A szocializmus marxizmusának jogelmélete

Hazai körkép nemzetközi kitekintésben

Varga Csaba

 

 

 

 

I. HAZAI KÖRKÉP

 

1. Előzmények (1948-ig)

 

A háború után fokozatosan berendezkedő kommunista diktatúra szovjet mintára, sztálini–visinszkiji inspirációk nyomán formálódott jogszemlélete számára a háborút követő Magyarországon művelt jogbölcselet — megújulásaival, ígéreteivel, polgári folytonosságával egyetemben — kizárólag a leküzdendő múlt színeiben, vagyis eleve méltatlan pozícióban, egy frontálisan társadalomellenes politikai támadás tárgyaként jelent meg, függetlenül attól, hogy ez a nyugat-európai áramlatokkal közös szellemi és erkölcsi megújulási készséget mutató polgári jogelmélet még mai állapotainkkal szembesítve is impozáns, klasszikussá érett gondolkodóktól táplált szakmai pezsgést és kultúrát mutatott fel mind a két világháború között, mind pedig a háború utáni rövid életű koalíciós időszakban. Aligha lebecsülhető akár addigi életművük perspektívájában, akár háború utáni újrakezdésük lendületében, hogy például Moór Gyula rektorként, demokrataként és jogbölcselőként egyaránt példásan szembenézett a múlttal, emelkedetten és jövőt inspirálóan fogalmazva meg a megújulás számára levonható erkölcsi-szellemi tanulságait; hogy Horváth Barna a rá jellemző örök szintetizálásban is új, további teoretikus távlatokat nyitó módon indított;[1] hogy a szegedi Szabó József bölcselőként kiteljesedve és tudománymódszertanilag, az angol–amerikai jogászi mentalitás megértésében és legalább lélektani magyarázatában, valamint az igazgatás és a bíráskodás végső mozgatóinak leírásában egyaránt új feladatokat tűzött maga elé célul; vagy akár hogy a pécsi Losonczy István éppen ekkor beérően s rendszeres tanná növekvően bölcseleti összegzést adott[2] — nos, mindez problémátlan s egyszersmind ígéretes továbbvitelt biztosított.

     Ha és amennyiben egyfajta maximalizmustól vezérelten rögvest le is zárjuk ezt a két háború közti Magyarországból és Közép-Európából kinövő néhány éves háború utáni múltat, úgy természetszerűleg kérdésesként kezelhetjük, vajon reflexív, nyugat-európai példaadóival megbízhatóan, értelmesen, az ismételt végiggondolás igényével és hatásával együttgondolkodó — s kiváltképpen ennyiben és ebben kritikus — (úti)társi minőségéből jogbölcseletünk (Moór, Szabó J.) válhatott volna-e önálló, nemzetközileg méltányolt jelenlétet biztosító iskolateremtő erővé? Nos, a válaszunk egy erőteljesen habozó igen lehet csupán, hozzátéve, hogy még néhány tudatos újítónk (Horváth, Losonczy) esetében sem egyértelműen bizonyos a pozitív felelet, hiszen több könyvük ellenére az igénybejelentésen s a vázlatszerű rögtönzéseken túl saját kifejtésig, részletproblematikákra alkalmazásig, tanulmányok sorában megszenvedett tesztelésig még ezek a kiemelkedő gondolkodók sem jutottak első felismeréseiktől a kommunista hatalmi berendezkedésig rendelkezésükre állt viszonylag hosszú idő (Horváthnál egynegyed évszázad, Losonczynál pedig egyetlen évtized) leforgása alatt. Mégis tényként kezelhetjük, hogy ők és tanítványaik (az iskolateremtésben elöljáró Horváth részéről Bibó István és Vas Tibor, valamint az éppen pályakezdő s mesterét követve emigráló Bolgár Vera, a családtalanságtól is erősítetten mindvégig magányos gondolkodóként fellépő Moór részéről pedig Scholz Kornél) mindegyike — legalábbis pályakereső tapogatózásként — önálló utat választott, tehát a magyar tudományosság ekkor is lefedte az elméleti jogi gondolkodás úgyszólván teljes problematikáját. Ilyen módon pedig az 1920-as évek egyirányúságát (Moór), majd a színre lépő társnak (Horváth) az előbbivel versengésre kerülő antagonizmusát immár kölcsönösen megtermékenyítő belső viták megtermékenyítő sorozata válthatta volna fel.

 

 

2. Sztálinizmus (az ország szovjet megszállásától)

 

a) A “maradványok” felszámolása

     A hatalomátvétel után rögvest egy néhány év alatt be is fejeződő, s ezért egészében koncentráltnak tekinthető frontális támadás indult — politikai (Lukács György tisztogatásra felhívó kíméletlen és elvakult publicisztikájával, Gerőné Fazekas Erzsébetnek a kommunista párt kezdeményezéseként felálló Tudománypolitikai Bizottságába burkolt likvidáló gondolatrendőrségével[3]), egzisztenciális (egyetemi[4]) és egyben szakmai (Szabó Imre, Beér János, Eörsi Gyula, Sarlós Márton új pozíciókban általuk levezényelt viták során keresztül gerjesztett[5])[6] lépések formájában — minden réginek a kiszorítására: a polgári múlt folytatására egyáltalán képes személyiségek ellehetetlenítésére, gondolataik diszkreditálására, bármiféle további jelenlétük és hatásgyakorlásuk megakadályozására. Az “új” építése végső soron minden “régi” teljes irrelevanciájának, sőt egyenesen még fennálló esetleges jelenlétük kártételének a kimondására s az ebből egy diktatúrában adódó politikai feladatok adminisztratív beteljesítésére épült.[7]

 

b) Szovjet típusú gleichschaltolás

     Felhasználható előzmények, saját tudományos hozadék híján — ami mindennél nyíltabban mutatja a szocializmus marxizmusának kizárólag tudománytól idegen, közvetlenül politikai–ideológiai megfontolásoktól motiváltságát — a saját elmélet építése mindenekelőtt a szovjet irodalom gyarlóan nyers s túlnyomórészt teoretikus értelemben gyenge, kidolgozatlan és primitív (az egyébként nem túlságosan kiművelt, döntően didaktikus egyszerűségű egykori cári orosz tankönyvek és tansegédleti összefoglalások bolsevik “meghaladásából” született) termékeinek, főként brosúraszerű partizánaktusainak fordításával indult. A politikai egyeduralom támogatásával a Sztálin-epigonizmus (pontosabban: a szovjet Sztálin-epigonizmus magyar utó-epigonizmusa) hamarosan pártpolitikai és egyben világnézeti kiállással: a szocialista forradalmiság vállalásával azonosult.[8]

 

c) Múlttagadás, kettős hatással

     A szocializmus magyarországi marxista jogelméletének sorsát már indulásában úgyszólván döntő, specifikus, jelen formájában csak nálunk ismert módon meghatározta egy olyan mű, amely a diktatórikus átalakulás idején évek során keresztül készülve, hivatalos egyetemi és akadémiai viták rendezésével politikai funkciója java részét már menet közben betöltve,[9] évtizedekre szóló érvénnyel lezárta a múltat — értékeit legázolva s elutasítva visszadobta egy károsként elpusztított előtörténet lomtárába, saját mérföldkőszerű szerepének kiemelésével viszont Kossuth-díjat (az új berendezkedésben jogászi teljesítményként először hangsúlyos hivatalos állami elismerést) szerezve szerzőjének. Szabó Imre első, immár a leninizmus–sztálinizmus stílusjegyeit is felmutató marxista művéről van szó,[10] mely — szerzői szándékról, saját jogfilozófiai talentuma felcsillantásának szándékától is vezérelve — voltaképpen tetemrakást épített elődeiből, hogy jelképesen vissza sem nézve “túlléphessen”, a szovjet ideológiai harc lényegéhez híven meghallgatatlanul s megértetlenül is “meghaladhasson”. Paradoxikus utóhatás, amit a szerző nem érzékelt és bizonyosan éppen nem szándékolt, hogy miközben műve ideologikus hatásaként e múltba alig temetetlenül, úgyszólván élőként lökött tetem, a jogi teoretizálás polgári múltja valóban sokáig majd vállalhatatlan lesz, hagyományként is megszakad — nos, jelenvalóként mindez mégis beépül a hazai formálódó marxizáló jogelméleti gondolkodás hátterébe. Mintha hosszú távon s kerülő utakon a szerző politikai-ideológiai szolgáló vállalkozását a saját személyes múltjából megőrzött tudományosság-igénye valamelyest mégis keresztezte volna: az a körülmény, hogy valóban széleskörű kutatómunkával valóban részletekbe hatolóan monografizálta tárgyát, nemcsak pars et totus kilökte a hivatalos gondolhatóság kosarából, de mindeközben mégis korábbról nem ismert teljességgel felcsillantotta problémagazdagságát. S ezzel, bármennyire is kínzóan, mégis felidézte feloldatlanságát, megválaszolatlanságát, amellyel, bár halálra ítélten és kivégzetten, az mégis visszamaradt a szakmában, s kimondatlanul és megemésztetlenül, egyfajta alternatíva tényével és kínálatával, de mindvégig változatlanul ott kísértett — szemben a szovjetizált újprimitív egyszempontúsággal.[11]

     Az új teoretizálásban politikai-ideológiai szerepbetöltése jegyeként egyszersmind a kanonizált deklarálás is már kész formában megjelent. Mert nem fáradsággal végigszenvedett töprengések legfeljebb ideiglenes megnyugvási pontja az éppen és legfeljebb elérhető és kimondható igazság, hanem pontosan úgy forradalmi társadalom(át)alakító akció (legfeljebb gondolatrendészeti), mint bármely revolucionér magatartási minta utasításos kitűzése. Vagyis egyszerre egyoldalú, hierarchikus, visszavonásig érvényes és kétségbevonhatatlan, mindenre kisugárzó erővel hivatalos és eleve elrendelt, ezzel pedig minden kételyt, kibúvást, eltérést parancsmegtagadásként megtorló. Nos, elvi igényként úgyszólván a korszak végéig tartóan él e parancs-struktúrájú dogmatikus magatartás, bár az idők múltán nyilván egyre kevésbé lesz már kikényszeríthető. Mindenesetre addig, ameddig virulens, ez az, ami bármiféle valóban tudományos vita lehetőségét eleve kirekeszti. És a dolgok iróniája folytán az, akit személyében teljesen, véglegesen, visszavonhatatlanul és a tragikum jegyeit is hordozóan tönkretesz, nem lesz más, mint éppen eredendő hordozója, a jogi gondolkodásban első számú magyarországi alkalmazója.[12]

     Nos, ez az a közeg, amelyen és amelyre közel egy évtized teljes jogi gondolkodása — s benne a jelenben követést parancsoló mintákról történő kritikai távolságot tartó számadás[13] — felépül, és amibe minden, ami elmúlt, a visszahozhatatlan, mert elutasított polgári múlt darabjaként — nálunk leginkább szemtűnően a jog kontinuitása,[14] az alap és felépítmény, a kodifikáció “időszerű” kérdéseiről, majd mindezek hamis dilemmáiba később is visszahúzóan a jogi akarat osztálytartalmáról[15] folytatott viták fő stratégiai irányaként — bele- és visszarekesztetik.

 

d) “Szocialista törvényesség”, a meghaladásra ítélt (nyugat-európai) polgári (progresszív) múlt bolsevik emlékeiből merítve

     Szabó Imrének mindenekelőtt A jogszabályok értelmezéséről megjelent nagyívű monográfiája[16] írja körül pars pro toto Visinszkij politikai sztálinizmusának jogi felépítményi kívánalomrendszerét — kellően érzékenyen, hiszen egy részproblematika tükrében kifejtetten, de éppen tárgyának köszönhetően kézenfekvő társadalomtudományi, nyelvtudományi, logikai kapcsolódásai révén meglehetősen specifikáltan. Személyes meggyőződéseként kifejezetten, egyszersmind az egész közép- és kelet-európai marxizmus közös jegyeként építi rá a XIX. század derekán Nyugat-Európában kifejlesztett törvényi pozitivizmusra a szocialista törvényesség doktrínáját, olyan megközelítésben és teoretikus alapozással, amellyel évtizedekre megmerevíti és kizárólagosítja majd elméleti jogi gondolkodásunkban a marxizmusnak még a XIX. század elejéről hozott tudományfilozófiai és tudománymódszertani előfeltevéseit.

 

e) A tudomány-szerű kibontakozás csíráinak keresése

     Búvópatakként, jegyzetforma mögé bújva, csekély példányszámban mégis megjelent egy ideiglenes összegzési kísérlet, voltaképpen az 1956-os felkelést megelőző és követő megingásokat kihasználva s az adódó igazodási lehetőségekbe belesímulva, mely általános összegzésében mind elméletileg, mind pedig a jelenkori polgári áramlatok érdemi kritikai reflexiójával végzett tárgyszerű elemzésével ritka tiszta pillanatot sejtetett a jogelmélet magyar történetében. Egy Szabó Imre tekintélyével fedezett sokszerzős budapesti tankönyvpótló jegyzetről van szó, melyben a doktriner hivatalosság beérkezettjein túl úgyszólván a teljes fiatal tanítványi kör is elkötelezhette magát[17] — anélkül, hogy a nekibuzdulás e mítikus kísérletének esély adatott volna a megszilárdulásra.

 

3. Intézményesedés enyhüléssel (az 1960-as évektől kezdődően)

 

a) Az epigonizmus tudományeszménnyé válása

     Az akadémiai — az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében közvetlenül Szabó Imre akadémikus igazgatótól felügyelten végzett — kutatások viszonylagos igényessége, bármely csökkentetten is, de határozottan tudományos eszménytől formáltsága már nem érvényesül az egyetemeken. A szabói generációhoz közelálló korosztály (Vas Tibor, Feri Sándor, Antalffy György, Halász Pál[18]) csakúgy, mint az utóbbi két aktív tanszékvezető közvetlen tanítványi és utódköre (Szegeden Pap Ignác, akinek tán bibliográfia-kiadása[19] a voltaképpeni maradandó érték, Pécsett pedig Szotáczky Mihály, aki kétség kívül jelen volt ugyan, alakította is jogi gondolkodásunkat itthon és főként a szocialista külföldön egyaránt, azonban — ellenére gyakran előrevivő, olykor egyenesen provokatív kérdésfeltevéseinek — a marxizmus erőltetett dogmatikájában hagyta elsorvadni problematikáit s megoldási kísérleteit egyaránt[20]) nem jutott túl az epigonizmuson: és ez eszmetörténetileg nyilván terméketlennek, egyértelműen zsákutcának bizonyult.

     A fővárosi és vidéki egyetemek jogi karain pártmunkásságból kinőtt vagy azzal összefonódott hivatalos jogelmélet így tankönyvi szinten és irodalmi termékként egyaránt nyomasztóan túlsúlyos jelenlétével egészében diszkreditálta a szakmát, ideológiai gyakorlatként elidegenítő lett; ámde azon kívül, hogy saját rítusszerű önmegerősítésein túl nem hatott,[21] nem is vált veszélyessé. Művelői tanaik agresszív kiterjesztésben nem gondolkodtak: megelégedve saját hűségük rendíthetetlen bizonyítása ellenében karrierjük biztosításával, békés egymás mellett élésben joviálisan vették tudomásul mind az általuk is rettegve tisztelt, tekintélyében (s pártkapcsolati, tudományos, egyetemi vezetői pozíciójában) megkérdőjelezhetetlen Szabó akadémikus óvatos tudományos előrehaladását, mind pedig az akadémiai intézeti tanítványi kör Szabó tekintélyével fedezett akár eseti kilengéseit, faltágítását.

     Mindenekelőtt jogpolitikai értelemben azonban megindul már a szocializmus elfogadásán belül a jogelméletből a gyakorlati jogélet demokratizálására, gazdasági hatékonyságnövelésére, egészében humanizálására felhasználható lehetséges ösztönzések aktiválása.[22]

 

b) Sztálinizmus, kritikai önperspektívában

     A korszakot majd végigkísérő dogmatikus sarokpontokat ekkoriban — nem ritkán támogató háttérrel[23] — megfogalmazó Szabó Imre ebben az időben született műveinek mindegyikében[24] egyre erőteljesebben finom elhatárolódást kísérel meg Visinszkijtől. Igénybejelentésével a “szocialista normativizmus” túllépését ígéri, sőt ennek megvalósítására szánja élete első, egy önálló jogfilozófiai rendszeres gondolat gyakorlatba ültetésére főművének szánt könyvét.[25] Annak ellenére, hogy sikerül német és francia fordításokban is megjelentetnie, bizonyára maga is átérzi kudarcát: dogmatikusan megcsontosodva hamarosan még egymásra következő — teoretikus mélységben viszont növekvően kiüresedő — könyvek[26] és egyéb írások[27] sorában fogalmazza meg ismételten a szocializmus jogának tanait, esetenként eljutva a bolsevik forradalmi idők ún. forradalmi jogszolgáltatásának is közvetett teoretikus igazolásáig.[28] Ezzel párhuzamosan remarxizálásaival régi, ifjúkori énjének baloldali szárnyalását időskori megmerevüléssel ötvözve engedi szabaddá, miközben a marxizmus elméleti-jogi reneszánsza felvállalásának az úttörőjeként keresi annak további lehetőségét, hogy marxiánus művét német és orosz fordításokban az egész szocialista táborban szétsugároztathassa.

     Mindezzel egyidejűleg határozott igénybejelentések történnek arra, hogy a marxizáló jogi gondolkodást felszabadítsák a szocializmusnak a marxizmushoz mint filozófiai alaphoz képest esetleges, véletlenszerű (kimondatlanul is: a szovjet-orosz megvalósuláshoz, illetőleg az ázsiai politikai hagyományokba illő sztálini politikai keretbe illesztett) járulékos, ráadásul közvetlenül politikai vagy ideologikus rárakódásaitól s kényszereitől. Először többen megkísérlik felszabadítani attól, hogy egy gyakorlati jogpolitika egyszerű irányítójává zülljön (vagyis hogy bárki a teoretizálás hozadékát praktikus hatáslehetőségektől tegye függővé),[29] majd különbséget vonnak a marxizmus és a szocializmus között, hogy az előbbi az utóbbi nem teoretikus megfontolásaitól szabadulhasson s szabadíthasson.[30] Ezt majd további tisztázások is követik.[31]

 

c) A tanítványok irányzatosító bomlasztása

     Szabó Imre egykori egyetemi tanítványi köréből kikerülten, illetőleg Vas Tibornak az akadémiai intézeti gárdájából fogadottan felnövekvő, csaknem egy generációnyi idővel fiatalabb nemzedék hamarosan saját önálló hangját kezdi el már hallatni, vállalva saját ízlését, problémaérzékenységét, s mindenekelőtt a teoretikus önállósodás ideológiailag felettébb kényes fordulatait. A korabeli marxizmus tudatosan és programszerűen felvállalt pluralizmus-ellenességében — melynek krédója szerint a tudományos igazság kizárólag egy és oszthatatlan lehet, s ezért bármiféle versengés, párhuzamosság, más irányban tett engedékenység vagy netalán belátás kizárólag politikai célzatú felforgató akciót szolgálhat csupán (amiért ennek már merő megkísérlése is kiiktatandó és megtorlandó) — bármely saját nézőpont megjelenítése, sőt teoretikusan hézagtalan igazolása, olykor egyenesen levezetése a közösként elismert forrásból, jelesül a marxizmus klasszikusainak autoritatív kánonként kezelt írásaiból, nos, ekkoriban mindez már önmagában izgalmat jelentett: intellektuális kihívást és ideologikus tettet, amik már kimondásuk folytán gyakorlati következményekkel járhatnak, olykor tervezhetetlen s egyben beláthatatlan elméleti (tehát közvetett hatásában: ideológiai) elmozdulásokat indíthatva el.

     Két kreatív, irányzatteremtő, egykori kandidátus aspiráns jutott ebben legtovább, kijelölve egyszersmind a magyar jogelméleti fejlődés következő évtizedeinek magyarországi útját: Kulcsár Kálmán szociologizálása[32] és Peschka Vilmos rendszeres alapokról építkező marxizáló jogbölcselete,[33] amit kiegészített irányként is, érdeklődésként is intézeti, illetőleg tanszéki körből öröklötten Péteri Zoltán axiologizmusa[34] és Sztodolnik László jogállamiság-kritikája.[35] Mivel a szovjet világbirodalom monolitikus tömb volt, amelyben változó mértékben s egyenlőtlenül jelenhettek meg csupán — (kül)politikai (Jugoszlávia, majd Albánia és Románia), illetőleg ideológiai (Jugoszlávia és részben Lengyelország) téren — divergenciák, ezen irányzattá növekvő kutatási teületek saját útjuk bejárásával fontos tényezőkké váltak a jogtudományi gondolkodás nemzetközi alakulásában. Hiszen az előbbi elsőként, valóban megértésre és kritikai feldolgozásra vállalkozva, a marxizmus alapjaihoz visszaépítve intézményesítette itthon, majd hatásával az ortodoxia központjaiban (Moszkvában, Szófiában és Bukarestben) is egyszemélyes vállalkozásával a jogszociológiát, az utóbbi pedig fogalmi-analitikus pozitivizmusával körbejárva a marxizmus lehetséges jogfilozófiájának topikáit, végső soron lépésről lépésre felépített egy önérvényű marxiánus ortodoxiát a klasszikus német filozófiai gyökereiből levezetett marxizmusból, kritikai reflexiókkal egyidejűleg a kortársi, főként német nyelvű monografikus irodalom néhány jeles terméke, iránya és iskolája irányában.

     Ezen a talajon épülhettek a különféle további kezdeményezések, mindenekelőtt a kritikai helyzetfelmérés,[36] módszertani tisztázás,[37] egy ontológiai rekonstrukció,[38] valamint a jog, nyelv, logika és rendszerszerű összefüggés magyarázata irányában.[39]

 

d) Komparatizmus: nemzetközi színtéren a szocialista jognak önálló típussá avatásával történő legitimálása, hazai porondon viszont a jog mint önálló ismerettárgy tudományos rehabilitációját jelentő professzionalizálása

     Következményeiben hasonlóképpen nagyhatású tett volt a jogösszehasonlítás újraintézményesítése[40] — bár ez inkább pusztán újraideologizálást kívánt, semmint alapoktól indító újraépítést (mint a jogszociológia esetében), és inkább szervezeti-szervezési lépésekkel valósult meg (semmint teoretikus építkezéssel). Szabó tudománypolitikai elhatározása Péteri Zoltánnal közös módszertani újramegalapozással és tudományszervezői kezdeményezéssel a szocialista tábor egészét átható mozgalmat eredményezett, mely közvetlen szándéka s járulékos hatása szerint egyaránt a szocialista jognak a jogcsaládok egyenjogú tagjaként történő nemzetközi elismertetését célozta. Fáradozását teljes siker koronázta, olyannyira, hogy ez immár kikezdhetetlenné tette a szocializmus saját jogának a sajátszerű ideológiáját is. Hiszen a “marxista jogfelfogás”, ami eddig akár pervertált ideológiaként joggal a limine elutasítható volt,[41] most, a hidegháborúnak langyos koegzisztenciává degenerálódásával már a saját jogán fennálló s ezért adott kutatási tárgyként pusztán tudomásul veendő természetszerű szociális jelenséggé, egy létjogában is elismert jogi berendezkedés teoretikus építményévé, “a szocialista jog elméletévé” változott.[42] Ugyanakkor tudományosan jelentős fejlemény, hogy járulékos hatásában mindez a jog professzionalizálódását eredményezte az összehasonlításnak kutatási módszerként való tényleg széleskörű, úgyszólván kötelező előfeltételül szolgáló elterjedése okán, hiszen ettől kezdve a nemzeti problematika máris — első körben — szocialista kontextusban és perspektívában, majd — második körben — jelenkori egyéb (“kapitalista”) megoldásokkal szembesítetten jelent meg, amit — harmadik körben — gyakran kiegészített (esetleg megalapozott) egy történelmi fejlődési íveket felrajzoló “historikus” komparativizmus.

     Nemigen kínálkozik válasz arra, hogy néhány nagyívű történeti-összehasonlító monográfián[43] és kézikönyvszerű összefoglaláson[44] túl e valóban megújító, fundáló és jó időben született kezdeményezés további nagyelmélet-alkotásra alkalmas tudományos teljesítményhez miért nem vezetett (hacsak nem arra gondolunk, hogy a tételes jogtudományokban e kezdeményezés visszhangja egyszerűen csekélyebbnek bizonyult[45]).

 

e) A polgári jogfilozófia mint versenytárs (újra)felfedezése

Olyan időszakban és körülmények között, amikor az ún. antimarxizmus elleni harc még mindig elsődlegességet élvez a társadalomtudományok művelése iránt támasztott várakozások sorában[46] s amikor a tudományos igazság oszthatatlanságára hivatkozva politikai döntéssel nyilvánítják ki a marxizmus egységét — tehát akár belső irányok vitáját és versengését száműző hivatalosságát —,[47] egyes tanulmányok nyomán[48] megjelenik egy a magyar jogelméleti tudományosságot gyakorlatilag egybefogó olyan tanulmánykötet, mely — az eszmei harc köntösében ugyan — nemcsak önálló elemzési tárggyá teszi, de kritikai reflexióival hallgatólagosan mégis önálló értékhordozóként rehabilitálja és saját problematikáiba visszaágyazza a polgári jogi gondolkodásra jellemző kérdésfeltevések és válaszok tényleg panorámaszerű gazdagságát.[49] Nemcsak monografikus kutatás[50] s ennek bokrában írások sora[51] célozza immár mindenekelőtt a II. világháború utáni időszak, vagyis a politikai okokból nálunk diszkontinuussá tett kortárs polgári jogi gondolkodás örökségét, de — egyedülállóan az egész szocialista táborban — megjelennek maguk a szövegek is, csonkítatlanul s kommentár nélkül, saját jogukon, mint a jogról szóló tudományos reflexió természetszerű képviselői.[52]

     (Megjegyzésre érdemes, hogy eközben — ironikusan — az “új” tanítványok eszmei “atyái”, ha kéziratban maradóan, bár egyébként az új idők politikumát hiteles baloldali múltjukból adódóan teljes mértékben vállalóan, a magától értetődés büszkeségével vállalják a polgári múlt egykori szakmai — mindenekelőtt technikákban megbújó — gondolati értékeit.[53])

 

f) A “szocialista világtábor” kereteiben irányító–közvetítő szerepvállalás

     Erőteljesen kifejlődik s hangsúlyos marad az a kommunikációs partneri szerep, amit — az Acta Juridica Academiae Scientiarum Hungaricae mint angol / német / orosz / francia nyelvű, évente közel 400 oldalnyi terjedelemben folyamatosan megjelenő reprezentatív periodikum 1958-ban történő indításán és az ekkorra már könyvtárnyivá duzzadó idegennyelvű monográfiák és összehasonlító jogi nemzeti referátumok folyamatos gondozásán túl — egyfelől a merev szovjet és kelet-német, valamint balkáni, másfelől a közép-európai tömb (egyszersmind kapcsolatépítő kezdeményezéssel a politikai “különutas” szerepét játszó Jugoszlávia felé) irányaiban felvállal olyan szervezéssel, amelyik a szocialista jogelmélet különféle irányainak nemzetközi összefogással történő pártolását tűzi célul maga elé.[54]

 

 

4. Bomlás (az 1980-as években)

 

a) Epigonizmus kifáradásával a marxizmus újrafundálásának megkísértése

     Szabó Imre ontologizálása, mint láttuk már, a “marxizmus reneszánsza” igényével az eredeti forrásokhoz visszatérést célozta.[55] Mégis, a dolgok iróniája folytán eredeti szándékával szembefutva — és görcsös elvi kritériumszabó ragaszkodásaival[56] saját hiteltelenedéséhez érkezve — paradoxikusan azt érte el, hogy önmagát is puszta irányzattá lefokozva minden egyéb (“polgári”) megközelítéssel szemben önmagát (számára hátrányosan, mert politikai-ideológiai diktatúrában szokatlanul) szintén versenyhelyzetbe helyezte.

     A marxizmus hegemóniájának megőrzése ezzel — olykori tisztázó kísérletek ellenére[57] — puszta látszattá, verbális kifejezésmóddá fokozódott le.[58]

 

b) Konkurens irányzatok kizárólagosodása

     Peschka egyre inkább kortárs nyugati irányokkal polemizáló fogalmi-analitikus pozitivizmusa,[59] Kulcsár modernizáció-központúvá váló szociologizmusa (forrásvidékeik tudományos és ideologikus előfeltevéseinek, tehát az amerikai, japán, indiai problémaérzékenység számottevő mélységű megőrzésével);[60] mások részéről pedig egy funkció-központú összehasonlító-történeti intézmény-rekonstruáló elméletépítés és nyílt episztemo-ontologizálás,[61] egy szociológiai nagyelmélet-építő törekvés,[62] avagy jogtani és szociológiai irányú marxizálás,[63] a módszertani reflexió,[64] avagy a változatlan axiologikus igénybejelentés[65] egyaránt — bár a marxizmust nyíltan éppen nem tagadva — széles spektrumú nyitott tereppé alakítják az elméleti jogi gondolkodást.

 

c) A polgári jogfilozófia társsá válása

     A II. világháború utáni rövidéletű koalíciós időszak végeztével a nyugat-európai és atlanti jogi gondolkodással megszakadt diskurzus gyakorlati hatálytalanítását eredményezi nemcsak az ennek irányait képviselő alapvető írásoknak a magyar nyelvű irodalomba saját jogukon történő bevezetése,[66] de ennek elismertté tételével egyfajta usus-teremtés,[67] majd kritikai-adaptatív reflexiók megindulása.[68] Ez már alapot képez — hiszen Szabó Imre támogatásával ment végbe — tűréshatárának fokozatos kitágításával, majd egyszerű meghaladásával saját nemzeti múltunk differenciáltabb felidézésére is,[69] párhuzamosan eredeti, netalán kéziratban maradt szövegek (újra)kiadásának a gondozásával.[70]

     Erre épül már a polgári jogi gondolat széleskörű újraértékelése, monografikus feldolgozása.[71]

 

d) A hazai jogelmélet önálló nemzeti korpusszá válása

     Egészében mindezzel a bezárultság hosszú évtizedei után ismételten olyan nemzetközileg is számon tartott műhellyé, pezsgő szellemi életről tanúskodó teljesítménnyé válik a magyar jogelmélet, hogy immár nemcsak tudományági szintetizáló összefoglalásra vállalkozik,[72] de — több mint fél évszázad eltelte, az 1920-as évek[73] óta ismét — újból külföldről érkeznek ösztönzések egy összegző bemutatásra, amiben a politikus semmitmondás már hamarosan átadhatja helyét saját dilemmáink nyilvánosság előtti megvitatásának, önkritikus értékelési kísérleteknek.[74] Nemcsak három nyelven hozzáférhetővé válik a bibliográfiai rögzítése e teljesítménynek,[75] de nemzetközi referálásban immár folyamatosan megjelennek annotatív beszámolók a mindenkori legújabb fejleményekről.[76]

 

e) Kiegyensúlyozó gyakorlati felhasználás

     Mihelyst a jogelmélet megtalálta helyét és alapkutatási szinten körbejárhatta meghatározó tematikáit, önmagát vállalva — s benne gyakorlati orientációját, így egyszersmind közös gondolkodást is kezdeményezhetve az egyéb diszciplínákkal — kifejlődnek az alkalmazott kutatások. Most már, az ideológiai kötöttségek lazulásával nyíltan gyakorlati feladat az adott keretek közt egyensúlyozó fejlesztés — mindenekelőtt annak lehetőségeit keresve, hogy az adott normatív szöveghagyaték alapján a politikai keretek tágításával miként formálható egy élhető jogpolitika, ennek tudatos felhasználása miként bábáskodhat a jog autonómiájának s presztízsének megóvásán, és milyen várakozásokat formálhat a gyakorlati joggal s jogérvényesüléssel szemben a jogtudomány.[77]

     Mindennek alapkérdése, előfeltétele a társadalmi változások elhatározásával egy modernizációs stratégia kidolgozása, olyan módon és lebontással azonban, hogy jogi vetületében ne diszkreditálja a jogot rendszerstabilizáló pótcselekvésbe fojtottan, de ne is kettőzze meg a jog normatív állományát előrerohanva, hanem minden egymásra épülő változás megszakítatlanul szervesülhessék magában a modernizációs folyamatban.[78]

 

 

5. Államvalláspótlék-szerepben végjátéka (az 1990-es években)

 

A szocializmus politikai rendszerének megrendülésével a hivatalos ideológia szerepét betöltő marxizmus példátlanul gyors hanyatláson megy keresztül. Az ideológiai várakozások s a politikai imperatívuszok mögött álló kényszerlehetőségek már korábban meggyengültek, most azonban a rendszerváltoztató szándék egy teljességében természetes, pusztán kor- és teljesítményfüggő generációváltással (a politikai fordulat nézőpontjából tekintve: véletlenszerűen) összetalálkozik. Idős korához elérkezvén, egyre inkább tiszteletbeli funkciókba visszaszorultan az eddigi meghatározó személyiség már jobbára fáradt utánlövésekre képes csupán.[79] Egykori közvetlen tanítványi köre érett, egyenesen életművüket megkoronázó szintézisek közzétételéhez érkezik el; mindez azonban korfüggően már előrevetíti egy majdani visszavonulás szándékát.[80] Természetszerű követelményként a múlt lezárása jegyében megfogalmazódik az összegző szintézis, s benne az elszámolás igénye,[81] sőt a mérleg ideiglenes megvonására is kísérlet történik[82] — távlat hiányában azonban mindez leginkább egy szimbolikus funkcióhoz elégséges: jelesül ahhoz, hogy hangsúlyozza egy új indítás szükségét.

     Ettől az időtől kezdve a megközelítések immár közösen vállalt pluralizmusában, az eszmék nyitottá vált s versengő piacán a marxizmus lényegében inkább egyfajta megtermékenyítő színként, módszertani vagy problémamegoldó érzékenységével járul hozzá az egyébként tényleg tágranyílt sokoldalúsággal zajló vitákhoz,[83] jobbára mint egyike a vállalható megközelítéseknek a lehetőségek hosszú sorából.

     Prognosztizálásba aligha szerencsés még éppen az ezredfordulóhoz elérkezetten belefognunk. Mégis, annyi bizonnyal előreláthatónak tetszik, hogy a marxizmus kiegészítő szín marad a közeljövőben is. Sőt, várhatóan éppen megerősödik majd olyan elemeiben, amelyek “a közösség keresése” vágyától eltelve[84] hagyományaiban a mai keresztény (és egyéb) humanista tendenciákat támogathatják. Már pedig ilyen továbbra is élő, mert megtermékenyítésre alkalmas fogalmiságként, problémaérzékenységként, módszertani belátásként és értéktudatosságként a marxizmus saját XX. századi eszmetörténeti múltjából gondolhatunk mindenekelőtt a történetiség elvére, a társadalmi kondicionáltság gondolatára, a létezés konkrétsága módszertani fontosságának felismerésére, az elidegenedés-elméletre (a tárgyiasodás és eldologiasodás egymásra következő folyamatainak lehetséges végtermékeként), a kapitalizmus és poszt-kapitalizmusok mint anyagi termelés- és fogyasztás-központú civilizációs felfogások immanens kritikájára, bármiféle pusztán “ideologikus” lét-konstrukció dekonstruálására, az ún. bennszülött-jogoknak antikolonialista elvi éllel felvállalására, a hagyományos törődésre a harmadik világ sorsával, mindezekből következően pedig — végezetül, bár korántsem utolsó sorban — mindenféle globalizmus elvi kritikájára.

 

 

 

II. NEMZETKÖZI KITEKINTÉSBEN

 

Ad 1.: az előzményekhez

 

A Szovjetunióban a sztálini berendezkedést a jog területén 1938-ban intézményesítő hírhedett akadémiai jogtudományi intézeti össz-szövetségi “vita” lezajlása óta egyértelműen Visinszkij és normativista jogszemlélete uralkodott. Nemcsak az 1920-as években született különféle kezdeményezéseket fojtotta ez el (likvidáltatva képviselőiként Sztucskát és Pasukaniszt egyaránt), de egyáltalán mindennemű (akár a polgári jogászoktól gondozott) rekodifikációs megújulást is kizárt. (Emlékezhetünk rá, hogy taktikai engedményként a meggyengülten kezdett háborús erőfeszítések fokozására Sztálin 1941-et követően számos látszatgesztushoz folyamodott a vallási és nemzeti érzület legalább időleges, taktikai kielégítése terén, hogy hazafias üggyé tehesse a szovjet hon védelmét, ám egyszersmind szigorúan őrködött változatlan stratégiáján, nehogy bármiféle engedmény átterjedését lehetővé tegye szorosan vett ideológiai területekre.)

     Ezzel ellentétben viszont a II. világháború utáni moszkovita hódítással együtt járó ideológiai váltást megelőzően a Baltikumtól, Romániától és Bulgáriától indulóan nyugati irányban az egész közép- és kelet-európai térségben mindenütt vagy a német újkantianizmus (jellegzetesen a német kulturterületeken, vagyis Magyarországgal kezdődően északi irányban), vagy a francia institucionalizmus és szolidaritáselmélet (jellegzetesen a frankofón Balkánon) helyi változatait művelték, ami helyenként kiegészült — a maguk körében rendkívül nagyhatású s nemzetközi figyelmet kiváltó módon — a szentpétervári (pl. Leon Petrazycki Lengyelországban) és a közelmúlt egy-két évtized során emigrációba indult orosz szociológiai kezdemények (pl. Pitrim Sorokin és Georg Gurvitch, átmenetileg a lettországi Rigában meghúzódva önálló orosz “emigrációs” jogtudományi folyóiratot is gondozva[85]) pszichologizáló, illetőleg társadalomelmélet-építő hatásával.

     Mindebben Budapest nem vált úgy központtá, mint ahogyan például Frantisek Weyr és folyóirata révén Brünn az ún. bécsi pozitivista iskola, vagyis a kelseni normativizmus nemzetközileg számon tartott másodhegedűse lett; mindazonáltal a lengyel Petrazycki iskolateremtése mellett Magyarország szintén egyenértékű partnerré küzdötte fel magát. Moór Gyula és Horváth Barna, mint láttuk már, egyaránt alkotó erejük teljében élték meg a világháború végét: Moór a beérkezettség, az elismertség csúcsán, Horváth pedig annak határán, hogy már egyébként nemzetközi ismertséget eredményező jogszociológiai érdeklődése, szinoptikus látásmódja s processzuális megközelítése egyfajta teoretikus szintézisben testet öltsön. Mindketten nemcsak tanítványokkal rendelkeztek már, de az utóbbi egyenesen iskolával, melyben a szegediek mindegyike a maga útját járta (a normativizmus bírálatától a tudományfilozófiai és mélylélektani újraértelmezésekig); sőt, Moór és Horváth esetleges egymás közti feszültségei sem jelentkezhettek a külvilág számára másként, mint két szolid, folyvást továbbépülő s ezért egymásnak is szembefeszülő termékeny irány természetes igénybejelentéseként.

     Beszámítási, szervező központtá mégsem válhatott Magyarország a térségben. Elsődlegesen talán nem is azért, mert a kisantant teremtett volna valamiféle animozitást, bizalomhiányt; végső fokon azonban valószínűleg mégis azzal magyarázhatóan, hogy e politikailag fojtogató légkörben a magyar kitörés kizárólag Bécsen, Münchenen, Berlinen keresztül vezethetett tovább. Következésképpen inkább jeles jogbölcselőink kezdeményezték jelenlétüket nyugati–észak-nyugati irányban, semmint hogy azon fáradoztak volna, hogy itthon teremtsenek nemzetközi publikációs fórumot akár folyóirati formában, akár évkönyveknek, ünnepi kiadványoknak a nemzetköziesítő nyitásával.

     (Jellemző ezért, hogy leginkább még Moór ápolt a közép- és kelet-európai térségen belül kapcsolatokat. Ezek azonban a tekintély vonzásán — szófiai publikálásán, avagy az észt Ilmar Tammelo látogatási szándékának tudomásul vételén — és néhány gesztuson — például a magában a szlovákot felismerő és ezért Pozsonyban maradó Tuka Béla német nyelvű jogfilozófiai összegzésének a háborús időkben mélyreható kritikája elvégzésén — túl semmiféle rendszerré szerveződő regionális vagy szomszédsági kapcsolattartás jegyeit nem mutatták fel.[86])

 

 

Ad 2.: a sztálinizmushoz

 

A tudományos igény Magyarországon erőteljesen, csaknem romlatlanul megmaradt, amennyiben az osztályharcos publicisztika mellett változatlanul élt a tudomány-szerű monografizálás követelménye, ami ugyanakkor a sztálinizmus önigazolása kényszerében már valóban tudományos, kutatási tárgyukkal sine ira et studio szembenéző feldolgozásokhoz valójában nem vezethetett. A diktatórikus szervezethez híven hamarosan felépült az ideológiai szféráknak alárendelt tudományban is egy hierarchia, ami immár kötelezően megindította a különféle epigonizmusokat s az ezekre történő finom visszahatásokat (egyediesítéseket, változatok keresését) egyaránt. Ezen belül éppen e korszakban és Magyarország nemzetközi helyét illetően volt jeles példa, hogy hosszú éveken keresztül Szabó Imre akadémikus lehetett a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának egyedüli jogász tagja, és ilyen minőségében — a szovjet jogászság bármiféle kétségtől nem övezhetett belső tekintélyeként is — a szovjet monolitikusságnak eleve egy nyugati értelemben iskolázott, tág látókörű, a moszkovita iskolázottságú nézőpontokhoz képest periférikus helyzetéből adódóan mégis a helyi sokszínűségre érzékenyebb oldója.

     A szovjet moloch világforradalmi-birodalmi fellépése a hidegháborús ellenfélben, Amerikában s Nyugat-Európában is hasonló reakciókat gerjesztett, amennyiben a szovjet-marxizmus (későbbi hivatalos megnevezése szerint: a létező szocializmus) jogelméletét egy túlpolitizált nagyhatalmi számbavételre jellemzően sokáig — úgyszólván mindvégig és kikezdhetetlenül — a szovjet fejleményekkel azonosították.[87]

 

 

Ad 3.: az enyhüléssel kísért intézményesedéshez

 

a) Kései leválás Visinszkij elméletéről

     A szovjet egy-nézőpontúság erejét példázza, hogy Visinszkij ún. szocialista normativizmusa[88] bármiféle frontális támadással szemben mindvégig bírálhatatlan maradt. Még jóval bukása, a sztálinizmus verbális meghaladása után is jellegzetesen nem egy olyan kihívás kezdte ki, amely nyíltan, a lényegről szólva szélsőségesen pozitivista látásmódját vagy akaratelméleti önkényét kifogásolta volna, hanem egy jellegzetesen periférikus, csaknem neofita túlbuzgóságú hívői alázattól megfogalmazott, tehát látszólag ártalmatlan, teoretikus kérdés. Jelesül, annak kérdése, hogy mennyiben érintheti jogi mivoltát, ha és amennyiben — akármilyen kivételesen, bármely részterületről véve is esetleg konkrét példát — egy norma nem realizálódnék jogviszonyban.[89] Mint ahogyan buzgárból vagy vakondtúrásból robbanhat leginkább a gát, ömlött be e látszólag ártatlan részkérdésbe a bírói jogképzésnek s a szokásjog jogiságának (tényeik elismerésének, konstitutív erejük tudomásul vételének) mélyreható dilemmája, a szociológiai megközelítés létjogosultságának kínzó kérdése, s vele az értékek, mértékek, standardok egész problematikája.[90]

     Aligha mondhatnók, hogy a jogi gondolkodás nálunk a szovjet mintától eltérően fejlődhetett volna. Ámde Magyarországon ez sohasem jelentett kényszeresen visinszkiji megvalósulást. A közösként neofita politikai túlérzékenységgel felvállalt eszménynek egy saját jogrendszer körében történő megvalósítása mégis csak olyan önálló változatot eredményezett, amely a kritikai nézőpont lehetőségét is a maga körébe vonta; ez pedig lehetővé tett olyan módszertani kiegészítéseket, gazdagításokat, amelyek már a meghaladás programját is csírájukban felmutathatták.

 

b) Ideológiai bezárulástól a tudomány-szerű nyitottságig

     A példák[91] mind a szélsőségek sodró erejéről tanúskodnak.

     Előresorolva a tudományosan minden értelemben zártnak bizonyuló társadalmakat, a Német Demokratikus Köztársaságban például szigorú funkcionális szétválasztás érvényesült, mely intézményileg, a kutatói és kutatási profilban, sőt a könyvtári gyűjtemények kialakításában egyaránt elszakította egymástól a szocializmus építését (mely kizárólag szocialista művekből inspirálódhatott) a kapitalizmus bírálatától (mely lehetővé, illetve ideológiai kritika esetén egyenesen tárggyá tette az ún. “burzsoá”, s ha kortársi, úgy az ún. “imperialista” irodalom tanulmányozását, de csakis az osztályharc jegyében és megsemmisítő meghaladásuk érdekében, vagyis úgy, hogy csakis ellenként megtiportatásra voltak jók, belőlük tehát nem vezethetett semmiféle felhasználható tanulság a szocializmus építéséhez). – A Szovjetunióban hasonló különválasztást nem intézményesítettek, ott viszont a nyugati irodalom már eleve gyakorlatilag elérhetetlennek bizonyult (a cirill írástól latin karakterei okán eleve megkülönböztetve magát). Ezért a kialakult gyakorlat szerint bármiféle komolyabb elemzés, konfrontálás vagy nyitott esélyű megvitatás szándéka nélkül a számottevőbb monográfiákban — mintegy színesítőkként — felvonultattak egyfelől némi történeti és jelenkori polgári körképet (roppant szegényes kínálati választékkal s felületes, jelszavak síkján mozgó bírálattal),[92] másfelől általános szocialista háttérképet (az ún. népi demokratikus országok gyakorlatának és/vagy irodalmának felületes bemutatásával), ami jobbára pusztán egykori tudomány-szerű eszményeik mementójaként szolgált. – 1968 után Csehszlovákia jogi könyvtáraiban saját kiadványaikon túl kizárólag szláv nyelvű források (még a magyarországiak közül is többnyire csak az orosz nyelvűek) maradtak elérhetők. – Romániában, Bulgáriában ugyan semmiféle hivatalos szétválasztás nem érvényesült, ám általános könyvtári szegénységük okán, nyugati források gyakorlati hiányában a nem-marxista irodalom inkább háttérszínesítő maradt, amivel valóságos vitába nem is bocsátkozhattak.[93]

     Voltaképpeni kivételt csupán Jugoszlávia, valamint az 1968 előtti Csehszlovákia mindenekelőtt cseh és morva területei jelentettek, ahol is a marxizmust tudomány-szerű igényekkel művelték. Ámde itt sem konfrontáltan s főként nem nyitott esélyű versengésben más irányokkal, hanem kizárólag egy marxi gyökerekből táplálkozó elmélet lehetőségeire, a létező marxizmusoknak (mert itt a kutatási hipotézisként felfogott teoretikus pluralizmuson belüli versengést elismerték) újjászületést biztosító megújítására (“a marxizmus reneszánsza” igényének beteljesítésére) koncentráltan. Ennek megfelelően a marxizmus egyébként mennyiségileg tekintélyes nyugati termésén túl úgyszólván nem is igényeltek számottevően más irodalmat; nyitottságuk pusztán a marxizmuson belüli vitákra szorítkozott; a külső kritikák, egyéb támpontok elutasításában viszont az előbbiekből fakadóan a szovjeteknél is kérlelhetetlenebbnek, dogmatikusabbnak bizonyultak.

     Valóságos nyitottsággal csupán Lengyelország esetében találkozhattunk, ahol — a múlt hagyományának (erőteljes pszichológiai, logikai és fogalmi-elemző irányoknak) sikeres továbbviteleként — társadalomelméletben, szociológiában, politikatudományban s ezek jármán az elméleti jogtudományban is eleve a formalisztikus, analitikus (stb.) teoretikus modellek fogalmi bokrát más magyarázatlehetőségekkel szembesítve a különféle fogalmilag elemző irányoknak biztosítottak elsőbbséget, s ezekből mint tudomány-eszményű egzaktságra törekvő megközelítésekből a marxizmust mint per definitionem illetéktelen (mert társadalompolitikai, tehát ideológiai) megközelítést eleve kirekesztették. Elméleti jogtudományuk ezzel persze társadalmilag nagymértékben érdektelenné is lett, hiszen vezető nyugat-európai s főként angol–amerikai (túlnyomórészt analitikus fogalomelemző) irányzatok helyi leágazásaként a lengyel jogelméletnek nem is volt semmiféle különösebben helyi és időszerű, a professzionalizmus önmagába zárt körét lényegesen meghaladó mondanivalója. A nálunk kialakult helyzettől eltérően ott a pártvezetés intézményi (a mi akadémiai jogtudományi intézeti dominanciánkkal szemben ott: egyetemi) képviselői gyakran pontosan ebből a jogelméletet fogalmi matematika mintájára művelő, egyébként kiváló gondolkodókból kerültek ki, akik változatlanul hideg távolságtartással, bárminemű kritikai distancia nélkül fogadták s tették kifejtésük fogalmi tárgyává a marxizmust, ha és amennyiben topikájuk körbejárása ezt kívánta — vagyis ha a jogtudományból az osztályharc területére, például az államelmélet vagy a közjog terrénumára léptek át. A marxizmus ezzel saját területén e különös szimbiózisban szintén egyeduralkodó lett: mindenütt, ahol a jog mint hatalmi vonatkozás, politikai összefüggés, ideológia vagy gyakorlat megnyilatkozhatott — tehát nemcsak jogpolitikailag szemlélt területeken, de az államelmélet s általában az államjogi, államigazgatási relevancia egészében is.

     Magyarország nem rendelkezett ilyen nem-fundamentalista, vagyis értékszemlélettől, lehetséges teleológiáktól független társadalomtudományi hagyománnyal, így ilyen (a kelet-németországihoz képest fordított előjelű) különválasztásra épülő tudományművelés lehetősége fel sem vetődött. Viszont a teoretikus megnyilatkozások, állásfoglalások, megközelítések, kérdésfeltevések javában izgalmas, előrevivő, gyakran ideológiai borotvaélen táncolva veszélyes, de egyszersmind a társadalom számára tényleges üzenetet hordozó (megfejthető, bár olykor megfejthetetlenné túlkódolt) módon ütköztek egymással a nemzetközi trendek és a marxizmus megfogalmazási lehetőségei, ami olykor kifejezetten drámaszerűnek bizonyult, miközben — legalábbis széles értelmiségi körökben — közvetlen társadalmi ügy horderejével lépett fel, olykor felkorbácsolva a közfigyelmet.[94]

 

c) Politikai ideológiától az önérdekű tudományig

     Ritka egyensúly kialakulása sikerült ezzel nálunk, Magyarországon, az egymást látszólag kizáró két szélső várakozás nagyfokú egyidejű kielégítésével. Hiszen

·      a (kelet-német,[95] szovjet,[96] valamint 1968 utáni csehszlovák mintát jellemző) közvetlenül ideologikus politikai szolgálattól

·      valamelyes (romániai[97] és bolgár mintát képező) egyeztetés felrémlésén[98] keresztül

·      a (jugoszláv[99] és 1968 előtti csehszlovák[100] mintát megtestesítően) valamiféle tudományos éthosz osztatlan felvállalásával, ám a szocializmus marxizmusa fölényének következetes politikai kikényszerítésén át

·      a (ránk, magyarokra jellemzően) ideologikus lepel fenntartásával végigvitt tudományos önfejlődés biztosításáig, illetőleg

·      a (lengyel, valamint 1968 előtti cseh és morva mintát megszabóan) politikum és tudomány, vagyis a jogelmélet mint ideológia és a jogelmélet mint fogalmi analitika és/vagy empirikus szociológiai tényleírás személyi és/vagy topikális, vagy éppen egyenesen diszciplináris különválása kiharcolásáig

terjedtek azok a lehetőségek, amelyek meg is valósultak “az aktuálisan létező szocializmus”, azaz a szovjet világbirodalom különféle terepein.

     Figyelmet érdemlő körülmény, hogy miközben küzdelmesebb pályán mozgó kortársaira, így számos magyar teoretikusra is[101] a lengyel példa ösztönzőként, egyfajta pozitív biztonság megtestesítőjeként, sőt a kiállás gesztusának erkölcsi tettével is hatott, alapteljesítménye, az “önérdekű tudomány” mégis csaknem kétes értékűnek bizonyult. Létrejötte, fennmaradása ugyanis felemésztette kezdeti energiáit: kellő társadalmi beágyazódás nélkül óhatatlanul valamiféle ellen-elmélet formáját öltve magára, a moszkovitizmussal szemben egyfajta nyugati ihletésű ellen-epigonizmusba menekült, s ezzel nem ritkán a mintaadó nyugati áramlatok visszfényének perifériális tétnélküliségébe, sőt egyenesen érdektelenségébe kényszerült.

     Bizonyosan nem a fentiekkel szemben, mégis látnunk kell, hogy miközben a tudományos éthosz jegyében értelmezett autonómiatörekvések értéke éppen nem lebecsülendő, mindazonáltal talán túl sem értékelendő, hiszen a maguk körében, megnyomorított körülmények közt kikínlódott, mégis megszenvedett viták egészükben saját talajukat — ellentmondásosan, amiként születtek is — hatásosan törték.

     Csupán néhány példára emlékeztetve a kedvezőtlenebb sorsú országokból: az elhíresült román programbeköszöntő[102] vagy a bolgár és a román vita a jog kontinuitásáról[103] az egy évtizeddel korábban, még a sztálinizmus forrpontján lezajlott magyar vitán elméletileg aligha lépett túl, egyébként ekkorra már megváltozott saját környezetében hatása mégis határozottabban megtermékenyítőbbnek bizonyult. További példát idézve, a jugoszláv és az 1968 előtti csehszlovák viták, amelyek mind a marxizmus humanizálása örvén zajlottak, valójában máshoz, mint éppen a marxizmusnak hegemón szerepben továbbéléséhez nem is kívántak hozzájárulni.[104] Mindezzel korábbi monolitikumot mégis bontottak, belső irányzatokat vezettek be, anatagonizmusokat nyilvánítottak ki, és mindebben járulékos hatásukkal a tudomány-szerűséghez közelítő vitákat gerjesztettek. És nem utolsó sorban, jelenlétükkel, egymásra halmozódásukkal önmagukban is későbbi fejlődés csíráit vetették el.

     Érthető ugyanakkor, hogy noha könnyedebben idézhetünk fel önmagukban jelentős teljesítményekként lengyel munkákat, semmint például albánokat, mégis egyfajta elégtétellel elmondható, hogy maradandóan immanens értékű számvetések, monografikus kezdeményezések a kelet-németeknél, a szovjeteknél vagy a románoknál egyaránt mutatkoztak már ezekben az időkben. Amennyiben példálózni kívánunk, úgy ezek mindenekelőtt vagy standard megalapozások voltak a tudományelmélet és módszertan[105] (s benne különös hangsúllyal a joglogika,[106] jogi kibernetika,[107] valamint átfogó alapkérdések[108]) területén; vagy csupán az adott területen elvégezhető nemzeti (szociológiai–néprajzi) feladatok a tudományos számbavétel[109] vagy az eszmetörténeti feltárás és feldolgozás terrénumán;[110] avagy akár olyan önmagukban is nemzetközi figyelemre számot tartó kezdeményezések, mint amilyen Anita M. Naschitz kísérletei voltak egy marxista értéktan és természetjog megalapozására,[111] avagy Maria Borucka Arctowa arra irányuló törekvése, hogy az egyidejűleg minimum és optimum életfeltételek meghatározásával a mindenkor változó jognak egy kvázi-természetjogi megalapozást biztosíthasson.[112]

 

d) Nemzetközi elismerés önálló irányzatként

     A jogelmélet éppen nemzetközileg intellektuálisan is kiemelkedő valóban vezető képviselői (jellegzetesen pl. Hermann Klenner,[113] Viktor Knapp[114] és Szabó Imre) révén sikeresen legitimálja önmaga mint a szocializmus marxizmusa létét világszerte elismert irányzatként;[115] ezek személyes súlya és nemzetközi tudományos szervező aktivitása okán egyidejűleg betagolódási lehetőséget nyújtva az egyébként kevésbé kommunikatív, olykor nyelvi közlési problémákkal is küszködő, de nagyhatalmi, immár magát a rezsim ideológiai magját reprezentáló — inkább politikai, semmint tudományos — képviseletnek (amire saját képességeiktől függetlenül, ám betöltött szerepükben az eltérő fajsúlyú Kerimov,[116] Tumanov és Nedbajlo egyaránt rákényszeríttettek)[117] s az önmagukban súlytalan, maradandó életművel nemigen szolgáló különféle nemzeti reprezentánsoknak (mint a lengyel akadémiai igazgató Adam Lopatka, a kelet-német Karl A. Mollnau[118] vagy a bolgár akadémikus Popov[119]) egyaránt.

     Létrejönnek tehát markáns művek, értékelhető közreműködések, egyszersmind azonban élősködőként rögvest rátapad ezekre is az egész rezsim (immár létrejöttében is bármit már eleve meghatározó) politikuma, az agresszív ideológiai nyomulás, a bárhol még üresnek vagy ritkásnak talált terek betöltése.

     Mindezzel ugyanakkor mégis reprezentációra, összegzésre, sőt valóban előremutató stratégiai lépésekre nyílhat immár tér. Egy valóban tudomány-szerű előrehaladást fémjeleznek a gyűjteményes kiadványok,[120] folyóiratindítások,[121] összegezések,[122] és különösen az olyan sikeres egyéni teljesítmények, mint a szerb Radomir D. Lukić nemzetközileg számon tartott összefoglalása,[123] avagy — itt már kétségen kívül magyar sikerekről véve a példát — a jogszociológia elméletileg megalapozott, igényesen kibontott, számos részterületében monografizált újraintézményesítése a szocialista táborban Kulcsár Kálmán angol, orosz és német tanulmányi megjelenései s nemzetközi szervező szerepe révén;[124] a marxista jogelméleten belül egy önálló és dogmatikailag valóban a marxizmusból (és klasszikus német filozófiai előzményeiből) kritikusan kibontott jogfilozófia felmutatása Peschka Vilmos német nyelvű monográfia-sorozatában és nemzetközi konferenciaszereplésein;[125] a jogösszehasonlítás újrabevezetése, elméleti alapjainak és módszertani kérdéseinek (a sajátosan szocialista problematikák megfogalmazásával egységben történő) tisztázása Szabó Imre és Péteri Zoltán tanulmányi és az egész térfelet átható szervező és szerkesztő munkásságával;[126] és korántsem utolsó sorban a civilista Eörsi Gyula úttörő felismeréseket is megfogalmazó s valóban elgondolkodtató mélységű meglátásokban bővelkedő, impozánsan elmélyült tudásról számot adó összehasonlító-történeti magánjogi feldolgozásával.[127]

 

e) Együtt a polgári irányzatokkal

     Elvi értékű az a feloldódás, ami már úgyszólván saját jogán, adott kultúrában, de a tudományosság egyenértékű képviselőjeként biztosítja egyes helyzetekben a szocializmus marxizmusa jogelméletének helyét egyéb irányzatok közt a nagyvilágban. Az imént említett magyar iskolateremtésen túl — amelyben a nagyhatalmak közti együttműködő politikai játék visszfényében a mindvégig egyenértékű partnernek tekintett Szabó változatlanul megőrzi informálisan is tekintélyét, noha a jogfilozófiában Peschka, a jogszociológban Kulcsár válik a szocialista marxizmus mint professzionalista irány képviseletében elismert szereplővé — mindenekelőtt a lengyel s az 1968 előtti Prága teljesítménye jut ilyen elismeréshez.[128] Mindez persze a többségen nem változtat: az “osztályharc”, az “ideológiai küzdelem”, az “antimarxizmus” szellemi horizontját a Szovjetunióban és a Német Demokratikus Köztársaságban az ideológia tudományos frontján dolgozó elvtársak tényleges teljesítménye meghaladni változatlanul nem képes.[129]

 

 

Ad 4.: a bomláshoz

 

a) Epigonizmusként érdektelenné válása

     A szovjet,[130] a kelet-német[131] és a csehszlovák[132] jogelmélet termékei, mint saját gondolatot nélkülöző, csupán ideológiai álláspontrögzítésre alkalmas tétel-összefoglalások, miután monografikus kutatások ösztönzésére nem alkalmasak s így nem is szoktak új teoretikus felismerésekhez vezetni, jellegzetes kifejeződési formáikkal egyre visszavonultabban ott maradnak a tankönyvírásban, valamint a hivatalos folyóirati — Szovetszkoe goszudarsztvo i pravo, Staat und Recht, Právník — irodalomban.

 

b) Versengő irányok kizárólagossága

     Egyidejűleg megindul egyfajta kiválasztódás. Saját jogukon nemzetközileg ismert és elismert, egyenesen keresett autoritásokká válnak mindenekelőtt a marxizmustól függetlenedő alkotók (így legelsőbben is Jerzy Wróblewski, lényegesen kisebb mértékben és utóbb Kazimierz Opałek, s ha termékenységben és invenciozitásban az előbbiekkel nem is versengően, Zygmunt Ziembiński), és természetes okoknál fogva azok a túlélők, akik eleve és soha nem is voltak marxisták (így pl. a morva Ota Weinberger). Érdekes és figyelmet érdemlő fejlemény, hogy ebben az időszakban már az említettekhez tudnak csatlakozni s közel egy szinten kezeltetnek a szocializmus marxizmusának érett teoretikusai is (így Peschka és Kulcsár, valamint a politikai szociológában világszerte már nevet szerzett lengyel Stanislaw Ehrlich, továbbá a talán nem számottevő teljesítményű, de feltétlen humanizmusával a kelet-német tömbből mégis kiemelkedő Gerhard Haney). Az a meglepő újdonság, hogy az éppen bontakozó kutatásaik okán önálló képviselőként színre lépők is valamelyes nemzetközi figyelemre tehetnek szert,[133] bizonyára már az idők változásáról, a lehetőségek valamelyest kedvezőbbre fordulásáról is vall.

 

c) Együtt polgári áramlatokkal

     A tudományos világban egyfajta természetes (együtt)lét (vissza)nyerése kezd általánossá válni a nemzetközi együttlét[134] s a nemzeti önreprezentáció[135] szintjén egyaránt, amiből jobbára és változatlanul a kritikai mélységgel változatlanul alá nem támasztott konfrontációs érdeklődést rendíthetetlenül továbbra is vállaló szovjet, kelet-német, csehszlovák, bolgár és román minta reked kívül kivételként.[136] Ismeretlen sötét foltként marad Európa egén a Baltikum, amelynek saját irodalmát a szovjet belső határokon sem engedik át, kirekesztve képviselőit még a szocialista nemzetköziségből is, valamint Albánia, ahonnan még tankönyvek sem ismertek, folyóirata — a Drejtësia Popullore — francia tartalomjegyzékén túl ismeretlen marad, s legfeljebb a jugoszláviai szerb irodalom néhány hivatkozásában s legfeljebb eseti (főként saját területekre ügyelő bűnmegelőző érdeklődésű) ismertetésében lépi túl a határokat.

 

d) Nemzetközi elismerés önálló irányként

     Bármiféle hangsúlyozottan önálló jelenlét ellenére[137] azonban a múlt változatlanul kísért, s a hidegháború teljes megszűntéig minden önmagában pozitív fejlemény is kettős, ambivalens értékű marad. Az aktív és kooperatív tudomásulvételbe így változatlanul belejátszik a két nagyhatalmi tömbre szakadt világ reálpolitikai kifejeződése, ami a nyugat-európai és atlanti valóságban a másik térfél képviselőjeként változatlanul a szovjetet fogalmiasítja, s ezzel alkalmanként pontosan a kreatív, újító kezdeményezéseket elbátortalanítva, egyenesen cserben hagyva joggal megkérdőjelezi: vajon létezhet-e saját, immanens tudományos teljesítményért kijáró tisztelet egy ilyen politikailag szétszakadt világban — avagy, még pontosabban fogalmazva: nem éppen a leegyszerűsítő nagyhatalmi gondolkodás túlpolitizáltsága ejtette-e rabul az ún. szabad világ tudományosságát olyannyira, hogy ez válik minden érdeklődésüknek a szovjetekre koncentrálásával (és benne a közép-európai teljesítmények besorolatlanul hagyásával, olykor említésre sem érdemesítésével) a világ kétpólusú megosztottságának egyik utolsó fenntartójává.[138]^;[139]

 

d) Mindazonáltal előremutató szerep

     Évtizedek hangsúlyozott diszkontinuitása, a Szovjetunióban pedig gyakorlatilag nemcsak a bolsevik forradalmat megelőző cári időszak teljes polgárosodó fejlődésének a (szentpétervári, odesszai, urálvidéki stb.) egyetemi teljesítménye[140] iránti közömbösség, de a Nyugat gondolatával való eszmetörténeti kapcsolódás teljes elhanyagolása is lassan megszakadni látszik. A római joggal, a nyugati politikai és jogi eszmetörténettel szembeni érdektelenség több, mint fél évszázada után ismét megjelenik a civilizációs fejlődésben megtett út emléke, az elmúlt idők szellemi vívmányainak gondozása, és ezzel a történelmi korszakokon átívelő múltőrzés folyamatossága.[141] Ez azután kiegészül az adott időben és helyen aktuálisnak érzett kérdéseknek saját környezetükben esetleg úttörő jelentőségű boncolgatásával.[142]

 

 

Ad 5.: a mai állapothoz

 

Nyilvánvalóan minél inkább megrendülnek az egykori imperialisztikus hatalmi eszközökkel diktált közös egység politikai–ideológiai hajtóerői s főként az azok egykori biztosítására szolgáló diktatórikus intézményi felépítmények, ellenőrzési fórumok és eljárások, annál szerteágazóbbá, saját múltjukból és jelenükből — eredendő történelmi meghatározásaikból és véletlenszerűen alakult egyedi helyzeteikből (akár személyes preferenciákból) — következővé lesznek az egyes országokra nagyban-egészében jellemző állapotok. Az így előálló változatosságban mégis közös előfeltételnek — bár korántsem mindenütt beteljesítettnek — tetszik

a) az új kezdés megalapozása céljából a kommunizmus antihumánus tendenciáinak mindenekelőtt ideológiai–politikai bírálata[143] s a jogállami lehetőségek felvázolása;[144]

b) a folytathatóság mérlegelhetése érdekében a diszkontinuussá tett, vagyis múltjukba folytathatatlanul visszazárt történeti, intézményi, eszmetörténeti,[145] sőt egyszerűen élettapasztalatbeli előzmények számbavétele; és mindezek közegében

c) először a “Mi marad majd a marxizmusból?” kérdésének növekvően erőteljes feltevése,[146] majd az újrakezdés konszolidálása (az egykori Német Demokratikus Köztársaság csupán néhány prominensétől eltekintve leginkább: a múlttól csak diszkréten távolodó személyes átmentése) körülményei közt a valóságos szembenézésnek a személyes közreműködések felidézésének kényelmetlensége okán egyfajta fátyol leeresztésével történő álságos helyettesítése.

 

 

 

III. IDEIGLENESEN MEGVONHATÓ MÉRLEG

 

 

A szocializmus marxizmusának jogelméletei közül a magyar tudományosság mindvégig inkább kiegyensúlyozó szerepet játszott. Ebbe természetszerűleg beleértendő a különösen az 1950-es években nálunk is tapasztalható szélsőséges leszűkülés és torzító leegyszerűsítés is, amennyiben ezt (és különösen mértékét s stílusát) egy, a sztálini “béketábor” egészét átfogó összehasonlításban szemléljük. Belső hatása aligha menthetően tragikus deformáció és a tudomány-szerűség elvesztése lett persze ennek is. Annak megítélése azonban, hogy milyen lehetett volna, ha és amennyiben más előzmények, hagyományok, tudományba szüremkedő politikai aspirációk és személyes karrier-utak birtokában közel s távoli szomszédainkhoz, sors-társainkhoz hasonló utat futott volna be, leginkább kontinuus jegyként talán a magyar elméleti jogi tudományosság nemzetközi szerepjátszásából derül ki. Már pedig világosan látható, hogy teljes történelmi ívében mindvégig s úgyszólván megszakítatlanul minden alkalmi nyomás, beavatkozás, közvetlenül politikai irányítás és nyomulás ellenére a magyar jogelmélet fejlődését ez már egy viszonylag korai időszaktól kezdve az egyidejűleg több pályán zajló párbeszéd és a nem sikertelen közvetítés jellemzi. Egyfelől saját szocialista térfelünkön belül a dogmatikus, közvetlenül politizáló és ideologikus moszkovita (szovjet és kelet-német, valamint az 1968 utáni csehszlovák, s többnyire a román és bolgár) pólus és másik szélső félként a marxizmust kötelező politikai-retorikai szolgálatra koncként odavető, voltaképpeni tudományában viszont nyugat-európai–atlanti perifériát teremtő lengyel, valamint (mindenekelőtt a titói, akkor még problémátlanként érvényesített föderációs Jugoszlávia életében) a marxizmus reneszánsza kísérletén politikai elszántsággal és újskolasztikus dühvel munkálkodó és újra-dogmatizáló jugoszláv (és 1968 előtt néhány évig még Prágában is érvényesülő) irányzat között kísérel meg köztes utat járni, többnyire tartózkodva a közvetlen, címzett bírálattól, de megpróbálkozva egy bírálhatatlanul marxista, mégis a tudomány-szerű problémafelvetés, módszeres vizsgálódás minimumának a felmutatásával kecsegtető elméletépítéssel. Másfelől már az 1950-es és 1960-as évek fordulójától kezdve egyfajta közvetítésre vállalkozik — egyszersmind persze az egész szovjet-szocialista hatalmi tömb képviseletére törekedve is — a végső soron moszkovita ortodoxia és a nyugati világ, vagyis a döntően nyugat-európai, s ezt kiegészítve még az atlanti irányzatok között, voltaképpeni célját és sikereit tekintve az ún. szocializmus jogelmélete képviseletét látva el egyidejűleg a maradék — túlnyomórészt ún. harmadik — világban is.

     (Korántsem mellékesen említendő, hogy a fent jelzett közvetítés nemcsak egyszerűen retorikai fordulat, de úgyszólván tudománytörténeti említésre méltó szerepjátszás volt. Hiszen a Moszkvában, Kelet-Berlinben és a szocializmus más fővárosaiban rendezett konferenciák, kiadásra megszerkesztett gyűjtemények magyar közreműködőinek többsége átélte — és (akadémiai szakmai szocializálódásom, majd személyes emlékeim nyomán saját tapasztalatként is megerősíthetően) az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében, de az ELTE vagy a Pécsi Tudományegyetem állam- és jogelméleti tanszékein is hamarosan tudatos tervezések, szorgos háttérmunkák közvetlenül célzott tárgyaként a magyar résztvevői kör maga is kezdeményezte —, hogy akár a [nyugat-]berlini Freie Universität jogi karától néhány ezer lépésnyire, az NDK Tudományos Akadémiájának a fal-közeli Otto-Nuschke-Strassén található Állam- és Jogelméleti Intézetéig több ezer kilométer közbeiktatásával, jelesül pontosan Budapesten keresztül, éppen általunk, szinte kezeinkben áramlott évtizedek során át Nyugat és Kelet közt publikáció és információ egyaránt; sőt, történetesen a magyar jogelméleti tudományosság marxizáló szűrőjén át beemelt konvencionalizálásokon keresztül a kortárs nyugat-európai s atlanti (szovjet terminológia szerint: “burzsoá”, a kelet-német szerint pedig: “imperialista”) szellemi hatás is.[147] Maga a létünk, a gondolkodásmódunk járt fellazító hatással. Jelenlétünk mindazonáltal az adott közegben kiiktathatatlannak bizonyult: az eredeti marxi forrásokra visszavezetett tudományos apparátusunk cáfolhatatlan volt, aktivitásunk, valóban nemzetközi súlyunk okán pedig részvételünk mellőzhetetlen — miközben mi folytonosan kényes egyensúlyozásra kényszerültünk azon helyzetben, hogy, ha csak lehetséges, botrányossá még éppen ne váljunk, miközben jelenlétünk hatását maximalizáljuk.[148])

     Tudvalévő, hogy a pusztán elvi lehetőségek nem realizálódnak feltétlenül mindenütt s bármiféle körülmények között. Saját hagyományoktól függően a tudományos szabadság adott helyen és időben gyakran nem tud vezetni máshoz, mint nagyfokú elméleti konformizmushoz: egyetlen egy elméleti vízió ismételt újravitatásához, avagy kiválasztott s egymásba folytonosan átcsapódó mainstreamek egymást váltó uralmához. Ilyen környezetben kiugró jegyként, akár példaszerű megvalósulásként kell itt megemlékeznünk arról, hogy szemléleti gazdagságában a magyar jogelméleti gondolkodás az 1960-as évek első felétől induló felfutástól mindvégig optimálisan nagyfokú belső változatosságot mutatott. Egyetlen példával élve, az eredetileg Szabó Imre szerkesztői égisze alatt létrehozott gyűjtemény a marxizmus belső problematikája gazdagságaként egyaránt felmutatta a szocialista normativizmus, a jogi szociologizmus, a történeti szemlélet, a jogi komparativizmus, az axiologizmus, a természetjogiság és a jogállami kiindulás igéretét; és ehhez a nagysikerű kezdeményezéshez utóbb még — szintén Szabó szerkesztői munkáját dicsérve — az emberi jogok hasonló megközelítésbeli sokoldalúsággal jellemezhető feldolgozása járult. Kontrasztáltan kifejezve bátran akár ezt is elmondhatjuk: a politikai enyhülés időszakától indulóan egymással vitázó s (akadémiai értelemben) egymással versengő irányzatokban hazai jogelméletünk valójában (persze: relatíve) gazdagabbnak bizonyult, mint például Nagy-Britanniának és egykori nemzetközösségbeli vidékeinek úgyszólván kihívás nélküli harti uniszónója, mely több évtizeden át valóban monopolisztikus volt, miután minden egyebet sikeresen maga alá rendelt — úgyszólván kivételetlenül.[149]

     A magyar jogelmélet a tudományosság belső igényeit, saját logikáját (persze: a lehetőségek körén belül) rendkívül komolyan vette, s mindvégig a különféle (s főként: párt-) ellenőrzési csatornák lehetséges semlegesítésén fáradozva[150] (persze, Szabó Imre akadémikus meghatározó szerepét figyelembe véve, személyes karrier-útjába is beágyazottan, hiszen országosan s a szocialista világban is saját, személyesen kivívott uralkodó pozíciója alá rendelve, ám a tudományosság ügyével nemcsak őszintén, de jól eltaláltan, sikerrel, nyugati visszajelzések tömegével is bőven igazoltan azonosultan) tartózkodott a különféle (politikai, ideológiai) excesszusoktól (egyszersmind mindkét irányban megelőzve ezzel a túlságos — pl. Aczél György csahosainak körét is elérő — közfigyelem, netán botrányok kialakulását), amik pedig mind a moszkovita, mind a jugoszláv világban (sőt, Lengyelországban is) éppen visszatérően előfordultak. Túlhatalmával párosultan Szabó Imre óvatossága elérte, hogy nálunk “államellenes tevékenység” vádjával akadémiai vagy egyetemi elméleti jogi irány nem lehetetlenült. Persze, ebbe beleértendő, hogy Adam Podgóreckink sem volt.[151]

     Az ilyen és hasonló viszonylagosan előnyös s ezért megbecsülésre érdemes jegyek és szándékok óhatatlanul a tudomány ügye iránti elkötelezettség valamely nem csekély fokáról tanúskodnak. Egy ilyen, belülről folyvást vitákon keresztül formálódó teoretikus kultúra nyilvánvalóan számbavehető eredményeket hozott létre számos szerteágazó területen. Anélkül, hogy korábbi összegzésemet megismételném, végső következtetésként hadd szögezzem le, hogy a magyar elméleti-jogi tudományosság a szocializmus egyébként megnyomorító feltételei között s ideológiai diktátuma ellenére sikerrel járt legalább is abban, hogy fermentatív — kezdeményező, alkotó, saját példaadásával mindvégig elöljáró — szerepet töltsön be legalább négy egymással összefüggő s a jogtudományok XX. századi elméleti művelésének kulcsfontosságú, alapvetően paradigmatikus, ezért meghatározó erejű területén:

     (1) a szociologisztikus megközelítésnek a szocialista táborban történő elfogadtatásával, a jogi mivoltot a pozitivisztikus mellett egy új kritériumrendszer tükrében szintén láttató (és ezáltal megkettőző) látásmódjának köszönhetően a “szocialista normativizmus” szűklátókörűségének nemzetközileg is értékelhető kutatási eredményekhez és következtetésekhez vezető elméleti meghaladásával kieszközölt “robbantásával”;

     (2) a történeti-összehasonlító perspektíva felvállalásával, általános elfogadtatásával és rendkívüli erejű és konkrét teljesítményű kultiválásával;

(3) a marxizmusban hagyományosult módszertan ismeretelméletire visszavezetett felfogásával szemben a lételméleti látásmód (ismételt) bevezetésével, ami az előbbi fejleményeknek nemcsak teoretikus keretet adott, de a “jogászi világkép” ontikus magyarázatával és az ideologikus háttérformákkal élő emberi-társadalmi gyakorlatban szokásos pusztán episztemikus megközelítések eredendő korlátozottságának kimutatásával döntően járult hozzá a jogtudományban bármiféle egyszempontúság szétfeszítéséhez; s

(4) mindebben — az előbbiek egyfajta szintézisét képviselő közös hatásként — kialakulhatott a modernizáció és jog elmélete (s belőle kigyűrűzően további kérdésfeltevések és ideiglenes válaszok sora), amelyek valóban előremutatóan, az egész közép- és kelet-európai régió s benne nemzetünk jövőbeni sorsát, játékterét, lehetőségeit illető meghatározó kérdésekkel alapkutatási szinten, felelősen, távlatos érzékenységgel foglalkoztak.

     A fentiek keretében, úgy vélem, következtetésként megállapítható, hogy jogelméletünk a teoretizálásnak kijáró komolyságot, pátoszt, tudomány-szerű elkötelezettséget, erkölcsi igényt s benső (stratégiai és taktikai) felelősséget az adott körülmények között elérhető hivatásszerű természetességgel őrizte, amiben — különösen a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete vezető jogelméleti kutatóinak (és ezek sorában igazgatójának) pozícióját s teljesítményét akár az országon belül, akár a teljes régióra kiterjedően más megfelelő példákkal egybevetve — a magyar példa a történelem kényszerei ellenére mégis az optimálishoz közelítő, ellenpéldákkal nemigen felülmúlható optimalitású megoldási és válaszolási alternatívával szolgált.