az iszlámon belül öt fő (és rengeteg kisebb) jogtudományi irányzat létezik, amelyek mindegyike egy-= egy nagy muszlim vallásjogtudósról kapta a nevét. A négy szunnita iskola a hanafita, a málikita, a sáfiiata és a hanbalita, míg az egyetlen bevett síita iskola a dzsaafarita. Mindegyik irányzat a VIII-IX. században jött létre, abban az időszakban, amikor az iszlám vallásjog, a saría (éppen ezen iskolák jogértelmező-jogfejlesztő tevékenysége révén) végső formáját elnyerte.
[15] A legszembetűnőbb különbség az iszlám vallás két legfontosabb irányzatának, a szunnizmusnak és a síizmusnak az idzstihádhoz való viszonyulásában jelenik meg. Míg az ortodox szunniták ragaszkodnak a jog tradicionális forrásainak= (a Koránnak és a szunnának) a felhasználásához, az idzsmát és főként az idzstihádot pedig csak akkor ismerik el= , ha nincs sem az adott ügy eldöntéséhez igénybe = vehető Korán-vers, sem prófétai hagyomány, addig a síiták a megváltozott társadalmi-gazdasá= gi viszonyokra tekintettel hajlandóak a Korán és a szu= nna szellemiségéből következő értelmez&eacu= te;sekkel szembehelyezkedni, és csak azokat a Koránban megtalálható szöveghelyeket figyelembe venni, amelyek szó szerint kimondanak egy-egy kötelezettséget vagy tilalmat. Ilyen értelemben a síizmus jogfelfogása sokk= al rugalmasabb, mint a szunnizmusé, amely sokszor mereven (sőt görcsösen) ragaszkodik az élet által túlhala= dott elvekhez. (E különbségnek egyébként több oka is van. Először is a síiták a vezetőjüket, az imámot nemcsak világi, hanem vallási elöljárójuknak is tekintik, aki /miután Mohamed családjából származik/ a többi ember felett áll, döntései pedig isteni jellegű döntések, ezért az ő véleménye bármikor és bármilyen ügy vonatkozásában autentikusnak tekinthető; míg a szunniták a vezetőjüket, a kalifát elsősorban világi elöljárónak tartják, aki választással, a közösség akarata révén kerül hatalomra, amely hatalom azonban vallá= ;si kérdésekben való állásfoglalásra = nem terjed ki /a kalifának tehát nincs semmiféle is= teni jellege, ezért a jogban sem lehet rá hagyatkozni, hanem ragaszkodni kell az originális és ezért valóban hitelesnek tekinthető forrásokhoz, vagyis a Koránhoz és a szunnához/. Másodszor pedig a síiták nemzetiségileg is különböznek a szunnitáktól; míg a szunnizmus az arabok vallás= a, addig a síizmus hagyományosan az iszlám perzsa ágaként jött létre, akik a különállásukat, az araboktól való távolságtartásukat ilyen módon is ki akart&aacu= te;k fejezni. /Nem véletlen, hogy a szunniták a síizmust nem tartják a szunnizmussal egyenrangúnak, sőt sokan közülük azt még az iszlám vallás részének sem ismerik el./)
[16] = A ridda a saría szerint olyan súlyos bűn, hogy még= egy zsidó vagy keresztény is büntetés nélk&uum= l;l megölheti a hitehagyott muszlimot.
[17] Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ma is tö= ;bb muzulmán ország joga halállal fenyegeti az iszlá= ;m hit elhagyását, ahogy azt Abdul Rahman esete is bizonyítja, akit az afgán rendőrség a sar&iacu= te;a alapján letartóztatott azért, mert megtagadta a muszlim hitet és áttért a kereszténységre, &eacu= te;s végül a „világi” Afgán Legfelsőbb Bíróság mentette csak őt fel a vád al&oacu= te;l 2006. március 27-én „elmebetegség” címén.
[18] = Az állatokkal való fajtalanság, a bestialitás tehát nem tartozott ebbe a körbe, bár természetes= en a világi normák ezt is büntették.
[19] Kifejezetten megengedett volt az a szexuális kapcsolat, amely vagy törvényes házasságon, vagy tulajdonjogon (milk= ), vagy „kvázi tulajdonjogon” (shubat milk) alapult.= A tulajdonjogon alapuló nemi érintkezés a rabszolga és ura közötti szexuális kapcsolatot jelentette, míg a „kvázi tulajdonjog” olyan jogviszonyokat foglalt magába, mint például az érvényte= len, de a férj által alappal jogszerűnek gondolt házas= ság, avagy a férfi és az apja vagy fia (illetve bármely más felmenője és leszármazója) tulajdon&aa= cute;ban álló rabszolga közötti viszony.
[20] = 24 szúra, 2. vers: „Ha egy férfi és egy nő paráználkodik, mindegyiküket száz korbácsütéssel korbácsoljátok meg! É= ;s Allah vallására való tekintettel ne fogjon el titeket könyörület irántuk, ha hisztek Allahban és a Végső napban! És a büntetésnél jelen = kell lennie a hívők egy csoportjának!” (A továbbiakban a jelölés módja ehhez hasonló= an: Korán 24:2.) (A Korán-beli idézetek Simon Róbert fordításai.)
[21] A homoszexuálisokat azonban – rendhagyó módon R= 11; nemcsak megkövezni lehetett, hanem lefejezni, vagy akár mágyán elégetni is.
[22] = Az azonban mindegy, hogy a parázna muszlim-e, vagy sem; amennyiben a zina az iszlám által uralt területen történt, a büntetés bármely vallású szám&aacut= e;ra kötelező és egységes.
[23] = Az iszlám vallásjog egyike azon ritka ókori és kora újkori jogrendszereknek, amelyben a rabszolga büntetése minden esetben enyhébb vagy legfeljebb ugyanakkora, mint ugyanazon bűncselekmény elkövetése esetén a szabadok büntetése. Ennek oka elsősorban hatalom alattiságuk= (a rabszolgák tetteiért sok tekintetben azok urai tartoztak felelősséggel), másodsorban pedig kiszolgáltatottságuk volt (hiszen cselekedeteiket nem mindig önként, hanem sokszor uraik parancsára hajtották végre).
[24] „Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhíré= t, és azután nem hoz négy szemtanút, azt korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé!” [Korán 24:4.]
[25] = Ezen érték (niszab) nagyságának a kérdése vitatott volt az egyes jogi iskolák között: egy hadisz szerint Mohamed egy pajzs eltulajdonítását kézlevágással rendelte büntetni, ám azt, hogy ez a pajzs mennyit ért (díszes volt-e, vagy sem stb.), nem tudjuk, ezért az ellopott= tárgy minimális értékének a meghatározá= sa három és tíz ezüst dirham között váltakozik (ez nagyjából az az összeg, amely egy ember egynapi megélhetéséhez szükséges).= p>
[26] A „megfelelő őrizet” (hirz) fogalma szinté= ;n vitatott volt, és arra – más terminusokhoz hasonl&oacut= e;an – egységes és absztrakt meghatározás nem alakult ki, hanem azt az ellopott dolog jellegétől, továbbá a lopás helyétől és idejétől tették függővé, vagyis eseti jelleggel határozták meg. Így például egy ruha esetén „megfelelő őrizetnek” minősült a testen való hordás, egy ékszer esetén a lezárt ékszeres ládikában való tartás, termény esetében ilyennek tartották az őrzött raktárat, bútorok esetén a házat stb., de más volt a követelm&eacut= e;ny szintje egy biztonságos, erőskezű uralkodó á= ltal irányított országban és egy kevésb&eacut= e; biztonságos területen, más béke és háború idején stb.
[27] = Nem forgalomképesek azok a dolgok, amelyeknek a felhasználá= ;sa is tilos, például a disznóhús vagy az alkohol. = Aki ilyet lop, az nem büntethető, mert valójában nem károsította meg azt, akitől az adott dolgot eltulajdonította, hiszen jogszerűen azt úgysem használhatta volna semmire.
[28] További feltétel, hogy a dolog elvételének „befejezettnek” kell lennie, vagyis ténylegesen ki kell kerülnie a tulajdonos birtokából. Ennek értelmében ha a tolvajt még a házban elfogják, akkor az nem minősül befejezett lopásnak, ezért a „tolvaj” ebben az esetben nem is lesz büntethető. (Az iszlám vallásjog a kísérlet fogalmát nem ismeri, az ilyen jellegű cselekmények emiatt /ha egyáltalán/ legfeljebb taz&= iacute;r büntetéssel sújthatók.)
[29] = Ugyancsak tazír büntetés szabható ki, ha valaki értékhatár alatti vagy forgalomképtelen dolgot = lop el, ha a rábízott tárgyat nem adja vissza, ha nem megfelelő őrizet alatt álló dolgot tulajdoní= t el stb.
[30] „A tolvajnak – lett légyen férfi, avagy nő – vágjátok le a kezét! [Így legyen ez] an= nak jutalmaként, amit szereztek [maguknak] és intő példaként Allahtól! Allah hatalmas és bölcs!” [Korán 5:38.]
[31] Így például Szaúd-Arábiában vagy Szudánban még napjainkban is rendszeresek a csonkítások, ezeket azonban már nem a nyilvánosság előtt, hanem kórházakban, ste= ril körülmények között, szakorvosok közreműködésével végzik.
[32] Már a második kalifa, Omar ibn el-Khattáb megtiltotta a nagy éhínség idején az élelmiszertolvajok ilyetén megbüntetését. Érvelése szerint a büntetésre csak egy igazságos iszlám államnak van erkölcsi alapja. Am= eddig maga az állam nem igazságos és nem gondoskodik alattvalóinak megfelelő ellátásáról, addig nincs joga polgárait büntetéssel sújtani. E= zzel Omar eltért a Korán betű szerinti értelmét= ől, és mindenféle előírás vagy precedens nélkül felülbírálta annak szövegé= ;t, ugyanakkor viszont a saría szellemét sikerült érvényre juttatnia. Ugyan nem erkölcsi, hanem praktikus megfontolásból, de hasonló felfogás érvényesült az Ottomán Birodalomban is; a török szultánok ugyanis felismerték, hogy cé= lszerűtlen és szükségtelen a tolvajok végtagjait levá= gni és koldusok tömegét az alattvalókra zúdítani; helyette hasznosabb őket kényszermunkára ítélni és a sánco= kon vagy a gályákon dolgoztatni.
[33] = Akik fegyvert fognak Allah és a küldötte ellen, s [csak] abban serények, hogy romlást [idézzenek elő] a földön, azoknak az a jutalma, hogy megöletnek, vagy keresztre feszíttetnek, vagy egymással ellentétesen a kezük és a lábuk levágatik, vagy elűzetnek [erről]= a földről. Ez lesz az evilágon az ő szégyenü= ;k, a túlvilágon pedig [ráadásul] óriá= ;si büntetés lesz az ő osztályrészük.”= ; [Korán 5:33.]
[34] = Ha az útonállást többen követték el, de = csak egyikük ölt embert, a többiek akkor is felelőssé= ggel tartoztak a társuk által elkövetett emberölésért is (vagyis ilyen esetben mindannyiukat ki k= ellett végezni).
[35] A keresztre feszítésről egyedül itt szól a Korán; ezt a kivégzési módot a perzsák találták ki, és az arabok között (és általában véve az iszlám államok között is) perzsa hatásra terjedt el.
[36] „Ti hívők! A bor, a szerencsejáték (mays= ir), az áldozati kövek (ansab), a nyilakkal történő sorshúzás (azlam) a Sátán förtelmes műve. Kerüljétek azt! Talán boldogultok.” [Korán 5:90.]
[37] = Ez az alapja annak, hogy például a mai egyetlen „tisztán” vahhabita állam, Szaúd-Ará= ;bia halállal bünteti a kábítószer-kereskedelme= t.
[38] = Ha például valakinek a torkán akad a falat, és az életét semmi mással nem tudja megmenteni, csak alkohol ivásával (mert például csak ez van kézközelben), akkor azt nemcsak joga, de egyenesen kötelessége is megtenni. Gyógyszerként (a többségi álláspont szerint) ugyancsak használható az alkohol, ha más gyógyszer nem alkalmas a betegség gyógyítására; pusztán szomjoltás céljára azonban már n= em alkalmazható, mivel a szomjúság önmagában = nem tekinthető betegségnek.
[39] Korán 2:178.
[40] Korán 5:45.
<= ![if !supportFootnotes]>[41] Korán 42:40.
[42] Korán 42:41.
[43] A tálió és a forbát szinonimák: mindkett= 337; viszonzást, megtorlást jelent. A „talio” és a „forbat” is latin eredetű szó, a büntetőjogi büntetésekre alkalmazott jelentése pedig: a bűnös által okozott baj, rosszcselekedet ugyanazon rosszcselekedettel való viszonzása a bűnössel szemb= en.
[44] = Teve pásztoroktól, pénz nem pásztoroktól volt követelhető; egyéb értéktárgy diya= ként nem volt adható.
[45] = Az iszlám jog ismerte az önvédelem arányosságának elvét (még ha ezt nem is nevezte így meg): eszerint a védekezés a muszlimoknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is volt, amennyiben életük veszélybe került, ezt azonban csak a szükséges mértékben volt szabad gyakorolniuk. Ha tehát pusztán ráijesztéssel el lehetett a támadót rettenteni, akkor tilos volt erőszakot alkalmazni vele szemben; botot vagy egyéb eszközt csak akkor lehetett használni, ha a puszta testi erő nem bizonyult elegendőnek; életét elvenni pedig csak abban az esetben volt szabad, ha a fegyveres védekezés sem vezetett eredményre. Mindazonáltal amennyiben valaki nem volt képes felismerni a védekezés arányos módját, és abba= n a hiszemben ölte meg támadóját, hogy ez szükséges, noha valójában nem lett volna az, akkor nem volt büntethető. (Természetesen a jogtalan támadással szemben nemcsak a muszlimoknak van joguk védekezni, hanem a zsidóknak, keresztényeknek, zoroasz= triánusoknak, szabiánusoknak, szamaritánusoknak és másoknak i= s, de nekik ez nem /az iszlám vallás által előírt/ kötelességük. Úgyszintén joguk van a muszlimoknak vagyonukat a jogtalan támadással sze= mben megvédeni, de ez /életük megvédésév= el szemben/ szintén nem kötelességük.)
[46] = Ez utóbbi kérdés megítélése azonban = nem volt egyértelmű; voltak, akik mind a felbujtót, mind az elkövetőt bűnösnek tartották, és voltak, = akik csak az egyiket vagy csak a másikat vélték annak.
[47] A vezeklés akkor is szükséges volt, ha az áldozat családja a kompenzációról lemondott, és akkor is, ha igényt tartott arra; nem kellett viszont vezekelni szándékos gyilkosság esetében, mert ekkor az elszenvedendő bosszú kiváltotta azt.
[48] = Itt is csak a nagykorú és épelméjű személyen lehetett bosszút állni, melyre a kalifa= i> vagy képviselője jelenlétében, hivatalos körülmények között kellett sort keríteni.= A bosszúról kompenzáció fejében vagy anélkül is le lehetett mondani, és nem lehetet megbosszu= lni szabadot rabszolgáért, muszlimot nem muszlimért, felmenőt lemenőért (csak diya volt igényelhető). Itt is érvényesültek a mentesítő okok (jogos védelem stb.), és a fizeten= dő kompenzáció arányai is megegyeztek a szánd&eacu= te;kos emberölésnél előírtakkal, de a mértéke már nem. („Teljes vérdíjat” /szabad muszlim férfiért száz tevét vagy száz teve értékén= ek megfelelő pénzösszeget, nőért ennek a felét, zsidóért, keresztényért harmadát, zoroasztriánusért tizenötödé= ;t, rabszolgáért pedig a rabszolga értékét/ kellett fizetni minden páratlan testrészért /orrért, nyelvért, hímvesszőért/, ezen összeg felét a páros testrészek és szervek /kéz, láb, fül, szem/ egyikének elvesztéséért vagy megkárosításáért /páros szerv vagy testrész mindkét tagjának megsértéséért természetesen ennek a duplája, vagyis teljes összegű kompenzáció járt/; egy szabad muszlim ujja tíz tevét, foga pedig öt tevét ért. Ez utóbbi rendelkezés azzal járt, hogy nagyobb összegre /160 tevére/ tarthatott igényt az, akinek mind a 32 fogát kiütötték, mint annak a családja, akit meggyilkoltak, de ugyanez igaz volt abba= n az esetben is, ha valakit úgy megvertek, hogy mindkét fülére megsüketült, mindkét szemére megvakult, mindkét lábára lesántult és minden ujja megbénult, mert ezeket külön-külön kellett számítani /vagyis ebben a példában az áldozat négyszáz tevét vagy annak megfelelő összeget igényelhetett vérdíjként/.)
[49] A keresztre feszítésnek a tazír köréb= en volt két speciális fajtája, amelyet nem halálbüntetésként, hanem testi, illetve megszégyenítő büntetésként alkalmazta= k. Az első esetben a tettest élve kötözték (és nem szögelték) a keresztre, és legfeljebb három n= apig ott hagyták, de enni és inni adtak neki, illetve minden nap ötször leengedték őt onnan, hogy a napi imákat elvégezhesse. Ha azonban az illető mégis meghalt, az uralkodó kártérítéssel tartozott a családjának (ahogyan akkor is kompenzációt kell= ett fizetnie, ha más tazír büntetések végrehajtása járt nem kívánt halá= los következménnyel, ellentétben a hadd bűntettek megtorlása során okozott ugyanilyen eredménnyel, ahol – lévén a büntetés az isteni igazságszolgáltatás része –nem volt lehetőség az elhunyt családja részéről kártérítés igénylésére, ha valaki például belehalt kezének levágásába). A másik speciális esetben p= edig a tettest előbb kivégezték (lefejezték vagy megkövezték), és csak utána feszített&eacu= te;k a testét keresztre és hagyták ott három napig, = hogy mindenki lássa, hogyan jár az, aki haramiává le= sz, és okuljon belőle.
[50] A lefejezést mérgezett karddal hajtották végre, a= mely szokás egészen a mai napig él, hiszen például Szaúd-Arábiában jelenleg is így végeznek ki bizonyos bűncselekmények (például kábítószer-kereskedelem) miatt elítélteket.
[51] E metódusokon kívül – rendkívül súlyosnak tartott bűntettek elkövetőivel szemben R= 11; egyéb kivégzési módokat is alkalmaztak: például a homoszexuálisokat máglyán égették meg, avagy a kémeket a település legmagasabb ponjáról vetették le a mélybe.
[52] Érdemes megkülönböztetni a kádi é= ;s a mufti feladatait: utóbbi ugyanis nem ítélkezik, hanem fatvá kibocsátásával értelmezésre szoruló vallási és vallásjogi kérdésekben foglal elvi igénnyel állást, ilyen értelemben tehát a mufti tevékenysége az absztrakt normaalkotáshoz, gyakorlati irányelvek kidolgozásához áll közel, míg az eseti ítélkezést a kádi végzi. (Természetesen vallási irányzatokt&oacut= e;l függően az egyes muftik által kibocsátott fatvák eltérőek, sőt egymással szembenállóak= is lehetnek, manapság pedig az is előfordul, hogy a világi hatóságok politikai céljaihoz igazodva, azok igényeit kiszolgálva kerül sor /valamely előre meghatározott álláspont alátámaszt&aacut= e;sára/ fatvá kibocsátására. Így például egyiptomi muftik az első Öböl-háború előtt a Szaddám Husszein által meghirdetett dzsihád /szent háború/ érvénytelenségét mondták ki, míg = az iraki muftik „természetesen” annak jogosságát támasztották alá.)
[53] A kivégzéseket a szunna szerint péntekenké= nt, vagyis a muszlimok heti pihenőnapján kellett végrehajtan= i, valószínűleg azért, hogy azt a lehető legtöbb ember láthassa, és ennek hatására minél többen riadjanak vissza hasonló tettektől. A végrehajtásra elvileg a mecset mellett (de soha nem a mecsetb= en!) kellett sort keríteni, ám a helyhiány és közegészségügyi okok miatt azt gyakran a vár= oson kívül ejtették meg.
[54] Amennyiben betegsége olyan volt, amiből fel tudott gyógyulni, akkor ezt meg kellett várni, és csak egészségesen lehetett őt megkorbácsolni. Ha viszo= nt betegsége gyógyíthatatlan (vagy mai orvosi kifejezéssel: krónikus) volt, akkor őt már meg lehetett korbácsolni (ellenkező esetben ugyanis egy krón= ikus beteg akárhányszor elkövethetett volna olyan bűncselekményt, amelyért puszta korbácsolás járt), azonban azt – betegségére tekintettel = 211; enyhítve kellett kivitelezni. Ennek a módja pedig az volt, ho= gy egy száz- vagy ötvenágú datolyapálma-level= et kellett használni, amellyel egyszer, illetve kétszer kellett sújtani, amely összességében száz ütésnek volt számolható.
[55] Ugyanakkor nagyon elnyűtt, foszlott korbácsot sem lehetett használni, mert akkor pedig túl enyhe lett volna a büntetés, esetleg annyira, hogy annak büntetés jell= ege már nem is lett volna érezhető.
[56] Különleges szabályok vonatkoztak az alkoholfogyasztá= ;s (shorb al-khamra) büntetésére: mivel ez számí= tott a legkevésbé jelentős hadd bűnnek, ezé= ;rt a „megkorbácsolást” nem is korbáccsal, han= em a jóval kisebb fájdalmat okozó saruval, ruhával v= agy kézzel kellett végrehajtani.
[57] = Ez egészen pontosan azt jelentette, hogy a város közvetlen környékét is el kellett hagynia, és attól egynapi járóföldnél közelebbi távols&= aacute;gra a büntetés időtartamának letelte előtt nem jöhetett.
[58] Ilyenkor az állami szabályok be nem tartásáért legfeljebb a tazír keretében lehetett vele szemben valamilyen enyhébb szankciót alkalmazni.
[59] Természetesen a legközelebbi férfi rokonnak ugyancsak jo= ga volt a bosszúról diya követelése né= lkül is lemondani.
[60] Természetesen mivel a teljes proporcionalitás megvalósíthatatlan, ezért bizonyos aránytalans&= aacute;gokat mégis tolerált az iszlám jog; eszerint egy erősebb szemet vagy jobban halló fület el lehetett venni egy kevésbé erősért vagy egy rosszabbul hallóért, vagy egy férfi kezét egy nőéért.
[61] = Ez a szabály természetesen csak akkor alkalmazható, ha nem halálbüntetésről vagy életfogytig tart&oacut= e; börtönbüntetésről van szó; ezekben az esetekben ugyanis fogalmilag kizárt a büntetés utá= ;ni újbóli elkövetés.
[62] = Ez azt is jelenti, hogy azon bűntetteket, amelyek esetében a jóvátétel lehetetlen, nem lehet „megbánni”. Így például a paráználkodás Allahhal szembeni vétkének elkövetője nem tudja a zinát meg nem történtté tenni és visszaállítani a= tett elkövetése előtti helyzetet, mint ahogy az útonálló sem tudja meg nem történtté tenni azt, ha valakit kirabolt és meggyilkolt.
16 |