MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C89E81.52ADC9B0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C89E81.52ADC9B0 Content-Location: file:///C:/49550A93/varga33.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
VARGA CS=
ABA
Mí=
;tosz
és valóság az iszlám, a zsidó és a
zoroasztriánus jogban
(Jany J&=
aacute;nos
könyvéről)
Nem magától értetődő, h= ogy egy a jogbölcseletet hivatásszerűen művelő kutató kíséreljen meg értékelni egy a pe= rzsa jogtörténet korszakainak monográfusaként ismert, = majd iszlamistaként szintén nevet szerzett, s klasszikus filológus ókorászként és jogászként bölcsészeti és jogi tudományokat egyaránt oktató specialista tollából származó, az előbbi kultúrákkal szerves egységben a klasszikus zsidó jog intézményi és működési világát szintén feldolgozó vaskos könyvet.= [1] Ámde pontosan ugyanez a jogbölcsész tett hitet mintegy négy évtizede már amellett (még az общ= ая теория прав = 72; moszkovita egyeduralkodó szemléletének korában, amikor ily= en címen hivalkodták azt, ami valójában csak legszűkebben советскk= 2;я теория прав = 72; volt),[2] majd bő két évtizede Sydneyben tartott előadásaiban (Dworkin kapcsán), hogy jog= ot illető általános elméleti gondolkodás kizárólag egyetemes összehasonlító történeti vizsgálódások talaján képzelhető, hiszen egyébként aligha emelkedhetik = ki egy pusztán partikuláris kitekintésű ott-honosan = lokális jogideológia szintjéről. Ezt a perspektívát utóbb tovább mélyítette annak tudatosság= a, hogy a jog végső soron kizárólag kulturális termékként és jelenségként képzel= hető[3] — akkor ugyanis, amikor immár közelmúlt jelenünkben t&aacut= e;rgyiasított megjelenéseiről és eldologiasodottként láttatott működéséről az elemző vizsgálódások tükrében sorra-rendre kiderült, hogy mögötte kizárólag mi, tőle kérdező, ámde kérdéseinkre a tőle kölcsönzött terminusokban magunk válaszoló, edukációnkban és szocializációnkban kult= urálisan kondicionált egyedek és közösségeik állunk.
Ilyen igényünkben mindeddig okkal hiányoltuk, hogy a történeti szemlélethez éppen magyar jogtörténetírásunk tudományos művelésében nem találunk kell= 337; partnert, mert nyelvi kompetencia híján ritkán mer&eac= ute;szkedik el voltaképpeni tárgyához, a legújabb korszakot megelőző latinitás mindmáig kikutatatlan sok évszázadához; amihez pedig elmerészkedik, hogy német vagy magyar nyelvű forrásokból kutassa, azt= többnyire pusztán száraz adat-pozitivizmussal dolgozza fel, ami szellemi izgalomról forrásvidékén sem igen tanúskodik, de ilyesmit bizonyosan nem közvetít. Ak&aacu= te;r nálunk megkövesített XIX. századi német (j= ól vagy éppen félreértett) hagyomány ez, aká= ;r bármiféle saját szellemiség, átfogó újító gondolat rejtésének tovább&= eacute;lő ösztönződése a szocializmus korából, je= len van, és némi túlzással pusztít és fertőzi a jogi gondolkodást továbbra is, mivel ha folyto= nos táplálását szabotálja, úgy azt vagy történelmietlenít= i, vagy önnön nemzeti tapasztalatainktól megfosztva egyoldal&= uacute;sághoz éppen maga segíti, hiszen ilyen esetben honi gondolkodó= ;nk, ha a történelmi látásmódból ennyi ösztönzés ellenére mégsem akarna kiüresedni, legfeljebb és leginkább egy English-styled history-writing-hoz menekülhet inspirációért.= [4]
A gondot tetézi, hogy egyidejűleg egyetemes jogtörténetírásunk sem emelkedett még átfogó diszciplináris szintre, merthogy kutatási vagy legalábbis tudományos szintézisteremtő szinten nem tudott továbbjutni némely akár oly kiváló személyes érdeklődésnél, vagyis tárgya extenzí= ;v végtelenségéhez képest összességében pusztán mozaik- vagy éppen kaleidoszkópszerű, legfeljebb egy-egy (ámbár önmagában csinos) üvegcserépdarabbal járulva= a mindeddig reménytelenül hiányos össztablóhoz. Hiszen még a római jog is, ha izolációba kerül, merthogy sem előzményét, a görögséget, = sem utózmányát, az európai középkort ko= molyan nem kutatja, könnyen denaturalizálhatja önmagát. S = ha még olykor születnek is — mert derekasan napvilágot látnak — feltáró dolgozatok monarchikus szomszédságunk vagy évszázadokon keresztül= német mintaadónk, s ritkábban távolabbi euró-atlanti környezetünk köréből, jogtörténetírásunk meghonosodott stílusa, topikális adat-fókuszáltsága aligha teszi lehetővé ezeknek egy megújuló szemléleti és/vagy módszertani keretbe történő á= gyazódását. S minden egyéb, ami e közelebbi s távolabbi szomszédságból vett némely témakör&= ouml;n túl van, már a nagyszerű Frasertól vaskos könyvek halmazában leírt rengeteg ősi kultúrától a mai nem-európaiikig, az marad t= erra incognita. Vagyis egyebek közt, ám történetesen= pontosan azon drámaian felnövekvő, a mienkéhez képest= nagy ívű múlttal valóban rendelkező — távolabbi s közelebbi keleti — nagy kultúrákról a leggyatrább a jogtörté= ;net-tudományként kiművelt tudásunk, amik viszont éppen a köznapi gazdasági, politikai, valamint nemzetbiztonság-vonatkoz&aacut= e;sú mai realitások és trendek szerint nem lebecsülendő súllyal alakíthatják — ha egyenesen éppen= meg nem határozzák — már a nem túl táv= oli időkben globális jövőnket.
Ráadásul e hivatalos jogtörténetírás nemcsak immár ig= azolhatatlanul szűkösített terrénu= mon mozog,[5] de mintha nem is (vagy nem elégségesen) érzékelné a jogtudományi vizsgálódás tárgyába= n, fókuszáltságában az utóbbi évtizedekben valóban és látványosan bekövetkezett váltást, tárgyaként változatlanul leginkább csupán intézményi tényeket, tehát textusokban, formális aktusokban és/vagy statisztikai adatokban lemérhető adatokat, netal= án relációkat vizsgál jogként. Miközben a mai római jogászat már szokásos latinos közpon= tjaiban is nem csekély mértékben problémamegoldás-történet, a középkor= ászat pedig leginkább mentalitás-rekonstrukció, merthogy a j= og megértésével történő vívódás napjainkban immár korántsem adathalmazokkal lenyűgözés és kifárasztás, netalán — nagyszerű előd&= ouml;k példájában — döbbenetes erejű levezetés, hanem döntő mértékben hermeneutik= a, vagyis gondolkodástörténet, ami a legszorosabban jogi területeken is óhatatatlanul interdiszciplináris rekonstrukció képét ölti magára — am= inthogy hallgatólagosan vagy kifejezetten már ilyennek bizonyult a XI= X. század második felének néhány méltán nagyhírű (főként német) opusa tekintetében is. Már pedig nyilván többlet-vállalásról van itt szó, azaz módszerbeli benső gazdagodásról és tö= bblet-szinteződésről, tehát egyszersmind növekvő igényességrő= l, s nyilvánvalóan nem az adattalanodás vagy módszertelenedés, avagy éppenséggel a racionális kifejtésnek merő érzeményekkel = történő helyettesítése valamiféle ál-posztmodern kliséjéről.
Miközben e fentebbiekben vázolt — s nem bántó láts= zatúnak szánt — kép pusztán tendenciális, vagyis sohasem bizonyult tökéletesen sötétnek, az utóbbi évtizedekben pedig számos és gyarapodó előfordulású új kezdeményezésekkel bőven találkozhattunk, ellenoldalként természetszerűleg szintén megjelen= tek a tűzoltó hiánypótlásra emlékeztető eszközök, jelesül az egyéb tudományterületekről vagy éppen laikus kezdeményezésekből történő pótlások. Ámbár az ilyenek és hasonl&oac= ute;ik finomíthatják ugyan időlegesen a kínt, egyidejűleg azonban hiányolják maguk mögül a szakmaközi konszenzust, vagyis a tudománytörténetek= ben és tudományszociológiákban éppen mellőzhetetlen funkcióként tárgyalt bátor&= iacute;tást vagy éppen megerősítést.
*
Egy ilyen állapotba robbant bele a szerző,= olyan sajátosan egyedüli minőségben, mint egy outsider= , aki szegről végre mégis insider-szerepet tölt be. A keletkutatás hazai és főként nemzetközi fórumain publikálva, egyszeriben hatalmas foltokban némileg telítettebbé téve az ürességében érdemes topikáktól alig megzavart iménti tablót. Ráadásul olyan merészséggel közelítve kutatott témáihoz, hogy abból a merő adatok iránt éppen és egyáltalán nem érdeklőd= 37; társadalomtudós egyszeriben érzékeny társadalomtörténeti vallatásokat, rekonstrukciókat és magyarázatokat vélhet kiolvashatni; ha pedig történetesen jogelmélet műve= lője az együgyű olvasója, úgy hallatlanul érdekes, éppen problémaérzékenységgel kigyűjtött és végigelemzett példázato= kat a jogban a társadalom gyakorlati kihívásaival gyötrődő problémamegoldó ember kísérleteiről, kerülőútjairól, s mindezeknek utólagos s egyszerre (bár külön irányokban) jó- és rosszhiszemű igazolási kísérleteiről.
A magyar nyelvű tudományosságban két, teljességgel hiánypótló feldolgozást megvalósító monografikus könyv és a témái kapcsán nyomozott perzsa és iszlám jogtörténeti vonatkozások számos magyar s angol nyelvű tanulmányi feldolgozása nyomán, íme, előttünk áll, mintegy 26 szerzői ívnyi terjedelemben, mintegy negyedezrednyi irodalmi forrás áttanul= mányozásának eredményeként, a címben jelzett „történeti és szociológiai vizsgálat= ”. Azaz „történeti”, vagyis leíró: természetszerűleg minden ízében értelmezet= t, tehát eredendően továbbértelmezés termékeként, és nem egy tekintetben rekonstruktí= ;v, vagyis különféle források mérlegelésével pusztán hipotetikus és/va= gy valószínűség-alapú, mert mai racionalitásunknak a visszavetítő re-adaptál&aacu= te;sával leginkább így képzelhető; miközben és egyúttal „szociológiai”, vagyis az előbbiekn= ek megfelelően rögzített adatsort egy hasonlóké= ppen vizionált s rekonstruált társadalmi keretbe ágyazó és abban továbbértelmező.
Az
összkép lenyűgöző, amennyiben megerős&iacut=
e;ti
a theatrum legale mundi szokásos nagy
áttekintéseit,[6] amik
előzményeként egykor megcsodálhattuk az ifjabb
*
Inkább értő olvasókén= t, merthogy kritikára nem jogosult érdeklődőként hadd rögzítsek néhány tanulságot a szerzői búvárlat megállapításaiból, amik egy szakmán belüli számára esetleg — amiről kompetencia híján nyilván nem nyilatkozhatom — maguk is rekonstrukció novatív, s így a saját szakmájában üdvözlendő vagy vitatható eredményének bizonyulnak.
Vallási jogok csoportjaként határozza meg tárgyát a mű, = melyeknél vallási autoritás áll a jog mögött (7), amel= ynek mint forrásnak egyszeri állandósága kifinomult adaptációs technikákat fejleszt ki, és bármiféle „külső történettel̶= 1; szemben pontosan ennek módszeressége az adott jogi berendezke= dés leginkább specifikus jegye (8).
Azok az analógiák, amelyek akár egymás párhuzamában, akár az általunk művelt jelenkori jogokkal szembesítve adódnak, szembeötlőe= k. Hadd emeljek ki néhányat a mű gazdagságából.
A zsidóknál a Theolog= isierung des Rechts áramában[11] a Jósiás-féle = reform után az uralkodó csak „megtalál” és „felolvas” jogot (21) — csakúgy, mint a régmúlt ködévé deszakralizált angol hagyományban. Revelációs forrásról lévén szó, drámai fontosságú ebbe= n a kelseni érvényesség-származtatási sémára emlékeztető „hagyományoz&aacu= te;si lánc töretlensége”, hiszen a szóbeli jogot = [Tōrah šebe’al peh] is M&o= acute;zesnek a meglévőkből történő továbbderiv&= aacute;lás egzegétikájával együtt átadottnak tudják (56). Megjelenik rögvest mindebben az újkor hajnalán megfogalmazott artificiall reason ősképe, hiszen amikor (a Menahot, 29b szerint) Mózes az akadémiát meglátogatja, zavarba jön, mivel vitájukból egy szót sem ért, ámde megnyu= godva távozik, midőn vezetője biztosítja, hogy minden, ami elhangzik, a magának M&oacu= te;zesnek reveláltból adódik (57). Közösségi s jogegységhez a responsumok is hozzájárulhatnak, így a Sanhedrīn kérésre kötelező jogi iránymutatást ad (87–88), vezetője, a n= 57;śī úgyszintén (89). Fellebbezés intézményi értelemben nincs, ámde új bizonyíték felbukkanásakor az eljárt szerv újra eljárhat (= 99), s a Mišnahból kiderül, hogy valamely bír&oac= ute;ság ítéletét egy már létszámban s tudásban nagyobb bíróság szintén megv&aa= cute;ltoztathatja (90). Elvszerűségnek tetszik, hogy (a Sanh, 74a, 76a szerint) analógiával bűncselekmény nem tételezhető (110). Gyakorlatiasságot láthatunk a közismert salamoni ítéletben; az eljárási s az anyagi igazsá= ;g összekapcsolásában, miszerint kulturális háttérvélekedés sze= rint „akinek igaza van, az jobban és hatékonyabban harcol”, tehát a két félnek a kívülálló bíró előtti küzdelmében a pernyertesség mindent visz (145); abban, h= ogy Maimonides mentő körülményt lát az alperes kötelező jelenl= éte alól 30 napon túli elutazása esetén, nehogy a kölcsön visszakövetelése kijátszhatóv&a= acute; váljék (96), avagy hogy a tanúk külön-külön kerüljenek kihallgatásra, nehog= y elveszejtésre összebeszélés (mint Zsuzsanna és a vének példázatában) történhessék (96); valamint hogy amennyiben a bírák nem mernek ítéletet hozni, nehogy esetleg= es helytelenségükkel ráharagítsák Istent Izrael népére, javaslatukat a felektől kezdeményezett megegyezésnek tüntetik fel (174). Doktriner következetesség ismerhet!= 7; fel például a bűnösség elismerésének tilalmában (2 Sám 1.16 bib= likus helyére hivatkozottan), merthogy az élet egyedül Istené (101); avagy a követendő módszer s a vitatko= zás olyan kiemelt fontosságában, hogy még egy elfogadott <= i>halakah, sőt bibliai szabály elleni érvelést is önmag= ában szellemi értéknek ismernek el (170). A jog közöss&e= acute;gisége közvetlenül jelenik meg a halálbüntetés végrehajtásában, így különösen m= egkövezésben, amit tanúkkal kezdve a lakosság hajt végre (103), vala= mint a „közösségi szertartás félbeszakításának jogában”, mely a legszentebb, rituális pillanatban hallathat panaszt saját ügyben a közösség előtt (147); közvetve ped= ig a szociologikumra történő nyílt felhívá= sokban, így a jogtudományi versengésben, ameddig annak éthoszát társadalmi támogatottsága fennt= artja (164), avagy a rabbinikus ítélkezés hangsúlynövekedésében, amikor ez marad meg a nép számára egyedüli intézményi lehetőségként (169).
Az iszlám a megegyezést részesíti előnyben (kivéve, ha ez jogtól t= ilalmazottat jogosítana) (41 & 137), és forrás hiányában úgyszintén helyet biztosít a józan ítélőképességnek, amennyiben = ez racionális kifejtésben indokolásra kerül (mint ashāb al-ra’y) — szemben a hagyományra épül= 37; iránnyal (ashāb al-hadīth), amelynél logikai racionalit&aacu= te;s nem játszik számottevő szerepet (44). Kialakultsá= gában az iszlám jog hármas forrásvidékű lesz: Korán, sunna, valamint a jogtudósok konszenzusa, amely utóbbiban a šarī’a mint ‘igaz ösvény’ a zsidó felfogásra emlékeztetően szintén nem kézhezkapott, hanem = 222;fel- és megismerhető” (53), minthogy az erre irányuló képesség biztosításával — emlékezzünk csak a = dikaion korai görög–római felhívására — az ember „a folyamat cselekvő részesévé” tétetett (56). Így mind= az, ami e jogban normakénti eredmény, az nem tárgya, hanem eredménye a jogászi interpretationak, következésképpen nem is lehet biztos tudás [̵= 7;ilm], hanem legfeljebb vélemény [zann] (152); amely mé= ;gis biztos tudássá válhat, mégpedig automatikusan, = azon puszta tény erejénél fogva, ha és amennyiben l&= eacute;trejön felőle a jogtudósok konszenzusa (161). Benne a bír&oacut= e; már-már klasszikusan angolszásznak tetszik, hiszen nem igazság letéteményese, hanem az eljárás biztosítója s az elébe hozott „tanúk fogl= ya” [asīr al-šāhid] (114–115 & 149); s ez&eacut= e;rt helyeződik a jogi gondolkodásban társadalmi előfeltételezettségként hangsúly az erényekre (116), mint a szocialitás végső fenntartójára, szintén valamiféle a Dicey-i public opinionra emlékeztető felhanggal. Intézményesen nem tal&aac= ute;lkozunk fellebbezéssel, hiszen az iğtihād eleve nem tö= bb, mint vélemény, amelynek érvényessége kiz= árólag az elfogadott metodikával történő megfogalmazotts&a= acute;gából adódik, következésképpen bármely má= s — bárkitől e rendszerben származó — bí= rói véleménnyel [zann] egyenrangú (122–123 &a= mp; 154); mégis egyfelől felépül a dīwān al-mazālim mint királyi fórum a hivatalnoki túlkapás delegált bíró útjá= ;n történő ellenőrzésére (121), s má= ;sfelől a mindenkori hivatali utód is általános felülvizs= gálatba foghat (124). A bírói jogszokás [’amal, a= .m. ‘tett; cselekvés’] lehet mint vélemény = 222;híres”, „előnyben részesített” vagy „elszigete= lt”; ámde a bíró kellő indoklással ez utóbbiakból is választhat, hogy döntése al= apjául tegye (207). A responsum szintén megjelenik: a muğtah= id adja doktrinális általánosságban, a muft= 9; pedig konkrét ügyben, és az ilyen — fatwā<= /i>ként — akkor (és attól) lesz majd a felekre nézve k&o= uml;telező, ha és mert (és amely részében) íté= ;letbe foglalják (155–160). A jogkérdésekről folytatott vitát verbális harcként kezelik, sőt egyértelműen tisztelettel övezik, hiszen művelé= ;se, vagyis a jog élőként tartása a közösségi túlélés záloga (197)= . Ilyen jogművelésben fejlődött ki például a hiyal mint eszközrendelés adott cél eléréséhez, így a kamatszedés lehető= ;vé tétele — kettős adásvétel burkában, = az esedékességnek későbbi időpontra kitűzésével (208). So= kat sugalló történetek példázzák a gyak= orlatiasság formáit: paráználkodás [zinā] meg&a= acute;llapításához például négy férfi tanú kív&aacut= e;ntatik, kik képesek a teljes történésnek egymással= megegyező előadásban történő tanúsít&aacut= e;sára (118 & 230–231); az iráni Kay Qābūs példázatban mutatja be a bírói furfangot az igazság mégis kiderít= hetésére (140–141<= ![if !supportFootnotes]>[12]); avagy a neo-hanbaliták a siyāsa šariyya programjában= lehetővé teszik a puszta gyanú alapján történő elj&aa= cute;rást (120). A qādī [torzításában Weber,[13] majd Frankfurter in Terminiell = v. Chicago („under a tree dispensing justice according to considerations of individual expediency”[14]), valamint Lord Justice Goddard („= a Cadi under the palm tree”[15])] valój= ában megalapozott, jogtudósi tanácsoktól támogatott, kellő eljárást biztosító intézm&eac= ute;ny volt — akkor, amidőn még Európában sem működött politikától elszakadt igazságszolgáltatás, s a nem vagyoni kár összegszerűsége pedig napjainkban is teljességgel b= írói „ízléstől” függ (162–163).
A perzsa dātā egyidejűleg isteni jog és uralkodói törvény (59), amelyek esetleges ellentmondásának feloldásában pedig az isteni elsőségét oly= kor „a királyi hatalom lerombolása” szintén is= teni tilalma okán látják akadályozottnak (62). A király (csupán magánjogi vitákban ismerten) beleszólhat a bíráskodásba, s ha ez jogellenességet eredményez, úgy ez „politikai döntésként” javíthatatlan marad, legfeljebb= a bíróság, saját kockázatára persze, elszabotálja végrehajtását (71). Gyakorlati kompromisszumról= , az elérhetetlen mégis elérésének addig megszerzett útjaihoz történő görcsös ragaszkodásról árulkodik, hogy például a= jogtudós addig szabad a véleményében s annak alakíthatásában, ameddig bíró azt dö= ;ntésébe nem foglalja (161), avagy hogy egy tanító írás szerint „néha halállal kell büntetni azt a cselekményt, mely bocsánatot érdemel, és meg ke= ll bocsátani azt, ami halált érdemel” [Ibn Isfandiyār] (64[16]). Igazságtalan döntés ellen bárki közvetlen&uu= ml;l a királyhoz fordulhat (81 & 136). Szabadon tűnődhetünk az eljárás formaságain, ha = arról is tudomást szerzünk, hogy királyi parancs ment a helyi = kormányzóhoz, hogy börtönét meglátogatva a halálra méltókat végezze ki, a testi fenyítést érdemlőket fenyítse meg, a többieket pedig bocs&aac= ute;ssa szabadon (84)! A kivégzés itt is tömeg előtt tö= ;rtént (85).
Mind a három berendezkedésben közös, hogy nemcsak ismertek bennük tudatosan contra legem dönté= ;seket, de az iszlám még elméletet is formált ennek (bi= zonyára kivételes) alkalmai igazolására, minthogy — XI= 8211;XII. századi fejleményként — al-Ghazālī szerint a muğtahid eltérhet a nass-szövegekben meghatározott normától, ha a közösség érdeké= ben [maslaha, korabeli utilitas publica gyanánt] ez felt&e= acute;tlenül szükséges (241).
Egyebek
közt, közös a perzsa =
span>s
az iszlám jogban, hogy &=
#8222;vallás
és hatalom egy anyaméhből származtak, soha
egymástól el nem válnak” [al-Ghazālī] (35[17]). Zsidó s iszlám jogokba=
n pedig
az közös, hogy kinyilatkoztatásként a jog
változhatatlanul adott, a „gyakorlati jogalkalmazásban
alkalmazott jogtest” mégis jogtudósoktól
megfogalmazott normákból áll össze, helyenk&eacut=
e;nt
— korabeli hasonlattal — „hajszálon függő
hegyként”[18] (58); hogy a <=
i>halakah
és a šarī’a megfogalmazása és
követése éppen nem egyszerűen evilági
hívság, hanem egyenesen az Istenhez eljutásnak egyik
kikerülhetetlen módja (170); hogy többségi
határozattal, illetőleg jogtudósi konszenzussal a jogtud=
ori
következtetés önálló jogforrási er=
37;re
tesz szert (239); valamint hogy — hiszen a szabály nem
változtatható — kívánatos eredmény=
t egyebek
közt az eljárás lefolytathatóságána=
k a
gyakorlati lehetetlenítésével érnek el (231).=
p>
Ezek a pusztán
általam kiemelt hangsúlyok
példaértékűek. Arra, ami pontosan összek&oum=
l;ti
ezeket korunk joga általunk való
tanulmányozásának értelmével. Jelesü=
;l
arra, hogy mentális műveletek és gyakorlati
eljárások formái, pályái és
csatornái megváltozhatatlan súllyal
átörökítődhetnek s valamiféle
visszavezethetetlen originalitás és
összemérhetetlenség képzetét kelthetik,
miközben mint problémamegoldási eshetőlegessé=
;gek
éppen közös gyökereket, sőt akár egym&aac=
ute;ssal
párhuzamos utakat is mutathatnak. * Látszólag egy leginkább semmitmon=
dó
következtetés az (az elemzések lezárultáva=
l megfogalmazottan),
ami az egész művet megírásra érdemes&iacut=
e;tetté
avatja, s tényleg bizonyítottsága esetén
számunkra, napjainkban, üzenete potenciáljában is
ügydöntőnek tetszik. Eszerint „a jogrendszer ál=
lapota
[...] a jogtudomány minőségétől
függ”, mely jogtudomány egyben
„jogforrásként is funkcionált” (238) ̵=
2; következtet
a szerző —, miközben magam mindenekelőtt talán =
„teoretikus
igényességet is felmutató vagy párhuzamosan
műveltető gyakorlati
jogművelést” értenék a ‘jogtud=
omány’
kifejezésén. Hasonlóképp=
en
módszertani alapvetés értékű
következtetés annak az egész elemzésen
végighúzódó kimutatása, hogy a jogi pluralizmus nem
tévesztendő össze a bírói
ítélethozatalnak tagolt, sokszereplős,
kölcsönös rendszerbeli együtthatáson nyugv&oacut=
e; strukturálásával
(163). Vagyis volt, lehetett e berendezkedésekben jogi pluralizmus;
ámde nem önmagában azért, mert a
döntéshozatal egymáshoz képest eltér&eacut=
e;seket
mutathatott. Számomra, a com=
parative
judicial mind kifejtésére leginkább
érzékeny érdeklődéssel a műben v&eacu=
te;gig
kihangzó alapkérdés változatlanul az (csak&uacu=
te;gy,
mint Glenn említett =
könyvében): mi köt, ha nem
kézzelfogható, fizikálisan megragadható, mert
egyfajta mechanicitással ható az, ami köt? Vagyis mire
alapoz kultúránk, amikor hagyománykövetést
igényel? Miben rejlik mindez? Mit folytatunk voltaképpen benn=
e,
amikor „követjük”, s mit nem, amikor
„eltérünk”? Ez a kérdés itt — t=
eológiai
súllyal — létértelemmé, igazolási
alapkérdéssé magasodik, nehogy lehetővé te=
gye
az elbitangolást az isteni szándéktól, a revel&=
aacute;ciótól!
Tehát: mi lehet diszkontinuus mihez képest, s mettől
kezdődően? Számomra (csak&uac=
ute;gy,
mint például a mai svéd
jogtörténetírás mint
módszeresség-történet számára) az i=
lyen
és hasonló tanulságok a történelmi st&uacu=
te;diumok
igazán érdemes eredményei. Hiszen azt látjuk
mindvégig, hogy a
hagyományőrzés útjai kizáról=
ag
kerülőutak, pragmatizmusok lehettek és lehetnek
változatlanul: részben ideológiák, részb=
en pedig
gyakorlati terelések, mint például a „hagyom&aac=
ute;ny”
kultusza, a „becsület” kiművelése, a „m&=
oacute;dszer”
kritériumszerűsítéshez közelíté=
;se,
avagy az „eljárás” csatornáinak
kiépítése, és így tovább. Mind
sikeres útként, ha beváltak, ám mégis
önbecsapó módon, hiszen annyiban és azért
működhettek csupán, amennyiben és amiért az
éppen fennálló társadalmi
konvencionalizáció sikeresnek minősítette ezeket
— rituális megerősítésként ennek
betudottan, de voltaképpen edukációs és
szocializációs eszközökkel elérten. Jelz&eac=
ute;sértékű
például, hogy amennyiben az adott jogi berendezkedés &=
#8222;hátterében
nem állt állami autoritás [...,]
pótlásról a jogtudományi vita gondoskodott̶=
1;
(239); hogy a perzsák mintegy szójátékké=
nt
konstruált önellentmondással kikényszeríth=
ették
az isteni és az uralkodói jog kettősségében
esetlegesen felbukkanó ellentmondásnak az isteni helyett az
evilági hatalmaskodást érvényre juttató
megoldását (62); vagy hogy miközben kizáró=
lag
normatív posztulátumokról s legfeljebb ideológi=
ákról
értekezünk, végső soron mégis tények
túlnyomó volta válhat(ott) döntővé,
végső soron és normatív köntösben krit&=
eacute;riumszerűvé
emelkedve, amint ezt (a kelseni
jogerő vagy „nagyban-egészében vett hatékon=
yság”
előképeként) történetesen az iszlám
bírói „véleménynek” konszenzus
esetén „biztos tudássá” átlé=
nyegülésében
láthattuk (161). Ráadásul cs=
aknem
mulatságos, hogy megjelenik mindebben a latinitás isteni
tökéletességének leibnizi
víziója, a matematizáló jogi levezetés
francia XVIII–XIX. századi (gyakran Stendhallal példázott) eszménye
előképeként a zsidók jogért folytatott vit=
áinak,
mint a templom lerombolása után a kultusz pótló=
jának
egyfajta önértékké válása, merthogy
— mint egy történelmi feldolgozásból mer&ia=
cute;tetten[19] értes&u=
uml;lünk
erről — „a Mennyben Isten és az angyalok is
tanulmányozzák a Tōraht, vitatkoznak róla
és viselkedésük minden egyes mozzanata a rabbinikus etika
elvei szerint történik” (172 & 186). * Csupán jelezhetem olykori részjelleg$=
9;
kétkedésemet kérdésként, olyan felvet&ea=
cute;sek
kapcsán, amik leginkább a hatalmas korpusz még
kéziratgondozást igénylő esetleges
hiátusaiból adódhatnak. Amennyiben példá=
ul a
szerző szerint „azáltal válik valami
»jóvá«, hogy Isten azt tételezi”,
miért kellene egyúttal azt is állítanunk, misze=
rint
„mindebből logikusan következik, hogy eleve egy, a
természetjoghoz hasonló gondolatkör kialakulása az
iszlám jogban kizárt volt” (54)? Merthogy nálunk=
, a
keresztény gondolatkörben eltérő lenne az
érték forrása? Vagy például annak
tényénél fogva, hogy a „fogalmi
jogászat” — másutt kifejtettként[20] így
gondolnám én is — „ismeretlen” volt vagy =
8222;másodlagosnak”
bizonyult, az érvelést máris szükségk&eacu=
te;ppen
egy result centered approach jellemezte (240)? Nincs
kétségem ez iránt, de ebben a
legáltalánosabb értelemben — mint ezt ugyanott m=
ár
kifejtettem — az érdek mozzanata minden emberi reflexió=
ban eleve
benne rejlik. Azaz ilyen állításként ez vagy
semmitmondó, vagy pusztán adott körben
tettenérhető. Avagy valóban bizonyítani tudn&aacu=
te; a
szerző — mert nem véltem látni ennek dokument&aacu=
te;ltságát
—, hogy „Mert igaz az, hogy a jogtudósok
eljárása rendkívül formális és sok
esetben rugalmatlan volt, mégis a merev jogszerűség
összességében kevesebb kárt okozott, mint a rugal=
mas
célszerűség.” (120)? * Eseményként értékelem a m&=
#369;
elkészültét: a szerző személyes
fejlődésében időleges koronának,
tudománytörténetünkben üdvözlendő s
megjegyzendő komoly pillanatnak, egyéni tudományos
teljesítményeként pedig hivatására
méltán érdemesnek. Nyelvünk finoms&aacu=
te;gai
iránt érzékenyen hadd rögzítsem
végül, hogy „Mítosz és valósá=
g:
Az iszlám, zsidó és zoroasztriánus jog és
igazságszolgáltatás
történeti-szociológiai vizsgálata” cí=
;mpontosbításban
pontosan azt adja, amit ígér, s — tán még
jelentősebbként — azt, amit feltehetően a
jövőben is várhatunk a szerzőtől.
[1] Jany János Mítosz és valóság Az iszlám, a zsidó és a zoro= asztriánus jog igazságszolgáltatásának történe= ti és szociológiai vizsgálata (Budapest 2007) 261 o. [Dok= tori disszertáció].
[2] Vö. Jerome Hall Comparative Law & Social Theory (1963) kritikai szemléjeként Varga Csaba = 216;Összehasonlító jog és társadalomelmélet’ Állam- és Jogtudomány IX (1966) 4, 732–73= 6. o.
[3] Legkifejezettebbként vö. Varga Csaba ‘A jog mint kultúra?’ Jogelméleti Szemle<= /i> 2004/3 <http://j= esz.ajk.elte.hu/varga11.html>.
[4] Ennek kor&aacut= e;bbi felpanaszolására lásd Varga Csaba ‘Jogtudományunk az ezredvégen’ in Iustum, aequum, salutare Emlékkönyv Zlinszky János tiszteletére, szerk. Bánrévy Gábor, Jobbá= ;gyi Gábor & Varga Csaba (Budapest: [Osiris] 1998), 298–314. o.= [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának könyvei 1].
[5] Amit persze indokolhat, hogy ugyanúgy, ahogy a régészetben vagy a néprajzban, előbb gyűjtenünk kell, fáradhatatl= anul dokumentálnunk (ha és ameddig van még mit, különösen néprajzunkban), hogy utóbb majd fölötte teoretizálhassunk.
[6] A körképek áttekintésére lásd Varga C= saba ‘Theatrum legale mundi avagy a jogrendszerek osztályozása’ in Ius unum, lex multiplex Liber Amicorum: Studia Z. Péteri dedicata (Tanulmányok a jogösszehasonlítás, az államelmélet &eacut= e;s a jogbölcselet köréből) szerk. H. Szilágyi István & Paksy Máté (Budapest: Szent István Társulat 2005), 219–242. o. [Jogfilozófiák / Philosophiae Iuris // Bibliotheca Iuridica: Libri amicorum 13].
[7] ifj. Szladits Károly Az angol jog kútfői (Budapest: Grill 1937)= 145 o. [A Budapesti Kir. magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Magánjogi szemináriumának kiadványai 10].
[8] René Dav= id A jelenkor nagy jogrendszerei Összehasonlító jog [Les grands systèmes de droit contemporaines, 5e éd.] f= ord. Nagy Lajosné Dusa Margit (Budapest: Közgazdasági é= ;s Jogi Könyvkiadó 1977) 494 o.
[9] Comparative Legal Cultures ed. Csaba Varga (Aldershot, Hong Kong, Singapor= e, Sydney: Dartmouth & New York: The New York University Press 1992) xxiv + 614 o. [The International Library of Essays in Law & Legal Theory, Legal Cultures 1].
[10] H. Patrick Gle= nn Legal Traditions of the World Sustainable Diversity in Law (Oxford & New York: Oxford University Press 2000) xxiv + 371 o., jogfilozófiai továbbgondolására pedig Varga Csaba ‘Jogi hagyományok? Jogcsaládok és jogi kultúrák nyomában’ in uő. Jogf= ilozófia az ezredfordulón Minták, kényszerek – múltban, jelenben (Budapest: Szent István Társulat 200= 4), 47–66. o. [Jogfilozófiák].
[11] Vö. Rainer Albertz ‘Die Theologisierung des Rechts im Alten Isreal’ in uő. Religion und Gesellschaft Studien zu ihrer Wechselbeziehung= in den Kulturen der Antiken Vorderen Orients (Münster: Ugarit-Verlag 1997= ), 115–131., különösen 120–127. o.
[12] Vö. Jany János ‘Az igazságosság szerepe a perzsa irodalmi hagyományban’ in Correspondances – Kapcsolatok Hommage à Martonyi Éva, szerk. Ádám Anikó= ; et al. (Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar 2006) [551 o.], 230–243., különösen 240–241. o.
[13] Max Weber G= azdaság és társadalom A megértő szociológia al= apvonalai, 2/2 [Wirtschaft und Gesellschaft: Grundriss der verstehenden Soziologie] fo= rd. Erdélyi Ágnes (Budapest: Közgazdasági és J= ogi Könyvkiadó 1995), 140–141. o. Vö. még — monografikus helyreigazításként — Irene Schneider ‘Die Merkmale der idealtypischen qādī-Justiz: Kritis= che Anmerkungen zu Max Webers Kategorisierung der islamischen Rechtsprechung= 217; Der Islam 70 (1993) 1, 145–159. o.
[14] „This is= a court of review, not a tribunal unbounded by rules. We do not sit like a ka= di under a tree dispensing justice according to considerations of individual expediency.”
[15] „The cou= rt [...] is really put very much in the position of a Cadi under the palm tree. There are no principles on which he is directed to act. He has to do the be= st he can in the circumstances, having no rules of law to guide him.” Id= . L. Rosen The Anthropology of Justice Law as Culture in Islamic Society (Cambridge: Cambridge University Press 1989), 58. o. [Henry Morgan Lectures Series].
[16] Ibn Isfandiyār Tārikh-i Tabaristān ed. ’Abbās Iqbāl (Tehrān 1942), 23. o.
[17] Al-Ghazālī Nasīhat al-mulūk [1351] ed. Galāl al-Dīn Hemmātī (Tehrān 1942), 17. o.
[18] E. P. Sanders = Jewish Law from Jesus to the Mishnah Five Studies (London: SCM Press 1990), 11= 9. o.
[19] Forrásként J. Neusner History of the Jews in Babylonia= V (Leiden: Brill 1970), 147. o. meghivatkozásával.
[20] Vö. Varga Csaba ‘Jogdogmatika, avagy jus, jurisprudentia és társai – tudományelméleti nézőpontból’ & ‘»Jog«, »jogtudomány«, »tudomány« – lét- és ismeretelméleti nézőpontból (Viszontválasz)’ & ‘A dogmatika természetét illető kutatások lehetséges hozadéka (Hozzászólás)’ in Jogdogmatika és jogelmélet A Miskolci Egyetem és a Miskolci Akadémiai Bizottság által 2006. november 10-én és 11-én rendezett konferencia anyaga, szerk. Szabó Miklós (Miskolc: Bíbor Kiadó 2007), 11–26.& 68–80. & 241–251. o. [Prudentia Iuris 26].