Varga Csaba
Pályakezdés
az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete
Jogösszehasonlító Osztályán*
A diktatúrák egy korábbi, leggyakrabban történelmileg érlelődött társadalmi elit felmorzsolására épülnek, miközben kíméletlen párharctól kísért előrerohanásukban saját selejtjüknek a korábbi elithez történő visszaömlesztésével cibáltatják tovább a félresöprésre ítélteket. Így történt ez az időközben profiljában az ország vezető intézményévé lett MTA Állam- és Jogtudományi Intézetében is, ahol a koalíciós idők vezető igazságügy-minisztériumi pártkádere, a háborúközi idők Csehszlovákiájában magyarként, zsidóként és baloldaliként egyaránt kisebbségi, ám tehetségével már ifjúságától tudósi szerepre predesztinált Szabó Imre válhatott olyan központi tényezővé, akinek szocializmus iránti elkötelezettsége és tudományszervező ambíciója nemcsak intézményépítésben, de politikai ereje révén a diktatúrákban mindig kényes, mert mindig kockázatos tehetségmentésben szintén megmutatkozhatott. Így kerülhetett (habár még kellemetlen emlékű elődje, a sztálinistává lett intellektusában egyre szegényesebb Vas Tibortól[1] széles nyelvtudású és látó diákjaként Pécsről a fővárosba, az Intézetbe magával hozottan) Péteri Zoltán is — keresztény családi háttere ellenére, ám kiváló stílusán és fogalmazáskészségén, valamint analitikai és kombinációs tehetségén s hihetetlen mérvű megbízhatóságán és pontosságán túl alkalmazkodásra nyitottsággal is bőven felruházottan — Szabó Imre kitüntető figyelmébe. Az intézet tudományos titkáraként és külügyei felhatalmazottjaként Péteri hamarosan bekerült az intézet (Eörsi Gyula és Kovács István akadémikusok mellett még a büntetőjogász akadémiai doktor Horváth Tiborból, illetőleg a személyzeti vezető Halász Józsefből és a párttitkár Schmidt Péterből álló) vezetőségébe, Szabó jobbkezeként minden tudományos ügyintézésbe, bármiféle külföldi delegáció-járások mellőzhetetlen résztvevője szerepébe, majd amikor az idő erre érett meg, az alakuló Jogösszehasonlító Osztály élére, s az Intézet legreprezentatívabb kiadványa, az időszakosan visszatérő jogösszehasonlító világkongresszusok magyar nemzeti referátumai köteteinek alapító és mindmáig elvileg töretlen szerkesztésébe.
Miről is volt ebben a kényes és fordulatosságot éppen nem nélkülöző helyzetben szó? Szabó Imre, aki kevéssel korábban nemcsak végrehajtotta a magyar jogi tudományosság szovjet gleichschaltolását, de annak minden gyümölcsét szintén learatta, alig másfél évtizeden belül saját pusztítása részleges visszaépítésére kényszerült. Mert egyeteméről ugyan kiseprűzte Szászy Istvánt[2] s komparatista intézményét is megszüntette, ámde: önnön belátásából, immár saját akadémiai jogtudományi intézetében, összehasonlító osztályt magának kellett létesítenie. Miért is? Legelsőbben a tudománypolitikai kitörés akkor egyedül kínálkozó és lehetséges útjaként. Hiszen a hidegháború végletes megosztottságában önértékénél fogva jogtudományunk aligha szólíthatott meg a szocializmus berkein (vagyis a saját táboron s a nyugati kommunizmus néhány sápadt jogász-ideológus hívén) túl bárkit is. Nos, éppen Szabó célratörését jelzi, hogy tudott váltani, amikor felismerte, hogy a jogi komparatizmus intézményisége szolgáltathatja azt a vékony, ám mégis működő szálat, amelyen keresztül a szovjet-szocializmus és diktatórikus jogi berendezkedésének hozománya nemcsak elismerést nyerhet világszerte, de a nyugati demokráciákkal egyenrangúként (!) elfogadást is. Ehhez járulhatott, ezt ösztönözhette szovjet eredetű politikai megrendelés is (vagy legalább tudnunk kellene annak históriáját, hogy Szabó pontosan mikor, miként, és miért válhatott a Szovjetunió Tudományos Akadémiája egyedüli jogász tagjává akkor, amikor annak még szovjet jogász tagja sem volt). Hiszen a bolsevizmus addig a hidegháború másik pólusán a sátán előszobájának számított — merő civilizációtagadó barbárságnak, semmi többnek. Most viszont sui generis önállóságúvá magasodott. Olyan státuszra tett szert, mint a virágzó s a világot háborúba borító barna/vörös autoritárius/totalitárius berendezkedések a két világháború között soha.[3] Már pedig ezzel Szabó csaknem olyan hatású ideológiai-politikai áttörést hajtott végre, mint Sztálin generalisszimusz a világhatalmi játszmák intézményi terepén, amikor vétójogot szerzett Szovjetuniójának az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsában.[4] Pedig csak a liberalizmus tolerancia-elve mögött Amerikából kiindulóan ma is dühöngő logikát alkalmazták: az, ami az enyém, s amit te lenézel, nem rosszabb a tiédnél — csak más.
Mindebben volt persze valamelyes csalfaság is, hiszen ezen új osztályra fő (bár kimondatlan) feladatként változatlanul az maradt, amiért nyelvtudásuk okán az egykori ifjoncokat, így Herczegh Gézát s magát Péterit is annak idején egyáltalán intézeti státusba vették. Ez pedig a dokumentáció volt, mint bármiféle tudományosság előszobája. Egyfelől a Jogtudományi Közlöny mellékleteként megjelenő Dokumentációs Szemle összszocialista és vezető tőkés jogszabályi és irodalmi regiszterének táplálása, másfelől egyes jelentősebb opuszokról fordítások, szemlecikkek biztosítása volt a feladata. Pontosabban tehát, egyes nyelvi referensek napi feladatára épült az, ami szintén nemigen minősült tudománynak, ablaknyitogató ideológiai hatása azonban a kor körülményei közepette túlbecsülhetetlennek bizonyult, hiszen vaskos kötetekben hamarosan megjelentek előbb a szocialista, majd a tőkés világ alkotmányainak tanulmányokkal kísért szövegfordításai, amit büntetőkódexek és egyéb, főként alapvető jogszabályi (választójogi, szabálysértési, sajtójogi, munkajogi) összeállítások és fordításgyűjtemények követtek. Mindez természetszerűleg feltételezte, hogy az Intézet ágazati (jogelméleti/nemzetközi jogi, államjogi, büntetőjogi, valamint polgári) osztályainak autonómiájába a jogösszehasonlítás funkcionalitásának rögvest bele kell gázolnia, merthogy itt már ágazati kompetenciáról volt szó. Nos, mindez simán be is következett volna, hacsak éppen Mádl Ferenc meg nem torpedózza. Mert kedves, meghökkentő, mégis a szereplőkre mélyen jellemző dolog történt. Plenáris ülésünkön Szabó elvtárs éppen azt vezette be, hogy Pártunk és Kormányzatunk mennyire igényli ezeket az információkat, következésképpen — és éppen intézeti, tehát szolgálati, vagyis külön honoráriummal nem jutalmazandó feladatként — az előkészítésben majd az egész kutatói állománynak részt kell vennie. Mádl elvtárs ekkor megkérdezte, hogy mindez az Új Gazdasági Rendszerre történő áttérés és annak erősítése jegyében történik-e, mint ahogyan azt egyébként — úgymond — erőteljesen remélné. Nos, a lelkes igenlő igazgatói válaszra viszont rögtön kifejtette, hogy Pártunk és Kormányzatunk reformprogramja éppen az egyéni ösztönzésre épít; céljainkat rombolná hát le, ha ezekkel ellentmondásban álló eszközökhöz folyamodnánk. Enyhe, elfojtott morgás volt csupán igazgatónktól a válasz, ám a kiadványok sora lassan elapadt, és intézeti összmunkára (és — sajnálatos módon, talán hozzájárulva mai veszteségeinkhez is — civilisztikai, kereskedelmi jogi vagy egyáltalán privatista összeállításra) nem is került soha sor.
Tudni érdemes ugyanakkor, hogy Szabó Imre igen koncepciózusan, kiegyensúlyozásra törekedve építkezett. Utasításra befogadta egy időre a budapesti államügyészségnek az Államvédelmi Hatósággal együttműködő vezetőjeként most már börtönbüntetésre ítélt Alapi Gyulát,[5] politikailag talajtalanná válása után személyzeti vezetővé tette a korábban NÉKOSz-os Györffy-kollégiumi titkár, majd Rákosi-titkárságvezető Halász Józsefet, úgyszólván 1956 utáni vizsgálati elzárásból vette ki a baloldali harcos Szabó Andrást,[6] miközben a tudományt javarészt mégis az egykori polgári értékrendből kikerültek művelték.
Ilyen közegbe csöppentem bele egyetemvégzésemkor, 1965 márciusának idusán. Pécsett lehetetlenültem már, hiszen az ifjúsági pasztorizációban jeleskedő papok 1961-es tél végi tömeges letartóztatásával kezdődő megfélemlítő állambiztonsági megtorlásba belesodortatva, akkori katolikus mindennapjainkból államellenes szervezkedés bűncselekményét konstruálva jártak el ellenem. Hónapokig fenyegetve puhító kihallgatások követték egymást hol a szocializmus politikai gazdaságtanát türelmesen tanító (s bennünket „gyóntatásosan” megejtő, ezért BM-es súgónak is sejtett) professzorunk, Zinhober Ferenc párttitkári szobájában, hol titkos belügyi találkahelyeken, míg rábírtak[7] arra, hogy írjam alá teljes beismerésemet (!), ők viszont be fogják érni a büntetőtörvénykönyv 60. §-a szerinti figyelmeztetéssel. Dossziémat azonban, mint a Történeti Hivatal adatszolgáltatásából mára megtudhattam, mindvégig a „politikailag kompromittált” gyanánt potenciális veszélyhordozóként kezelendők között őrizték. Ennek megfelelően a BM Politikai Főcsoportfőnökségétől (!) adott instrukció jegyében alma materemben hivatalosan még demonstrátor sem lehettem. Ám szakmai mentorom, Szotáczky Mihály jogelméleti tanszékvezető[8] és az atyai jóbaráttá lett akkori dékán, a jogtörténész Csizmadia Andor[9] segíteni próbált — hiszen hallgatólagos jogelméleti demonstrátorságom során éveken keresztül bizonyítottam tanulmányokkal s szakfordításokkal egyaránt —, és végül Kulcsár Kálmán, a végzésemkor Pécsre lejárni kezdő akadémiai főmunkatársban[10] nagyszerű társra lelt. Csakis nékik köszönhetem, hogy Szabó elvtárs figyelme körébe egyáltalán elérkezhettem; hogy hajlandó volt fogadni; hogy a kitaszítottnak a hon legelitebb műhelyében kínált állást; hogy személyesen a szárnyai alá vett.
Első megbízatásom az volt, hogy tudományos gyakornokként negyed évig jogforrásvizsgálatot végezzek a pécsi járásbíróságon.[11] Ezután keveredhettem csak a fővárosba, álmaim intézményébe. Mennyei lebegésből azonban képzeletbeli pokolba taszíttattam, mikor tudomásomra hozták, hogy egy velem kezdett új rend szerint a leendő kutatók szakmai jártasságszerzése ezentúl a Jogösszehasonlító Osztályon fog megtörténni.
Akkoriban a Szemere és a Szalay utcák kereszteződésében, a Jogászházban lakoztunk. Napfényes emeletekkel szemben mi a félemeleten: sűrű beépítés padlóközeli kicsiny ablakai pincei félhomályában helyezkedtünk el, ahová egy már eleve kevéssé vidító tömör vasajtón keresztül lehetett bejutni. Magam a Péteri Zoltánhoz vezető szobában jutottam keskeny és mélység nélküli írógépasztalhoz. Társaságom a titkárnő és kiváló német fordító, a marosvásárhelyi menekültből lett nagy magyar jogi bibliográfus[12] felesége, Nagy Lajosné Dusa Margit, valamint a szovjet végzettségű büntetőjogász bolgár referens, a később Harmathy Attilánévá lett Horváth Anna volt. Hárman vertük egyszerre gépeinket egy piciny szobában, és kezelték a hölgyek a hetente néhányszor bejáró osztályfőnök telefonjait. Mellettünk egy másik lyukban Trócsányi László trónolt, egykori igazságügy-minisztériumi eltávolításából Szabótól átmentett régi polgár, örökké belefeledkezve gépébe, amelyen cseh és szlovák referációját s rengeteg megbízásos fordítását, valamint végeláthatatlan munkajogi fejtegetéseit produkálta.[13] Másik végében Lázár Miklós, aki mint erdélyi magyar zsidó, a Román Kommunista Párt korai (s utóbb bebörtönzött) tagja, Magyarországon a Népbíróságok Országos Tanácsának eminense lett (megkeseredettségében nálunk már arról is szívesen beszélve, hogy tudottan az Államvédelmi Hatóságtól odacsempészett bizonyítékok alapján miért hozott láncban főbenjáró ítéleteket), s akkor román referatúrát látott el.[14] Közöttük pedig a szintén szovjet-végzett szovjet referens Ficzere Lajos, aki — ameddig el nem tünedezett hol a Minisztertanács Titkárságára, hol a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa moszkvai központjába — sajtójoggal és a szocialista állami vállalat irányítási kérdéseivel foglalkozott. Szemközt velünk, a kicsiny folyosónkon túli hatalmas teret zsúfolta egyfelől az egyszerre dzsentri és kommunista Pulay Gábor adomás jókedve, aki Rusznyák István[15] vejeként angliai ügyvivőségig vitte, amikor is egy udvari bálon nemcsak spiccesen közelítve a királynőhöz, de táncra is felkérve hirtelen kegyvesztetté lett, nálunk viszont angol nyelvű tőkés referensként és szakfordítóként komoly szolgálatot tett. Túloldalán pedig a mindhalálig nett idős úr, Sebestyén Pál francia referens és szakfordító, aki trieszti ifjúságával, két háború közti hágai nemzetközi döntőbírósági szereplésével, m. kir. külügyi osztályfőnökségével, háború utáni külügyminisztériumi vezértitkárságával, rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri megbízatásaival rengeteget tudott és tett, hiszen Hitler és Sztálin harapófogójában minden fenevaddal személyes találkozása volt; mi azonban már leginkább rezignált, bölcs humanizmusától színezett visszaemlékezéseit hallgathattuk.[16] És ugyanott még a hibás gépelésben, finom kávéfőzésben egyaránt nagymester, nélkülözhetetlen láncdohányos Fekete Ibolya elvtársnő, aki meghatározhatatlan korú s nehezen elviselhető hanghordozású, ámde oly emberi arculatú, sokat szenvedetten magányos gettótúlélő volt, hogy érzelgős figyelmességére válaszul — szeretetteljes iróniával — mindannyiunk nagyanyjaként kezeltük. Könnyű belátni, hogy ezzel a magyar föld, a magyar történelem minden ága-boga ott, a földszinten leképeződött. Magam a rengeteg kávé menti beszélgetéskor csak azt sajnáltam, hogy ezek okulásából — tán óvatosságból? vagy, hogy a mindig finom egymásnak feszülésekben semleges tartásával ne feszélyezzen? — maga Péteri Zoltán csak ritkán vett részt. Mert rengeteg meglepően őszinte és szemnyitogató, történelemben edződöttektől/eltiportaktól érlelődött gondolatban és elbeszélésben, majd egyre gyakrabban párbeszédben és kölcsönös vitában lehetett részem. Nos, ilyen kompániába érkezett néhány évvel később Lamm Vanda,[17] egyben az utolsóként, akit Szabó a maga felügyelte jogelméleti és nemzetközi osztályra a jogösszehasonlítókon keresztül vett fel. Ti. sorsunkból okulva (s tán Vörös Imrével kezdődően) utóbb a többi osztályvezető már kiharcolta, hogy leendő káderük minden mondvacsinált janicsárléttől mentes legyen.
A dokumentáció zajlott; a fordításkötetek készülgettek; a munkajogi, szabálysértési, sajtójogi, vállalatirányítási és egyéb (amiként akkoriban számomra tűnt) pepecselések pedig tételes összevetéseket eredményeztek, amiknek eredménye — ahogy fásultan kötelességtudó társaim napi robotjából láttam — bődületesen unalmas, bármiféle intellektuális izgalom lehetőségétől eleve megfosztott papírhalmokká zsúfolódott. Magam viszont — hál’Istennek — úgyszólván a mai napig nem tudtam rájönni annak tudására, hogy egyáltalán mi közöm is lehetett a jogösszehasonlításhoz. Elvárták például, hogy végigrágjam magam a komparatizmus és a jogi comparatio tudományos előzményein. Nos, ez pillanatok alatt sikerült, ám csak megerősített annak meggyőződéses várakozásában, hogy ezek beszűkült perspektívájához s mesterkélt problémafelvetéseihez képest mily eredendő izgalmakkal kecsegtethet majd, ha elméleti jogtudományba, jogi módszertanba, jogbölcseletbe már tényleg belevethetem magam.
Reggel kilenctől kora éjszakáig belefirkálgatva dolgoztam hát fel felettébb választékos intézeti könyvtárunk könyveit és folyóiratait; kártyákra írógéppel jegyzeteltem a belőlük összeszedett nagy tudást[18] — leggyakrabban Annuska társaságában, akinek szintén nem volt túl sietős, hogy a munkaidő elteltével sivár albérletébe „haza”rohanjon. Ő ilyenkor bérfordított; én habzsoltam a tudományt. Hetenként járva haza Pécsre, karácsonyra megnősültem. Fizetésem igazi értékmérőnek bizonyult, hiszen ettől kezdve pontosan egyik fele ment el pesti albérletemre, másik fele a hétvégi közös lét pécsi albérletére. Vonatútjaim, éhező közbenső létem költsége nyilván ezen felül esett. Mivel a szombat délig történő munkavégzés kötelező volt, csak késő délutánra érkezhettem haza. Másnap késő délután viszont már ismét el kellett hagynom feleségemet, hogy hétfő reggel a pontos időben munkába állhassak. Reményemet nem vethettem másba, mint hogy esetleg elnézhető lesz számomra, ha hétfőnként fél órás késéssel, ½10-re érkeznék esetleg be — cserében a napi három–négy–öt órányi túlmunkáért; hiszen ez esetben heti két éjszakát tölthettem volna otthon házasságunk kezdeti időszakában. A száraz osztályfői szigor azonban hallani sem akart munkaidő megrövidítéséről, bármiféle konvertálhatóságról. Honoráriumom (ami mindegyik társamhoz hasonlóan oly döntő volt évtizedeken át mindvégig abban, hogy a Horn-kormány által eszközölt bérkorrekcióig nevetséges fizetésünket kiegészítse[19]) kezdőként alig volt még, így a pécsi otthonléten túl tényleg éheztem. Vérnyomásom klinikai kivizsgálásra szorult; létemből az előrelátható perspektíva egyszerűen elillant. Hiszen akkor és ott egyszerűen rossz helyen éreztem magamat. És valóban: jogfilozófiai olvasmány-dömpingemen túl annyi volt csupán (bármiféle összehasonlítást valójában nélkülöző) állítólagos komparatista szerepem, hogy a szocialista alkotmány-kötet[20] kéziratának korrektúrázását szerkesztői szemmel nekem kellett elvégeznem, majd a hat évszázados pécsi egyetemi jubileum alkalmából megbízattam egy a kurrens jogi oktatási rendszereket feldolgozó dokumentációs kötet megírásával.[21] Leveleztem, könyvtárakat bújtam ehhez csaknem egy éven át. Miután Szabó elvtárs várakozását munkám mélysége felülmúlta, pontosan félhavi fizetésnyi (!) 600 forintot utaltatott ki, mint jutalmat részemre. Elkapatni bizonyára nem akart. Hiszen kegyként hatott, amikor bizalmát belém vetve hamarosan megkért frissen elkészült tanulmánykötete[22] mutatóinak is az elkészítésével. Noha akkor éppen nyomorúságosan, ugráló magas vérnyomással, klinikára kellett befeküdnöm Pécsre, arra utasított, hogy onnan, betegként kezdeményezett interurbán telefonon tartsam a kapcsolatot vele. Az általa szabott határidőt kíméletlenül be is tartatta. Egy hétnyi sűrű klinikai időbe telt a cédulázás, majd lábadozásomkor a gépelés. Kiadója persze gálánsan utalt néki ezért a külön munkáért, ám bármi továbbításról nagyvonalúan elfeledkezett: tőmondatban köszönte meg fáradozásomat. Közben érett az idő arra, hogy generózusan külföldre küldjenek már, de egy beszélgetésből kihallottam, hogy azért szándékoznak csupán Párizsba küldeni több hónapnyi időre, hogy ott elsajátítsak valamiféle összehasonlító dokumentátori szerepet. Ettől megrémültem, s már-már szakmai létemet is okafogyottnak vizionáltam. Ettől kezdve minden külföldi utat elutasítottam; a keddeket s péntekeket rendszeresen és tüntetésszámba menően a III. emeleten, Kulcsár Kálmán és Peschka Vilmos társaságában töltöttem; elkezdtem felpörgetett egymásutánban kizárólag jogelméleti topikákból publikálni; az ‘összehasonlítás’ szó a félemeleten nem jött többé ajkamra — egyetlen kérdést téve újból és ismét fel: mikor kerülhetek végre már helyemre, oda, ahol és ahonnan eleve indulnom kellett volna?
Egyébként a félemeleten zajló munkák számomra nem vonzó szintjén és sokféleségében volt szakmai hangulat; s ez jó volt. Magamat viszont csakis jogelméletes mivoltomban éreztem érintettnek: elolvastam Péteri összes dolgozatát, beleértve gépiratos formában maradt kandidátusi disszertációját is, s átbeszéltem mindet a szerzővel.[23] Ennek nyilván megvolt a számottevő szakmai tanulsága. Emlékezetesek maradnak számomra rejtvényfejtésre történő felhívásai: azon kutakodása, vajon észreveszem-e kódolt üzeneteit, amik olykor pedig mintha a sakkjáték soklépcsős logikáját követték volna: „Hiszen ha itt azt mondom, hogy ..., úgy abból kimondatlanul is következik, hogy ..., amiből adódik, hogy ha két lappal később viszont megállapítom, hogy ..., akkor nyilvánvaló az arra irányuló következtetésem, hogy ... .” Nem mindig bizonyultam jó dekódoló tanítványnak (mint ahogy gyakori és kedveskedően ironikus sakk- és futball-felvetéseire is legfeljebb várakozó mosollyal válaszolhattam); de találkozásaink rendre tanulságosak, sőt egyenesen előzékeny hangneműek voltak. A rejtjelezést pedig nekem is meg kellett tanulnom, hogy a Pártközpont csahosainak elvegyük kedvét a dolgainkba belekukucskálástól.
Az intézeti folyóiratok s a fordítások kapcsán egyébként nagy vendégjárás volt nálunk is: Nagyék látogatójaként a népzenekutatás jelese, Vargyas Lajos; a legendás tudásával politikailag kitaszított jogtörténész Bónis György; a magyarul kiválóan értő (s mára szlovák klasszikusként tisztelt) Stefan Luby Pozsonyból; avagy a kánonjogászból eljárásjogászságba menekült Móra Mihály,[24] aki úgy gratulált első nyomtatásban megjelent írásomhoz, hogy egyúttal örökre eszembe is vésette: az „úgy ..., mint ...” fordulat nem lenni magyar, merthogy mi a „mind ..., mind ...” használatával fejezzük ki magunkat.
Zavar a főnökömmel való kapcsolatból csak akkor támadt lelkemben, amikor üzenete hierarchikus közvetítést takart, mert nem kívánta lehetővé tenni, hogy átlássam a helyzetet s megismerjem a pozíciókat. Hiszen közvetlen felsőségéhez Szabó minden területen ragaszkodott, miközben leggyakrabban az osztályfőn keresztül érintkezett velem. Csakis a könnyebb megértés végett rögzítem ezért most, hogy ekkoriban minden közzétételre szánt sorom hármas kontrollon ment keresztül: főnököm az ő főnökének írásban és szóban előzsűrizett, majd e csúcsfőnök ezután rögzített véleményét és a rólam folytatott diskurzusukat nékem a saját óvatoskodó és körülírásokba rejtő nyelvén tolmácsolta. Személyes véleménye rejtőzködésében egyetlen vívmányom a Szabó-féle feljegyzések eredeti példányának az elkérése volt, amin persze rajta volt az ő Szabóhoz címzett lelkes kritikája is rólam, amik néha mintha Szabó feltételezhető ideológiai érzékenységét próbálták volna előre körbepásztázni. Merthogy minden név, minden idézet gyanút kelthetett, bolsevik beidegződöttséget sérthetett[25] — egy olyan korban, amelyben Szabó Imre drámai kijelentéseként hangozhatott el perspektíváink jelzésére az akkori ideológiai szorításban: „Előttünk a Markó utca, mögöttünk a Duna ...”. Értve, hogy előállhat olyan helyzet is, amikor majd választanunk kell a megsemmisíttetés/önmegsemmisülés egyként lehetséges fenyegetései között. Bármennyire mulatságosnak vagy kisszerűnek hat is ma, olykor még órákig tűnődtem vagy vitattam meg Kulcsárékkal avagy közjogász fiatalabbakkal (Lőrincz Lajossal vagy Rácz Attilával) a hasonló enigmák kifürkészhető sarokpontjait. Hiszen életünk e professzióban az írás lett. Már pedig ha ebben felsőbbségtől függtünk, úgy létfontosságúvá lett annak rekonstruálhatósága is, hogy pontosan ki, mit, és miért kifogásol; miként épül szakmai véleménye, rokon- vagy ellenszenve azzal szemben, aki voltam. Vagyis a közvetítettség és főként ennek tudatos önrejtésben elszemélytelenítő formája maga vált zavarforrássá. Mert egy ideológiai buktatóktól s politikai veszélyektől terhes kapcsolatban, amelyben csakis önbizalommal, saját teljesítmény hátterével fedezett személyes kiállás bizonyulhat csupán életmentőnek vagy személyes perspektívát biztosítónak a gyengébb fél számára, az ilyes bizonytalanságok nemigen kecsegtetnek jóval, s nem is telítenek jóérzéssel.
Rossz emlékű idők voltak ezek számomra. Tán ez magyarázza azt is, hogy — szerencsére — a részletek azóta már elmosódtak. Biztos emlékem annyi, hogy miután Szabó döntése a közvetlenül általa vezetett jogelméleti osztályra kerülésem idejéről megszületett, már örömmel vállalhattam, hogy mindazonáltal a Faculté Internationale pour l’Enseignement du Droit Comparé soros kurzusait azért el fogom végezni.[26] Így Csehszlovákiába történt bevonulásunk félelmét és botrányát már új helyemen, Bokorné Szegő Hanna és Herczegh Géza szobatársaként élvezhettem végig[27] — úgy, hogy Péteri elvtárssal Strasbourgban még saját alattvalójaként találkozhattam azon a tavaszon, amikor ugyanazon őszön már jogelméletünket képviselhettem büszkén Moszkvában és Leningrádban.
*
Akkor költözött intézetünk a budai vár Országház utcájába — jó hely, a csendőrség egykori vezérkara volt itt —, s így a hírhedett belvárosi félemeletre soha többé nem látogattam vissza. Péteri Zoltán viszont mindvégig Jogelméleti Osztályunk[28] egyik — kihelyezett? tiszteletbeli? — „tagozata” maradt: rendezvényeinken, utazásainkon, bármi tanácskozáson állandó s szeretettel várt résztvevő. Örömteli emlék fűz e kapcsolathoz, hiszen őt mindvégig a kiegyensúlyozás, a közép megnyugvásához igazodás szándéka vezette. Egyben pedig azon másodgeneráció egyik jelképszerű megtestesülése lett, amelyik a nehéz időkben a teoretizálás terhét végig hordta, miközben a közös indulás baráti szálait megőrizte azok között, akik közül a jogelméletben Kulcsár Kálmán és Peschka Vilmos, a nemzetközi jogban Herczegh Géza, a civilisztikában Harmathy Attila és Mádl Ferenc, s a büntetőjogban Viski László neve jutna elsőként majdnem kortárs eszembe.
Zoltánnal voltunk azóta bőven együtt fővárosi és vidéki színtereken,[29] Kelet-Berlinben és Moszkvában; magyar részről együtt csináltunk végig egy közel évtizedig gyümölcsöző módszertani együttműködést — mert öreg barátomtól, belgrádi professzorságán túl akkor már, elnökeként, Radomir D. Lukićtól[30] megszemélyesített — Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiával; s persze szerkesztőm lehetett nem egy összehasonlítónak mondott vállalkozásban. Most pedig — immár közel két évtizede már — újra egymás szomszédai lettünk mind az MTA Jogtudományi Intézetében, mind pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történetesen általam alapított Jogbölcseleti Intézetében.
* A Péteri Zoltán dolgozatainak egybegyűjtésére Fekete Balázstól és Koltay Andrástól kezdeményezett — és mint utóbb kiderült, éppen a nyolcvanadik születésnapra időzített — kötet számára készült emlékezés, melynek közlését szerkesztői az utóbb tisztelgéssé változott koncepció okán már nem vállalhatták. Meggyőző kérelmükre ehelyett készítettem a jelen írás eredeti végéből lecsippentve egy az utóbbi két évtized közös munkáját átfogó értékelést, mely már azon kötetbe — ‘Jövőalapozás közös szándékkal a katolikus egyetemi jogászképzés beindulásakor’ in Péteri Zoltán Jogösszehasonlítás Történeti, rendszertani és módszertani problémák, szerk. Fekete Balázs és Koltay András (Budapest: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar 2010), 33–39. o. — bízvást belefoglaltatott.
[1] Lásd in Die Schule von Szeged Rechtsphilosophische Aufsätze von István Bibó, József Szabó und Tibor Vas, hrsg. Csaba Varga (Budapest: Szent István Társulat 2006) 246 o. [Philosophiae Iuris: Excerpta Historica Philosophiae Hungaricae], 137–138. o., majd kibővítve in Szabadfalvi József ‘Damnatio memoriae: Arcképvázlat Vas Tibor jogfilozófusról’ Állam- és Jogtudomány XLVII (2006) 1, 145–152. o.; és tőle — a marxizmustól még nem korrumpált dolgozataként — ‘A tiszta jogtan és a szemléleti jogtudomány’ Szellem és Élet [Szeged] (1936) 4 in <http://www.epa.oszk.hu/01300/01354/00004/pdf/1936_4_239-253.pdf>.
[2] Vö. <http://hu.wikipedia.org/wiki/Szászy_István>, illetőleg korábbi életükről Szászy Istvánné Számum kerekedik Közelkeleti élmények békében és háborúban (Budapest: Singer és Wolfner [1942]) 188 o.
[3] Lásd a szerzőtől ‘Theatrum legale mundi avagy a jogrendszerek osztályozása’ in Ius unum, lex multiplex Liber Amicorum: Studia Z. Péteri dedicata (Tanulmányok a jogösszehasonlítás, az államelmélet és a jogbölcselet köréből, szerk. H. Szilágyi István és Paksy Máté (Budapest: Szent István Társulat 2005), 219–242. o. [Jogfilozófiák] & [újranyomva] in A jogösszehasonlítás elmélete Szövegek a jelenkori komparatisztika köréből, szerk. Fekete Balázs (Budapest: Szent István Társulat 2006), 167–184 o. [Jogfilozófiák], passim.
[4] Vö. bővebben és fejlődésívében a szerzőtől ‘A szocializmus marxizmusának jogelmélete: Hazai körkép nemzetközi kitekintésben’ in A szocializmus marxizmusának jogelmélete szerk. Varga Csaba [függelék in] Jogelméleti Szemle 2003/4 <http://jesz.ajk.elte.hu/varga16.html> és Világosság XLV (2004) 4: »Marxizmus és jogelmélet«, 89–116. o. & <http://www.vilagossag.hu/pdf/20041124144450.pdf>, majd in uő. Jogfilozófia az ezredfordulón Minták, kényszerek – múltban, jelenben (Budapest: Szent István Társulat 2004), 251–302. o. [Jogfilozófiák].
[5] Lásd <http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC00003/00146.htm> ill. <http://hu.wikipedia.org/wiki/Ifj._Alapi_Gyula>.
[7] Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Hivatalában megőrzött dokumentumot a III/3-as csoportfőnökség vezetője, Hollós Ervin állambiztonsági alezredes szignálta.
[8] Lásd Visegrády Antal ‘In memoriam: Szotáczky Mihály (1928–1998)’ Jogtudományi Közlöny LIV (1999) 4, 191. o.
[9] Lásd <http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC02469/02838.htm> és <http://hu.wikipedia.org/wiki/Csizmadia_Andor>.
[10] Lásd ifj. Korsós Antal {alias Sárközi Tamás} ‘A rendszerváltás igazságügy-minisztere – Kulcsár Kálmán’ [Jogászportrék VI] Mozgó Világ XXVII (2001) 12 in <http://www.mozgovilag.hu/2001/12/dec10.htm>.
[11] Eredményére lásd a szerzőtől ‘A bírósági gyakorlat jogforrási alapjai (Esettanulmány): Összefoglaló értékelés a pécsi járásbírósághoz 1962-ben érkezett polgári ügyek jogforrástani problematikájú felméréséről’ [1965] Állam- és Jogtudomány 34 (1992) 1–4, 245–264. o.
[13] Szubjektív benyomásaira alapozó körképét lásd in Trócsányi László Jogászi pályafutásom (Budapest: Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda 1995) 203 o. [Alkotmányjogi, politológiai és civilisztikai tanulmányok 3].
[14] Vö. <http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09006/09296.htm>. Hasonszőrű társaihoz hasonlóan Lázár Miklós is eredeti — fejedelminek tekintett — fizetéssel tétetett át hozzánk; emelés híján azonban ez lassan átlagszintre inflálódott. Keserű idős ember lett belőle. Amikor a rendszerváltozás közelségéhez elérkeztünk és Bibó-szakkollégiumbéli tanítványaim Soros-alapítványi készségekben még bővelkedtek, megszerveztem vélök a kommunista vérbíráskodás emlékeinek begyűjtését magnetofonos interjúkkal, amire nemcsak — például megszenvedett félként — Tardy Lajos jogász történész (vö. <http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC15363/15490.htm>) vagy Szabó József professzor (vö. a szerzőtől ‘A rendszerváltoztatás kritikusa – és posztumusz tanulmánya’ PoLíSz (2010. tavasz), 127, 17–20. o. & in <http://www.krater.hu/krater.php?do=3&action=a&pp=19867>), de — nagyra magasodva szememben — Lázár Miklós is őszinte szembenézést ígérő készséggel vállalkozott. A kollégiumvezetők azonban az ifjú tanár Fodor Gábort jelölték ki a kollégiumon belüli tényleges munkaszervezés felelőséül, aki elő is készíttette a hordozható készülékeket s beszerezte a rengeteg szükséges magnószalagot, ám a munka megkezdését elszabotálta — máig tartó érvénnyel.
[16] Vö. <http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC13280/13704.htm> és pl. Fülöp Mihály ‘Erdély sorsa, 1946: Sebestyén Pál bukaresti jelentései’ História (1988), No. 23, in <http://www.tankonyvtar.hu/historia-1988-023/historia-1988-023-erdely> feldolgozásában.
[17] Időlegesen, amíg én életem első külföldi útján Strasbourgban voltam, saját írógépasztaomnál elhelyezetten.
[18] Amikor a Ius unum, lex multiplex tisztelgő kötete előkészítésre került, stílusos módon saját írásomhoz — lásd 3. jegyzet — éppen azon jegyzetekből ihletődtem, amiket nagy kártyarendező dobozokból többszörös selejtezés után változatlanul megőriztem.
[19] Apám karosszériagyártó garázstulajdonos lévén (mielőtt a szovjetek ettől is föl nem szabadították), „kizsákmányoló” osztályszármazás bélyegével a homlokomon tizenhárom hónapot dolgoztam érettségi után csillésként a pécsi kőszénbánya István-aknájának mélyszintjén, hogy mint „a mi kutyánk kölyke”, immár proliként egyáltalán egyetemre kerülhessek. Ám megjegyzendő: akkori bányász fizetésemet (1860.- Ft és bányásznapi prémium) csupán az egyetemvégzés utáni öt évvel, tudományos munkatársi kinevezésemmel, tehát egy évtized múltán értem el!
[20] Új szocialista alkotmányok összeáll. [...] Varga Csaba (Budapest: MTA KESz Sokszorosító 1966) 311 o. [Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete Jogösszehasonlító Osztályának kiadványai].
[21] Varga Csaba A felsőfokú jogi oktatás főbb mai rendszerei (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete 1967) 210 o.
[22] Szabó Imre Szocialista jogelmélet – népi demokratikus jog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1967) 321 o.
[23] Ez még kizárólag jog- és államelméletre, valamint a politikatudomány-gondolat csíráira vonatkozhatott, hiszen ottlétemig kizárólag Szabó Imre és Eörsi Gyula publikált komparatisztikáról, amit történetesen az én megnyilatkozásom követett — ‘Összehasonlító jog és társadalomelmélet’ Állam- és Jogtudomány IX (1966) 4, 732–736. o. —, Jerome Hall Comparative Law & Social Theory (1963) recenzív újragondolásával. Az összehasonlító jogi világkongresszusokra készülő nemzeti referátumok ekkoriban indultak ugyan be, de (jó francia szokás szerint) többnyire úgy szólították fel comparisonra az olvasót, hogy kizárólag saját megoldások nüanszírozásával traktálták — Studies in Jurisprudence ed. Imre Szabó & Zoltán Péteri (Budapest: Akadémiai Kiadó 1962) 147 o. és Études en droit comparé / Essays in Comparative Law ed. Zoltán Péteri (Budapest: Akadémiai Kiadó 1966) 283 o. —; míg saját publikálása csak jóval később indult — ‘A társadalmiság kérdései a jogösszehasonlításban’ Állam- és Jogtudomány XIII (1970) 2, 230–248. o. és ‘Some Aspects of the Sociological Approach in Comparative Law’ in Hungarian Law – Comparative Law / Droit hongrois – droit comparé ed. Vilmos Peschka & Zoltán Péteri (Budapest: Akadémiai Kiadó 1970), 75–94. o. —, hogy 1975-re már határozott, és írások egymásutánjával mélyített érdeklődéssé érjen be.
[24] Lásd <http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC09732/10777.htm> és főként <http://lexikon.katolikus.hu/M/M%C3%B3ra.html>.
[25] Például annak dühödt feljegyzése (szellemesen megfogalmazott szélsőséges elutasítással), hogy „Ross rossz szerző” — merthogy (honnan is tudhattam volna? és miért kellett volna érdekeljen a magánháttér egy kiváló elvont teoretikusnál?) szociáldemokrata volt az istenadta, vagyis — Szabó bolsevizmusában — amúgy ellenség.
[26] 1968 tavaszán Strasbourgban, majd a következő nyarakon Amsterdamban és Perugiában került sor erre.
[27] Az igazgatói rezidencián túl a jogelméleti és nemzetközi jogi osztály még egy további szobával rendelkezett, ott azonban Kulcsár Kálmánon és Peschka Vilmoson túl egy gépírónőnek is helyet szorítottak; oda hát nem kerülhettem.
[28] A hazai jogbölcselet teljes fejlődési ívéhez lásd <http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1183.html>.
[29] A Magyar Jogászszövetség jogelméleti szekcióülésén 1969. december 17-én tartott előadásom vitájának akkori jegyzőkönyve tükrében a korabeli hangulatra, szakmai komolyságára, a személyes hangsúlyok már lehetővé váló finom szétválására lásd pl. in Varga Csaba Útkeresés Kísérletek – kéziratban (Budapest: Szent István Társulat 2001) 167 o. [Jogfilozófiák], különösen 86–88. o.