Zlinszky János

Kitonich János véleménye a jogászok jogfejlesztő szerepéről.

 

 

 

Mai rendezvényünk tárgya, az egyetemi jogászság szerepe a jogfejlődésben Magyarországra – a középkorban és az újkor elején hazánkra csak fenntartással alkalmazható. A magyar egyetemalapítási kísérletek e korban – bár büszkék vagyunk azokra, - sorra meghiúsultak. A magyar sikeres egyetem-alapítás, amelynek a rendezvényünknek otthont adó keretet köszönhetjük, jóval későbbi. Ezért a magyar jognak az európai recepció hatását hordozó összefoglalásai, más jellegűek mint az itt már felemlegetett európai típusok.

Valaha ezt úgy fogalmazták meg, hogy a mi magánjogunk szokásjogi alapon fejlődött és nemzeti karaktert hordoz – s erre a 19. században büszkék voltunk, a 20. század végén meg lesajnáltuk ezért elmaradott voltunkat.[1] A magyar szokásjogi jogfejlődés alapműveként a Hármaskönyvet emlegetjük. Ott áll ez a munka a recepció korszakának kezdetén, és meggyőződésem, hogy beleillik abba a folyamatba, amelynek során, a recepció korában, országonként a közös jogot a hazai fejlődéssel egyeztetve és egybevetve mindenütt megalkották a fejlődésüknek és hagyományaiknak megfelelő magánjogot az európai nemzetek. Werbőczi műve ebbe a folyamatba illeszkedik: a hazai bíróságok gyakorlatában alkalmazott „szokás” jogot iparkodott rendszerezni, a sajátos magyar intézményeket bemutatni, és így a közös jog mellé állítani. Ezért egyes jogterületeket egyáltalán nem érint, másokkal behatón foglalkozik. Saját nyilatkozata szerint azt írja le, foglalja össze, amit az öregektől, a bíróságokon tanult és tapasztalt. Maga az anyag viszont, eredete szerint, teljes egészében visszavezethető a kánoni és a közös jog tételeire. Mégis a magyar királyi dekrétumok, privilégiumok és bírói döntések képezik közvetlen forrását.[2]

 

Lényegében tehát a hármaskönyv a magyar municipális jog, más szóval szokásjog, kódexét teremti meg, melléállítja azt a ius commune számos formában létezett összefoglalásainak, első sorban a glossa ordinarianak, és így megteremti annak lehetőségét, hogy a hazai jogkereső és jogalkalmazó mindkettő anyagában párhuzamosan tájékozódhassék.[3]

A mű sorsát ismerjük. Nem kapta meg a királyi és országgyűlési megerősítést 1517-ben, hanem nyomtatott műként került forgalomba. Viszont belekerült a Corpus Iuris Hungarici Dekrétumgyűjteményeibe és így a magyar jogforrások közé. Bár aránylag hamar követte új kísérletként a Négyeskönyv, azonban az megrekedt a levéltárakban és szinte ismeretlen, hatástalan maradt. Egészen a bécsi békéig nem szűnt meg műsoron szerepelni az a követelés az országgyűléseken, hogy a Hármaskönyvet átnézni, majd kihirdetni azaz törvényerőre emelni kellene – Gyakorlatilag a 17. század végére „vette be” a hazai gyakorlat, újabb revideálás nélkül, mindkét országrészben, így a Diploma Leopoldinum már természetes gesztusként hagyta jóvá, mint az erdélyi magyar jogszokás gyűjteményes könyvét, Erdély más törvényeivel együtt.

A 16. század eleji recepció így csonka kísérlet maradt és közös-jogi vonatkozásban nem hatott a hazai fejlődésre.

A 16. század végén a magyar recepciós törekvés második hulláma Erdélyben indul meg.[4] Tudományos előzménye Honterus munkássága, anyagi jogi eredménye a Szabó Béla feldolgozta szász statutum, az egyetlen magyar jogszabály, amely a ius commune háttérjogkénti alkalmazását előírja. Volt azonban ennek a folyamatnak egy további tervezett darabja is, a magyar saját jog és a ius commune összedolgozását egy műben megcélzó tervként. A megbízást rá Báthori István, ill. Kristóf erdélyi kancelláriája adta, Baranyai Decsi János humanista tudósnak, aki a megbízásnak meg is felelt.[5]

Munkájának eredménye a Syntagma iuris institutionum imperialis ac tripartiti, Kolozsvárott 1593-ban kiadva. Nagyrészt Strassbungban készült, 1590-92 között, Gothofredus közvetlen irányítása alatt, s megjelenése előtt Kolozsvárott még a Quadripartitum anyagát is bele dolgozta a szerző. (Jele annak, hogy a Quadripartitumot ekkor még a Tripartitum közös jogi párdarabjának tartották a kancellárián.)

Decsi  munkájának célja, hogy a római jog rendszerében, párhuzamosan feldolgozva, mutassa be a közös jogot és a hazai különös jogot, szinte Leibnitzi matematika jellegében vezesse le annak tartalmát táblás átnézetekben, s így tegye hazai használatra alkalmassá a jogalkalmazók – esetleg a jogalkotók – számára is. Habent sua fata libelli – mire a mű megszületett, a történelem túlhaladt rajta. Báthori Zsigmond nem a jogalkotás, de a háborús szövetség útján közeledett az imperiumhoz. Békepárti, törökkel kompromisszumot kereső tanácsosait elűzte, kivégeztette, a neki felajánlott munkát különösebb érdeklődés nélkül fogadta, így az ugyan kinyomtatása után a legtöbb hazai könyvtárba elkerült, és a 17. század irodalma számon is tartotta, de a gyakorlat nem nagyon tudott vele mit kezdeni. A tudós humanista sajnálatos elhajlásának minősítették.[6] Annak ellenére így volt ez, hogy a hazai bírói gyakorlat korántsem tűnik a közös joggal szemben olyan elzárkózónak, mint ahogy ezt pl Kitonich reflexiói alapján hihetnők.

Kitonich számára, aki a 17 század első harmadának hazai jogi szaktekintélyei közé számított, s akinek munkái a Hármaskönyv mellé bekerültek a hazai jog gyüjteményes kiadásaiba, Decsi a tudományos konkurrenciát jelentette. Talán annál is inkább, mert s Horvátországban élő Istvánffy viszont nagyra tartotta Decsit úgy is, mint történészt, úgy is, mint jogi írót: őrizte kéziratait. A gondolat kézen fekvő, mert hiszen a Decsit szigorún elmagasztaló Kitonich egyáltalán nem idegenkedik a közös jog anyagának használatától saját munkássága során, csak arra hivatkozik, hogy azt teszi, amit a bírói gyakorlat során tanult, tapasztalt, ellentétben Decsivel, aki ex sola theoria merészkedik jogi munkát írni, minden gyakorlati tapasztalat nélkül.[7]

Kitonich tehát a jogalakítás kompetenciáját vitatta el a „szobatudóstól”.  Saját maga viszont nyíltan megvallja, hogy nem keveset merített művében közös jogi forrásokból[8], s meg is jelöli azon irodalmi műveket, amelyekből tapasztalata szerint a hazai bíróságok a közös jogról tájékozódni szoktak. (Ezen munkák felsorolását a Methodica későbbi kiadásai során aktualizálták a kiadók.).

Hogy aztán semmi kétségünk ne maradjon Kitonichnak a közös jog hazai érvényét illető felfogásáról, hivatkozni tudok egy általam fellelt, Kithonich által a Heiligenkreutzi apátnak készített jogi szakvéleményre, ahol egy zálogbirtok visszaszerzésével kapcsolatban mondott szakvéleményt, s mind a zálogjog érvénye, mind a birtokban keletkezett károkért való felelősség kérdésében a közös jog tételeire hivatkozva adja meg a hazai bíróság előtt várható kimenetelét az ügynek.[9]

Kitonich elvitatta Decsitől a kompetenciát arra, hogy jogtudományi munkát bocsásson közre. Ki a jogosult ilyenre, az ő felfogása szerint? Verbőczi ítélőmester volt, gyakorló jogász, alnádor, hivatalos bíró, neki ez adta a jogosultságot. Kithonich is a bírói működésére vezeti vissza a maga ismereteit, amelyeket mások hasznára rendszerez. Amellett királyi jogigazgató is volt, s számos általa is ismert per anyagára hivatkozik munkájában forrásszerűn – (érdemes lenne egyszer összeszedni őket.) A Hármaskönyv elfogadottságát is a bírói gyakolatra vezeti vissza – szemben a Négyeskönyvvel, amely ugyan szintén törvényjavaslatnak készült, de nem nyert ilyen megerősítést. Lényegében, Verbőczi nyomán, a hazai dekrétumok, privilégiumok, statutumok, azaz a a saját jog forrásai anyagából is azt tekinti érvényesnek, amit a bírói gyakorlat befogadott, s ugyanez áll a közös jog forrásaira és feldolgozásaira is. Lényegében tehát a bíró az illetékes az érvényes jog meghatározásában, nem a tudós, a praxis forensis, nem az universitas.

Szigorún véve Decsinek az egyetemi felhatalmazása meg is lett volna a mű megalkotására: Strassburgban 1591-ben filozófiából doktori címet szerzett, s az abban az időben bőven megfelelt a mai PhD-nek, tehát képesített tudományos munkásságra! A 17. század második felében, a Tudományegyetem jogi karát megalapító privilegiumlevél feladatává is teszi a jogászprofesszoroknak, hogy oktatásuk során törekedjenek a közös jog alapján a hazai jog pallérozására.[10] Meg is kísérelték ezt többen is a 18. században.[11] Decsai részben megelőzte őket, részben osztozott felfogásukban: az „usus modernus”, az egyetemek általi, tudományos jogalakítás rendjének jogfelfogása ez. Decsi idejében teljesen modern is volt, a 18. századra kissé elavultnak minősíthető, de nevezetes, hogy hazai jogirodalmunk is keresztül ment ezen a fejlődési fokozaton. Amellett Decsinek, noha ezt Báthori Zsigmond előtt nem volt tanácsos hangoztatni, a fejedelmi kancelláriától hivatalos megbízása is volt a kétféle jog párhuzamos feldolgozására. Ez Grineushoz még Strassbungban irott leveléből egyértelműn kitűnik. Számomra ezt bizonyította az a tény is, hogy hazatérése után a Tripartitum felhasználásával Strassburgban már elkészült műbe egy év alatt aktualizálásként beledolgozta a Négyeskönyv anyagát is. Ezt csak a fejedelmi levéltárban elfekvő pédányból tehette. Oda tehát e célból bejutott, talán fel is hívta erre az aktuálisabb mert teljesebb „Dekretumra” figyelmét Kovasóczi kancellár. A fejedelem pedig hivatott volt törvényt alkotni, arra javaslatot készíteni a rendi országgyűlésnek. Ehhez a Négyekönyv szerkesztésébe is,  a szász statutum készítésébe is bevontak tudományos segéderőket is, nem csak az ország biráit.

Kithonich – mennyire indította a tudós féltékenysége, mennyire a meggyőződése, kérdéses, elvitatta Decsitől, a fiozófia doktorától, a jogi tételek rendszerezett összeállítására az illetékességet. Decsi voltaképen be is ismeri ezt a maga részéről, és a hivatal részéről kapott megbízással igazolja illetékességét Grineus felé. Másrészről, minthogy megbízása hírnévvel rendelkező jogtudós megnyerésére szólt volna, mesterei bíztatásával igazolja a maga merészségét: azok őt alkalmasnak ítélték e munka elvégzésére, s az egyetemnek a tudományos minősítés területén már akkor is illetékessége állt fenn. Ha hazánkban nem is, a recepció, az usus modernus Európájában az ilyen egyetemi szakértő közreműködés a jogi viták eldöntésénél bevett rendszer volt.

 



[1] Vö. Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jhdt, in: Ius Commune X. (1993) 49-69.

[2] Hk II. 6., valamint Hk II. 11. ex iudicum ordinariorum sententiis, literisque adiudicatoriis iteratia; imo pluribus vicibus ino et eodem ordine ac modo processuque latis et confectis, ac executione juridica roboratis: consuetodo ipsa emanavit.

[3] Vö Werbőczi jogforrástana, in: Tanulmányok Werbőcziről, Bp 2001. 154-177., -

[4] Vö Ein Versuch zur Rezeption des Rechts in Ungarn, in: Fs Herdlitzka, München 1972. 315-326., - Szabó Béla,  Johannes Honterus, ZJ Baranyai Decsi Czimor János, mindkettő in: Magyar jogtudósok I. Bp 1999. 23-40, 41-50. – ZJ Vita et opera Joannis Decii Barocii, A. Univ. Miskolc. VII 19. Szabó Béla, Az erdélyi szászok római joga, Miskolc 1995.

[5] Vö. Szabó András, Johann Jakob Grynaeus magyar kapcsolata Szeged 1989. 57.: (Decsi J. G.nak:) Ante multos annos rogatus ego fueram a generosibus et nobilibus quibuadam hominibus magna authoritate domi suae praeditis, út ius nostrum Ungaricum doctoribus quibusdam daerm, út illud cum iure civili concerrent, et sic conferrent, út sicut imperio ita iure quoque Ungaria Germaniae copularetur.

[6] Martin Schmeizel, Bibliotheca Hungarica 24. „Quo labore (Syntagma) id egit auctor, alias omnino doctus, út ex nimia in ius Romanum propensione multa abtorta quasi collo huic suo libro ingesserit, nec pauciores doctrinas haereticos, in se bonos satis, immiscuerit, ad praxim veor et usum forensem in Hungariam vatituras út magnum nihil.”

[7] Meth. Proc. Quaestio 15. „Quanquqm videntur pro eodem sumi posse: unde etiam plutes confuse ac indifferenter iisdem utuntur: veuti et Quadripartitum continet, et Decius quoque in Syntagmate scripsit. De quibus vide et infra cap. 8. quaeat. 34.

Quaetr. 34. Not II. Priora illa Decium lib. 4. sui Syntag. Tit. 15. et 16. hoc nomine non dignari, neque hoc sensu intelligere, sed inter species interdictorum, a iure nostro alienorum, adeique inter ipsas actiones peronere: (cum tamen non sint actiones ipsae sed actionum accidentia dumtaxat), ac saris confuse et obscure determinare: út iam dictum est. Nec mirum quidem cum et ipse scribit in secznda sua prefatione, ex sola theoria et nulla ex forensi praxi totum illud compilarit: usus autem necdum artium omnium sed et facultatum, ac quarumlibet doctrinarum optimus esse soleat magister.

[8] Method. Peroratio: inspersi etiam nonnulla ex sacris canonibus et iure Civili ut si non in omnibus universe, salem in aliquis coincidentibus punctis aut aliis quoque quae in iure nostro desiderantur, huius etiam utriusque Iuris vellerem cognitionem praegustaretis.

[9] Vö Az ügyvédség kialakulása Magyarorságon és története Fejér megyében, in: Fejér megyei Tört. Évk. 8. (1944) 1-143.,

[10]  Vö 11. jegyz. id. tan. 59. o.

[11] Vö. La justice céodale en Hungrie et le ius commune, in: Actes des Journées de la Société d’Histoire du Droit, Justice Populaire, Lille, 25-28 Mai 1992. p. 365-375, - Die Strafverfolgung im ungarischen Feudalstaat des 18. Jhdts, in: Vorträge, gehalten auf dem 28. DRHT Nijmegen, 23-27 Sept. 1990. Nimegen 1992. 175-163., -