Ujvári Ákos

Gondolatok a társadalomra veszélyesség (materiális jogellenesség)

jővőbeli jogi sorsáról

I.

Az alábbi dolgozatomban azokat az érveket kívántam csokorba gyűjteni – a teljesség igénye nélkül –, amelyek azt támasztják alá: a jővő Büntető Kódexe sem elméleti-dogmatikai, sem gyakorlati szempontokból kifolyólag nem nélkülözheti a bűncselekmény fogalmának materiális meghatározását.

II.

Az 1989-1990-es fordulatot megelőző korszak szocialista büntetőjogában a társadalomra veszélyesség fogalma elsősorban a büntetőjog “osztálytartalmának” kifejezésére szolgált(1). E fogalom a rendszerváltás éveiben– a büntetőjog tudományában, a jogalkotás és a jogalkalmazás területén egyaránt tettenérhetően – megtisztult a szovjet jogból átvett, pártállami politika célokat szolgáló tartalmától. Jelenleg már olyannyira nincs ideológiai, párt-politikai jelentéstartalma a társadalomra veszélyesség fogalmának, hogy a büntető-jogtudomány képviselőinek jelentős része, és az ítélkezési gyakorlat is - a német dogmatikából átvett - materiális jogellenesség fogalmi megfelelőjeként tartja számon, a Btk. 10.§. (2) bekezdésére támaszkodva. E törvényhely ugyan a társadalomra veszélyesség fogalmát definiálja, de egyértelmű, hogy a törvényben itt felsorolt általános jogi tárgyak sérelme, vagy veszélybe kerülése tartalmilag a materiális jogellenesség kategóriáját is lefedi.

A jogállami büntetőjogba “belesimuló” társadalomra veszélyesség kiemelkedő szerepet tölt be a büntetőjogi felelősség megállapíthatósága körében, e vonatkozásában a mai napig hatalmas elméleti vitákat kiváltva(2).Felelősségtani jelentősége annak köszönhető, hogy a jelenleg hatályos Btk. (1978. évi IV. törvény 10.§.(1) bek.) a bűncselekmény fogalmának materiális meghatározásakor, önálló, a többi fogalmi elemmel egyenrangú fogalmi elemként határozza meg a társadalomra veszélyességet.

A fentiek következtében kérdésként fogalmazható meg, hogy a jogalkalmazó mennyiben értékelheti a konkrét diszpozicíószerű cselekmény társadalomra veszélyességét, kimondhatja-e a bíróság jogellenességet kizáró konkrét törvényi ok hiánya esetén is, hogy az adott magatartásból a diszpozicíószerűség ellenére hiányzik a társadalomra veszélyesség?

Jelen dolgozatomban nem térek ki az ezzel kapcsolatban napvilágot látott álláspontok részletes ismertetésére. Ugyanakkor mellőzhetetlennek tartom annak megvilágítását, hogy a mai napig nyugvópontra nem jutott elméleti-dogmatikai vita is jelzi e bűncselekmény fogalmi ismérv fajsúlyos szerepét a büntetőjogban.

III.

Az imént jelzett kérdés megítélésében véleményem Viski László nézeteihez áll a legközelebb, aki szerint egy formálisan valamennyi bűncselekmény fogalmi elemet kimerítő cselekményből teljességgel hiányozhat a társadalomra veszélyesség, ellenkező esetben a társadalomra veszélyesség elveszítené önálló fogalmi jelentőségét. A társadalomra veszélyesség önálló fogalmi ismérv jellegét támasztja alá a Btk. 10.§(1) bekezdésének egyszerű nyelvtani-logikai értelmezése. E törvényhely az egyes bűncselekmény fogalmi ismérveket konjunktíve kapcsolja össze, és nem tesz különbséget az egyes fogalmi jegyek között aszerint, hogy jogalkalmazói vizsgálatra szorulnak-e vagy sem, ebből pedig az következik hogy valamennyi kritérium a jogalkalmazás során vizsgálandó.

Természetesen Viski is kiemeli, hogy csak kivételesen, és kizárólag a konkrét esetre nézve mondható ki a társadalomra veszélyesség hiánya(3). A Btk. rendszertani értelmezése is a fenti következtetésre szolgáltat alapot ugyanis, ha a Btk. 28.§. illetve a 36.§-ban foglalt jogintézmények alkalmazási lehetőségét nem tekintjük a Különös Részben meghatározott cselekménytípusokról alkotott jogalkotói értékítélet önkényes - a hatalmi ágak megosztásának elvét sértő - felülbírálatának, akkor a társadalomra veszélyesség teljes hiányának megállapítása sem tekinthető annak a Btk. 10.§.-a alapján. Ezt szem előtt tartva megfogalmazható, hogy a társadalomra veszélyesség a hatályos törvény rendelkezései szerint a jogalkalmazás során is értékelést igénylő kategória. A jogalkalmazói értékelés nyilvánvalóan nem a különös részi diszpozicíó absztrakt társadalomra veszélyességének vizsgálatát jelenti, hiszen az adott cselekménytípusról a jogalkotó már – a maga általánosságában – visszavonhatatlanul értékítéletet mondott azáltal, hogy arról törvényi tényállást alkotott. Az e fajta jogalkalmazói vizsgálódás a hatalmi ágak megosztása elvének sérelmén keresztül a jogbiztonságot veszélyeztetné. Azonban, a konkrét cselekmény in concreto társadalomra veszélyességének a diszpozicíószerűség megállapítását követő vizsgálata a jogalkalmazó Btk. 10.§-ából eredő kötelessége. Ez természetesen nem jelenti a Különös Részben körülírt cselekményről kimondott jogalkotói értékítélet jogalkalmazói megkérdőjelezését. Ez abban is megmutatkozik, hogy a jogalkotó által alapul vett tipikus magatartások megvalósulásakor, az ún. tipikus (rutin) helyzetekben a konkrét cselekmény materiális jogellenességének vizsgálata –annak diszpozicíószerűsége esetén, jogellenességet kizáró törvényi ok hiányában – fel sem merülhet, hiszen ezekben az esetekben a formális és a materiális jogellenesség teljességgel fedi egymást.

A fent vázolt gondolatmenettel áll összhangban a jelenleg – e vonatkozásban következetesen - érvényesülő bírói gyakorlat is, amely közvetlenül a Btk. 10. §-ára alapítottan lehetővé teszi a társadalomra veszélyesség hiányának jogalkalmazói megállapíthatóságát(4) (BH 1996/347, BH 1998/570, BH 1999/434, BH 2000/238). Mindezekre tekintettel leszögezhető, hogy a materiális bűncselekmény fogalom objektív oldalát kifejezésre juttató, a büntetni rendeltség indokát megtestesítő bűncselekmény fogalmi elem; a társadalomra veszélyesség fogalma, elsődleges funkcióját tekintve a büntetőjogi felelősség megállapíthatósága körében jut kardinális szerephez.

Az elkövetési magatartás társadalomra veszélyessége a cselekmény objektív értelmben vett, társadalmilag káros hatását, hatásirányát hivatott kifejezni. E fogalmi jegyek fogalmiasítása természetesen történhet a társadalomra veszélyességtől eltérő terminológia alkalmazásával is (tárgyi súly, jogtárgy sértés, materiális jogellenesség), de az nyilvánvalónak tűnik, hogy a büntetőjogi felelősség ezen tárgyi alappillére nélkülözhetetlen fellelősségtani szempontból.

A társadalomra veszélyesség kategóriájának büntetőjogi felelősség alapjait érintő fent részletezett elsődleges funkciójához viszonyítva, csupán másodlagos szerep jut a büntetőjogi felelősség differenciált meghatározását elősegítő büntethetőséget kizáró és megszüntető okként szabályozott jogintézmények esetében (Btk. 28, 36.§-ok). A Btk. 28. illetve 36.§-ában meghatározott büntethetőségi akadályok felszámolását, és ezáltal a büntetőjogi felelősség jogalakalmazói cizellálása lehetőségének elvesztését vonná maga után, ha a jogalkotó a későbbiekben nem tekintené bűncselekmény fogalmi ismérvnek a materiális jogellenességet, valamely megjelenési formájában.

A társadalomra veszélyesség fogalmának harmadlagos funkciója, sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem elhanyagolható. E körben csupán utalnék arra, hogy milyen kiemelkedő szerepet tölt be e fogalom a büntetés kiszabása során. A Btk. 83.§.(1) bekezdése – és az erre épülő bírói gyakorlat - élve e fogalom fokozhatóságából eredő lehetőségekkel, kifejezetten az elkövetési magatartás társadalomra veszélyességének (tárgyi súlyának) a büntetés kiszabásában megnyilvánuló értékelését írja elő.

IV.

Anélkül, hogy nagyon messze elkanyarodnék a tárgyalt alapkérdéstől szükségesnek tartok egy rövid jogfilozófiai-eszmetörténeti kitérőt.

Célom ezzel, hogy szemléltessem: a materiális jogellenesség (vagy ezzel azonos jelentéstartalmú fogalom) törvényi szinten való jelenléte, a jogalkalmazás diszkrecionális mozgásterét biztosítja az életbeli helyzetek sokszínűségére, és - a szükségszerűen merev szabályozási keretekkel számot vetve, ennek az elkövetőre nézve negatív hatásait kiküszöbölendő - a társadalmi változások gyorsaságára tekintettel.

A kontinentális jogi gondolkodásra – mai napig érzékelhetően - igen erős hatást gyakorolt a felvilágosodás eszmerendszere. Ez jogelméleti előfeltevéseinkben többek között abban nyilvánul meg, hogy úgy tekintjük: minden életbeli helyzet előre látható, ezen helyzetekre hézagmentesen jogi norma alkotható. Erre az alapzatra építkezett a XVIII. század végén meginduló, és a XIX. században kiteljesedő európai kodifikációs hullám.

Az európai jogi gondolkodást a felvilágosodás kora óta mindmáig meghatározó alaptétel: a hatalmi ágak megosztásának követelménye. Ennek korai megfogalmazásában a jogalkotás és a jogalkalmazás egymástól élesen elhatárolható folyamatot képeztek, olyannyira hogy Montesquieu a bírót a jogalkotó által létrehozott törvények gépies végrehajtójának, egyfajta ítélőgépnek, “a törvény szájának” tekintette(5).

Ezzel szemben mára már illuzióvá vált nézetnek tekinthető, a XVII-XVIII. század matematikai világképének alapjain kibontakozó formális racionalizmus, amely szerint az emberi értelem segítségével valamennyi társadalmi viszonyt hézagmentesen, előrelátóan lehet szabályozni(6).

A jogalkotó eleve csak racionálisan elgondolható élethelyzetekre készülhet fel a normaalkotás során, így szükségszerűen megfelelő mozgásteret (diszkrecionális jogot) kell biztosítania a jogi norma alkalmazójának, hogy az “megküzdhessen” a jogalkotó által definiált típushelyzet, és az előtte fekvő konkrét eset összevetéséből fakadó nehézségekkel. Napjainkban, széles körben elfogadott jogfilozófiai alaptétel szerint: “a jogban eleve és elvileg nem tudunk semmiképpen sem teljes szabályozást elérni.”(7) A jogalkotónak azon igyekezete, hogy jogi szabályozásával a felmerülhető valamennyi társadalmi viszonyt lefedje eleve kudarcra van ítélve, minden egyes hézagpótlási kísérlet mentén csak további hézagok keletkeznek a normarendszer szövetén. Ennek köztudomásúan legkirívóbb példája a porosz Landrecht (1791).

A hatalmi ágak megosztásának jogállami alapelvként történő tisztelete dacára, Kelsen óta tudjuk, hogy a jogalkotás és jogalkalmazás korántsem választható el olyan élesen egymástól, mint azt a felvilágosodás gondolkodói szerették volna. A bíró nem csupán “a törvény szája”, a törvény alkalmazása és értelmezése során a normaalkotó folyamatba kapcsolódik be a jogalkalmazó. A jogalkotás és jogalkalmazás: viszonyfogalmak, így csak egymáshoz való viszonyukban értelmezhetőek, kölcsönösen elemei egymásnak, állandó kölcsönhatásban, egymásra utaltságban léteznek(8). Az eszmék világában meghúzódó absztrakciós szintről a szóban forgó konkrét problémakörhöz visszatérve álláspontom szerint a következő megállapítások tehetőek.

A fenti eszmeiséget tükröző példával élve: a Btk. 36. §-ában foglalt büntethetőséget megszüntető ok (társadalomra veszélyesség csekéllyé válása vagy megszűnése) nem más mint a büntetőjogra is kiható, azt determináló, dinamikusan változó társadalmi viszonyoknak a jogalkotó általi elismerése. A jogalakalmazó számára pedig egy normatív követelményként meghatározott jogalkotói üzenet, amely a mindenkori társadalmi viszonyokhoz történő jogalkalmazói adaptációra hív fel, az elkövetőre nézve kizárólag in melius irányban. Implicit módon e jogintézmény is azt sugallja a jogalkalmazónak, hogy kivételes esetekben a formálisan diszpozicíószerű cselekményt az elkövetés óta a társadalmi viszonyokban bekövetkezett változásokra figyelemmel nem lehet automatikusan materiálisan jogellenesnek tekinteni. Ezen nem tipikus helyzetekben a jogalkalmazónak kifejezetten vizsgálnia kell a konkrét cselekmény társadalomra veszélyességét, ami nyilvánvalóan egy magasabb absztrakciós szinten történő vizsgálódást jelent.

Az e fajta jogalkalmazói vizsgálódásra – akár a Btk.10.§-a, vagy a 36.§-a alapján – csak az elkövető javára, kivételesen és csak a konkrét egyedi esetre nézve kerülhet sor. Osztom Gellér Balázsnak azon véleményét, miszerint: “a moralitás és a technika fejlődése következtében a jog és a társadalom nincs egy ritmusban, így egy bizonyos számú olyan eset mindig felmerül, amely nem esik bele a törvényhozó tiltó és szankcionáló intenciójába.”(9).

Nem minden ilyen helyzetben zárható ki a törvényben tételesen felsorolt – ezáltal szükségszerűen tipizált – büntethetőséget kizáró okokkal a büntetőjogi felelősség. Abból a korábbiakban már kifejtett jogfilozófiai felismerésből kiindulva, hogy a tételes jog minden jogalkotói törekvés ellenére elvileg is csak hézagos lehet, nem érdemes a fenti álláspont helyességét akár teoretikus, akár praktikus érvekkel vitatni.

Ideális esetben a jogalkotás és jogalkalmzás állandó dinamikus kölcsönhatásban létezik egymás mellett, kölcsönös, egymás irányába ható reflexiók övezik a müködésüket. Szükségszerűen a jogalkalmazó szembesül elöször egy adott magatartás jogalkotói tipizálásából eredő konkrét problémákkal, a jogalkotás - proaktív jellegéből fakadóan - ezeket a hiányosságokat csak megkésve tudja pótolni. Így maga az ítélkezési gyakorlat is kialakít a jogalkotói típushelyzeteken belüli típushelyzeteket – a fent vázolt keretek között - , amelyeket a jogalkotó idővel - tetszése szerint - kodifikál.

V.

Összegezve: mindezen fenti érvek tükrében úgy gondolom, a jővő Büntető Törvénykönyvének is a materiális bűncselekmény fogalom alapzatán kell állnia. A formális fogalom a nullum crimen sine lege alapelvének tételes jogi kifejezésre juttatásán túl más funkciót nem képes betölteni. Álláspontom szerint a bűncselekmény fogalmának formaliter meghatározásán mára már túljutott a büntetőjog tudománya, a jogalkotás és a joggyakorlat is. Amennyiben a materiális bűncselekmény fogalom mellett tesszük le a voksot, szükségszerűen adódik a következő kérdés: az új Btk.-ban szükséges-e, hogy szerephez jusson a társadalomra veszélyesség fogalma?

Az e körben kialakult vitában a véleményem Földvári József(10) álláspontjához áll a legközelebb. Földvári a társadalomra veszélyesség bűncselekmény fogalmi ismérvként történő megtartása mellett érvel, mikor e fogalmat a bűncselekmény objektív tartalmi ismérveként meghatározva, a német büntető-jogtudomány jogellenesség fogalmával azonosítja(11). Földvárival egyetértve magam is úgy gondolom, hogy a bűncselekmény fogalom csak akkor töltheti be rendeltetésének megfelelő szerepét, ha a jogalkotó e fogalomba sűríti a büntehetőség valamennyi általános feltételét.

Mind a jogdogmatikának, mind a jogalkalmazásnak – a jővőbeli Kódex szabályozásától függetlenül - a büntetőjogi felelősség megállapításához szüksége lesz egy olyan fogalomra, amely a cselekmény objektív hatásirányára utalva - a bűncselekmény objektív, materiális oldalát kifejezve - a cselekmény-típus büntetni rendeltségének indokát adja.

E szerepet töltötte, illetve tölti be jelenleg is az időközben politikai szempontból neutrálissá vált társadalomra veszélyesség kategóriája. E fogalom olyannyira megtisztult minden politikai tartalomtól, hogy a joggyakorlat, és a tudomány egyaránt – mint ahogy erre a korábbiakban már utalást tettem - a materiális jogellenesség fogalmával azonosítja.

A társadalomra veszélyesség terminológiájának a büntetőjogi felelősség, és a büntetés kiszabás fokozott differenciálhatósága szempontjából jelentős hozadéka e fogalom fokozhatósága. A társadalomra veszélyesség fogalma fokozhatóságából fakadó előnyökre már Viski is felhívta a figyelmet(12). A jogellenesség terminológiája fogalmilag nem alkalmas a cselekmény által okozott jogtárgy sértés vagy veszélyeztetés cizellált kifejezésére.

Finkey Ferenc 1914-ben megjelent tankönyvében(13) a következő álláspontra helyezkedett: “A büntetendő cselekménynek a szorosan vett jogi ismérvein kívül egy további általános ismérve a társadalomellenesség, vagy társadalmi veszélyesség…a büntetendő cselekmény nem merő jogi fogalom, hanem egyszersmind társadalmi jelenség is, vagyis a büntetendő cselekmény mindig és mindenütt társadalomellenes magaviselet, mely a társadalommal együtt keletkezik és együtt fejlődik.” Nos, Finkey veretes szavai “élő” példaként szolgálhatnak: a társadalomra veszélyesség kategóriájának nem kell szükségképpen politikai tartalmat tulajdonítanunk. Amennyiben a társadalomra veszélyesség fogalma a kommunizmus évtizedei alatt rárakódott politikai előtörténetének köszönhetően nem fogadható el a jogalkotás számára, akkor a társadalomra veszélyes cselekmény helyébe a jogi tárgyat sértő vagy veszélyeztető cselekmény fogalmi konstrukcióját látom behelyettesíthetőnek.

Jegyzetek

1. vö.: Viski László: Tézisek a bűncselekményfogalom felépítéséhez (Állam- és Jogtudomány 1974/3. 382.o.)

2. lásd erről: Wiener A. Imre: A büntetőjog forrásairól (Magyar Jog 1999/4 193-199.o.), Wiener A. Imre: Elméleti alapok a Büntetőtörvény Általános Része kodifikálásához (2000.) továbbá: Berkes György: A társadalomra veszélyesség hiányának büntetőjogi értékelése (Magyar Jog 1999/12. 730-731.o.)

3. Viski: id.m. 404.o.

4. lásd még ehhez: Berkes György: A társadalomra veszélyesség hiányának büntetőjogi értékelése (Magyar Jog 1999/12. 730-731.o.)

5. Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról (1996.) 19.o.

6. . Varga Csaba: A jog társadalomelmélete felé (1999.) 128.o.

7. Varga Csaba: 5. alatt id.m.23.o.

8. Hans Kelsen a híres Lépcsőelméletében mutatott rá a jogalkotás és jogalkalmazás relatívitására. vö.: Varga Csaba: 5. alatt id.m. 23-26.o.

9. Wiener A. Imre: Elméleti alapok a Büntetőtörvény Általános Része kodifikálásához (2000.) 61.o. Gellér Balázs véleménye

10. vö.: Földvári József: A bűncselekmény fogalmáról - de lege ferenda (Magyar Jog 1999/1.)

11. Földvári: id.m. 4.o.

12. Viski: id.m. 405.o.

13. Finkey Ferenc: A Magyar Büntetőjog Tankönyve (1914.) 201.o.