„Michel Foucault’s thought opened the way to a return to the study of the State and the law.”

Blandine Barret-Kriegel

 

 

 

 

Bevezetés

 

Dolgozatom célja a huszadik századi kontinentális filozófia egyik legfontosabb alakja, a francia tudománytörténész Michel Foucault államra vonatkozó gondolatainak bemutatása. Bár a magyar Foucault-recepció már a hatvanas években megkezdődött, ez főleg filozófiai, valamint történettudományi műveire korlátozódott. Abban, hogy állam- és hatalomelméleti kérdéseket érintő művei nem jelentek meg magyarul, valószínűleg az is szerepet játszhatott, hogy anti-kommunista baloldali értelmiségiként (a 80-as években ő alapítja meg a Szolidaritás párizsi irodáját!) minden bizonnyal persona non grata volt a hazai vezetés szemében. Az államszocialista időkben erős ideológiai kontroll alatt álló politika- és jogtudomány feltehetőleg azért sem vállalkozott Foucault ilyen műveinek tárgyalására, mert Foucault ezekben  erősen kritizálta az államnak nagy jelentőséget tulajdonító, etatista jellegű elméleteket. Állambölcseleti munkásságát Szakolczai Árpád gazdaságtörténeti monográfiájától[1] eltekintve alig tárgyalták magyar szerzők. A témával kapcsolatos legfontosabb szöveg, a „Gouvernementalité” című előadás is csak 1998-ban jelent meg először magyar fordításban. (Igaz, ugyanez a szöveg két évvel később újabb fordításban is napvilágot látott egy másik gyűjteményes kötetben!)

 

Hatalomelmélet – államelmélet

 

Nézetem szerint Foucault államelméletében hatalomelméleti tézisei köszönnek vissza, így dolgozatom nem nélkülözheti ez utóbbiak legalább vázlatos ismertetését. Mindez azonban nehézségekbe ütközik, hiszen egyfelől hatalomelméleti nézetei jelentős változáson mentek át az évtizedek során, másfelől pedig korábbi nézeteit is időről időre átértékelte azáltal, hogy újabb és újabb összefoglalásukra vállalkozott.[2]

 

            Foucault munkásságában a hatalom egészen a hetvenes évekig nem volt a vizsgálódások fókuszában, de egy a hetvenes években készült interjúban[3] már úgy emlékszik vissza munkássága korai szakaszára, hogy gyakorlatilag már akkor is ezzel foglalkozott. (Később, a „Michel Foucault. Beyond Structuralism and Hermeneutics” című kötethez írt utószavában[4] már úgy interpretálja műveit, hogy központi kérdésük az, hogy az emberek hogyan válnak szubjektumokká. A legutolsó korszakában a hatalom – elveszítve kitüntett helyét – a tudással, illetve a szubjektummá válással egyetemben tapasztalati tengellyé válik, egyfajta kantiánus episztemológia alapkategóriájaként.[5])

 

            A legkorábbi művekben (pl. A bolondság története) Foucault még a közvélekedésnek megfelelő, negatív konnotációjú hatalomfogalmat használ, az ún. archeológiai fázisban[6] pedig a hatalom kérdése közvetlenül elő sem kerül. A hetvenes években, amikor történeti forrásokon alapuló vizsgálatainak módszertana az archeológiai helyett genealógiai jellegűvé kezd válni[7], kerül sor egy alapvetően új hatalomkoncepció kidolgozására. Az alábbiakban csak e korszak alapvető gondolatainak bemutatására vállalkozom, tekintettel arra, hogy állambölcseletét ez alapozta meg.

 

Hatalomelméleti alapvetés

 

            Foucault álláspontja szerint a hatalom alapvetően nem negatív erő. A társadalmat hatalmi viszonyok megszámlálhatatlan sokasága hatja át, s az egyének párhuzamosan vannak hatalomgyakorlói s alávetetti pozícióban. Következik ebből, hogy az elnyomás nem lesz kitűntetett helyzetben, hiszen csupán egy a hatalmi viszonyok összjátékának számtalan következménye közül.[8] A hatalmat nem lehet pusztán erőszakként meghatározni. Jelenti a cselekvések irányítását éppúgy, mint a lehetőségek meghatározását.[9]

 

            A hatalom nála nem tekinthető pusztán negatív erőnek, hiszen fogalmát rendkívül kiterjesztően használja. Azt, hogy a családfő valamilyen házimunka elvégzésére kényszeríti (jobb esetben: kéri) a család tagjait, éppúgy hatalomgyakorlásnak tekinti, mint amikor a központi kormányzat védőoltást tesz kötelezővé. E két említett szituáció éppenséggel a hatalom kifejezetten pozitív alkalmazásának a módja, hiszen ezeknek a döntéseknek a végrehajtásából az azt végrehajtók, azaz az éppen alávetetti pozícióban levők is profitálnak.

 

            Foucault, akinek szövegeihez azok sajátos nyelvezete miatt egyes szerkesztők, értelmezők olykor szótárakat is készítenek [10], egy új fogalmat is bevezet, a pouvoir-savoirt, melyet leginkább hatalom-tudásnak lehetne magyarítani (de amint arra Kiss Balázs rámutat[11], rendkívül sokféle jelentésárnyalatot foglal magában ez a kifejezés. A pouvoir és savoir egyaránt lehet ige is, valamint mindkettőben benne foglaltatik a voir, mely azt jelenti, látni, és Foucault szerint ez mind a kettő szempontjából fontos). E fogalommal Foucault a hatalom és a tudás elválaszthatatlan összekapcsolódását kívánja megragadni (lásd pl. alább ismertetendő Bentham-interpretációját).

 

            A hatalom gyakorlására „technikák” révén kerül sor. (E kifejezést – mely egyébként végigkíséri pályáját – leginkább know-how-ként kell érteni.) A hatalom gyakorlása nála a kormányzásnak felel meg, olyan lépésekről van tehát szó, melyeket bizonyos kívülről adott célok[12] érdekében kell végrehajtani. A technika alkalmazásához megfelelő ismeretekkel, tudással kell rendelkezni. (Lásd tudás-hatalom!) Ismerni kell a technika használatának módját és azokat a körülményeket, melyek fennállása esetén a technikák alkalmazhatóvá válnak. A konkrét esetekben pedig az adott szituáció alapos megfigyelésére van szükség.

 

            Emberek irányítására csak a technika megléte, ismerete és elterjedtsége esetén van mód. Legalább három feltételnek teljesülnie kell. Egyfelől az irányításhoz szükséges eljárást a hatalom alanyainak és tárgyainak egyaránt ismerniük kell. Másfelől ahhoz, hogy a hatalom a már leírt pozitív módon tudjon hatni, meghatározott technikáknak széles körben elterjedtnek kell lenniük. Szükség van továbbá legitimációra. Ha a hatalomgyakorlást kormányzásként fogjuk fel, akkor ez önmagában feltételez egyfajta hatékonyságot, mely maradéktalanul csak önkéntes alávetés esetén valósul meg. Ennek azonban szükséges feltétele a hatalom alkalmazójának és egyáltalán a hatalom alkalmazásának elfogadása. Továbbá nélkülözhetetlen a hatékony hatalomgyakorláshoz annak rejtettsége. A hatalom alkalmazása már önmagában problematikus, így gördülékeny működése leginkább akkor lehetséges ha a hatalmi viszonyokban való részvétel nem tudatosan zajlik. A gördülékeny működést a hatalom és gyakorlóinak legitimációja is biztosíthatja, azonban ez nem tipikus, hiszen hosszú időbe kerül a megfelelő elismertség állapotát elérni.[13]

 

A hatalom teremtő jellegéről

 

Foucaultnak a Felügyelet és büntetés-ben[14] kifejtett tézise szerint a hatalom legnagyobb jelentőségű teremtménye a modern ember. Amint arra könyvében rámutat, párhuzamosan a büntetésvégrehajtásban végbemenő alapvető változásokkal (a hosszú, véres, nyilvános kivégzések átadják helyüket a börtönbüntetéseknek) kialakul a hatalomnak egy jellegében fegyelmező formája. Az új hatalmi forma modernsége éppen a testhez való viszonyában mutatkozik meg legmarkánsabban. A premodern időszakban a hatalom közvetlenül a testre irányult, elég csak a már említett kegyetlen nyilvános kivégzésekre, a sűrűn alkalmazott testi fenyítésre vagy akár Pierre Abélard szomorú sorsára gondolni. Utóbb a hatalom – bár a fizikai jellegű eszközökről koránt sem mondott le, lásd drillek, gyakorlatok – igyekezett elkerülni az erőszakosságot, és sokszor a testre „kerülő úton”, a lelken keresztül próbált hatni.

 

            A tér és az idő felosztása szintén modern hatalmi technikának tekinthető. Ekkora a premodern időszak zavaros viszonyai, az ellenőrizetlen mozgások helyett a teret minél kisebb egységekre bontják, legalább egy testnyi méretűre. A testek a megszabott helyükre kerülnek az osztályteremben, a munkapad mellett, az arcvonalban, a kórteremben, stb., és mindez azon kívül, hogy megkönnyíti a megfigyelést és az ellenőrzést, már önmagában is fegyelmezőleg hat. A test elhelyezkedésének ’mederbe terelésén’ kívül újfajta térszerkezetek is létrejönnek, melyek szintén fegyelmezőleg hatnak. Minderre az utcák kiegyenesítése, a kórházi osztályok elkülönítése lehet példa – az újabb építésű börtönökön, kaszárnyákon kívül. Az idő fegyelmező szerepe az új fajta idő-tapasztalat kialakulásának köszönhető. Ennek egyik megnyilvánulása az idő lehető legkisebb részekre való osztása, és az a kapcsolódó igény, hogy minden egyes időegységet, amennyire csak lehet, ki kell használni.

 

            A normaállítás szintén a modern hatalom fegyelmező eszközei közé sorolható. Normák nagy számban jönnek létre, hiszen azok fegyelmezni általában csak akkor tudnak, ha lehetőség szerint mindent szabályoznak. A norma esetében annak dokumentációs funkciójáról sem szabad megfeledkezni. A normák kialakítása ugyanis olyan, hogy lehetővé teszi az egyes emberek meghatározását a normákhoz mért helyzetünk alapján. Azáltal, hogy meghatározhatók a normákat megszegők, a normák mintegy önnevelésre, önfegyelmezésre késztetik a társadalmat.

 

            Foucault a fegyelmező hatalom koncepciójára Jeremy Bentham (börtön)tervét, a Panopticont tekinti a legjobb példának, a legkifejezőbb metaforának. E terv egy olyan épületet vázolt fel, melynek gyűrűs szerkezete lehetővé teszi, hogy a központi toronyból az épületben tartózkodó összes többi embert ellenőrizzék. Ez végső soron akár úgy is megvalósulhat, hogy egy őr tart mindenki mást megfigyelés alatt. Fontos, hogy ez a megfigyelés egy olyan optikai rendszerrel történjen, mondjuk tükrök révén, hogy a megfigyeltek nem tudhatják, hogy mikor figyelik meg őket. Arról azonban, hogy bármikor megfigyelhetik őket, a megfigyelteket tájékoztatják, így megvalósul a hatalom már említett rejtettsége. Itt is megmutatkozik hatalom és tudás összefonódása: egyfelől a megfigyeltek tudnak a megfigyelésről, másfelől a megfigyelők tudása folyamatosan nő és vissza is kerül a gépezetbe, a „szemmeltartási-fegyelmezési technika részévé válik”.

 

            A modern ember tehát abban az értelemben a hatalom teremtményének tekinthető, hogy cselekedetei, sőt gondolatai a modern hatalmi formák által meghatározottak. Fontos megjegyezni, hogy ez a ’rendszer’ nem totális, totalitárius: Foucault szerint ugyanis a modern hatalom csak akkor képzelhető el, ha lehetséges az ellenállás vele szemben. Az ellenállás azonban nem tekinthető általánosnak, csak elszórt gócokban mutatkozik meg. [15]

 

A pásztori hatalom

 

1979. október 10-én és 16-án Foucault a Stanford Egyetemen a Tanner Lectures on Human Values keretében „Omnes et Singulatim: Towards a Criticism of Political Reason” címmel tartott két előadást. Hatalomkoncepciójának egyik elemét, az ún. pásztori hatalmat ekkor fejtette ki először. Az állammal mint központosított és központosító jellegű hatalmi formával szemben ez alapvetően egyénítő hatalom.

 

            Bár „a politikai vezető, mint nyájának pásztora” metafora jelen volt az ókori keleti társadalmak többségében, például Egyiptomban és Asszíriában, ezt akkoriban a zsidók dolgozták ki legalaposabban, s az ő közvetítésükkel vált a keresztény gondolkodás részéve, ahol alapvető jelentőségre tett szert. Általános jellemzőit az alábbiakban lehet összefoglalni:

1. A pásztor hatalmat egy nyáj és nem egy terület felett gyakorol.

2. A pásztor összegyűjti és vezeti nyáját, azaz a nyáj létezése a pásztor jelenlétének és cselekedeteinek függvénye.

3. A pásztor feladata nyájának üdvözülését biztosítani. Nemcsak az a teendő, hogy veszély esetén a nyáj egészét megvédje (akár életének feláldozásával is), hanem hogy mindenkit (omnes) és egyenként (singulatim) folyamatosan részesítsen gondoskodásában. (Ennek természetesen szükséges feltétele, hogy tudja, mi történik az egyes emberekben, hogy azok legbensőbb titkaikat is önként feltárják – innen az egyénítő jelleg.)

4. A pásztor minden cselekedetének nyája boldogulását kell szolgálnia.[16]

A pásztori hatalom a hatalmi viszonylatok átalakulásával jár: az engedelmesség totális függőséggé alakul. Azáltal, hogy a koncepció a keresztény „tematika” elemévé válik, kialakul a totális alávetés, az önismeret és a másnak való gyónás szoros kapcsolata.[17]

 

            Ezek után a pásztori hatalom koncepciója és a modern hatalmi formák közötti párhuzamok szinte már magától értetődőek. A modern államhatalomnak azonban ma már nem a túlvilági üdvösség a célja, sokkal inkább a jólét, a magas életszínvonal biztosítása. Amíg régen a hatalom gyakorlói kiemelték, hogy akár önfeláldozásra is képesek a nyáj érdekében, ma a hatalom szolgálat jellege, a hatalomgyakorlás szolgáltató mivolta az alapvető érték. [18]

 

A biohatalom

 

Amint arra Foucault A szexualitás történeté-nek első kötetében rámutat, az államhatalmat az emberi életre irányultság jellemzi. Ma mindez számunkra triviálisnak tűnhet, de ez csak a XVII. századtól van így, azaz a „biohatalom” korszakáról csak ekkortól beszélhetünk. Amíg korábban az uralkodót az élet és halál joga jellemezte (vö. patria potestas), addig e kortól kezdve egyre inkább az alattvalók testének megőrzése, az alattvalók számának növelése állt a mindenkori kormányzati politika középpontjában. A halálbüntetés visszaszorulása is ebben az összefüggésben magyarázható: e büntetési forma alkalmazását a „hatalom létformája és gyakorlásának logikája” teszi egyre lehetetlenebbé, nem az, hogy a hatalomgyakorlók emberségesebbek mint korábban.[19]

 

            Az új és legújabb kor minden korábbinál pusztítóbb háborúi, látszólag paradox módon, szintén a biohatalom kiteljesedéseként értelmezhetők. Azokat a háborúkat, melyeket korábban az uralkodó mint a szuverenitás egyedüli letéteményese védelmében indítottak, utóbb már a közösség nevében viselik. A nép, nemzet, faj, stb. megőrzése annyira fontossá vált, hogy adott esetben a legnagyobb árat, több százezer ember halálát is megérte.[20] Az államok közötti stratégia alapelvévé a „gyilkolni annyi, mint életben maradni” vált.[21]

 

A kormányzás racionalitásáról

 

Michel Foucault-nak a Collège de France tanszékvezető professzoraként 1970-től haláláig az volt az oktatási feladata, hogy évente tartson előadássorozatot aktuális kutatási eredményeiről. Az 1978-79-es tanévben a „Biztonság, terület és népesség: A biopolitika kezdetei” című kurzus került sorra. Ebben Foucault vizsgálódásainak új területe, a(z általa a gouvernementalité [kormányozhatóság] kifejezéssel illetett) kormányzati racionalitás állt a középpontban.[22] Elvi álláspontja, mint korábbi nagyobb munkáiban[23], itt is a történeti elemzés, konkrétan a „kormányzás problémájának körbejárása” során bontakozik ki.

 

            Foucault rámutat, hogy a kormányzás problémája a XVI. században jelenik meg  politikai irodalomban, s mindjárt rendkívül sokféle formában: az államok fejedelmek általi kormányzása véletlenül sem kitüntetett probléma, csak egyik eleme annak a problémakörnek, melybe a magunk, a gyermekek, a lelkek, stb. kormányzása is beletartozik. Mindez – sematikus fogalmazással – két nagy folyamat kereszteződésében helyezkedik el: egyfelől a feudális struktúrák felbomlásával „az állami összpontosítás felé tartó mozgás”, másfelől „a vallás szétszóródó és átható mozgása” (reformáció és ellenreformáció) kereszteződésében.[24]

 

            A kormányzás művészetének hatalmas irodalmát Foucault szerint leginkább az jellemzi, hogy önmagát – kimondva-kimondatlanul – Niccolo Macchiavelli A fejedelem című könyvével szemben határozza meg. Azt is hozzáteszi, hogy e mindmáig rendkívül jelentős művet és szerzőjét a kortársak és a közvetlen utódok rendkívül tisztelték, s ugyanígy tettek a XVIII-XIX. században sokfelé, például Németországban. A Macchiavelli-ellenes irodalom azonban eredendően pozitív műfaj, a „többé-kevésbé rekonstruált Fejedelemre” csak annyiban van szükségük, hogy saját elképzeléseiket közölhessék.[25]

            E művek rámutatnak, hogy a fejedelem és fejedelemségének kapcsolata szintetikus, s hogy ezt a viszonyt az egyediség, a külsőség és a transzcendencia jellemzi. Mivel Macchiavelli Fejedelm-e a fejedelemséget örökölte, szerzeményként kapta meg vagy hódítás eredményeként, az nem lesz hozzá tartozó, hanem külsőleges marad. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy „a Fejedelem és fejedelemsége között nincs elemi, lényegi, természetes és jogi együvé tartozás.”

 

            A kapcsolat külsőlegességéből annak törékeny volta, s szükségképpen az állandó fenyegetettség következik; az, hogy a fejedelmi tekintélyt elfogadják az alattvalók, sohasem magától értetődő. Mindezek után a fejedelmi hatalom gyakorlásának célja – az ún. objektív fejedelemség, azaz a terület és az ott élő alattvalók összességének megőrzése és megerősítése helyett – csupán a fejedelemség mint a területhez és az alattvalókhoz való viszony megőrzése lesz. A Macchiavelli-ellenes művek A fejedelm-et mint a fejedelemséget megtartó ügyesség rajzát kezelik, de azt is hozzáteszik, hogy szerintük a kormányzás művészete egészen másról szól. [26]

 

            Már említett, rendkívül fontos különbség, hogy e szerzők elvetik az állam kormányzásának megkülönböztetett mivoltát, s rámutatnak, hogy a kormányzás a társadalmi élet legtöbb dimenziójának sajátja, legyen szó családról, házról, gyermekekről, lelkekről, tartományokról. A hangsúly e művekben azon van, hogy hogyan lehet az államigazgatásban biztosítani az ökonomikus működést. Az uralkodó elé a gondos családfőt állítják követendő például, aki helyesen bánik feleségével, gyermekeivel, szolgálóival, megőrzi és növeli a család vagyonát, s a család számára előnyös kapcsolatokra tesz szert. E vonatkozásban kiemelik egyfelől egy emelkedő, másfelől egy csökkenő folytonosság szükségességét. Emelkedő folytonosság alatt azt értik, hogy aki az államot akarja kormányozni, legelőbb önmagát kell tudnia kormányozni. Családját és vagyonát csak akkor tudja majd helyesen kormányozni, ha önmagának a helyes kormányzását már megvalósította. Ahhoz, hogy az állam helyes kormányzásához szükséges tudást megszerezze, szükséges, hogy már rendelkezzék a családjának, vagyonának helyes kormányzásához kellő ismeretekkel. A csökkenő folytonosság ezzel szemben azt jelenti, hogy ha az államot jól kormányozzák, akkor szükségképpen ezzel jár, hogy a családapák is helyesen kormányozzák családjukat, s hogy az egyes egyének is helyesen viselkednek. Ez utóbbi folytonosság ekkoriban kapja a „rendőrség” nevet.[27]

 

            E művek A fejedelem-től abban is jelentősen különböznek, hogy maga a kormányzás mire irányul. Guillame de la Perrière 1555-ben francia nyelven kiadott A kormányzás különféle módjait bemutató politikai tükör című műve szerint: „A kormányzás a dolgok helyes elrendezése, amelyeket el kell juttatnunk a megfelelő végkifejletig.” Amint arra Foucault rámutat, már abban nagy a különbség, hogy a „dolgok” kifejezés alatt mit ért Machiavelli, és mit ért a XVI. századi ’ellentábor’. A fejedelem-ből kiolvasható, hogy az uralkodói hatalom egy területre és az ott lakókra irányul. Mindez megfelel a középkortól a XVI. századig meghatározó közjogi elvnek, a szuverenitásnak, mely az uralkodói hatalmat elsődlegesen egy területhez kapcsolja. La Perrière-nél a dolgok alatt embereket kell érteni, viszonyaikkal egyetemben. Ide tartoznak a gazdagság, a megélhetés, az erőforrások, a terület annak minden jellemzőjével, a szokások, az erkölcs, a cselekvés- és gondolkodásmódok, a balesetek, a szerencsétlenségek, stb. Itt a terület csupán csak egy változó a sok közül, megszerzésének és megtartásának jelentősége nem kitüntetett.[28]

 

            Kitűnik ezekből a szövegekből, hogy kormányzás-fogalmuk szemben áll a szuverenitással és az ennek gyakorlása során követendő céllal, a közjóval. A közjó leginkább a törvényeknek való engedelmesség révén jön létre, ezért az uralkodó a közjó érdekében azt javasolja az alattvalóknak, hogy engedelmeskedjenek a törvényeknek. A szuverenitás-elméletekből tehát egyfajta körkörösség következik. Szemben a szuverenitás-elméletek képviselőivel, a kormányzás művészetéről szóló értekezések új irányzata szerint a kormányzás során meghatározott célok sokfélesége párhuzamosan van jelen. Mindezek eléréséhez a dolgokat el kell rendezni, mely tehát nem azt jelenti, hogy törvényeket kell az alattvalókra erőszakolni, hanem hogy a törvények helyett az ilyen-olyan célokat megvalósítandó különféle taktikákhoz kell fordulni.[29]

 

            Foucault La Perrière-t idézve rámutat, hogy ekkoriban elvárás az uralkodóval szemben, hogy legyen türelmes, bölcs és szorgalmas. Mindez azt jelenti, hogy hatalmának gyakorlása, érvényesítése nem igényli erőszak igénybe vételét, hogy ismeri a dolgokat, az elérhető célokat, valamint, hogy úgy kell, hogy magára tekintsen, mint akinek az uralkodása alatt élőket kell szolgálnia.

 

            A kormányzás művészetének fogalma és elmélete, noha kétségtelenül kiforratlan, mégsem tekinthető teljesen önmagában állónak, hiszen ekkor, a XVI. században indultak Európa-szerte fejlődésnek a területi alapon szerveződő monarchiák. Ezzel párhuzamosan megjelentek az államismék, melyeket „statisztikának” neveztek. Szintén ide kell kapcsolni a kameralizmust és a merkantilizmust. Hiába volt azonban jelen a kormányzás művészete a politika(elmélet)i közgondolkodásban, egészen a XVIII. századig a szuverenitás-elméleteké, illetve az államérdek (raison d’État) gondolatáé volt a dominancia, mely utóbbi szerint az államot annak lényegi részét képző racionális törvényeknek megfelelően kell kormányozni. A kibontakozáshoz egy jellegében expanzív időszakban lett volna lehetőség, de a XVII. század a 30 éves háború és parasztlázadások százada volt, nem is beszélve a századvég nagy pénzügyi/gazdasági válságáról.[30]

A kormányzás művészetére (elmélet és erre támaszkodó gyakorlat vonatkozásában egyaránt) a XVII-XVIII. században az egy helyben topogás volt a jellemző. Foucault szerint ez amiatt volt így, mert igyekezete a szuverenitás-elméletekkel való összhangba kerülésre irányult. Példaként a merkantilizmust említi, mely hiába volt „az első racionalitási küszöb a kormányzás [...] művészetében”, megbukott, mivel célja az uralkodó gazdagsága volt, nem az országé.[31]

 

            A XVIII. században a demográfiai és mezőgazdasági expanzió a népesség problémáját vonta maga után. A vizsgálódások – leginkább az ekkor különösen nagy jelentőségre szert tevő (és e jelentőségét azóta is megtartó) statisztika segítségével – már a társadalom család feletti szintjeit is számba tudták venni, és így fokozatosan a nép(esség) lett a kormányzás modellje a család helyett. Azt, hogy a család eljelentéktelenedett volna, a legkevésbé sem lehet állítani: a század közepétől a kormányzati politikai elképzelések megvalósításának kiemelt fontosságú eszközévé vált. A népesség megszűnt az uralkodói hatalom szimbóluma lenni. Ez a szituáció egészen új kormányzati taktikákat és technikákat igényelt, Foucault szerint „egészen új művészet [...] születésének vagyunk e helyt tanúi.”[32]

 

            A szuverenitás kérdése mindazonáltal nem tűnt el, sőt! Soha ennyire élesen nem vetődött még föl. Ekkor ugyanis már nem a szuverenitás-elméletekből kellett levezetni a kormányzás művészetét, hanem ez utóbbit adottnak véve, egy az államot jellemző szuverenitást kellett jogi formába önteni. Hasonlóan a szuverenitáshoz, a fegyelmezés sem került kiküszöbölésre, rá mint a népesség igazgatásának egyik legfontosabb segédeszközére tekintettek. Párhuzamosan a már említett folyamatokkal zajlott a politikai gazdaságtan kialakulása. Mint arra az ezt taglaló Enciklopédia-beli szócikkében Rousseau rámutat, az ökonómia már nem a család javainak családfő általi igazgatását jelenti, hanem egészen új értelemben használtatik.

 

            Összességében az előadás célja abban állt, hogy rámutasson, hogy szoros történeti kapcsolat van a szuverenitás helyett a kormányzás egyes módjainak problémáját előtérbe helyező, a népességet, mint kormányzati technikák célját bemutató, illetve a között a „mozgalom” között, amely „az ökonómiát a valóság specifikus területeként, valamint a politikai gazdaságtant tudományként és a valóság mezejére történő kormányzati beavatkozó technikaként azonosítja. ...ez a három mozgás – kormányzás, népesség, politikai gazdaságtan – a XVIII. századtól olyan szilárd sorozatot alkot, melyben még ma is szorosan egybekapcsolódnak. ” Általános modellül a szuverenitás-fegyelmezés-irányítás háromszög szolgál, melynek középpontjában a népesség áll, s lényegi eszközeinek a biztonsági intézkedések tekinthetők. [33]

 

            Foucault előadásának konklúziója a gouvernementalité [kormányozhatóság] fogalmának meghatározása. Ez három elemből áll: Egyfelől azon intézmények, számítások, taktikák, eljárások, elemzések és reflexiók összessége, melyek lehetővé teszik annak a specifikus és komplex hatalmi formának a gyakorlását, mely a népességre irányul, melynek a politikai gazdaságtan az elsődleges tudásformája, és melynek a biztonsági intézkedések a legfőbb technikai eszközei. Másfelől a fogalom eleme az az erővonal, tendencia, mely a Nyugatot már nagyon régen abba az irányba terelte, hogy más hatalmi formákkal szemben ezt részesítse előnyben. Szintén ’kormányozhatóság’ elnevezéssel lehet illetni azt a történelmi folyamatot, melynek eredményeképp a középkori „jogállam” adminisztratív állammá, azaz fokozatosan „kormányzativá” vált.

 

            A történeti elemzés – mint azt már említettem – azonban nem öncél, csak út, mely a ténylegesen létező államok elemzéséhez, illetve egy általános államtani állásponthoz vezet. Foucault szerint több oldalról is az állam túlértékelésének lehetünk tanúi. Ez jellemzi egyrészt azokat (pl. a liberálisokat), akik az államra mint „velünk szemben álló hideg szörnyre” tekintenek, másrészt azonban – paradox módon – azok is ide tartoznak, akik az államot valamiképpen néhány funkcióra redukálják (pl. a termelőerők fejlődése, a termelési viszonyok reprodukciója). Ők ugyanis épp e redukcióval teszik az államot támadási célponttá. Ezzel szemben szerinte: „ ...az Állam, sem ma, sem pedig bármikor történelme során, soha nem rendelkezett ezzel az egységgel, egyediséggel, szigorú funkcionalitással, vagy azt mondhatnánk, e fontossággal; az állam végső soron csak afféle elegyített valóság, misztifikált absztrakció, amelynek fontossága sokkal csekélyebb, mintsem hinnénk. Modernségünknek, mondhatnánk aktualitásunknak, talán nem is annyira a társadalom államosítása a fontos, hanem az, amit a következőképpen neveznék: az állam „átitatása kormányzással.”[34]

 

Befejezés

 

Michel Foucault számára az állam nem egy különös entitás, mely másoktól alapvetően különböző jellegénél fogva különálló vizsgálatra tarthatna igényt; csak abban a szövevényes kontextusban értelmezhető, melyet a hatalmi viszonyok végtelen sokasága jelöl ki. Ennek következtében az államelmélet nem a vizsgálódások sajátos területe nála, csupán a történelmi kutatások alapján kialakított hatalomelmélet(ek)et terjesztette ki a lakosság egészére vonatkozó kormányzati szintre. Bár Foucault fent ismertetett gondolatainak közvetlen politikai alkalmazhatósága kérdéses[35], kétségtelenül annyira jelentősek, hogy azok széles körű elterjedése, a velük való foglalatosság feltétlenül szükséges.

 

Felhasznált irodalom

 

Foucault, Michel (1980): Truth and Power: .Interview with Alessandro Fontana and Pasquale Pasquino. In: Gordon, Colin (ed.): Power/knowledge. Selected Interviews and Other Writings by Michel Foucault. Harvester Wheatsheaf, Hempel Hempstead. Pp 109-133.

Foucault, Michel (1988): Politics and Reason. In: Kritzman, Lawrence D. (ed.): Michel Foucault. Politics, Philosophy and Culture. Interviews and Other Writings 1977-84. Routledge, London. Pp. 57-85.

Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest.

Foucault, Michel (1998): A ”kormányozhazóság”. In: Uő: A fantasztikus könyvtár. Pallas Studió-Attraktor Kft., Budapest. Pp. 106-123.

Foucault, Michel (1999): A szexualitás története I. A tudás akarása. Atlantisz, Budapest.

Foucault, Michel (2000): „Kormány-fővel” gondolkodni. In: Uő: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen. Pp. 287-305.

Gordon, Colin (1987): The Soul of the Citizen: Max Weber and Michel Foucault on Rationality and Government. In: Lash, Scott & Whimster, Sam (eds.): Max Weber, Rationality and Modernity. Allen & Unwin, London. Pp. 293-316.

Gordon, Colin (1991): Governmental rationality: an introduction. In: Burchell, Graham; Gordon, Colin & Miller, Peter (eds.): The Foucault effect. The University of Chicago Press, Chicago. Pp. 1-51.

Kiss Balázs(1994): Michel Foucault hatalomfelfogása. Politikatudományi Szemle. 1. Pp. 43-68.

Lemert, Charles C. & Gillan, Garth (1982): Michel Foucault. Social Theory and Transgression. Columbia University Press, New York.

McNay, Lois (1994): Foucault. A Critical Introduction. Continuum, New York.

Szakolczai Árpád (1990): A fejlődés megkérdőjelezése. A gazdasági fejlődés modern mítosza és alapjai. Akadémiai, Budapest

2005/4. szám tartalomjegyzéke