Selbstorganisation. Jahrbuch für Komplexität in den Natur-, Sozial- und Geisteswissenschaften, (Hrsg. von Uwe Niedersen) Band 2. 1991. Der Mensch in Ordnung und Chaos (Hrsg. Uwe Niedersen und Ludwig Pohlmann) Duncker & Humblot, Berlin ISBN 3-428-07251-0, 383.S, Preis: DM 98.-

A kiadvány tíz év után sem veszített aktualitásából. Az önszerveződés, a természet-, szellem- és szociális tudományok évkönyvének második kötete ugyanis olyan témát tárgyal, mely az ezredforduló után is a tudományos érdeklődés fókuszában áll: az ember a rendben és a káoszban. Az írások nívóját a tizenhét szerző akadémiai karrierje is garantálja, szakterületükön reputációjuk nemzetközileg is elismert.

A szerkesztők Niklas Luhmannt tisztelik avval, hogy ő nyitja meg a tanulmányok sorát. Írásában (Önszerveződés és információ a politikai rendszerben) ízelítőt kapunk poszthumusz művéből a nemrég megjelent “Die Politik der Gesellschaft“-ból. Luhmann tanulmányát a tőle megszokott formába önti: általában öt vagy hét alpontot jelöl ki, alcímek nélkül, római számokkal ( itt I.-től V.-ig) ahol mondanivalóját kritikusai szerint gondolati “labirintusokba“ szorítja, de mindenesetre olvasóját komoly szellemi erőfeszítésre kényszeríti. Megszoktuk tőle azt is, hogy elméletét, különösen a funkcionális differenciálódást, minden tanulmányában összefoglalja – anélkül hogy önmaga ismétlésébe bocsátkozna. Ebben a tanulmányában mesterien sűríti három oldalra elméletét, amelyről számtalan könyvet írt már. Meglep az összefoglalás, de még inkább meglepő az új, különösen a rövid tőmondatos meghatározások témája kulcsfogalmairól. Kijelenti, hogy az evolúció – mely elrejtve szinte minden írásában ott van – a véletlenre van utalva és a véletlent a rendszerek nem koordinált környezeti feltételei közé sorolja. Önszerveződés akkor áll elő, mikor a rendszerek saját struktúrájukat képesek megalkotni. Mindezt nem a semmiből, hanem – szociális rendszerekről lévén szó – strukturális kapcsolat útján. Szociális rendszerek operatívan zártak, de kognitívan nyitottak és az operatív kapcsolást lépcsőzetesen a komplexből az egyszerűbb felé képzelhetjük el. A kommunikáció operatívan kapcsolódik a tudathoz, a tudat az agyhoz, az agy a neuronokhoz, a neuronok a szervezethez és, elhagyva a belső környezet, átlépünk a külsőbe a levegőbe, a gravitációba, hőmérsékletbe stb. Az információ mindig meglepetés és olyan belső rendszeri szelekció mely a rendszerállapotot megváltoztatja. A politika a hatalom médium-formájának képzése. A tanulmány befejező sorai a politikai önszerveződés autopoietikus szempontjait vizsgálják. Önszerveződés és autopoiezisz nem tautológia, mert az utóbbi a rendszeri autonómiát még radikálisabban kihangsúlyozza. Autopoiezisz a politikában azt jelenti, hogy ott a döntésről döntenek. Politikai információ csak a politikai rendszeren belől jön létre.

Axel Ziemke (Önszerveződés és transzklasszikus logika) a többértékű logika (Günther) kérdéseit boncolgatja és magát a logika fogalmát nem csak a matematika, hanem a biológia (bio-logika) összefüggéseiben is látja. Ez utóbbit hívja transzklasszikus logikának. A recenzens megkérdezné: nem beszélhetünk-e “szocio-logikáról“ ha többértékű logikát társadalmi összefüggésekben említjük? A “harmadik érték“-et a rendszer és környezet után strukturális kapcsolás adja. A szerző reflektál Prigogine idő elképzelésére és különbséget tesz a történelmi és a biológiai idő között – felemlítvén, hogy a szociális idő pontos konceptusa még kidolgozásra vár. Ha elfogadjuk a többértékű logika tanát, akkor – szerinte – már nem univerzumban hanem “pluriverzumban“ élünk. (57 old.)

A családterápia rendszerelméleti szempontjaira mutatnak rá írásukban Ewald Johannes Brunner és Wolfgang Tschacher (Önszerveződés és csoportdinamika – rendszeri perspektíva a szociális és organizációs pszichológiában). A családi struktúrák spontán alakulnak, nyitottak, nem lineárisak és sok komponensből állnak. A családnak mint kiscsoportnak a szervezetben kulcsszerepe van, hozzájárul a szünergiához és a menedzsmenthez, melyek tárgya a szociális rendszerek magatartása és nem az egyéneké. (59 old.)

Günter Schipek és Wolfgang Schopek írása (Szünergia a pszichiátriában) általánosságban a rendszer- és a káoszelmélet alkalmazására mutat rá az orvostudományban. Szakterületük a skizofrénia, ahol, mint írják, nincs központi kiváltó ok, lévén az nem egy lineáris, hanem egy dinamikus betegség. A matematika és a pszichiátria találkozik ebben a tanulmányban és ezt két egyszerű egyenlettel is bizonyítják. Az egészség egyenlő dinamikus rend plusz káosszal, a betegség egyenlő “merev renddel” és irányíthatatlan káosszal. Megállapítják, hogy az őrültséget úgy is fel lehet fogni mint a páciens öngyógyító kísérletét.

Rainer Jacobi azt a nézetet képviseli, hogy az élő rendszerek természetes velejárója a krízis (A krízis esélye – az ember és a kultúra a rend és a káosz vonatkozásában). Az emberi szellemnek éppúgy szüksége van rendre, mint káoszra. A szerző részletesen foglalkozik az objekt-fogalom dilemmájával és Weizsäcker véleményét támasztja alá: tárgyak csak az alanyok számára léteznek, akik azt izolálni tudják. Az élő azonban mindig egy változó ugyanazonosság (116.old). A szerző szerint az orvostudományban kifejeződik a kulturális változás paradigmája.

A következő tanulmány az önszerveződés témáját konkrétan egy művészeti alkotáson keresztül mutatja be. Judit Bartel és Hans-Georg Bartel írása (Az önszerveződés gondolata Richard Wagner “Niebelungen” című művében) a wagneri zenemű autopoieziszébe enged betekintést. A Nibelungok zenei motívumait analizálva igazolva látják az önszerveződés szabályát: a komplikált struktúrák az egyszerűből, önmaguk által képződnek. Wagner zenéje iskolapéldája az önszerveződésnek, mint az evolúció elementáris folyamatának. A “végtelen melódia” a négy őselem (tűz, föld, levegő, víz) megjelenítését szimbolizálja. A víz (a Rajna) spirális, felfelé irányuló mozgása szilárd anyagot (aranyat) teremt. A Rajna lánya is a vízből születik.

A mítoszokban és a filozófiában található korai káosz elképzeléseket boncolgatja Günter Küppers és Rainer Poslach (Káosz – az egységből a sokságba. A káoszkutatás posztmodern kapcsolatairól). A tanulmány kimerítően tárgyalja mitikus elképzelések pandantjaként a determinista káoszt, mint a posztmodernség jellemzőjét: az azonosságtól a hasonlóságig húzódó előremondható előremondhatatlanságot.

Ludwig Pohlmann és Uwe Niedersen (Túl a lineáris időn) megállapítják, hogy még máig senki nem tudta megmondani, hogy mi is az idő tulajdonképpen. A lineáris idő kritikáját szellemtörténetileg (Ostwald), emberi-szubjektíven (mint például a “szociális idő” fogalma), majd biológiai-konstruktivista módon (a biológiai óra) és végül az önszerveződés elméletét figyelembe véve vizsgálják. A fizikára és a kémiára hivatkozva a nem-lineáris idő fogalmát a relativitás és a kvantumelmélet, valamint a termodinamikai irreverzibilitások vizsgálati mezejébe helyezik. Az időre való fogékonyság az élőlényeknél biológiai szükségszerűség. A történések szinkronizálása a jelen, anticipálása a jövő és az azokra való emlékezés a múlt. Rámutatnak a redukcionizmus határaira is, amikor az idő és az önszerveződés a sajátidő (Eigenzeit) kialakulását szorgalmazza.

Helmut Gebauer (Determinizmus versus Konstruktivizmus) a fejlődés szünergetikai és rendszerelméleti szempontjait kutatja. Két elképzelés dominanciáját látja: a törvény irányítja a véletlent, vagy a véletlen irányítja a törvényt (187. oldal). A cikk tulajdonképp Luhmann a “Szociális rendszerek” című művének gondolatait fejti ki egyedi interpretációban. Felveti a rendszer nyitottságának, az önreferenciának és a cirkularitásnak a problémáit és megállapítja: Luhmann kritikus konstruktivizmusa komplementer determinizmust is produkál. A szöveg meglehetősen nehezen olvasható. A fejlődési gondolat komplementaritásának kérdését felteszi ugyan, de nem válaszol arra, hogy hogyan jön létre a rend. Ha a tudomány fejlődéséről gondolkozunk, akkor ezt hármas perspektívába kell helyezni – mint erre Luhmann is számtalanszor rámutatott – az idő, a tér és dologi perspektívákba.

Peter Schuster (Katasztrófák, káosz és fraktál) kijelenti: A tudomány is hódol a divatnak – manapság divat a determinista káoszról írni. Tanulmánya címének három fogalma szorosan kapcsolódik egymáshoz: A katasztrófaelmélet (Thom), a káoszelmélet (Lorenz) és a fraktálok elmélete (Mandelbrot) nem választhatók el egymástól. Az elementáris katasztrófák a minőségi viselkedés ugrásszerű változását jelentik – ez matematikailag is kimutatható. A szociológiában Emile Durkheim anomia-tézise erre az iskolapélda. A gázoknál beszélhetünk kritikus pontról és végeredményben a víz felforralásánál egy “mini” természeti katasztrófát élünk át. Érdekes gondolat Schusternél, hogy a víz felforrását a társadalmi forradalomhoz hasonlítja. A magyar nyelvben használatos forradalom kifejezés jelentését a víz forrásából levezethető kép jobban illusztrálja mint a latín eredetű revolúció. A felforrást, a kritikus pontot megelőzi az oszcilláció és követi a bifurkáció – mint ezt Poincarré-nál és Lászlónál olvashatjuk. Szerinte azonban a determinált káosz nem túl szerencsés kifejezés – az önhasonulás és a “fügefa szekvencia” matematikai és geometriai demonstrálása is ezt bizonyítja. A fraktális tömegek vizsgálatánál kiinduló pontot képeznek az euklideszi dimenziók (pont, vonal, sík és kocka). A “Sierpinski szőnyeg” mintapéldája a fraktális tömegnek: a vonal (1) és a sík (2) között található és fraktális dimenziója egyenlő 1.8928. (215. oldal). Írása végén Schuster a komplex rendszerek tudományos vázlatát boncolgatja. Prigogine térbeli “disszipativ struktúráinak” mintáján megkísérli a komplexitás feladatát felvázolni. Vitatható megállapításra jut: szerinte ugyanis a komplexitás jelenségének lényegi okozója a hierarchia – ezzel visszatér a kauzális linearitás gondolatához. Bizonyítását a biológiából veszi: a biológiai fejlődés hierarchikus kauzális mintát követ: molekula – makromolekula – molekulaaggregátum – sejt – szerv – szervezet és populáció. Ugyanakkor, szerintem ellentmondásosan hangsúlyozza az egyes fejlődési lépcsők autonómiáját (217. oldal), mely még akkor is bővebb magyarázatra szorulna, ha olyan tudományos tekintélyek állnak a háttérben mint Haken (szünergetika) és Manfred Eigen molekuláris evolúció elmélete.

Marie-Luise Heuse-Keßler, izgalmas párhuzamot von Cantor és Giordano Bruno között. Ez a tanulmány (Georg Cantor transzfinitezimális számrendszere és Giordano Bruno végtelenség ideája) azok számára íródott, akik jártasak a felső matematikában, ezért az ismertető nem bocsátkozik még távirati stílusban sem kritikai összefoglalásra. Amit a nem-matematikus is megért az talán a finom különböztetés a potenciális és az aktuális végtelenről (223. old), mely utóbbi mint transfinitum evolúciós alapon a “biomatematika” tárgyát képezi.

Az utolsó tanulmány Uwe Niedersen tollából a boldogságkutatás egyik klasszikusát idézi fel. (Energia, boldogság és az autopoiezisz. Ostwald elképzelései az energiafolyam és a fiziológiai és pszichikai összefüggések átalakulásáról). Wilhelm Ostwald (1853-1932) német természettudós nevét valószínű már csak kevesen ismerik, holott sok tekintetből őt a szünergetika és a biomatematika előfutárának lehetne tekinteni. Energetika elméletét az élőkre, így az emberiségre, tágabb értelemben tehát a szociális rendszerekre is alkalmazza, kronobiológiája fizikális alapokon nyugszik. Előfutároknál kézenfekvő a kortársakkal való összehasonlítás: boldogságelmélete sok hasonlóságot mutat fel a magyar származású amerikai Csikszentmihályi Mihály “flow” tézisével, energetikai imperatívusza (ne pazarold energiádat, élj vele, használd fel) (249. old) Heinz von Foerster konstruktivista etikai imperatívuszához (cselekedj úgy, hogy lehetőségeid növekedjenek) áll közel. A boldogságot rendtudományi szempontból (Ordnungswissenschaft), valamint fiziológiailag és energetikailag közelíti meg. Felállít egy nagyon egyszerű “boldogságformulát”: G = (A-W) (A+W). A boldogság (G) tehát egyenlő akarati (A) és akarat elleni (W) ténykedésekkel, illetve a tudatos energiafelhasználás (A+W) és az idetartozó érzelmek (A-W) szorzatával. Kortársa, a bécsi fizikus Boltzmann kritizálta az energetikus boldogság elméletét. Említsük még fel, hogy a fiatalkorban szerinte “hősies boldogságot” keresünk, míg az öregkorban megelégszünk az úgy nevezett filiszterboldogsággal.

Két nem publikált dolgozatot közölnek tőle a szerkesztők, azzal a szándékkal, hogy vitára és kritikára bocsássák. Az első írásban (A boldogság technikája) közhelynek tűnik az a megállapítása, hogy sokan a boldogsághoz vezető eszközöket (pl. pénz) már magának a boldogságnak tartják. Van-e biztos technikája, eszköze a boldogságnak? Goethével ellentétben álltja, hogy a személyiség maga nem a boldogság (“Höchste Glück der Erdenkinder sei doch die Persönlichkeit”) hanem annak feloldása, elvesztése a boldogságérzet forrása. Ebben a véleményében találkozik Foucault-val, aki a többszörös személyiséget (das multiple Selbst), önmagunk feloldását tartja az önmegvalósítás művészetének. A második írásban (A boldogság elmélete és technikája) a gyermek boldogságtudatáról értekezik, akinél a boldogságérzet természetes, míg a felnőttnél a boldogságot a nagy kívánságok beteljesülése jelenti.