Wilhelm Gábor

Luhmann-könyv*

 

 

 

 

 

 

 

 

            A kötet szerkesztői kettős célt tűztek ki a megjelentetéssel: egyrészt Luhmann hazai recepcióját kívánták bemutatni és ezzel együtt felerősíteni ezt a témával régebb óta foglalkozó hazai, illetve néhány német kutató tanulmányaival, másrészt a luhmanni életművel még csak most ismerkedők számára igyekeztek megkönnyíteni a tájékozódást egy-egy könyvének és az általa önálló művekben tárgyalt problémakörének ismertetésével. A könyv előszava a könyv létrejöttét, az annak egyik alapjául szolgáló konferenciát, valamint a könyv nem-mindennapi felépítését indokolja.

            Ebben az ismertetésben én is igyekszem követni ezt a fajta felépítést, és alapvetően a könyv gerincét alkotó „függelékre”, valamint sokkal inkább a Luhmann-emlékkonferencia anyagára összpontosítok csak, nem foglalkozva részletesen a recenzióblokk cikkeivel.

            A Luhmann-könyv szerkesztői abból indulnak ki, hogy Luhmann életművéhez a könyvein keresztül lehet a leghatékonyabban hozzáférni. Részben azért, mert Luhmann maga is ebben gondolkodott, így a műveinek az összessége is egyfajta autopoiétikus rendszert alkot, részben – ettől nem függetlenül – Luhmann elemzéseiből következik, hogy a korunkban született művek egy ilyen típusú kommunikációs médiumon keresztül léteznek.

            Hogyan illeszkedik a könyv Luhmann műveinek magyarországi feldolgozottságába? Milyen szerepet kínál tehát ez a kontextus a tanulmánykötet számára? Ennek a kontextusba illesztésnek a keretét a kötet eleve felkínálja, hiszen a Luhmann Magyarországon bibliográfiában közli a Luhmanntól magyarul megjelent munkákat, valamint a Luhmannról magyar szerzők által (magyarul vagy németül) írt tanulmányokat, önálló műveket. Ebből jól látható, hogy a csak magyarul olvasók nem túl bő választékra támaszkodhatnak, ha Luhmannról és elméletéről szeretnének tájékozódni. Ez persze viszonylagos, Luhmann valószínűleg más nyelvterületen sem tartozik (és főképp nem tartozott) a legfeldolgozottabb szerzők közé, valójában azonban a magyarországi recepció hat-hét szerző tanulmányai köré szerveződik csupán, és a luhmanni életműből is csak egynek a magyar fordítása látott eddig napvilágot. Az azonban mindenképpen meghatározza a kötet helyét ezen belül, hogy ez az első önálló könyv a német társadalomfilozófusról.

            Talán ezzel a szereppel függ össze az is, hogy a kötet nem csupán tanulmányokat (és recenziókat) közöl az olvasóval, hanem az életrajzi és kutatástörténeti tájékozódáshoz is ad támpontokat. A könyv végén rövid, címszavas életrajz található Luhmannról, valamint több kategóriába tagolva különböző, válogatott irodalmak böngészhetők, részben Luhmann főbb műveivel kapcsolatban (hatvan tétel, csak a jelentősebb és hosszabb lélegzetű írásokról), részben a Luhmannról szóló teljes magyar nyelvű munkákról, részben a német nyelven megjelent főbb másodlagos irodalomról. A maximalista olvasó talán kíváncsi lett volna még néhány alapvető, de nem német vagy magyar nyelvű másodlagos irodalomra, illetve – bár a kötet tudatosan a könyvből indul ki – néhány hasznos internet cím részben a Luhmannal foglalkozó irodalomról, részben az általa írt művekből olvasható szövegközlésekről, illetve a vele készített néhány interjúból.

            Egyelőre még mindig visszafelé haladva két tanulmány kínálkozik annak a háttérismeretnek a bővítéséhez, melynek segítségével jobban elhelyezhető, könnyebben összeilleszthető a Luhmann-életmű. Bangó Jenő (Emlékezések Niklas Luhmannra) három kötetet ismertetve tudósít Luhmann munkamódszeréről, oktatói magatartásáról, a tudományhoz, szociológiához, illetve a kollégákhoz való viszonyáról, nem feledkezvén meg a Luhmannal való saját találkozásairól sem. Karácsony András (Egy provokatív életmű) cikkében Luhmann kutatói pályájának indulását ismerteti, kutatási programját – a nagy társadalomelméleti összefoglalást –, mely mellett a tudós végig kitartott, a filozófiai kérdések tárgyalását, más tudományokkal való kapcsolatát, illetve a végső kérdések sikeres elkerülését.

            A luhmanni elmélettel tanulmányok formájában foglalkozó rész két nagyobb egységből áll. Az első az első magyarországi Luhmann-emlékkonferencia anyagát közli magyar nyelven (az alapul szolgáló a német nyelvű kötet 2001-ben jelent meg). A második a kép teljesebbé tétele érdekében a luhmanni gondolkodás jelentősebb műveit és témaköreit ismerteti a tudós életművéhez újonnan közelítők számára.

            Dirk Baecker, Luhmann legközelebbi munkatársa (Mit jelent itt Luhmann?) bevezetője nem véletlenül került a teljes kötet bevezető részébe, noha íródhatott volna a konferencia anyagához is (sőt, ahhoz íródott). Abból a kérdésből indul ki, hogy ha a mostani korszakunkban egyetlen társadalmi rendszer van, a világtársadalom, akkor mit jelent egy-egy jelenség, adott esetben egy szerző, elmélet lokális fogadtatása. Ha maga a kommunikáció világméretű terjedelmében, lehetőségeiben, akkor ez szükségszerűen azt jelenti-e, hogy a recepció, az értelmezés mindenütt ugyanarra a jelentésre épül. A válasz: nyilvánvalóan nem. Hiszen a luhmanni elméletből is következik, hogy a kommunikációnak nem feltétele az egyetértés. Az egyes értelmezések a mindenkori időszakos és lokális kontextusokba ágyazódnak bele.

            A könyv első része a 2000-es budapesti Luhmann-emlékkonferencia tanulmányait tartalmazza magyar nyelven. A három bevezető (az üdvözlés, megnyitó, az előadók bemutatása) után összesen hét cikk olvasható négy magyar és két német szerzőtől. A magyar szerzők mindegyike már évek óta foglalkozik Luhmann elméletével meghatározott szempontok szerint.

            Karácsony András a Megnyitójában megindokolja a konferencia vendéglátója „személyét”. Luhmann erősen kötődött – végzettsége és érdeklődése révén is – a joghoz. Hogy éppen az ELTE jogtudományi kara a szervező fél, elsősorban a kar oktatóinak a szerepvállalása indokolja a luhmanni életmű feldolgozása, közvetítése, továbbgondolása tekintetében.

A konferencia ötletadója, Bangó Jenő (Az előadók bemutatása) üdvözli a konferencia díszvendégeit, támogatóit, valamint ismerteti az előadókat, eddigi tudományos tevékenységüket és publikációikat. Az előadókat összeköti az a tény, hogy mindannyian személyes kapcsolatban álltak Niklas Luhmannal. (Ugyanakkor nem kapunk arra választ, miért nem szerepel az előadók sorában megemlített Manfred Lauermann tanulmánya a kötetben).

            Ha a kötet, illetve a konferencia tudatosan Luhmann magyarországi recepciója köré szerveződött, óhatatlan ennek a kérdésnek az alaposabb körbejárása. Karácsony András cikke (Luhmann – recepció Magyarországon) ezt vizsgálja öt kérdéskör (kontextus, idő, interpretáció, fordítás, elfogadottság) figyelembe vételével. Karácsony a kötet végén található irodalmakból kielemezhető adatokat magyarázza meg. Luhmann munkáinak (mozaikszerű) megjelenése, feldolgozása mellett (vagy után) miért nem gyökerezett meg az társadalomelmélete a hazai tudományos életben. Ehhez Karácsony négy okot sorol fel: a magyar tudományos közösség kicsi, a specializáció erősen behatárolt ezáltal; az utóbbi évtizedben az angolszász és a francia társadalomelmélet vált hangsúlyosabbá a korábbi németorientáció helyett; ezen belül is főképp a társadalomkritikai irányzat a kedveltebb; végül pedig Luhmann nem könnyen emészthető.

Rudolf Stichweh (A társadalom társadalma – strukturális döntések és fejlődési perspektívák) Luhmann A társadalom társadalma könyvét ismerteti. A cím szokatlanságából kiindulva részben a társadalom elemzésének önálló, belső voltát hangsúlyozza, részben a világtársadalommal mint témának a szerepével foglalkozik. Luhmann társadalomelmélete, bár nyilvánvalóan mutat kapcsolódási pontokat az elődeiével, annyiban sajátos, hogy az első teljes, rendszerelméleti összegzést adja. Ennek vázlatát Luhmann már 1975-ben összeállította, és a bemutatott könyv maga is ennek három fő része köré szerveződik: a differenciálódás elmélete, a kommunikációs médiumok elmélete, valamint az evolúcióelmélet köré. Ugyanakkor az is feltűnő, hogy a korai témafelvetés után Luhmann jó húsz évig nem tért vissza a világtársadalom témájához. Stichweh ennek okait is megadja tanulmánya végén.

Bangó Jenő (A társadalom szociális munkája) arra keres választ, vajon a Luhmanni rendszerelmélet mennyire alkalmas a szociális munka szempontjából, azaz mennyire fordítható le a luhmanni rendszerelmélet a szociális munka tudománya számára. Bangó a szociális munka mint lehetséges társadalmi funkciórendszer szempontjából két fő rendszerelméleti irányzatot tart követhetőnek. Az egyik ontológiai típusú felfogás. Ez a szemlélet alapvető különbséget tesz a fogalmi és a konkrét rendszerek között, és az embereket ez utóbbi típusba sorolja. Éppen ezért a társadalom nem állhat kommunikációkból, hanem kommunikáló emberekből. A kommunikáció ebben az értelmezésben reláció, mely konkrét entitások között valósulhat csak meg. A luhmanni konstruktivista rendszerfelfogás elutasítja ezt a fajta felosztást. Nem entitásokból, hanem a megfigyelőből és a megfigyelésből indul ki, éppen ezért a társadalmi valóság csak a különböző perspektívákból érthető meg. A szociális munka is tehát nem lehet más, mint problémaorientált megközelítés, mely maga is kommunikációból építkezik.

Heiko Kleve (A luhmanni rendszerelmélet posztmodernitása és jelentősége a szociális munka szempontjából) az előző kérdésfeltevést folytatva a luhmanni rendszerelmélet posztmodern volta mellett érvel, és éppen emiatt tartja alapvetőnek a szociális munka tekintetében. A tanulmány első felében Kleve az első tézisét igyekszik alátámasztani. A fő érve, hogy míg a klasszikus rendszerelmélet pozitivista ismeretelméleti pozícióban gyökerezett, a luhmanniról ez nem mondható el. Luhmann szakít a világ egysége tézissel, és az ő megközelítésében a társadalmi rendszerek mint rendszerek egymástól függetlenek. A pozitivizmustól eltérően nem egy adott materiális valóságról szóló bizonyosságokat igyekszik feltárni, hanem a valamennyi ismeretre jellemző bizonytalanságokat hangsúlyozza. Ez a vonása az, mely azután különlegesen alkalmassá a szociális munkában való alkalmazásara is, mivel ez utóbbi éppen komplexitása, differenciáltsága, kiszámíthatatlansága révén jellemezhető.

Bangó Jenő (A társadalom gazdasága – a szociális ökonomizálódása) két funkciórendszer, a gazdaság és a szociális munka kapcsolatát vizsgálja. Itt a kiinduló munka Luhmann A társadalom gazdasága könyve. Bangó hangsúlyozza, hogy mind a gazdaság, mind a szociális munka a javak, források szűkös voltán, azaz a hozzáférések korlátozottságán alapul, ebben a keretben kell az elosztást megoldani. Ez a közös vonás ad ugyanis lehetőséget az érintkezési pontok megtalálására. Bangó a cikke utolsó részében a szociális munka lehetőségeit a jelenlegi európai tendenciák mentén elemzi, elsősorban Németországra összpontosítva. Ezek közül kiemeli a demográfiai folyamatokat, valamint az európai egyesülés aspektusait.

Pokol Béla (A jogrendszer elkülönülése és beolvadási veszélyei) a jogrendszer luhmanni önálló, autopoiétikus társadalmi alrendszer jellegéből indul ki, és arra kíváncsi, hogy a jogrendszer újabb fejleményei milyen hatással vannak, illetve lehetnek erre az elkülönülésre. A jog és a politika viszonyának alakulására két irányt különít el. Az egyikben kialakulnak köztes intézmények, a másikban a bírósági perekben jelennek meg politikai célok. A tanulmány utolsó részében e folyamat magyarországi helyzetét elemzi a szerző, felsorolva néhány okot, mely fékezi ennek a folyamatnak a menetét.

A konferenciarész utolsó tanulmányában Balogh István (Rendszerdifferenciálódás és interpenetráció [a társadalomelmélet „lehetetlenségi téziséről”]) a Richard Münch és Niklas Luhmann között zajló vitára összpontosít az interpenetráció kérdésével kapcsolatban. Balogh először ismerteti magát a vitát. Ennek középpontjában a Luhmann által előnyben részesített felfogás áll a szociális alrendszerek  kialakulásáról, a funkcionális differenciálódásról, illetve az ezzel szemben Münch által felvetett interpenetráció, kölcsönös áthatás elve, mely az alrendszerek közötti viszonyt biztosítja. Az eltérő értelmezés tehát nem a modern társadalom alrendszerekre való tagoltságában jelentkezik, hanem az ezeknek a viszonyát és belső működését illetően. Luhmann szerint a funkcionális rendszerek belső logikája monologikus, Münch viszont amellett érvel, hogy ez nem adható meg egyetlen logika szerint. A vita további menetében egy speciális rendszerproblematika kerül elemzésre az erkölcs területén belül maradva. Balogh e kérdéskör mentén halad ezután a tanulmányában, majd öt pontban összegzi Münchnek a luhmanni erkölcsfogalommal kapcsolatban kidolgozott következtetéseit. Balogh szerint a münchi kritika alapját az az ellentmondás teszi lehetővé, hogy a társadalom, mely egyrészt szociális rendszerek összessége, önálló autopoiétikus rendszerként is felmerül Luhmann elméletében. Ekkor ugyanis feltételeznünk kell a rész-egész viszonyt is, melyet azonban az autopoiézis fogalma nem enged meg.

            A Luhmann-könyv második része olyan recenziókat tartalmaz, melyek a luhmanni életmű egy-egy kitüntetett részére reflektálnak. A korábbi szerzők mellett itt három újabb is megjelenik. Bár az ismertetések többsége már másutt korábban megjelent írások egybefogása, három cikk (Tóth Benedek, Varga Károly és Balogh István tolllából) e könyv számára készült.

            Összefoglalásként talán nem véletlen, hogy ez a magyar nyelvű társadalomszociológiai írások között alapmunka szerveződése is mutat autopoiétikus vonásokat, valamint cirkuláris olvasatra utaló jellegzetességeket (például az egyes tanulmányok a recenziók által válhatnak világosabbá, és fordítva).

            A kötet tartalmilag precízen szerkesztett, kár viszont, hogy a mondatokon belüli vesszők laza kezelése (illetve az idézőjelek típusának váltakozása) néha zavaróan hathat az olvasóra.