Varga Csaba

A jog mint kultúra?

A jog életében kétségtelenül mindmáig a legnagyobb változást szöveghez kapcsolása, írott formaként megjelenítése jelentette. Ez az, ami leginkább szembeötlő változással járt, s ami így jogforrástanok és jogi fenomenológiák (egyebek közt objektivációelméletek) számára külön bizonyítást nem érdemlő kézzelfogható jegyeket mutathat fel. Ezen belül persze jogfilozófiák és jogalkalmazás-elméletek rögzíthetik, hogy miben is rejlik a jog végső azonossága (a ‘jogiság’) és miként kell a bírónak ‘a jog’ válaszához elérkeznie, s ennek megfelelően további értelmes különbségek tehetők azon állapotok között, amikor az írott textus (modern természetjogokban, különösen észjogokban) csupán jelzi, illetőleg amikor (jelenkori törvénypozitivizmusokban) kizárólagosként meg is testesíti a jogot.

    Klasszikus szigorúságában a törvénypozitivizmus a XIX. század elejétől a II. világháború végéig élt Nyugat-Európában, s a kommunizmus bukásáig Közép- és Kelet-Európában. Észjogi és szabadjogi (princípiumokhoz kötő, szociologizáló, avagy pragmatizáló) mozgalmak a törvényi pozitivizmus kötöttségeit a XIX. század végétől mindvégig lazítani igyekeztek, a szocialista normativizmus rideg szigorúságát pedig főként egyidejű nyugat-európai irányzatok az 1960-es évek végétől kezdték el oldani. Amennyiben a teoretikus és a gyakorlati nézőpontokat különválasztottként kezeljük, úgy a jogpozitivizmus mint a modern formális jog professzionális deontológiája, szakmai világképe tekintetében sem annak mértéke lesz majd döntő, hogy a gyakorlati jogmeghatározódás mennyire a törvénypozitivizmus eszményei szerint megy és mehet egyáltalán végbe, tisztán és kompromisszumoktól mentesen,[1] hanem jobbára annak kétségbevonhatatlan ténye, hogy a jogpozitivizmus a XVI. század óta növekvő mértékben az európai kontinentális jogfelfogás szemléleti meghatározója lett: egész jogi világképünk, jogi fogalomalkotásunk szervezője, olyan alapvető igazodási pont, hogy mind a mai napig a különféle egymást váltó oldási törekvések (s így még az olykor a jogpozitivizmus bukását híresztelő posztmodern törekvések is) csupán a jogpozitivizmus eddig töretlennek bizonyult rendíthetetlenségéhez mérten tudják kifejezni magukat, válhatnak érzékelhetővé, nyerhetnek értelmet s játszhatnak bizonyos múló jelentőségű szerepet.[2]

    A jog és tudománya végső soron és adott nézőpontból tekintve nem más, mint bizonyos fajta kommunikáció egy bizonyos adott kommunikációról. Célszerű ezért különbséget tennünk annak tekintetében, hogy mikor szólunk arról, hogy a jog hivatalos szereplői intézményi működésük során miként beszélnek a jogról, mikor pedig arról, hogy az elméleti rekonstrukció mennyiben tudja igazolni, illetőleg realisztikusként milyen leírással kell helyesbítenie vagy éppen helyettesítenie ezt a beszédmódot a jogról. Ami az elsőt illeti, korai Lukács-tanulmányaim s ebben a professzionális deontológia ontikus, vagyis közvetlenül létszerű (az ismeretelméleti igazolhatóság kérdésétől ezért teljességgel elkülönítendő) jellegének felismerése óta számomra egyértelmű, hogy a maga a modern formális jog mint jelenség s mint berendezkedés elválaszthatatlan a pozitivisztikus igénytől, a textusból levezetésnek a jog sajátos beteljesedési kritériumaként betöltendő szerepétől. Ami viszont a másodikat illeti, a modern kutatás egyre rendszerszerűbben mutatja ki, hogy e pozitivisztikus igény realitása semmiképpen sem igazolható, még elvi várakozásként sem, hiszen a jogalkalmazás burkában alapvetően szimbolikus cselekvésről, egy rendkívülien összetett folyamat jelzésszerű lerövidítéséről s átlagesetben egyfajta rutinra visszavezetéséről van szó.

    A voltaképpeni kérdés tehát a fentiekből következően számomra nem az, hogy a jogpozitivizmus akár mint elmélet, akár mint állítólag megvalósult gyakorlat mikor s mennyire tudott egyáltalán uralkodó szerepre kerülni, hanem az, hogy az európai kontinentális jogszemléletet egészében a ius  (a jogiság) eszméjének lexre (mint tételezett-írott aktusra) redukáltsága, a jogi mivoltnak tehát a tételezettség aktusához kapcsoltsága, ebből adódóan a jogi folyamat összetettségének ‘jogalkotás’ és ‘jogalkalmazás’ mesterkélt elkülönítésére történő visszavezetése szabja meg — azaz, röviden szólva: egy olyan intézményi (s az általa intézményesített képződménytől ilyen módon immár elválaszthatatlan) ideológia, amelyik a mai napig idegennek, sőt értelmetlennek, egyenesen felfoghatatlannak maradt például Európán belül is a másik, az angol hagyomány, avagy, távolabbra tekintve, az iszlám vagy a zsidó jog számára.[3]

    Több, mint harmincöt éve fogalmaztam meg először, hogy jogfelfogásunk, jogi fogalmiasításunk legalábbis duális, amennyiben az adott jog körében mellőzhetetlen minden kérdésfelvetést, vonatkozást, kapcsolatot megfogalmaznunk pozitivisztikusan, vagyis a kérdéses jog önképe, önmagáról alkotott ideológiája szemszögéből (is) — azon túl, hogy tudományunkban, elméleti rekonstrukciónkban egy tudományosan igazolható (pl. társadalomelméleti, szociológiai) leírást, fogalmi tartalmat is természetszerűleg szükséges megfogalmaznunk.[4] Lukács-tanulmányaim eredményeként pedig az lett számomra nyilvánvalóvá, hogy ez az önkép nem valami utólag és kívülről, véletlenszerűen az egyébként jól működő jogra ráaggatott többlet, hanem a kérdéses jog része, mellőzhetetlen alkotóeleme maga.[5]

    Ebben az összefüggésben vetődik fel “a jog mint...” hívószavú vizsgálódások kívánatosságának kérdése. Azaz a jog mint (kizárólagosan) tételezés, textus (stb.) mellett a jog mint történelem, kultúra, kommunikáció, folyamat, nyelvi játék, önkény (stb.) kérdése. Ámde a fentiekből kitűnően egyetlen esetben s véletlenül sem azért, hogy a modern formális jog önazonosságának jegyeként a pozitivisztikus önleírást kiküszöbölje, hanem kizárólag azért, hogy a teoretikus rekonstrukciót ezekből a különféle megközelítésekből adódó (s másként el nem érhető) tanulságokkal segítse. És mindezeknek “a jog mint…” hívószavú vizsgálódásoknak egymást közt sem a kizárólagosság igényével, hanem — a jog ontologizáló látásmódjának köszönhetően a módszertani egység újkantiánus kívánalmát meghaladva — egymással versengve kell zajlaniok.[6] És pontosan azért, hogy válasz adathassék az alapvető dilemmára: miként lehetséges, hogy a törvénypozitivizmus akár legszigorúbb uralma alatt is pontosan adott válaszhoz (mint outputhoz) érkeznek el a jog válaszaként rutinszerűen a bíróságok — miközben pusztán a hivatalos jogszabályi és textualizált tényállítási információkból (mint inputból) a logika szigorú szabályai alapján (Karácsony András vitaírásának rendkívül érzékletes kifejezésével élve[7]) “lehetne másként is, ám aktuálisan nincs másként”?[8] Miből adódik hát az a többletmeghatározás, ami akár azonos törvényi szöveg alapján ilyen jogi választ eredményez az egyik országban, és másmilyent egy másikban; avagy ugyanazon helyen ilyent az egyik korban (vagy időszakban), és másmilyent egy másikban? Nos, pontosan ezt a finomítást, a jog ideologisztikusan kifejezett levezetési és igazolási igényének gyakorlati megvalósulását (lehetőségei határainak, diszkrepanciáinak, bizonytalansági mezőinek megvonásával) kísérli meg teljesebb, bizonyíthatóbb, tudományosan is immár valamelyest elfogadható formában leírni az az elméleti rekonstrukció, ami pontosan “a jog mint...” hívószavú vizsgálódásokkal éppen ennek elősegítésére hivatott.

    Az, amit posztmodernitásnak nevezünk, valójában nem más, mint ezredvégi nyugati talajon intellektuális vitákban született mentális projekció. Annak kérdését, hogy öncélú vitáknál, ma divatos tagadásoknál és relativizálásoknál gerjesztett-e már többet, bizonyára kellő idővel és távlatban az emberi gondolkodás majd el fogja dönteni. A posztmodernitás dogmája és látásmódja azonban legfeljebb egyfajta lehetséges (s majdan így vagy úgy megítélendő) használata azoknak a gondolatoknak, felismeréseknek, intézményesedéseknek, amikre egyes értelmiségi körökben oly divatosan ma rátelepszik. Nos, pontosan ebben munkál az az önpusztító késztetés (ami éppen nem maga a kultúra fogalmában vagy a kulturális összehasonlítás puszta módszerében rejlő valamiféle előre elrendeltetettség), hogy a merőben lehetségesnek, a kontingenciának az oltárán önmagát feloldva, bármiféle tetszőleges “más”-nak a felidézésében vagy posztulálásában elveszve és ezáltal önmagát is elveszejtve, “megrepessze az önazonosság talapzatát”[9].

    A paradoxonok, amiket Dirk Baecker munkássága nagyszerű hasonlatokkal és polemikus erővel feltár,[10] vitairatként jobbára nem annyira a kultúra jelenségének sine ira et studio monografikus leírásával, mint inkább a posztmodern elméleti igények önellentmondásokba és következetlenségekbe hajszolt kuszaságával, az ezekre választ keresés bajlódásaival kapcsolatosak. Az az öncélúan kutakodó intellektualizmus, mely “minden életforma esetlegessége” tudatában éli ki magát s ezért (önmagát is beleértve) mindent valamiféle “más”-sal relativizáltan láttat — azzal a pszichikailag szükségképpen destruktív következménnyel, hogy jobbra érdemes híve számára immár “semmi sem lehet valóban az, ami” —,[11] nos, ez éppen nem a kultúra hagyományából fakad, hanem ennek egyik patologikus fejleményéből, mérgező televényéből, a posztmodern nihilizmusból. Példának okáért a kulturális összehasonlítás területét határolóan végzett szerény kísérletem, amit — hál’Istennek, csupán a jog mélyebb megértésének és láttatásának szándékától vezéreltetve, ámde különféle obskurus doktrínák álkérdéseibe történő felesleges bonyolódás nélkül — az Összehasonlító jogi kultúrák körében[12] elkezdhettem, valóban tanúskodott arról (ugyanúgy, mint korábban a jogantropológiai kutatások szemlézésével végzett búvárkodásaim[13]), hogy bizonyos alapfunkciók (szabályozási biztonság, differenciált rendezés stb.) és alapvető éthoszbeli értékek (előretekintő és igazságos szabályozás stb.) elérésére eltérő korokban és kultúrákban az ember eltérő, ám hatékonyságban egymással versengő utakat tudott kialakítani. Nincsen tehát királyi út, s az elmélet — szembefutva a mai neoliberalizmusokból olykor feltáruló önabszolutizáló, csekély gyakorlati tolarenciával kecsegtető tendenciákkal — nem igazol semmiféle kulturális imperializmust. Ugyanakkor éppenséggel nem tanúskodott kulturális relativizmusról, hanem csakis arról, hogy szerves (tovább)fejlődését, a benne rejlő eszközbeli elemek teljes potenciáljának időben és formában a körülményekhez alakulóan változó teljesebb kiaknázását (aktualizálását) kizárólag önazonosságának a zavartalan megőrzése talaján biztosíthatja. Ráadásul, szerencsésebb kultúrák (mint pl. közismerten a japán) úgy tudtak úgyszólván mindvégig nyitottan és külső minták befogadására készen funkcionálni, hogy újszerű kihívásokra adott újszerű (vagy éppen tudatosan kölcsönzött eszköztárú) válaszaikat sikerrel belsődlegesítették, szervesítették, adaptálták — önazonosságuk tudatát, szervességük potenciálját ezzel éppen ismételten megerősítő s szimbolikusan tovább is fokozó saját eredeti rendszereikhez.

    A “végletekig űzött rákérdezés” s mögötte “minden adottság megkérdőjelezésének a szándéka”[14] napjainkban intézményesedő (s a modern társadalom belső önkiüresedésével korreláló) tendenciájával szemben[15] igencsak egyetértek a kérdésfeltevő jogász-filozófus azon bölcs megállapodottságot rögzítő konklúziójával, miszerint “Az ember azonban nem egyszerűen ismeretszerző, hanem honos lény a világban. Élete gazdagabb az ismeretszerzésnél, hiszen beletartozik a megszokottság, a gondtalanság, az orientációk követése, az intellektuális megnyugvás is.”[16] Nos, magam is pontosan ezt kívántam szolgálni nemcsak a jogi formalizmusok mögött megbújtan munkáló emberi tartalmak (meghatározottságok és meghatározások) feltárásával,[17] de mind e mögött találhatóan a modern ismeretelmélet egyoldalú, torzító, az emberi teljességet leszűkítő, pusztán a racionális fogalomalkotás lehetőségeire koncentráló, s ezzel a bölcsesség, tudás és ismeret hajdani gazdagságát elszürkítő elidegenültségére utaló felhívásaimmal is.[18]