Bézi László

Az indonéz jogrendszer reformjának kihívásai

 

  “No one is born a good citizen; no nation is born a democracy.

  Rather, both are processes that continue to evolve over a lifetime” [1]

/ Kofi Annan /

 

A Suharto elnök személyével fémjelzett autokratikus berendezkedésű rendszer 1998. májusában történt összeomlása után az indonéz szigettenger népei 1999. nyarán először járultak szabadon a szavazóurnákhoz.   Egy szabad választás azonban még önmagában sehol sem csinál demokráciát. Az 1998 óta napirenden lévő állami – ideológiai nyitás, az indonéz “reformkor” fő követelése a szabad választások megtartása mellett elsősorban az igazi demokrácia bevezetésére irányult. A több, mint tíz éves magyar tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy ez pedig egy lényegesen hosszabb, összetettebb feladat, mint a békés hatalomváltás lebonyolítása.

 

Mégis, mire van szükség ahhoz, hogy Indonézia valóban a világ harmadik legnagyobb demokratikus berendezkedésű államává válhasson? A politikai, gazdasági reformok mellett elsődlegesen a 220 milliós népességű ország jogrendszerének gyökeres reformjára, valamint arra, hogy kialakuljon az emberi jogok tiszteletben tartásának széleskörű gyakorlata. E két tényező azonban azonnal számos más kérdést von maga után. Mennyiben érvényesülhet a közvetlen demokrácia Indonéziában? Milyen esélyei vannak a kiegyensúlyozott és arányos hatalommegosztási gyakorlat kialakulásának és meggyökeresedésének? Milyen feltételek mellett alakulhatna ki az emberi jogok tiszteletben tartásának gyakorlata? Meddig terjedhet a decentralizáció az adott társadalmi – gazdasági – politikai viszonyok között az állam területi egységének veszélyeztetése nélkül? Érvényesülhet–e az iszlám jogrendszer dominanciája a világ legtöbb iszlám vallású állampolgárával rendelkező Indonéziában? Milyen lépések szükségesek a korrupció visszaszorítása, az igazságszolgáltatás tisztaságának és a bírói függetlenség érvényesülésének elérése érdekében? 

 

Ez utóbbi kérdésekkel kívánok elsősorban jelen tanulmányomban foglalkozni.

 

 

A probléma természete

 

 

Az Indonéz Köztársaság 1945. augusztus 17-ei kikiáltása óta számos társadalmi, politikai és gazdasági transzformáción esett át. Jogrendszerének általános reformja azonban igencsak megkésett, noha szükségének állami szintű felismerése (elsősorban gazdaság-szabályozási megfontolások, így különösen a külgazdaság liberalizálása okán) majdnem egy évtizeddel előzte meg a szigettenger – állam demokratizálódásának politikai nyitányát, és tényleges kezdeti lépései a kilencvenes évek végére datálhatók. Egyes nézetek arra utalnak, hogy az indonéz jogi reformtörekvéseket egészen az 1950-es évekig lehet visszavezetni[2], véleményem szerint azonban ezen időszakra sokkal inkább a fiatal köztársaság gazdasági, biztonság- és társadalompolitikai progressziója mellett a jogrendszer posztkolonialista alapvonalainak kikristályosodása volt a jellemző. 

 

A születendő állam Alkotmányát (Udang – Udang Dasar - UUD) 1945 -ben szükséghelyzetben, kapkodva, súlyos, ám végig nem vitt viták során, kiforratlanul fogadták el. Ebből következően négy nagyon alapvető probléma észlelhető az eredeti Alkotmányban. Először is, egy olyan korlátlan hatalommal rendelkező szervet hoztak létre, amelyet egyetlen más szerv sem ellenőrizhet, és amely csak önmagának felelős. Ez a szerv az eredetileg ezer, jelenleg pedig hétszáz főt számláló Tanácskozó Nemzetgyűlés (Majelis Permusyawaratan Rakyat – MPR), amely magában foglalja a Képviselők Házának (Dewan Perwakilan Rakyat – DPR) ötszáz tagját is. Másodszor, nem határozta meg az Alkotmány az igazságszolgáltatási garanciákat: a bírák függetlenségét és a többszintű jogorvoslat lehetőségét. Harmadszor, nem érvényesült a hatalommegosztás: a köztársasági elnök funkciójában a törvényhozó és a végrehajtó hatalom teljesen egybemosódott. Az elnök az államfő és a kormányfő is egy személyben. Ráadásul az Alkotmány első módosításáig az elnök korlátlan ideig volt újraválasztható. Ez a recept két diktatúrát is kiszolgált: Sukarno “irányított demokráciáját” és Suharto “Pancasila demokráciáját”. Negyedszer pedig az Alkotmány nem írta elő, hogy az MPR kizárólag választott képviselőkből állhat. Ebből következőleg alakulhatott ki az indonéz hadsereg un. “kettős funkciója”, a dwifungsi, amely állandó képviselői helyeket és szilárd politikai – döntéshozói pozíciókat biztosított számára. Továbbá az 1985. évi 2. törvény alapján a hadsereg mellett az elnök által kijelölt és a különböző pártok és szervek által delegált személyek alkották az MPR felét. Mindezek eredményeképpen igen nehéz megállapítani, hogy az “alapító atyák” ezt a rendszert prezidenciális vagy parlamentális köztársági modellként álmodták-e meg. ( A kialakult gyakorlat azonban azt mutatta, hogy az államrendszer elsődlegesen prezidenciális, némi parlamentális jelleggel. )

 

Természetesen nem kizárólag ezek a hiányosságok voltak a kiváltói a jogrendszer reformja iránti igény megjelenésének. Az Alkotmány elfogadásakor az indonéz jogalkotók között a vita alapvetően arról folyt, hogy egy iszlám berendezkedésű egyházi államot hozzanak–e létre, ahogy azt a világ legnépesebb iszlám országának radikális, ámde kisebbségbe szorult csoportjai kívánták, avagy egy világi államot, ahol az iszlám jog is alkalmazható. 1945-ben végül is ez az utóbbi megoldás született meg, de a jogrendszer reformja során napjainkban ismét felerősödött a mindig is jelenlévő törekvés az állam “iszlámosítására”. Legutóbb 2002 januárjában, az Indonéz Mujahidin Tanács (MMI) szervezésében az iszlám profilú pártoknak és szervezeteknek a közép – jávai Yogyakartában tartott muszlim szeminárium foglalkozott az iszlám jogrendszer, a sharíah (vagy ahogy Indonéziában nevezik: a syariah) beemelésének lehetőségével az Alkotmányba, annak esetleges újabb módosítása során.[3] A kérdésben azonban egyelőre még az indonéziai iszlám szervezeteknek sincs egységes álláspontjuk.

 

 Az Alkotmány – egységben a Pancasila[4] szellemével - 29. §-ának (1) bekezdésében kimondja: "Az államnak az egyetlen és magában való Istenbe vetett hiten kell alapulnia."[5] Az alapelv kommentárja kifejti, hogy az egyetlen Isten független minden vallástól, legyen az iszlám, keresztény, protestáns, buddhista, vagy más. Az állam azonban ragaszkodik a monoteizmushoz, valamint elveti az ateizmust, “mivel az ellentétben áll az indonéz nemzeti kultúrával”. Így tehát világnézeti szabadságról eleve nem beszélhetünk ( a vallásszabadsághoz való jogot az Alkotmány a már fentebb idézett szakasz (2) bekezdésében deklarálja ), és ez, valamint, hogy a vallásosság ennyire kihangsúlyozott szerepkört kap, erősen emlékeztet egy teokratikus államformára.[6] Az államilag elrendelt monoteizmus ellenőrzése azonban a gyakorlatban nem, vagy csak igen kis mértékben realizálódik, és semmiképpen sem úgy, ahogy azt az iszlám szervezetek szeretnék. Igazság szerint az indonézek többsége nem is lát ellentmondást azon kérdésben, hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, de mindenkinek kell legyen vallása.

 

A sharíah alkalmazásának lehetősége történelmi gyökerekből táplálkozik. A holland gyarmati uralom alatt kialakult jogalkalmazás – minden fonákságával együtt – szinte változatlanul konzerválódott a független Indonéziában. A létező indonéz “gyarmati pluralista jogrendszer” ahogy azt Dr. Tim Lindsey, a Melbourne-i Egyetem Ázsia Jogi Központjának professzora nevezte[7], három fő pillérre támaszkodik: a holland jogrendszerre, az iszlám sharíára, valamint az ősi indonéz szokásjogra, az adatra.[8] Ez a hármasság, továbbá a kezdeti időkben felállított – eléggé kaotikus és sokszor áttekinthetetlen döntésmechanizmusú, épp ezért a korrupció melegágyának számító - intézményrendszer a nyolcvanas évek közepére már tarthatatlanak bizonyult. Ugyanakkor az egységes jogrendszer bevezetése Indonéziában éppen kizárólag a sharía alkalmazását, vagy annak teljes elhagyását jelenthetné.[9] Az előbbi sértené az ország nem iszlám vallású polgárait, az utóbbi pedig a többségben lévő iszlám hívőket.

 

Érdekes tény azonban, hogy 2002. januárjától Aceh tartomány ( amely Irian tartománnyal együtt különleges autonóm státuszt kapott Dzsakartától  és amely az egyik legradikálisabb iszlám tartománynak számít Indonéziában ), hivatalosan a sharíah-t jelölte meg a helyben alkalmazott jogként,[10] utalva arra, hogy ez teszi ki a helyi adat nagy részét.

 

Az adat alkalmazása már egy központosított kormányzati rendszerben is eléggé sok problémát okozott. Az őslakosok tradicionális viszonyai, például az öröklés, a földtulajdon, a természeti kincsek tulajdonviszonyai és azok kiaknázása tekintetében nehezen értelmezhető a központi és a helyi államigazgatás számára, és gyakorta ellentétben áll a nemzeti joggal. (És gyakran a sharíah által megszabott normákkal is, például a családjog területén.) Ráadásul ezek a szokások legtöbbször nélkülöznek minden írásos formát. 1999. márciusában a Szigettenger Őslakosainak Kongresszusa (AMAN), mint Indonézia első nemzeti – szintű bennszülött fóruma, azért ült össze, hogy elfogadtassák az állammal az adat használatának teljeskörűségét és megtámadhatatlanságát, mint az őslakosok elidegeníthetetlen jogát.[11]   

 

A legmeghatározóbb társadalmi konfliktusok gyökereit Indonéziában az etnikai és vallási sokféleségben kell keresni. Ezeket a konfliktusokat az erős központi hatalom csak mérsékelni ( vagy éppen szítani ) tudta, megszüntetni nem. A rendelkezési jogkör pedig az elnök – és kisebb mértékben a belügyminiszter – kezében volt. A központosított hatalom a hadsereget és a meggondolatlanul erőltetett, tervszerű belső migrációt használta fel a népcsoportok közötti ellentétek elsimítására, de ez a politika csak további konfliktusokat szült. ( Az elhibázott migráció és az etnikai türelmetlenség szomorú példája volt nemrég az őslakos, fejvadász hagyományokkal és igen kegyetlen adattal bíró  dayak törzsek által elkövetett vérengzés: a Madura – szigetről származó telepesek fékevesztett lemészárlása Borneó déli részén. )

 

A Suharto – rezsim bukása után – hathatós külső sürgetésnek is engedve – az indonéz jogalkotók megpróbálták létrehozni a helyi önkormányzatok lehető legteljesebb rendszerét (erről rendelkezik az 1999. évi 22. törvény, valamint az 1999. évi 25. törvény az e területek részére átengedett igazgatási és pénzügyi eljárásokról, és az azt végrehajtó 25/2000. számú kormányrendelet), a konfliktuskezelést átadva az adott területi egység autoritásának.[12] Ez az intézkedés azonban nem járt sikerrel, mivel az egyes területi egységek vagy nem tudtak mit kezdeni a hirtelen nyakukba szakadt autonómiával, vagy teljesen félre- értelmezték azt. A változás túl gyors, túl széleskörű volt, és nem hagyott elég időt a helyi közigazgatás kiépülésére és felkészülésére. Az egyenlőtlen végrehajtás - a központi kormányzat és a helyi önkormányzatok, valamint maguk a tartományok közötti értelmezési és módszertani eltérések – újabb konfliktusokat szült.[13] Sokan úgy értelmezték az autonómiát, hogy Indonézia átalakul szövetségi állammá, egyes, ásványkincsekben és infrastruktúrában gazdag tartományok pedig, fellelkesülve Kelet – Timor példáján, kiváló alkalomnak látták a decentralizációt a végleges önállósulásra. (Bizonyos tartományi tisztségviselők is kiváló alkalmakat találhattak a végleges önállósulásra, mivel a belső pénzügyi egyensúlyról szóló jogszabály alapján az állam által a tartományoknak jutatott szubvenciókból 2001. novemberéig azoknak kb. negyven százaléka, mintegy hatvan – trillió rúpia tűnt el nyomtalanul.)[14] Ebből, és még sok más jellegű problémából adódóan pedig maga az ország területi egysége került veszélybe (a Pancasila harmadik parancsa Indonézia egysége). A kormány haladéktalanul úgy döntött, hogy a 1999. évi 22. törvényt teljes revízió alá veszi, és egyelőre felfüggeszti annak végrehajtását (a helyi kormányzás erősegítéséről és felülvizsgálatáról szóló 20/2001. Korm. rendelet).[15] Természetesen ez a lépés is sok kritikával szembesült: míg a törvényhozók és a kormányzat a jogszabályokban talált ellentmondásokkal példálózva magyarázzák a múlhatatlan módosítás szükségességét, addig a régiók azzal vádolják Dzsakartát, hogy vissza akar táncolni a decentralizációtól, és hogy a kormány szítja a tartományok közötti viszályokat.[16]

 

Az új államigazgatási rendszer kidolgozása még tart, működésének feltételei így korántsem teljesek. Elkészült ugyan a köztisztviselőkről szóló 1974. évi 8. törvényt módosító 1999. évi 43. törvény – amely köztisztviselői rangra “emelte fel” a fegyveres erők és a rendőrség állományát is -, de a helyi önkormányzatok képtelenek megfelelő képzettségű és számú munkaerőt találni, és a központi államigazgatási szerveknél is elég nagy a bizonytalanság.

 

A történelmi folyamat nagy kihívásai között található a hadsereg, az egykor Indonéz Köztársasági Fegyveres Erők (ABRI), jelenleg az Indonéz Állami Hadsereg (TNI) nevet viselő testület gyökeres megreformálása, “demokrácia-kompatibilissé” tétele. Az indonéz állam megalakulása és az azóta eltelt évtizedek során igen fontos politikai szerepet játszó tényezőként  értékelt ABRI-t nem csak a már fentebb említett dwifungsi gyakorlatának veszni hagyására kellett rábírni, de szükséges volt a testület elválasztása az indonéz rendőri testülettől (Polri), valamint a polgári irányítási modell, a DPR hadsereg feletti szupremáciájának megteremtése is.[17]

 

A hatalmi ágak közül a végrehajtási szorul a legnagyobb átalakításra: az eddigi elnöki – kormányzati szerepkör állami túlsúlya helyén a DPR megerősödésével és a területi önkormányzati rendszer bevezetésével kisebb hatásköri vákuum keletkezett, és ezt - külhoni mintára -különböző “fékező és egyensúlyozó” szervek felállításával próbálták meg ellensúlyozni. Az új, kardinális jellegű törvények végrehajtása rendszerint sokat késik, és nem érvényesül az államigazgatás és a DPR között a közvetlen visszacsatolás. Az elnöki funkciók meghatározása és értelmezése igen heves vitákat vált ki az MPR és a DPR tagjaiból, az “elnöki tekintély” kifejezés pedig Sukarno bukása óta eltűnt a pozitív jellegű kifejezések közül. 2000 -ben – tekintettel Wahid elnök betegségére – már ideiglenesen megosztásra került az elnöki és a kormányfői funkció, de ez az állapot csak a politikai helyzet efemer szülötte volt, és egyelőre nem látszik valószínűnek ismételt bevezetése. 

 

A rendezetlenség persze nem kizárólag az államigazgatás sajátja: az igazságszolgáltatási rendszer felépítése és tagjai is hagynak maguk után kívánnivalót. A tavaly nyáron beiktatott új legfőbb ügyész, Baharudin Lopa szerint legalább két évtizedbe telik, mire az indonéz bíróságok teljes személyi állományát átszűrik és megtisztítják a korrupciótól. És ezt a vizsgálatot természetesen ki szeretnék terjeszteni az ügyvédekre, az ügyészekre és a rendőrségre is.[18]

 

A korrupció pedig az indonéz állam legnagyobb kerékkötője: az eddigi kísérletek a visszaszorítására nem voltak eléggé hatékonyak. Márpedig a jogrendszer reformja elsősorban ezen áll vagy bukik, tehát nem véletlen, hogy mind a nemzetközi közvélemény, mind maga az indonéz törvényhozás erőlteti és sürgeti a legátfogóbb fellépést ellene. Az átláthatóság, elszámoltathatóság és nyitottság hármas stratégiájának hiánya, valamint a még mindig erősen bürokratikus és lassú ügykezelés gyakran elriasztja a külföldi nagybefektetőket, akikre pedig égető szüksége lenne az ország gazdaságának.[19]    

 

Bizonytalanság uralkodik az állampolgárok körében is, ha azt kérdezik tőlük, hogyan oldják meg jogi problémáikat. Az Ázsia Alapítvány és az ACNielsen 2001 -ben végzett felmérése[20] szerint az indonézek igen kevéssé ismerik az ország igazságügyi rendszerét és a leggyakrabban nincsenek tisztában alapvető jogaikkal és kötelezettségeikkel. A 110 oldalas felmérés – amely eddig egyedülálló a maga nemében - kimutatta, hogy az állampolgárok kevéssé bíznak a bíróságok hatékonyságában és pártatlanságában, de többségben optimistának bizonyultak a rendszer megreformálhatóságának tekintetében. A problémák rendezésére inkább a klasszikus mediációs eljárásokat preferálják (értve ez alatt elsősorban az ősi szokásjogi intézményt, a közösségi tanácskozáson született felelősségteljes, egységes véleményen alapuló döntést, a  musyawarah-t) és ellentétben a rendőrséggel vagy általános bíróságokkal, a vallási bíróságok intézkedéseit szívesebben tartják alkalmazhatónak. Az igazságszolgáltatási rendszerről kialakult általános képet jól jellemzi, hogy a megkérdezettek többsége saját maga, önbíráskodva intézné el jogvitáját, míg a kisebbség fordulna csak a musyawarah szokásához vagy vallási bírósághoz, és mindössze két százalék menne el az általános bíróságokhoz. Ez utóbbiak csak harmincegy százaléka tartja úgy, hogy azért kell a bíróságokhoz fordulni jogvitájával, mert ez a törvényes út. 

 

Az indonéz jog által szabályozott tárgyak közül teljes egészében hiányzott a legalapvetőbb emberi jogok deklarálása és azok teljes körű védelmét biztosító garanciális támpontok kiépítése. Az eredeti, 1945-ös Alkotmány – egy jogállamban tarthatatlan módon - igen kevés utalást tett a polgárok állampolgári és politikai jogaival kapcsolatban (így két szakasz, a 27.§, amely a törvény előtti egyenlőséget, valamint az emberi méltósághoz és a munkához való jogokat deklarálta; illetve a 31.§ (1) bekezdése, amely a tanuláshoz való jogot mondja ki), sokkal inkább az állampolgárok kötelezettségeinek felsorolását tartalmazta.

 

 

Az új Alkotmány ígérete

 

 

            Az eredeti, 1945-ös Alkotmány öt fő részből áll: a preambulumból, amely a Pancasilát is tartalmazza; a tizenhat fejezetből (és ezen belül 37 szakaszból) összetevődő rendelkező részből; a négy klauzulát tartalmazó átmeneti rendelkezésekből; a két pontos kiegészítő záradékból; valamint az igen részletes magyarázó fejezetből, amelyet tulajdonképpen az Alkotmány indoklásaként is felfoghatunk. Az a kérdés, hogy e legutolsó komponens mennyire szerves része az Alkotmánynak, igen vitatott. A szövegmagyarázatok értelmezése ugyanis igen nagy fontossággal bírt tavaly, a Wahid elnök elmozdítása körüli jogi procedúrában.        (Noha itt feltétlenül szükséges megjegyezni, hogy az eljárás inkább politikai, semmint jogi folyamatok összessége volt.) Az alaptörvény a Suharto – éra alatt politikailag szentnek és sérthetetlennek lett kikiáltva, így esetleges módosításának felvetése nem volt ajánlatos. Indonéziában ugyanakkor természetesnek számít, hogy minden egyes jogszabályt és az ezekben szabályozott viselkedési normákat igyekeztek visszavezetni az Alkotmányra. Így például a filmről szóló 1992. évi 8. törvény 2.§-a kimondja, hogy Indonéziában a filmforgatásnak a Pancasilán és az Alkotmányon kell alapulnia. 

 

Az MPR 2002. évi rendes ülésszakának előre beharangozott fő attrakciója egy “modern és demokratikus” Alkotmány kidolgozása és elfogadása lesz.[21] ( Az MPR egyik elsődleges funkciója az Alkotmány elfogadása illetve szükség szerinti módosítása. ) Példaként - a hírek szerint - a kanadai alaptörvény is szolgálhat, mivel az indonéz törvényhozók sok hasonlóságot találtak a két ország társadalmi szükségleteiben. 2001. januárjában az MPR delegációja az 5/2000. számú MPR határozat alapján a helyszínen tanulmányozta az észak – amerikai ország kétkamarás parlamentjének, legfelsőbb bíróságának, önkormányzati és választási rendszerének, valamint az őslakosok jogainak és ezek érvényesíthetőségének gyakorlatát és alkalmazhatóságát.[22]

 

Az alaptörvény – és ez által a jogrendszer – átformálása a leglényegesebb kérdésekben persze nem várhatott 2002-ig. Mindezidáig azonban – megfelelő konszenzus és idő hiányában[23] – az MPR csak az általa legszükségesebbnek ítélt döntéseket hozta meg: 1999. szeptembere és 2001. decembere között háromszor fogadtak el alkotmánymódosítást.   1999-ben az MPR jogszabály-előkészítő testülete (MPR Badan Pekerja) két albizottságot (PAH I. és PAH II.) hozott létre: egyet az Alkotmány revíziójának kidolgozásával bízott meg, a másikat pedig ezzel összefüggésben azon MPR rendeletek tervezeteinek összeállításával, amelyek a módosított Alkotmány rendelkezéseinek végrehajtását teszik lehetővé. A két bizottság állásfoglalásai alapján az MPR frakciói elvetették a “nemzet alapító atyái által örökül hagyott” 1945-ös szöveg azonnali kicserélését egy új alaptörvénnyel, és megállapodtak egy átmeneti időszakban, amikor csak részleges módosításokat fogadnak el. Ugyanakkor a PAH I. számára adott felhatalmazáshoz máris mellékeltek egy vázlatot az alaptörvény módosításáról ( 9/2000. MPR határozat).

 

 

Az Alkotmány eddigi módosításai

 

 

Az első alkotmánymódosítás, amelyet 1999. október 19-én szavaztak meg, az első, demokratikus választások után összeült, új MPR képviselőinek történelmi sodrású, magabiztos, korszakváltó lendületéből született. A képviselők – okulva a diktatúrák modelljéből - elsősorban az elnök feladat és hatáskörén kívántak profiltisztítást végezni, valamint a DPR-t, mint jogalkotó szervet óhajtották definiálni.  Az elnök és az alelnök hivatali idejét öt évben határozták meg, és kimondták, hogy hivatali ciklusuk lejártával kizárólag egyszer választhatók újra (7.§).[24] Megnyirbálták az elnök hatáskörét azzal is, hogy – a sok visszaélésre lehetőséget adó gyakorlattal ellentétben – a nagykövetek és konzulok kinevezése átkerült a DPR feladatai közé.  Deklarálták továbbá, hogy a DPR a törvényhozó testület, viszont egyeztetnie kell a jogalkotási folyamat során az elnökkel (20.§); és a DPR képviselőjének jogában áll törvényjavaslatot benyújtani a testületnek (21.§).

 

            A 2000. augusztus 18-án ( vagyis az eredeti Alkotmány hatálybalépésének ötvenötödik évfordulóján ) meghozott második alkotmánymódosítás már jóval megfontoltabb és részletesebb, mint elődje. Először is a már fentebb vázolt decentralizációs koncepció érdekében kiegészítették a 18. paragrafus rendelkezéseit, és beiktattak két új szakaszt ( 18A.§ és 18B.§ ), amelyekben kimondják a tartományi, területi és helyi önkormányzatok autonómiáját, és meghatározzák a közigazgatás új alapvonalait a Tartományi  Népi Képviselők Házának  (DPRD) felállításával, valamint a  központi közigazgatás és az önkormányzatok financiális és hatásköri viszonyainak tisztázásával. A 18B.§ (2) bekezdése emellett deklarálja az adatnak, mint a tradicionális társadalom létező jogrendszerének állam által történő elismerését is.

 

            Másodszor, a módosítás tovább tisztázza a DPR-nek, mint törvényhozó, államháztartási és ellenőrző funkciókkal ellátott testületnek a feladat és hatáskörét, garanciális biztosítékokkal erősítve meg  azt. Kimondja a képviselők mentelmi jogát, és törvény általi szabályozást ír elő a Képviselőház ügyrendjére valamint a jogszabály-alkotási folyamatra.

 

            Harmadszor, a nemzet biztonságáról és a honvédelemről szóló XII. fejezet kiegészítésével a módosítás rendelkezik a TNI és a Polri különválasztásáról, és meghatározva az előbbi funkcióit, elveszi a hadseregtől a politikai – szociális szerepkört, a dwifungsi-t. ( Érdekes momentum, hogy a módosítás kétszer is szabályozza az állampolgároknak azon “jogát és kötelezettségét”, hogy a honvédelemben részt vegyenek ( 27. § és 30.§ (1) bekezdése ). Ez a rendelkezés ugyanis a legutóbbi hivatkozásnál az eredeti szövegben is megtalálható volt.

 

            Negyedszer, az MPR jogalkotói végre elérkezettnek látták az időt arra, hogy az állampolgárokról és a lakosságról szóló X. fejezet mellé beiktassanak egy XA. fejezetet az emberi jogokról. A tíz szakaszból álló új fejezet áttekinthetetlen, felépítésének koncepciója igen nehezen értelmezhető és a rendelkezések nemegyszer ellentmondanak egymásnak. A fejezet – hogy csak néhány elemet emeljek ki - egymás után tárgyalja az élethez, a családhoz, a házassághoz, a megélhetéshez, a tanuláshoz, a jogérvényesítéshez, a megfelelő munkavállaláshoz, az állampolgársághoz, az egyesüléshez és a véleménynyilvánításhoz, az információkhoz, az önvédelemhez valamint a tulajdonhoz fűződő alapvető emberi jogot. Van olyan szakasz, amelyet egy az egyben az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából vettek át.  A 28E.§ (1) és (2) bekezdése ismét deklarálja a vallás és lelkiismereti szabadsághoz való jogot, de a Pancasila első rendelkezése továbbra is érvényes. A 28B.§ (2) bekezdése előírja a gyerekek védelmét az erőszaktól és a diszkriminációtól, a 28I.§ pedig úgy fogalmaz, hogy minden embernek joga van arra, hogy ne legyen diszkriminatív eljárás alanya. A diszkriminációt magát azonban az alaptörvény sehol nem tiltja. 

 

            Ötödször, a 25E. § kimondja, hogy “az Indonéz Köztársaság egységes állama egy szigettengeri nemzet, amely alkalmazza a szigettenger – elvet ( wawasan nusantara ) és államterületének határait és a joghatóságot törvényben kell szabályozni.” E rendelkezés a nemzeti gazdaság és biztonság szempontjából életbevágóan fontos,  az indonéz tengerjogról alkotott 1996. évi 6. törvény által már deklarált, az ENSZ 1982-es Tengerjogi Egyezményének IV. fejezetében tárgyalt “szigettenger állam”- rezsimjének implementálása az Alkotmányba. 

 

            És végül hatodszor, a módosítás rendelkezik az állami nyelvről és a lobogóról szóló XV. fejezetnek az állami címerrel és a nemzeti himnusszal való kiegészítéséről is.

 

            A legutóbbi, 2001. november 9-én elfogadott  harmadik alkotmánymódosítás az eddigi legátfogóbb, mind terjedelmét, mind a benne foglaltakat tekintve, és valószínűleg a függetlenség kikiáltása óta az eddigi legforradalmibb rendelkezéseket tartalmazza a fél évszázados köztársaság történelmében. Legelsőként két olyan tiszteletreméltó és megfontolt kiegészítés tündöklik a normaszöveg elején, amely azt mutatja, hogy megfogalmazói sikeresen megértették a feladat által rájuk ruházott történelmi felelősség nagyságát.[25] Az 1.§ (2) bekezdésének átfogalmazott formája végre megadja az igazán alaptörvényhez méltó alaphangot: “A szuverenitás a nép kezében van, és az Alkotmány által realizálódik.” Az új,  (3) bekezdés pedig merész, ám a legnemesebb szándék diktálta válasz az indonéz történelem legújabb fejezetének legnagyobb kihívására: “Indonézia jogállam.” És mindez csupán a kezdet.

 

A jogalkotók, okulva a Wahid elnök hivatali ideje alatti és a visszahívása körüli szégyenletes események tanúságából, végleg szerették volna az elnöki funkciót, mint az állam egyik, de nem a legfontosabb tartópillérét pontosítani. Elsődleges garanciaként az elnök megválasztásának és az elnöki megbízatás megszűnésének szabályozására került sor. A legfontosabb újítás, hogy a köztársaság elnökét és alelnökét az első fordulóban közvetlenül lehet megválasztani az általános választásokon ( 6A. § (1) bekezdés ). A posztra minden politikai párt állíthat jelölteket (elnököt és alelnököt együtt) a választást megelőzően. Mindkét jelölt kizárólag született indonéz állampolgár lehet, és egyaránt alkalmasnak kell lenniük mentálisan és fizikailag a feladat ellátására.[26] Amennyiben a jelöltek megszerzik a szavazatoknak több, mint ötven százalékát, az MPR beiktatja  őket hivatalukba. Amennyiben egy jelölt-páros sem kap ennyi szavazatot, úgy a második fordulóban már az MPR testülete dönt: a két legtöbb szavazatott elért páros közül választ elnököt és alelnököt. A hivatalban lévő államfőt és helyettesét pedig a DPR javaslata alapján az MPR menti fel tisztsége alól, amennyiben az “bizonyítottan jogellenesen járt el, hazaárulást követett el, korrupció aktív vagy passzív részesévé vált, vagy más kiemelkedően súlyos bűncselekményben vett részt, illetve ha bebizonyosodik, hogy nem képes többé ellátni a tisztségével járó feladatokat” (7A. §). Mindezek vizsgálatával egy újonnan felállított szervet bíz meg a 7B. §.-ban az alaptörvény: az Indonéz Köztársaság Alkotmánybíróságát ( Mahkamah Konstitusi RI ).

 

A kilenctagú Alkotmánybíróság (24C. §) feladatkörébe tartozik a fenti vizsgálaton túl még az általános normakontroll, az állami szervek közötti hatásköri viták eldöntése, a politikai pártok alkotmányos felügyelete, valamint az általános választások tisztaságának ellenőrzése és az ezzel kapcsolatos vitás kérdések eldöntése. A testület tagjai közül hármat a Legfelsőbb Bíróság ( Mahkamah Agung ), hármat a DPR és hármat az elnök jelölhet posztjára, és a bírákat ez utóbbi méltóság nevezi ki.[27] 

 

Annak biztosítékaként, hogy az új, végleges Alkotmány tervezete már 2002-ben az MPR elé kerülhessen, a PAH I. albizottság funkcióit egy másik új szervre, az állandó bizottságként felállított, politikailag el nem kötelezett szakértőkből álló, független Alkotmányügyi Bizottságra ( Komisi Kostitusi ) ruházták át. Ezt a Bizottságot az MPR általános ülésének megnyitását követő három hónapon belül kell felállítani, és a rá ruházott feladatokat hat hónapon belül teljesítenie kell. A Bizottság felállítását már több civil szervezet[28] is sürgette, és biztosítékként javasolták, hogy a testület által kidolgozott tervezetet az MPR kizárólag megtárgyalhatja, de azt nem módosíthatja.

 

Az Alkotmány új rendelkezései alapján felállításra kerül egy másik testület is: az Igazságügyi Bizottság ( Komisi Yudisial ). A Bizottság tagjait a DPR javaslata alapján az elnök nevezi ki. Elsődleges feladata, hogy a Legfelsőbb Bíróság, az általános bíróságok, a vallási bíróságok, a katonai bíróságok valamint a közigazgatási bíróságok bíráinak kinevezésére javaslatokat tegyen a DPR-nek, valamint, hogy általános felügyeletet gyakoroljon az igazságszolgáltatás tisztasága és önállósága fölött (24B. §).

 

Az MPR elfogadta továbbá az Alkotmány 23. §-ában szabályozott Állami Számvevőszékkel (Badan Pemeriksa Keuangan - BPK) kapcsolatos kiegészítéseket ( 23E.- 23G. §-ok ) is. Ezek szerint a BPK-nak továbbra is Dzsakartában lesz a székhelye, de a hatékonyabb ellenőrzés szolgálatában regionális irodákat fog létrehozni minden tartományban.

 

Ám az alkotmánymódosítás legfontosabb újítása kétségkívül - a 22. § kiegészítésével - a választási rendszer újraszabályozásához és a törvényhozási ág átszervezéséhez fűződik. Az eddigi rendszer szerint a DPR négyszázhatvankét tagját az általános választásokon nyertes pártok jelöltjeikből delegálták, az ötszáz fős testületből harmincnyolc főt pedig a fegyveres erők- és rendőrparancsnokok által delegált TNI / Polri frakciója adja. Ez egészül még ki a tartományok százharmincöt; illetve a különböző vallási, kulturális és egyéb civil szervezetek hatvanöt képviselőjével: és ez a hétszáz fő alkotja az MPR-t. Az új szabályozás azonban kétkamarássá teszi az indonéz rendszert. A DPR mellett felállításra kerül a Tartományi Képviselők Házának ( DPD ) testülete is. Ez a szerv nem azonos a már korábban említett, minden tartomány önálló jogalkotó szervével, a Tartományi Népi Képviselők Házával (DPRD). A DPD százhuszonnégy tagját Indonézia harmincegy tartományának négy – négy képviselője adja majd. A DPR  és a DPD tagjait nem a pártok delegálják, hanem közvetlenül választják meg ezentúl az ötéves ciklusokra az általános választásokon. A TNI / Polri frakció a 2004. évi választásokra valószínűleg eltűnik majd. Így az új rendszer szerint a DPR és a DPD alkotja az MPR-t.

 

A fent részletezett három alkotmánymódosítás elfogadásával az indonéz jogalkotók csak az új Alkotmány alapvonalait kívánták meghatározni, de a szabályozás így is hihetetlen mértékű változást eredményezett az államszervezetet és a jogrendszert illetően. A módosításokkal párhuzamosan, azoknak megfelelve egyfajta “kodifikációs pezsgés” bontakozott ki Indonéziában: a társadalmi, politikai élet felélénkülése mellett megkezdődött a jogrendszer reformjának lépésről – lépésre történő keresztülvitele, az alkotmányos rendelkezések végrehajtása és a nemzetközi közösség által elvárt feladatok teljesítése érdekében történő jogalkotási munka.  

 

 

A “kodifikációs pezsgés” legfontosabb lépései

 

 

            Az első szabadon választott képviselők 1999. őszén valósággal felülmúlták önmagukat a történelmi jelentőségű jogszabályok kidolgozása során. Az MPR az év elején visszakapta az eredetileg neki szánt szerepet: amíg a Suharto – érában ötévenként egyszer ült össze a testület, hogy beiktassa az elnököt és éppen aktuális alelnökét, valamint hogy meghatározza a ciklusban követendő politikai – gazdasági irányvonalat ( garis- garis besar haluan negara ), majd tagjai szabadságolták magukat; most évi rendes ülésszakokra tagolták munkáját. 1999. második felében, a timori népszavazás kiírása (5/1999. MPR határozat); valamint az állam elsőszámú vezetőjének és helyettesének megválasztása és beiktatása után (6 - 8/1999. MPR határozatok), az MPR megalkotta az első alkotmánymódosítást, továbbá szabályozta saját belső ügyrendjét is ( 9/1999. MPR határozat ). Természetesen már e határozat előtt is voltak az MPR működésére vonatkozó saját szabályok, így például a 7/1998. MPR határozat, amely kimondta, hogy az MPR elnöke nem lehet azonos személy a DPR elnökével.

 

A következő általános ülésszakon, 2000. augusztusában a testület kilenc határozatot hozott, valamint elfogadták a második alkotmánymódosítást. A határozatok közül az első és a második finomított az MPR ügyrendjén, és kimondta, hogy az elnök visszahívásának kezdeményezésére különleges ülésszakot kell összehívni. ( Ez 2001. tavaszán meg is történt.) A 3/2000. MPR határozat szabályozza a jogforrásokat és a nemzeti jogalkotás hierarchiáját. A “Nemzeti egység és kohézió megerősítéséről” szóló 5/2000. MPR határozat többek között indítványozza egy, a múltban az emberi jogok sérelmére elkövetett bűntettek kivizsgálására felállítandó bizottság létesítését.  A 6 és 7/2000. számú határozatok pedig a TNI és a Polri szétválasztásáról, valamint azok feladatainak szabályozásáról szólnak.

 

Tavaly összesen tizenegy határozatot fogadott el az MPR, ezek többsége ( az MPR ügyrendjének újabb módosítása, hosszú-távú társadalmi-politikai tervek és állametikai kódex   kidolgozása, a korrupció elleni küzdelem további eszközeinek felvázolása ) mind a harmadik alkotmánymódosítás, valamint a további alkotmányozási feladatokról szóló 11/2001. MPR határozat politikai mellékterméke.

 

Persze, ez idő alatt a DPR sem tétlenkedett. Az első ciklusban egymás után olyan, az emberi jogok érvényesülése és az államigazgatás reformjának szempontjából meghatározó normákat fogadtak el, mint a Büntető Törvénykönyv állam ellenes bűncselekményekkel való kiegészítéséről szóló 1999. évi 27.; a korrupció-, összeférhetetlenség és nepotizmus mentes tiszta államszervezetről szóló 1999. évi 28.; vagy a faji megkülönböztetés minden formájának  tilalmáról szóló 1965-ös nemzetközi egyezmény átvételéről készült 1999. évi 29. törvények. De elfogadták például a régóta várt, és az állam gazdasága és környezetvédelme szempontjából kiemelkedően fontos 1999. évi 41. törvényt az erdőgazdálkodásról is. A 2000-2001. közötti ciklusban pedig a már említett jogalkotás mellett főleg az egyes régiók közigazgatási újraszabályozásáról alkottak törvényeket, és megszületett a két speciális tartomány, Aceh (2001. évi 18. törvény) és Irian (2001. évi 21. törvény) helyzetét rendezni kívánó jogszabály is.

 

            A DPR előtt álló feladatok száma azonban még mindig nem csökkent. A harmadik alkotmánymódosítás rendelkezéseinek értelmében a jogalkotóknak módosítaniuk kell a Habibie – kormányzat alatt meghozott, a választási rendszerrel összefüggő törvényeket, így a politikai pártokról szóló 1999. évi 2 törvényt, az általános választásról szóló 1999. évi 3. törvényt, valamint az MPR, a DPR és a DPDR felépítéséről és feladatairól szóló 1999. évi 4. törvényt is.

 

 

A jogrendszer és az emberi jogok viszonya

 

 

Az emberi jogok iránti elkötelezettség jogi garanciáit a már fentebb részletezett második alkotmánymódosítás mellett az emberi jogokról szóló 1999. évi 39. törvény, valamint az Emberi Jogok Bíróságáról szóló 2000. évi 26. törvény fektette le.

 

Mindazonáltal az első rendelkezést e tárgyban az 1998. novemberében, a Suharto - rezsim bukása után néhány hónappal elfogadott, az emberi jogokról szóló 17/1998. MPR határozat tíz fejezete tartalmazta. (Ugyanakkor még 1998-ban kidolgozták az emberi jogok érvényesítésének öt évre szóló nemzeti akcióprogramját is).[29] Ezt vette át és egészítette ki az egy évvel később, 1999. szeptemberében alkotott 1999. évi 39. törvény. E törvény jóval terjedelmesebb, százhét szakaszának rendelkezései között már az Emberi Jogok Nemzeti Bizottságának további munkájáról és az Emberi Jogok Bíróságának felállításáról szóló igény is megfogalmazódik. 

 

Fentiekből könnyen leszűrhető az indonéz állam jogalkotóinak óvatossága: lépésről – lépésre, alulról fölfelé haladva közelítenek az emberi jogok érvényesíthetősége jogi hátterének kiépítése felé, és ez a munkafolyamat valószínűleg az új Alkotmány elfogadásával válhat csak teljessé. ( Maga  az emberi jogok tiszteletben tartásának alapelve már kezdetektől fogva része volt az indonéz jogrendszernek, lévén a Pancasila második elve az igazságos és civilizált emberiességről rendelkezik. )

 

Az Emberi Jogok Nemzeti Bizottságát ( Komnas HAM ) 1993-ban, az ENSZ kifejezett sürgetésére alapította Suharto az 50/1993. számú elnöki rendelettel. A Bizottság elméletileg független kormányzati szervezetként jött létre, és noha első huszonöt tagja között olyan kiemelkedő, nemzetközi tiszteletnek örvendő jogászok foglaltak helyet, mint a két későbbi legfőbb ügyész, Marzuki Darusman és Baharudin Lopa, a kilencvenes évek végéig nem igazán tudott a kormányzattól függetlenül dolgozni.  Feladatai elsősorban a felvilágosítással – oktatással; a végrehajtási ellenőrzéssel; valamint a nemzetközi eredmények megfigyelésével és átvételével kapcsolatosak.[30]

 

A 2000. novemberében elfogadott, az Emberi Jogok Bíróságáról rendelkező 2000. évi 26. törvény eddig inkább csak írott malaszt volt. A törvényt – és ez által az egész indonéz emberi jogi politikát - komoly belföldi és nemzetközi kritikák is érték.[31] 

 

Az emberi jogok érvényesítésének realizálása terén a legújabb fejlemény a 96 / 2001. számú elnöki rendelettel felállított Ad – Hoc Emberi Jogi Bíróság létrehozása. A testület széleskörű felhatalmazást kapott az elnöktől, aki meghatározta a bíróság előtt tárgyalandó bűncselekményeket és külön megnevezte ezek között az 1984-es Tanjung Priok-i és az 1999. áprilisi és szeptemberi kelet – timori vérengzéseket is. E rendelet az Abdurrahman Wahid elnök által kibocsátott 53 / 2001. számú elnöki rendelet régóta várt kiegészítése. Wahid elnök csak részben tett eleget az igazságszolgáltatás követelményeinek, mivel kizárólag az 1999. augusztus 30-i kelet – timori népszavazás után elkövetett bűncselekmények vizsgálatát írta elő.[32] De igazság szerint még így is túl kevés a vizsgálható bűncselekmények köre, mivel az 1998-as Trisakti Egyetem – incidenst, valamint a két, 1999-ben Semaranggiban elkövetett politikai vérengzést a DPR 2000-ben kisebb súlyú jogsértésnek nyilvánította, és elrendelte azok emberi jogi bűncselekményként történő kivizsgálásának mellőzését. ( És ez még mindig csak az a kör, amelyről eddig egyáltalán kivizsgálásukkal kapcsolatosan  hivatalos említést tettek. )

 

Az Ad – Hoc Bíróság harminc bírájának (egyaránt hat –hat hivatásos bíró az elsőfokú és a fellebbviteli eljáráshoz, valamint tizennyolc ülnök) kiválasztását a Legfelsőbb Bíróság végzi el, de őket az elnök nevezi ki posztjukra.  Ez sajnálatosan az eredetileg tervezett 2001. decemberi határidőig nem történt meg, a Legfőbb Ügyész Hivatalának ( Kejaksaan Agung ) és az Indonéz Bírák Szövetségének ( IKHI ) sürgetésére sem,[33] így először csak 2002. januárjának végén, a 6/2002 számú elnöki rendelet meghozatala után ülhetett össze a testület. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága (UNHCHR) máris jelezte, hogy végig figyelemmel óhajtja kísérni a bíróság előtti pereket, és számít arra, hogy Indonézia komolyan veszi az ezzel kapcsolatos feladatait.[34]

 

Az ENSZ amúgy sincs megelégedve az indonéziai változások mértékével. 2001. novemberében az ENSZ Kínzás Ellenes Bizottságának genovai ülésén erősen kritizálta az indonéz kormány – mint a Kínzás Elleni 1984-es ENSZ Konvenció részese[35] - hozzáállását az elmúlt évek konvenció-ellenes gyakorlatának hiányos és lassú feltárásával kapcsolatosan, és javasolta egy független, hatékony szervezet felállítását a rendőrség és más szervek által elkövetett jogsértések azonnali kivizsgálására[36].

A fent vázolt jogforrási és intézményi reformok mellett Indonéziában az emberi jogok érvényesítésének széleskörű gyakorlata még igencsak gyerekcipőben jár. Szinte alig van olyan országrész, amely ne szenvedne valamilyen múltbeli vagy jelenlegi jogsértés emlékétől, illetve gyakorlatától. Mindezek közül kiemelkedik a két legrettenetesebb: a kelet – timori és az iriáni népirtások ténye.[37] És a leghatalmasabb, államilag irányított jogsértés: az 1965-ös vérengzések, az egykori Indonéz Kommunista Párt (PKI) tagjainak lemészárlása; valamint az azt követő üldöztetés és diszkrimináció. Jelenleg is hatályos például a 25/1966. számú MPR határozat, amely alapján az egykori PKI tagok családjának három generációig lemenően (sic!) kell diszkriminatív rendelkezések alanyává válniuk.[38]   Az igazságszolgáltatás – vagy legalábbis, ahogy azt dél – afrikai mintára eredetileg tervezték, a tényfeltárás és a megbocsátás – várható időpontja pedig egyre csak késik. A kormány egyelőre fontosabb kérdésekkel van leterhelve: a jelenlegi jogsértések visszaszorítása és megakadályozása érdekében dolgozik[39]

 

Pozitív változás viszont, hogy a sokáig igen jelentős mértékű, az indonéz népesség három százalékát kitevő kínai etnikum elleni állami diszkrimináció lassan megszűnni látszik – a kínaiak például 2000 óta nyilvánosan megünnepelhetik a kínai újév beköszöntét, az Imleket, amelyet a Pancasilára hivatkozva a Suharto rendszer betiltott – de elmaradások még itt is tapasztalhatók.[40]  

 

 

A jogrendszer reformjának távlati lehetőségei

 

 

            Mint ahogy azt a jelen tanulmány elején megfogalmaztam, az Indonéz Köztársaságnak - jogrendszerének megreformálása kapcsán - igen sok kihívásra kell választ adnia. És mivel ez a folyamat még igencsak kezdeti stádiumában van, így a kihívások száma valószínűleg csak növekedni fog. Néhány kérdésről azonban már talán most is el lehet dönteni, hogy mennyire felel meg kialakítása és alkalmazása a mai indonéz viszonyok között, és hogy melyek azok a területek, amelyeket igazán érdemes lenne a jogrendszer reformjának továbbgondolása során jobban figyelembe venni, vagy éppen elvetni. Véleményem szerint a meghatározó pontok a következők:

 

            I. A közvetlen demokrácia intézményrendszere kiépíthetőségének és alkalmazhatóságának vizsgálata. A jogalkotók a követlen elnökválasztás koncepciójának elfogadásával, valamint a helyi önkormányzatok koncepciójával nem csak a választási rendszert módosították (liberalizálták) gyökeresen, de hitet tettek a társadalmi önrendelkezés elve mellett is.  Egy helyi népszavazás sikeres precedensével (Kelet –Timor, 1999) a közvetlen demokráciának kedvező, reformértékű lehetőség adódhat további helyi érdekű problémák egyszerűbb és hatékonyabb kezelési rendszerének kiépítésére, amely azonban a jelen politikai – gazdasági helyzetben kivitelezhetetlen az állam egységének veszélyeztetése nélkül.

 

            II. A hatalommegosztási modell kiegyensúlyozottságának megvalósítása és garanciái. Tekintettel a fentebb vázolt eredményekre, leszögezhetjük, hogy a hatalommegosztás koncepciója sikeresen teret nyert az indonéz államszervezet – fejlesztési gondolkodásban. A törvényhozás és a végrehajtás elkülönítése gyakorlatilag megtörtént, de az igazságszolgáltatási és a végrehajtási ág viszonyai között még vannak tisztázatlan pontok. Ugyanígy találhatóak összemosódások a végrehajtási funkción belül is – például az elnöki funkció jelenlegi túlsúlya és a kormány szerepének és felelősségének bizonytalansága – és ez még további tisztázásra szorul. Ideje végre felismerni, hogy a jelenlegi feladat – és hatáskörmegosztásnak nem annyira szakmai, mint inkább tradicionális és intézményi okai vannak.

 

            III. Az emberi jogok védelme és érvényesíthetősége.  A jogalkotóknak elsősorban árnyaltabb álláspontot volna célszerűbb kialakítani, jobban figyelembe véve a kérdéskör komplexitását. Az etnikai, vallási diverzitásból, valamint az évek során felhalmozódott negatív társadalmi tapasztalatokból adódóan az állampolgárok nem lesznek optimális befogadó közegei az új – esetenként az adattól is lényegesen különböző jellegű –gyakorlatnak. Ugyanez érvényes a múltbéli bűntettek feltárásának és bírósági kezelésének gyakorlatára is.

 

            IV. A decentralizáció szükségessége és mértéke. Talán ez jelenleg az egyik legnagyobb kihívás. Amennyiben a föderalista államberendezkedés gondolata nem váltana ki állandó hisztérikus tiltakozást Dzsakartában, talán egyszerűbben is meg lehetne közelíteni a kérdést. Ez azonban a jelenlegi politikai – gazdasági helyzetben ugyancsak kivitelezhetetlen az állam egységének veszélyeztetése nélkül. Viszont a decentralizációs folyamat központi megakasztása is igen súlyos károkat okozhat.  

 

            V. Az iszlám jogrendszer primátusa.   Ez az a kérdéskör, amit véleményem szerint egyszerűen nem szabad nyugati orientációval megítélni. Előfordulhat, hogy a jelenlegi pluralista jogrendszert egyszer felszámolják. De kizárólag a sharía miatti idegenkedés még nem elég indok a jelenlegi igen kétes hasznú állapotok konzerválására Mindenesetre célszerű lenne egy ezzel kapcsolatos, társadalmi hatásvizsgálattal kiegészített elemző munka elvégzésére.    

 

            VI. A korrupció elleni fellépés.  A szándék a jogalkotói oldalon egyértelműen tetten érhető; de ez sajnos kevés. Attól tartok, hogy ennek megoldását elsősorban nem a jogtól kellene várni, hanem a gazdaságtól és a társadalmi változásoktól.

 

            VII. A bírói függetlenség. A modell jórészt adott, de tennivaló itt is akad még bőven.  A probléma szorosan összekapcsolható a VI. pontban felvázoltakkal, de amíg pl. egy bírói átlagfizetés átszámítva kb. huszonhétezer forintnak felel meg, itt sem várható gyökeres változás. 

 

            VIII. Jogi képzés, jogászi utánpótlás. A jogász - humánerőforrás területén szintén óriási gondok vannak: kevéssé biztosítottak a szakemberek képzésének és pályán tartásának technikai és anyagi feltételei. Itt elsősorban a nemzetközi tapasztalatok átvétele és kamatoztatása lehetne a célravezető gyakorlat.

 

            IX. Jogi tájékoztatás. Ahogy arra az Ázsia Alapítvány és az ACNielsen 2001-ben végzett felmérése kapcsán már utaltam, jelenleg még nincs hatékony modellje a probléma rendezésének. Elképzelések és nagyon jó javaslatok (például a bírósági határozatok hozzáférhetőségének megteremtése, vagy a jogforrások széleskörű megismerése érdekében azok olcsó kiadványként való rendszeres publikálása) azonban vannak.[41]

 

            XI. Musyawarah vagy bíróság. A konfliktuskezelés módjainak jobb kiegyensúlyozása lehet a középtávú cél. Ennek érdekében – összefüggésben az előző ponttal – a társadalmi bizalmat kell megnyerni elsődlegesen. Ehhez viszont a VI. és a VII. pontokban vázolt problémákat kellene megoldani.

 

            XII. Az állam “demilitarizálása”. Az indonéz függetlenség kivívásában és az állam félévszázados fennállása során kialakult konfliktusok kezelésében mindig igen fontos szerep jutott a fegyveres erőknek.   Ugyanakkor az adott viszonyok között a jogállam megteremtésének egyik kulcsa a polgári irányítás megteremtése a fegyveres erők fölött; valamint a hadsereg és a rendőrség szétválasztása és funkcióik demokratizálása volt. Ez az eddigi tapasztalatok alapján valószínűleg már sínen van, de további finomításokra még szükség lehet.

 

            XIII. A joganyag modernizálása. Az indonéz joganyag nagy része - így például a nagy jelentőséggel bíró kereskedelmi-, polgári-, és büntető kódex alapos revízióra szorul. A kilencvenes években sok modern, elsősorban gazdasági jellegű jogszabályt hoztak – pl. fogyasztó-védelem, szerzői jogok védelme, csődtörvény, banktörvény – amelyek többé - kevésbé megfelelnek a XXI. századi jogviszonyoknak, de nagyon sok még a lemaradás és a joghézag; és sok a joganyagban az ellentmondás.

 

            XIV. Felkészülés a harmonizációra. Bizony, az ázsiai integrációs folyamatnak is szükségszerű velejárója a jogharmonizáció. Természetesen - az integráció fokából adódóan - ez jelenleg még nem jelenthet igazán nagy problémát, de a 2001-ben tartott Badar Seri Begawan-i csúcstalálkozó óta, amikor is a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetének létrehozásáról állapodott meg Kína és a Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN), Indonéziának nagyon fel kell készülnie a következő évtizedekre, ha meg akarja tartani eddigi élenjáró szerepét az ASEAN-ban.

 

XV. Mufakat vagy demokrácia.[42] Végül egy elvi kérdést kell tisztázni, amely lényegileg az indonéz tradíciók és a nyugati típusú demokrácia közötti választást hívatott eldönteni. Nos, lévén, hogy a mufakat állami szintű gyakorlatának elégtelensége igazolódott, és a szabadon választott jogalkotók egyértelműen a demokratikus berendezkedésre jellemző politikai érdekütköztetési modellt alkalmazzák, valószínűsíthető ez utóbbi szupremáciája a jövő Indonéziájának döntéshozatali rendszerében.

             

A reformfolyamat támogatói és annak anyagi fedezete

 

Végül szeretnék kitérni arra a kérdésre, amely nélkül a fentiek kivitelezhetetlenek lennének: a jogrendszer reformjának hazai és nemzetközi támogatói által végzett áldozatos munkára és nem utolsó sorban magának a folyamatnak az anyagi fedezetére.

 

Az indonéz reformfolyamat és az emberi jogok védelmének fejlesztése mellett számos szervezet és kormány elkötelezett. Az ENSZ – a sok humanitárius, illetve a békefenntartó misszió mellett - igen nagy figyelmet fordít az indonéz jogrendszer reformjának támogatására is. 1999-ben például az ENSZ Fejlesztési Program segített megszervezni és lebonyolítani az általános választásokat. Ugyanebben az évben az Ázsiai – Óceániai Technikai Együttműködési Munkaterv keretében, 952 ezer US dollár ráfordításával emberi jogi szakértők (egyaránt kormányhivatalnokok és civil aktivisták) szakképzését; 2000-ben pedig az indonéz igazságügyi terület emberi jogi bűntettek felderítésével kapcsolatos adminisztratív munka hatékonyságának elősegítését vállalta el többek között a szervezet.[43] Az ENSZ egyes szakosított szervei (IMF, Világbank) állandó kapcsolatban állnak az indonéz kormánnyal annak érdekében, hogy a fejlődést szakértelmükkel és segélyeikkel előmozdítsák és ellenőrizzék az elért eredmények hasznosságát.

A reformok ösztönzéséből az Amerikai Egyesült Államok is kiveszi a részét. 2001. szeptemberében Bush elnök 130 millió dolláros támogatást ígért Megawati elnökasszonynak a jogrendszer reformfolyamatának továbbvitelére, és még külön tízmilliót az indonéz rendőrség továbbképzésére, illetve technikai – műszaki ellátásának kiegészítésére.[44] Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) pedig már több sikeres együttműködési programot is kidolgozott és keresztülvitt az indonéz reformok elősegítése érdekében.[45] Az amerikai civil szervezetek közül az Indonéz Emberi Jogi Hálózatot (IHRN) lehet kiemelni, mint a reformok egyik legaktívabb támogatóját.

 

Az Európai Unió is lelkesen fogadta az indonéz erőfeszítéseket és a Tanács, valamint a Bizottság már többször értékelte annak eredményeit.[46]   Az állandó politikai párbeszéd felvétele mellett az EU és annak tagállamai aktívan közreműködnek a reformfolyamat elősegítésében is. Hollandia és Svédország még donor szerepet is vállalt a kormányzati és a jogi szektor fejlesztésében. Ez utóbbi tavaly novemberben tízmillió svéd koronát adományozott a “Partnerség a kormányzati reformért” program keretében a jogintézmények fejlesztésére.[47]

 

Ázsia nagyobb szervezetei, így az ASEAN, az APEC, vagy az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) szintén segítenek az indonéz kormánynak Ez utóbbi számtalan eddigi támogató programja mellé 2001-ben a következő három évre akár 1,2 milliárd dolláros értékhatárig folyósítható kölcsönt is kilátásba helyezett, ha az állam továbbra is a megkezdett úton halad.[48] De az egyes ázsiai államok is hozzájárultak már Indonézia demokratizálódásához: a japán kormány például 1999-ben 34 millió dolláros támogatást adott az általános választások lebonyolítására. A kontinens nem kormányzati szervei közül pedig az Ázsia Alapítvány segítsége értékelhető a legtöbbre.

 

Ausztrália - dacára a jelenleg talán kissé hideg diplomáciai párbeszédnek – nagyon is kimutatja, hogy érdekelt egy stabil jogrendszerű, demokratikus Indonézia megteremtésében. A déli szomszéd állam rendszeres miniszteri szintű értekezleteket szervez az indonéz kormánnyal való szorosabb együttműködés érdekében, és az Ausztrál  Kormány Tengerentúli Segélyprogramjának (AusAID)  indonéz jogi reform alprogramja több területen is igen hasznos segítséget adott már az indonéz intézményeknek és szervezeteknek.[49]  De a jogi profilú ausztrál civil szervezetek – így például az Ausztrál Nemzetközi Jogforrások Szervezet (ALRI)[50] – és az egyes állami intézmények (Legfelsőbb Bíróság, Legfőbb Ügyészség) is jelentősen kiveszik a részüket a segítségnyújtásból. 

 

Mindez a segítség mit sem érne az indonéz jogalkotók, a kormányzati szervek

(mint például a 15/2000. számú Elnöki rendelettel felállított Nemzeti Jogi Bizottság), a bírói testület és a  különböző jogi profilú civil szervezetek  elkötelezettsége hiányában. Ez utóbbiak száma szerencsére ma már eléggé magas, ezzel is mutatva a probléma iránti nemzeti érzékenység és a történelem nyújtotta lehetőség találkozásának nagyszerűségét.