Bóka János

Autopoiézisz és hierarchia

 

I.

 A következő fejtegetésekhez az indíttatást Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmájáról című művében újraközölt írása (Autopoiesis és a jog bírói újratermelése; Varga, 1998:358-369.) adta. Varga érdekes párhuzamot von Kelsen és egy alapvetően autopoietikus jogfelfogás között. Eszerint Kelsennek sikerült jól megragadnia a jogrendszer lezáródását a külvilág felé a jogi tények rendszerbeli létrehozása, illetve a rendszerbeli értékelési dimenziók autonómiája révén. Ezeket a megállapításokat csak helyeselni lehet (bár Kelsen hipotetikus alapnormája kapcsán még pontosítást igényelne), ugyanis egy autopoietikusan zárt jogrendszer esetén nincsen sem jogi input, sem jogi output (Luhmann,1986.), és a rendszer felé irányuló külső hatások belső megjelenési formáit maga a rendszer konstituálja. Másrészt a bináris kód egyik alapvető funkciója a rendszer elkülönítése a jog sajátos feladatainak elvégzéséhez (Luhmann,1987.), és egy luhmanni szigorú autopoietikus koncepció szerint ez az elkülönülés a bináris kód működésével szükségszerűen létrejön.

 Varga ugyanakkor "felrója" Kelsennek, hogy - bár ez elméletében implicite megtalálható - nem viszi következetesen végig a jog önreferenciájának problematikáját, azt, hogy a jog minden elemében konstitutív, sőt önkonstitutív. Ennek köszönhetően kiszorul elemzéseiből a jogrendszer dinamikus képe, átadva helyét a hagyományos statikus, hierarchikus elképzeléseknek. Varga egyébként általában véve tagadja a jog "quasi logikai"  jellegét, " a jelentésnek mint valami állítólag, előzetesen az általánosság síkján már létezőnek a hierarchikusan szűkítő, deduktív lebontását." Véleményem szerint - ha az autopoietikus kiindulópontot elfogadjuk - ez az álláspont tartható, de pontosabb elméleti kidolgozást igényel két szempontból:

1. Az alapvető különbség Kelsen és az autopoiézisz között nem a statika és a dinamika terén, hanem a rendszer/környezet nézőpont bevezetésében rejlik.

2. A jogrendszerbeli hierarchia léte, nemléte, illetve minősége nem határozható meg objektíven, erősen függ a megfigyelői pozíciótól. A jogrendszer autopoiézisze során nem oksági, hanem érvényességi hálózatot épít ki, ami a belső szemlélő számára a logikaihoz hasonló hierarchiát eredményez.

 

II.

 Egy rendszerleírás igen érzékenyen reagál a megfigyelő külső/belső státusára. Az alábbiakban követendő módszer a maga helyén mindkét nézőpontra tekintettel van, azonban igyekszik azokat külön tartani.

 A megfigyelő státusa tehát alapvetően befolyásolja a rendszerleírás minőségét. Az autopoiézisz alapállását nem nehéz felderíteni, hiszen a rendszer-környezet dichotómiából következően mindkét nézőpontot tárgyalja. Elsőbbséget a szociológiai megfigyelés élvez, maga Luhmann is attól várta a nagy áttörést, hogy a jogi normákat másképpen - kontrafaktuális elvárásokként - értelmezi mint tényeket, eltérően a megelőző szociológiai jogelméletektől. Ezzel közvetve azt is elismeri, hogy a jogrendszer lényegéből következően nem kezelheti a jogi normát tényként (ugyanakkor az önreferenciális jogrendszerben is létezhet tényszerű kapcsolat, de ez nem ontológiai, hanem "részleges", műveleti ténytételezés, amit részletesebben a III. részben elemzek). A két megfigyelői státus lényegében autonóm és mellérendelt, mert a szociológiai  megfigyelés feltárja ugyan a jog önképében rejlő paradoxont, de

 1. ez a paradoxon szükségszerűen következik az önleíró jellegből,

 2. a paradoxon láthatólag nem gátolja a rendszer totális autopoiéziszét,

 3. a szociológiai " rendszerkorrekció" elvileg is beépíthetetlen a jogrendszer önképébe.

 E kérdéskörrel kapcsolatban még egyetlen problémát kell elemeznünk: a rendszerhatár kérdését. A rendszer saját maga jelöli ki határait műveletei segítségével, azonban ez a külső megfigyelő számára nem sok támpontot adhat a jövőbeli eseményekre tekintve. Viszont a rendszeridegen szemlélő a bináris kód létén kívül nem szükségszerűen lát műveleti konzisztenciát a rendszer működésében, így kénytelen továbbra is ezzel az egyetlen ismérvvel operálni. A bináris kódon való orientálódás mint báziskritérium mellett a legtöbb elemző különböző segédkritériumokat állít fel, amellyel szerinte analitikai vagy empirikus alapon a rendszerelhatárolás elvégezhető. A jogi alrendszer esetében minél kevesebb segédkritérium felállítását tartom tanácsosnak. Luhmann kitétele a jogi normativitású elvárások folyamatszerűségébe való beilleszkedésről szükségesnek és elégségesnek tűnik a következők miatt:

 1. Tény, hogy az intézményesülés és szervezetképződés is a jogi rendszer műveleteinek eredménye, ennek célja azonban nem a rendszerhatárok kijelölése, hanem az, hogy ezek műveleteihez speciális output kapcsolódhasson.

2. A jogi alrendszer nem tagadja meg a bináris kóddal való műveletvégzést az életvilág szereplőitől sem, aminek révén szintén output keletkezik.

 

 Kelsen elméletében természetszerűleg nem jelentkezik a rendszer-környezet tudatos elválasztása ismeretelméleti szempontból. Vizsgálati pozíciója azonban megállapítható, ha figyelembe vesszük a jogelmélet tárgyáról szóló fejtegetéseit: " Csakis a normák - az arra vonatkozó előírások, hogyan kell az egyéneknek viselkedni - képezik a jogelmélet tárgyát; és sohasem az egyének tényleges magatartásai." Illetve: " Ha azt mondjuk, hogy a norma létezik, ezen azt értjük, hogy a norma érvényes." A norma mint előírás, amely érvényességénél fogva létezik - azaz külső megfigyelő számára nem szükségszerűen jelenik meg tényként -, egyedül a jogrendszer önképe szempontjából bír létrelevanciával. Ha a vizsgáltat tárgya ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, a vizsgálatot végző törvényszerűen a jogrendszer önreflexiójára támaszkodik, hogy érdemi információkat szerezhessen. Erre utal Varga is, amikor kimutatja, hogy Kelsen "a jog által önmaga felépüléséről és működéséről kialakított kép" axiomatikus kiindulópontként történő visszavetítésével kísérli meg magyarázni a jogot. Kelsen álláspontja eszerint nem feltétlenül egyezik a jogrend önképével, de axiomatikus kiindulópontjai a rendszeren belüli megfigyelő státusába kényszerítik.

 Érdemes ezek után megvizsgálni a statika és a dinamika néhány alapkérdését. Varga szerint a fentiek alapján Kelsennek a jogról kialakított szemléletét a jogrend hierarchikus építményéről kialakított statikus kép formálta. A statika és a dinamika ettől eltérő értelmezését bontja ki Kelsen, mikor megállapítja, hogy a jogi hierarchia szükségszerűen dinamikus. Kritizálja Austin "statikus" elméletét, amelyben a jog egyenlő rangú normák teljes, alkalmazásra kész rendszereként jelenik meg. A dinamikus hierarchia létrejöttének alapja az, hogy alkotását a jog maga szabályozza. Szó sincsen itt valamilyen szigorúan deduktív rendszerről, hiszen az alacsonyabb normák a magasabb normáktól elsősorban érvényességüket, s csak másodsorban és esetlegesen egyes tartalmi összetevőiket nyerik. Kelsen szerint ez az érvényességi elv teljesen dinamikus elv.

Ha az érvényességi elvet egy autopoietikus rendszerkoncepcióba helyezzük, ez körülbelül annyit jelent, hogy a rendszer megköveteli azt, hogy az új művelet valamilyen műveleti végeredményhez kapcsolódjon. Ez kétségkívül hierarchiaszerű jelenség. Ennél dinamikusabb állapot csak az előző feltétel hiánya esetén képzelhető el: ez a hierarchia teljes hiányához vezetne a rendszer zártságának és konzisztenciájának minimális biztosítása nélkül. A következőkben egy olyan elgondolást fejtünk ki, amely szerint a kapcsolódási követelmény a jogrendszer önképében szükségszerűen érvényességi hierarchiához vezet.

 

III.

Téziseink pontokba szedve a következők.

1. A jogrendszert autopoietikus rendszernek fogjuk fel. A jogrendszer minden egyes inputra outputtal felel. Ez a külső megfigyelő szempontjából tény, a jogrendszer szempontjából szükségszerűség. Ha nem következne minden inputra az inputtól eltérő output, a rendszer megszűnne létezni. A rendszer műveletei révén különbözteti meg magát a környezetétől, és a megkülönböztetés a jogrendszer szempontjából a művelet egyetlen értelmét: az önreprodukciót jelenti.

2. Sem az input, sem az output nem része a rendszernek. A jogrendszer műveleteitől ezek lényegükben térnek el. Az input valamilyen jelzést tartalmaz a műveletek megkezdésére, de ezt az értelmet csak a jogrendszer szempontjából nyeri el. Az output a rendszer záró állapota által indukált eredmény, de nem azonos a rendszer záró állapotával. Az input és az output a külső szemlélő által megfogható és értelmezhető, de a jogrendszer számára a maga tényszerűségében irreleváns.

3. A jogrendszer egy inputra egy outputtal válaszol. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy több helyes vagy a bináris kódnak megfelelő output létezik-e: a rendszer egyetlen outputot produkálhat. Az egyetlen inputtól az egyetlen outputig a külső környezet szempontjából tekintve műveleti láncolat fut.

4. A külső szemlélő számára a műveleti láncolat valamennyi eleme mellérendeltségi viszonyban áll. Csak az egyes műveletek eseti kapcsolódását érzékeli. A jogi műveletek legitimációja az érvényességi lánccal nem a környezet, hanem a rendszer számára funkcionális ( a környezet felé nem az érvényesség, hanem a helyesség, igazságosság stb. legitimálna ), a konzisztenciavizsgálat pedig a rendszer állapotára vonatkozik, ahogyan azt a rendszer maga látja. A külső megfigyelő számára a jogrendszer műveletei nem egymásból, hanem egymás után következnek. Elképzelhető, hogy bizonyos jogi műveletek eredményei megegyeznek más ( pl. logikai ) műveletek eredményével, de ez nem teszi a jogrendszer műveleteit ekvivalenssé a külső műveletekkel.

5. Tételezzük fel, hogy létezik valamilyen hierarchia a jogrendszer elemei között. Ezt a hierarchiát kizárólag a jogrendszer műveletei konstituálhatják és tarthatják fenn. Az autopoietikus  rendszerek esetleges hierarchiája dinamikus viszony műveletek között. Ha azonban a külső megfigyelő számára a jogrendszer műveleteinek csak ténye jelenik meg, jogrendszeren belüli értelme nem, szükségszerűen kiesik megértéséből  minden viszony általában, a hierarchia pedig különösképpen.

6. A jogrendszer önképét vizsgálva más eredményre kell jutnunk. A jogrendszer elemeit saját maga konstituálja a jogi relevancia és az érvényesség eszközrendszerével. Az elemek lényege nem létükből ( ami pl. a fikció esetében teljesen hiányzik ) fakad, hanem normatív elismertségükből. A rendszerbe emelt létező vagy nemlétező jelenség így az elismerés aktusa révén szükségszerűen kapcsolódik valamely már korábban a rendszerbe beemelt elemhez.

7. A jogrendszer elemein és elemei által műveleteket végez. A műveletvégzésbe bevonható elemek köre azonban a jogrendszer szempontjából "logikailag" is behatárolt. Nyilvánvaló, hogy egy adott elem nem tételezheti önmaga érvényességét.

8. Az érvényességet nyújtó elem a beemelt elem részéről kvázi-tényként értelmezhető. Kvázi azért, mert a rendszer egésze tekintetében - és az őt beemelő elem szempontjából különösen - konstituált. Tény, mert az általa bekapcsolt elemekkel szemben tényként viselkedik, amennyiben

 a, a bekapcsolt elemek ugyanúgy nem alakíthatják azokat, mint a rendszeren kívüli jelenségeket;

 b, érvényességének megítélése nem a beemelt elem kompetenciája, érvényessége e tekintetben nem normatív, hanem tényszerű ( mivel az új elemet beemelhette és be is emelte a rendszerbe, ezért létező ).

Véleményem szerint ez a műveleti kapcsolódási kényszer és műveleti korlátozottság szigorúan  az érvényességhez kötődik, ezért kizárólag a jogrendszer önképében jelentkezik.

9. A rendszerelemek az általuk beemelt elemekkel különböző műveleteket végezhetnének el elvileg, de valójában a műveletet meg kell választani. Értelemrendszerről lévén szó a meg nem valósult állapotok is bírnak létrelevanciával, de megvalósult állapot csak egyetlen lehetséges, és csak ehhez az állapothoz kapcsolódhat a II. részben említett speciális output. A speciális outputhoz a jogrendszer önképének megfelelően műveleti és érvényességi lánc vezet. A választott műveletet nem az input, hanem a rendszer pillanatnyi állapota határozza meg.  A műveletvégzéshez szükséges egyrészt valamilyen, a jogrendszer által érvényesként elismert művelet, másrészt a műveletválasztáshoz kapcsolódó érvényességi mező. Az első feltételnek nincs különösebb jelentősége: tulajdonképpen a jogrendszer létezésének kikötése. A második feltétel hiánya az alapnorma és az output tekintetében jelentkezik szélsőségesen, azonban mindkettő kívül esik a jogrendszer önértelmezési keretein. Az érvényességi mezőt a műveletvégző számára a jogrendszer egésze határozza meg.

10. A 9. pontból a jogrendszer érvénybeli és nem értelmi egysége következik érvénybeli hierarchia léte mellett. A jogrendszerben érvényesség pusztán logikai úton semmihez sem kapcsolható. A logikai formulák a jogrendszertől függetlenek, tehát számára irrelevánsak, beemelésük esetén  létüket érvényességük és nem logikumuk folytán nyerik. Egy művelet eredménye az érvényességi mező révén nyerhet létrelevanciát. Ez felfogható, mint a jog autopoiéziszének teljessége: az érvényesség, egy szigorúan konstitutív jelenség válik a jogrendszer egyetlen formai és tartalmi mércéjévé.

 

IV.

 Röviden összegezve az eddig leírtakat a következőket állapíthatjuk meg. A jogrendszeren belül valóban nem deduktív-logikai műveletsor fut. Egy ilyen megállapítás csak a külső, szociológiai megfigyelő oksági sémáinak kivetítése a jogrendszerre. Létezik azonban egy érvényességi láncolat vagy hierarchia, ami képes átvenni a logika integráló szerepét a rendszer szempontjából. Ez korlátozza ugyan a rendszer dinamizmusát, de az abszolút autopoiéziszét nem érinti.

 

Felhasznált és hivatkozott irodalom

 

Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. Gondolat, Budapest, 1988.

Heidegger, Martin: Mit jelent a rendszer, és hogyan jutunk el a rendszeralkotáshoz a filozófiában? In: Filozófiai Figyelő, 1986/1.

Karácsony András: Niklas Luhmann társadalomelmélete és autopoiézise. In: Szociológia, 1990/1-2.

Karácsony András: Önépítés és megismerés - A radikális konstruktivizmsról. In: Világosság, 1988/7.

 Luhmann, Niklas(1986.): A jog szociológiai megfigyelése. In: A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége. Szerk.: Cs. Kiss Lajos és Karácsony András. Budapest, 1994.

Luhmann, Niklas(1987): Jog mint társadalmi rendszer. In: A társadalom és a jog autopoietikus felépítettsége. Szerk.: Cs. Kiss Lajos és Karácsony András.

Pokol Béla: A funkcionalista rendszerelmélet kibomlása - Talcott Parsons és Niklas Luhmann társadalomelméletének kategóriáiról. In: Csepeli György - Papp Zsolt - Pokol Béla: Modern polgári társadalomelméletek. Gondolat, Budapest, 1987.

Pokol Béla: A szociológiaelmélet új útjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Pokol Béla: Szociológiaelmélet. Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest, 1997.

Teubner, Günther: Breaking Frames: The Global Interplay of Legal and Social Systems (Review Essay). In: 45, American Journal of Comparative Law 149,169 (1997)

Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Budapest, 1998.

 

Summary

 

 In his essay, the author attempts to work out certain principles for facilitating the study of Kelsen's ideas on the legal system from an autopoietic point of view, or - if it is possible - their implementation into an autpoietic description of the legal system.

 Using the valuable comparison of Kelsen and the concept of autopoiesis by Csaba Varga as a starting point, the author analyses the difference between a chain of logical reasononing and that of validity concluding that a strictly  autopoietic legal system can be conceived as containing the latter. This chain of validity is capable of performing the functions exercised by the deductive or inductive logical chains in other cognitive systems. This way the integrity of the system is provided by a little bit reducing its dynamism, but maintaining its total autopoiesis.