Varga csaba*
Kulcsár Kálmán
jogszociológiai úttörése†
Személyes emlékek felidézésére kérettettem fel, hogy — azon alkalommal, amikor a hagyatékból előkerült önéletrajzi visszaemlékezések és jegyzetek töredékes kéziratának és vázlatainak sajtó alá rendezett változata könyvként bemutatásra kerül[1] — Kulcsár Kálmán későbbi, akadémiai szociológiai igazgatói pályafutásának és a kommunizmus összeomlását követő még későbbi, az MTA Politikai Tudományok Intézete létrehozatala körül játszott, immár emeritusi szerepének megidézése[2] társaságában szólhassak arról, aki egykor személyes sorsomban és nehéz időkben pályán megmentőm, majd kollégám, és utóbb barát közelségű társam volt.
Amikor — jobb híján, mert filozófiára az akkor kizárólagos pesti bölcsészkarra politikai okokból nem mehettem, de akkor végre boldogan — 1960 telén sikerült beverekednem magamat a pécsi jogi karra, és habár talán a római jogon és az államjog, majd a büntetőjog, s végül a jogelmélet néhány tisztán teoretikus részén[3] túl az egész oktatás bődületesen szellemtelen (leginkább vizsgára memorizálást, majd utána a lélek tisztasága jegyében gyors felejtést igénylő és feltételező) utálatosságúnak bizonyult, a harmadik évben immár a jogelméleti tanszékre bejárva hamarosan felfigyeltem Kulcsár Kálmánnak a könyvére.[4] Beszereztem magamnak, leggondosabban kipreparáltam, sőt (a mutatókat utóbb sem kedvelő, s ezzel művei közhasznát sajna sikerrel mérséklő szerzőnek átadva) név- és tárgymutatót is készítettem hozzá, és ezt az opust példaképként véve úgyszólván életprogrammul határoztam el, hogy magam is átrágom majd magam vagy azon, vagy egy afféle gazdagságon, mint amit e jeles — és a kor dögunalmából mindenképpen kimagasló — szerző a hálás olvasó elé tárt ebben a könyvben.
Bizonyára nem egyszerűen egy ifjú egyetemista olvasmányélményét szajkózom, amikor arra emlékezem, hogy e mű kimagasló teljesítmény volt a maga korában. Még inkább meggyőző, ha rögvest pontosbítok is: hatásában volt példátlanul kiemelkedő. Ez a hatás viszont természetszerűleg visszavetült a szerzőre, akiről ismeretlenül senki sem feltételezte volna, hogy maga is egy a harmincas évei elején-közepén járó és még a pályakezdés gondjaival bíbelődő kutató, aki maga szintén, mint utóbb megtudhattam, fiatalkori álmát öntötte — mert a bolseviki, úgyszintén szociológusként kezdett, de azóta kora és pártja parancsszavára hallgatva mindezzel szakító Szabó Imre feltétlen és ezúttal is tisztelettel megemlékezendő támogatását élvezve: önthette — e nagyszerű szintetikus formába.
A művet érdemben nézve kétségtelen, hogy jól megszerkesztett, kiegyensúlyozott, a szerző gondolati igényességét visszatérően megcsillantó és bizonyító könyvről van szó. Ha a jogszociológia „problémáinak” tisztázását ígérő cím mögé nézünk, úgy rögvest kitűnik, hogy kettős vállalkozás testesül meg benne. Egyfelől a Magyarországon akkorra már a csupán öntömjénezést ismerő moszkovita barbárságtól ismeretlenné tett nyugat-európai és angol–amerikai szociológiai s jogszociológiai klasszikusok rendszeres, közérthető és csábítóan izgalmas feldolgozása, másfelől e feldolgozás szövevényében egy olyan akklimatizálás, honosítás, vagy egyenesen akkulturáció — avagy, hogy egyenesebben szóljunk tán: re-ideologizációval véghezvitt transzplantáció — nagyszerűségének lehettünk tanúi, amelynek során a szerző voltaképpen egy alig felülmúlható bűvészbravúrt hajtott végre: a szociológiának szovjet mintát követő magyar politikai elutasítása ellenére fogadhatóvá tette — kizárólag a jogtudomány saját, immár szocializmusunkban is ismert és elismert, velejéig marxizáló terminusaival és szakmai érveivel élve — mindazt a lényegi üzenetet, amit a szerző a maga és olvasói számára egyaránt kihántott ebből az általa feldolgozott roppant hatalmas irodalomból.
Bátor tett volt, és hál’Istennek sikeres is. Egy olyan korban, amelyben már túl voltunk a sztálinizmus mint brutális közvetlenségű elnyomó hatalom rövid úton érvényesített ideológiai kényszerein, azonban 1956 reakciójaként a kádári megtorlás Hruscsov egyszerre nyitó és záró kétarcúságából elsődlegesen az erővel való fellépéstől remélte e szovjet-magyar rezsim majdani konszolidációját, nos, e kellemetlen és csakis bizalmatlanságról árulkodó légkörben jogi tankönyveink, mögöttük a kérdéses időszak magyar jogirodalma, s mindezek közt az egyetemeken használt jogelméleti jegyzetek egyaránt leginkább unalmat árasztottak — üresjáratokba fojtott mondanivalóhiányukkal csakúgy, mint gusztustalan politikai igazodásukkal s ideológiai törleszkedésükkel. Információs potenciáljuk azonban meglepően csekély volt. Ezzel párban pedig a szocializmus moszkovita béketáborának berendezkedésébe nem illő bármiféle megnyilatkozás iránti megértő képességük teljes hiánya viszont úgyszólván kizárólag csakis mágikus időket idéző primitív ráolvasásokba torzult.[5] Nos, ilyen környezetben az, amit A Kulcsárnak neveztünk, hihetetlen héroszként egyszerűen kimagaslott. Paradoxikusan hangzik tán, de pontosan azért, mert csupán azt tette, ami egyébként feladata volt: csoportosított, idézett, ismertetett — egyébként olyan már akkor klasszikusnak számító opusokból, amelyeknek számottevő (jelesül: angol–amerikai) hányada tudományunk korábbi germán orientálódása okán hazai könyvtárainkban egyszerűen sem akkor, sem sokáig később nem volt hozzáférhető. Kulcsári feldolgozásuk mentessége a korban szokásos ideológiai beszennyezéstől azonban már önmagában üdítő erőként, felszabadítóan hatott, egyszersmind utánzásra, mintakövetésre ösztönzött. Adatok, tudományos állásfoglalások, vitákból leszűrt következtetések úgyszólván végtelen tárházát szolgáltatta, amiknek maga a ténye — fennállása, ottléte, hivatalosan meg nem kérdőjelezett, be nem zúzott, voltaképpen nem is bírált elvi hozzáférhetősége — volt forradalmasító és egyúttal a kor intellektuális nyomorában vígasztaló. S habár talán igaztalanul, a tények ilyen halmazában az olvasó számára úgyszólván csak hab volt a tortán, ha mind e közben ráadásul a mű még maga kínálta is azokat a fogódzókat, amelyekkel szerzője ezek lényegi visszautasítás nélküli átszűrésével egy új, marxista jogszociológia tudománytörténeti előzményeként ismertette el közel egy évszázad — azóta akkori számunkra elsüllyedtnek tetsző, távoli szirénhangjait pedig „a tőkés világ burzsoá imperialista válságaként” tőlünk elriasztani igyekvő, forrásaiban ezért el is záró — nyugati és atlanti vívmányait.
Azért hangsúlyoztam eleddig a kulcsári feldolgozás ténye és a mű megjelenése időbeliségét s csupán az akkori helyzetben érthető szoros kontextualizáltságát, mert abból kiemelve, annak körén kívül kerülve már törvényszerűen s nem csekély mértékben el kellett veszítenie eddigiekben hangsúlyozott kivételesen egyedi varázsát. Nem véletlen ezért, hogy az újabb generáció számára, mely már csak e mű Kulcsártól amúgy büszkén vállalt újrafogalmazását[6] olvasta, az újdonság, az áttörés elemi élményének eltűntével ugyanez a textus jobbára csak ismeretterjesztésre redukált szerepet töltött be;[7] monografikus kutatáson alapuló s csaknem ezzel egyidős könyve[8] inkább kötelező obulus letételeként hatott a hatalom oltárán, semmint hosszú távon jóérzéssel vállalandó új teoretikus lépésnek; egyébként erényekkel telten, egy tudós életmű összefoglaló korpuszaként már a kommunizmus bukása után megjelenő tankönyve[9] pedig eleve nem is tudta elnyerni azt a rangot — sajnálatos módon nem is használták saját alma materén és professzorátusának színhelyén kívül —, amit a szerzői összteljesítmény egyébként megérdemelt volna. Mintha akkori kritikai megjegyzésekből kihangzóan az egyre gyengülő (bár újrakezdést ígérő) hazai jogi szociologizmus kari reprezentánsai szerte az országban pontosan azt érezték volna immár tehertételnek, ami egykori csodálatom hímporát adta: empatikus frivolitását a marxizmussal.
A jog és jogtudományok körében valóban úttörő jelentőségű mű kettő született még Kulcsár Kálmán tollából: egyfelől ő vitte végbe a kérdőíven alapuló empírikus jogszociológiai adatfelvétel (akkori nemzetközi nevén KOL [knowledge and opition about law]) első komoly hazai vállalkozássorozatát,[10] másfelől pedig szívós könyvtári tanulmányokkal megalapozta (és kiemelkedő akadémiai funkciói révén könnyített távoli utazásai során mindvégig gondozta) esettanulmányok összegzésén nyugvó jogmodernizációs monográfiáját,[11] amit már a nemzetközi szakma is kellően értékelhetett.[12] Ilyen esettanulmányainak zöme távol-keleti vagy egyéb jobbára egzotikus, jellegzetesen nem az akkori szocialista világbirodalomhoz tartozó (így személyes tanulmányozásában is, mondanivalójában is többletérdekességgel rendelkező) területekről kerültek ki; így hát csak karakterisztikusabb lett az ezekből levont következtetéseknek Magyarországra (és általánosítva az egész szocialista táborra) Kulcsár Kálmán számos írásában[13] alkalmazott mondanivalója is, melyek kettős, az ún. reformkommunizmus akkori szellemében egyszerre kritikai és építő üzenetet hordoztak. Mert kimutatták, hogy állami szerepvállalással mozgósított össztársadalmi, változtató cselekvésre irányuló akarat, elszántság és siker esetén igenis van lehetőség lassú, tervezett, egymással koordinált lépések sorozatával olyan reformfolyamat beindítására, amely végpontjait tekintve valós és tartós változást alapoz meg. Egyszersmind azonban azt is bizonyították, hogy ennek bárminemű lerövidítése, egyszerűen törvénykibocsátással történő (ám egyébként fedezetlen) helyettesítése (ami a későbbiekben honunkban a tanítványa által reformiparnak nevezett[14] öncélúsággá és látszat-, majd pótcselekvés-sorba torkollott) nemcsak céltalan és improduktív, de egyenesen eredendő hivatása ellenében kontraproduktívként hat, mert csupán a jog addig sem magasan szálló presztízsét rombolja tovább, ezzel pedig eleve az esetleges még kínálkozó esélyeket rontja tovább.[15] Az ilyen törekvés igencsak beleillett Kulcsárnak az akkori hatalomközeliséget sem megvető, de országa feltétlen javát akaró politikai arculatába. Pozitív üzenete az akkori bezártságban és eleve elrendeltetettségben reménysugarat biztosított, míg ugyanezen üzenet negatív vetülete a szocialista hatalmi voluntarizmus elé szociológiai adottságként magasodó korlátokat jelezte hatásosan és egyértelműen — nem tudván még, hogy mindezzel nemcsak korának üzent, de a kommunizmusnak akkoriban még előrelátatlan vége utáni újjáépülés ma különösen átérzett egyik legfőbb gondját is előrevetítette.
Magam sajnáltam — és finoman korholtam is — a szerzőt azért, hogy nem internacionalizálta eléggé tudatosan és rendszerszerűen saját eredményeit. Nem csekély gyakoriságú külföldi írásainak különlenyomatait bizonyára szétküldte barátainak, de azoknak a nemzeti gyűjteményeknek, külföldi szakkönyvtáraknak vagy éppen saját intézményi bibliotékájának[16] nem juttatott, amelyek ezt az utókor számára együtt kezelve megőrizték volna. Bibliográfiáját nem gondozta, s kollekció hiányában még posztumusz módon sem sikerült irodalmát olyan teljességűként felgyűjteni, hogy az a bizonyossággal határos körképet adjon. S noha ugyancsak kivételezett helyzetben volt (amellyel például utazásai megkönnyítése érdekében bőven élt is), nem küzdött annak lehetőségéért, hogy idegen nyelveken könyvek sorában összefoglaltan a külvilág számára is hozzáférhetővé tegye egyes cikkekben és egyéb írásokban megjelenő kutatásait. Pedig tanulmánykötetként ezek valóban átütőbbek lehettek volna, mint egyes könyvek egyszerű átfordításai.
Mindannak igazságára, hogy mennyire egy adott helyhez és időhöz, vagyis helyzethez kötődött Kulcsár Kálmánnak egész generációnk számára pedig revelatív, egyenesen ablaknyitó hatású teljesítménye — ami hallgató korom pécsi fogadtatásában professzorok sorának lelkesedését váltotta ki, midőn pécsi vendégelőadásának hírét vették, a Szovjet Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében pedig az idősödő világháborús egykori katonai főügyész, Viktor P. Kazimircsuk, kiből időközben a jogszociológia művelésének ottani megalapozója lett, miként hitetlenkedett, amikor beszélgetésünkből kiderült, hogy személyesen ismerem őt, sőt úgyszólván barátom, s nem egy a múltból ide felejtődött nagyszakállú bölcs (bár talán már roskatag) öreg, hanem egy őhozzá képest javakorabeli, életerős fiatal az a nagyember, akinek úttörő műve pedig akkoriban Moszkvában éppen az ő gondozásában jelent meg[17] — nos, minderre igazából csak most döbbentem rá, amikor évszázadok egyik legnagyobb nemzetközi vállalkozásában[18] számomra megadatott, hogy a magyar jogfilozófia XX. századi körképét monografikusan megrajzoljam; és rá kellett jönnöm arra, hogy a jogbölcselet és különösen jogfelfogásunk alakulása szempontjából pontosan ezekben a maguk idején átütő erejű művekben csak kevés olyan kifejtés, rádöbbentés, merőben új felismerés található, amely nemzetközileg is, a történelem ítélőszéke előtt is, tudományfejlődésünkben az elsőség igényével kizárólag hősünkhöz mint adott szereplőhöz kapcsolható.
Kulcsár Kálmán az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének egyik legkedveltebb és legsikeresebb kutatója volt. Ehhez mért sajnálattal vétetett tudomásul távozása, ám ehhez mért örömmel kísértettek azon alkalmak is, amikor új minőségei, tudományos vagy kormányzati közfunkciói ellenére jogtudományi s főként jogelméleti tanácskozásokon megjelent. Tudományaiban igényes és következetes volt; mélyen és felelősséggel, nyitott érdeklődése mellett nagy olvasottsággal búvárkodó tudósként nyilatkozott meg közös dolgainkról. Bár gyökereinkben nem egy közös elem volt, kései politikai arculatainak alakulásában nem tudtam, nem is akartam követni, noha egy percig sem kételkedtem abban, hogy mint bármikor, gyakorlati cselekvéseiben szintén teljes komolysággal járt el. Jogtudományunk sokat köszönhet néki, holott specifikus kompetencia híján nem szóltam és nem is fogok szólani a jogszociológia diszciplináris kifejlésében, empírikus mikroszinten pedig egyenesen úttörőként játszott szerepéről. Hiszem, hogy számtalan személyes hajtóerő lehetett a háttérben, ami vitte őt tovább befutott pályáján, legigazibb gondolkodói énje azonban mindvégig az maradt, amivé fiatal férfikorára fejlődött, s amiben a tökély közelségéig fejlesztette magát: a jogtudósé, aki ugyanakkor országát s belátható világát szolgálja.[19] Kár, hogy egyebek mellett a »Конец«-nek minden lényeges szervezeti, intézményi és személyzeti kérdésben megcsalatott, de a közelmúltból változatlanul élő és továbbfontolásra kínálkozó teoretikus és gyakorlati tanulságok felsőbbséges elutasításában sikerrel visszájára forduló politikája nem engedte tovább élni művéből azt sem, ami a legsemlegesebb felfogásban is mindannyiunk közös országának az érdekét szolgálta volna: a joggal kellő élés egyszerre mesterségének és művészetének — vagyis a klasszikus arsnak — összehasonlító történeti tanulmányokkal is megalapozott tudását.
Bátran összegezhetek hát úgy, hogy posztumusz emlékei, jegyzetei, élettanulságai így bizalommal vártan számunkra, mindmegannyi jogi diszciplínánknak is szólanak.
† Elhangzott Kulcsár Kálmán posztumusz könyvbemutatóján az MTA Politikatudományi Intézete és az MTA Társadalomkutató Központ szervezésében a várbeli Jakobinus teremben 2011. június 16-án, Körösényi András intézetvezető és Glatz Ferenc akadémikus bevezető szavai után.
[1] Kulcsár Kálmán Út és tudomány Elemzés a 20–21. század politikai és jogfejlődéséről a világ három nagy régiójában, szerk. Gáthy Vera (Budapest: MTA Politikatudományi Intézet & MTA Társadalomkutató Központ 2011) 387 o.
[2] Gáthy Vera, egykori szociológiai intézeti munkatársa, illetőleg Bayer József, az alapító politikatudományi igazgató részéről.
[3] A korabeli egyetemről Benedek Ferenc akkori római jogi tanársegédet, Bihari Ottó államjogász tanszékvezető egyetemi tanár akkori dékánt, Losonczy István büntetőjogi tanszékvezető egyetemi tanárt, valamint Szotáczky Mihály akkori jogelméleti adjunktust tekintettem jó lélekkel csupán a szellem emberének. Noha Csizmadia Andor tanszékvezető egyetemi tanár és a fővárosból lejáró Vargyai Gyula akkori tanársegéd jogtörténészek izgalmas entellektüel tudást és megéltséget sugároztak magukból, mindez csak magánbeszélgetések során törhetett át, merthogy — bizonyára az 1960-as években még bőven jelenlévő 1956 utáni repressziós nyomásra következő általános félelem — unalmas tényhalmazzá silányította hivatalos megnyilatkozásaikat, így előadásaikat is.
[4] Kulcsár Kálmán A jogszociológia problémái (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1960) 269 o.
[5] Egyazon évben jelent meg két magiszteriális munka: a magyar elméleti jogtudománynak a korszakon átívelő pápája második igazi, nagy kitekintésű monográfiája — Szabó Imre A jogszabályok értelmezése (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1960) 618 o. —, valamint egy kandidátusi disszertáció minuciózusan pontos (bár új perspektíva nyitásában csalódást okozó) elemzésekkel — Peschka Vilmos A jogviszonyelmélet alapvető kérdései (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1960) 219 o. —, amik olyannyira a rezsim légkörében s önkéntesen vállalt szolgálatában születtek, hogy értelmezhető üzenettel annak keretein túl már nem is igen szolgálhattak. Célzott kontrasztunkat tovább mélyíti Szabó Imre Állam- és jogelmélet Szocialista jog (Egyetemi jegyzet) (Budapest: Tankönyvkiadó 1961) 221 o. újrakiadása A szocialista jog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1963) 454 o. alapmű igényével és a tárgyát piedesztálra emelő aktushoz illő csaknem ünnepi köntösben — Szilágyi Péter ‘Szabó Imre szocialista normativizmusa: Adalékok a szocialista normativizmus ideológiakritikájához’ Jogelméleti Szemle 2003/4 in <http://jesz.ajk.elte.hu/szilagyi16.html> szerint „tartalmilag változatlan szöveggel”. E műnek kellett egyébként kiindulópontomnak lennie Szabó Imrével folytatott minden későbbi beszélgetésemben, mihelyst — hála néki és kivételes tudomány-központú éthosztól is diktált viszonylagos, ám tényleg figyelmes türelmének — az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe kerülhettem. Örültem, hogy Szabó Imre teoretikus vénája megjelent ebben a könyvben is, habár tartalma egészében riasztónak — politikai értelemben programmatikusnak — bizonyult.
Nos, egy ilyen háttér még inkább érthetővé teszi, hogy lényegében ugyanekkor az amerikai emigráns Csicsery-Rónai Istvánnak köszönhető fantasztikus panoráma — Gaëtan Picon Korunk szellemi körképe [Panorama des idées contemporaines] szerk. Juhász Vilmos (Washington, D.C.: Occidental Press 1961) 539 o. — példányainak a fellazításra CIA-támogatta könyvküldési akció keretében beszüremkedése az országba miért és miként válthatott ki olyan frenetikus, lelkesítően felszabadító hatást, mint amit leírtam in ‘Találkozások a nyugati irodalommal’ Magyar Napló XXII (2010) 5, 24–29. o.
[6] Kulcsár Kálmán A jogszociológia alapjai (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1976) 438 o.
[7] Csupán az emlék szól belőlem, hogy megjelenésekor az örökös titkáraként általam mozgatott Magyar Jogászszövetség Állam- és Jogelméleti Bizottsága az ELTE tanszékén vitát rendezett a műről, melynek egyik exponense Sajó András volt, aki tárgyszerűen értékelt, pályakezdőként inkább dicsérve, semmint bírálva kifejtéseit — de a tudományos dolgok természetességével, vagyis (generációnktól közel egy évtizeddel fiatalabban) nem érzékelve már ilyen mámorító hatást.
[8] Kulcsár Kálmán A jog nevelő szerepe a szocialista társadalomban (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1961) 347 o.
[9] Kulcsár Kálmán Jogszociológia (Budapest: Kulturtrade 1997) 358 o.
[10] Kulcsár Kálmán A jogismeret vizsgálata (Budapest: MTA Állam- és Jogtudományi Intézet 1967) 43 o. + 47 tábla [Társadalom és jog 1] és A népi ülnökök részvétele a bírói ítélkezésben (Budapest: MTA Állam- és Jogtudományi Intézet 1971) 195 o. [Társadalom és jog 2].
[11] Kulcsár Kálmán A modernizáció és a jog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1989) 227 o. {és Modernization and Law Theses and Thoughts (Budapest: Institut of Sociology of the Hungarian Academy of Sciences 1987) 198 o. & Modernization and Law trans. Vera Gáthy (Budapest: Akadémiai Kiadó 1992) 282 o.}.
[12] Hallgatólagosan beleértve ebbe, hogy korábbi idegennyelvű kiadványa — Kálmán Kulcsár Rechtssoziologische Abhandlungen (Budapest: Akadémiai Kiadó 1980) 242 o. — nem keltett különösebb figyelmet.
[13] Kulcsár Kálmán tollából pl. ‘A jog hatékonyságának társadalmi feltételei’ Gazdaság- és Jogtudomány (1974) 8, 39–51. o., ‘A politika és a jogalkotás Közép-Kelet-Európában: Kísérlet a magyarországi tapasztalatok elemzésére’ Magyar Tudomány XXVIII (1983) 2, 84–98. o. és ‘Law and Social Change: The Change of Law’ in Rechtskultur – Denkkultur Ergebnisse des ungarisch–österreichischen Symposiums der Internationalen Vereinigung für Rechts- und Sozialphilosophie 1987, hrsg. Erhard Mock & Csaba Varga (Stuttgart: Steiner Verlag 1989), 26–35. o. [Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, Beiheft 35].
[14] Sajó András ‘Az állami változásipar és a jog stabilizáló törekvése’ in Értékek és változások I, szerk. Hoppál Mihály & Szecskó Tamás (Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1987) 91–102. o.
[15] Ebben a körben volt fontos számomra, hogy a Kulcsár Kálmántól jogszociológiailag kimunkált lehetőségeket s behatároltságokat magam a lukácsi társadalomontológia jogontológiai újrafogalmazásával bizonyíthattam, ti. az arra való rámutatással, hogy a társadalmi impetusok egymásra halmozódásában s bennük a jog folyamatszerűségében egyaránt az munkál, amit a filozófiai nyelv irreverzibilis progressziónak nevez. Vagyis — a társadalomontológia alaptényének, minden impetus tudati átszűrtségének s ezzel az emberi memóriából történő akaratlagos kitörölhetetlenségének köszönhetően — tényleg a cselekvési motívumként szolgáló tényezők egymásra rakódása valósul meg, amelyeknek tervezett, tudatos alakítása révén hosszú távú reformfolyamatok is előreláthatókká, elvileg kivitelezhetőkké lesznek. Vö. Varga Csaba tollából ‘A jogbölcselkedés állapota Magyarországon’ Állam- és Jogtudomány XLVII (2006) 1, 1–29. o. & in A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005 Jog, rendszerváltozás, EU-csatlakozás, szerk. Jakab András & Takács Péter, II (Budapest: Gondolat & ELTE ÁJK 2007), 1132–1154. o. és ‘Jogfelfogások és jogfilozófiák (A jogi bölcselkedés jövője)’ Valóság LI (2008) 10, 10–19. o.
[16] Ilyen lett volna például az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országgyűlési Könyvtár, valamint természetesen az akadémiai intézeti és az egyetemi tanszéki letéti gyűjtemények itthon, külföldön pedig mindenekelőtt a baszkföldi Oñatiban működő Nemzetközi Jogszociológiai Intézet, valamint a római »La Sapienza« Egyetem Giorgio del Vecchióról elnevezett Jogfilozófiai Intézetének, a Milanói Egyetem Jogszociológiai Tanszékének, valamint a Berlini Szabadegyetem Jogszociológiai Tanszékének Könyvtára.
[17] Kálmán Kulcsár Основы социологии права ed. В. П. Казимирчук (Москва: Прогресс 1981) 256 o.
[18] In Legal Philosophy in the Twentieth Century The Civil Law World, ed. Enrico Pattaro & Corrado Roversi (Dordrecht: Springer 2012) [A Treatise of Legal Philosophy and General Jurisprudence 12].
[19] Nem véletlen talán, hogy 1974. március 11-én, majd 1983. június 13-án elhangzott akadémiai székfoglalóiban is szociológiai és történeti tanulságokban megmártott jogi nézőpontú és kiindulású szintézist kívánt megfogalmazni. Lásd Kulcsár Kálmán tollából ‘A jog hatékonyságának társadalmi feltételei’ Gazdaság- és Jogtudomány VIII (1974) 1–2, 39–51. o. és A jogfejlődés sajátosságai A jog mint eszköz (Budapest: Akadémiai Kiadó 1984) 34 o. [Értekezések, emlékezések].