MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C95C04.26F784F0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C95C04.26F784F0 Content-Location: file:///C:/AEB5D322/tothj36b.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Tóth J. Zoltán
Bűn, büntetés, szabad akarat
Filozófiai alapok
<= /span>A filozófia egyik legnagyobb problémája mindig is az vol= t, vajon létezik-e az embernek szabad akarata, illetve képes-e az emberiség a saját sorsát a maga kezébe venni, a= vagy fejlődésünk, történelmünk eleve elrendeltetett. Mindez nem pusztán elméletileg bír jelentőséggel, hanem gyakorlati szempontból is fontos, m= ivel ha a külső beavatkozás befolyásolni tudja a t&aacut= e;rsadalmi folyamatokat, akkor azok a kívánt irányba fejleszthetők; ellenkező esetben viszont az ezért val&oacu= te; küzdelem céltalan lesz. A legfontosabb eszközök egyik= e, amellyel az emberi magatartás befolyásolható, a jog; és annak a számára, aki a jog szabályait effektíve meghatározza, nem lényegtelen, hogy céljait milyen módokon érheti el. És mivel az emberi együttélést biztosító legfontosabb normák a büntetőjogi (büntető jellegű) normák, ezért nem véletlen, hogy a jog és a sza= bad akarat közti viszonyt a legtöbb filozófus azzal összefüggésben tárgyalta, hogy a bünteté= ;sek hatnak-e, és ha igen, akkor hogyan, a jövőbeni bűncselekményekre. (Mint majd látni fogjuk, ugyane viszo= ny modern büntetőjogi és jogelméleti megközelítései nagyrészt pusztán az évszázadokkal-évezredekkel korábban lefolytatott viták új köntösben való és más aspektusokra hangsúlyt helyező ismétlései lesznek= .) E fejezetben a filozófiatörténet nagyjainak e tekintetben kifejtett jellegzetes gondolatmenetével ismerkedünk meg, bemuta= tva mindazokat a sajátos felfogásokat, amelyek alapján a büntetéseknek a bűncselekmények elkövetésében játszott szerepe elméletileg megközelíthető.
<= /span>Az ókori Hellász két legnagyobb bölcselője, Platón és Arisztotelész is hitt abban, hogy az emberi cselekedetek befolyásolhatók, és ha az együttélést megmételyező gonoszság nem is, annak megnyilatkozásai (azaz maguk a bűncselekmények) visszaszoríthatók. A különbség kettejük között az volt, hogy míg Platón a jövőbeni bűntettek megelőzését a jog, és benne a törvényhozó által előírt büntetések kifejezett céljai közé sorolta, a= ddig Arisztotelész szerint a büntetéseknek nem célja, pusztán a hatása az újabb közösségell= enes tettek megakadályozása. Platón a ma „relatívnak” nevezett büntetéselméletét (valószínűleg Prótagorász gondolatai alapján) a következőképpen fogalmazza meg: „Nem a már elkövetett gonosztett miatt kell [a bűnözőnek] a büntetést lerónia – hiszen a megtörtén= tet úgysem lehet meg nem történtté tenni –, han= em azért, hogy a jövőben vagy egyáltalán meggyűlölje a bűnt ő maga is és mindazok, kik látták a bűnhődést, vagy legalábbis nagymértékben alábbhagyjanak az ilyen gyászos cselekedetekkel.”[1] Úgyszinté= ;n: „... szükség van a törvényhozásra, hogy megelőzzük az ilyen tetteket, és megfenyegessük azt, = aki ilyesmire vetemednék ... egyrészt a bűnök megakadályozása, másrészt megbünteté= ;se végett...”[2]
<= /span>Ehhez képest Arisztotelész a ma „abszolútnak” hívott büntetéselméletek legkorábbi képviselője, aki az emberek között előfordulható kapcsolatok alapján az igazságosságnak két fajtáját különbözteti meg: az ún. osztó (disztributív), valamint a kiigazító (helyreállító, reparatív, illetve kiegyenlítő, kommutatív) igazságosságot. A büntetőjogi viszonyok nagyobbik része a kommutatív igazságossághoz tartozik, melynek lényege, hogy amenny= iben két egyenlő személy közti viszony (például egy bűntett következtében) megváltozik, akkor az állam az egyik személynek a jogt= alan (igazságtalan) hasznából el kell, hogy vegyen annyit, amennyivel az a középmértéket túlhaladta, és ezt hozzá kell, hogy tegye annak az embernek a kárához, akinek az ügylet veszteséget jelentett. = Ha pedig ez utóbbi nem is lehetséges, a bírónak mi= nt az igazságosság reprezentánsának akkor is az a feladata, hogy a büntetés révén a bűnt elkövetőt megfossza attól az előnytől, amelyhez a bűn megvalósítása eredményeképpen hozzájutott, és így helyreállítsa a megsértett jogrendet, kiegyenlítse az igazságtalanságot. Ebben az esetben az igazságoss&aacu= te;g helyreállítása a kölcsönösség elvén alapszik: amilyen sérelmet az elkövető az áldozatnak[3] okozott, a számtani igazságosságnak megfelelően ugyanolyan sérelmet kell, hogy ő maga is elszenvedjen. Az ̶= 2;igazságtalan és gonosz” személyekkel szemben az ártatlanokat,= az igazság és az erények önkéntes követőit csak a megtorlással (a büntetéssel) való fenyegetés útján lehet megvédeni, az emberek ugyanis „természettől fogva úgy vannak alkotva, hogy nem a szeméremérzetnek engedelmeskednek, hanem csupán a félelemnek, s az erkölcstelen dolgoktól = nem ezek rútsága, hanem csupán a megtorlás miatt tartózkodnak...”[4] Emiatt tehát „szükségünk van törvényekre; mert az emb= erek legnagyobb része inkább a kényszernek, semmint a szép szónak, s inkább a büntetésnek, semmi= nt az erkölcsi kötelességnek engedelmeskedik. Éppen ezért ... a törvényhozónak hívogatnia kell ugyan a polgárokat az erényre, s buzdítania kell ő= ;ket az erkölcs követésére, ... ámde az engedetlenekkel ... szemben ... büntetést és megtorlást kell alkalmaznia, ... mert ... a gonosz embert ... fájdalommal kell fenyíteni, akárcsak az igavonó barmot. Ezért szokták mondani, hogy ennek a fájdalomnak olyannak kell lennie, amely a legélesebb ellentétben van azza= l a gyönyörrel, amelyet az illető kedvel.”[5] [6]
<= /span>A keresztény gondolkodók közül Augustinus és Aquinói Tamás gondolatait érdemes kiemelni. Ágo= ston az ember szabad akaratát hirdette, amely egyedül indokolhatja a büntetések létjogosultságát. A szabad akar= atot Isten ugyan azért adta az embereknek, hogy általa megtehessék a helyes dolgokat, ám ezzel lehetőség= et biztosított számukra vétkek elkövetésére is. Azt, hogy ki „igaz” ember, = aki méltó a túlvilági boldogságra, és= ki nem az, csak azáltal lehet kideríteni, ha Isten biztosí= ;tja a lehetőséget a jócselekedetekre és a vétkezésre is, azaz ha van választási lehetőség (hiszen a determinizmus alapján nincs értelme sem a bűn, sem a büntetés fogalmának= ). „Hogyan is lehetne igazságosan büntetni, ha az akaratot a= rra használnánk, amire kaptuk?”[7] „S hogyan lehetne igazságosságnak nevezni a bűnök megbüntetését és a jótettek jutalmazását, ha az ember nem rendelkezne szabad akarattal?”[8] Tamás ugyanakkor továbbfejleszti ezt az elméletet, és amellett, hogy azt vallja: létezik szabad akarat, egyúttal elismeri a predestinációt is. Ám az el= eve elrendelés nála nem teszi az emberi cselekedeteket szükségszerűekké, pusztán Istennek az id!= 7;k folyásán túli tudását jeleníti me= g. Isten ugyanis az időn kívül áll, számá= ;ra egyszerre van jelen mindaz, ami az embereknek múlt, jelen vagy jövő, így látja azt is, ami az ember számára még csak eljövendő, de ez nem jelent kényszert vagy meghatározottságot az ember számára.[9] Ezért hát Tamás szerint is „az embernek van szabadakarata, különben hiábavaló volna a tanács, buzdítás, tilalom, jutalom, büntetés.”[10]
<= /span>Hugo Grotius szintén a szabad akarat létét hirdette; olyannyira, hogy nála a ius puniendi sem az állam meghatározott szerepén vagy betöltött funkcióján alapul: szerinte ugyanis az államnak az a joga, hogy a gonosztevőket megbüntesse, egyszerűen és kizárólagosan a „tettes bűncselekményéből folyik”.[11] Vagyis aki bűnte= ttet követ el, az „a saját akaratából kötel= ezi magát a büntetés elviselésére”,[12] tehát „a= ki szántszándékkal vétkezni akar, az következésképpen közvetve a büntetést is akarja”.[13] Másképpen fogalmazva, aki tudatában van annak, hogy te= tte bűncselekmény, és mégis megvalósítja azt, annak tudnia kell, hogy ezért őt megbüntethetik (hisz= en a törvény azzal, hogy az adott magatartást megtiltotta, előre figyelmeztette őt a szankció lehetőségére, ő pedig ennek fényében követte el a bűntettet).[14] Végső sor= on tehát a konkrét büntetés (bármi is legyen = az), magán a bűncselekményen, illetve az azt elkövet!= 7; személy szabad akaratán alapul, így minden esetben jogszerű lesz (azzal a természetszerű feltétellel, = hogy megegyezik a törvényben előzetesen leírt szankci&oa= cute;val).[15]
<= /span>Az eddig tárgyalt filozófusokhoz képest egy gyökeres= en új elképzelést hoz be a büntetőfilozó= fiai eszmék körébe a francia felvilágosodás legtöbbet támadott és legradikálisabb társadalmi változtatásokat követelő gondolkodója, Holbach. Leghíresebb műve az 1770-ben Londres-ban álnéven kiadott „A természet rendszere” (Système de la Nature) című munkája, melynek talán legjelentősebb gondolati magva (az ateizmus addig elképzelhetetlen nyíltsággal történő megvallása mellett) a fatalizmus mint a világ (mind a természeti, mind az attól elválaszthatatlan társadalmi világ) működésének magyarázatára szolgáló eszme hirdetése, lévén hogy Hol= bach szerint minden determinált, minden gondolat, cselekvés &eacut= e;s történés előre meghatározott.
<= /span>Az ember eszméi, érzései, a világ eseményei= hez való hozzáállása, szándékai, viselkedése mind az őt ért különböző hatások (öröklött biológiai adottságai, neveltetése, környezetének behatásai, az általa megismert szokások stb.) eredőjeként állnak elő,[16] így arró= ;l, hogy valaki bűnözővé válik-e vagy sem, nagyrészt maga a társadalom tehet, hiszen az nevelte bel&eacu= te; a rossz szokásokat, vagy legalábbis az nem irtotta ki bel!= 7;le a születésétől benne levő bűnöző= ;i hajlamot. A fatalizmus tanából azonban Holbach szerint nem következik a bűn és az erény, a jó és= a rossz, az igazságos és az igazságtalan fogalmainak semmivé foszlása, ezek ugyanis a cselekvések ál= tal érintett emberekre való pozitív vagy negatív, általuk kívánatosnak vagy nemkívánatosnak tartott hatások kifejeződései, és mint ilyenek létezésük valós. Mindennek pedig az is folyománya, hogy a bűn kategóriája is értelmezhető a fatalizmus fogalomkörében: ez pedig = nem más, mint a társadalom megfogalmazott elvárásai= val (törvényeivel) ellentétes magatartások ált= al elkövetett olyan cselekedet, amely a társadalom számára kárt, hátrányt, kellemetlenséget okoz. (A bűn tehát Holbach szerint nem belső moralitásában, hanem csak külső /negatív/ hatásában értelmezhető.)[17]
<= /span>Ha pedig van bűn, akkor lehetséges büntetés is,[18] melynek végs= 337; célja az, hogy hozzájáruljon a mindenki számára egyértelműen előnyös társadalom fennmaradásához.[19] Ezt elvileg két módon teheti meg. Egyrészt elrettentés útján, melynek során a szankciók alkalmazásával az állam elsődlegesen azt igyekszik elérni, hogy a bűnös kellően erős indítóokot kapjon arra, hogy többet bűncselekményt ne kövessen el, másodsorban pedig az= t, hogy mások is (az elkövetőkkel történtekbő= ;l okulva) a büntetéstől való félelem ál= tal tartózkodjanak olyan magatartásoktól, amelyek következményeként velük szemben is hasonló s= zankciók érvényesíthetők; másrészt ártalmatlanná tétel útján, amelynek révén a bűntettes fizikailag megakadályozhat&oacu= te; abban, hogy újabb deliktumot valósítson meg. Ez a két módszer tipikusan egymást követően alkalmazandó. Először tehát (ha a cselekmény kisebb súlyú vagy első bűntényesről van szó) olyan hatóokokat kell mesterségesen létrehozni, amelyek felülmúlják a bűncselekmény elkövetésére indít&oacu= te; motívumokat, vagyis amelyek új fátumot hoznak létre, mely eltér az ennek hiányában az egyénre váró sorstól;[20] ám ha ez nem működik, akkor a bűnöző számára lehetetlenné kell tenni, hogy újból árthasson embertársainak.[21] Az előbbi tétel végső soron azt jelenti, hogy az egyén akar= ata ugyan nem szabad, mivel az az őt érő hatások jellegétől és mértékétől függ, ám a determináltság újabb hatóokok közbeiktatásával más irány= ba befolyásolható; a büntetés pedig nem más, = mint egy ilyen hatóok.
<= /span>Sok tekintetben Holbachéhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg Denis Diderot is. Szerinte a törvénynek nem az a célja, = hogy jutalmazzon vagy büntessen, mivel ezeknek a fogalmaknak nincs értelme. Az ember ugyanis nem szabad; az emberi magatartás teljesen determinisztikus, lévén hogy azt az egyén bio= lógiai tulajdonságai, környezeti hatásai, neveltetése st= b. végletesen meghatározza.[22] Emiatt a bűn és az erény fogalmai értelmezhetetlenek, hiszen bű= ;n és erény csak ott lehetne, ahol van szabad akarat. Ám = ha gonosz és jó emberek nem is léteznek, léteznek = azért kártékony és jótékony egyének. És bár az ember hajlamai adottak, az emberi cselekvések indítóokait lehetséges oly módon befolyásolni, hogy valamilyen új indítóok a korábbiakat „felülírja”, és így félelmet keltve elrettentse azokat a személyeket a kártékony cselekvésektől, akik ezen új motívum hatásának hiánya folytán azokat véghezvitték volna. Holbach és Diderot felfogása között (azon túl, hogy a diderot-i elképzelés nem olyan kidolgozott, mint Holbaché) végső soron az a különbség, hogy bár egyikük sem hitt a szabad akaratban, ám míg Holbachnál ez nem jelentette a „jó”, a „helyes”, az „igazságos”, illetve a „bűn”, „büntetés” fogalmainak feladását vagy tagadását, hanem azt összeegyeztette (vagy legalá= bbis összeegyeztetni kívánta) a fatalizmus (determinizmus) tanával, addig Diderot teljes mértékben elvetette e kifejezések létjogosultságát.
<= /span>Kant és Hegel elmélete az eddigiekhez képest más dimenzióba helyezi a determinizmus/indeterminizmus kérdéskörét; ők ugyanis hittek az ember szab= ad akaratában, de azt nem azonosították az egyéni önkényen alapuló, korlátlan cselekvési lehetőségekkel. Más hangsúlyokkal mindketten azt állították, hogy az ember valódi szabadsá= ;ga korántsem egyenlő a természeti szabadsággal; náluk a szabadság fogalma morális, ennélfogva normatív értelemben jelenik meg, amelyet a jog épp azáltal részesít tiszteletben és rendel érvényesíteni, hogy a morális szabadság megvalósításától eltérő, vag= y éppen azzal szembenálló cselekvéseket büntetni rendeli, így tisztelve meg az embert mint racionális (a valódi szabadságot felfedezni és elérni képes) egyént. Mivel azonban egyikük elmélete sem foglalhat&oac= ute; össze néhány mondatban, ezért most nézz&uu= ml;k meg kettejük szabadságról, bűnről, büntetésről és büntetési célokról alkotott elképzeléseit kicsit részletesebben.
<= /span>Kant alapkategóriái, amelyek egész morálfilozófiáját meghatározzák, a tiszta (a priori) észhasználat, az akarat autonómiája és a szabadság fogalma. Kant szerin= t az emberi cselekvéseket meghatározó erkölcsi elvek két csoportra bontathatók: jogi normákra és erényekre; az előbbi elveket ennek megfelelően az erkölcstan két része, a jogtan és az erény= tan (etika) tartalmazza. A büntetések szempontjából az előbbinek van jelentősége, bár a szigorú vagy külső (értsd: tételes) jog nem (teljesen) független az etikai szempontoktól.[23]
<= /span>Mind a jog, mind az erények szerinti magatartások az emberek természetes észhasználatán alapulnak, olyan kötelezettségeken, amelyek az eszes lények azon felismeréséből következnek, hogy bizonyos cselekvések megvalósítása (és más= ok elkerülése) tulajdonképpen önérdekük.[24] Ezt fejezi ki az autonómia elve, amelynek sokszor megismételt kanti megfogalmazása szerint „úgy válasszunk, hogy választásunk maximái ugyanabban az akarásban egyúttal általános törvényként is b= enne foglaltassanak”.[25] [26] (A „maxima̶= 1; nem más, mint a cselekvő személynek a saját cselekvésére /cselekvéseire/ vonatkozó elve, am= elyet önmaga állít fel merőben szubjektív szempont= ok alapul vételével önmaga számára; ezzel sze= mben az „általános törvény” objektí= v, mindenkire egységes szempontok szerint vonatkozó tétel= .) Az autonómia akkor valósul meg, ha az egyén szubjektív szempontjai egyúttal megfelelnek az általános törvénynek is, vagyis ha a cselekv&eacu= te;s egyéni indítóokai alkalmasak arra, hogy az mások (mindenki) cselekvésének indítooka is legyen, an&eacut= e;lkül hogy az bárki más hasonló cselekvéseit korlátozná. Ehhez el kell vonatkoztatni a tapasztalattó= ;l és a gyakorlati ismeretektől (amelyeket az „a posterio= ri” kategóriája fejez ki), és csak a tiszta (a priori= i>) racionalitást lehet igénybe venni.[27] Ebben az esetben az akarat autonóm lesz, vagyis független minden külső objektumtól vagy céltól, más szóval az akarat önmagát határozza meg; ha ellenben az akaratot az akarat tárgya definiálja, akkor már (egy küls!= 7; objektumtól) függő helyzetbe kerül, azaz heteronómmá válik.[28]
<= /span>Az autonómia mint az akarat önmagának való törvényhozása (megalkotása valamely általános törvénynek) azért fontos, mert az emberek szabadsága csak e vonatkozásban értelmezhet= 37;. Ahhoz ugyanis, hogy az ember szabad legyen, külső cél nem szabhat neki törvényt; törvényt csak önmaga hozhat. E törvény azonban csak akkor lehet általá= nos, ha azt a cselekvő nemcsak másokkal szemben alkalmazhatja, hanem mások is alkalmazhatják vele szemben. Vagyis az ész ar= ra tanít, hogy cselekedeteink olyanok lehetnek, amilyeneket mi is elviselünk másoktól; ez garantálja szabadságunkat. Ha ugyanis cselekedetünk maximája (szubj= ektív elve) nem használható általános tételként, mert akként megfogalmazva önmagá= ;nak mondana ellent, akkor szabadságunk valójában korlátozható, és mint ilyen (a korlátozás mértékében legalábbis) nem létezik. Például a lopás (más tulajdonának annak engedélye nélküli elvétele) azért nem megengedett, mert ha én mint tolvaj elismerném saját jogomat vagyonom mások vagyonából való gyarapítására, akkor ezzel elismerném azt az általános törvényt is, mely szerint a lopás szabad. Ám ha a lopás megengedett, akkor tulajdonképpen senkinek sincs tulajdona, így magának a tolvajnak sem (hiszen= ha ő cselekedetével a lopást de facto jogszerűn= ek nyilvánítja, akkor elismeri azt is, hogy tőle is jogszerűen lophatnak, ez viszont nyilvánvalóan nem lehet= ett az ő valódi akarata), azaz cselekedetének maximája (az öncélú vagyonszerzés) ellentmondott a cselekv= ésből generalizálható általános elvnek; ez tehá= ;t nem lehet az ész parancsa, nem lehet autonóm akarat, mert tag= adja a szabadságot (mindenki szabadságát).
<= /span>A szabadság nem más, mint „függetlenség másnak a kényszerítő önkényétől”.[29] Ez mindenki számára adott (elérhető), mivel a szabadság (ilyen értelmű felfogása szerint) „általános törvény szerint bármely más szabadsággal együtt fennállhat”.[30] Emiatt a szabads&aacu= te;g egy tisztán negatív fogalom, melynek lényege, hogy mindenki (az ész parancsa alapján) köteles tartózkodni mindazon dolgoktól, amelyek mások szabadságát (függetlenségét) csorbí= tják, cserébe pedig elvárhatja, hogy mások is kötelesek legyenek tartózkodni vele szemben ilyen magatartásoktó= l.[31] A kötelezetts&ea= cute;g ebben az értelemben morális (az ész parancsán alapuló) kötelezettség, amennyiben fizikailag áthágható, de erkölcsileg szükségszerű. A kötelezettségen alapuló cselekedet a kötelesség, amely nem más, mint kategorikus imperatívusz (az ész feltétlen előír&aacut= e;sa /parancsa vagy tilalma/); minden, ami nem előírt (parancsolt va= gy tiltott), vagyis ami a kötelezettségnek nem mond ellent, az megengedett dolog.[32] Végül is tehát Kant szerint jogtalan (igazságtalan) az a tett lesz, am= ely egy ilyen imperatívusz előírását megsérti, míg jogosnak számít mindaz a magatartás, amely nem ellenkezik egyetlen ilyen feltétlen paranccsal sem, vagyis amely anélkül megtehető, hogy általános törvénnyé emelve sértené bárki szabadságát (függetlenségét).
<= /span>A jogtalan cselekedetet (a kötelességellenes magatartást) = Kant kihágásnak (reatus) nevezi, amely gondatlanság esetén vétek (culpa), szándékosság (tudatosság) esetén pedig bűntett (dolus). A bűntettek mint a kötelességek szándékos megsértései állami reakciót követelnek, hi= szen az ugyan elvárható a kötelesség megsértőjétől, hogy tisztában legyen jogtalanságának és tette emberi rációval (így végső soron saját valódi érdekével, önnön lényegi szabadságával) való szembenállásá= nak, ám az már nem várható el, hogy ezt felismerve saját maga kényszerítse önmagát. Ehhez egy számára külsődleges hatalom kell, akinek joga van őt korlátozni, ezáltal pedig rákényszeríteni arra, hogy ne rövid távú, vélt érdeke, hanem igazi érdeke szerint cselekedjék. Ez a külsődleges hatalom az ál= lam, amelynek reakciója (az elkövető önkényé= nek korlátozása) a tettes aktusának jogtalansága mi= att jogszerű (jogos) lesz.[33] A „kanti dialektika” szerint ugyanis a jogtalanság (a meg nem engedett önkény) más emberek szabadságának (extern behatásoktól való mentességének) akadálya. A szabadság azáltal mozdítható elő (azáltal kell előmozdítani), hogy annak akadályát megszüntetjük, vagyis az akadályozó tevékenységet meggátoljuk. Ez csak kényszer útján vihető végbe, amely kényszer emiatt (minthogy a jogtalanságot igyekszik megszüntetni és a jogszerű helyzetet visszaállítani) maga is jogszerű lesz. Az állam által alkalmazott kényszer (a közkényszer) a büntetés.
<= /span>A társadalmi szerződésnek a megkötését = is a törvényes közkényszer szükségessé= ;ge indokolta, ez a szükségesség azonban nem az emberek eredendő kapzsiságából vagy gonoszságából eredt (amelyek megfékezése miatt vélte a legtöbb kontraktualista gondolkodó az állam, a polgári társadalom létrehozását elkerülhetetlennek), hanem abb&oacut= e;l, hogy a mégoly jogtisztelő és igazságos emberek is mást és mást gondolhatnak jogszerűnek. A természeti állapot tehát fogyatékos, mert minden embernek „joga van azt tenni, amit helyesnek és jónak vél, tekintet nélkül a másik ember véleményére”,[34] ez viszont szükségképpen szubjektív jogfelfogást eredményez, amely összeütközésbe kerülhet más emberek hasonlóan szubjektív igazságérzetével. Emiatt a természeti állapotból át kell lépni a polgári állapotba, ahol mindenki számára kötelező és egységes, tehát objektív törvény határozza meg, mi jogszerű, és mi nem az; a polgá= ri társadalom előnye tehát a természetes állapotra jellemző jogbizonytalanság megszűné= ;se. A törvényeket a legfőbb állami hatalom, a törvényhozó mint a szuverenitás letéteményese alkotja meg, amely nem más, mint maga a nép, az emberek összessége; a törvények címzettjei pedig az egyes (önmagukban álló) ember= ek.[35] Ahhoz viszont, hogy a törvények érvényesülhessenek, szükség van egy, a jogalkotótól személyében és feladataiban is elkülönü= lt végrehajtó hatalomra[36] (amely azonban csak a törvények alapján járhat el), valamint egy bírói hatalomra, amelynek tagjait a törvényhozó és a végrehajtó hatalom nevezi ki, de ítélkezésüket nem irányíthatja.
<= /span>A hivatásos bírák, valamint a népből választott esküdtek azok, akik a törvények megsértése (jogellenesség megvalósítása) esetén az állam nev&eacut= e;ben kényszert (büntetést) alkalmazhatnak. Kant definíciója szerint a büntetés (poena) „a parancsadónak az a joga a neki alávetettel szemben, = hogy bűncselekménye[37] miatt fájdalma= t okozzon neki”.[38] A büntetés alapjául szolgáló bűncselekmény lehet magánbűntény, amely a polgári jog körébe, valamint közbűntény (köztörvényes /„nyilvános”/ bűncselekmény – crimen publicum),[39] amely az állami büntetőjog körébe tartozik, mivel ez utóbbi az egész társadalmat veszélyezteti.[40] Kant tagadja, hogy a bírói büntetés[41] (poena forensis) akár a speciális, akár a generális prevenci&oac= ute; céljából alkalmazható lenne, mivel a büntetés öncélú;[42] annak alkalmazására pusztán azért van szükség, mert bűntettet követtek el.[43] A büntetés ilyen értelemben kategorikus imperatívusz, az ész feltétlen parancsa, amely csak akkor lehet autonóm, az ember valódi szabadságát elismerő aktus, ha azt nem egy külső tárgy határozza meg, hanem a tiszta, empíriától mentes emberi ráció termékeként jön létre, „hiszen az ember soh= asem kezelhető úgy, mint valaki más szándékainak puszta eszköze”.[44] A bünteté= snek tehát nem lehet célja semmifajta haszon elérése, így nem lehet célja sem a bűnöző, sem má= ;sok visszatartása bűncselekmények megvalósításától;[45] a büntetés célja csak maga a büntetés lehet, ez felel meg egyed&uum= l;l az igazságosság elvének. Ez azonban önmagá= ban nem mondja meg, hogy az egyes bűntettek elkövetői milyen fajú és mértékű büntetést érdemelnek; Kant szerint az igazságosság alapjá= n ez nem lehet más, mint az egyenlőség elvének alkalmazása. Hiszen „amennyire önhibádon kívül ártasz a nép egy másik tagján= ak, annyira ártasz magadnak is”,[46] ebből (és= a „kanti dialektikából”) pedig az következik, = hogy az elkövető által okozott sérelem mértékével egyező mértékű sérelemmel kell az államnak is a tettes igazságtalan (jogtalan) cselekményét megbüntetni.
<= /span>Végül Kant a ius puniendi tárgyalása kapcsán kifejti, hogy a szankció alap= ja nem lehet semmiféle, az elkövető által adott vagy fikcióként feltételezett beleegyezés; a büntetés ugyanis fogalmilag attól büntetés, = hogy azt valaki nem akarja, azzal szándéka ellenére szembesül, hiszen az, amit az ember akar, amire vágyik, az számára kívánatos, jó dolog, vagyis nem lehet büntetés. Valójában Kant szerint a büntetés alapja nem az, hogy a polgár a büntet&e= acute;st akarja (hiszen az lehetetlen), hanem az, hogy a bűncselekmén= yt akarja. A büntetés pusztán a bűntett jogszerű következménye, az igazságtalan tettnek egy azzal arányos, de ellenkező hatású másik tettel = (a büntetéssel) való kiegyenlítése, a büntetendő cselekedetnek mint külső megnyilvánulásnak az igazságosság elvéből következő szükségszerű folyománya, és mint ilyen, egy külső (az elkövető akaratától független) hatalmi aktus. = Ha ugyanis nem az lenne (ha az elkövető akaratának a megvalósítása volna), akkor nem lenne büntet&eacu= te;s.[47]
<= /span>Hegel elméletének alapja szintén az akarat szabadsága= . A jog mint jelenség szabad akarat nélkül nem értelmezhető; jogos vagy jogellenes cselekedet csak azál= tal követhető el, hogy az egyén tisztában van ezekkel a fogalmakkal, és önálló döntést hoz a tekintetben, hogy az állami előírásokkal ellentétes magatartást tanúsít-e vagy sem. Az akarat szabadságából következik, hogy a jog (avagy bárkinek a joga) mint magán- és magáértvaló dolog nem sérthető meg; a jogellenes cselekedet pusztán a jogot mint külső jelenséget, a jog egzisztenciáját, létének külső megnyilvánulási formáját érintheti.[48] Vagyis akaratom szabadsága ugyan nem korlátozható, mert akaratom a morál terrénuma, amelyhez külső hatás nem érhet fel, ám akaratom megnyilvánulása, fizikai kifejezése (egzisztenciája) már alávethető= kényszernek. A jogszerűtlenség ez alapján nem jelent mást, min= t az egyén akaratának megfelelő, az állam által= nem tiltott (azaz jogos, megengedett) magatartás más általi (tételes törvények által tiltott) korlátozását, az akarat szerinti cselekvés meggátlását, vagyis kényszert. Ez a kény= szer a bűntett, amely magában (fogalmilag) ugyan semmis, ám egzisztenciájában fennáll, vagyis hatá= ;sa van. A jog azáltal tudja a bűntett önmagában vett (fogalmi) semmisségét igazolni, hogy ezt a küls= 337; erőszakot mint első kényszert megszünteti (megsemmisíti) egy második kényszer által. Az erőszak (a jogtalanság) ugyanis nem valami pozitív dolog (amely létrehoz vagy keletkeztet valamit), hanem negatív, olyasmi, ami tagadja (tagadni igyekszik) a jogot mint magánval&oacut= e;t. Az erőszak vagy a kényszer (a bűntett) tehát a jog = tagadása, a jog pedig azáltal tudja igazolni önmagát (és eg= yben megsemmisíteni a bűntettet mint magán- és magáértvaló dolgot), hogy ezt az aktust tagadja, vagyis „negálja a jognak a bűnöző által tételezett negációját”.[49] A jog tagadásának (vagyis a bűntettnek) a tagadása (negációja) tehát a jog létének igazolása, és mint ilyen nemcsak jogos, hanem egyszersmind szükségszerű is.[50]
<= /span>Ezenkívül az is bizonyítja az állam büntetéshez való jogát, vagyis a büntetés helyességét (ésszerűségét), hogy abban az elkövetőn= ek mint eszes (gondolkodó és szabad akarattal rendelkező) lénynek az elismerése rejlik. Ilyen értelemben Hegel szerint a büntetés nem más, mint a bűntettes saját joga, szabad akarata külső megnyilvánulásának a következménye, vagyis önnön tettének a konzekvenciája, nem pedig valamily= en külső, az elkövetőtől független cél va= gy érdek érvényesítése. Ez utóbbi esetben ugyanis a bűnözőnek mint autonóm lényn= ek „a megtiszteltetés nem jut osztályrészéül, ha nem magából az ő tettéből merítik büntetésének fogalmát és mértékét; – éppúgy akkor sem, ha csak kártékony álla= tnak tekintik, amelyet ártalmatlanná kell tenni, vagy amikor az elrettentés vagy javítás a cél”.[51] Ebben az idéze= tben a ma „relatívnak” nevezett elméletek éles kritikája kap hangot, amelyek meglátásait (megelőzés, javítás, elrettentés) Hegel egy más helyen fontosnak ismeri el a kiszabandó büntet&eacut= e;s konkrét módjának és mért&eacut= e;kének meghatározásában, de azokat nem tartja adekvátn= ak a legfontosabb kérdések megválaszolásában, nevezetesen hogy egyáltalán milyen eszmei alapon lehetséges a büntetés, illetve hogy a különböző deliktumok milyen fajtájú szankciót érdemelnek.[52]
<=
/span>Ez
utóbbira azt a választ adja, hogy a büntetések
alkalmazása tekintetében mindenekelőtt a megtorlás
eszméjéből[53] (mint az
igazságosságnak a bűntett jellegéből é=
;s
az elkövető tettéből származó
mércéjéből) kell kiindulni. A megtorlás
Hegelnél nem primitív bosszú, amelyet az áldozat
vagy családja szubjektív megítélésük
szerint alkalmaz az elkövetővel szemben, hanem objektivitás
felé törekvő (bár azt teljes mértékben
soha el nem érő) állami aktus (formáját
tekintve a felektől független állami szerv, a
bíróság határozata), amely alapját tekin=
tve
meghatározott, mértékére nézve viszont
bizonyos mérlegelési szabadságot a bíró
számára megenged, anélkül hogy az
igazságosság a konkrét esetben sérülne. Mi=
nden
bűntettnek megnyilvánulását
(egzisztenciáját) tekintve bizonyos minőségi
és mennyiségi jellemzői vannak. Ahhoz, hogy a
megtorlás jogszerű (igazságos) legyen, lehetős&eacu=
te;g
szerint a bűntettel azonos fajú és nagyságú
büntetésre van szükség.[54] Az azonos
fajtájú büntetés követelménye azonban=
nem
formai azonosságot, hanem a bűntett és a rá adott
reakció (az állami szankció) mint az
igazságosság helyreállításának
és a jog igazolásának aktusa közötti bels=
ő
(tartalmi) egyenlőséget jelenti. Ezt a belső
egyenlőséget az érték kategóri&aacu=
te;ja
tudja mérni, az érték alapján lehet
külső formájukban (specifikumukban) eltérő
dolgokat egymással összehasonlítani. Így a
megtorlás joga nem a lopás lopással, rablás
rablással stb. való megbüntetését, hanem az
értékazonos büntetést jelenti; ennek alapjá=
;n
lesz jogszerű (igazságos) például a lopás =
vagy
a rablás börtönnel való büntetése is.=
p>
<=
/span>Végül
a bűn és a szabad akarat filozófiai kérdés=
ei
tárgyalásának lezárásaképpen
érdemes kitérni Arthur Koestler sajátos nézetei=
nek
ismertetésére is. Koestler filozófiai alapáll&a=
acute;sa
a determinizmus volt: meggyőződése szerint az embernek
valójában nincs szabad akarata; tettei, sőt a
világról alkotott véleményei is egyrészt
biológiai adottságainak, öröklött hajlamainak
és tulajdonságainak, másrészt
neveltetésének, illetve korábbi tapasztalatainak
függvényei. Ahhoz persze, hogy az ember létezni tudjon, =
azt
kell hinnie, hogy van választási lehetőség=
e,
még akkor is, ha értelmével tudja, hogy maga sem
más, mint egy óramű, amely éppúgy nem
képes máshogyan működni, mint amit fogaskerekei
és rugói meghatároznak számára, mint aho=
gyan
az ember sem képes génjeitől és múltbeli
tapasztalataitól elvonatkoztatva gondolkodni és cselekedni.[55] Ebben a
fogalomkörben pedig a bűn, pontosabban a büntetőjogi
felelősség fogalma értelmét veszti, hiszen
felelősség csak ott lehet, ahol van választási
lehetőség; az emberi életben viszont ilyen nincs. <=
/span>Ahhoz,
hogy a felelősség fogalma értelmet nyerjen, Koestler sze=
rint
a természeti kauzalitás helyett egy másfajta,
természeten kívüli vagy a feletti okozatiságot ke=
ll
premisszaként elfogadnunk, amely már megengedné a
jó és rossz közötti szabad választást=
az
egyénnek,[56]
ez azonban a büntetőjog (földi) rendszerének
értelemszerűen nem lehet az alapja. Mindebből mégsem
következik számára az állami szankciók
illegitimitása; azok létét pragmatikus okokból
– némi elméleti következetlenséget mutatva
– nemcsak elfogadja, hanem egyenesen szükségesnek is tart=
ja.
Ezenkívül hibája a koestleri elgondolásnak, hogy =
csak
a két szélsőséget: a teljes determinizmust &eacut=
e;s
a totális indeterminizmust hajlandó elismerni. Bár az
egyik lábjegyzetében kijelenti, hogy létezik egy
köztes út a kettő között,[57] ez nézeteinek
későbbi kifejtése során már sehol nem
köszön vissza, és csak a két extréneum elemz=
ése
jelenik meg. <=
/span>Ez
az elemzés pedig elsősorban a büntetések
lehetséges céljainak bemutatására
koncentrál, és arra jut, hogy logikailag a bünteté=
;s e
célok egyikét sem tudja sem a szabad akarat
elképzelésén nyugvó, sem pedig a determinista
világkép alapján elérni vagy akár csak
igazolni. Ami az első lehetséges büntetési cé=
;lt,
az elrettentést illeti, az mind a tökéletesen szabad
(mindenféle okozatiságtól és külső
behatástól független) emberi akarat létezé=
se
esetén, mind pedig a predesztináció tana alapján
értelmetlen; az előbbi esetben ugyanis nem léteznek
ok-okozati kapcsolatok, tehát ekkor a büntetésnek sincs
másoknak vagy magának az elkövetőnek a
jövőbeni magatartását
alakító-befolyásoló hatása, az utó=
;bbi
esetben pedig a döntések és cselekvések szük=
ségszerűek,
így a bűn (mint minden más is) a múlt
függvénye, s mint ilyen elkerülhetetlen.[58] A büntetés
második potenciális célja, a megtorlás ugyaneze=
n az
alapon helyteleníthető: a kauzalitás esetén
egyéni felróhatóság hiányában a
„bűn” megtorlására nincs jogalap, míg=
a
szabad akarat transzcendens értelmezése ugyancsak lehetetlenn=
é
teszi, hogy egy Isten által adott szabadságával
élő személyt isteni tudás és hatalom
nélkül büntessünk (amit persze – mint
említettük – puszta gyakorlati okokból Koestler
mégis csak szükségesnek tart). Végül az
utolsó cél, vagyis az átnevelés vonatkozá=
;sában
Koestler jelzi, hogy azt célszerű a megtorlással egy&uum=
l;tt
elemezni;[59]
ezt az elemzést azonban már nem végzi el.
Végeredményben arra jut, hogy a létező determiniz=
mus
alapján a (nem isteni) büntetések ugyan elméletil=
eg
nem igazolhatók, de praktikus szempontból
nélkülözhetetlenek. Az akarat szabadságának
büntetőjogi elméletei <=
/span>A
modern, kifejezetten büntetőjogi jellegű
büntetéselméleteknek a Karl Salomo Zachariae óta
bevett felosztás szerinti három nagy irányzata
közül az ún. abszolút elméletek az indetermi=
nizmus,
a relatív teóriák pedig a determinizmus talaján
állnak. Az abszolút elméletek a tettet, az elköve=
tett
bűncselekményt helyezik a büntetőjog
középpontjába mint olyasmit, amelyben a
bűnelkövető akaratelhatározása kifejezé=
sre
jutott. A büntetés célja ebben az eszmekörben ̵=
1;
nagyon általánosan és ezért
szükségképpen felszínesen megfogalmazva –
önmagában van, vagyis az pusztán igazságos
következménye az elkövetett deliktumnak, így
külsődleges célja nincs; más szavakkal az nem
más, mint a bűntettes szabad akaratából eredő
szükségszerű következmény. Ezen irányzat
filozófiai alapjait Arisztotelész, Kant és Hegel
felfogásából merítette, melynek
témánk szempontjából legfontosabb
következménye annak elfogadása, hogy minden ember szabad=
on
mérlegelhet jó és rossz között, és
választása kizárólag tőle
magától, saját szabad erkölcsi
döntésétől függ. Aki pedig a bűnt (az
erkölcsi értelemben vett „rosszat”) választj=
a,
azzal szemben helyes és igazságos a megsértett jogrend
helyreállítása érdekében büntet&eac=
ute;st
alkalmazni. <=
/span>Az
ún. relatív teóriák döntően az
abszolút elméletek kritikájaként fogalmaz&oacut=
e;dtak
meg, jogtörténeti szerepvállalásukat tekintve ped=
ig
kezdetben a feudalista joggal szemben kívántak fellépn=
i,
és annak sok tekintetben fennálló
önkényességét kívánták
megszüntetni. Ennek legfőbb elve a büntetések
erkölcsi mércékhez (és különösen a
vallási előírásokhoz) kötöttsége
kiirtásának követelése lett, ami helyett a jogi
szankciók alapjaként azok társadalmi
hasznosságát kívánták elismertetni. Ezen
hasznosság pedig bizonyos pozitív célok
realizálásában (az emberek számára
szenvedést és károkat okozó
bűncselekmények számának
csökkentésében) áll, az ehhez igénybe
vehető, e célt előmozdítani képes
eszközöket pedig tudományos alapon meg lehet határo=
zni.
A tudomány tényjelenségek megfigyeléséve=
l,
leírásával és elemzésével, illetve
ezek okainak és hatásainak
megállapításával foglalkozik, ez a
princípium pedig szükségképpen vezette el a
relatív teóriák híveit az okozatiság
misztifikálásához, így az akarat
szabadságának tagadásához. Ha ugyanis minden
történés visszavezethető egy azt kivált&oacu=
te;
okra, illetve minden okozat egyben egy másik, időben
későbbi történés (egyik) oka is, akkor az
okozatiság láncolatából nem vehető ki az e=
mber
és az emberi cselekvés, így a bűnelkövet&eac=
ute;s
sem. Ha nem is tudunk még mindent arról, hogy egyesek
miért követnek el bűncselekményt, ez nem arra kell,
hogy ösztönözzön minket, hogy elismerjük az ember
szabad, okozatiságtól független akaratát, hanem a=
rra,
hogy kutassuk és tárjuk fel a bűncselekmények val=
ódi
motívumait, így küzdve a bűntettek
számának mérséklődéséé=
;rt.
Már a XIX. század első évtizedeinek relatív
elméletei, amelyek társadalomfilozófiai alapjukat
Platóntól és Senecától, jogfilozó=
fiai
alapjukat pedig nagyrészt Beccariától vették,
implikálták azt a feltételezést, hogy a
bűnök és a büntetések között bonyolu=
lt
oksági és hatásmechanizmusok teremtenek kapcsolatot. A=
hogy
Horváth Tibor a XIX. század első évtizedeinek
utilitarista elméleteiről, különösen pedig Jeremy
Bentham és Paul Johann Anselm von Feuerbach teóriáir&o=
acute;l
írja: „A büntetés és a jövőbeni
bűncselekmények elkövetése közötti kapcso=
lat
felismerése folytán filozófiai alapjuk sok esetben a be
nem vallott determinizmus.”[60] <=
/span>A
XIX. század második felében kialakuló és=
a
XX. század első évtizedeiig hatást gyakorló
pozitivista irányzatok, melyek tudományos
nézőpontból szemlélve akarták
meghatározni a bűnök elleni védekezés hat&ea=
cute;kony
eszközeit (amelyeket sokszor nem is büntetéseknek, hanem
például társadalomvédelmi
intézkedéseknek neveztek), tagadták az ember
filozófiai értelemben vett „szabad” akaratá=
;t;
szerintük (és ebben az egyes belső irányzatok sok
tekintetben fennálló megosztottságuk ellenére
egységesek voltak) a bűnök elkövetése, illetve=
a
bűncselekmények megvalósítására
vezető akaratelhatározás külső (fizikai,
természeti vagy társadalmi) és belső
(biológiai vagy pszichológiai) okok eredőjeként
állnak elő. A Cesare Lombroso által megalapított
kriminálantropológiai iskola például
biológiai okokkal magyarázta a deliktumok
elkövetését; a bűnöző tulajdonképp=
en a
vadon emberének, a szűkös természeti
létfeltételek közötti harcot folytató
„ős”-embernek atavisztikus maradványa, aki valamely
evolúciós mutáció következtében jel=
enik
meg mint egy nem „degenerált” szülő
„degenerált” utódja. Az ilyen ún.
„született bűntettes” („delinquente nato=
221;)
nem azért követ el bűntettet, mert bűntettet akart
elkövetni; a deliktum megvalósítása, illetve a
bűnözővé válás ugyanis biológiai=
lag
meghatározott. E biológiai meghatározottságot p=
edig
jól beazonosítható antropológiai jegyek, azaz
stigmák révén ismerhetjük fel, melyek vagy maguk
determinálják az egyén bűnözővé
válását, vagy rendszerinti járulékos jeg=
yei
az egyént determináló egyéb biológiai
attribútumoknak. A kriminálpszichológiai irányz=
at
lélektani-elmebeli-neurológiai okokkal magyarázza a
bűnelkövetővé válást, amely okok az
egyén erkölcsi felelősségét
kizárják. Végül a kriminálszociológ=
iai
áramlatok a társadalom felelősségét
hangoztatják, amely olyan környezetet, olyan
létfeltételeket teremt, amely egyeseket a bűn
útjára visz. Lehetséges, hogy ezekben a
személyekben már eleve van valamilyen bűnözői
hajlam, de az csak meghatározott társadalmi környezetben
fejlődik kriminális magatartássá. Ezen iskola
két legnagyobb alakja Enrico Ferri és Raffaele Garofalo volt.
Ferri szerint a szabad akarat léte puszta illúzió,
ezért nincs bűnösség sem, van viszont ún.
„társadalmi felelősség”; Garofalo pedig a
bűncselekményt természeti fogalomnak tartja, amely
kívül esik a klasszikus büntetőjog keretein. Sem
szerintük, sem a kriminálantropológiai, illetve a
kriminálpszichológiai iskola szerint nem vonható az
elkövető morális értelemben vett
felelősségre (amelyet a büntetés fogalma fejez ki),=
de védekezni mégis csak=
kell
ellenük, mivel a társadalom érdeke ezt
megkívánja; a védekezés, vagyis az
elkövetők újabb bűntettei
megakadályozásának módja pedig a védelmi
intézkedés lesz, mely vagy javít és nevel
(határozatlan tartamú elzárások
révén), vagy fizikailag megakadályozza a
visszaesést, vagy pszichikai gátakat épít az
emberbe, félelmessé téve az elkövetés
konzekvenciáit, vagy egyenesen eliminál. (Ezen elgondol&aacut=
e;s
logikailag eljutott azon szélsőségig, miszerint a
„veszélyes” egyének esetében be sem kell
várni a bűnt, hanem már annak elkövetése
előtt fel lehet lépni azokkal szemben, akikről
feltételezhető, hogy a társadalmi
együttélés normáit meg fogják sérte=
ni.
Sőt: a Szovjetunióban ezt az elméletet néhá=
;ny
évig a gyakorlatban is alkalmazták, igaz, ebben
közrejátszottak a diktatúra hatalmi érdekei is.)
Végül léteznek az ún. egyesítő vagy
közvetítő elméletek is,[61] amelyek elismerik min=
d a
megtorlást mint proporcionális, a bűntett objektív
nagyságához, veszélyességéhez
igazított büntetést, mind a büntetések
megelőzési-megakadályozási funkciójá=
;t;
ezen vegyes jellegük miatt viszont nem sorolhatók be
egyértelműen a determinizmus vagy az indeterminizmus
fogalomkörébe, így e helyütt külön nem
foglalkozunk velük. <=
/span>Nem
foglalkozunk továbbá az egyes külföldi szerzők
szabad akaratra, illetve annak hiányára vonatkozó
elgondolásainak részletes elemzésével sem;
célszerűnek tűnik viszont a hozzánk közel&aacu=
te;lló
és a hazai jogfejlődésre hatást gyakorló
magyar büntetőfilozófia, illetve büntetőjog-elm&=
eacute;let
nagyjainak egy-egy markáns elképzelését
röviden bemutatni. Az előbbiekkel kezdve két szerzőt =
kell
kiemelnünk, akik saját komplex büntetéselmél=
etet
alakítottak ki: Pikler Gyulát és Somló
Bódogot. Pikler társadalomelméletét Marx, Darwin
és Spencer fejlődéselméleteire, valamint Holbach
ateizmus- és fatalizmus-tanára, jogelméletét
(különösen büntetőjog-elméletét) ped=
ig
Bentham utilitarista jogfilozófiájára
építette. Holbach alapján deklarálja, hogy az e=
mber
cselekvései determináltak; „akarata” ugyan van mi=
ndenkinek,
az azonban biológiai-fiziológiai, illetve társadalmi
körülmények által meghatározott.[62] Ez azt jelenti, hogy =
az
ember akarata adott fizikai és mentális
kondícióban, adott környezeti feltételek és
szociális viszonyok mellett szükségképpeni lesz,
cselekvését pedig csak a feltételek, az akaratá=
ra
ható körülmények megváltoztatása
terelheti más irányokba. Azt, hogy az emberek miért
gondolják mégis, hogy akaratuk szabad, Pikler azzal
magyarázza, hogy „mindenki magát megerőltetve ... =
képes
arra, hogy megtegyen, illetve abbahagyjon olyasmit, amit különben=
, t.
i. megerőltetés nélkül, megtenni, illetve abbahagyni
nem tudna.”[63] Ezt a jelenség=
et
„ál-akaratszabadságnak” nevezi el az alapjá=
;n,
hogy az „tényleg hasonlít az akaratszabadsághoz,=
s
felkelti bennünk azt a téves hitet, hogy akaratunk szabad”=
;.[64] Valójáb=
an
azonban maga a megerőltetés is csak azért jön
létre, mert azt külső körülmények
meghatározzák, és ha valaki magát megerőlt=
etve
megtett valamit vagy tartózkodott valamely egyébként
kívánatos dolog megtételétől, az nem
morálisan szabad akaratával élt, hanem engedelmeskedet=
t az
őt erre inspiráló motívumoknak. Mindez igaz a
bűnöző és a nem bűnöző emberre is; az
előbbit mégis jogosan lehet (sőt kell is) büntetni, m=
ert
a rá ható motívumok bűnre vezérlik őt,
és ezeket a motívumokat éppen a büntetés
révén kell az államnak felülírnia ú=
gy,
hogy a sorsát befolyásoló tényezők a
jövőben a bűn el nem követésére
determinálják őt (és a büntetéstő=
;l
való félelem által más,
bűncselekményeket még el nem követett
személyeket is). A világ ilyetén felfogása
és a büntetések prevenciós (javító =
vagy
elrettentési), illetve ártalmatlanná tételi
célból történő alkalmazása nem mond
ellent az igazságosságnak sem, sőt azt éppen hogy
elősegíti; az igazságos ugyanis nem az (mint ahogy a
klasszikus iskola állítja), ha a szabad akaratával
élő emberrel szemben represszióval élünk (hi=
szen
ha az akarat valóban szabad lenne, ennek a büntetésnek
– minthogy az az emberi cselekedeteket nem volna képes befoly&=
aacute;solni
– semmilyen célja sem lenne), hanem az, ha azért
büntetünk, mert ezzel a társadalom boldogságá=
;t a
bűntettek számának csökkentése
révén előmozdítjuk. Mindez pedig csak az okok
által meghatározott, külső és belső
körülmények folytán befolyásolt (és a
büntetéssel egyáltalán befolyásolhat&oacut=
e;)
akarat feltételezése alapján érhető el.[65] Végső sor=
on
tehát attól lesz „igazságos” valami, hogy =
az
előmozdítja az emberek (minél több ember miné=
;l
nagyobb mértékű) boldogságát, vagyis az ig=
azságosság
Piklernél egyenlő a társadalmi hasznossággal, ehh=
ez
pedig a determinizmus fogalma nélkülözhetetlen.[66] <=
/span>Somló
Bódog alkotói korszaka első felében Pikler
hatása alatt állt, nem véletlen ezért, hogy mind
filozófiai, mind büntetőjogi felfogása erősen
hasonlít Pikleréhez (olyannyira, hogy még a
büntetőjoggal foglalkozó dolgozatának a címe=
is
megegyezik a „mesteréével”). Azonban Somló
sokkal cizelláltabb módon fejtette ki
álláspontját, mint Pikler, bár ennek folyt&aacu=
te;n
olyan következtetésekig is eljutott (házassági
akadályok felállítása bizonyos személyek=
kel
szemben vagy egyenesen a velük való nemi érintkezé=
;s
büntetőjogi tiltása),[67] amely ma már
akár tudományos, akár erkölcsi
véleményként aligha állná meg a
helyét. Deterministaként vallotta, hogy az ember
meghatározott okok alapján cselekszik, és az
okozatosság láncolatában az
akaratelhatározás maga is csak egy közbülső
állapota ennek az okfolyamatnak (azaz motívuma a
magatartásnak, ugyanakkor pusztán hatása egyéb,
mélyebben fekvő motívumoknak).[68] Ezen okokat (amelyek
tehát befolyásolják az egyéni
választást, így a bűncselekmények
elkövetését vagy az azoktól való
tartózkodást is) három kategóriába sorol=
ta:
léteznek biológiai-fiziológiai-lélektani,[69] fizikai (küls=
37;
természeti)[70] és
szociális okok,[71] mely utóbbiak
közül a legfontosabbak és végső soron a tö=
;bbi
társadalmi faktort is meghatározóak a gazdasági
tényezők. Az egyes elkövetőket szintén
klasszifikálni lehet, mégpedig annak alapján, hogy
bűncselekményük megvalósítása
során ezen motívumok közül melyek, illetve
döntően melyek hatottak tettük elkövetésé=
re,
és milyen arányban, védekezni pedig az egyes
kategóriákba tartozó bűntettesek[72] ellen más
és más eszközökkel lehet. Bár szabad akarat =
nem
létezik, ez nem is feltétele az állami szankciók
alkalmazásának; ehhez csak annyi kívántatik, ho=
gy a
közösség egészének legfőbb
célját, a lehető legtöbb ember lehető legnagyo=
bb
mértékű boldogságát a büntetőjogi
jogkövetkezmény biztosítani legyen képes. De ugya=
nez
az elv azt is megköveteli, hogy ha van olyan eszköz, amely kisebb
hátrányt okoz a társadalomnak, mint a büntet&eacu=
te;s
kiszabása és végrehajtása, akkor ezt az
eszközt kell alkalmazni, vagyis Somló szerint a bűnök=
et
lehetőleg megelőzni kell, és csak akkor büntetni, ha a
megelőzés lehetetlen, vagy az nem vezetett eredményre.[73] Ez utóbbi eset=
ben
viszont már „nem az a kérdés, hogy a tettes
megérdemli-e a büntetést, hanem csakis az,
szükséges-e a büntetés a társadalom
védelmére.”[74] [75] Az ilyen
társadalomvédelmi funkciójú szankció
megvalósulhat általános és különö=
;s
megelőzés révén is, az utóbbi pedig
történhet (az elkövetésre ható okok jellege
és belső aránya alapján) javítással,
elrettentéssel, ártalmatlanítással és
mesterséges kiválasztással (az utódok
nemzésének lehetetlenné tételével).[76] Végső sor=
on a
kívánalom az, hogy a társadalmi folyamatokba oly
módon avatkozzunk be, hogy azáltal lehetőség szer=
int
meggátoljuk minél több bűntett
elkövetését, ha pedig ez nem sikerül, akkor a
jövőre nézve (minthogy minden emberi döntés,
így a bűncselekmények
megvalósítását elhatározó
döntés is különböző okok
eredőjeként hozatik meg) olyan motívumokat hozzunk
létre, amelyek „felülírják” a
bűnözés felé hajtó ösztönzőke=
t[77] (illetve amelyek
lehetetlenné teszik a bűntettes számára új=
abb
deliktumok elkövetését). <=
/span>A
büntetőjog teoretikusai közül Fayer László=
;,
Vámbéry Rusztem és Angyal Pál nevét kell
kiemelni mint akik behatóbban foglalkoztak a szabad akarat
kérdésével. Fayer tagadta mind a determinizmust, mind =
az
indeterminizmust; helyettük a relatív akarati szabadság
mellett állt ki. Ez tulajdonképpen ötvözete a
két szélsőséges álláspontnak, amely=
ek a
maguk tiszta mivoltában elvetendők, mert elvétik az ember
valódi lényegét, de egyes elemeik
felhasználandók a tényleges emberi viselkedés
leírásához. Az akarat korlátlan
szabadságát vallók elgondolása ott fut
félre, hogy nem ismerik el a motívumok befolyásol&oacu=
te;
szerepét, míg a determinizmus ezen motívumok
abszolút kötőerejét vallja, mely az egyénnek=
nem
enged választást.[78] Ez utóbbi
nézet azonban több szempontból is káros:
egyrészt ha az ember valóban természeti
törvényszerűséggel cselekszik, akkor nem
büntethető, vagy ha igen, akkor megszűnik a klasszikus
büntetőjog megkülönböztetése a vélet=
len,
a gondatlan és a szándékos cselekmények
között (hiszen „szándékos” tettről
többet nem lehet szó, lévén az is éppoly
természeti törvényszerűséggel következik
be, mint a vétlen cselekedet);[79] másrészt
ekkor – az okozatiság láncolatának
megszakítása érdekében – már a tett
elkövetése előtt is közbe lehetne lépni, &eacu=
te;s
„biztosítási intézkedést” lehetne
foganatosítani a leendő elkövetővel szemben, amely
megsemmisítené a büntetőjog évezredes
princípiumát, a bűn és büntetés
közti kapcsolatot, illetve a n=
ulla
poena sine crimine elvét, és a büntetőjogot
beolvasztaná a rendőri prevenció körébe,
kitéve az embereket az államigazgatás
önkényének;[80] végül
„a determinismust azért sem szabad elfogadni, mert a determini=
smus
elriasztja az embert a küzdelemtől, az
erőkifejtéstől”.[81] Fayer maga (a
deterministákkal ellentétben) elfogadja az akarat
létét, ezt azonban (szemben az indeterministákkal) nem
tekinti korlátlannak. Az akarat jellegét és
irányát ugyanis különböző motívumok
befolyásolják, melyek az egyén
választására hatnak; azonban e motívumok
nyomatékát és egymáshoz viszonyított
erejét már maga az egyén határozhatja meg.[82] A (korlátozott)
szabadság ebben áll: a bűn elkövetésé=
re
vagy el nem követésére indító okokat
súlyozni, saját egyéniségünknek,
céljainknak, vágyainknak, félelmeinknek stb.
megfelelően értékelni és ezen szabad
értékelésünk alapján cselekedni.[83] A büntetés
csak ebben a fogalomkörben értelmezhető; az ugyanis nem
más, mint egy olyan motívum, melynek funkciója az embe=
ri
magatartást az állam által kívánatosnak =
tartott
irányba terelni mind az egyéni, mind az általán=
os
megelőzés révén, ennek sikertelensége
esetén pedig immár a büntetés erkölcsi alapj=
a (a
relatíve szabad mérlegelés alapján
megvalósított tett és annak előre lefektetett
következménye közötti kapcsolat) sem
kérdőjelezhető meg. <=
/span>Vámbéry
ezzel szemben determinista volt, de nem a kifejezés hagyomány=
os
értelmében. Szerinte ugyanis a determinizmus nem
nélkülözi az akarat létét, így az
erkölcsi felelősséget sem, pusztán leírja azt a folyamatot, ahogyan az akarat (az akar&aacu=
te;s
és annak iránya) az emberben létrejön.[84] A büntetőjog
céljai (generális és speciális prevenció=
) is
csak azáltal valósulhatnak meg, ha az akarás
befolyásolható, és ez a befolyásolás les=
z az
a hatóok, amely a szabad erkölccsel rendelkező egyén
elhatározását megfelelő irányokba tereli. A
büntetőjog megalapozásához azonban még csak
nincs is szükség sem a determinizmus, sem a szabad akarat
fogalmára; a büntetés ugyanis nem azáltal lesz
igazolt, hogy olyan tettet sújt, amelyet az egyén elkerü=
lhetett
volna (nem pedig olyat, amelynek bekövetkezte
szükségszerű volt), hanem azáltal, hogy egy, a
társadalom számára káros, tehát etikailag
értéktelen cselekedetet követ.[85] Ez a társadalmi
(állami) etikai értékelés tehát
független a szabad akarattól, mint ahogy egy műalkot&aacut=
e;s
esztétikai értékelése is pusztán a
művészi értéktől függ, nem pedig
attól, hogy az alkotó szükségszerűen hozott-e
létre esztétikailag értékes alkotást, va=
gy
sem. Másképp kifejezve: egy bűntett esetében a
büntetések szempontjából utólag csak a
végeredmény számít, az odavezető folyamat
jellege nem. Az eredményt pedig mindig az ember
személyisége határozza meg, amelyben az egyén
erkölcse szabadon, ám következményeit tekintve
mégis szükségszerűen megnyilatkozhatik
(ellentétben az indeterminista felfogással, mely még a
saját egyéniségétől is függetlenü=
;l
döntő /és így erkölcsi értelemben nem
felróható és büntetéssel nem is
befolyásolható/ ember képét tekinti
valóságosnak).[86] Végül Ang=
yal
Pál – Fayerhez hasonlóan – a korlátozottan
szabad akarat felfogását tette magáévá.
Angyal szerint a büntetések alapja az a képzet, hogy az =
egyén
előtt van választási lehetőség (ha nincs, va=
gyis
a körülmények kényszerítőek, akkor az
elkövető nem is büntethető), ám ezen
választási lehetőségek körét a
társadalmi feltételek korlátozzák és
szűkítik. Ezért az „egyéni
felelősséget” ki kell egészíteni a
„társadalmi felelősséggel”, amelyre a
potenciális bűnözőnek nincs hatása, így
ezek az „exogén” motívumok csökkentik az
egyén felróhatóságát (amelyet az
„endogén”, belső motívumok alapoznak meg).[87] Szabad akarat vs. determinizmus –
játékelméleti és gazdasági
jogelméleti szempontból <=
/span>Az
elmélettörténeti áttekintés és
vizsgálódási tárgyunk teoretikus
megalapozása után a kérdés most már az:
vajon létezik-e a bűn és tisztesség közö=
;tti
egyéni választás szabadsága, vagy ezt a
választást rajtunk kívülálló
tényezők határozzák meg. A kérdésre=
a
válasz nem egyszerű, éppen ezért nehéz is
röviden megfogalmazni. Ám ha mégis meg kell tennünk,
akkor azt mondhatjuk, hogy az ember „motívumok
által korlátozott akarattal”, ha úgy tetszik,
„félszabad” akarattal rendelkezik. A
„félszabad” vagy „korlátozott”
jelzők ebben az esetben arra utalnak, hogy az egyes ember ugyan szabad,
és elvileg bármilyen döntést meghozhat, illetve e=
nnek
alapján bármit cselekedhet, ám a gyakorlatban ebben a
tiszta formában ez csak az esetek töredékében
érvényesül(het). Az emberre hatnak
különböző társadalmi kötöttsége=
k, elvárások,
amelyeknek való megfelelés vagy meg nem felelés az
illető jövőjét is meghatározza; mindezek pedig
olyan incentívákként, ösztönzőkké=
;nt
funkcionálnak, amelyek erősen behatárolják a
reális cselekvési lehetőségeket. Szinte mindenki
figyelembe veszi döntései, így esetleges
bűnözői pályára lépése (vagy egy=
es
bűntettek megvalósítása) előtt (is) ezeket a
befolyásoló motívumokat, bár ezen motívu=
mok
természetesen máshogy és máshogy hatnak
különböző szociális státusszal,
életkilátásokkal stb. rendelkező személyek=
re.
De még ezen körülmények (társadalmi helyzet
stb.) is – viszonylagos változatlanságuk okán
– cselekvést meghatározó módon
működnek, hiszen adott külső tényezők adott
személyi kör számára mint konstans extern
adottságok léteznek, amelyeket mikroszinten meg lehet
változtatni vagy lehet a hatásukat eliminálni, de
makroszinten, társadalmi méretekben már nem, vagy
(rövid távon) csak igen korlátozottan. Ahogy Madá=
ch
Tragédiájában olvashattuk: az ember szabad, de az
emberiség determinált.[88] Mindez egy furcsa
kettős helyzetet eredményez: ugyanis miközben a választás szabadsága
pszichológiai realitás, azonközben a szociológiai
faktorok össztársadalmi szintű folyamatokat
meghatározó ereje pedig statisztikai realitás.
Tehát míg egyfelől azt látjuk, hogy az egyé=
;n
felelősen dönthet, addig másfelől azt is tapasztaljuk,
hogy ezen egyéni döntések azonos társadalmi
körülmények között évről évre
kísértetiesen hasonló tendenciákat
eredményeznek. E két meglátás
összeegyeztethetőségének a magyarázatá=
;ra
két, az emberi cselekvések okaival foglalkozó
elméleti diszciplínát kell bemutatnunk: az egyik a Neu=
mann
János által lefektetett játékelmélet, a
másik pedig a jog gazdasági elmélete. <=
/span>Mindkét
paradigmában közös, hogy az emberi
racionalitásból indul ki, és a társadalmi
folyamatokat mint az egyéni döntések eredőit az
ésszerű emberi cselekvésekkel magyarázza;
továbbá hogy a makroszintű folyamatok keletkezés&=
eacute;t
az általános emberi racionalitásból fakad&oacut=
e;an
eleve adottnak veszi. A jövő tehát
kiszámítható, előre jelezhető, hiszen azonos
külső körülmények és azonos belső
ösztönzők (az önérdek felismerése é=
;s
képviseletének általános, mindenkire jellemz=
37;
igénye) hatására emberek tömegei azonos mó=
don
fognak cselekedni. A két elméleti vonulat közötti
lényegi különbség az, hogy míg a
gazdasági jogelmélet hisz abban, hogy az egyénileg
ésszerű cselekedetek eredője egy ésszerű
társadalmi berendezkedés lesz (lásd példá=
;ul
a neoklasszikus közgazdaságtani iskola
kiállását a tökéletes szabad piac, a laissez faire elve mellett), &eacu=
te;s
ha mégsem, akkor ez az ideális társadalmi állap=
ot
az egyénekre ható ösztönzők megfelelő
megválasztása révén
megvalósítható, addig a játékelmé=
let
beismeri, hogy bizonyos társas (társadalmi)
szituációkban a helyzet lényegéből
fakadóan az egyénileg racionális választá=
;sok
egy senki számára nem kívánatos eredmény=
hez
vezetnek. Ebből fakadóan a játékelmélet
számára a jog nem mint a beavatkozás, hanem csak mint =
az
elméletképzés terepe érdekes; a gazdasági
jogelmélet (illetve annak egyik, számunkra vizsgálatra
érdemes ága) viszont nem elégszik meg a jog ált=
al
szabályozott helyzetek puszta leírásával, hanem
normatív módon közelít azokhoz. <=
/span>Ami
a játékelméletet illeti, annak eredményei
(elsősorban még nem a jogi kategóriák
szintjén) egyértelműen alátámasztjá=
k a
„motívumok által kötött akaratra”
vonatkozó kiinduló tételünket. Az emberi
döntés ugyanis elvileg szabad, mivel azonban minden (vagy majdn=
em
minden) ember racionális lény, ezért az egyének
azonos feltételek mellett azonos döntésekre fognak jutni,
amely döntések éppen ezért kellőképpen
stabilak és jól előre jelezhetők lesznek. Ahhoz, ho=
gy
megnézzük, hogyan vezetnek az egyénileg szabad
döntések társadalmilag determinált
eredményhez, ismertetünk két klasszikus
példát. A két példa jellegzetessége az, =
hogy
bár az azokban bemutatott helyzetekben az emberek ésszerű
motivációk alapján cselekszenek,
választásaik együttes hatása mégis
irracionális következményekre vezet. Ezt pedig ugyan az
adott szituációkban cselekvő személyek –
racionalitásuk folytán – tudják is, mégsem
térnek el egy mindenki számára kívánatos=
abb
megoldás irányába, röviden: a helyzet
kényszerítő ereje determinálja őket
(ideálisan egyforma ésszerűségük alapj&aacut=
e;n
ideálisan ugyanúgy minden embert) arra, hogy jól felfo=
gott
együttes érdekük e=
llenére
cselekedjenek. Még világosabban: az adott helyzetekben minden
ember saját szabad akaratából cselekszik ugyan, a
megoldás mégis egyértelműen
anticipálható; az
akarás irányát ugyanis maga a helyzet határozza=
meg,
a helyzet kényszerít engem arra, hogy azt akarjam (mert
racionális vagyok), amit akarok, és ne mást (még
akkor is, ha a megoldásról előre tudhatom, hogy nem lesz=
a
kedvemre való). <=
/span>Az
első példa a sokat elemzett „fogoly-dilemma”.[89] E dilemmának
több megfogalmazása van,[90] de a
közkeletűbbek közül a legmodernebb a következő=
;.
Tegyük fel, hogy két személyt valamilyen
társtettességben elkövetett súlyos
bűncselekménnyel vádolnak, ám csak közvetett
bizonyítékok állnak az ügyész
rendelkezésére. Ahhoz, hogy az ügyész vádj=
a a
bíróság előtt megálljon, mindenképp=
en
szüksége van a beismerő vallomásra. Ha ez
hiányzik, akkor csak egy jelentéktelen vétséget=
fog
tudni a vádlottakra bizonyítani, amelynek a bíró=
;i
gyakorlat szerinti szokásos büntetési tétele egy
év szabadságvesztés, míg a súlyos
bűntett esetében a terheltek (ha a tett rájuk bizonyul) =
tíz
év szabadságvesztéssel számolhatnak. Az
ügyész az elfogott és külön cellákban
tartott mindkét személynek vádalkut ajánl: ha
bevallja a tettet, a társa pedig nem, akkor
együttműködéséért és a
másként be nem szerezhető
bizonyítékért, valamint az ügy
lezárásának lehetővé
tételéért cserébe őt nem vádolja meg
sem a súlyosabb bűntettel, sem az enyhébb
vétséggel, tehát szabadul; társával szem=
ben
ellenben (az együttműködés
megtagadásáért és az igazság
kiderítésének
hátráltatásáért) a tíz év
szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény mi=
att
emel (a beismerő vallomás birtokában bizonyosan sikerese=
n)
vádat. Ugyanakkor mindkettőjükkel közli az
ügyész azt is, hogy ha ő is vall, és a társa=
is,
akkor (mivel bármelyikük közreműködése
nélkül is megvan a szükséges bizonyíté=
;k,
hiszen a másik elkövető vallomása az övé
hiányában is rendelkezésre állna) az
enyhítő körülmények (a beismerő
vallomások) figyelembe vételével mindkét terhel=
tre
öt-öt éves szabadságvesztés
kiszabását fogja kérni a
bíróságtól (ami szintén megfelel az
egységes és töretlen bírói gyakorlatnak).
Egyszerűbben: (I.) ha „A” vall, és „B” =
nem,
akkor „A”-t nem büntetik meg (büntetése 0
év lesz), míg „B” 10 évet kap; (II.) ha
„B” vall, és „A” nem, akkor „B” =
kap
0 évet, „A” pedig 10-et; (III.) ha mindketten vallanak,
akkor „A” és „B” is 5-5 évet kap; (IV=
.)
ha pedig egyikük sem vall, akkor „A” is és
„B” is 1-1 évvel megússza. Nem nehéz
belátni, hogy ha büntetéseik
összességében vett minimalizálására
törekszenek (ahogyan a gazdasági jogelmélet fogalmazna: =
az
össztársadalmi jólétet kívánj&aacut=
e;k
maximalizálni), akkor a (IV.) megoldást kell választan=
iuk,
így ugyanis mindössze kétévnyi börtönt
kapnának, míg az összes többi esetben a
büntetések együttes nagysága tíz év
lenne. Mégsem ezt fogják választani. <=
/span>Ha
ugyanis valóban racionális lények, akkor egyrés=
zt
saját veszteségeik minimalizálására fogn=
ak
törekedni, másrészt feltételezik, hogy a
másikuk is ezt teszi. Ami az előbbit illeti, a helyzet
egyértelmű: egy évnél jobb a nulla,
tíznél pedig az öt. Az elkövető eszerint a
következőképpen gondolkodik: „Ha én nem vallo=
k,
és ő sem, akkor egy-egy évet kapunk. Bár ez lenne=
mindkettőnk szám&aacut=
e;ra a
legideálisabb, de számomra ésszerűbb, ha nem mindkettőnkre, hanem csak magamra gondolok. Személy s=
zerint
én egy évet sem kívánok börtönben
tölteni, így ha ő nem vall, én pedig igen, akkor mo=
st
azonnal szabadulok. Az pedig, hogy emiatt ő tíz évet &uu=
ml;l,
abszolúte nem érdekel. Tehát abban az esetben, ha ő nem vall, számomra az les=
z a
racionális döntés, ha én vallok. Ellenben ha
ő vall, akkor egyenesen muszáj nekem is vallanom, hiszen ha nem
teszem, ő megússza az egészet büntetés
nélkül, én meg tíz évet kapok, és
egyedül viszem el az egész balhét. Ha viszont én =
is
vallok, akkor a tíz év helyett csak ötöt kell
börtönben töltenem (igaz, neki is, de ez megint csak nem
érdekel). Vagyis abban az es=
etben
is, ha ő vall, én akkor járok jobban, ha é=
n is
vallok.” A fentiekből látható, hogy a fogoly
számára mindkét lehetséges esetben, vagyis
akár vall a másik, akár nem, ésszerűbb lesz
neki magának vallania. Másrészt ha valóban
feltételezzük, hogy mindketten racionálisan gondolkodnak,
akkor pontosan tudják, hogy a másikuk is ugyanezt az
eszmefuttatást vezette végig, vagyis hogy „neki is az lesz ésszerű=
;,
bármit is csináljak én, ha vall. Márpedig ha va=
ll,
akkor biztosan nem számíthatok az 1-1 éves
börtönt eredményező hallgatólagos és
igencsak kockázatos kooperációra; ekkor a legjobb, amit
tehetek, hogy én is vallok, öt évre redukálva
így az egyébként várható
tízéves büntetésemet.”
Végeredményben a helyzet és saját gondolkod&oac=
ute;
lény mivoltuk együttesen arra kényszerítette
őket, hogy az egyébként a szituációb&oacut=
e;l
elvileg kihozható 1-1 éves börtön helyett 5-5
évnyi büntetésben részesüljenek. <=
/span>A
másik itt ismertetendő klasszikus
játékelméleti anomália a
„közlegelők problémája”. A példa=
az
előbbivel ellentétben nem jogi jellegű, de nem kevé=
sbé
szemléletes módon mutatja be azt, hogy a szabad akaraton
alapuló cselekvések makroszinten egy előre
kiszámítható, determinált, és még
csak nem is kedvező következményre vezetnek. Tegyük f=
el,
hogy egy faluban van tíz gazda, mindegyik gazdának van egy-egy
tehene, és ennek a tíz tehénnek a falu legelője
épp elég nagy ahhoz, hogy mindegyik jóllakjon és
sok tejet adjon, de nagyjából le is legelik az ott
található füvet. Az egyik gazda (számára
tökéletesen racionális módon) kitalálja, h=
ogy
ő vesz még egy tehenet, minek következtében az egy
tehénre jutó fű mennyisége alig
észrevehetően (mintegy 9 %-kal) csökken, és az egy
tehéntől lefejhető tejmennyiség kis
mértékben (az eredeti mennyiség 91 %-ára) apadni
kezd. Ugyanakkor az a gazda, akinek két tehene van, a
rendelkezésére álló tej mennyiségé=
;t
közel megduplázza (körülbelül 82 %-kal növe=
li).
Ezt látva egy másik gazda is úgy dönt, hogy vesz =
egy
második tehenet, ami az egy főre jutó fű és =
az
egységnyi tej mennyiségét még további 8
%-kal csökkenti, és így már csak az eredeti
mennyiség 83 %-a jut egy-egy tehénre. Annak a két
gazdának azonban, akiknek már két tehenük van, a
tejhozamuk így is nagyjából 66 és fél
százalékkal növekszik. Az egyre fogyó tejmennyis&=
eacute;get
látva azonban a harmadik gazda is kénytelen újabb tehe=
net
venni, majd sorban a többiek is, mígnem mindenkinek lesz k&eacu=
te;t
tehene, akik immáron éheznek, hisz a közös legel=
37;
húsz tehénnek nem tud elegendő füvet adni. A tejhoz=
am
is a felére csökken, ha nem apad el teljesen, de még az
optimális esetet is véve alapul: minden gazdának
ugyanannyi teje lesz az immáron két-két tehenük
által, mint volt az egy által, csak feleslegesen
beruháztak egy drága második tehénbe. Vagyis
bár ésszerűen, önérdekeiket maradékta=
lanul
képviselve, szabad akaratukból cselekedtek, tetteik
eredménye mégis szükségszerűen vezetett egy
előre látható, megjósolható, ám
korántsem kívánt következményhez. Az els=
337;
gazda tehénvásárlása egyéni
motivációját tekintve teljesen ésszerű volt
abban a helyzetben; éppúgy, ahogy a második gazda
beruházása az újabb, a harmadik gazda
invesztíciója az ezt követően megváltozott
szituációban – és így tovább. Ez a
második példa is világosan mutatja tehát, hogy =
az
egyéni döntés szabadsága és a
körülményeknek (a dolgok jellegének)
kényszerítő ereje nem zárja ki egymást; nem
helytelen tehát egyfelől a cselekedetek társadalmi
meghatározottságáról, makroszintű
determinációjáról,[91] másfelől
pedig szabad akaratról, az egyéni elhatározás
szubjektív szándéktól függő
jellegéről beszélni. A két
játékelméleti példa megmutatta, hogy a
magatartásra és az azt megelőző döntésre
ható incentívák még az akaró személy akarását
is meghatározhatják; vagyis éppen lényegün=
k:
ésszerűségünk (avagy más példá=
kban
erkölcsösségünk, meghatározott elvekhez vagy
személyekhez való lojalitásunk, esetleg ezer más
immanens tulajdonságaink egyike vagy másika), egybevetve
és kiegészítve a társadalmi
körülményekkel az, ami az akarat keletkezésére magára is kihat. A
„motívumok által korlátozott akarat”
tételének megvilágítására
mindkét anomália alkalmas; a „fogoly-dilemma” a mi
szempontunkból talán azért jobb mégis egy
árnyalatnyival, mert egy olyan, jogi szituációban
keletkező „választási lehetőséget̶=
1;
mutat be, amely nem pusztán egy spekulatív
filozofálgatásra alkalmas helyzetet ír le, hanem olyan
döntési szituációt tár elénk, amely=
a
valóságban is könnyen előfordulhat, és minden
bizonnyal (különböző jogrendszerekben eltérő
mértékben) már sokszor elő is fordult. <=
/span>A
jog gazdasági megközelítése („economic approach to law”), =
vagy
más elnevezéssel „a jog gazdasági
elemzése” („econ=
omic
analysis of law”) képviselői – a ját&eac=
ute;kelméleti
paradigma híveihez hasonlóan – az embereket
racionális, ésszerűen gondolkodó és
cselekvő lényeknek tartják, akik saját
jólétük, „hasznuk”
előmozdítására és
növelésére törekszenek.[92] Mivel pedig a
különböző társadalmi viszonyok ezekből a
racionális egyéni cselekvésekből épül=
nek
fel, így azok empirikus vizsgálatra és a jövend=
337;
történések megjóslására (illetve ez=
ek
alapján azok befolyásolására) alkalmasak. A
társadalmi viszonyok (és benne a jog) gazdasági
megközelítésének elmélete azonban nem egy =
egységes,
belső vitáktól és
szembenállásoktól mentes iskola, hanem részben
különböző felfogások gyűjtőterüle=
te.
A legfontosabb megosztottság a gazdasági elemzés
tágabb, illetve szűkebb értelemben felfogott
jelentései között áll fenn. Tágabb
értelemben véve a gazdasági
megközelítés azt jelenti, hogy az emberek minden
cselekvésük előtt egyfajta költség-haszon
elemzést végeznek, azaz e nézet követői mind=
en
tevékenységben piaci cserét látnak: eszerint az
emberek minden döntésük előtt felmérik azok
pozitív és negatív következményeit, pénzbeli és nem
pénzbeli előnyeit és hátrányait,
és csak ezen racionális mérlegelés után
fogják a döntést meghozni. A szűkebb
értelmű felfogás pedig azt jelenti, hogy a racioná=
;lis
mérlegelés kiz&aac=
ute;rólag
a pénzbeli, vagyoni, anyagi jellegű előnyök
és hátrányok számbavételére
korlátozódik. Ezenkívül immáron kifejezett=
en a
jog gazdasági elmé=
;lete
vonatkozásában különbséget tehetünk
pozitív és normatív gazdasági jogelmélet
között. Az előbbi azt mondja meg, hogy mi az, ami lét=
ezik,
milyen tényleges hatása van egy adott
szabályozásnak a társadalmi haszon
mértékére, illetve ez a jövőben
feltehetőleg hogyan fog megváltozni; az utóbbi pedig arra
keresi a választ, hogy hogyan lehetne a jelenleg létező
szabályozáson a hatékonyság
szempontjából javítani, a pillanatnyilag
létező szabályok milyen irányú
megváltoztatásával lehetne a társadalmi haszon
mértékét növelni.[93] A normatív
irányzat szerint tehát a társadalmi feltételek
változtatása kihat az egyéni döntések
meghozatalára, így a külső körülmé=
nyek
helyes kialakítása befolyásolni tudja az emberek ezen =
feltételekhez
igazítandó akaratát. <=
/span>Ami
szűkebb vizsgálódási területünket, a
büntetőjogot illeti, annak elemzése abból indul ki,
hogy a bűncselekmények elkövetése csökkenti az
össztársadalmi hasznot, mivel egyrészt a bűn
közvetlenül kárt okoz az áldozatnak (és gyak=
ran
annak hozzátartozóinak), másrészt közvetett
módon kárt okoz az egész társadalomnak, ami a
várható további bűncselekmények
megelőzésére tett, önmagukban nem produktív
erőfeszítésekben, illetve a bűnözést=
37;l
való általános félelemben, szorongásban
nyilvánul meg. Ehhez képest a bűnöző
számára a bűncselekmény által
elérhető haszon jóval kisebb[94] (és persze
igazságtalan is – de ezt a tisztán morális
szempontot a gazdasági paradigma nem értékeli); ennek
következtében a társadalom rosszabb helyzetbe kerül,
mint amilyenbe a bűncselekmény elkövetése
nélkül került volna. Az össztársadalmi
költségeket pedig a leginkább azáltal
csökkenthetjük, ha nem hagyjuk, hogy a potenciális tettesek
bűncselekményt kövessenek el, vagyis ha azok
elkövetését mege=
lőzzük.
<=
/span>A
bűnöző egy ideális piacon tevékenykedik, ahol a
bűn és a büntetés egy
áru-ellenérték viszonynak felel meg. Ahogy egy
hagyományos piacon valamely termék iránti kereslet n=
337;
a termék árának csökkenésével,
és csökken a termék árának
növekedésével, ugyanúgy a
„bűnözési piacon” is a bűnözés
árának csökkenésével nő,
növekedésével pedig csökken a bűnöz&eacut=
e;s
iránti kereslet, azaz a bűnözés mérté=
ke,
az elkövetett bűncselekmények száma. Ezt az emberi
viszonyulást az „ökonómiai paradigma”
fogalmával fejezhetjük ki, melynek lényege az a feltev&e=
acute;s,
hogy az emberek cselekvéseiket bizonyos ösztönzők
hatására alakítják, így ezen incent&iacu=
te;vák
helyes megválasztásával el lehet érni, hogy az
egyén a kívánt módon cselekedjék, avagy
tartózkodjon a nem kívánt magatartásoktó=
l.
Ezen ösztönzők közé tartozik mindenekelőtt a
legális és a nem legális tevékenységek
közötti választási lehetőségek kör=
e,
az azokból elérhető hasznok nagysága, az
illegális magatartási formák
következményeitől való félelem,[95] és ez
utóbbiak közül különösen fontos a
várható szankció mértéke és
realizálódásának esélye. Vagyis
egyrészt a bűnözővé válás nem kis
mértékben függ attól, hogy mennyire könny=
69;
ilyen tevékenységből viszonylag nagy jövedelemre sz=
ert
tenni, illetve mekkora a valószínűsége annak, hogy
ezt vagy ennek egy részét tisztességes munkával=
is
meg lehessen keresni; ebből pedig következik, hogy növelve a
tisztességes boldogulás lehetőségét (&eacu=
te;s
ezáltal a bűnözés relatív
költségeit) a bűnelkövetés (vagy legalá=
bbis
annak egyes formái) ellen nemcsak rendőrségi-bír&=
oacute;sági
eszközökkel, hanem a foglalkoztatottsági szint
emelésével, illetve a gazdasági folyamatokhoz
alkalmazkodó képzésekkel, azaz a társadalmi
jólét növelésével is lehet küzdeni.
Másrészt azonban vannak olyan deliktumok, ahol ez már =
nem
(mindig) elégséges: ezekben az esetekben kell, hogy
közvetlen szerepet kapjanak a büntetések. Mivel a
büntetés a gazdasági jogelmélet szerint nem
más, mint a bűn ára, és ennek az
„árnak” két összetevője van, a
szankció mértéke és az
elítélés valószínűsége,
ezért a bűntettek csökkentését elvileg
két módon is el lehet érni: szigorúbb
büntetésekkel, illetve hatékonyabb
felderítéssel. Mindkettő abból a
megfontolásból indul ki, hogy végső soron a b$=
9;nt
elkövető és a társadalom (közvetlenül ped=
ig
az áldozat) között is egy piaci csere megy végbe, a=
mely
azonban nem felel meg az ideális piac érték-ellen&eacu=
te;rték
egyenlősége követelményének, ezért az=
értékegyensúly
helyreállításához állami
beavatkozásra van szükség, amely azt azzal
valósítja meg, hogy növeli a bűn árán=
ak
valamely (vagy mindkét) összetevőjét, ezzel
próbálva megvédeni a potenciális áldozat=
okat,
illetve általában véve az egész társadal=
mat
a bűncselekményektől. Bűn, büntetés, elrettenté=
;s,
megelőzés: a társadalmi körülmények
és az emberi racionalitás ereje napjaink tapasztalatai
alapján <=
/span>A
bűncselekmények volumene, belső megoszlása
(aránya) és ezek változása tehát
részben az általános szociológiai
feltételektől, részben a társadalomban
élő egyes személyek szubjektív pszichológi=
ai
motivációitól, személyiségétő=
;l
(ami a neveltetés és a környezeti hatások
révén szintén jelentős mértékben
külső feltételek által határozódik me=
g),
részben pedig az ezek negatív (bűncselekmények
elkövetésére ösztönző) hatás&aacut=
e;t
ellensúlyozni, avagy pozitív (a bűnözéssel
szembeni attitűdben megnyilvánuló) hatását
megerősíteni hivatott állami szankciók
jellegétől függ. Mindezek alapján a motívumok
által befolyásolt egyéni döntések azonos
feltételek között azonos statisztikai adatokat
eredményeznek; így a társadalmi
létfeltételek változatlanul hagyása a
korábbiakhoz hasonló bűnözői aktivitást=
fog
indukálni.[96] A legtöbb
bűncselekmény esetében a jogi környezet (a bűnt
fenyegető szankciók) viszonylag kisebb (nem nagyságrendn=
yi
mértékű) változása sem befolyásolja=
ezt
a helyzetet, vagyis van a bűnözésnek egy olyan
állandó szintje, amelyre a büntetések
szigorítása vagy enyhítése nem, vagy csak alig
észrevehető és ezért statisztikailag
inszignifikáns mértékben hat ki.[97] Ez a helyzet tipikusa=
n a
bűntettek legnagyobb részét kitevő és &iacut=
e;gy
a bűnözési adatsorokat leginkább
meghatározó vagyon elleni bűncselekmények
esetében; ezek elkövetésére ugyanis
legtöbbször olyan motívumok hatnak
(munkanélküliség, szegénység, a devi&aacut=
e;ns
környezet általi fals szocializáció), amelyeket a
büntetések nagysága csak nehezen tud
„felülírni”. Nils Christie saját hazá=
járól,
Norvégiáról írja, hogy „a
bűncselekmény elkövetésében bűnösn=
ek
talált személyek aránya a tizenkilencedik század
folyamán viszonylag állandó”, noha „a fogva
tartottak aránya az 1843-as csúcsról alig negyed&eacut=
e;re
esik vissza”.[98] Továbbá:
„A bűnelkövetők számának megugrása
csak az 1960-as években következik be, ami azonban még e=
kkor
sem befolyásolja a börtönnépesség nagys&aacu=
te;gát.”[99] Vagyis
Norvégiában az ítéletek szigorúsá=
ga
vagy enyhesége nem hatott az összbűnözésre; ha=
a
társadalmi feltételek azonosak voltak, akkor a jogi helyzet
változása ellenére az összbűnözé=
s is
változatlan maradt, ha viszont a szociológiai
tényezők módosultak, akkor (a büntetések
korábbi szinten maradása ellenére) módosult a
bűnözői aktivitás mértéke is. Tal&aacut=
e;n
mindennél jobban mutatja a környezeti faktorok
determináló erejét az ún.
„gettóbűnözés”. A gettókban az
erőszak, a „bandázás” és a vagyon ell=
eni
bűncselekmények elkövetése mindennapos dolog, aminek
több oka is van. Egyrészt a gettókban nagyon kevé=
s a
munkaalkalom, rettentő nagy a szegénység, amit csak foko=
z a
többségi társadalom hozzáállása, me=
ly
el kívánja őket szigetelni maguktól, a
normális élettől, esélyt sem adva így az o=
tt
születetteknek a kitörésre. (Ez persze nem jelenti, hogy ne
lennének kivételek, de társadalmi méretekben
ők nem befolyásolják a folyamatok jellegét &eacut=
e;s
irányát.) Ez az esélytelenség a tisztessé=
;ges
boldogulásra, hozzávéve azt a negatív
mintát, amelyet nap mint nap látnak, arra vezeti őket, h=
ogy
más módon (bűncselekmények útján)
próbáljanak megélni, továbbá a
többségi társadalommal szembeni düh (amelynek tagjai
magukra hagyták és ezzel mintegy
belekényszerítették a nyomorba őket)
eliminálja bennük azt a lelkiismeret-furdalást, amely
amúgy a bűnözés legerősebb fékje lehetn=
e.
Szintén Christie utal arra, hogy az ezekben az általa
kissé eufemisztikusan „belvárosi negyedekként=
221;
aposztrofált amerikai nagyvárosi gettókban él=
337;
személyek (döntő többségükben feket&eacut=
e;k)
nagy része bűnözővé válik, mert a
létfeltételei és környezeti mintái arra
kényszerítik őket, hogy azzá váljanak;
például a Washington D.C.
„belvárosában” élő feketék 42 =
%-a aktuálisan
valamilyen büntetőjogi büntetés vagy
intézkedés (szabadságvesztés,
pártfogó felügyelet) alatt áll, és
átlagosan négy személyből három
számíthat arra, hogy 35 éves kora előtt
legalább egyszer bebörtönzik.[100] Baltimore-ban pedig a
fiatal fekete férfiak 56 %-a állt (1991-ben) büntet&eacu=
te;s
vagy körözés alatt.[101] <=
/span>Természetesen
a lakóhelyen kívül az egyéb külső &eacu=
te;s
belső faktorok is befolyásolják a bűnözé=
;s
mértékét. Így például rész=
ben
biológiai okból (a többek között az
agresszióért is felelős férfi nemi hormon, a
tesztoszteron hatására), részben a
nőkétől eltérő neveltetés
révén[102] a férfiak
jóval nagyobb arányban követnek el
bűncselekményeket, mint a nők, illetve a fiatalok
merészségük, tapasztalatlanságuk és
tettük következményeinek alulértékelé=
se
miatt nagyobb arányban, mint az idősebbek. Ezenkívü=
l a
szegénység, a munkanélküliség szinté=
;n
befolyásoló tényező, mint ahogy a nagyváro=
si,
kisvárosi és falusi lét is (az erkölcsi norm&aacu=
te;k
meghatározó ereje a falvakban, illetve a
személytelenség, individualizáció /és pe=
rsze
a több bűnözési alkalom/ a városokban ahhoz ve=
zet,
hogy a lakóhely lakosságszámának
növekedésével nő a bűnözés
mértéke is).[103] Felmerül a
kérdés, hogy ha a pszichológiai és a
szociológiai tényezők ennyire meghatározóa=
k a
bűnügyi statisztika alakulására nézve, akkor
hogyan lehet ezek ellen küzdeni. A válasz az, hogy alapvető=
;en
kétféleképpen. Az egyik ezen eszközök
közül a jogkövetkezmények súlyának
növelése. Eszerint (mondja a gazdasági jogelmélet=
) ha
növeljük a lebukás
valószínűségét, illetve a szankció
mértékét, akkor csökkenteni tudjuk a
bűncselekmények számát. Ez az ún.
elrettentési tétel, amely természetesen nem
alkalmazható minden bűncselekményre, és amelyekre
alkalmazható, azokra is csak feltételekkel. Egy
kilátástalan helyzetben levő embert például
nem fog elrettenteni az apróbb lopásoktól, ha
néhány hónap helyett néhány évre
zárjuk börtönbe, és ugyanez igaz lesz a könnyen
realizálható deliktumokra is. Nem véletlen, hogy
szélsőséges körülmények között
csak szélsőséges szankciókkal lehet e
bűncselekményeket megfékezni, például
háborúban a légitámadások ideje alatt
és után elkövetett vagyon elleni
bűncselekményekre bevezetett statáriummal. Ebből pe=
rsze
az is következik, hogy normál körülmények
közepette a bűnözés köznapi formái ellen a
szankciók mértékének növelése csak =
kis
mértékben alkalmas.[104] Azonban a
bűnözés ellen – mint láttuk – nemcsak a
kiszabandó büntetések szigorításával
lehet harcolni, hanem az elítélési
valószínűség növelésével is.
Beccaria óta tudjuk, hogy „a bűnözésnek
legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensé=
;ge,
hanem azok elmaradhatatlansága”.[105] [106] Vagyis ahhoz, hogy a
bűnözés volumenét csökkentsük, nem a
retorzió mértékét kell növelni
(feltételezve természetesen annak egy minimális,
reális hátrányként érzékelhet!=
7;
súlyát), hanem a bűnüldözés
hatékonyságát, mivel bármilyen súlyos
szankcióval is fenyegessünk bizonyos bűncselekménye=
ket,
ha az elkövető abban a hiszemben van, hogy a büntetést
valószínűleg elkerüli, akkor nem fog attól
visszariadni; ellenben ha biztos lehet benne, hogy ugyan viszonylag kicsi
büntetést kap, de az bizonyosan bekövetkezik, akkor nem fo=
gja
tervezgetett gonosztettét véghezvinni, mert senki sem olyan
balga, hogy önként alávesse magát valamilyen (ak&=
aacute;r
mégoly parányi) szenvedésnek, ha annak
bekövetkezése elkerülhetetlen.[107] Ezt
egyébként a modern tapasztalatok, az utóbbi
évtizedekben lefolytatott empirikus kutatások is
igazolják. Isaac Ehrlich szerint például „az
elkövetők letartóztatásának és
elítélésének nagyobb hatása van a
bűncselekmények alakulására, mint ha a
büntetések súlyát emeljük”.[108] [109] Blumstein és
Nagin tanulmányuk elején szintén leszögezik, hogy
„a bűnöző magatartástól való
elrettentéshez a kulcsot inkább a büntetések
bizonyossága, mint azok súlya jelenti”.[110] Mindennek
megértéséhez a magyarázatot Frank Brooker, ille=
tve
Harold G. Grasmick és George J. Bryjak adja. Előbbi arra
világít rá, hogy a büntetések bizonyoss&aa=
cute;gának
növelése azért bír nagyobb visszatartó
erővel, mint a büntetések szigorítása,[111] mert ahhoz, hogy a
potenciális bűnözők elrettenjenek, előbb el kell
őket kapni. Ha ennek kicsi a valószínűsége,
akkor a szigorú büntetések (melyek úgysem
realizálódnak) mit sem érnek. Ezért szerinte
„a büntetések elrettentő hatása
szempontjából maga a büntetés másodlagos,
míg a letartóztatás kockázata elsődleges
fontosságú”.[112] Utóbbiak pedig
ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a büntetések
várható súlya ugyan jelentős szerepet játs=
zik
a társadalmi kontroll mechanizmusai között,[113] ám csak akkor=
, ha
emellett hatékony a rendőrségi felderítés =
is.
Hiszen „bármi legyen is az elfogás
következménye, az nem merül fel [az elkövetők
számára] mint lehetséges költség, ha azt
hiszik, hogy őket nem fogják el”.[114] <=
/span>Ami
a kisebb deliktumokat illeti, azokra az előbbi
megállapítások különösen igazak,
mégpedig azért, mert azok esetében a visszatartó
erő sokszor nem a büntetéshez kapcsolódik (legyen az
bármi), sőt még nem is magához az elfogásh=
oz,
letartóztatáshoz, hanem ahhoz a potenciális
szégyenhez, társadalmi stigmához, amely ebben az esetb=
en
érné a tetteseket. Ezt a hétköznapi tapasztalat i=
s alátámasztja:
a legtöbb ember számára egy megrovással vagy
próbára bocsátással végződő
büntető eljárás is megszégyenítő,
ezért olyan bűncselekményeket, amelyek esetében a
lebukás valószínű, az emberek legtöbbje
még akkor sem követ el, ha érdemleges jogi szankcióval nem kell számolnia. Raymond
Paternoster és Leeann Iovanni például a kisebb bű=
ncselekmények
statisztikai vizsgálata alapján arra a
következtetésre jutottak, hogy „a büntetések
várható súlyának nincs közvetlen és
azonnali hatása a kisebb vétségek
elkövetésére”,[115] illetve hogy „a
jogkövetkezményektől való félelem a
társadalmi elvárásokhoz illő magatartás
kialakításában játszik szerepet”,[116] azaz elsősorban=
nem
elrettentő, hanem erkölcsi gátlásokat
kialakító funkciója van.[117] Johanna Niemi-Kiesil=
äinen
például a családon belüli erőszak
áldozatainak mélyinterjús vizsgálata alapj&aacu=
te;n
vonta le azt a konklúziót, hogy maga a
letartóztatás az, ami visszatartja az egykori
erőszakoskodót családtagjai ismételt
bántalmazásától (és emellett báto=
rít
más áldozatokat is arra, hogy ilyen esetben a
rendőrséghez forduljanak);[118] a Blumstein-Nagin
szerzőpáros már idézett művükben a kato=
nai
szolgálat alól való kibúvás, illetve a
katonai szolgálat megtagadása („draft evasion”) esetében írta le ugyanezt a
hatást;[119] míg Nagin
és Klepper az adócsalás („tax noncompliance”) vonatkozásában
vélték úgy, hogy – a büntetőjogi
büntetés mértéke mellett[120] – az
informális szankcióktól (a közösség
megvetésétől) való félelem az, ami az
embereket leginkább elriasztja e deliktum
elkövetésétől.[121] <=
/span>A
súlyosabb bűntettek esetében a társadalmi
megvetés mellé belép a formális jogi
szankcióktól való félelem, ami szintén
megmutatkozhat a letartóztatási valószínűs=
ég
növelésében, illetve a büntetések
mértékének emelésében. Még az ezek
által legkevésbé befolyásolható
emberölések egy része is elrettenthető; e hat&aacut=
e;s
volumene azonban már elkövetőitípus- és
kultúrafüggő lehet. Korinek László a
halálbüntetés alkotmányellenességét
kimondó 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz készí=
tett
szakvéleményében felsorolja azokat az elkövet!=
7;i
típusokat, illetve emberölési fajtákat, amelyek
még a legsúlyosabb szankcióval sem rettenthetők e=
l.[122] Ezek közé
tartozik szerinte az „ösztönbűnöző”, a=
kit
egy leküzdhetetlen pszichológiai vágy késztet
meghatározott cselekmények elkövetésére, &=
eacute;s
akin ez a „drive” a=
nnyira
uralkodik, hogy minden ellenkező motivációt elnyom. Ide
sorolandó másodszor a
„konfliktusbűnöző”, akit valamilyen erős
érzelmi hatás sarkall arra (anélkül, hogy
cselekménye következményeit végiggondolná),
hogy a számára erős frusztrációt okoz&oacu=
te;
helyzetből szabaduljon, minek folytán a konfliktust egy
affektív, hirtelen felindultságból fakadó,
erőszakos tettel „oldja meg”. A harmadik típus, aki=
vel
szemben Korinek szerint a visszatartó erő nem működik=
, a
„fanatikus” alakja, aki számára valamilyen szent
ügy, magasztos cél még önnön
életénél is fontosabb (terroristák,
anarchisták, öngyilkos merénylők). A negyedik az
„indirekt öngyilkos”, aki meg akar halni, de
önkezével gyáva véget vetni az
életének, ezáltal olyasmit igyekszik tenni, amivel
eléri, hogy az állam ítélje halálra
és végezze ki őt (ez a típus számunkra most
nem fontos, mert vele szemben – ha egyébként lét=
ezik
– az általános elrettentő erő működ=
ik,
például ha az életfogytiglan nagyobb visszatartó
erővel bír, mint a közepesen hosszú ideig tart&oacu=
te;
szabadságvesztés, akkor ez az „indirekt
öngyilkosra” is igaz lesz). Végül létezik a
„hidegen mérlegelő”, számító
gyilkos, aki tettét alaposan megfontolva, az előnyöket
és hátrányokat is mérlegre téve köv=
eti
el; Korinek László szerint ez az egyetlen kategória,
amelyben a szankció súlya visszatartó erővel
bírhat, ezt a hatást azonban „statisztikailag mé=
rni
képtelenség”.[123] Ennek ellenér=
e az
Egyesült Államokban elég sokan
megpróbálták megmérni ezt a hatást,
és mind pró, mind kontra számos cikk született eb=
ben
a témában. Ezen tanulmányokra, illetve azok
célzatosan és kellő gondossággal kiválogat=
ott
részére az előzetes és szigorú filoz&oacut=
e;fiai
alapállással rendelkezők előszeretettel hivatkoznak,
és elfogadják azok egyik vagy másik irányba
mutató eredményeit, ezáltal pedig azt is, hogy a
visszatartó erő meglétét, avagy hiány&aacu=
te;t
ténylegesen mérni és empirikus alapokon bizonyí=
tani
lehet. (A vita tehát ma már nem az elrettentő hatá=
;s
mérhetőségének kérdésében van
/abban – Korinek László véleményév=
el
ellentétben – szinte mindenki egyetért/, csak a
mérés eredményében, illetve egyes eredmé=
nyek
megalapozottságában.) Anélkül, hogy
részletesen ismertetnénk ezen statisztikai és öko=
nometriai
kutatások eredményeit, illetve e vizsgálatok sokszor
egymásnak is ellentmondó megállapításait=
,[124] most csak az
elrettentő hatás általában vett
létezésével kapcsolatos
megállapításokkal (illetve azok közül
néhány példával) foglalkozunk. <=
/span>Ami
az előre megfontolt, hidegen számító gyilkosokat
illeti, rájuk a büntetőjog gazdasági elmélete
szerint a bűntettek potenciális „költségeR=
21;
hatással bír. Természetesen ez a hatás (ha van
ilyen) csak akkor jelentkezhet, ha érzékelhető
súlyú, azaz ha a felderítési arány
elér egy minimális szintet, illetve ha elfogás
esetén a súlyos szankció kiszabásának
és végrehajtásának reális, figyelembe ve=
endő
nagyságú esélye van. Ennek
feltérképezésére végzett el Joanna Sheph=
erd
egy alapos ökonometriai elemezést,[125] melyben az 1977-1996 közötti egyesült
államokbeli emberölési, letartóztatási,
halálra ítélési és kivégzé=
si
arányokat, valamint más gazdasági, demográfiai,
bűnüldözési stb. tényezők ugyanezen
időszak alatti alakulását vette figyelembe és
elemezte 3 054 megye vonatkozásában (egyes adatokat
tagállami szinten összegezve).[126]
Felfedezése megdöbbentő volt; az adatok ugyanis
egyrészt azt mutatták, hogy össznemzeti szinten a
kivégzések elrettentő hatással bírtak,
másrészt azonban arra a megállapításra
jutott, hogy ez az elrettentő hatás mindössze hat, erő=
;sen
kivégzés-párti politikát folytató
államnak volt köszönhető. Még
megdöbbentőbb volt, hogy a felmérés eredmény=
ei
szerint azon 27 állam közül, amelyek 1977-1996
között legalább egy kivégzést
végrehajtottak, a hat, állami szinten elrettentő
hatással bíró juriszdikció mellett nyolc olyan
volt, amelyekben a kivégzéseknek nem volt semmilyen szignifik=
áns
hatása az emberölésekre, és 13 olyan, amelyekben a
kivégzések gyakorlata nemhogy kevesebb, hanem egyenesen t&oum=
l;bb
gyilkosság elkövetését eredményezte ahhoz
képest, mint amennyi a halálos ítéletek
tényleges végrehajtása nélkül bekövet=
kezett
volna. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy Shepherd kutatása
szerint a kivégzés(eke)t effektíve alkalmazó
államoknak mindössze 22 %-ában van (volt) a
halálbüntetésnek elrettentő hatása, 78 %-ukb=
an
pedig nincs, illetve hogy az államok közel felében (48 %=
-ában)
egyenesen az ún. brutalizációs hatás[127]
érvényesül.[128] Az,
hogy nemzeti szinten miért van a kivégzéseknek
mégis pozitív egyenlege, Shepherd szerint annak tudható
be, hogy az elrettentő hatással bíró
tagállamok sokkal több kivégzést hajtanak
végre, mint a többiek, így a több
kivégzésből fakadó nagyobb volumenű
visszatartó erő felülmúlja a 13 államot
jellemző brutalizációs hatás jóval kisebb
mértékét.[129] [130]
Összességében arra jut, hogy ezen húsz év
alatt a visszatartó erővel bíró államokban
közel 7000 ártatlan áldozat életét
mentették meg a kivégzések, a brutalizáci&oacut=
e;s
hatással rendelkező államokban pedig több mint
5 200 plusz emberölést indukáltak.[131] &=
nbsp; A
kutatás legfontosabb eredménye azonban az, hogy Shepherd R=
11;
ő úgy véli legalábbis – megtalálta a=
zt a
közös okot, amely kihat mind az elrettentő, mind a
brutalizációs hatással bíró
államokban az emberölések alakulására; ez
pedig nem más, mint az adott államban végrehajtott
kivégzések száma. Ugyanis szerinte azokban az
államokban, ahol kevés kivégzést hajtanak
végre, egy-egy (ritkán előforduló) executio (mintaadó és
„példafelmutató” jellege miatt) alapvetően
növeli az életellenes bűnözés
mértékét, míg ahol a kiszabott
halálbüntetések sűrűn foganatosíttatnak,
ott a halálbüntetés nagyfokú elrettentő
erővel bír. Ennek pedig az amerikai kutatónő azt a =
magyarázatát
adja, hogy a kivégzéseknek valójában kettős
hatásuk van. Minden egyes kivégzésre igaz ugyanis, hogy
egyrészt bestializálja azokat, akik tudomást szereznek
róla és arra fogékonyak, másrészt hogy
növeli a büntetéstől való félelmet a
potenciális gyilkosokban. Csakhogy míg a ritkán
alkalmazott kivégzéseknél a brutalizációs
hatás a nagyobb, addig a halálos verdikteket gyakrabban
végrehajtó államokban az elrettentő erő
már felülmúlja azt. Ez egyúttal azt is jelenti, h=
ogy
leginkább az első kivégzés állatiasí=
;tja
az arra hajlamosakat, és annak van a legkisebb visszatartó er=
eje,
majd minden további kivégzésnél csökken az=
egy
kivégzésre jutó brutalizációs hatá=
;s,
és nő az ugyancsak egy kivégzésre jutó
visszatartó erő; aminek az az oka, hogy míg a
példaadáshoz, a bestialitás mintájának
követéséhez elegendő egyetlen szándék=
os
állam általi életelvétel, addig az elrettent=
37;
hatás érzékelhető mértékben
megvalósuló működésbe
lépéséhez jó néhány
kivégzésre szükség van (hiszen a potenciál=
is
elkövető csak abban az esetben fogja komolyan venni az ő
életének esetleges elvételével
történő állam általi fenyegetést, ha =
az reális
veszélyt idéz elő; ez a reális veszély ped=
ig
csak a halálbüntetés következetes
alkalmazásával fog a bűnöző
elméjében a gyilkosság megvalósítá=
;sát
gátló tényezőként jelentkezni).[132]
Shepherd konklúziója tehát az, hogy létezik egy
ún. „küszöb”-hatás („threshold effect”), amely egy
bizonyos kivégzési szintig növeli a
halálbüntetések ártatlan áldozatainak
számát, efölött viszont csökkenti azt. Ezen
„küszöb” mértékét az elemzett
időszak (az 1977-1996 közötti húsz év)
vonatkozásában kilenc kivégzésben
állapítja meg, vagyis Shepherd szerint egy átlagos
amerikai államban húsz évre vetítve kilenc
(nagyjából minden második évben egy-egy)
kivégzés szükségeltetik ahhoz, hogy az
elrettentő erő léte által meg nem gyilkolt
ártatlanok (megmentett emberéletek) száma elérj=
e a
bűnözők embertelenedésének
következtében pluszban megölt ártatlan szemé=
lyek
számát. Csak ahol az átlagos kilencnél (illetve=
az
egyéb, államspecifikus elrettentő faktorokat is figyelem=
be
véve hat és tizenegy közötti
értéknél)[133]
több kivégzés történt húsz év
alatt, ott beszélhetünk az elrettentő hatás
valódi működéséről.[134] &=
nbsp; Ennél
is érdekesebb probléma az affektív emberölé=
;sek
elrettenthetősége. A hagyományos felfogás szerint
ezeket a cselekményeket erős izgalmi állapotban,
nagyfokú érzelmi-idegi stresszhelyzetben követik el.
Ilyenkor a tettes tudata beszűkül, ezért átmeneti j=
elleggel
nem tudja indulatait megfékezni, nem képes
magatartását teljes mértékben kontrollál=
ni.
Mindebből pedig az következik, hogy – lévén a
„hirtelen felindulás” a spontán, indulati, nem tu=
datos
viselkedés egy fajtája – az elkövetett tett
potenciális következményeinek az előzetes
számbavétele és értékelése a
leendő elkövető részéről fel sem merü=
;l.
A tapasztalatok azonban a fenti „klasszikus” felfogással
ellentétben megint csak azt mutatják, hogy ez alól van=
nak
kivételek. Isaac Ehrlich például kutatásai alap=
ján
expressis verbis tagadja azt a
manapság közkeletű állítást, hogy a
hirtelen felindulás kizárja, hogy a potenciális tettes=
t a
külső ösztönzők még
magatartásának megvalósítása előtt
eltántorítsák szándékától,
azaz vallja, hogy az indulati bűncselekményeket is megelőzi
egyfajta korlátozott mérlegelés.[135] Ez a
mérlegelés megmutatkozhat egyrészt az egyén
erőszakhoz való általános attitűdjének
kialakulásában (vagyis egyfajta generális
beállítottságban az erőszakkal szemben), mí=
;g a
fenti ösztönzők hiánya egy, az erőszakot
általában véve nem megvető személyis&eacut=
e;g
kialakulásához járulhat hozzá, amely sokkal
hajlamosabb lesz adott helyzet „megoldása”
érdekében az erőszakra; másrészt megnyilv&=
aacute;nulhat
abban a rövid időintervallumban is, amíg az indulat
kiváltotta hirtelen elhatározás a külvilág=
ban
realizálódik, hiszen minden affektív cselekvés
előtt van egy pillanatnyi mérlegelés, melynek sorá=
;n
az illető agyán villanásszerűen átfut minden
olyan dolog, amely a tett ösztönzése vagy
gátlása irányában hathat. Ha nem így len=
ne,
vagyis ha az elkövető az indulati
tettmegnyilvánulásoknak semmilyen mértékben nem
lenne ura, akkor beszámítás és így
bűnösség hiányában az ilyen elkövet!=
7;
egyáltalán büntethető sem lenne.[136] Hasonló
eredményre jutott Shepherd is, aki egyik tanulmányában=
[137] többek
között azt vizsgálta, hogy az elrettentő hatás
működik-e a kriminológiai szempontból fontosabb
emberölési alkategóriákban, és ha igen, mi=
lyen
mértékben.[138] Ennek
érdekében az adott tagálla=
mban
elkövetett emberölések számának
hónapról hónapra történő aggreg&aacut=
e;lt
alakulásának vizsgálata mellett elemezte a
családtagok, az ismerősök és az ismeretlenek
egymás sérelmére megvalósított
emberöléseit („mu=
rders
between intimates, acquaintances, and strangers”), az erős
felindulásban és az egyébként valamilyen
„szenvedély” hatására elkövetett
emberöléseket („c=
rime-of-passion
murders”), a más bűncselekményekkel
összefüggésben, avagy azok folytatásaként
véghezvitt gyilkosságokat („murders committed during other felonies”), valamint a
feketék és a fehérek sérelmére
elkövetett életellenes bűntetteket is. Ami ezek
közül a minket leginkább érdeklő
„szenvedély-bűncselekményeket” illeti, azok
kapcsán (is) azt állapította meg, hogy a súlyos
szankció (jelen esetben a halálbüntetés, pontosab=
ban
mind a halálra ítélések, mind a ténylege=
s kivégzések
számának emelkedése) csökkentette az
életellenes bűncselekmények mértéké=
t. A
statisztikában szokásos 95 %-os
valószínűségű pontosság mellett minde=
zt
számszerűen kifejezve azt mondhatjuk, hogy egy halálos
verdikt kimondása átlagosan két és félle=
l redukálta
az ilyen típusú emberölések számát,
míg minden egyes addicionális executio
hárommal kevesebb erős felindulásban elkövetett
emberölést eredményezett. Ezen eredményekből
pedig Shepherd is azt a következtetést vonta le, hogy m&=
eacute;g
a fokozott stresszhelyzetben, erős érzelmi állapotban
megvalósított cselekményeket is megelőzi egy
pillanatnyi mérlegelés, melynek során az illető
számba veszi (vagy legalábbis „átfut az
agyán”), hogy tettének milyen várható
előnyei és hátrányai („hasznai” &eacu=
te;s
„költségei”) lesznek, és ennek alapján
fog dönteni arról, hogy az adott magatartást
megvalósítja-e vagy sem.[139] <=
/span>Láttuk
tehát, hogy – bizonyos kivételekkel – mind a
szankciók súlyának, mind azok
realizálódási
valószínűségének van az emberi
döntéseket, az esetleges bűnözői magatartá=
;st
befolyásoló hatása. A bűnözés elleni =
harcnak
mégsem ez a legjobb eszköze. A „félig
determinált” emberi cselekvést ugyanis nagyrészt
azok az attitűdök, tanult viselkedési minták,
szocializációnk során belénk ivódott, az
elfogadott magatartásra vonatkozó cselekvési modellek,
valamint azok a minket körülvevő
környezeti-társadalmi feltételek határozzák
meg, melyek minden későbbi, kisebb vagy nagyobb
döntésünket is befolyásolják. Ahhoz, hogy egy
adott társadalom bűnözői
részvételének mértékét
csökkentsük, magát a társadalmat, a dönt&eacut=
e;st
hozó emberek környezetét kell megváltoztatnunk,
olyanná alakítanunk, hogy az embereknek ne legyen
szükségük arra, hogy bűnözzenek, illetve ne akarjanak bűnözni. Eh=
hez
pedig a büntetőjog a maga végső, ám
meglehetősen szegényes eszközeivel nem elegendő; a
büntetőjog csak mint ulti=
ma
ratio bírhat jelentőséggel, csak akkor szabad
szankcióival élnünk, ha más eszközök nem
vezettek eredményre (ekkor viszont nemcsak szabad, hanem muszá=
;j).
Beccaria már 1764-ben lefektette azt az örök
alapigazságot, hogy „a bűncselekményeket jobb
megelőzni, mint büntetni”.[140] Ezt kora tapasztalat=
ai
is igazolták: a bűnözés a felvilágosod&aacut=
e;s
korában nem azért csökkent, mert szigorodtak a
jogkövetkezmények, hisz azok épp ellenkezőleg,
enyhültek, hanem azért, mert elkezdtek gondolkodni a
bűnözés társadalmi okain, és ezekre az okokra
igyekeztek orvosságot találni. (Az orvosság pedig a
műveltség elterjesztése és a
létbiztonság megteremtésének igénye lett=
.)
Ma is ez a követendő út: elsősorban nem utólag=
os
tűzoltó munkát kell végezni, hanem preventí=
;v
intézkedéseket kell hozni, és csak azokkal szemben
élni a büntetések „végső
eszközével”, akik még ezen feltételek melle=
tt
is szembemennek a köz érdekeivel. Albert Camus szemlélet=
esen
leírja, hogy az erőszakos bűncselekmények
létrejöttében maga a társadalom is mennyire
hibás; e vonatkozásban egyúttal korrigálja Koes=
tler
szabad akaratról szóló érvelését,
amikor arra a filozófiai álláspontra helyezkedik, hogy=
a
bűntettek elkövetésére irányuló
döntés meghozatala ugyan az egyéni döntés
része, erre az egyéni elhatározásra azonban nagy
mértékben hatnak olyan okok, amelyek létérő=
;l
az állam és/vagy a társadalom tehet. Ilyenek a
szegénység, a munkanélküliség, a
tudatlanság, a mindezekből következő
elkeseredettség és alkoholizmus, amely utóbbi az er=
37;szakos
bűncselekmények, köztük az emberölések
többségének is a közvetlen kiváltó ok=
a.
Az állam például nem egyszerűen engedélyez=
i,
hanem egyenesen támogatja az alkohol
árusítását, hiszen bevételei
jelentékeny részét teszik ki az alkoholtermékek=
re
kivetett adók, illetve sok embernek vannak különböz=
337;
nagy szeszipari vállalatokban részvényei, tehát
ők is érdekeltek az alkoholfogyasztás
növelésében és annak népszerűsí=
;tésében,
reklámozásában. Márpedig az
alkoholfogyasztással arányosan nő a
bűncselekmények, különösen az erőszakos
deliktumok száma is, vagyis a bűnözés mindenkori
mértékéért közvetve ezek az emberek &eacut=
e;s
az állam is felelősek, hiszen részben ők idé=
zték
elő az ezek elkövetését elősegítő,
kiváltó vagy lehetővé tevő okokat. A
pusztán a büntetések szigorítására
irányuló politika pedig nemcsak haszontalan, hanem egyenesen
káros is, rossz mederbe tereli ugyanis a gondolatokat; nem a
bűnözés mint társadalmi betegség
kiváltó okainak megszüntetésére, hanem csa=
k a
tünetek kezelésére ösztönöz.[141] Tapasztalati alapokon
ugyanerre a következtetésre jut a modern empirikus kutató=
;k
többsége is: a statisztikák rendre azt jelzik ugyanis, h=
ogy
a munkanélküliség, az alacsony átlagos jöved=
elmi
szint, az alkoholizmus vagy a kábítószer-fogyaszt&aacu=
te;s
mértéke egyenes arányban van a bűnözés
elterjedtségével (vagyis ezek vagy okai a magas
kriminalitásnak, vagy legalábbis korreláció &aa=
cute;ll
fenn köztük és a bűncselekmények volumene
között). Ehrlich például éppen egy, a
halálbüntetés elrettentő hatása mellett
érvelő tanulmányában szögezi le, hogy a
súlyos bűntettek aránya (a felderítés
hatékonyságának, kisebb részben pedig a
szankciók súlyának emelése mellett) „a
foglalkoztatottság és a kereseti lehetőségek
növelésével ugyancsak csökkenthető lenne”=
;,[142] és
lényegében hasonló következtetésre jut Fra=
nk
Brooker;[143]
David C. Baldus és James W. L. Cole;[144] Hashem Dezhbakhsh, Paul H. Rubin és Joanna M.
Shepherd;[145]
tágabb összefüggésben pedig Nils Christie is[146] (akinek e
vonatkozásban a relatív deprivációról
vallott gondolatai különösen figyelemre méltóa=
k).[147] <=
/span>Összességében
elmondhatjuk, hogy a szubjektív akarat létezik ugyan, á=
;m
az abban az értelemben nem teljesen szabad, hogy nagyrészt a
rá ható incentívák eredőjeként
áll elő. Az ezen ösztönzőket
többé-kevésbé figyelmen kívül hagyni
tudó akarat csak ritka kivétel; ezért van az, hogy az
egyéni döntések összessége makroszinten egy
jól anticipálható bűnözési trendet
eredményez. A bűncselekmény elkövetése vagy =
el
nem követése közötti választást
befolyásolni képes külső motívumok
közé tartozik a büntetések mértéke &e=
acute;s
valószínűsége. Előbbi jelentősége
rendszerint csak alkalmazásának extrém
mértékű kiterjesztése esetén nő meg,
egyébként hatása viszonylag kicsi, bár
kétségtelenül létezik. Az elrettentő
hatás szempontjából a büntetés nagys&aacut=
e;ga
mellett (feltételezve természetesen egy minimális szin=
tet,
amely a potenciális elkövetőre nézve még
érzékelhető hátrányt jelent) a szankci&oac=
ute;
realizálódásának
valószínűsége jelentős (a szankció
súlyához képest egyértelműen jelentős=
ebb)
motiváló erő. Ám a legjobb kriminálpolitik=
ai
eszköz nem az előbbiek közül való, sőt ez az
eszköz valójában nem is kriminálpolitikai, hanem
szociálpolitikai; ha ugyanis helyes neveléssel, a
tisztességes életmódhoz szükséges
létfeltételek biztosításával, a
társadalmi igazságtalanságok
kiküszöbölésével, a bűnözésre
sarkalló vagy azt megkönnyítő feltételek
(például az alkoholizmus) megszüntetésével
vagy csökkentésével semlegesítjük mindazokat=
a
hatásokat, melyek emberek nagyobb csoportjainak a bűnöz&ea=
cute;séhez
vezetnek vagy vezethetnek, akkor a bűnözés felé
hajtó motívumok nagy részét olyanokkal
cseréljük fel, melyek nem a bűnözés
ösztönzése irányába, hanem attól
ellenkező irányba hatnak. Természetesen léteznek
olyan incentívák is, melyek végletesen
determinálnak, azaz olyanok, melyek más
ösztönzőkkel felül nem írhatók. Ilyenek
például a Korinek László-féle
felosztásban az ösztönbűnözők vagy a
fanatikusok. Azt a célt tehát, hogy bűnözés =
egyáltalán
ne legyen, soha nem érhetjük el. De azt a célt már
megvalósíthatjuk, hogy a lehető legkevesebb
bűncselekmény követtessen el. Ehhez viszont elméletileg is
szükségünk van arra a filozófiai alapra, amelye=
t mi
„motívumok által kötött akaratnak” (vag=
y ha
úgy tetszik: „félszabad akaratnak”) neveztünk
el; ugyanis épp a relatív determinizmus az, amely szerint egy
adott motívumösszesség fátuma
megváltoztatható, amennyiben egy olyan új
motívumösszességgel helyettesítjük azt, amely
nem a bűnözés felé, hanem egy „új
végzet”, a bűncselekményektől
tartózkodó sors felé determinálja (helyesebben
– elfogadva a szubjektív akarat létét – orientálja) az egyén=
t,
és ezáltal közvetve az egyénekből
felépülő társadalmat. Irodalom Angyal Pál: A magy=
ar
büntetőjog tankönyve. Első kötet. Budapest, 1942=
p>
Arisztotelész:
Nikomakhoszi ethika. (ford.: Szabó Miklós) Magyar Helikon,
Budapest, 1971 Baldus, David C. – =
Cole,
James W. L.: A Comparison of the Work of Thorsten Sellin and Isaac Ehrlich =
on
the Deterrent Effect of Capital Punishment. In: Yale Law Journal, Vol. 85,
1975-1976, pp. 170-186. Beccaria, Cesare: Bű=
ntett
és büntetés. (ford.: Sebestyén Pál)
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967 Bentham, Jeremy („B=
entham
Jeremias”): Polgári s büntető
törvényhozási értekezések. (ford.:
Récsi Emil). Első kötet: Törvényhozási
elvek. Polgári törvénykönyv elvei. Kolozsvár=
t,
Tilsch és Fia, 1842 Blumstein, Alfred – Nagin, Daniel: Deterrent
Effect of Legal Sanctions on Draft Evasion. Stanford Law Review, Vol. 29,
1976-1977, pp. 241-276. Brooker, Frank: The Deter=
rent
Effect of Punishment. In: Criminology, Vol. 9, 1971-1972, pp. 469-490. Camus, Albert: Gondolatok=
a
halálbüntetésről. (ford.: Ferch Magda) In: Sebes
Ágnes (szerk.): A halálbüntetésről.
Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapes=
t,
1990, 7-74. o. Christie, Nils:
Büntetésipar. A nyugati stílusú gulagok fel&eacut=
e;.
Osiris Kiadó, Budapest, 2004 Cooter, Robert – Ul=
en,
Thomas: Jog és közgazdaságtan. Nemzeti
Tankönyvkiadó, Budapest, 2005 Crump, David: Game Theory,
Legislation, and the Multiple Meanings of Equality. In: Harvard Journal on
Legislation, Vol. 38, No. 2, 2001, pp. 331-411. Dezhbakhsh,
Hashem – Rubin, Paul H. – Shepherd, Joanna M.: Does Capital
Punishment Have a Deterrent Effect? New Evidence from Post-moratorium Panel
Data. In: American Law and Economics Review, Vol. 5, No. 2, 2003, pp. 344-3=
76. Working
paper in Internet: http://w=
ww.cjlf.org/deathpenalty/DezRubShepDeterFinal.pdf (47 p.). Diderot, Denis: Lev&eacut=
e;l
Landois-hoz. (ford.: Csatlós János) In: Ludassy Mária
(szerk.): A francia felvilágosodás
morálfilozófiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 197=
5,
468-475. o. Ehrlich,
Isaac – Liu, Zhiqiang: Sensitivity Analyses of the Deterrence
Hypothesis: Let's Keep the Econ in Econometrics. In: Journal of Law and
Economics, Vol. 42, 1999, pp. 455-487. Ehrlich, Isaac: On Positi=
ve
Methodology, Ethics, and Polemics in Deterrence Research. In: British Journ=
al
of Criminology, Vol. 22, 1982, pp. 124-139. Ehrlich, Isaac: The Deterrent Effect of Ca=
pital
Punishment: A Question of Life and Death. In: American Economic Review, June
1975, pp. 397-417. Ehrlich, Isaac: The Deter=
rent
Effect of Criminal Law Enforcement. In: Journal of Legal Studies, Vol. 1, 1=
972,
pp. 259-276. Fayer László=
;: A
magyar büntetőjog kézikönyve. Első kötet:
bevezető rész és általános tanok.
Franklin-Társulat, Budapest, 1905 Finkey Ferenc: A magyar
büntetőjog tankönyve. Politzer-féle
Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1905 Grasmick, Harold G. ̵=
1;
Bryjak, George J.: The Deterrent Effect of Percieved Severity of Punishment.
In: Social Forces, Vol. 59, 1980-1981, pp. 471-491. Grotius, Hugo: A
háború és béke jogáról. (A
vonatkozó idézeteket fordította: Brósz
Róbert) II. kötet, Pallas Stúdió – Attraktor
Kft., Budapest, 1999 Hegel, Georg Wilhelm Frie=
drich: A
filozófiai tudományok enciklopédiájának
alapvonalai. Harmadik rész: A szellem filozófiája. (fo=
rd.:
Szemere Samu) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968 Hegel, Georg Wilhelm Frie=
drich: A
jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és
államtudomány vázlata. (ford.: Szemere Samu)
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983 Holbach: A termész=
et
rendszere. A természeti és erkölcsi világ
törvényei. (ford.: Bruckner János, Győry Ján=
os,
Szentmihályi János és Vajda Endre) Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1978 Horváth Tibor: A
büntetési elméletek fejlődésének
vázlata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981 Kabódi Csaba: A b&=
uuml;ntetés
szimbolikája. In: Mezey Barna (szerk.): Jogi kultúra,
processzusok, rituálék és szimbólumok. Gondolat
Kiadó, Budapest, 2006, 109-129. o. Kabódi Csaba ̵=
1;
Lőrincz József – Mezey Barna: Büntetéstani
alapfogalmak. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005 Kant, Immanuel: Ama
közönségesen használt szólásró=
l,
hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit
sem ér. (ford.: Mesterházi Miklós) In: Kant, Immanuel:
Történetfilozófiai írások. (szerk.:
Mesterházi Miklós) Ictus Kiadó, Szeged, 1997, 167-212.=
o. Kant, Immanuel: Az
erkölcsök metafizikája. (ford.: Berényi Gábo=
r)
Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1991 Kant, Immanuel: Az
erkölcsök metafizikájának alapvetése. (ford.:
Berényi Gábor) Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 199=
1 Klepper, Steven – N=
agin,
Daniel: The Deterrent Effect of Perceived Certainty and Severity of Punishm=
ent
Revisited. In: Criminology, Vol. 27, No. 4, 1989, pp. 721-746. Koestler, Arthur: Az
akasztásról. (ford.: Makovecz Benjamin) In: Koestler, Arthur:=
Egy
mítosz anatómiája. Osiris Kiadó, Budapest, 1999,
37-168. o. Korinek Lászl&oacu=
te;:
Szakvélemény a halálbüntetés statisztikai
és néhány kriminológiai
vonatkozásáról. In: Horváth Tibor (szerk.): A
halálbüntetés megszüntetése
Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény.
Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 199=
1,
76-89. o. Magyar Statisztikai
Évkönyv, 1988-2007 Mérő
László: Új észjárások. A
racionális gondolkodás ereje és korlátai. Teric=
um
Kiadó, Budapest, 2001 Mérő
László: Mindenki másképp egyforma. A
játékelmélet és a racionalitás
pszichológiája. Tericum Kiadó, Budapest, 1996 Nagy Ferenc: A magyar
büntetőjog általános része. Korona Kiad&oacu=
te;,
Budapest, 1998 Niemi-Kiesiläinen, J=
ohanna:
The Deterrent Effect of Arrest in Domestic Violence: Differentiating between
Victim and Perpetrator Response. In: Hastings Women’s Law Journal, Vo=
l.
12, 2001, pp. 283-305. Paternoster, Raymond R=
11;
Iovanni, Leeann: The Deterrent Effect of Percieved Severity: A Reexaminatio=
n.
In: Social Forces, Vol. 64, 1985-1986, pp. 751-777. Pikler Gyula: A bünt=
etőjog
bölcselete. Politzer-féle Könyvkiadóvállalt,
Budapest, 1908 Platón:
Törvények. (ford.: Kövendi Dénes) In: Platón
összes művei, Harmadik kötet, Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1984 Pokol Béla:
Jogfilozófiák és büntetőjogelméletek.=
In:
Jogelméleti Szemle, 2007/4. szám Posner, Richard A.: A
gazdasági megközelítés alkalmazásán=
ak
néhány helyes és téves esete a jogban. In: Harm=
athy
Attila – Sajó András (szerk.): A jog gazdasági e=
lemzése.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1=
984,
313-337. o. Posner, Richard A.: The P=
roblems
of Jurisprudence. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1990<=
/p>
Rawls, John: Az
igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, =
1997 Rivarol, Antoine de: Az e=
mber
mint intellektuális és morális lény.
(Részletek.) (ford.: Kis János) In: Ludassy Mária
(szerk.): A francia felvilágosodás
morálfilozófiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 197=
5,
725-778. o. Sajó András:
Közgazdaságtani vizsgálódások a jogr&oacut=
e;l.
In: Harmathy Attila – Sajó András (szerk.): A jog
gazdasági elemzése. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1984, 5-42. o. Schütz Antal: Aquin&=
oacute;i
Szent Tamás szemelvényekben. Szent István-Társu=
lat,
Budapest, 1943 Shepherd,
Joanna M.: Deterrence versus Brutalization: Capital Punishment’s
Differing Impacts among States. In: Michigan Law Review, Vol. 104, 2005-200=
6,
pp. 203-255. Shepherd, Joanna M.: Fear=
of the
First Strike: The Full Deterrent Effect of California's Two- and Three-Stri=
kes
Legislation. In: Journal of Legal Studies, Vol. 31, 2002, pp. 159-201. Shepherd,
Joanna M.: Murders of Passion, Execution Delays, and the Deterrence of Capi=
tal
Punishment. In: Journal of Legal Studies, Vol. 33, No. 2, 2004, pp. 283-322=
. Working
paper in Internet: http://people.clemson.edu/~j=
shephe/DPpaper_fin.pdf
(40 p.). Somló Bódog:
Jogbölcseleti előadásai. Második füzet: a
büntetőjog bölcselete. Kolozsvár, 1906 Szent Ágoston: A b=
oldog
életről – A szabad akaratról. (ford.: Tar Ibolya)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989 Tóth J. Zolt&aacut=
e;n:
Halálbüntetés és elrettentő hatás: av=
agy
mit mutatnak az empirikus felmérések? In: Valósá=
;g,
2008/6. szám, 50-81. o. Tóth J. Zolt&aacut=
e;n:
Richard Posner és a gazdasági jogelmélet. In:
Jogelméleti Szemle, 2004/1. szám Vámbéry Rus=
ztem:
Büntetőjog. Grill Károly
Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1913 Veljanovski, Cento G.: A =
jog
gazdasági megközelítése: kritikai bevezeté=
s.
In: Harmathy Attila – Sajó András (szerk.): A jog
gazdasági elemzése. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1984, 43-79. o.
[1] Platón: Törvények. (ford.: Kövendi Dénes) In: Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 957. o.
[2] I. m. 817. o.
[3] Az áldozat nem feltétlenül egy konkrét személy, lehet a polgárok összessége, azaz maga az állam is.
<= ![if !supportFootnotes]>[4] Arisztotelész: Nikomakhoszi ethika. (for= d.: Szabó Miklós) Magyar Helikon, Budapest, 1971, 289. o. (Ugyanígy ennek folytatásaként: „... mivel ugyan= is szenvedélyeiket követik, csupán a természetü= knek megfelelő gyönyöröket ... hajszolják, ... m&iacu= te;g a velük ellentétes fájdalmakat igyekeznek elkerülni= ; az erkölcsi szépről és a valóban gyönyörűséges dologról ellenben sejtelmük sincs, mivel ezt még nem ízlelték meg. Az ilyen embert ugyan miféle érvelés tudná más irányba hangolni? /Uo./)
[5] I. m. 290-291. o.
[6] Sokkal késő= ;bb ez az elképzelés (a bűncselekménnyel elérhető előny /anyagi haszon, élvezet, boldogság stb./ elvétele a bűntett által okozott hátránnyal mint a bűncselekményektől val&oac= ute; előzetes visszatartás eszköze) köszön vissza Paul Johann Anselm von Feuerbach pszichológiai alapú büntetéselméletében, valamint sok más (filozófiai) büntetési elméletben is.
[7] Szent Ágoston: A boldog életről – A szabad akaratról. (ford.: Tar Ibolya) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 104. o.
[8] Uo.
[9] Vö.: Aquinó= ;i Tamás: Predestináció és szabadság. In: Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István-Társulat, Budapest, 1943, 442-446. o.
[10] Aquinói Tamás: Summa Theologica, I 83, 1. In: Schütz Antal: Aquin&oacut= e;i Szent Tamás szemelvényekben. Szent István-Társu= lat, Budapest, 1943, 166. o.
[11] Grotius, Hugo: A háború és béke jogáról. /A vonatkozó idézeteket fordította: Brósz Róbert/ II. kötet, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., Budapest, 1999, 21. o.<= /p>
[12] Uo.
[13] I. m. 22. o.
[14] Ez az elképzelés oly mértékben hasonlít a későbbi hegeli büntetési teóriára, ho= gy alappal feltételezhető, hogy Hegel Grotiustól kölcsönözte ezeket a gondolatokat, vagy legalábbis saját büntetésfilozófiai felfogását ezek figyelembe vételével fogalmazta meg. De nemcsak Hegel ve= tte át azt az elméleti koncepciót, hogy a büntet&eacu= te;s a jogilag tiltott dolgokat elkövető személy felhatalmazásán alapuló aktus, hanem Antoine de Rivarol is. Ő ezt akként fogalmazta meg, hogy „a törvények nem egyebek, mint előre meghozott ítéletek”, (Rivarol, Antoine de: Az ember mint intellektuális és morális lény. /Részlet= ek/ /ford.: Kis János/ In: Ludassy Mária /szerk./: A francia felv= ilágosodás morálfilozófiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 197= 5, 770. o.), ezért az, aki önként és szabad elhatározásából választva a jó és a rossz, a törvényes és a törvényt= elen között bűntettet követ el, tulajdonképpen maga ítéli el önmagát, saját maga egyezik bele a törvény által előírt szankció vele szemben történő alkalmazásába.
[15] Érdemes itt egy lábjegyzet erejéig kitérnünk Grotius büntetési célelméletére is. Az ő véleménye alapján a büntetések tényleges alkalmazása előtt két szempontot kell mérlegelni: először is azt, hogy a megbüntetendő személy megérdemli-e a büntetést, azaz tén= yleg olyan dolgot követett-e el, amely szankciót (vagy amely egy meghatározott szankciót) kell, hogy maga után vonjon; másodszor pedig azt, vajon a megérdemelt határon belül milyen súlyú büntetéssel érhetjük el a büntetés céljait. Míg az előbbi tehát arra a kérdésre keresi a vála= szt, hogy a tettes mi okból követte el a cselekményt (minél inkább menthető az ok, annál kisebb büntetés is elegendő, és minél kevésbé menthető, annál súlyosabb szankciót kell alkalmazni), addig az utóbbi azt szeretn&eacut= e; megtudni, hogy a büntetés céljait az „érdemek” határán belül milyen (mekko= ra) büntetéssel lehet elérni, vagyis ebben az esetben a büntetéstől remélt „hasznot” vesszü= ;k figyelembe a pontos szankció meghatározásakor. A cél minden esetben valamilyen előny elérése; soha= sem azért büntetünk tehát, hogy egyszerűen elégtételt adjunk az áldozatnak, vagy hogy érvényre juttassuk az elvont „igazságot”; büntetni (a „megérdemelt” szankció keretein belül) mindig csak valamilyen pozitív és valós cél érdekében szabad, amely (mármint a büntetés alkalmazása) valakinek vagy valakiknek tényleges hasznot jelent. Ez a haszon Grotius szerint lehet az elkövető haszna (az ilyen fajta büntetést nevezi != 7; „megjavításnak”); a sértett haszna (ez a „megtorlás”, abban az értelemben, hogy a tettes megbüntetése vagy tette elkövetésében való fizikai korlátozása révén meggátoljuk, hogy az áldozat az elkövetőtől újból jogtalanságot szenvedjen el); végül lehet bárki (mindenki) más haszna is (ez az elrettentés vagy „példamutatás”, amelynek eredményeképpen mások is biztonságban lesznek v= agy az elkövetőtől, vagy az ő példáján okulva másoktól, vagy mindkettőtől).
[16] „Életünk: vonal, amelyet a természet parancsol leírnunk a föld felszínén, anélkül, h= ogy egy pillanatra is eltérhetnénk tőle.” (Holbach: A természet rendszere. A természeti és erkölcsi vil= ág törvényei. /ford.: Bruckner János, Győry Ján= os, Szentmihályi János és Vajda Endre/ Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 135. o.) „... az emberek cselekedetei sohasem szabadok. Mindig szükségképi következményei vérmérsékletüknek, kap= ott eszméiknek, a boldogságról alkotott helyes vagy téves fogalmaiknak, végül ama véleményekne= k, melyeket a példa, a nevelés, a mindennapos tapasztalás erősít.” (I. m. 146. o.) „Az ember tehát életének egyetlen pillanatában sem szabad. Minden léptét szükségképen vezetik ama való= ;ságos vagy képzeletbeli előnyök, amelyeket a szenvedélyeit felkeltő tárgyakhoz fűz.” (Uo.)
[17] Ez az elképzelés a későbbiekben hatott Jeremy Bentham utilitarista (a társadalmi hasznosságot középpont= ba állító) társadalomfilozófiájának kialakítá= ;sára.
[18] Holbach azonban többször hangsúlyozza, hogy a büntetésné= ;l jobb módszer a deliktumok megelőzésére az emberek nevelése-oktatása-felvilágosítása, illet= ve olyan körülmények (egy bizonyos szintű általános jólét, munkalehetőségek s= tb.) biztosítása, melyek nem csábítanak eleve a bűnre. Mindazonáltal a büntetés e feltételek garantálásának elhanyagolása esetén is j= ogos lesz annak szükségszerűsége (nélkülözhetetlensége) okán, bár ilye= nkor alkalmazása igazságtalan. (Ebből következik, hogy Holbach a társadalom fennmaradását, amelyet a büntetések vannak hivatva biztosítani, fontosabbnak tartotta, mint a szankciók alkalmazásának igazságosságát – ez is haszonelvűség-párti alapállását igazolja. /Vö.: i. m. 166-167. és 204-207. o.!/)
[19] „A törvények arravalók, hogy fenntartsák a társadalmat és megakadályozzák a társult embereket, hogy egymásnak ártsanak. Tehát a törvények megbüntethetik azokat, akik zavarják a társadalom életét, vagy akik embertársaikra káros tetteket követnek el.” (I. m. 162. o.)
[20] Ez azt jelenti, hogy = az egyén akarata ugyan nem szabad, mivel az az őt érő hatások jellegétől és mértékétől függ, ám a determináltság újabb hatóokok közbeiktatásával más irányba befolyásolható; a büntetés nem más, mint e= gy ilyen hatóok. („Akár kényszer hatása alatt cselekvők a társult emberek, akár szabadon cselekszenek, elég annyi a törvények szempontjából, hogy módosítani lehet a cselekvőket. A büntető törvények oly indítékok, melyekről a tapaszt= alat mutatja, hogy pórázon tudják tartani vagy meg tudják semmisíteni azokat az ösztönzéseket, melyeket a szenvedélyek adnak az embereknek.” /Uo./ „Min= den ember hajlamos a félelemre, ennélfogva a büntetéstől, vagy a vágyott boldogság elvesztésétől való félelem oly indítékok, melyeknek szükségképpen kisebb-nagyobb hatással kell lenniök akaratukra és cselekedeteikre.” /I. m. 163. o./)
[21] „És ha vannak, akik rossz beállítottságuk folytán ellenállnak a többiekre ható indítékoknak, vagyis érzéketlenek azok iránt, akkor ezek az emberek = nem alkalmasak arra, hogy társadalomban éljenek, mert ellenszegülnek a társulás céljának, ellenségeivé válnak, akadályozzák törekvéseit. ... Következéskép ezeket a nem társas érzésű embereket megbüntetik, boldogtalanná teszik, vagy vétkük arányában kizárják a társadalomból, mint olyanokat, akik nemigen képesek arra, hogy a társadalom célkitűz&= eacute;seit előmozdítsák.” (I. m. 163-164. o.)
[22] „Ha jobban megnézzük, rájövünk, hogy a szabadság puszta szó, ami semmit sem jelent; szabad lények nincsenek, n= em is lehetnek; az ember az, ami a világrendből, szervezeti adottságaiból, neveltetéséből és az események láncolatából következik. Ez határozza meg a sorsunkat és ez ellen nincs fellebbezés.” (Diderot, Denis: Levél Landois-hoz. /ford= .: Csatlós János/ In: Ludassy Mária /szerk./: A francia felvilágosodás morálfilozófiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 471. o.)
[23] A függés lényege, hogy a jog szerinti cselekvés indítóok= ai etikai motívumok is lehetnek.
[24] Kant tehát az erkölcsi elvek két csoportját különböztet= te meg: a külső törvényhozás révén előálló jogi normákat, illetve a belső t&oum= l;rvényhozás által keletkező erényeket. A pusztán a jogszabályoknak megfelelő magatartás a legalitás;= az a cselekedet viszont, amelynek mozgatórugója az emberi &eacut= e;sz (az a felismerés, hogy így helyes cselekedni), a moralitás. Ez utóbbi magasabb rendű, mivel az erköl= csi törvény elfogadásán, magáévá tételén alapul, míg az előbbi csupán a törvényekkel való véletlen egyezést mutat.= (Az állami normák nem kívánják meg, hogy a törvények betartása erkölcsi motivációból történjen, azok tehát mindössze az emberek külső cselekvéseire vonatkoznak /másra nem is vonatkozhatnak/.) A jogszabályok mint külső törvények (leges externae) további két részre bonthatók: a morállal egyébként egyező, de egyszersmind az állami jogalkotó által is előírt törvényekre (ezeket Kant „külső, ám természetes törvényeknek” nevezi), valamint a morálisan indifferens, „pozitív” vagy „tételes” törvényekre. A kettő között a legfőbb különbség az, hogy míg az előbbiek akkor is köteleznek, ha a velük kapcsolatos állami szabályozás és szankcionálás megszű= nik, addig az utóbbiak pusztán addig bírnak érvénnyel (nem lévén belső etikai tartalmu= k), amíg a törvényhozó nem helyezi azokat formálisan hatályon kívül.
[25] Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. (ford.: Berényi Gábor) In: Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati &eacut= e;sz kritikája – Az erkölcsök metafizikája, Gondol= at Könyvkiadó, Budapest, 1991, 75. o. (A kanti idézetek eredetijében szereplő kiemeléseket minden esetben mellőztem. – T.J.Z.)
[26] Továbbá: „... cselekedj oly maxima szerint, amely egyszersmind általános törvény is lehet.” (Kant, Immanue= l: Az erkölcsök metafizikája. /ford.: Berényi Gábor/ In: Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése – A gyakorlati &eacut= e;sz kritikája – Az erkölcsök metafizikája, Gondol= at Könyvkiadó, Budapest, 1991, 320. o.); „... csakis olyan maxima alapján cselekedjünk, amelynek önmaga mint általános törvény is tárgya lehet.” (Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapveté= se, 82. o.); stb.
[27] Az a priori „tapasztalat előttit” vagy „tapasztalattól függetlent” jelent, míg az a posteriori „tap= asztalat utánit” vagy „tapasztalattól függőtR= 21;; az előbbi kategóriák pusztán a logikus gondolkodás eredményeként állnak elő, míg az utóbbiak meghatározott tényszerűségekből levont következtetésekkel.
[28] Az akarat autonómiája kategorikus imperatívuszokat (felté= tlen parancsokat vagy tilalmakat), míg az akarat heteronómiá= ;ja pusztán hipotetikus (feltételes) vagy technikai imperatívuszokat eredményez; az előbbiek morálisan minden körülmények között kötelezők, az utóbbiak viszont morálisan nem azok, kötelező mivol= tuk csupán az akarat külső tárgyától függ (vagyis ha az adott objektumot nem akarom, akkor a hipotetikus imperatívusz már nem is lesz kötelező rám n&= eacute;zve). (Például akkor autonóm az akarat, ha azért nem hazudok, mert tudom, hogy az morálisan helytelen, mivel racionalitásom folytán belátom, hogy a hazugság rossz /ebben az esetben a hazugságot tiltó parancs kategorikus lesz/, és akkor heteronóm az akarat, ha azért nem hazu= dok, hogy mások becsületesnek tartsanak, hiszen ekkor akaratomat egy= külső cél határozza meg /az ilyen imperatívusz tehát szükségképpen feltételes lesz/.)
[29] Kant: Az erkölcsök metafizikája, 333. o.
[30] Kant: Az erkölcsök metafizikája, 333. o.
[31] Látható tehát, hogy a szabadság fogalma csak negatívan, a mások általi behatásokkal szembeni védelemként értelmezhető, ugyanis csak így egyeztethető össze mások ugyanilyen irányú igényével. Az áll tehát Kant szerint szabadságomban, hogy olyasmit tegyek, amelyet fogalmilag más = is megtehet velem szemben anélkül, hogy függetlenségem= et sértené. („... senki nem kényszeríthet rá, hogy egy bizonyos módon legyek boldog ... hanem mindenki úgy keresheti boldogságát, ahogyan jónak látja, ha nem csorbítja ezzel mások abbéli szabadságát, hogy hasonló cél felé törekedjenek, mármint ha e szabadságuk mindenki má= ;s szabadságával valamely általános törvény szerint összefér...” /Kant, Immanuel:= Ama közönségesen használt szólásró= l, hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit sem ér. [ford.: Mesterházi Miklós] In: Kant, Immanuel: Történetfilozófiai írások. [szerk.: Mesterházi Miklós] Ictus Kiadó, Szeged, 1997, 187. o./) Ebből a szabadságfogalomból (illetve ennek védelmének az igényéből mint az ész feltétlen előírásából) követke= zik a jog eszméje (fogalma is), eszerint „a jog mindenki szabadságának ama föltételhez szabott korlátozása, hogy az mindenki más szabadságával valamely általános törvény szerint összehangolható legyen” (i. m. 186. o.).
[32] A megengedett cselekedetnek nincs erkölcsi relevanciája, mivel az ilyen magatartás nem kötelességen alapul.
[33] „Az az általános jogi törvény tehát: cselekedj úgy, hogy önkényed szabad használata bárki szabadságával általános törvény sze= rint férhessen össze, kötelezettséget támaszt ugy= an velem szemben, de a legcsekélyebb mértékben sem várja el, még kevésbé követeli meg, hogy teljességgel e kötelezettség kedvéért magam korlátozzam szabadságomat a fenti feltételek szerint. = Az ész csak annyit mond, hogy szabadságomat eszméje szeri= nt ezek korlátozzák, s mások tevőleg korlátoz= hatják is...” (Kant: Az erkölcsök metafizikája, 326. o.)
[34] I. m. 416. o.
[35] A főhatalom tehát ugyanazokból a természetes személyekb!= 7;l áll, mint a nép, csak míg az előbbi összességében tekintetik jogalkotónak, az utóbbiak egyénileg minősülnek alattvalóknak.= Ez az elképzelés egyértelműen Rousseau hatását mutatja.
[36] Ezt Kant „kormányzónak” nevezi.
[37] Bűncselekménynek (crimen) nevezik „a köztörvénynek azt az áthágását, amely elkövetőjét alkalmatlanná teszi arra, hogy állampolgár legyen” (i. m. 437. o.).
[38] Uo.
[39] Ez utóbbiakat = Kant tovább kategorizálja erőszakos természetű (<= i>indolis violentae) és aljas természetű (indolis ab= iectae) bűncselekményekre.
[40] Lásd ehhez a korábban a lopásról elmondottakat!
[41] A bírói büntetés megkülönböztetendő a természetes büntetéstől (poena naturalis), „amellyel a bűn önmagát bünteti” (i. m. 4= 38. o.). (Kant nem mondja ki, de e megkülönböztetéssel ut= al rá, hogy azt a parőmiát, miszerint „nem kell büntetni ott, ahol a természet maga büntet”, ő = is elfogadja.)
[42] Ezzel Kant szembeszállt a később „relatívnak” elnevezett elméletekkel, amelyek utilitarista szempontból fogták fel a büntetést, és amelyek az egyesek által eredetileg Prótagorásznak tulajdonított, később pedig Platón és Seneca, a kortársak közül pedig főképp Montesquieu és Beccaria által hangoztatott „nemo prudens punit, quia peccatum est, = sed ne peccatur” tételét tették magukévá.
[43] „A bírói büntetés ... sohasem tekinthető eszköznek valamely más jó előmozdítására, akár a tett elkövetője, akár a polgári társadalom érdekében – mindenkor csak azért kell kiszabni a bűnözőre, mert bűnözött...” (I. m. 438.= o.) Az állam a büntetés jogáról semmifé= le hasznossági cél érdekében sem mondhat le, mert azzal a büntetés mint a bűnre adott igazságos reakció fogalmilag semmivé foszlana, elenyészne. Ezért még a legnagyobb jótétemény célja sem igazolhatja a büntetés elengedésé= ;t (kivéve, ha a cél az állam fennmaradása, mert anélkül nincs sem jog, sem igazságosság); í= ;gy például akkor sem lehet a gyilkost életben hagyni, ha vállalja, hogy veszélyes, de a társadalom számára nagy előnyökkel kecsegtető orvosi kísérleteket végezzenek rajta, hiába lenne nemc= sak neki, hanem az egész államnak és az egész népnek előnyös ez az „alku”; „a törvényszék ugyanis megszűnik törvénysz= ék lenni, ha – mindegy, mennyiért – eladja magátR= 21; (uo.).
[44] Uo.
[45] Mindez azonban természetesen nem zárja ki, hogy az egyébként öncélú büntetés hatása újabb bűntettek elkövetésének meggátlása legyen.
[46] Uo.
[47] „Büntetésben nem azért részesül valaki, mert büntetést, hanem azért, mert büntethető cselekedetet akart; nem büntetés ugyanis, ha az történik velünk, amit akarunk, és lehetetlen azt akarnunk, hogy megbüntessenek.” (I. m. 442. o.)
[48] „Mint élőlény az ember kényszeríthető ugyan, azaz fizikai és egyéb külső oldala má= sok hatalma alá hozható, de a szabad akarat önmagában= nem kényszeríthető.” (Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata. /ford.: Szemere Samu/ Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983, 113-114. o.) (A kiemelések mindenhol az eredeti hegeli idézetekből valók. – T.J.Z.)
[49] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. Harmadik rész: A szellem filozófiája. (ford.: Szemere Samu) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 299-300. o.
[50] „Az elvont jog = kényszerítő jog, mert az ellene elkövetett jogtalanság erőszak a szabadságom létezése ellen egy küls!= 7; dologban. E létezés fenntartása az erőszakkal sze= mben így ... oly erőszak, amely megszünteti amaz első erőszakot.” (Hegel: A jogfilozófia alapvonalai, 115. o.) „A jognak mint jognak megtörtént megsértése= pozitív, külső egzisztencia ugyan, de ez magában semm= is. E semmis voltának megnyilvánulása ama megsértés megsemmisítése, amely éppígy egzisztenciát nyer, – a jog valósága, mint szükségszerűsége, amely megsértésének megszüntetése által közvetíti magát magával. ... A semmis az, hogy a = jog mint jog megszűnt. A jog ugyanis mint valami abszolút nem szüntethető meg, tehát a bűntett megnyilatkozá= sa magában semmis... Ami azonban semmis, annak ilyenként kell megnyilatkoznia, azaz magának is sérthetőnek kell mutatkoznia. A bűntett ténye nem valami első, pozití= ;v, amihez a büntetés mint tagadás járul, hanem valami negatív, úgyhogy a büntetés csak a tagadás tagadása. A valóságos jog mármost e sére= lem megszüntetése, s e jog épp ebben mutatja érvényességét, s magát mint szükségszerű közvetett létezés igazolja.” (I. m. 117-118. o.) „[A sértés]nek mint egy létező akaratnak megsértése tehát megszüntetése a bűntettnek, amely különben érvényes volna, s helyreállítása a jognak.” (I. m. 118. o.)
[51] I. m. 120-121. o.
[52] „A különböző tekintetek, amelyek a büntetéshez mint jelenséghez ... tartoznak és a képzeletre hat&oac= ute; következményeket (elrettentés, javítás stb= .) illetik, a maguk helyén, mégpedig főleg a büntet&ea= cute;s módozatára való tekintettel, lényeges tárgyai ugyan a vizsgálatnak, de feltételezik azt az alapvető felfogást, hogy a büntetés önmagában igazságos. Ebben a fejtegetésben [ti. a hegeliben] egyedül az a lényeges, hogy meg kell szüntetni a bűntettet, mégpedig nem azért, mert val= ami rosszat hoz létre, hanem mert megsérti a jogot mint jogot...” (I. m. 119. o.)
[53] „A bűntett megszüntetése annyiban megtorlás, amennyiben fogalma sze= rint a megsértés megsértése, s létezése szerint a bűntettnek meghatározott, minőségi &eacut= e;s mennyiségi kiterjedése van, tehát negáció= ;ja mint létező ugyancsak ilyen kiterjedést mutat.” (I= . m. 121. o.)
[54] Ez egyértelműen következik a hegeli dialektikábó= ;l, hiszen az igazságosság csak úgy állhat helyre, = ha a jogsértést mint a jog negációját azzal lényegileg egyező másik negációval (büntetéssel) szüntetjük meg; az annál kisebb mértékű megtorlás a jog igazolására= nem lenne alkalmas (hiszen a jogsértés egy része nem lenne eszmei síkon kiegyenlítve), a nagyobb mérték= 69; megtorlás viszont (miként a magánbosszú korában) újabb jogtalanság lenne.
[55] „... választásomat a múlt eseményei határozzák meg, s ... amit szabad választásnak érzek, csupán illúzió...” (Koestler, Arth= ur: Az akasztásról. /ford.: Makovecz Benjamin/ In: Koestler, Arth= ur: Egy mítosz anatómiája. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 107. o.) Azonban „az ember nem élhet a nélkü= l az illúzió nélkül, hogy sorsával maga rendelkezik” (i. m. 111. o.), és „nem tudja nem gondolni azt, hogy szabad” (uo.; kiemelés az eredetiben – T.J.Z.).
[56] „Ha tagadjuk, h= ogy az ember cselekedeteit az események fizikai sorrendje határoz= za meg, szükséges, hogy a rendet is valamely más renddel helyettesítsük... Kereken kimondva: a büntetőjogi felelősség fogalma burkoltan tartalmazza egy természetfölötti rend feltételezését, vagyis egy nem jogi, hanem teológiai koncepciót.” (= I. m. 114. o.; kiemelés az eredetiben – T.J.Z.)
[57] E lábjegyzetben Koestler saját elképzeléseként a korláto= zott filozófiai szabadság tételét fogalmazza meg, melynek alapján létezik „az öröklőd&eacu= te;s és a körülmények által befolyásolt, de nem szigorúan meghatározott választás lehet!= 7;sége” (i. m. 117. o.).
[58] Ennél a felfogásnál valójában sokkal következetese= bb az a holbachi álláspont, miszerint az emberi sorsra hat&oacut= e; és azt befolyásoló tényezőként a büntetésnek éppen abban van szerepe, hogy a történések végzetszerűségét a társadalmilag kívánt irányba fordítsa, és az egyéneket a társadalmilag elvárt minták követésére ösztönözze. Ezt nevezhetjük a korlátozott (avagy befolyásolható) fatalizmus tanának is, míg a koestleri tan a totális determinizmus mellett csak a teljes indeterminizmust ismeri el, és éppen emiatt nem tudja a büntetések helyességét és/vagy célszerűségét elméletileg igazolni.
[59] Vö.: i. m. 118. = o.!
[60] Horváth Tibor:= A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 67. o.
[61] Ezeket Vámbéry Rusztem „összetett vagy eklektikus”, Angyal Pál pedig „szinkretisztikus” elméleteknek nevezi.
[62] „Az emberi akar= at egyáltalában nem szabad, hanem ellenkezőleg az feltétlenül törvényszerü; ép ugy, mint minden e világon, az is törvények alatt áll. Ez a= zt jelenti, hogy bizonyos körülmények között okvetlenül bizonyos akarásnak kell bekövetkeznie: a körülmények egyértelmüleg meghatározzák az akarást= .” (Pikler Gyula: A büntetőjog bölcselete. Politzer-féle Könyvkiadóvállalt, Budapest, 1908, 51. o.) [Kiemel&eacut= e;s az eredetiben – T.J.Z.]
[64] I. m. 55. o.
[65] „... az emberek= nem azért büntetnek, mert az akaratot szabadnak tartják; a büntetésnek akármilyen fajtáját tekints&uu= ml;k is, azt fogjuk találni, azok egyáltalában nem alapszan= ak az akarat szabadságán, sőt ellenkezőleg az akarat törvényszerüségén alapszanak. Ha ugyanis az emberi akarat a körülmények hatásától teljesen független lenne, akkor megszünnék a büntetésnek azon hatása, hogy a büntettest és másokat megjavitani, elrettenteni, vagyis az emberek akaratára hatva a büntettnek elkövetését a jövőre c= sökkenteni képes.” (I. m. 57. o.)
[66] „Ha ... nem volnánk meggyőződve az akarat törvényszerüségéről, ha nem mernők állítani, hogy a büntetésnek hatása lesz, akkor azt kérdezhetnők, hogy miért tartjuk igazságosnak a büntetést, ha azt hisszük, hogy akár büntetünk, akár nem, az illető szabadon f= og elkövetni büntetteket. Valóban ez esetben a büntetés csak az emberi szenvedéseket tetézn&eacu= te;, s éppen ezért ez esetben senki sem tartaná ezt igazságosnak az igazságosság bennünk él= 37; legmélyebb alapelve szerint.” (I. m. 61-62. o.)
[67] Vö.: Somló Bódog: Jogbölcseleti előadásai. Második füzet: A büntetőjog bölcselete. Kolozsvár, 1906,= 99. o.!
[68] „... a bün= tett végső oka nem lehet egyszerüen az embernek u. n. szabad akarata, amely szuverénül határozná el, hogy jót tegyünk-e avagy rosszat. Az ember akarata csak egy lánc-szem a történés folyamatában. Az ember akarata nem végső ok, hanem maga is okozat. ... Minthogy tehát az ember akaratelhatározása nem végső ok, hanem éppen ugy okok eredménye, éppen olyan szigoru természettörvényszerüséggel képződik, mint bármi más jelenség, nincsen semmi értelme, ha az akaratra nézve azt mondják megkülömböztetésül más jelenségekt= ől, hogy <<az akarat szabad>>. Ez azt jelentené, hogy az aka= rat képződése kivételt képez a természet törvényei alól, ez pedig nem igaz.” (I. m. 64. o.) Somló szerint tudományos alapokon belátható, ho= gy az akarat nem lehet szabad, az ugyanis ellenkezne mind az energia megmaradásának elvével (tekintve hogy az idegrendszert csak fizikai ingerek hozhatják működésbe /vö.:= i. m. 66-67. o.!/), mind a kauzalitás törvényével (v= ö.: i. m. 67-68. o.!), mind az empirikus tapasztalatokkal, mind pedig a statisz= tikai adatokkal. A kísérleti eredmények kapcsán Somló megállapítja, hogy például m&aacut= e;r kis mennyiségű alkohol elfogyasztása is hatással = van az idegrendszer működésére, amelynek éppúgy részei az emlékezőképesség vagy a kognitív funkciók, mint az elhatározás; „és [idézi Ferrit] ha még egy filozófus sem állitot= ta, hogy az emlékező tehetség vagy az értelem függetlenek a maguk feltételeitől, mi értelme van a= kkor megmaradni abban a hagyományos illuzióban, amely éppen= az akaratnak tulajdonit függetlenséget, és ez által = mint az összes természeti erők közötti egyetlen kivételt állitja oda?” (I. m. 69. o.) Végül= a statisztikai törvényszerűségek felismerése révén arra jut, hogy az egyéni akarat által leginkább meghatározott jelenségek is össztársadalmi szinten – azonos társadalmi feltételek mellett – viszonylag állandóak, ha úgy tetszik: a szubjektív akarattól független jelenségek, amelyeket csak a külső körülmények változtatása képes befolyásolni, és amelyek az egyéni döntések fölött mint objektív társadalmi tények léteznek. (Vö.: i. m. 69-70. o.!)
[69] Ilyenek például – Lombroso kutatásai alapján R= 11; a szemüreg nagysága, az alsó állkapocs súl= ya, a koponya kiálló arccsontjai, az arc hossza, az arckifejezés; az erkölcsi érzéketlenség, a csökkent értelmi képesség, az időbeli előrelátás hiánya (illetve a jövő iránti közömbösség) és a lelkiismeret-furdalás hiánya. (Részletesebben lá= ;sd: i. m. 33-47. o.!)
[70] Lásd: i. m. 47= -51. o.!
[71] I. m. 51-63. o.
[72] E kategóriák felállítására né= ;zve lásd: i. m. 90-97. o.!
[73] A determinizmus alapj= án Somló Bódog szerint egyértelmű, hogy a hatóokok megváltoztatásával más irányt lehet szabni az emberi magatartásnak; más társadalmi feltételek között más következményekkel kell számolnunk. A tudomány feladata azon eszközök meghatározása, melyek a kívánatos hatást, a bűncselekmények számának lehető csökkentését eredményezik, mivel a társadalmi célt, a „legnag= yobb szám” boldogságának biztosítás&aac= ute;t elsősorban nem a már elkövetett bűntettek üldözésével és megbüntetésével, hanem azok elkövetésé= ;nek megakadályozásával lehet elérni. Utóbbi esetben ugyanis elkerüljük a represszív büntetőj= og két fájdalmas hatását, amit az utólagos reakció implikál: egyrészt az elkövető által a sértettnek (és másoknak) okozott fájdalmat, másrészt az állam által (a bűntett megvalósítása miatt) az elkövető= ;nek okozott fájdalmat. (Vö.: i. m. 86-89. o.!) A védekezés eszközei között pedig (a bűnözésre ösztönző motívumokbó= ;l kiindulva) helyet kell kapnia például az alkoholizmus elleni küzdelemnek, a gyermekek „züllését” meggátló intézményeknek, árvaházaknak, a rabsegélyezésnek és a vo= lt rabok utólagos rehabilitációjának, a szegénység elleni harcnak stb.
[74] I. m. 125. o.
[75] Ugyanígy: „Ha valakinek olyan a természete és a körülményei, hogy gyilkosságokkal veszélyezt= eti embertársait, akkor az illetőnek lehetetlenné tesszü= ;k ezt a veszedelmes cselekvést az által, hogy kiküszöböljük a társadalomból. Nem keressük a felelősség fogalmát, hanem védekezünk a veszedelemmel szemben.” (I. m. 125. o.)
[76] V. ö.: i. m. 81-= 86. o. (különösen pedig: i. m. 84-85. o.)!
[77] „Az elrettent= 337; büntetés egy determináló momentum, amelyet az állam felállit és amelylyel a büntett elkövetésére közreható determinál&oac= ute; momentumokat ellensulyozni akarja. ... az állam ott, ahol bünte= ttet előidéző okokat lát és ezeket az okokat megszüntetni nem képes, a büntettől távoltart&= oacute; motivumokat létesit. Ilyen motivumok az elrettentő büntetések. És egészen hasonló szerepü= ;k van a javitó büntetéseknek is. Ezek lényege is bizonyos olyan lelki motivumok előidézése, amelyek erősebbek, mint azok, amelyek büntett előidézésére irányulnak.” (I. m. 126. o.)
[78] Fayer szerint a deterministák által vallott azon tétel, miszerint nincs szabad akarat, semmit sem mond. Ebből ugyanis az következne, hogy kötött akarat viszont létezik, ami fából vaskarika lenne, mert az „akarat” szó már magában foglalja a szabadságot. Ha ugyanis nincs szabadság, akkor nincs akarat sem. Tehát „ha valaki determinista, ... akkor azt kell mondania, hogy nem fogadja el az akarat létezését”. (Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Első kötet: Bevezető rész és általános tanok. Franklin-Társulat, Budapest, 1905, 9. o. [kiemelés az eredeti= ben – T.J.Z.])
[79] Ha ugyanis a determin= ista felfogás igaz, akkor „a dolosus ember tulajdonkép <<nem akarja>> a cselekményt végrehajtani; ő csak hiszi, hogy akarja, de voltakép őt épúgy mozgatja a természet törvénye, mint a leeső kö= vet a nehézség törvénye” (i. m. 7. o.).
[80] „Mihelyt a cselekmény és a birói intézkedés kö= zti causalis kapcsolatot megszüntetjük, nagyrészt elvész alapja az államhatalom megkötöttségének is. = Nem az fogna tehát bekövetkezni az összeolvasztással, h= ogy a mostani rendőri terreneum birói garantiákat nyerne, ... hanem az, hogy a jogot elárasztaná az administrativ önkény.” (I. m. 7. o.)
[81] I. m. 6. o.
[82] „Részünkről az akarat-elmélet alapján állunk. Azt elfogadjuk, hogy motivumok vezetnek bennünket. De a motivum súlyát az ember állapítja meg. Ebben áll az ő relativ szabadsága. ... Ő tehát nem rabja a motivumoknak. Csak akkor volna rabjok, ha a motivumok önmagokb= an viselnék súlyokat... De a hol az útban áll&oacu= te; physicum maga adja meg a reá nyomuló erőnek a súl= yt, ott annak engedni nem absolute kénytelen, mert a reá hat&oacu= te; erő egy részét ő van hivatva produkálni.R= 21; (I. m. 9-10. o.)
[83] Arra az ellenvéleményre pedig, miszerint már magát az értékelést, a motívumok súlyozását is az ember belső fiziológiai v= agy lélektani jellemzői határozzák meg, Fayer azt válaszolja, hogy ez statisztikai (társadalmi) méretekb= en talán igaz, de ez nem zárja ki a szubjektív mér= legelés és az egyéni döntés szabadságát. Márpedig a büntetőjog mint tudomány soha nem az általánossal, a szabályszerű társadalmi működéssel, hanem éppen az egyes emberekkel, a tömegtől eltérő kivételekkel foglalkozik, és a büntetőbíró sem szociológiai szabályszerűségek kérdésében foglal állást (mint például a kriminológus), ha= nem egyedi sorsok, konkrét személyek felett ítélkez= ik.
[84] „... az ember s= em áll kivül az okozatosság törvényén. Ha nincs is alávetve a mechanikus kauzalitásnak, ha van is erkölcsi szabadsága ... ugy mégis egy adott embernek elh= atározása egy adott helyzetben, adott motivumok hatása alatt ép oly szükségképeni, mint a szikla lezuhanása, mely a föld vonzóerejének engedelmeskedik.” (Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1913, 41. o.) „... beszélhetünk akaratról ... ha azt a lélektani folyamatot értjük alatta, amelyben a motivumok küzdelme lejátszódik.” (I. m. 42. o.) „A determinizmus is ismeri az akarat szabadságát, csakhogy szabadság alatt mást ért, mint az indeterminizmus. Számára a szabadság abban áll, hogy az ember akaratelhatározásában a psychikai tényezők= s különösen erkölcsi képzetek szabadon érvényesülhetnek.” (I. m. 48. o.)
[85] „Kivül esi= k a büntetőjog fogalmi keretén, hogy az indeterminizmusnak és a determinizmusnak küzdelmében, amely évezredek óta foglalkoztatja az emberi gondolkodást, aktiv részt vegyen. ... A büntetőjogi felelősségnek elég alapot biztosit az a feltevés, ... hogy minden emberi cselekvé= ;s lélektanilag ... okozatos, tehát képzetek által befolyásolható...” (I. m. 43. o.) „Midőn az állam az embert cselekvésének negativ erkölcsi értékeért büntetőjogilag felelőss&eacut= e; teszi, nem tesz egyebet, minthogy vissza vezetvén az ember cselekvését tényezőire, oly mértékb= en fejezi ki rosszalását, amily mértékben a cselekvő ember egyénisége a cselekvés tényezői közt szerepel. Nem azért rosszaljuk az emb= er cselekvését, mert máskép akarhatott volna, hanem azért, mert rossz.” (I. m. 46. o.)
[86] „Az erkölc= si itélet, ugy mint annak következményei, függetlenek a cselekvés genezisétől. Mindamellett a determinizmus hozza szorosabb kapcsolatba a tettet a tettes egyéniségével, midőn azt tanitja, hogy az ember a lehetséges akaratelhatározások közül azt választja, ame= lyet az adott helyzetben egyéni sajátosságához k&eac= ute;pest legmegfelelőbbnek tart. ... Nem a determinizmusnak, hanem az indeterminizmusnak az eredménye az egyéniség <<megsemmisitése>>, mert szerinte az ember <<szabadon>>, tehát saját én-jét= 37;l is függetlenül választ s valósággal érthetetlen, hogyan lehet ezért a választásért, amely voltakép a véletlen müve, az embert felelősségre vonni.” (I. m. 46. o.)<= /p>
[87] Vö.: Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Első kö= tet. Budapest, 1942, 16-17. o.!
[88] A Tizenötöd= ik Színben Lucifer biztatja Ádámot, hogy térjen le= az Isten által rendelt útról, mert megvan hozzá a = lehetősége, hisz a sorsa kizárólag a saját kezében van: „Az ember sincs egyénileg lekötve, / De az egész n= em hordja láncait”. Ádám hisz neki: „Megállj! mi eszme villant meg fejemben - / Dacolhatok m&eacut= e;g, Isten, véled is.” Az Angyalok Kara azonban kijózanító módon zárja le a beszélgetést: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, h= ogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme. [...] Ámde útad felségében / Ne vakítson el a képze= t, / Hogy, amit téssz, azt az Isten / Dicsőségére te végzed”.
[89] A „fogoly-dilemma” leírását és következményeinek bemutatását magyar nyelven legkimerítőbben Mérő László „Mindenki másképp egyforma” (Tericum Kiadó, Budapest, 1996) című könyve könyve tartalmazza (lásd különösen a 46-49. oldalak közötti részt!). A racionalitás/irracionalitás és a „dolgok rendje” állandóságának (szükségszerűségének) bemutatása azon= ban csaknem az egész könyvön végigvonul; ezenkívül rengeteg egyéb szemléletes példával szolgál az emberi gondolkodás természetéről Mérő László egy másik, Észjárások című munká= ja is (Tericum Kiadó, Budapest, 1997 – illetve ennek újabb, átdolgozott szövegű változata /„Új észjárások”, Tericum Kiadó, Budapest, 200= 1/). A fogoly-dilemmához lásd továbbá magyar nyelven: Cooter, Robert – Ulen, Thomas: Jog és közgazdaságt= an. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2005, 49-52. o.; Rawls, John: = Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 324-325. o.; illetve angolul: Crump, David: Game Theory, Legislation,= and the Multiple Meanings of Equality. Harvard Journal on Legislation, Vol. 38,= No. 2, 2001, 373-4376. o.!
[90] Az anomália eredetije Albert W. Tuckertől származik, aki azt 1951-ben fogalmazta meg.
[91] A „determináció” valójában nem a legmegfelelőbb szó ezen hatás leírására, mivel az ismertetett mechanizmusok nem determinisztikusak (a szó hagyományos értelmébe= n), hanem sztochasztikusak (valószínűségi alapúak); mivel azonban a „determinizmus” a szabad akarat kérdésével foglalkozó irodalomban bevett kategóriává vált, a magunk részér= ől a továbbiakban (ahogy eddig is) ezt a kifejezést használjuk.
[92] A jog gazdasági elméletének filozófiai alapja a Beccaria és Ben= tham nevéhez köthető utilitarizmus.
[93] A jog pozitív gazdasági elemzése tehát leíró (deskriptív), míg a jog normatív gazdasági elemzése előíró (preskriptív) szemléletű; az előbbi azt elemzi, hogy mi van és mi lesz, az utóbbi pedig reformokat javasol, programot ad. Egy magasabb absztrakciós szintre helyezve ezeket azt is mondhatjuk, hogy az előbbi a kanti Sein, m&iac= ute;g az utóbbi a Sollen szférájába tartozik.
[94] Az utilitarista filozófia talán legnagyobb alakja, Jeremy Bentham szerint az államnak, mikor bizonyos magatartásokat büntetendőn= ek nyilvánít, illetve mikor ezen rendelkezések megs&eacut= e;rtésének esetére meghatározott szankciókat állapít meg, mindig azt kell figyelembe vennie, hogy a fenti aktusok eredményeképpen a társadalom tagjaira összességében több jó háramoljé= ;k, mint amennyi rossz ugyanezen aktusból származnék. Vagy= is egy emberi magatartást csak akkor helyes büntetéssel fenyegetni, ha annak megvalósítása a társadalom számára nagyobb rosszat jelent, mint az adott cselekmé= ny elmaradása; másrészt csak olyan szankciót szaba= d e deliktum elkövetőjével szemben alkalmazni, amely hatásában a társadalom tagjainak összessége számára nagyobb jót eredményez, mint amekkora kárt esetlegesen okoz. Ami egyes cselekedetek büntetendővé nyilvánításának igazolhatóságát illeti, e vonatkozásban az ún. első-, másod- és harmadrendű jó és rossz következményeket is számba kell venni, és csak ezek mindegyikének egymással való összevetése alapján lehet az adott magatartás megbüntetésének hasznosságáról, így megengedhetőségéről vélemé= nyt formálni. Az elsőrendű jó az, ami a bűn megvalósítása folytán az elkövetőre (esetleg másokra, például a családtagjaira) háramlik; ezzel szemben az elsőrendű rossz mindaz, amit az áldozat kell, hogy a deliktummal kapcsolatban elviseljen. Már önmagában ez a kettő egyértelműen a büntetés igenlése felé billenti a mérleg nyelvét, hiszen a bűnöző általi nyereség rendszerint meg sem közelíti a sértett veszteségét. Vannak ugyan kivételes esetek, amikor ez még sincs így, például akkor, ha egy szegény, nincstelen polgár egy gazdagtól kenyeret lop = vagy a közösből tulajdonít el valamit (ez utóbbi esetben még konkrét áldozat sincs), ám a másodrendű rossz még ezen esetekben is felülmúlja az elkövetőnek jutó elsőrend= 369; jót (a bűncselekménnyel realizált hasznot), amely rossz a társadalom összes többi tagjának azon félelmében nyilvánul meg, hogy ők is hasonl&oacut= e; bűncselekmények veszélyének lesznek kitéve. Mivel pedig ez emberek tömegét jelenti, ez a hátrá= ;ny számossága folytán bizonyosan felülmúlja az egyedi elkövető várható hasznának mértékét. Végül ehhez járul a harmadrendű (és a legnagyobb) rossz, vagyis az a veszély, hogy ha a bűnök megtorlatlanul maradnának, akkor „abból még egyetemes és tartós csüggetegség, a munka félbeszakadása, végr= e a társadalom felbomlása is eredne”. (Bentham, Jeremy /Ben= tham Jeremias/: Polgári s büntető törvényhozá= ;si értekezések. /ford.: Récsi Emil/. Első kötet: Törvényhozási elvek. Polgári törvénykönyv elvei. Kolozsvárt, Tilsch és Fi= a, 1842, 67-68. o.)
[95] A kérdés persze az emberi pszichéből adódóan ennél bonyolultabb, előfordulhat ugyanis például az, hogy a várható jogkövetkezmény súlyának va= gy valószínűségének növekedése eg= yes személyeket még inkább bűnök elkövetésére sarkall. Léteznek ugyanis kockázatkedvelő („risk-preferrer”) egyének, akiknek a szemében a növekvő veszély egyenesen kihívást jelent, egyfajta próbát a sorssal szemben; míg a kockázatkerülő vagy jogtisztelő („risk-avoid= er”, „law-abider”) személyek azok, akiket a rizikó emelkedő mértéke a bűnözéstől való elállásra ösztönözhet. (Vö.: Ehrlich, Isa= ac: The Deterrent Effect= of Criminal Law Enforcement. In: Journal of Legal Studies, 1972, No. 1, 265-26= 7. o.!)
[96] E tétel bizonyításához nem kell messzire mennünk: az egyik legjobb példát éppen a magyar jogrendszer adja. Miközben ugyanis a rendszerváltás folyamatában a társadalmi környezet intenzív változáson m= ent keresztül, annyira, hogy az 1988 és 1991 közötti három év alatt a hatóságok tudomás&aacut= e;ra jutott összes bűncselekmények száma két és félszeresére nőtt, és a társadal= om anómiás állapotából kifolyólag az= ezt követő évekre is a hektikus mozgások voltak jellemz= őek, addig az utóbbi időszak jelentős felbolydulások nélküli éveiben stabil, sőt már-már m= erev a bűnözési szint. (2002 és 2007 között mindössze egy körülbelül 5 %-os eltérés, vagyis az átlaghoz képest +/– 2,5–2,5 %-os /!/ kilengés tapasztalható. Ez a jelenség a számokat egymás mellé téve még kifejezőbb: 2002 és 2007 között ugyanis az összes bűncselekmények száma sorrendben 420 782, 413 = 343, 418 883, 436 522, 425 941 és 426 914 volt.)
[97] Ezért történhetett meg, hogy még az olyan „nagy vállalkozások” is, mint a treatment ideológia a maga javító-nevelő-reszocializáló funkciójával, a tetemes anyagi és szellemi erőforrások felhasználása és az elkövetővel való intenzív foglalkozás ellenére is kudarcot vallottak. A rendkívül drága „nevelő intézetek”, ahol az elkövetővel személyre szabottan, az átlagos börtönkörülményekhez képest igen igényes környezetben foglalkoztak, nem mérsékelték a bűnözést, sőt az i= lyen intézetekből kikerültek nagyobb számban vált= ak visszaesővé, mint azok, akik hagyományos fegyintézetekből szabadultak; vagyis kiderült, hogy pusztán a szabadságelvonás jellege nem vagy alig volt képes hatást gyakorolni a bűntettesekre. (Vö.: Kabódi Csaba – Lőrincz József – Mezey Barna: Büntetéstani alapfogalmak. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005, 41-42. o.!) Ez részint annak volt „köszönhető”, hogy a nevelés felnőttkorban már elkésett tevékenység, am= ely a gyermekkori szocializáció révén kialakult és stabilizálódott személyiség jellemvonásait nem képes felülírni; részint pedig annak, hogy az „átnevelt” személyek ugyanab= ba a környezetbe, ugyanazon társadalmi létfeltételek közé kerültek vissza, amely korábban bűncselekmények elkövetésére vezérelte őket.
[98] Christie, Nils: Büntetésipar. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 48. o.
[99] Uo.
[100] Vö.: i. m. 98. = o.!
[101] Uo.
[102] A fiúkat a társadalmi sztereotípiáknak megfelelő „férfias” viselkedésre, a fájdalom é= ;s a nehézségek jobb elviselésére, a (néha túlzott) határozottságra, érdekei erőteljes megvédésére nevelik, amely sokkal több családban párosul az erőszak fiúknál való elnézésével/elfogadottságáva= l, mint a lányok nevelése esetében.
[103] Az iskolai végzettségnek és a foglalkozás jellegéne= k a bűnözéssel való összefüggése pedig pusztán ezen okok epifenoménje, szükségszerű kísérő jelensége.
[104] Újabban ̵= 1; megint csak az Egyesült Államokban – azt láthatjuk, hogy a jogalkotók a bűnözés kevésbé jelentős formái ellen is (vagy hogy pontosabban fogalmazzunk: a bűnözés egészével szemben) olykor igencsak extrém, már-már statáriális jelleghez közelítő eszközökkel (is) küzdenek. Erre a legeklatánsabb példa az újabban egyre több amerik= ai tagállamban hódító „three strikes and you’re out” „doktrínája”, melynek lényege, hogy bizony= os bűncselekményeket korábban elkövetett bűnözők második, különösen pedig harma= dik deliktumának megvalósítása esetén az ezen elkövetőkkel szemben törvényileg kötelezően alkalmazandó szankció minimális mértéke = az első bűntényesekkel szemben kiszabandó alapbüntetésnek a többszöröse lesz. Joanna M. Shepherd egy tanulmányában (Shepherd, Joanna M.: Fear of the First Strike: The Full Deterrent Effect of California's Two- and Three-Stri= kes Legislation. Journal of Legal Studies, Vol. 31, 2002, 159-201. o.) megvizsgálta az ilyen jellegű szabályozást legkövetkezetesebben alkalmazó Kalifornia állam bűnözési statisztikájának alakulását az e törvény bevezetését követő csaknem három évben (1994 áprilisa – 1996 decembere), és arra jutott, hogy az nem pusztán a kétszer már bűncselekményt elkövetett személyeket rettenti el harmadik tettük megvalósí= tásától, hanem sokaknál képes megakadályozni meghatározo= tt súlyosabb „első bűntényeket” is. Ennek pedig az az oka, hogy míg „első bűntényként” csak néhány büntetendő cselekményt sorol fel a törvény mint amelyek elkövetőinek a második, illetve harmadik alkalommal szigorúbb szankciókkal kell szembesülniük, addig ez utóbbiak már bármilyen kisebb vétségek is lehetnek. Tehát ha valaki zsebtolvajlást követ el, akkor= az nem számít „első bűnténynek”, és nem kell félnie visszaesése esetén az extrém szankcióktól; ám ha valaki például rabol, annak második, illetve harmadik alkalom= mal elég bármilyen apró deliktumot véghezvinnie, ho= gy e törvény értelmében mint veszélyes visszaesőt akár évtizedekre börtönbe zárják. Ha például az első, illetve második bűntényes emberölést, rablást, súlyos testi sértést, emberrablást, gyújtogatást, szexuális deliktumot, betöré= ses lopást, bármilyen fegyveres bűncselekményt stb. követ el, akkor büntetése kitöltése után akármilyen apró deliktum miatt szigorú büntetést kell, hogy kapjon (ami legalább az alapbüntetés háromszorosa, de minimum 25 év /!/ k= ell, hogy legyen /és „természetesen a bíró ennél szigorúbb szankciót is kiszabhat/). E szigorúságnak meg is van az eredménye: a visszaeső= ;k között a törvény szerinti „másodszori= 221; bűnelkövetők közel 90 %-ot, a „harmadszori” (vagy „többedszeri”) tettesek pedig alig 10 %-ot tesznek k= i. A potenciális bűnözők mint racionális lén= yek ugyanis tisztában vannak azzal, hogy könnyebb először néhány súlyosabb deliktumtól tartózkodni, mint azok elkövetése után bármilyen kicsi súlyű bűncselekményt nem elkövetni. Ennek következtében pedig Kalifornia államban e törvény alkalmazásának első két évében a korábbi egy évtized bűnügyi statisztikájához képest Shepherd szerint mintegy nyolc gyilkossággal, négyezer súlyos testi sértéssel, tízezer rablással és négyszázezer betöréses lopással kevesebbet követtek el; igaz, „cserébe” közel tizennyolcezerrel több „sima” lopást valósítottak meg (ami nem tartozik a törvényi visszaesés alapjául szolgáló deliktumok kö= zé). A hatás egyértelmű: a szigorúbb büntetések kevesebb súlyos bűntettet eredményeztek, a kérdés csak az, hogy milyen ár= on. A kutatás megállapításai, illetve a kaliforniai törvény eredményei összhangban állnak a főszövegben elmondottakkal: kellően elrettentő szankciók szinte bármely cselekmény esetében visszatartó erővel bírnak, mégis: a bűnözés megfékezésére aligha ez a követendő út.
[105] Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. (ford.: Sebestyén Pál) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967, 99. o.
[106] Továbbá= ;: „Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetes= ebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye járul...” (Uo.)
[107] Természetesen vannak olyan személyek, akik semmilyen büntetéstől = nem rettennek vissza (ilyenek például a későbbikben ismertetendő „ösztönbűnözők”), &a= acute;m velük szemben a legsúlyosabb szankció is épp oly hatástalan lesz, mint az enyhébb.
[108] Vö.: Ehrlich, Isaac: The Deterrent Effect of Criminal Law Enforcement, 266. o.! Ugyanezt a tételt fogalmazta meg egyébként az emberölé= ;sek vonatkozásában Zhiqiang Liuval közösen írt tanulmányában is (vö.: Ehrli= ch, Isaac – Liu, Zhiqiang: Sensitivity Analyses of the Deterrence Hypothesis: Let's Keep the Econ in Econometrics. Journal of Law and Economi= cs, Vol. 42, 1999, 482., illetve 486. o.!).
[109] Ez persze azt is jelenti, hogy Ehrlich szerint az utóbbinak is van visszatartó ereje, csak kisebb, mint az előbbinek.
[110] Blumstein, Alfred – Nagin, Daniel: Deterrent Effect of Legal Sanctions on Draft Evasion. Stanford Law Review, Vol. 29, 1976-1977, 241. o.
[111] Brooker, Frank: The Deterrent Effect of Punishment. Criminology, Vol. 9, 1971-1972, 484. o.
[112] I. m. 476. o.
[113] Grasmick, Harold G. – Bryjak, George J.: The Deterrent Effect of Percieved Severity of Pu= nishment. Social Forces, Vol. 59, 1980-1981, 486. o.
[114] I. m. 473. o.
[115] Paternoster, Raymond – Iovanni, Leeann: The Deterrent Effect of Percieved Severity: A Reexamination. Social Forces, Vol. 64, 1985-1986, 769. o.
[116] Uo.
[117] Brooker az affektív bűncselekmények vonatkozásában szintén megjegyzi, hogy azoktól nehéz jogi szankciók révén bárkit is elrettenteni, pláne ha az illető már egyébként is bizonyságot tett „a bűnözés iránti elkötelezettségéről”. Az ilyen expressz&iacut= e;v viselkedés jövőbeni megakadályozásához ezért nem büntetésekre (különösen nem börtönbüntetésre) van szükség; helyett&uu= ml;k a társadalmi kontroll egyéb, nem jogi eszközeit kell alkalmazni. (Vö.: Brooker, Frank: i. m. 475. o.!)
[118] Niemi-Kiesiläin= en, Johanna: The Deterrent Effect of Arrest in Domestic Violence: Differentiati= ng between Victim and Perpetrator Response. Hastings Women’s Law Journal, Vol. 12, 2001, pp. 283-305.
[119] Vö. például: Blumstein, Alfred, Nagin, Daniel: i. m. 269. o.!
[120] Vö.: Klepper, Steven – Nagin, Daniel: The Deterrent Effect of Perceived Certainty a= nd Severity of Punishment Revisited. Criminology, Vol. 27, No. 4, 1989, 722. o= .!
[121] Lásd például: i. m. 723., 741. o.!
[122] Lásd: Korinek László: Szakvélemény a halálbüntetés statisztikai és néhány kriminológiai vonatkozásáról. In: Horváth Tibor (szerk.): A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény. Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 199= 1, 76-89. o.!
[123] I. m. 86. o.
[124] Ezt máshol már megtettük; az érdeklődő részletes e= lemzést olvashat a halálbüntetés elrettentő hatására vonatkozó felmérések eredményeiről és az egyes vizsgálatok módszertanáról a következő tanulmányb= an: Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés és elrettentő hatás: avagy mit mutatnak az empirikus felmérések? Valóság, 2008/6. szám, 50-81= . o.
[125] Shepherd, Joanna M.: Deterrence versus Brutalization: Capital Punishment’s Differing Impacts among States. Michigan Law Review, Vol. 104, 2005-2006, 203-255. o.
[126] A módszertanra nézve lásd: i. m. 220-229. o.; az adatok megbízhatóságára vonatkozó megerősítő ellenőrzést pedig lásd: i. m. 242-247. o.!
[127] A brutalizációs hatás indokát Shepherd abban tal&= aacute;lja meg, hogy a kivégzés mint az ember életének erőszakos módon való elvételét eredményező aktus mintát ad azoknak a potenciális gyilkosoknak, akik egyébként hajlanak az erőszakra, és azt sugallja nekik, hogy egyes, velük vitában vagy ellenséges viszonyban álló embereket értékeljenek le (mint ahogy ezt az állam a bűnözőkkel megteszi), és konfliktusaikat az ily módon méltóságuktól megfosztott emberekk= el hasonló módon „oldják meg”, mint ahogy az állam „oldja meg” a saját konfliktusait a neki nem tetsző egyénekkel szemben.
[128] Vö.: i. m. 205., 206., 230-231. és 247. o.!
[129] I. m. 205., 206., 23= 3. és 247. o.
[130] Ez – az amerik= ai kutatónő véleménye szerint – tovább&= aacute; magyarázatot ad arra is, hogy miért fordulhat elő az, ho= gy míg az ökonometriai elemzések egységesen azt az eredményt hozzák ki, hogy az USA-ban létezik az elrett= entő hatás, addig az egyes államokat vizsgáló (többségében szociológiai és kriminológiai) felmérések egy része arra jut, h= ogy az adott államban a kivégzések nem bírnak visszatartó erővel. (Vö. például: i. m. 205. és 213-220. o.!)
[131] Ez azt jelenti, hogy= egy kivégzés (a jelenlegi gyakorlat keretei között) átlagosan 4,5 ember életét menti meg (i. m. 233. o.).<= /p>
[132] Lásd például: i. m. 206., 229., 240-242. és 247. o.!
[133] Vö.: i. m. 239.= o.; illetve ehhez kapcsolódóan: i. m. 237. és 242. o.!
[134] Vö. például: i. m. 205-206., 233-242. és 247-248. o.!
[135] Vö.: Ehrlich, Isaac: The Deterrent Effect of Criminal Law Enforcement, 274. o.; valamint Ehrlich, Isaac: On Positive Methodology, Ethics, and Polemics in Deterrence Research. British Journal of Criminology, Vol. 22, 1982, 128. o.!
[136] A magyar Btk. is abból indul ki, hogy az „erős felindulás”, illetve az impulzív megnyilvánulások általában nem zárják ki a beszámíthatóságot; ha ugyanis azt eleve kizárnák, akkor a Btk.-ban deklarált büntet&eacut= e;si cél megvalósíthatóságának teljes hiányában („A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” /Btk. 37. §/) az ilyen indulati cselekmények szankcionálása haszontalan („cél”-talan) lenne. Ha viszont a preventív célok elérése érdekében= az ilyen tetteket mégis büntetéssel sújtjuk, ez azt implikálja, hogy hiszünk a büntetések azokkal szemb= eni (legalább részleges) visszatartó-félelemkelt= 37; erejében, azok jövőbeni elkövetését befolyásolni képes hatásában.
[137] Shepherd, Joanna M.: Murders of Passion, Execution Delays, and the Deterrence of Capi= tal Punishment. In: Journal of Legal Studies, Vol. 33, No. 2, 2004, 283-322. o.= Working paper in Internet: http://people.clemson.edu/~j= shephe/DPpaper_fin.pdf (40 o.).
[138] Shepherd az elemzéshez figyelembe vette az 1977 &eac= ute;s 1999 közötti halálra ítélési, kivégzési és a halálsoron levők aktuális létszámára vonatkozó, tagállami szinten összegzett adatokat, mégpedig havi bontásban, feltételezte ugyanis, hogy a potenciális gyilkosok viszonyulása egy emberölés elkövetésének gondolatához nemcsak évente egyszer, hanem ennél sokkal gyakrabban változik (változhat), ennélfogva az évi adatok ezen év közbeni módosulások mérésére nem alkalmasak, és így az éves adatok alapján levont következtetések kevésbé megalapozottak lehetnek. = Például egy adott hónapban végrehajtott kivégzés elrettentő erejét (ami megmutatkozik a következő hónap emberölési statisztikájának alakulásában) egy néhány hónap mú= lva bekövetkező, ellenkező irányba ható esem&eacut= e;ny (például egy halálsorról való szabadon bocsátás) következtében megugró gyilkossági trend annullálhatja, éves szinten azt a fa= ls eredményt hozva ki, hogy az adott évben a halálos ítéletek kiszabása és végrehajtása számának alakulása nem volt semmilyen hatással = az életellenes bűncselekményekre. (Lásd: i. m. 4. o.= !) Shepherd feltételezése szerint egy adott hónapban végrehajtott kivégzés alapvetően ugyanezen hónap emberölési statisztikáját befolyásolja (i. m. 8. o.), tekintet nélkül arra, hogy a= rra a hónap mely napján került sor, mivel a kivégzések általában olyan sajtónyilvánosságot kapnak, amely már az elítélés vagy a kivégzés előtt is újságcikkek és televíziós hírműsorok garmadájában ölt testet, í= gy az esemény médiában való megjelenése önmagában képes kiváltani az elrettentő hatást.
[139] Vö. például: i. m. 2., 23., 24. és 28. o.!
[140] Beccaria: i. m. 134.= o.
[141] Camus, Albert: Gondo= latok a halálbüntetésről. In: Sebes Ágnes (szerk.)= : A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 7-74. o.
[142] Ehrlich, Isaac: The = Deterrent Effect of Ca= pital Punishment: A Question of Life and Death. In: American Economic Review, June 1975, 417. o. Továbbá Liuval együtt írt tanulmányában általánosságban a törvényes és a törvénytelen tevékenys= égek könnyebb vagy nehezebb hozzáférhetőség&eacut= e;t (ezen belül pedig különösen az átlagos jövedelem nagyságát, a jövedelemkülönbségek mértékét, illetve a munkaerő-piaci részvétel és a munkanélküliség arányát) tartja a bűncselekmények elkövetésének választását meghatározó legfontosabb tényezőnek. (Vö.: Ehrlich, Isa= ac – Liu, Zhiqiang: Sensitivity Analyses of the Deterrence Hypothesis: L= et's Keep the Econ in Econometrics. In: Journal of Law and Economics, Vol. 42, 4= 82. o.!)
[143] Vö.: Brooker, Frank: i. m. 475. o.!
[144] Vö.: Baldus, Da= vid C. – Cole, James W. L.: A Comparison of the Work of Thorsten Sellin a= nd Isaac Ehrlich on the Deterrent Effect of Capital Punishment. In: Yale Law Journal, Vol. 85, 1975-1976, 179-181. o.!
[145] Vö.: Dezhbakhsh, Hashem – Rubin, Paul H. – She= pherd, Joanna M.: Does Capital Punishment Have a Deterrent Effect? New Evidence fr= om Post-moratorium Panel Data. In: American Law and Economics Review, Vol. 5, = No. 2, 2003, pp. 344-376. Working paper in Internet: http://w= ww.cjlf.org/deathpenalty/DezRubShepDeterFinal.pdf (47 p.), 12., 15-16. és 22-= 24. o.!
[146] Vö. például: Christie, Nils: i. m. 49., 51., 211. o.!
[147] Vö.: i. m. 69. = o.!