Bencze Mátyás
A jogérvényesség problematikájának megközelítései
Nem csupán a saját szempontomból tartom figyelemreméltónak Bódig Mátyás
válaszcikkét, bár sok új, hasznosítható szempontot nyújtott további
kutatásaimhoz, és ahhoz hogy kijelöljem saját pozícióimat. Mégis fontosabb az,
hogy tudatosan foglakozott a jogérvényesség kérdésének a jogelméletben
elfoglalt helyével. Ezidáig Magyarországon csupán kevesen vállalkoztak erre a
feladatra,[1]
ez az írás viszont kimondottan erre az alapkérdésre, illetve a kutatások
módszertani keretére irányult. Reagálásomban először az általa elvégzett
elemzés erényeit, és a nyitva hagyott kérdéseket fogom számba venni, majd
összehasonlítom azt egy másik lehetséges megközelítéssel, végül pedig vázolom
vizsgálódásaim irányát, alapvető módszereimet és az elkötelezettségem melletti
érveket.
1. Fontos érdeme az írásnak, hogy rávilágított arra, az érvényesség
kategóriáját nem csupán a nálunk megszokott – és ezért nyíltan nem is mindig
rögzített – ontológiai megközelítésben lehet tárgyalni. Az érvényesség
jelentését a gyakorlati filozófia alapjain állva vizsgálja, és amellett érvel,
hogy a “jogászi jogelmélet” számára ez a szemlélet lehet a leggyümölcsözőbb.
Az elemzés
hátterében felsejlik a modern, demokratikus társadalmak alapszerkezetének
koncepciója is, ahol a morál, a politika és a jog szférái igen szoros
kapcsolatban állnak egymással, és e kapcsolatra tekintettel határozza meg a
jogérvényesség alapját és kritériumait.
Első lépésben a “jogászi jogelmélet” mibenlétét
tisztázza, mely közel kívánja tartani a jogelméletet a jogászi gyakorlathoz.
Ennek a fajta jogelméletnek a célja, hogy azt vizsgálja, bizonyos fogalmak mit
is jelentenek meghatározott összefüggésekben.[2]
E törekvést én is helyesnek tartom, és igyekszem is követni, mindazonáltal ez
az álláspont nem implikálja szükségszerűen a Bódig Mátyás által követett
gyakorlati filozófiai szemlélet elfogadását. Az érvényességgel kapcsolatban
abból indul ki, hogy az “ez a jogszabály igenis érvényes” kijelentés értelmét
olyan összefüggésben nyeri el, mint “tehát nem hagyhatod figyelmen kívül”,
“tehát ez lesz a döntő az ítélet szempontjából”, “tehát mégsem tehetjük meg,
amit elterveztünk”, “tehát igenis megbüntethetnek erre a normára hivatkozva”.[3]
Az általa felvetett kontextusból aztán olyan kérdéseket bont ki, amelyek arra
irányulnak, hogy mikor beszélhetünk egy jogi norma érvényességéről, mi lehet az
érvényesség alapja, illetve ezek mögött azt, hogy milyen célt szolgálnak a
jogszabályok az emberek életében. E cél az, hogy kötelező erőt biztosítsanak
bizonyos emberi cselekvéseknek. Ebből a perspektívából nem az az elsődleges
kérdés, hogy miben áll magának a jogi normának az érvényessége, hanem az, hogy
melyek lehetnek a megfelelő (azaz: érvényes) indokok egy kötelezést elrendelő
cselekvés igazolásához. A jogszabályok ugyanis csupán egy jól körülhatárolható
– bár a modern társadalmakban kétségkívül központi szerephez jutó – cselekvési
körre vonatkozó igazolást jelentenek. A jogszabály érvényessége tehát
feloldódik a cselekvés igazolására szolgáló érvek érvényességében, amelyek
tartalmát politikai kötelezettségnek töltik ki, mégpedig szoros összefüggésben
egy politikai közösség tagjainak vélekedésével, attitűdjeivel, értékeivel, azaz
a politikai erkölccsel.[4]
Így az előbb idézett tipikus állítások értelme
valójában abban áll, hogy a jogszabály képes gyakorlati igazolást nyújtani
bizonyos cselekvéseknek. A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy Bódig
Mátyás az “érvényes jogszabály” kifejezést más beszédhelyzetben elemzi, mint én
szándékozom. Ez a felfogás ugyanis a jogérvényesség alapjára, és kritériumára
koncentrál, és ennek soron a jog teljes politikai hátteret térképezi fel, én
pedig az érvényes jog létrejöttét helyezem a kutatás középpontjába.
2. Az autoritáselmélet magyarázó ereje ugyanakkor több kérdésben igen
jelentős. Először is alkalmas arra, hogy az intézménytörténeti kutatásokban
felváltsa a hagyományos természetjogtan-jogpozitivizmus ellentét felőli
megközelítést. Bár hangsúlyozni kell, hogy ha az érvényesség elmélettörténetét
követjük nyomon, akkor a teljes megértéshez utalni kell az egyes szerzők
jogfilozófiai pozíciójára. Azzal a megállapítással azonban maradéktalanul
egyetértek, hogy a természetjogtani, illetve a jogpozitivista elméletekben
sokszor az autoritás különböző formái fejeződtek ki az érvényesség alapjaként;
így ebben a kérdésben a fő törésvonal nem a jogfilozófia e két ága között
húzódik meg, hanem azon elméletek között, amelyek beemeltek autoritáselméleti
megfontolásokat a jogérvényességi koncepciójukba, illetve amelyek ezt a lépést
szükségtelennek tartották.
Úgy tűnik számomra, hogy egyidejűleg egy másik
elméleti szembeállítás meghaladására irányuló törekvés is megjelenik a
szerzőnél. Sok jogelmélet ugyanis megkülönbözteti a jogrendszer és a jogszabály
érvényességét.[5] Ebben a
megközelítésben viszont a jogrendszer “önálló” érvényessége eltűnik, mindig
csak konkrét cselekvések léteznek, amelyek igazolása lehet érvényes vagy
érvénytelen. Egyéb teóriákkal szemben nem csupán a jogrendszer egészének
szintjén kapcsolja össze a jogot a politikai kötelezettséggel, hanem az egyes
jogszabályok esetében is (mivel azok egy konkrét cselekvés normatív igazolását
szolgálják). Mindazonáltal úgy vélem, a jogrendszer más módon rendelkezik
érvényességgel, mint az elemei, és ez a különbség a jogászi beszédben is
megjelenik. A jogrendszer egésze sokkal intenzívebb kapcsolatban áll a
politikai erkölccsel, mint az egyes jogszabály, melynek érvényességét nem
csupán a politikai kötelezettség alapozza meg, hanem már az is, hogy egy működő
jogrendszerhez tartozik.
3. A politikai erkölcs kategóriájának bevezetésével egy bizonyos
aspektusból sikerült integrálni az érvényesség kritériumainak sokszínűségét
(gondoljunk a természetjogtan által megfogalmazott érvényességi feltételek
változatos formáira, illetve a pozitivista jogelméletek egymástól több ponton
eltérő megalapozásaira), hiszen végső soron mindegyik a politikai erkölcsben
megfogalmazódó különböző vélekedésekre, attitűdökre, “gyakorlati orientációkra”
vezethető vissza. Ezek közül – jogi kultúránként változóan – hol az egyik, hol
a másik érvényességi kritériumra esik a nagyobb hangsúly.
4. Rendkívül jelentős erénye Bódig Mátyás elméletének, hogy kiválóan
alkalmas egyes gyakorlatban felmerülő jogi problémák hátterének
megvilágítására, felszínre hozhatja azok valódi jellegét, melyet az eddigi
keretek nem engedtek láttatni. Példaként említhető az írásban elemzett náci jog
érvényességével kapcsolatos kérdéskör, amely sokkal jobban leírható a politikai
erkölcsre való utalással, mint a természetjog-jogpozitivizmus dichotómián belül
mozogva.
5. A következő – immár kritikai – észrevételem azzal a
nézőponttal kapcsolatos, amely alapján a jogi érvényességet egyértelműen a
cselekvések igazolására vonatkoztatja – mind a hivatalos személyek, mind a
magánemberek gyakorlatában.[6] Álláspontom szerint
ugyanis nem csupán ebben a kontextusban lehet beszélni a jogérvényességről. Nem
minden esetben járunk el helyesen, ha azon normáknak az érvényességét,
amelyeknek megfelelően az emberek cselekednek, az autoritatív intézmények
gyakorlatára vezetjük vissza. Például ahhoz a cselekvéshez, hogy szerződést
kössünk, és ezáltal kötelezzük egymást és magukat, nem a jog nyújt igazolást
(holott erre, az érvényes jogra hivatkozva kötik) még akkor sem, ha később a
bíróság a kötelezettség teljesítését a jogszabályra hivatkozva kényszeríti ki.
Az érvényesség ekkor nem azt jelenti, hogy a norma képes autoritatív döntések
indokait szolgáltatni, hanem csupán azt, hogy a cselekvők számára a jogszabály
képes bizonyos segítséget nyújtani. Az anyagi vagy egyéb szükségleteink
kielégítéséhez e jogszabályi minta alkalmazását tartjuk megfelelőnek. Ha azt
állítjuk, hogy ebben az esetben a jog nem pusztán egy cselekvést igazoló érv,
hanem a jogtól magától független célok elérésének eszköze, akkor közelebb
kerülünk a gyakorlat helyes leírásához. A jog szerepe nem merül ki abban, hogy
képes autoritatív indokokat szolgáltatni, a jog keretet is biztosít a
cselekvésekhez. Az érvényesség kérdése éppen ezért nem köthető kizárólag a
normatív igazolások kérdéséhez.
Mindez
természetesen nem jelenti azt, hogy a jog érvényességének ebben a
megközelítésében nem játszhat szerepet a politikai erkölcs. Mindössze azt
állítom, hogy nem csupán a kötelezettségek és az autoritás kategóriáin
keresztül lehet eljutni az érvényesség erkölcsi dimenziójáig. E dimenziót az
alábbiakban vizsgálom meg.
6. Bódig Mátyás szorosan összefűzi a jog és a morál szféráját. Egy
olyan jogrendszer képét vázolja fel, ahol a politikai erkölcsre utalással
eldönthetjük a jog érvényességével kapcsolatos dilemmáinkat. Ezt a helyzetet
ábrázolja a jog intézményes alapszerkezeteként, de maga is rámutat arra, ez az
alapszerkezet meglehetősen sokszor homályba borul, a politikai kötelezettség
tartalma rendkívül meghatározatlan, képlékeny, ráadásul ez a nehézség éppen a
jog hétköznapi működésének vizsgálatakor bukkan elő. Ugyanakkor azt is mondja,
hogy az általa vázolt kép nem “ideális”, mivel az érvényességet az autoritással
magyarázó elméletet a gyakorlat értelmezéséből bontotta ki.[7]
Mégis, abból a hétköznapi kijelentésből, hogy “ez a jogszabály igenis érvényes”
az értelmező más irányokba is elindulhat, és az egyik lehetséges irányt a
későbbiekben ismertetni is fogom, de előbb az eltérést lehetővé tevő tényezőkre
szeretnék rámutatni.
A szerző
felfogása szerint nem csupán a jog érvényességét, hanem az egész jogrendszer
működését is a politikai erkölcsre vezethetjük vissza. Voltaképpen azért képes
fennmaradni egy jogrendszer, mert politikai kötelezettségekre épít. Így azonban
a jogelmélete nem hagy helyet más megközelítési módok számára. A jog
érvényességét nézetem szerint nem csupán a politikai erkölcs magyarázza, és nem
is csupán a politikai erkölcs hozza létre. A jog mint a társadalom más
szféráitól elkülönült intézményrendszer viszonylag széleskörű autonómiával
rendelkezik, azaz a társadalom többi szférájától relatíve függetlenül képes
működni. Épp emiatt egy működő jogrendszer számos olyan jogszabályt képes
“életben tartani”, amelyek beleütköznek a politikai erkölcsbe, az
érvényességüket, gyakorlati erejüket mégsem kérdőjelezik meg közvetlenül. Bódig
Mátyás ezt a problémát úgy látja megoldhatónak, hogy az érvénytelenségre
történő hivatkozás eseteit leszűkíti, a politikai erkölcsbe ütközés tényével,
mint érvénytelenségi okkal csupán az igen súlyos aggályokat felvető esetekben
érvelhetünk. Egyébként a legalizmus keretei között célszerű maradnunk.[8]
A jogszabályok “igazságtalanságának” egy foka alatt érvényességük – ilyen
alapon – nem kérdőjelezhető meg. Ez a felfogás elméletileg teljesen
elfogadható, ugyanakkor nem magyaráz meg minden gyakorlati jelenséget, főleg ha
azt vizsgáljuk, hogy több olyan jogrendszer is elég sokáig “húzta”, amely az
adott társadalom politikai erkölcsével alapvető kérdésekben állt szemben. A
válaszcikk szerzője maga is említi a náci jogrendszert (illetve annak bizonyos
szabályait), mely hosszú évekig fenn tudott maradni, és végül is javarészt
külső erők hatására omlott össze; illetve felhozhatnánk példaként a szovjet
jogi berendezkedést, amelynek jó néhány eleme egész biztosan nem felelt meg a
létező politikai erkölcsnek. E rendszerek mégis működtek, és az ominózus
jogszabályok érvényes szabályként funkcionáltak. A politikai erkölcsre való
hivatkozás kiválóan megalapozhatja az utólagos felelősségre vonást, hiszen
mondhatjuk, hogy a jogrendszer bizonyos elemei érvénytelenek voltak, de a
jogrendszer létezése alatt a normák ettől még érvényességgel bírtak.
Mindazonáltal
nem csupán történeti példákat említhetünk, ma is létezik a politikai erkölcstől
viszonylag független jogrendszer. A nemzetközi jog szabályai esetében is
beszélhetünk érvényességről, holott azok követését igen sok esetben nehéz volna
valamilyen politikai kötelezettségre visszavezetni. Ezt jóval inkább a
politikai akaratok és érdekek egybeesése okozza, amelyek, szerintem a
“stratégiai megfontolásokkal” esnek egy megítélés alá, nem pedig a politikai
közösséghez tartozás tudatából fakadnak.
Ezen túlmenően maga a szerző is elismeri, hogy számos
attitűd él a társadalomban, amely meglehetősen elhomályosíthatja az általa
vázolt alapszerkezetet.[9]
A jog nem csupán azért képes emberi magatartások befolyásolására, mert
kielégíti a politikai erkölcs követelményeit. Amennyiben ezt a meglátást
figyelembe vesszük, akkor a jogérvényesség kategóriának is szélesebb értelmet
kell tulajdonítanunk, mikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen jelentéssel
használják a gyakorlatban az “érvényes jog” kifejezést. Egyéb szempontokból is
közelíthetünk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy mi az értelme azon kijelentéseknek,
melyek egy jogszabály érvényességére vonatkoznak. Ezzel nem vitatom Bódig
Mátyás állításainak helyességét, de úgy vélem, másfelé is elindulhatunk az
alapvető összefüggések rekonstruálása során.
7. Nem lehet megkerülni még egy további kérdést sem. Van-e helye a
szociológiai érvényesség kategóriájának Bódig Mátyás elméletében? Erre a
problémára nem tér ki írásában, mégpedig azért nem, mert – ahogyan erről
személyesen is megerősített – a szociológiai érvényesség kérdését nem tekinti a
jogérvényesség fogalma alá tartozónak, azt a jogszabályok érvényesülésével
(betartásával) azonosítja. Így azonban nem tudom, hogyan lehetséges magyarázni
azt a helyzetet, amely akkor áll elő, ha a jogszabály nem bír a kellő erővel
ahhoz, hogy normatív igazolásként szerepelhessen. Elképzelhető, hogy az ilyen
normák megfelelnek a politikai erkölcsnek, mégsem érvényesülnek, mert például
meghaladottá, elavulttá váltak. Én nem látom be, hogy miért tekinthetné bárki is
érvényesnek azt a jogszabályt, amely senkinek a cselekvésére nincs hatással. Ha
mindenki figyelmen kívül hagyja, akkor azt a funkcióját sem tudja ellátni, hogy
igazolási alapként szolgáljon bizonyos cselekvésekhez. Az érvénytelenségnek
tehát lehetnek bizonyos okai, melyek nem a politikai erkölcs és a jogszabály
viszonyából fakadnak. Olyan jogérvényesség felfogást kell kimunkálni, amelybe
az érvényességnek, illetve az érvénytelenségnek ez az aspektusa is helyet kap.
8. Bódig Mátyás jogérvényesség felfogásának
fenti jellemzőiből számomra az következik, hogy a jogászi szemlélet
értelmezéséből – a jog érvényességi alapjának keresése során – egy helyes jogi
koncepcióhoz jutott el. Ez a megközelítés álláspontom szerint mindenképpen
adekvát lehet egy politikai elmélet számára, ahol a politikai erkölcs hiánya
sokkal intenzívebben befolyásolja a szuverenitást, mint ugyanez a fogyatékosság
a jog esetében az érvényességet. A jogrendszer egésze valóban szoros
kapcsolatban áll a politikai erkölccsel, az egyes jogi normák “működése” során
azonban, ahogyan azt a szerző is megállapítja, csak kivételesen súlyos
helyzetekben lehet közvetlenül a politikai erkölcsre hivatkozni a joggal
szemben. A politikában a szavazók rendszeres időközönként direkt módon
megbüntethetik a politikai erkölcsnek hátat fordító vezetői garnitúrát, a
jogszabályok esetében nincs ilyen közvetlen lehetőség. Tehát míg a politikai
szuverenitás létezésének alapját megfelelően magyarázhatjuk a politikai
erkölcsre utalással, addig a jogérvényesség esetében nem ennyire direkt az
összefüggés. Természetesen helytálló az az érvelés, hogy az érvényesség és a
politikai erkölcs között kapcsolat áll fenn, mivel a jog érvényessége nagyban
függ a politikai erkölcstől (azaz a jog helyességétől). De nem a jog helyessége
az egyetlen tényező, amelynek következtében a gyakorlat érvényesként fogadja el
a jogi normákat. Amint Bódig Mátyás is írja, a háttérben számos ok (az egyéni
haszon reménye, a szankciótól való félelem, megszokás) húzódhat meg.
A társadalom tagjait
– bár ez lenne az ideális – nem minden esetben vezérlik a politikai erkölcsből,
illetve a politikai kötelezettségekből fakadó megfontolások. Ebből következik,
hogy a jog érvényességét nem lehet pusztán ezekre alapozni, a jogot más indokok
miatt is érvényesnek tekinthetik. A modern társadalmakban tehát a jogrendszer
egésze kevésbé, de az egyes jogszabály érvényessége jelentős mértékben
függetlenedik a politikai erkölcstől.
Bódig Mátyás úgy magyarázza ezt a helyzetet, hogy a fő
feszültségi forrásnak a politikai kötelezettség tartalmának bizonytalanságát
tekinti.[10] Akik
félelemből, vagy stratégiai megfontolásból engedelmeskedik a normáknak, azokkal
szemben a jognak nincs autoritása.[11]
Elválasztja tehát az engedelmeskedés (illetve jogkövetés), és az érvényesség
kategóriáit. Az “engedelmeskedők” pusztán követik a jogot, de nem tekintik
érvényesnek, nincs normatív igazoló ereje számukra. A valóságban azonban –
véleményem szerint – semmi sem zárja ki azt, hogy a jogot ezek az emberek is érvényesnek
tekintsék a saját szempontjukból. Abból a kijelentésből tehát, hogy “ez a
jogszabály igenis érvényes”, nem minden esetben következik az is, hogy a
jogszabály helyes is (a politikai erkölcsnek megfelelő értelemben). A jog nem
csupán a helyessége folytán lehet érvényes. Ezt a megállapítást az általa
példaként említett egyéb jogkövetési motivációk, és a fentebb felhozott
történelmi illusztrációk egyaránt alátámasztják. Mindezekből nyilvánvaló, hogy
mást értek a jogérvényesség fogalmán, mint Bódig Mátyás; ezt a fogalmat kell
tehát szemügyre vennünk.
9. A jogérvényesség fogalmát én az előbbi megállapításokból fakadóan
általánosabban határozom meg: a jogi norma érvényessége azt jelenti, hogy a
jogi norma képes emberi magatartásokat befolyásolni (és nem csupán igazolni).
Természetesen számos más körülmény is befolyásolhatja az emberi magatartást, de
mivel a jog határai az elemzésem tárgyát képező modern jogi kultúrákban
viszonylag világosan körülhatároltak, más jelenségek “érvényessége” és a jog
érvényessége egyértelműen megkülönböztethető.[12]
Ha tehát abból indulunk ki, hogy az érvényesség azt
jelenti, a jog képes emberi magatartásokat befolyásolni, akkor az
engedelmeskedés fenti esetei is az érvényesség kategóriáján belül esnek.
Elvileg egy olyan jogrendszer érvényességét is állíthatjuk, amelyik nem alapoz
a politikai kötelezettségre, mégis érvényes, mert képes hatást gyakorolni az
emberi magatartásokra. Egy ilyen érvényesség felfogás nem metafizikus, nem az
ontológiai megközelítés talaján áll, hanem a gyakorlat értelmezéséből ered,
ugyanakkor azt az elméleti álláspontot tükrözi, hogy a jog érvényességének
nincs egységes talapzata. Így egyaránt fel tudja ölelni a jogérvényesség
szociológiai és normatív megközelítéseit.
E megfontolásra
tekintettel, én nem kizárólag azt kívánom kutatni, hogy milyen kapcsolatban áll
a jog érvényessége olyan jogrendszeren kívüli tényezőkkel, mint amilyen a
politikai kötelezettség, hanem azt vizsgálom, hogy az általános jogszabályból
hogyan jön létre a konkrét esetre érvényes jog, az amelyik ténylegesen
befolyásolja az emberi magatartást. Ez azt jelenti, hogy “érvényes jog”
jelentésének tisztázása során én azt a kérdést állítom a középpontba, hogy mit
értenek az emberek valójában a “jog” szó alatt, ha jogot alkalmaznak. A magam
részéről ennek a kérdésnek a körüljárását elengedhetetlennek tartom ahhoz, hogy
a jog érvényességének alapjait vizsgálhassuk, bármilyen jelenségben is találjuk
meg azt. Úgy hiszem ugyanis, abban nincs vita kettőnk között, hogy elsősorban a
jogszabály tartalma, jelentése az, amelynek összeegyeztethetőnek kell lennie a
politikai erkölccsel – ha ezzel a tényezővel azonosítjuk a jogérvényesség
alapját. Így viszont azt kell vizsgálnunk, hogyan nyeri el értelmét a norma a
konkrét esetre vonatkoztatva. Az így nyert konkrét értelem lehet aztán érvényes
vagy érvénytelen. A jogi norma érvényessége tehát nem eleve adott, az értelme
megállapításától érvényesség kérdése nem választható el. Az érvényes jog
problematikája ezen a szinten is tartalmaz autoritáselméleti megfontolásokat.
Abban a folyamatban, amelyben a jogszabályból érvényes jog válik, a politikai
erkölcs is szerepet játszhat.
Elismerem, hogy sok esetben nem látszik nagy elméleti
jelentőséggel bírónak a szabály általános és konkrét értelmének
megkülönböztetése. Ennek az lehet az oka, hogy a jogszabályt valamely tipikus
esetre “méretezik”,[13]
amely a gyakorlatban a leginkább előfordul, így a jogszabály értelme
világosnak, bizonytalanságoktól mentesnek tűnik, és az állandó értelme alapján
– mondjuk a politikai erkölcsre való hivatkozással – eldönthető, hogy
megfelel-e az érvényesség kritériumainak. Azonban, ha mindig ilyen világos
lenne a szabály érelme, akkor a jogalkalmazás szerepe is kisebb volna, pusztán
a tények megállapítására szorítkozhatna. A jogalkalmazás gyakorlata azonban
megmutatja, hogy tömegesen fordulnak elő olyan esetek, amelyekben éppen a
jogszabály konkrét értelme a vitás, az adott ügy valamiképpen túlterjeszkedik
az ideális eset keretein (vagy épp nem tölti ki azt).
Éppen ezért indokolt az, hogy tisztázzuk, milyen
folyamat révén válik az általános és ekként érvényes normából a konkrét ügyben
érvényes norma. Ez a kérdés az általános jogszabály szempontjából sem közömbös,
hiszen a tartós gyakorlat akár meg is változtathatja az értelmét,[14]
ekkor újra felmerülhet az érvényesség kérdése az általános norma szintjén is. Ha
a Bódig Mátyás féle érvényesség-koncepció keretein belül maradunk, akkor azt
mondhatjuk, hogy a vizsgálódás tárgya az, a jogszabályban bennefoglalt
gyakorlati indokok a konkrét esetben igazolásul szolgálhatnak-e.
10. A hazai irodalomban Pokol Béla rendszerelméleti keretekbe
ágyazottan foglalkozott a konkrét érvényesség problémájával.[15]
Ő szembeállította egymással a jogszabály általános érvényességét az adott
ügyben alkalmazandó “esetnorma” érvényességével. Az érvényességi kritériumok
keresésekor a jogrendszer egyes rétegeit mint a jogszabály érvényességi
“szűrőit” ábrázolja,[16]
amelyek egymásra vetülésének eredményeképpen áll elő a bíró által végül
alkalmazott érvényes jog. Azt nem vizsgálja, hogy a jog rétegei miért képesek
ezt a szerepet betölteni, miért fogadják el azokat a jogalkalmazók az érvényes
jog kialakításának eszközeiként. Az a társadalomelmélet, amelynek talaján áll,
eleve kizárja azt,[17]
hogy a jog, a politika és a morál szféráit olyan módon szemlélje egységként,
amint azt Bódig Mátyás teszi; így az érvényesség jogon kívüli politikai,
morális alapját nem is kell keresnie. A jog professzionális intézményrendszere
maga tartja fenn az érvényességét a működésen keresztül. Nem véletlen, hogy
ebben az elméletben a politika szerepe “csupán” annyi, hogy választhat a
jogtudomány által előre kidolgozott dogmatikai modellek közül.[18]
A politikai erkölcs hatása pedig ennél is áttételesebben érvényesül: a
demokratikus választásokon a jogalkotó hatalom eltávolítható, ha a politikai
erkölccsel szemben végzi tevékenységét.[19] (Az alapjogok erkölcsi jellegű rétege az ő
tematizálásában csupán a társadalom egy szűk rétegének morális meggyőződését
tükrözi.)[20]
11. Az eddigi gondolatmenetemből talán kiviláglik, a saját
megközelítésemben teljességgel elfogadom a kiindulópontot, hogy az ontológiai
szemlélet nem ad használható segítséget a működő jog problémáinak elemzéséhez.
A vizsgálódásaimat ezért analitikai keretbe ágyazom, és azt kutatom, hogy mit
értenek érvényes jog alatt a joggal kapcsolatba kerülő személyek. A jog
érvényessége ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a jog képes valamilyen
irányba befolyásolni az emberi cselekvéseket. Bódig Mátyásétól ez a felfogás
annyiban különbözik, hogy magában foglalja a szociológiai érvényesség
kategóriáját is, míg a normatív igazolás elmélete kirekeszti azt az érvényesség
fogalmi köréből. Ehhez mérten igyekszem tisztázni azt, hogy mit
tekintenek a gyakorlatban érvényes jognak, és hogyan jön ez létre.(Bódig
Mátyás egy bizonyos nézőpontból vizsgálja azt, hogy miért tekintenek
valamilyen szabályt érvényes jognak.) Azt igyekszem felderíteni, hogy mit
jelent az érvényes jog a jog professzionális és laikus használóinak.
Megpróbálom feltárni azt a folyamatot, ahogy az érvényes jog konstituálódik, és
az ebben szerepet játszó tényezőket. Módszerem tehát hasonlít Pokol Béla
módszerére, de míg ő egy normatíve zárt rendszer működését modellezi, addig én
a professzionális jogrendszeren kívüli szereplőket (laikusok), a jogalkalmazást
befolyásoló társadalmi tényezőket, valamint az értelmezés kérdését is bevonom
az elemzésbe. Ennyiben tehát szociológiainak tekinthető a megközelítésem.
E
megfontolásokra tekintettel gondolom úgy, hogy érdemes lehet a
jogérvényességgel abból a perspektívából is foglalkozni, amelyik nem
közvetlenül a jogérvényesség politikai erkölcsön nyugvó alapjait helyezi a vizsgálódás
fókuszába. Ezzel természetesen nem azt kívánom állítani, hogy nincs
relevanciája ennek a megközelítésnek. Amint azt korábban vázoltam, ez a
felfogás elméleti és gyakorlati szempontból is igen nagy magyarázó erővel bír.
Mindössze azt kívánom hangsúlyozni, hogy az érvényesség fogalmának sokszínűsége
más irányú elemzést is megenged. A rendszerelméleti megközelítésekben például
az autoritáselméleti aspektusok nem kapnak kizárólagos jelentőséget. Ezt a
felfogás arra a meglátásra alapoz, hogy a működő jogrendszerben a jogszabályok
nem minden esetben felelnek meg a politikai erkölcsnek, a jog alanyai és
felhasználói mégis érvényes jognak tekintik azokat.
[1] Lásd: Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 177-229. o.; Pokol Béla: Jogbölcseleti vizsgálódások. Budapest, 1994. 69-76. o.; Varga Csaba: A jog mint folyamat. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 67-90. o.
[2] Lásd: Bódig Mátyás: Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához. Jogelméleti Szemle, 2003. 1. sz. II. 3. (jesz.ajk.elte.hu)
[3] Lásd uo. II. 3.
[4] Lásd uo. VI. 8. ill. VII. 12.
[5] A leghatározottabban ezt Kelsen tette meg, lásd: Hans Kelsen: Tiszta Jogtan (Ford.: Bibó István) Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001.. 39-41. o., illetve ezen elméletek magyar nyelvű áttekintésére lásd: Visegrády Antal: A jog hatékonysága. Unió, Budapest, 1997. 15-55. o.
[6] “A jogi igazolás az én nézetem szerint először is autoritatív aktusok igazolása a politikai kötelezettségre hivatkozva, másodszor pedig cselekvések igazolása politikai autoritással rendelkező intézmények gyakorlatára hivatkozva.” Lásd Bódig: Adalékok… VII. 10.
[7] Lásd uo. VII. 12.
[8] Lásd uo. VIII.
[9] Lásd uo. VII. 12.
[10] Lásd uo. VII. 12.
[11] Lásd uo. VII. 12.
[12] Ha jól értettem, akkor Bódig Mátyás egy önálló jogfogalommal dolgozik, és ez nem más, mint a jog normatív igazolásként történő felfogása. (Lásd uo. VII. 10.)
[13] Hasonló álláspontra lásd George Lakoff: Megismeréstudományok és a jog. In: Varga Csaba (szerk.): Szövegek a jogi gondolkodás paradigmáinak tanulmányozásához. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 54-57. o.
[14] Például úgy, hogy az eredeti törvényhozói szándékhoz képest eltérő esetkörre alkalmazzák a normát, így a “tipikus eset” tartománya megváltozik. Erről szólt a Sherman Act története is. (Az ismertetésre lásd: Szabadfalvi József: Tradíció és Kritika. In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997. 251. o. )
[15] Lásd Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001. 259-268. o.
[16] A jogrendszeren kívüli szociológiai érvényesség kérdését nagyrészt a derogáció problémájával azonosítja, és óvakodik attól, hogy maga is érvénytelennek tekintse a figyelembe nem vett normákat. A szociológiai érvénytelenségre való hivatkozást az ügyvédeknek szánt érvnek tekinti. Lásd uo. 267-278. o.
[17] Lásd uo. 14-16. o.
[18] Lásd uo. 191-197. o.
[19] Lásd uo. 26-33. o.
[20] Lásd uo. 96-100. o.