Zétényi András

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság tagjainak kinevezése

„ [The President] ...shall nominate, and by and with the Advice and Consent of the Senate, shall appoint ...Judges of the supreme Court ”

U.S. Const. Art. II. Sect. 2.

 

 

1. Bevezetés

 

E tanulmány célja a világ minden bizonnyal legismertebb és legnagyobb tekintélyű bíróságának, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (United States Supreme Court) tagjainak kinevezését bemutatni. E bíróság alkotta meg magának először az alkotmánybíráskodás jogkörét, s vált ezzel a majd csak Hans Kelsen nyomán létrejövő óvilági alkotmánybíróságok fő példaképévé, prototípusává. A kinevezés vizsgálatát az indokolja, hogy ez egyike azon pontoknak, ahol a politikai szféra a jogra meghatározó befolyással tud lenni, így e kapcsolódás elemzése hasznos támpontokkal szolgálhat a két társadalmi alrendszer viszonyának feltárásához. A dolgozat kitér a főbírák kinevezésének kialakulására, személyük jelentőségére, kiválasztásuk fő szempontjaira. Az eljárás főbb szereplőinek bemutatásán túl az utóbbi negyedszázad jelölési/kinevezési gyakorlata is elemzésre kerül az alkotmányos szabályozás kritikáival egyetemben.

 

 

 

2. Az eljárás kialakulása

 

 

Az amerikai alkotmány második cikkelyének második szakasza szerint a Legfelsőbb Bíróság bíráit az elnök nevezi ki a szenátus tanácsának és hozzájárulásának kikérése után. Az alapító atyák körében a tervezett alkotmány ezen passzusa komoly vitákat indukált. Sokan a végrehajtó hatalommal szembeni - az akkori kormányzati struktúrában is tükröződő - ellenszenvük miatt a szenátus kezébe tették volna a legfelsőbb bírák kinevezésének jogát, viszont már a viták korai szakaszában megjelent az a nézet, mely egy erős elnöki pozíciót tartott szükségesnek. Miután többen abból az okból kifolyólag kifogásolták e szenátusi jogkört, hogy az túlságosan nagy mérete miatt nem lenne képes e funkciót hatékonyan ellátni, a jelenlegi, az alkotmány elfogadása óta változatlanul hagyott normaszöveg lett a kompromisszumos megoldás.[1]

 

            Az elnöknek abban az esetben van joga kinevezésre, ha egy bíró lemond, elhalálozik, vagy elmozdítják. (Ez utóbbira - rendkívül körülményes eljárás keretében - csak a legritkább esetben kerül sor.) A Supreme Court tagjainak sorában üresedés átlagosan majd kétévente következik be, így egy elnöknek általában kétszer adatik meg a jelölés lehetősége. Természetesen a szórás nagy: volt aki a helyek felét újíthatta meg, míg Carter elnöksége, vagy George W. Bush első ciklusa alatt nem változott meg a bíróság összetétele.[2]

 

 

3. A kinevezés jelentőségről

 

Az Egyesült Államokban a legfelsőbb bírósági bírák kinevezése központi kérdése az amerikai belpolitikának. Mivel (akárcsak Magyarországon) a legtöbb fontos társadalmi-politikai kérdés előbb-utóbb kiköt a 9 fős, élethosszig tartó mandátummal bírói fórum előtt, érthető, hogy a különféle politikai- és érdekcsoportok számára rendkívül fontos, hogy adott esetben „feléjük húzó” legyen a bíróság összetétele. Erre csakúgy, mint az „ellenséges” bíróságra minden esély megvan, hiszen azáltal, hogy az Alkotmány szövegezői csupán egyszerű szenátusi többséget írtak elő, az elnöknek megfelelő politikai erőviszonyok esetén nagy esélye van arra, hogy akaratát érvényesítse. A mandátum nem határozott időre szól, így egy „jól sikerült” kinevezéssel az elnök politikai elképzelései – természetesen a jogrendszerbe becsatornázva – mandátumának lejárta után is akár évtizedekig is jelen lehetnek a politikai rendszerben, sőt egy elnök, amennyiben megbízatása alatt több hely üresedik meg, tartósan egy irányba tudja - elvben - befolyásolni az ítélkezési gyakorlatot. Ehhez persze az is szükséges, hogy a felsőházban pártja szenátorai legyenek többségben, ami, tekintettel az amerikai választási rendszer sajátosságaira (a szenátori megbízatás 6 évre szól, a mandátumok egyharmada kétévente megújul) viszonylag ritkán fordul elő. Mindezt a kormánypárti térnyerést az ellenzék csak jóval később, az esetleges elnökválasztási győzelmet követően tudja úgy-ahogy ellensúlyozni, már amennyiben az elnöknek szerencséje van, és éppen akkor üresedik meg egy hely. E tekintetben persze sok főbírára lehet számítani, akik szeretnek saját pártjuk[3] kormányzása alatt nyugdíjba vonulni. Így a „checks and balances” rendszere csak hosszabb távon valósul meg.

 

            A kilenc bíróból álló testület rendkívül nagy befolyással tud lenni a belpolitika alakulására. Roosevelt idején például a bírák többsége hosszú ideig képes volt a New Deal program végrehajtásának hátráltatására, hiszen a legfontosabb jogszabályokat szabadpiac-ellenességre hivatkozva alkotmányellenessé nyilvánították, és alkalmazásukat megtiltották. A Supreme Court ugyanis a Marbury v. Madison[4] ügy óta fenntartja magának a törvények bírói felülvizsgálati jogát (judicial review, mely tulajdonképp a magyar normakontrollnak felel meg). Ezt a Marshall főbíró vezette testület által felállított doktrinát azóta is sokan vitatják, elsősorban a konzervatív oldalról. Roosevelt végül csak a harmincas évek megüresedő helyeinek az új idők viszonyait elfogadó bírákkal való feltöltése révén tudott úrrá lenni a helyzeten.

 

            Arra is többször volt már példa, hogy az egyes elnökök jelöltjei utóbb, már főbíróként nagy csalódást okoztak, vagyis ítélkezési gyakorlatuk szembefordult egykori pártjuk politikai nézeteivel. Ilyen esetekben a törvényhozásnak egyedül az alkotmány módosítása kínálkozott, melynek eléréséhez a szövetségi államok nagy többségének hozzájárulására is szükség volt. (Nem véletlen, hogy Eisenhower az elnöksége alatt hozott egyik legrosszabb döntésnek nevezte Warren főbíró kinevezést, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy aktivista, emberi jogi kérdésekre nagy hangsúlyt fektető alkotmánybíráskodási gyakorlat alakult ki, melynek főbb döntéseit – több republikánus elnök szabadkozása ellenére – azóta sem írták felül.[5])

 

 

 

4. A kiválasztás szempontjai

 

Az 1945 utáni elnökök három fő stratégia valamelyikét követték, amikor a jelölt kiválasztására került sor. Vagy „nyílt” volt a stratégia, vagy „egy jelöltre fókuszáló”, vagy „kritérium-függő”. Az első esetben az elnök az összes kritikus döntést csak az után hozza meg, hogy üresedésre kerül sor (pl. Byron White (J.F. Kennedy), John Paul Stevens (Gerald Ford). A másodikban az, hogy kit jelöl az elnök, már jóval az üresedés nyilvánosságra kerülése előtt eldől (pl. Earl Warren (D. Eisenhower), Robert H. Bork (R. Reagan)), míg a harmadik esetben csupán az esetleges üresedést követő választás főbb szempontjai kerülnek előzetes meghatározásra (pl. Warren Burger (R. Nixon), Antonin Scalia (R. Reagan)).[6]

 

4.1 Szakmai szempontok

 

Noha semmilyen jogszabály sem írja elő, már hosszabb ideje az összes főbíró jogi végzettséggel (tipikusan BA és LLD vagy JD fokozattal) rendelkezik. A tipikus jelölt a WASP felső(közép)osztályhoz tartozó 50-55 év közötti politikailag aktív férfi. Jellemző, hogy korábban már viselt közhivatalt. Az elnök olyan személyt igyekszik választani, akinek felkészültségéhez, szakmai tudásához nem férhet kétség, mivel ez önmagában is politikailag fontos tényező, mindazonáltal az alább részletezendő okokból kifolyólag arra is többször volt már példa, hogy az elnök a felmerültek közül nem a legjobban kvalifikáltat jelölte, vagy hogy valakit kiemelkedő tudása, felkészültsége ellenére nem szavaztak meg.

 

            A jelöltek legnagyobb része más szövetségi, esetleg tagállami bírói székből kerül a Legfelsőbb Bíróságra, noha annak eljárása másokhoz kevéssé hasonlít, így a törvénykezési tapasztalat hiánya – elvben – nem jelenthet gondot. Amúgy is az eddigi legkiemelkedőbb főbírák nagy része inkább jogfilozófus volt.[7] A már tapasztalt bírák jelölése mellett azonban jelentős érv, hogy az ő esetükben sokkal kisebb annak a veszélye, hogy „jogfilozófiailag” szembefordulnak kinevezőjükkel, mivel korábbi ítélkezési gyakorlatuk ismeretében lettek kiválasztva. Egyetemi oktatók, ügyvédek, politikusok vagy közhivatalnokok jelölése esetén e téren sokkal nagyobb a kockázat.

 

4.2 Ideológiai szempontok

 

Tekintettel az amerikai Legfelsőbb Bíróság – elsősorban az alkotmánybíráskodás miatt –kitűntetett politikai szerepére, minden elnök olyan személyt kíván kinevezni, aki előmozdítja politikai célkitűzéseinek megvalósulását. Így megfelelő politikai klíma esetén az elnök mindig saját pártjához tartozó személyt jelölt. Olyankor, amikor a szenátusban az ellenzék alkot többséget, arra a helyzetre is sor kerülhet, hogy az elnök az ellenzéki párt soraiból jelöl valakit. Ilyen esetben természetesen konzervatív elnök esetén egy konzervatív liberálisra liberális elnök esetén egy liberális konzervatívra esik a választás. Ilyen kényszer azonban nincsen, és számtalanszor került már arra sor, hogy az elnök az ellenzéki szenátuson is keresztül tudta nyomni saját pártjához tartozó jelöltjét.

 

4.3 Különleges szempontok

 

Az alábbiakban olyan szempontok bemutatására kerül sor, melyek alkalom adtán képesek felülírni a felmerült személyek pusztán szakmai-ideológiai alapon felállított listáját. Ilyen esetekben az elnök a jelöléssel elsősorban egyes szignifikáns választói csoportok bizalmának elnyerésére, megerősítésére törekszik. Azt azonban, hogy az ilyen szempontok minden esetben kiemelkedően fontosak lennének, nem lehet mondani, mint ahogy azt sem, hogy az egyes elnökök kiemelt céljai között szerepelne ilyen-olyan szempontok szerint reprezentatív legfelsőbb bírósági összetétel megvalósítása.

 

4.3.1 Vallás

 

A legtöbb amerikai főbíró, akárcsak honfitársainak többsége, valamelyik kisebb protestáns felekezet híve. A katolikusok száma mindvégig alacsony (a jelenlegi 9 közül csupán Scalia az), de a zsidó származásúak aránya is hasonlóképpen alacsony maradt. Az utóbbi száz évben a vallás William Brennan esetét nem számítva másodlagos jelentőségű volt, hiszen Brandeis vagy Frankfurter esetén (akik a valaha volt legkiemelkedőbb főbírók közé tartoznak) a szakmai kvalitások voltak az elsődlegesek, míg Scaliánál ideológiai elkötelezettsége.

 

4.3.2 Terület

 

Annak, hogy az egyes főbírók honnan származnak, talán még a vallásuknál is kisebb a jelentősége. Bruce Ackerman szerint William Brennan annak köszönhette kinevezését, hogy Eisenhower elnök az 1956-os választások előtt gesztust kívánt tenni az északkeleti államok demokrata-párti katolikusai felé.[8] A későbbiekben is, ha egyáltalán volt adott esetben területi preferencia, akkor az nem konkrét államok, hanem inkább bizonyos szocio-kulurális sajátságok miatt „égtájak” előnyben részesítése formájában jelentkezett, pl. Nixonnál, aki a délieket preferálta.[9]

 

4.3.3. Nem

 

Szövetségi szinten Truman elnök nevezett ki először nőket bírói posztra, de ahhoz, hogy a Supreme Courtra is bejussanak, hosszú időnek kellett eltelnie. Carter elnök már azzal kampányolt, hogy ő biztosan nőt fog kinevezni, ha lehetősége nyílik rá, de végül csak Reagannek nyílt erre először lehetősége. Neki Sandra Day O’Connorra, a konzervatív bírónőre esett a választása. Már itt bebizonyosodott, hogy egy „hátrányos helyzetű csoportból” származó jelölt micsoda fegyver az adott elnök kezében, hiszen senki sem tudja magáról eredményesen lemosni az adott csoporttal szembeni diszkrimináció vádját, hogyha nem az ide tartozó jelöltet támogatja, hiszen a szenátus ellenszavazat nélkül erősítette meg. A valaha volt második női főbíró széket Ruth Bader Ginsburg kapta meg, aki Clinton elnök jelöltje volt.

 

4.3.4. Bőrszín

 

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államokban Lincolnig jogszerű volt a rabszolgatartás és Johnsonig a faji szegregáció, egészen a 20. század második feléig vajmi kevés esély volt arra, hogy fekete bőrszínnel egyáltalán jogi diplomát szerezzen valaki, így az az igény, hogy a Supreme Courtban is képviseltessék magukat, is csak ez után jelentkezhetett. Nem véletlen, hogy az első fekete főbíró, a liberális Thurgood Marshall is Johnson alatt került a Legfelsőbb Bíróságra. Őt utóbb az idősebb George Bush elnöksége alatt a szintén fekete, de konzervatív Clarence Thomas váltotta.

 

 

5. Az eljárás főbb szereplői

 

5.1 A kormányzat

 

A mindenkori kormányzatnak több centruma is részt vesz a jelölés előkészítésében, a kinevezési eljárás lebonyolításában. Az elnöki kabinet tagjai, a személyes tanácsadók éppúgy foglalkoznak e kérdéssel, mint az Igazságügyi Minisztériumnak megfelelő Justice Department munkatársai. E két fő csoport közötti összhang nagyon fontos, hiánya súlyos következményekkel járhat (mint pl. Reagan második ciklusa alatt). Elnöktől függ, hogy ki milyen mértékben bízza e feladatok rájuk. Amíg Reagan nagyban támaszkodott előkészítő munkájukra, tanácsaikra, addig Clinton például sokkal inkább kézben tartotta a jelölés ügyét.

 

5.2 A szenátus

 

Az amerikai törvényhozás felsőháza kulcsszerepben van a kinevezés során, hiszen a jelölt megerősítése szükséges feltétele a kinevezésnek. A plénumot az igazságügyi bizottság készíti fel a szavazásra. Egészen a XX. századig eltekintettek a jelöltek személyes meghallgatásáról, s a meghallgatások közvetítését is csak 1981-től engedélyezték.[10] Ilyenkor a bizottság egyfelől a jelölt szakmai kvalitásairól kíván megbizonyosodni, másfelől azonban jog- és alkotmányfelfogására is kíváncsiak, már ha a válaszadó nem tér ki az ilyen irányú kérdések elől. Az utóbbi időben, hála a technika fejlődésének, sokkal kisebb erőfeszítés alaposan felkészülni egy jelöltből, mint korábban, de ez még így is nagyon nagy megterhelés a szenátorok apparátusának, így igyekeznek minimalizálni ilyen irányú erőfeszítéseiket, és komolyan csak akkor mélyednek el, ha sok szavazat múlik a jelölt elfogadásán/elutasításán.

 

5.3 A sajtó

 

Akárcsak a közélet szinte minden területén, itt is egyre nagyobb a média jelenléte, s korábban soha nem látott figyelem kíséri az egyes jelöléseket. E figyelem akkora, hogy az elnöknek már a kezdet kezdetén komolyan kell számolnia a jelölés esetleges sajtóvisszhangjával, nem is beszélve a meghallgatásról, mely par excellence politikai tétmérkőzéssé vált. Az írott sajtó és a televíziós csatornák újabban már dollármilliókat, fizetett reklámok sokaságát felvonultató kampányoknak/ellenkampányoknak adnak helyet.

 

5.4 A civil szféra

 

A sajtó szerepének növekedésével párhuzamosan a civil társadalom szerepe, jelentősége is növekszik az eljárásban. Ez alatt az ilyen-olyan csoportosulásokon túl az önállóan cselekvő állampolgárokat is érteni kell. Tekintettel arra, hogy a bíróság mondja ki a „végső szót” a legtöbb nagy horderejű társadalmi ügyben, minden a társadalmat megosztó nagy kérdésben (pl. abortusz, halálbüntetés, homoszexualitás) érdekeltek harcolnak ilyen esetekben azért a jelöltért, akitől számukra kedvező ítélkezési gyakorlatot várnak. Arlen Specter, aki Robert Bork jelölésekor az igazságügyi bizottság egyik tagja volt, a jelöléssel összefüggésben 750.000 postai küldeményt és 50.000 telefonhívást kapott![11]

 

5.5 A jogász szakma

 

A jogász szakmai szervezetek közül a honi kamarának megfelelő American Bar Association játssza a legnagyobb szerepet az eljárásban. Az utóbbi fél évszázadban minden megnevezett jelöltnek véleményezik tudását, felkészültségét. Ez, akárcsak a többi szövetségi bíró-jelölt minősítése az e célra szakosodott bizottság, a Standing Comittee on Federal Judiciary feladata. A végső minősítés, melyet eljuttatnak a szenátusnak és az elnöknek, háromfokozatú:

„well qualified” (jól megfelelt), „qualified” (megfelelt), „not qualified” (nem felelt meg). Ez természetesen nem köti a feleket, de meghatározza a szenátus alapállását, és alkalmasint az elnököt is óvatosságra intheti.[12]

 

 

6. A reagani nagy kísérlet

 

6.1 A reagani jogpolitika alapjai

 

Reagannek már választási kampányában fontos szerepet kaptak az alkotmányjogi kérdések. Célul tűzték ki például, hogy megváltoztassák a kisiskolások „buszoztatását” is magába foglaló a(z elsősorban fekete) kisebbségiek társadalmi integrációját szorgalmazó pozitív diszkriminációs programokat, vagy hogy biztosítsák a méhmagzatok élethez való jogát. Mindezek megvalósítása azonban alkotmánymódosítás és/vagy nagy jelentőségű legfelsőbb bírósági precedensek megváltoztatását igényelte volna. Tekintettel arra, hogy e kettőből az alkotmánymódosításhoz szükséges kétpárti támogatás miatt csak az utóbbira volt lehetőség, a leendő főbírákra vonatkozó előzetes elképzelések már a kampány során is hangsúlyosak voltak. Reagan sem akkor, sem később nem rejtette véka alá, hogy olyanokat szándékozik a szövetségi és a legfelsőbb bíróságokra kinevezni, akik a hűek a konzervatív értékrendhez. Ezt az elhatározását meg is tartotta, és az Edwin Meese III vezette Justice Department jó partner volt ebben. Reagan elnöksége alatt csak a megfelelő ideológiai hátterű jogászok lettek e helyekre kinevezve, s a legfelsőbb bírósági üresedéseknél csak azoknak a szövetségi bíráknak a neve merült fel komolyan, akiknek konzervatívok számára elfogadható korábbi ítélkezési gyakorlatáról már meggyőződhettek.[13]

 

            Azt lehet mondani, hogy Reagan a Supreme Court gyakorlatának megváltoztatására irányuló szisztematikus programot hirdetett. Ez nem volt precedens nélküli, hiszen F.D. Roosevelt korábban hasonló szándékkal lépett fel a New Deal program megvalósításának már említett akadályozása miatt a Lochner-bírósággal[14] szemben. O’Connor kinevezésénél egy régi adósság törlesztése volt a legfontosabb, de a későbbi jelöléseknél, Rehnquist, Scalia, Bork, Ginsburg és Kennedy esetén már egyértelműen a változtatás szándéka dominált. Mindez azonban nem bizonyult eredményesnek, hiszen ehhez egy olyan meghatározó, a többi bírára komoly befolyással bírni tudó egyéniséget kellett volna főbírói székhez juttatni, mint Earl Warren vagy utóbb William Brennan.

 

6.2 O’ Connor

 

Reagan első kinevezésekor, melyre 1981-ben került sor, még nem a céltudatos átalakítás volt a legfontosabb aspektus. Ekkor került ugyanis legfelsőbb bírói székbe a fent említett Sandra Day O’Connor, akinél, amint azt Ackerman megjegyzi, a szakmai kvalitások legfeljebb harmadlagos szempontot képviseltek a jelölt nemén, valamint konzervatív nézetein kívül.[15] A nagy igyekezetben, hogy Reagan megfeleljen a régóta növekvő ilyen irányú nyomásnak, nem is vette komolyan tanácsadóinak azon intelmét, hogy O’Connor abortusz-ügyben vallott nézetei nem konformak a politikai programmal. Valószínűleg ők azon kevés republikánus között voltak, akiket nem lepett meg, hogy O’Connor a többséggel tartott a Planned Parenthood v. Casey[16] ügyben, mely fenntartotta az abortusztilalomnak a Roe v. Wade[17] döntésben kimondott alkotmány-ellenességét, amit a republikánusok kezdettől folyamatosan támadtak.

 

6.3 Rehnquist és Scalia

 

1986-ban Warren Burgert, a Supreme Court addigi elnökét a még 1971-ben Nixon elnök által kinevezett William H. Rehnquist váltotta. Ekkoriban a szenátus jogi bizottsága saját szerepét sokkal visszafogottabban értelmezte, mint manapság, és amennyiben a jelölés nem volt kifejezetten „offenzív”, a fő hangsúlyt a szakmai kvalifikációk feltérképezésére helyezték. Nina Totenberg szerint a visszafogottság legfőbb oka az volt, hogy a Carswell és Haynsworth jelölése körüli csatározásokban kimerült szenátus igyekezett az újabb jelölt alapos részletekbe menő kifaggatását elkerülni. Rehnquistet az a vád érte riporterek és emberi jogi aktivisták részéről, hogy még republikánus képviselőjelölt korában részt vett fekete választópolgárok megfélemlítésében, melynek a választási részvételtől való eltántorításuk lett volna a célja. Mindazonáltal, mire e súlyos kérdések nyilvánosságra kerültek, már megerősítette a szenátus plénuma. 1986-ban az akkori republikánus többség annak ellenére hozzájárult ahhoz, hogy ő foglalja el a főbírói széket, hogy ezúttal már egy főiskolai tanár valamint egy demokrata párti képviselő is ellene vallott az ellenérdekeltek által ismét felelevenített ügyben. Kvázi koronatanú lehetett volna a bizottsági meghallgatások során az ominózus esetkor szintén jelen levő FBI ügynök, de a rá vonatkozó adatok végül is nem kerültek elő a szövetségi nyomozóiroda archívumából.[18]

 

            Ugyanekkor Rehnquist megüresedő helyét Antonin Scalia, a markáns konzervatív nézeteiről ismert, olasz származású szövetségi fellebviteli bíró foglalta el. Különösen az őt követő jelölések tükrében érdekes meghallgatásának azon momentuma, hogy minden alkotmányfilozófiájára, konkrét esetekre vonatkozó kérdést (pl. olyan legfelsőbb bírósági döntésekre vonatkozóan, melyeket súlyos kritikával illetett) visszautasított vagy kitérő válasz adott. A kitűnő szakmai háttérrel rendelkező Scaliát végül a szenátus egyhangúlag erősítette meg.[19] Hodder-Williams ennek okát abban látta, hogy túlságosan is Rehnquist kötötte le ekkor a szenátorok figyelmét[20].

 

6.4 Bork

 

1987 nyarán Lewis Powell helyére Reagan Robert H. Borkot szánta. Bork szakmai szempontból minden idők legjobban kvalifikált jelöltjei közé tartozott, hiszen nemcsak nagy államigazgatási gyakorlattal (legfőbb államügyész-helyettes (solicitor general), majd Nixon alatt egy ideig igazságügy miniszter (attorney-general) volt), ügyvédi gyakorlattal (a Legfelsőbb Bíróság előtt is többször volt jogi képviselő), és bíráskodási gyakorlattal (jelölésének évében szövetségi fellebviteli bíróként dolgozott) rendelkezett, hanem egyetemi karriert (a hírneves Yale egyetem jogi karán tanított) és komoly publikációs listát is maga mögött tudott. Meghallgatása után a szenátus jogi bizottsága 9-5 arányban ellene szavazott, majd a plénum is elutasította 58-42-es szavazati aránnyal. Az ő jelölése váltotta ki mindeddig a legnagyobb vitát, noha számtalan szerző (politikai alapállástól függetlenül) egyetértett abban, hogy ő volt az utóbbi idők legjobban kvalifikált jelöltje, így érdemes ki-nem-nevezésének történetét s mindennek társadalmi-jogtudományi hátterét alaposabban szemügyre venni.

 

6.4.1 Bork és az originalizmus

 

Bork személyét sok jogász azért nem fogadta el, mert az egyik meghatározó jogelméleti irányzat, az originalizmus vezető képviselője volt. Ez az irányzat bevallottan számos olyan nagy jelentőségű precedens megváltoztatását tartotta szükségesnek, mely a liberális jogászok szemében „szent” volt, és tulajdonképpen alapjaiban kérdőjelezte meg az aktivista, az alapjogok kiterjesztő értelmezésére épülő alkotmánybíráskodási gyakorlatot, melynek liberális jogászok, mint például John Hart Ely, vagy Ronald Dworkin – utóbb – igyekeztek kidolgozni elméleti alapját is. Tekintettel arra, hogy őket már alapelvi szinten támadta Bork, érthető volt azon törekvésük, hogy az elfogadottól távol állónak tüntessék fel nézeteit.[21]

 

            Bork az originalista felfogásnak az intencionalista irányzatát képviselte, mely szerint a jogalkalmazó bírónak a jogalkotó szubjektív szándékát kell kifürkésznie, azt, hogy miként kívánta személy szerint az adott társadalmi problémát megoldani. Ez az irányzat tehát azt kutatja, hogy mik lennének az akkori jogalkotó mai intenciói. Mindezt Richard A. Posner, a gazdasági jogfelfogás meghatározó alakja „imaginative reconstruction”-nak, azaz képzeletbeli rekonstrukciónak nevezi.[22]

 

             Bork kritikusai azon kívül, hogy szélsőséges (mely már csak azért sem lehet igaz, mert Hugo Black korábbi főbíró – akiről ilyet soha se állítottak – nézetei sem különböztek alapjaiban az övétől[23]), komolyabb, megfontolásra is érdemes ellenérveket is felhoztak elméletével kapcsolatban, és a benne rejlő következetlenségekre, ellentmondásokra is rámutattak.[24]

 

6.4.2. A politikai helyzet

 

Rehnquist és Scalia meghallgatása és a kinevezésükhöz való hozzájárulás idején még stabil republikánus többség volt a Capitoliumon, de 1986 őszén a ciklusközépi választásokon a Demokrata Párt jelöltjei diadalmaskodtak, s a szenátusban immáron ők alkották a többségi frakciót. E választás révén az „új dél”[25] szenátorai először kerültek be a Szenátusba meghatározó számban. Reagan és munkatársai súlyos hibát követtek el akkor, amikor biztosra vették „igen” szavazataikat.[26]

 

            Reagan azon elnökök közé tartozott, akik másoknál sokkal inkább hallgatott munkatársaira, tanácsadóira[27], s ez Bork tekintetében sem volt másképp. Howard Baker, az elnöki kabinet vezetője, valamint munkatársa Arthur Culvahouse főtanácsadó már idejekorán figyelmeztette az elnököt, hogy Bork jelölése esetén kemény, kimerítő kinevezési eljárás elébe néznek, bár ők is hittek a „győzelemben”, hiszen a Borkról készült előzetes jelentések, vélemények alapvetően pozitívak voltak. Az igazságügyi tárca, melyet a republikánus főideológus, Edwin Meese III vezetett, teljes mellszélességgel Bork jelölése mellett volt. Az elnök végül is annak ellenére elfogadta a minisztérium álláspontját, hogy több demokrata párti szenátor is előre jelezte, komoly fenntartásaik vannak Bork személyével szemben. Sem a Fehér Házban, sem a Justice Departmentben nem számoltak azzal, hogy mekkora ellenállást fog kiváltani a jelölés.[28] (Még nyilvánosságra sem hozták, hogy kire esett a választás, a Bork kinevezését ellenző csoportok már Washingtonban egyeztettek a követendő stratégiáról.[29])

 

            A jelölést megelőző belső viták, az óvatosabb kabinet és a harciasabb tárca közötti küzdelem a reagani időszakon végighúzódó pragmatikus-ideológus ellentét leképeződésének is tekinthető. Meese, aki már kinevezésétől kezdve élesen kritizálta a (leg)felső(bb) bírósági gyakorlatot, nyíltan hirdette, hogy amint csak lehet, a kormányzat a tradicionális értékekhez hű bírákat fog kinevezni a szövetségi bíróságokra éppúgy, mint a Supreme Courtra. Bork jelölése – aki már hosszabb ideje vörös posztó volt a liberálisok szemében – nyílt felhívás volt egy átideologizált küzdelemre, míg a pragmatikusok a párt és az elnök támogatottságának szem előtt tartása miatt a garantáltan zökkenőmentes eljárást pártolták. Az ideológusok pozícióikat még Bork után is őrizni tudták egy darabig (hisz később Douglas Ginsburgot is az ő nyomásukra jelölte az elnök), de mire a harmadik jelölésre került a sor Ginsburg visszalépése miatt, addigra az elnök már a szűkebb kabinetbe helyezte bizalmát.[30]

 

6.4.3 A jelölés társadalmi visszhangja

 

A jelölés körüli hatalmas vita Amerika főbb politikai csoportjainak az igazságszolgáltatás egészéhez fűződő viszonyáról is sokat elárul. A liberálisok Borkban egy az eddigi ítélkezési gyakorlatot kimondottan elutasító, más (sőt: szélsőséges, a közmegegyezéssel szemben álló) felfogású bírát láttak, bírói székbe helyezése súlyosan veszélyeztetné azt az Earl Warren főbírósága alatt meghonosodott, majd minden ennek megváltoztatására irányuló konzervatív szándék ellenére is megmaradó, sőt kanonizálódó, politikai céljaiknak megfelelő alapjog-felfogást, mely az Alkotmány rugalmas, kiterjesztő értelmezésén alapul és a normaszövegben expressis verbis meg nem található alanyi jogokat is levezet. Ezzel szemben a „mozgalmár konzervatívok” (movement conservatives) az ilyen aktivista bírói gyakorlatban egy anti-demokratikus, arisztokratikus magatartást látnak, mely az amerikaiak többsége által elfogadott hagyományos értékrend szétrúgására törekszik. Korábban, a New Deal idején a konzervatívok lelkes hívei voltak a Lochner-bíróságnak, mely a vállalkozás és a tulajdon szabadságára hivatkozva utasította el a gazdasági világválságot leküzdeni hívatott (s később a történelem által igazolt) keynesi elveken nyugvó, fokozott állami szerepvállaláson alapuló gazdaságpolitikát. Látható, hogy a fő politikai csoportok saját nézeteik, pillanatnyi érdekeik tükrében tekintenek a bíróságokra, bennük politikai céljaik megvalósulásának egyik eszközét látják. Bork jelölése felszínre hozta ezt a meglevő, pártszimpátiától független instrumentalista szemléletet.[31]

 

            Nagyon nagy volt annak a mobilizáló ereje, hogy a nyugdíjba vonult Powell az úgynevezett „swing vote”-ot képviselte, azaz a liberális és konzervatív tábor között ingadozott, s így biztosította az amúgy egyenlő erőviszonyok mellett a kiegyensúlyozottságot. Bork, akiről világos volt, hogy nem fogja ebben követni Powellt, egyértelműen konzervatív irányba vitte volna a bíróságot, nem is beszélve arról, hogy az utóbbi idők legfelkészültebb jelöltjeként bírótársaira is meghatározó befolyást gyakorolhatott volna.[32]

 

            A közvéleményen túl a jogi egyetemi oktatók is szokatlan hévvel vetették bele magukat a jelölés/kinevezési eljárás körüli küzdelmekbe. A Szenátus Igazságügyi Bizottságának jelentése szerint 1925 oktató írta alá a Bork jelölése ellen tiltakozó petíciót. Ez a létszám az Amerikai Egyesült Államokban akkreditált jogi fakultások főállású oktatóinak mintegy 40%-át teszi ki. Ez a szám önmagában rendkívüli, de különösen nagynak annak fényében látszik, hogy korábban a legellenszenvesebb jelölt is összesen csak 300 oktató aláírásával ellátott tiltakozást váltott ki. Ez az akció leginkább annak köszönhetően nőtt ekkorára, hogy a nagy átlagban Borktól mindenképp, de nagyjából a társadalom többségétől is „balra hajló” alkotmányjogászi réteg komoly aktivitást fejtett ki kollégáik meggyőzése terén. Alkotmányjog tanításával, pláne tanulmányozásával ugyanis csak kis töredékük foglalkozik, s még kevesebben ismerik alaposabban a kurrens alkotmányelméleteket. Ahhoz, hogy ekkora ellenállást váltson ki a szövetségi fellebviteli bíró, az alkotmányjogászoknak mindenképpen nagyon hatékonyan kellett nézeteinek szélsőséges mivolta, a mainstreamtől való nagy távolsága miatti el nem fogadhatósága mellett érvelni.[33]

 

            Azt, hogy a republikánus kormányzat igencsak elszámította magát a jelöléssel szembeni ellenállás méretére nézve, már fentebb említettük. Akkora ellenállásra, melyet ténylegesen kiváltott, azonban még a demokrata párti ellenzék sem számított. A Bork elleni kampány már kinevezésének bejelentése előtt beindult. Az amerikai civil társadalom meghatározó liberális lobbi-csoportjai, egyesületei, mint pl. a szabadságjogok érvényre juttatásáért küzdő American Civil Liberties Union, a színesbőrűek érdekeit képviselő National Association for the Advancement of Colored Peoples, feminista csoportok, pl. a National Organization of Women, abortusz-párti csoportok, pl. a National Abortion Rights Action League, Planned Parenthood Federation of America, valamint a People for the American Way voltak a kampány élharcosai.[34] Ez utóbbi csoport pl. 165 000 $-ért tv-reklámot is készíttetett Gregory Peck főszereplésével![35] Rajtuk kívül még számtalan kisebb-nagyobb csoport is kivette a részét a kinevezés megakadályozását célul kitűző küzdelemben. Ezek koordinálását az Alliance for Justice látta el, de mindenek előtt a Leadership Conference on Civil Rights, mely önmagában 200 (!) tagszervezettel rendelkezett. A Bork-ellenes oldal összesen, még amerikai mércével mérve is nagyon jelentős, 15 millió $-ra becsült összeget költött el a kampány kapcsán.

 

            Bork támogatói, bár szintén milliós nagyságrendű pénzt mozgattak meg az ügy érdekében, korántsem voltak ilyen szervezettek. A tipikus konzervatív hozzáállást a Fehér Házba vetett bizalom határozta meg. Összességében sokkal kevesebb erőfeszítését és pénzt fordítottak e célra, mint a liberálisok. Nem is voltak annyira szenvedélyesek, hiszen számukra sokkal kisebb volt e kinevezés tétje, mivel még a leginkább liberális irányba húzó (azaz mérsékelt konzervatív) jelölt, aki Reagannél egyáltalán szóba jöhet, sem hordozta magában a számukra kedvezőtlen változás veszélyét a legfelsőbb bírósági gyakorlatra nézve.

 

6.4.4. A meghallgatás

 

Arra az esetre, amikor a jelöltet a szenátus is „megszorongatta”, Robert H. Bork a legjobb példa. Ezúttal a bizottság komolyan vette feladatát és alaposan felkészült. Most nem volt lehetőség kitérni a válaszadás elől, mint ahogy például Scalia elutasította a válaszadást arra a kérdésre, hogy a Marbury v. Madison[36] előírja-e, hogy az elnök és a kongresszus mindig a Supreme Court alkotmányértelmezéséhez tartsa-e magát. A meghallgatás során sikerült Bork nézeteinek bizonyos ellentmondásaira és az egyes kérdésekről a velük foglalkozó első publikációi óta megváltozott véleményére fényt deríteni. Mindez teljesen a televíziós kamerák és rádiós mikrofonok előtt zajlott.

 

            Fontos kérdése volt a meghallgatásnak a precedenshez kötöttség. Bork a bizottság előtt azt mondta, hogy ezeket tiszteletben tartja, és főbíróként is hajlana ezek tiszteletben tartására, de nagyon kínos, a szavahihetőséget igencsak megkérdőjelező volt az, amikor erre reagálva az egyik szenátor bejátszott egy kevesebb mint két évvel azelőtti főiskolai előadásáról készült felvételt, melyen Bork azt állította, hogy az alkotmányjogban a precedens egyáltalán nem fontos, annak van igazi jelentősége, hogy milyen megfontolások vezették az alapító atyákat. Mindennek elhangzásakor csak annyit tudott mondani, hogy az idézett megjegyzés csupán egy kiragadott részlet egy olyan megjegyzéséből, mely nem szerepelt előre megírt előadásában.

 

            Szintén sokat ártott Bork megítélésének az ún. American Cyanamid-ügyben[37] hozott ítéletének felemlegetése. E perben jogszerűnek minősítette az említett, mérgező vegyszereket alkalmazó cég azon lépését, mely a női dolgozóikat választásra kényszerítette: vagy sterilizálás alá vetik magukat, vagy elvesztik állásukat. Bork a meghallgatáson a döntést firtató szenátori kérdésre azonban ahelyett, hogy arra hivatkozott volna, hogy a jog csak ezt a fájdalmas döntést tette lehetővé, azt mondta, hogy az az öt nő, aki a magasabb fizetést és a kényszerű sterilizációt választotta, örült a cégtől kapott választási lehetőségnek. Már aznap délután az egyik szenátor felolvasta egy érintett táviratát, melyben az életében vele történt legrosszabb dolognak minősítette az esetet.[38]

 

6.4.5. Bork után

 

Mindezek után nem is csoda, hogy meghiúsult Bork megerősítése, de ebben kitüntetett szerepe volt a sajtónak, mely tág teret adva a meghallgatásoknak és az arra vonatkozó reflexióknak igen erős (közvetett) nyomást gyakorolt a szenátus igazságügyi bizottságára. Maga a kinevezési eljárás, mely Douglas Ginsburg jelölésével folytatódott, majd az ő visszalépése után Anthony Kennedy kinevezésével ért véget, nemcsak a közvéleményben, de a jogtudósok körében is komoly visszhangot váltott ki, s sokuk meg is fogalmazták a jelenlegi kinevezési eljárással kapcsolatos aggályaikat (l. 8. fejezet).

 

7. A legújabb kinevezések

 

Az idősebb George Bush elnöksége alatt, 1990-ben jelentette be a liberális oldal Warren utáni legmeghatározóbb egyénisége, William Brennan, hogy nyugdíjba vonul. Számára, noha a Reagan-kormány törekvéseinek folytatójaként kampányolt, nem voltak elsődlegesek az ideológiai szempontok. Sokkal fontosabbnak ítélte, hogy jelöltje elkerülje Bork sorsát, és gyorsan és zökkenőmentesen elfoglalhassa a főbírói széket. Mire az üresedés híre a nyilvánosságra került, a potenciális jelöltek köre Edith Jonesra és David Souterra korlátozódott.

 

            Mindketten szövetségi fellebviteli bírók voltak, és az is közös volt bennük, hogy nem publikáltak és nem kellett komoly társadalmi-politikai visszhangot kiváltó ügyben véleményt nyilvánítaniuk, így tabula rasaval állhattak a szenátus elé, s a sajtónak, civil szervezeteknek is alig kínálkozott támadási felület. Bush választása azért esett mégis Souterre, mert hiányzott belőle Jones temperamentumossága és doktrinersége, valamint ideológiai elkötelezettsége. Ezúttal beigazolódtak az elnök számításai: a szenátus plénuma 1990 október 2-án 90-6-os szavazati aránnyal hozzájárult kinevezéséhez.

 

            A Bush alatti második kinevezésre egy évre rá került sor, miután Thurgood Marshall visszavonult. Ez azonban már korántsem ment olyan simán, mint Souternél. A jelölésnél feltétlenül kisebbségi személy jöhetett csak szóba, hiszen a kormány politikai ereje már egy pusztán a többségez tartozó jelölt keresztül vitelére nem volt elég. A fekete Clarence Thomason kívül így a spanyol/mexikói származású (hispanic) Emilio Garza neve merült fel komolyan. Kettejük között végül is a szakmai tapasztalat döntött: noha ugyanolyan idősek voltak, mégis Thomasnak volt a nagyobb a szövetségi bírói tapasztalata, így végül is rá esett a választás. Thomas elkötelezett konzervatív volt, mely természetesen nem tetszett a szenátusnak, de a vele való szembefordulás biztosan a rasszizmus vádját vonta volna maga után. A szenátus előtt ő is gondosan igyekezett a kompromittáló kérdések elől kitérni, s sűrűm felelt „nem tudommal” a nehéz kérdésekre, végül is személyes teljesítményén kívül álló okból hiúsult majdnem meg főbíróvá válása. A meghallgatása végéhez közeledve ugyanis Anita Hill, egykori beosztottja előállt a szexuális zaklatás, a sexual harrasment vádjával. Ezt a bizottság előtti tanúskodás és a hosszadalmas bizonyítási eljárás sem tudta igazolni, úgyhogy végül 1991 október 15-én a szenátus 52-48-as szavazati aránnyal megerősítette.

 

            Clinton alatt került sor az ez idő szerinti utolsó két főbírói kinevezésre. Akárcsak a korábbi elnöknek, számára is kitűntetett szempont volt a jelölt kiválasztásánál, hogy zökkenőmentesen székhez lehessen juttatni. Elődjéhez hasonlóan ő is két főbírót nevezhetett ki. Az első kinevezésére 1993-ban került sor, amikor Byron White-ot Ruth Bader Ginsburg váltotta.

 

            Clinton eredendően olyan politikust szeretett volna kinevezni, aki – akárcsak Earl Warren az ötvenes években – képes lehetett volna „jogi koalíciókat” összekovácsolni. Miután azonban a két erre kiszemelte politikus, Mario Cuomo new yorki kormányzó, és Richard Riley oktatási miniszter is visszautasították a felkérést, más jelölt után kellett nézni. Így került előtérbe ismét egy szövetségi feljebbviteli bíró, Stephen Breyer. Vele kapcsolatban fölmerültek bizonyos adóügyi problémák, és az elnök sem találta kellően meggyőzőnek a személyes találkozás alkalmával. Végül Ruth Bader Ginsburgra, a női jogok érvényesítéséért folytatott küzdelem korábbi élharcosára esett a választás. Tekintettel arra, hogy nem tett, mondott illetve írt semmi kompromittálót, és a szenátus bizottsága előtt is bizonyságot tett mérsékelt nézeteiről, a honatyák nem látták akadályát kinevezésének.

 

            1994-ben Harry Blackmun főbíró is bejelentette nyugdíjba vonulását, így a demokratáknak újabb lehetőségük nyílt saját képükre formálni a Legfelsőbb Bíróságot. Felmerült a szenátusi demokrata frakcióvezető, a korábban bíróként is dologozó Mitchell neve, de ő miután meggyőzte az elnököt arról, hogy rá nagyobb szükség van az egészségügyi reform törvényhozásbeli levezénylésénél, és különben is nehézségeket okozna jelölti és frakcióvezetői pozícióját összeegyeztetni, másnap nyílvánosan is közölte, hogy nem vállalja a jelölést, annak ellenére, hogy mindkét pártban szép számmal akadtak támogatói. Clinton a potenciális jelöltek közül végül is a korábban már megismert Breyert választotta, aki miután már minden köztartozást kifizette, könnyedén vette a meghallgatást, így a plénum nagy többségének támogatása mellett elfoglahatta székét a Supreme Courton.[39]

 

 

8. A Supreme Court tagjainak kinevezéséről – de lege ferenda

 

A Bork-affér sok amerikai jogtudóst arra késztetett, hogy hasonló esetet elkerülendő, szabály-változtatási javaslatot fogalmazzon meg. (Ez természetesen csak körülményes alkotmány-kiegészítés révén valósulhat meg, melyhez a kongresszus és a szenátus támogatásán kívül a szövetségi államok nagy többségének a hozzájárulásához is szükség lenne.) Mások megelégedtek volna azzal is, ha csupán a szenátus változtat „viselkedésén”.

 

            Stephen Carter például a szenátus szerepét akkor tekintené helyesnek, ha az miután meggyőződött a jelölt szakmai kvalitásairól, ahelyett, hogy jogelméleti felfogását boncolgatja (melyhez amúgy sem rendelkezik a megfelelő képzettséggel), inkább erkölcsiségéről, morálfilozófiai elképzeléseiről faggatja, mely elkerülhetetlenül számtalan ítéletének meghatározó hátterét fogja alkotni. Tulajdonképpen abban látja az elnök és a szenátus politikai feladatát, hogy olyan személyt juttasson főbírói székhez, aki nem a megfelelő jogelméleti iskola híve, hanem aki a megfelelő erkölcsi érzékkel bír.[40]

 

            Henry Monaghan a legnagyobb problémát abban látja, hogy nem elég, hogy szinte korlátlan a Supreme Court tagjainak hatalma, de ráadásul életfogytig is tart. Szerinte az a (pl. a magyar alkotmányjog által megvalósított) szabályozási forma lenne a legmegfelelőbb, mely egyfelől meghatározná a megbízatás maximális időtartamát, valamint nyugdíjkorhatárt írna elő.[41] Mások, mint pl. Bruce Fein vitatják ezt a nézetet, mivel szerintük a bíróságnak éppen az élethosszra szóló kinevezés adja meg a szükséges stabilitást és ez teszi lehetővé a konzisztens ítélkezési gyakorlatot. Arra is rámutat, hogy mennyivel kevesebb presztízse lenne a bíróságnak, ha olyan nagyságok, mint pl. Marshall, Taney, Field, Holmes, Brandeis Frankfurter, Black vagy Douglas tizenöt vagy húsz év után elhagyták volna a bíróságot.[42]

 

            Bruce Ackerman a bíróságok átfogó megváltoztatására irányuló, szerinte vitathatatlanul elitista, anti-demokratikus elnöki törekvéseknek úgy lehetne az elejét venni, ha az alkotmányszöveg alkalmazkodna az immáron évszázados politikai realitáshoz, azaz a szövetségi szint abszolút primátusához a tagállami felett, és lehetővé tenné, hogy pusztán nemzeti szinten, a tagállamok támogatása nélkül is lehetőség nyíljon az alkotmánymódosításra. Szerinte így elejét lehetne venni annak, hogy az egyes elnökök túlzottan nagy befolyással az igazságszolgáltatásra.[43]

 

 

9. Összegzés

 

Összefoglalásként megállapítható, hogy az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróságot, akárcsak másütt az alkotmánybíráskodást ellátó testületeket alapvetően politikai szervként kezelik és a tagok kinevezésekor is a politikai szempontok a meghatározók. Ennek megfelelően az ideológiai alapállás a bírák gyakorlatában is más alkotmánybíróságokénál tisztábban jelentkezik. A politikai rendszer közvetlen hatása azonban a kinevezéssel véget ér, az elnök és a pártok a már pozícióban levő bírákra érdemi hatást nem tudnak gyakorolni. Látható, hogy tekintettel arra, hogy elég a szenátusi egyszerű többség a megerősítéshez, jelentős irányvonal-eltolódások következhetnek be az erre alkalmas politikai viszonyok megléte esetén. Annak a kiegyenlítettségnek a biztosítására, melyet például a magyar Alkotmány a kétharmados szabály révén megvalósít, itt csak hosszú távon van mód.

 

            A bíróságon belüli liberális és konzervatív „pártok” megléte azonban nem teljesen egyértelmű. Az egyes bírák „liberalizmusa” ugyanis más és más terjedelmű az egyes fő ügycsoportok tekintetében. E distinkció problematikus voltára az is utal, hogy a Burger- és a Rehnquist bíróságok változatlanul hagyták a konzervatívok által leginkább bírált precedenseket. Az, hogy lesz-e e téren az esetleges kinevezések révén változás, a közeljövőben ki fog derülni, ugyanis több főbírónak is, köztük a bíróságot vezető Rehnquistnek is várható a nyugdíjba vonulása. George W. Bush második ciklusába lépve megmutathatja, hogy követni fogja-e Ronald Reagan példáját.

10. Felhasznált irodalom

 

Abraham, Henry J. (1985): Justices and presidents. Oxford University Press, Oxford.

Ackerman, Bruce A. (1988): Transformative Appointments. Harvard Law Review 101., pp. 1164-84.

Carter, Stephen (1988): The Confirmation Mess. Harvard Law Review 101., pp. 1185-1201.

Dworkin, Ronald (1999): Freedom’s Law. The Moral Reading of the American Constitution. Oxford University Press, Oxford.

Eisenstein, James (1973): Politics and the legal process. Harper and Row.

Fein, Bruce (1989):A Circumscribed Senate Confirmation Role. Harvard Law Review. 102., pp. 672-687.

Gallai Sándor (1994): A Legfelsőbb Bíróság szerepe az Egyesült Államokban. Jogtudományi Közlöny 2., pp. 63-82.

Grano, Joseph D. (1988): Deconstructing the Constitution. Academic Questions. 1988-89 Winter, pp. 10-21.

Hodder-Williams, Richard (1988): The Strange Story of Judge Robert Bork and a Vacancy on the United States Supreme Court. Political Studies. XXXVI., pp. 613-637.

Monaghan, Henry Paul (1988): The Confirmation Process: Law or Politics? Harvard Law Review 101., pp. 1202-12.

Pokol Béla (2002): Az amerikai textualista jogfelfogás felemelkedése. Jogelméleti Szemle 3. <http://jesz.ajk.elte.hu/pokol11.html>

Totenberg, Nina (1988): The Confirmation Process and the Public: To Know or Not to Know. Harvard Law Review 101., pp. 1213-29.

Tóth J. Zoltán (2002): A dinamista alkotmányosság és a neoformalista tendenciák. Jogelméleti Szemle 4. <http://jesz.ajk.elte.hu/toth12.html>

Yalof, David Alistair (1999): Pursuit of Justices. Presidential Politics and the Selection of Supreme Court Nominees. The University of Chicago Press, Chicago.