Csányi Edina:

A kisebbségvédelem és egyes jogi kérdései – 1. rész

 

 Bevezetés

 

“A kisebbségek a modern világ legrobbanékonyabb és legdinamikusabb társadalmi jelenségei”

 

(José Bengoa)

 

 

Jelen szakdolgozat célja a kisebbségvédelem egyes jogi kérdéseinek és jogi szabályozásának bemutatása. A téma azért fontos, mert szinte minden állam területén élnek olyan népcsoportok, amelyek - nyelvi, etnikai, vallási, faji vagy egyéb okokból- kisebbségben, és ezzel együtt gyakran a többségtől eltérő, társadalmilag hátrányos helyzetben vannak. Ezek a csoportok - a fegyveres és egyéb konfliktusok elkerülése, a kultúrák és a sokszínűség megőrzése érdekében - megkülönböztetett figyelmet igényelnek.

 

A kisebbségek jogi helyzetének szabályozásával kapcsolatos nehézségek már a bizonytalan kisebbségfogalom, illetve fogalom hiányával kezdődnek, és folytatódnak a különböző csoportokhoz történő eltérő hozzáállással, illetve az egyes államokban létező eltérő jogi megítéléssel. Mindezeket megvizsgálva és a követendő, sikeres példákat tekintetbe véve talán választ kaphatunk arra a kérdésre, hogyan őrizhető meg a sokféleség a “globalizáció korszakában”, egy olyan színes világ érdekében, ahol a népek elégedettek és ahol identitásukat megtarthatják.

 

A dolgozat a kisebbségek különböző definícióinak összehasonlítása után bemutatja a “nép” és “bennszülött nép” viszonyát a kisebbségekhez, majd egy rövid történeti áttekintés után rátér a kisebbségvédelem nemzetközi jogi szabályozásának kérdéseire. Az ENSZ tevékenységének felvázolását követően az európai kisebbségvédelemre helyezi a hangsúlyt, ezen belül is az Európai Unió adta lehetőségekre, törekvésekre és a tagállamok jogi szabályozásának  összehasonlítására, kiemelve Magyarország e területre vonatkozó politikáját.

I. Fejezet

 

 A “kisebbségek” jogi meghatározása és ennek viszonya a “nép” és a “benszülött nép” fogalmához

 

1. A kisebbség jogi meghatározása

 

„A definíció létrehozására történő kísérletek állandóan beleütköztek a társadalmi fejlődés dinamikus valóságába”

(José Bengoa)

 

1.1. Miért nem létezik egységes kisebbségfogalom?

 

Mind a szakirodalomban^[1], mind a kisebbségvédelmi gyakorlatban él a keserű felismerés, hogy számos kísérlet ellenére^[2] napjainkban még mindig nem létezik az egységes kisebbségfogalom, mely világszerte jogilag kötelezőként lenne használható. Ugyanez érvényes Európára és államaira is.

 

Miért fontos egyáltalán egy jogilag elismert fogalom léte? Azért, hogy a kisebbségek és velük szemben az államok és a többség jogainak és kötelességeinek terjedelmét meg lehessen határozni. Akkor egyértelmű lenne, mely népcsoportokkal szemben vannak az államok kötelezve egyes jogok nyújtására, mikor követ el az állam jogsértést. Nem lehet igazán kisebbségi jogokról beszélni, amíg a jog “hordozója“ nincs meghatározva^[3].

 

Az egységes kisebbségfogalom hiánya a következőkre vezethető vissza:

- az államok nem egyformán viszonyulnak a kisebbségekhez: néhány állam sok népcsoportot ismer el^[4], ezzel jogvédelmet is biztosítva nekik, néhány csupán szigorú kritériumok szerint meghatározott csoportokat véd^[5], míg máshol semmilyen kisebbség nem kaphat elismerést^[6]. A jogvédelem terjedelme is eltérő;

 

- gyanítható, hogy az államok az egységes kisebbségfogalom és egy jogilag kötelező, általános kisebbségvédelmi egyezmény létrehozását egyszerűen el kívánják kerülni, azon nehézségek miatt, amelyek egy általánosan kötelező nemzetközi szerződésből erednének, valamint azért, mert ezt a fontos, szuverenitást is érinto, korlátozó kérdést minden állam maga kívánja szabályozni^[7]. Mindemellett tény, hogy a nemzetközi szintű kisebbségvédelmi szabályozás hatékonyan járulhat hozzá a problémamegoldáshoz^[8];

 

- napjainkban az a probléma is felmerül, hogy sok állam (különösen Európában) ki kívánja zárni az ún. “új kisebbségeket” - így a bevándorlókat, menekülteket és vendégmunkásokat - a jogvédelemből, mivel a fent említett csoportok feltehetően a beolvadás szándékával települtek át egy másik országba. Ezen okoból az új kisebbségek - habár a történelmi kisebbségekhez hasonló tulajdonságokkal bírnak (közös vallás, kultúra, összetartozás-tudat, stb.) - nem integrálhatóak bele a kisebbségfogalomba^[9].

 

Mindezen tényezők megnehezítik egy általános kisebbségfogalom lefektetését, mégis már az első világháború óta törekszik erre az államok közössége.

 

1.2. A kisebbségfogalom fejlődése és elemei

 

Számos említésre méltó próbálkozás történt - mind univerzális, mind regionális szinten - az egységes kisebbség-definíció létrehozására. Jelen dolgozatban nagyító alá kerülnek a legfontosabb fogalmak és az ezekben újra és újra felmerülő elemek.

 

1.2.1. A kisebbség meghatározására történő kísérletek

 

A kisebbségek egyik legrégebbi jogi fogalmát az Állandó Nemzetközi Bíróság adta meg a görög-bolgár közösségekkel kapcsolatos döntésében, 1930-ban^[10]. E meghatározás szerint a kisebbség “olyan csoport, amely közös faji, vallási, nyelvi illetve hagyománybéli tulajdonságokkal valamint összetartozás-tudattal bír, és amelynek célja a csoport fent említett tulajdonságainak (attribútumainak) megőrzése“.

 

A következő említésre méltó kísérlet a kisebbségek meghatározására az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának “Faji Elkülönítés és Kisebbségi Jogok Albizottsága^[11]” munkájának keretében történt, 1954-ben^[12]. Ezen fogalom szerint “a ‘kisebbség’ meghatározás csak a népességen belüli azon nem-domináns csoportokat foglalja magában, amelyek a lakosság többi részétől jelentősen eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi hagyományokkal vagy tulajdonságokkal bírnak, és ezeket meg kívánják őrizni.”

 

E meghatározást követően az ENSZ kisebbségekkel foglalkozó jogászai tovább próbálkoztak egy mindenki számára elfogadható definíció megalkotásával. Francesco Capotorti 1979-ben alkotott fogalma^[13] ezek közül az egyik legismertebb és egyben a legszélesebb körben elfogadott. Számos későbbi meghatározás e kísérletet említi és ehhez nyúlik vissza^[14].   Az itt megadott kisebbségfogalom a következő: “ az a nem domináns helyzetben lévő csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól és összeköti őket a kultúrájuk, a hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése^[15]”.

 

Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága ezzel egyidőben kezdeményezte egy, a kisebbségek jogairól szóló nyilatkozat elkészítését, amelyben a Polgári és Politkai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikkének következményei is meg lennének határozva^[16]. E nyilatkozat elkészítéséhez újabb definícióra volt szükség, melyet a kanadai Jules Deschenes dolgozott ki. E meghatározás szerint a kisebbség “ állampolgárok egy csoportja, akik számbeli hátrányban és nem domináns helyzetben élnek ebben az államban, a lakosság többi részétől eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi sajátságok jellemzik őket. Kölcsönös felelősségvállalást tanúsítanak egymás iránt és, olykor burkolt módon, megjelenik a túlélésre és a többséggel szembeni tényleges jogegyenlőségre irányuló kollektív akarat”^[17]. Ez az 1985-ben létrejött meghatározás sokban hasonlít a Capotorti-fogalomhoz, azonban nagyobb súlyt helyez a választás lehetőségére, hiszen valószínűleg nem kell olyan csoportok miatt aggódni, akik nem kívánnak védelemben részesülni vagy nem óhajtják

fenntartani elkülönült csoportidentitásukat^[18].

 

Egy későbbi, ugyancsak az ENSZ keretében létrejött tanulmány, A. Eide munkája 1993-ból^[19] szintén a Caportorti-féle meghatározásból indul ki, annyi különbséggel, hogy a csoport mérete mint megkülönböztető tényező elegendő a csoport kisebbségként való minősítéséhez, és nincs szükség a “nem-dominancia” kritériumára. Ezen vélemény cáfolható, hiszen gyakran egy demográfiai többség - mint pl. a maják Guatemalában^[20], vagy a feketék a dél-afrikai apartheid-rezsim idejében - szorul “kisebbségvédelemre”.

 

A következő, kevésbé ismert “univerzális“ fogalom 1996-ban, Chernicenko javaslatára született^[21]. Ezen fogalomba nem kerültek bevonásra a benszülött népek, mint kisebbségek.

 

A kisebbségek “európai koncepcióját” az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993. sz. ajánlása 1. cikkében  ismerteti, mely egy kiegészítő jegyzőkönyv lett volna az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Végül nem került beillesztésre e rendkívül fontos emberi jogi dokumentumba, de hatása mégis jelentős maradt^[22]. A nemzeti kisebbség tehát e (bonyolult, sok követelményt támasztó) fogalom szerint “személyek csoportja egy államban, amely az adott állam területén lakik és az állam polgára, régi, szilárd, tartós kapcsolatot tart fenn az állammal, etnikai, kulturális vagy nyelvi jellemzőket mutat fel, kielégítően jelentős számú, mindazonáltal kisebb, mint az adott állam, illetve annak egy régiójának népessége, valamint meg kívánja őrizni azok összességét, melyen közös azonosságuk alapszik -  nevezetesen kultúráját, vallását vagy nyelvét.”

 

A közös Európai Uniós kisebbségvédelmi politika is kialakulóban van, bár még számos feladat vár a tagállamokra a megvalósítás érdekében. Mégis érdemes - a kisebbség-fogalom egyes elemeinek tárgyalása előtt - megemlíteni az egyik legsikeresebb, bár még mindig nem eléggé sikeres javaslat kisebbség-definícióját. Az ún. Alber-tervezet^[23] az “ethnic group”, azaz “népcsoport” kifejezést használja, mely a következőt jelenti: “az Európai Közösség tagállamai mindazon állampolgárainak összessége, amely olyan közös etnikai, nyelvi, történelmi, kulturális és/vagy vallási jellemvonásokkal rendelkezik, amelyek megkülönböztetik a lakosság többi részétől; saját közös kulturális identitással bír és azt meg is kívánja őrizni, több nemzedék óta hagyományosan az állam területén lakik és az állam összlakosságán belül kisebbséget alkot.”

 

E két utóbbi - európai - meghatározás az ENSZ keretében született definícóknál szigorúbb követelményeket állít a kisebbségek elé, ugyanis az állampolgárság és a “tartós helybenlakás”  kritériumát is szükségesnek találja a jogvédelemre való jogosultság megszerzéséhez^[24].

 

Megjegyzés: a “kisebbség” meghatározás helyett, mint ahogyan az az Alber-tervezetben is látszódik, manapság kezd “divatossá” válni a “népcsoport” megjelölés, mely alatt csak a nemzeti és etnikai kisebbségek értendők. Ez a meghatározás egy erősebb öntudatot is takar; a magukat népcsoportnak nevező csoportok gyakran kívánnak a nemzetközi jog alanyaként is fellépni^[25].

 

A fent említett fogalmak számos közös elemet, kritériumot tartalmaznak, melyeket érdemes nagyító alá venni.

 

1.2.2. A kisebbségfogalmak legfontosabb elemei

 

Mára általánosan elfogadott, hogy egy kisebbség létezéséhez mind ún. “objektív“, mind “szubjektív” kritériumok szükségesek^[26]. Míg az objektív elemek a Népszövetség korában domináltak, később egyre fontosabbá vált az ún. szubjektív elemek léte is^[27].

 

A., Az “objektív” kritériumok; a kisebbségek főbb csoportjai

 

Az első és legfontosabb annak megállapítása, hogy a magát kisebbségnek nevező csoport a többségtől eltérő etnikai, vallási, nemzeti, nyelvi ill. kulturális jellemzőkkel, tulajdonságokkal bír. Ez a kritérium minden fogalomban jelen van, hiszen ez különbözteti meg a kívülállók számára a csoportot a többségtől.

A kisebbségek legfőbb fajtái tehát a vallási, a nyelvi, a nemzeti és az etnikai kisebbségek.

A vallási kisebbségek minden olyan csoportot magukba foglalnak egy államban, akik olyan vallási meggyőződéssel bírnak, amely a többségétől eltérő, Ermacora szerint akkor is, ha a többség ateista. A “vallás” és a “meggyőződés” fogalmak - mint ahogyan az ENSZ tevékenysége is mutatja - tágan értelmezendők és minden teista, nem-teista és ateista meggyőződést magukba foglalnak^[28]. Példával is érzékeltetve, vallási kisebbségek a huik Kínában, akiket a többségtől muszlim hitük és kultúrájuk különböztet meg, bár etnikai eredetük szerint ők is kínaiak.

A nyelvi kisebbségeket azon népcsoportok alkotják, akik egy adott állam területén nem a “nemzeti”, azaz hivatalos nyelvet beszélik szóban, írásban, magán- illetve hivatalos értekezéseikben. Sajnos, a nyelvtudomány sem fektette le pontosan, mely jelzők alapján különíthető el egy nyelvi kisebbség a többitől, mindazonáltal Európában mintegy 50 nyelvi kisebbségről beszélhetünk^[29].

A nemzeti kisebbségek fogalma a világháborúk után vált leginkább elterjedtté. Azon csoportok érthetők rajta, akik az anyaállamtól elszakadtak, saját kultúrával, “néppel” rendelkeznek, mint például a német kisebbség Lengyelországban vagy a magyar kisebbség Romániában^[30]. Ezen fogalom megjelenik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikkében, valamint az EBEÉ-Zárokokmányban is.

Az etnikai kisebbségek meghatározása kissé bonyolult, ám általános az egyetértés abban, hogy különböző tényezőkből - mint közös eredet, kultúra, történelem, illetve faji, kasztbéli vagy törzsi összetartozás - áll. Ezen csoport egyben a nemzeti kisebbségnél tágabb, általánosabb fogalom, melybe tehát ez utóbbiak is beleillenek^[31].

 

Mégis, a fent említett jellemzők, vagy azok egyike miatt nem lesz egy csoportból kisebbség, ha a többi kritérium hiányzik. Így beszélhet egy csoport a többségtől eltérő nyelvet, vagy bírhat más, kisebb vallással, mint pl. Jehova tanúi Magyarországon, még nem biztos, hogy elismerést nyer. Európában a nyelvi kisebbségekkel külön dokumentum foglalkozik^[32]. Említést érdemelnek az Európa számos országában jelentős számban élő romák, melyek etnikai és egyben és nyelvi kisebbséget alkotnak.

 

A következő és egyben vitatott kérdés az állampolgársággal függ össze. A Deschenes-javaslatban, valamint az Európa Tanács, illetve az Alber-tervezet kisebbségfogalmában is kitétel, hogy a kisebbség tagja az adott államban állampolgári státusszal rendelkezzék. Emellett a két “európai fogalomban” a “régi, szilárd, tartós kapcsolat”, illetve a “több nemzedék óta hagyományosan az állam területén lakás” is hozzáadódik a feltételekhez, azaz Európában még szigorúbbak az elvárások a kisebbségek felé. Ez igazodik az európai államok nemzeti törvényhozásához, ahol több helyen “generációkat” illetve “száz éves helybenlakást” említenek a kisebbségekkel foglalkozó jogszabályok^[33].

 

Az állampolgárság, mint feltétel a korábban már említett “új kisebbségek” - bevándorlók, menekültek, vendégmunkások - problematikájával függ össze. Az egyes államok azért írják elő ezt a követelményt, hogy kizárják a védelemből azokat a csoportokat, akik “később”, és - mint a legfőbb érvelés szól - a “beolvadás szándékával” érkeztek^[34]. Ezen idegen állampolgárokra egyszerűen az idegenjog szabályai érvényesek^[35]. További érv a nem-állampolgárok védelme ellen, hogy ha személyek ill. csoportok egy idegen államban a kisebbségvédelemmel járó jogokat élvezhetnék, akkor jelentősen megnehezülne a beutazási és tartózkodási engedélyek kiadása. Emellett a kiutasítással egyben megszűnne a jogvédelem is^[36].

 

Létezik a szakirodalomban olyan vélemény is, amely jogellenesnek tartja az állampolgárság feltételként való előírását^[37].

 

Véleményem szerint különbséget kellene tenni az “önkéntes” és a “kényszer szülte” új kisebbségek között és azoknak, akik rajtuk kívülálló okokból, így például háborút lezáró békeszerződéssel, áttelepítéssel kerültek másik országba, mindenképpen védelmet, segítséget nyújtani kultúrájuk, identitásuk megőrzéséhez. Az “önkéntes kisebbségek” esetén talán valószínűbb a beolvadás szándéka, valamint ezen csoportok - előnyösebb helyzetüknél fogva - maguk is többet tehetnek azonosságuk megőrzése érdekében. Mindazonáltal azon határ megvonása, ahol az önkéntes, illetve a kényszer szülte kisebbségek elválnak, főleg a gazdasági okokból más országba települt népcsoportok esetén, rendkívül nehéz és érzékeny kérdés.

 

Az objektív feltételek közé sorolható a népcsoport “számbeli kisebbsége” is. Ezen fogalmi elem először a Capotorti-jelentésben, majd a Deschenes-javaslatban merült fel, de megtalálható az Európa Tanács 1201/1993. sz. ajánlásában és az Alber-tervezet által megadott fogalomban is. Az Európa Tanács ajánlása mindazonáltal a - konkrétan nem meghatározott - “kielégítően jelentős számú” számbeli kisebbséget vonná csak védelem alá. Hazánkban ez a szám legalább 1000 főt jelent^[38].

 

A múlt eseményei bebizonyították, hogy egy számbeli kisebbség is megszerezheti a hatalmat és veszélyt jelenthet a többség számára, ahogyan ez Dél-Afrikában is történt^[39]. A “kisebbségben levő” malájok Malajziában szintén “politikai többséget” (és nem demográfiai többséget) alkotnak^[40]. Azért került be egyes fogalmakba^[41] a “nem domináns helyzet”, mert gyakran a “kisebbség” helyzetében levők és  demográfiai többséget alkotók szorulnak védelmre (mint például a már említett maják Guatemalában)^[42].

 

 B.,  A “szubjektív” kritériumok

 

A fenti “objektív” jelzők mellett a szubjektív elem(ek) is nélkülözhetetlen része(i) a kisebbség fogalmának. E tényezők a különböző meghatározásokban eltérően vannak megnevezve, de lényegük az, hogy a kisebbségként minősített csoport egyfajta “összetartozás-tudattal” bír és sajátos vonásai megőrzésére törekszik^[43]. Ezen összetartozás-tudat vezet ahhoz, hogy még napjainkban is létrejönnek új kisebbségek, és ez az, ami miatt a kisebbség védelmet igényel: mert meg akarja őrizni sajátosságait. Például az Ausztráliában “aborigines”-ként védett bennszülöttek csoport-tudata a közelmúlt jelensége; korábban sok-sok különböző, egymástól független törzsről beszélhettünk, míg ezek össze nem fogtak annak érdekében, hogy közös védelmet kapjanak^[44].

 

Mindemellett nem szabad elfelejtenünk, hogy önmagában egy szubjektív összetartozás-tudat nem elegendő a kisebbségek létrejöttéhez. Az objektív tényezők szükségessége gátat szab az új kisebbségek keletkezésének^[45].

 

A fent említett, esetenként vitatott elemek a kisebbség-fogalom legfontosabb alkotórészei.

 

Mivel nem létezik egységes, jogilag kötelező nemzetközi jogi meghatározás, az államok kezében marad a feladat, hogy a területükön élő kisebbségeket elismerjék és helyzetüket törvényekben, valamint más államokkal kötött két-/többoldalú szerződésekben szabályozzák^[46]. Egyes vélemények szerint (így az ENSZ berkein belül is) a kisebbség-fogalom hiánya nem probléma, mert a kérdéskör annyira dinamikus és változó, hogy nem írható le egy definícióval^[47].

 

2. “Kisebbség”, “nép”, “benszülött nép”

 

2.1. A “nép” és a “kisebbség” viszonya egymáshoz; az önrendelkezéshez való jog

 

“All peoples have the right to self-determination; by virtue of that right they freely determine their political status and freely pursue their economic, social and cultural development”

(Art.2 of the Declaration on the Granting of Independence to Colonial Countries and Peoples)

 

Ha a “nép” és a “kisebbség” fogalmát megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy e két meghatározás nem sokban különbözik egymástól, és gyakran a gyakorlatban is nehéz elválasztani a két csoportot. Mégis komoly következményekkel jár annak eldöntése, hogy egy embercsoportot “csupán” kisebbségként, vagy egyenesen népként minősítenek, hiszen az ezzel együtt járó jogok eltérőek.

 

A nép meghatározása

 

Mit is értünk “nép” alatt? Az ENSZ által kidolgozott egyik meghatározás szerint^[48]: a nép egy “olyan embercsoport, akik közös történelmi hagyományokkal, faji vagy etnikai azonossággal, kulturális homogenitással, nyelvi egységességgel, vallási vagy ideológiai összetartozás-érzéssel bírnak, területileg egy helyen élnek és gazdasági életük is közös”. Egy másik, jogirodalmi meghatározás hasonlóan szól: “a nép egy olyan embercsoport, akiket a többiektől kulturális és etnikai jellegű objektív jellemzők, mint nyelv, vallás, etnikum és egy közös történelmi örökség, illetve szubjektív jellemzők, mint az összetartozás érzése, különböztetnek meg^[49].“ A kisebbség-fogalom ennek “logikailag” csupán szűkítése.

 

Az önrendelkezési jog: a szétválasztás fő oka; jogforrások

 

Vajon miért van az, hogy az államok a párizsi békekonferenciák óta arra törekszenek, hogy a “nép” és a “kisebbség” fogalmát mint két teljesen különálló fogalmat kezeljék^[50]? Azért, mert a népeket megilleti az önrendelkezés joga, mely az állami szuverenitással szinte mindig konfliktusban áll, míg a kisebbségek csupán kisebbségvédelemre tarthatnak igényt.

 

Az önrendelkezési jog nemzetközi szinten mind a szerződési, mind a szokásjogban létezik; mára politikai programból jogintézménnyé vált^[51]. Az ENSZ-Alapokmány 1. cikkének második pontjában célként fogalmazódik meg, illetve megjelenik az 55. cikkben is. A két “nemzetközi egyezségokmány”, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 1. cikkében tartalommal is kitöltődik ezen cél: a politikai státusz feletti szabad döntést és a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés szabad meghatározását jelenti. Az ENSZ Közgyűlésének fontos határozatai^[52], valamint a Nemzetközi Bíróság döntései^[53] is foglalkoznak e rendkívül fontos témakörrel.

 

Az önrendelkezési jog meghatározásával kapcsolatos problémák: jogosultak és tartalom

 

1. Az első fontos kérdés az önrendelkezési joggal kapcsolatban annak meghatározása, hogy kik ennek hordozói: kiket illet meg az önrendelkezés joga, milyen kritériumok alapján határozható meg egy nép: csak etnikai, faji jellemzők, mint bőrszín, illetve testfelépítés alapján, vagy elegendőek a vallási, nyelvi illetve kulturális sajátosságok is^[54]?

 

Nem vitatott, hogy egy szervezett, szuverén állam lakossága mindig az önrendelkezési jog alanya és hordozója. Ha egy idegen állam megpróbálna beavatkozni ezen szuverén állam ügyeibe, például meghatározott külpolitika folytatására kényszerítené, ez jogellenes intervenciónak minősülne. Ebben az esetben azonban első helyen nem is a lakosság önrendelkezési joga kerülne felhívásra, hanem az állam szuverenitása, az államok egyenlőségének elve és a beavatkozás tilalma.^[55]

 

Az önrendelkezési jog alkalmazása is előtérbe kerülhet akkor, ha egy állam ezen jogra való hivatkozással, így például dekolonializáció során jött létre, és valamely állam megpróbálná a régi helyzetet visszaállítani.

 

Akkor is érintodhet ezen jog, ha egy állam létrejöttekor annak szuverenitását korlátozták, például egy más államokhoz való csatlakozási tilalommal, mint az 1955-ös osztrák államszerzodésben^[56].

 

Az önrendelkezési jog alanyaira való rákérdezés legfőbb jelentését (mégis)akkor nyeri el, amikor egy már fennálló államban egy - önmagát népnek tartó - kisebbség ezen jogot magáénak követeli. Az, hogy egy csoport (kisebbség) mikortól tekinthető népnek, elméletileg nehezen meghatározható, a gyakorlatban pedig az adott állam illetve az államok közösségének jóindulatától, támogatásától függ. 

 

2. Ennél még több gondot okoz az önrendelkezési jog tartalma: vajon csak “kisebbségvédelmet” jelent a népcsoport számára, vagy ennél többet: autonómiát, netalán a teljes elszakadás jogát? Ez utóbbi tartalom az “entkolonializációs” folyamattól eltekintve^[57] nem nyert érvényesülést, hiszen az államok közösségének status quo-ját kérdőjelezte volna meg. Inkább az ún. “belső önrendelkezés” joga került előtérbe, mely “az együttéléshez megfelelő keretfeltételek létrehozását, az együttélés összehangolását” jelenti^[58]. Gyakorlatilag ez jelenik meg a két nemzetközi egyezségokmány 1. cikkében is. Egyes regionális dokumentumok, mint a Helsinki Nyilatkozat^[59] az önrendelkezési jogot szintén csak akkor tartják gyakorolhatónak, ha az ENSZ-Alapokmánnyal összeegyeztethető (és itt a legfőbb célt: a békét és biztonságot kell szem előtt tartani) és az államok területi integritását nem veszélyezteti. A kelet-európai történések (a Szovjetunió széthullása, Németország újraegyesítése, a balkáni háborúk) mégis azt mutatják, hogy a szuverenitás-önrendelkezési jog konfliktusból ez utóbbi is kikerülhet győztesként^[60]. Különösen akkor lép életbe a “külső önrendelkezés joga”, azaz az elszakadás, ha az emberi jogok súlyos megsértése történik^[61].

 

Léteztek olyan vélemények, amelyek szerint az önrendelkezés joga kisebbségek számára is biztosított, de ilyen ritkán fordult elő és jelentős korlátok közé szorítva került alkalmazásra. Egy választottbíróság elé került ügyben^[62] az volt a kérdés, hogy a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában élő szerb kisebbségeket megilleti-e az önrendelkezés joga. A kérdésre adott válasz igenlő volt, de csak meghatározott feltételekkel, így az államhatárok sérthetetlenségének betartása mellett és azzal, hogy a kisebbségek politikai helyzetüket csupán inter alia határozhatták meg.

 

Az, hogy mennyire törékenyek a határok “nép” és “kisebbség” fogalma között, abból is látható, hogy bizonyos esetekben - emberi jogaik súlyos sérelme, elnyomása esetén - a kisebbségeket is megilleti a “külső” önrendelkezés joga, az államtól való elszakadás^[63] (gondoljunk a bengáliak felkelésére a pakisztáni katonák rémisztő kegyetlenkedései ellen), hiszen ezen esetekben a kisebbségek is “potenciális népeknek” tekintendők (Buchheit)^[64]. Ermacora szerint a “kisebbségek” is lehetnek “népek”: a nemzeti, etnikai és bizonyos esetekben a vallási kisebbségek számára tartja lehetségesnek a népként való elismerés lehetőségét^[65].

 

2.2. A “benszülött népek”, mint “speciális kisebbségek”

 

2.2.1. Kik is a benszülött népek; problémafelvetés

 

“Őslakosok/benszülött népek azon népek, melyek történelmi folyamatosságot mutatnak fel a megszállás és gyarmatosítás előtti társadalmakkal, amelyek területükön fejlődtek ki; magukat az adott területen élő más társadalmi csoportoktól elkülönültnek tartják. A mindenkori társadalomnak nem-domináns részét képezik, és eltökéltek arra, hogy megőrizzék, fejlesszék és átörökítsék a következő generációk számára ősi területüket és etnikai identitásukat, mint alapját a népként való továbblétezésnek, összhangban saját kultúrájukkal, társadalmi intézményeikkel és jogi rendszerükkel.”^[66]

 

A benszülött népek, mint az indiánok Amerikában, a pápuák Indonéziában, a maorik Új-Zélandon, az inuitok (eszkimók) Kanadában, a számik (lappok) Skandináviában, kétségkívül különleges helyet foglalnak el az emberi jogok értékvilágában. Ezen mintegy 5000 különféle népcsoport^[67] száma száz-kétszázmillióra (más adatok szerint 300-500 millióra^[68]) tehető, mely jelentős problémáival (a társadalom alsó rétegeit képezik, szegénység, oktatás hiánya, a területük ásványi anyagok miatti kizsákmányolása, népirtás (!) stb.^[69]), sajátosságaival megkülönböztetett figyelmet igényel.

 

Az “őslakosok” problematikája ott függ össze a kisebbségvédelemmel, hogy ezek a csoportok szinte mindenhol számbeli illetve - egy esetleges demográfiai többség mellett is - “jogbéli” kisebbségben, alávetett helyzetben vannak, azaz rendelkeznek a kisebbségek tulajdonságaival.

 

2.2.2. A jogvédelem eszközei

 

A benszülött népek jogi helyzete, hazai és nemzetközi megítélése jelentősen változott az elmúlt évszázadok során. A XIX. századtól státuszuk folyamatosan romlott, és a XX. század kezdetén már nem is tekintették őket “népnek”^[70]. A világ államai mintegy húsz éve fáradoznak azon, hogy egy hatékonyabb védelmet dolgozzanak ki - mind az általános kisebbségvédelembe bevonva, mind sajátosságaikra tekintettel - az őslakosok számára.

 

Az ENSZ keretei között kidolgozásra került egy javaslat a “Benszülött Népek Jogainak Nyilatkozatáról”^[71], mely azonban még nem kötelező, ám tükrözi a Világszervezet nézetét az őslakosoknak nyújtandó jogokról. E dokumentum szerint a “belső önrendelkezési jog” megilleti őket, azaz annak joga, hogy “kulturális, gazdasági és politikai jellemzőiket fejlesszék”, illetve a “jog a teljes részvételhez az állami életben, különösen annak kollektív joga, hogy békében és biztonságban, önálló népként éljenek^[72].” Mindemellett rendkívül fontos, illetve fontos lenne az egyes államok által nyújtott (kisebbség)védelem^[73].

 

2.2.3. A benszülött népek és a kisebbségek viszonya

 

Amennyiben a “kisebbség” és a “benszülött nép” fogalmat megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez utóbbi beleillik a kisebbségfogalomba, hiszen az őslakosok is fel tudják mutatni a korábban körülírt objektív és szubjektív jelzőket. Mégis, az emberi jogi jogászok és az államok azon fáradoznak, hogy a benszülött népeknek messzemenőbb jogokat biztosítsanak, illetve népként ismerjék el őket^[74]; megerősítik területi kötődésük fontosságát és belső önrendelkezési jogukat.

 

Maguk a bennszülött népek is “népként” és nem “kisebbségként” definiálják magukat, arra való hivatkozással, hogy kielégítik a nép általánosan elfogadott fogalmi követelményeit és - eltérően más nemzetektől illetve kisebbségektől - sui generis kategóriát alkotnak, önrendelkezésre teremtettek^[75].

 

Mintaszerű, hogy Ausztráliában Paul Keating miniszterelnöksége alatt elismerték az “aborigines” őslakosok jogi igényét az általuk mintegy 40 000 éve (!) lakott területekre^[76]. Európában a számi nép szomorú tényként tartja számon, hogy ez rájuk vonatkozóan még nem történt meg. ^[77]

 

Összegzés: a három csoport: “nép“, “kisebbség” és “benszülött nép” közötti elhatárolás rendkívül relatív és változékony. Ha a definíciókat vizsgáljuk, akkor logikailag a “legtágabb” a nép fogalma, ezt szűkíti a kisebbség fogalma (létszám, alávetett helyzet), majd ennél is speciálisabb a “benszülött nép” fogalma (kiegészül az időbeli elsőbbséggel és kötődéssel az ősi területhez). A jogok terjedelme szempontjából a legtöbb a “népet” illeti (önrendelkezés), majd a benszülött népeket, akik speciális védelemre jogosultak szinte minden államban, végül “legkevesebb” jut a kisebbségeknek.

 

 

II. Fejezet

 

A (nemzetközi) kisebbségvédelem történelmi fejlődése

 

A kisebbségvédelem kialakulásának vizsgálatakor külön kell választani a vallási kisebbségekkel kapcsolatos problémákat a nemzeti kisebbségektől.

 

A többségtől eltérő vallást  vallók már a XVI. századtól, a lutheri, zwingli-i illetve kálvini reformációtól kezdve problémákat okoztak Európában, míg nemzeti kisebbségek először a XIX. században jelentek meg. A vallási kisebbségek védelme tehát a nála később kialakuló nemzetiségi kisebbségvédelem előképeként is szolgált^[78].

 

1. Kisebbségvédelem a XX. század előtt

 

 Az első, kisebbségeket érintő nemzetközi szabályok a vallási kisebbségekre vonatkozóan jöttek létre. 1648-ban Svédország és a “Német Nemzet Szent Római Birodalma” az osnabrücki békeszerződésben egyenjogúnak ismerte el a protestáns és a katolikus vallást, és mindkét vallás gyakorlói számára biztosította a vallás-és lelkiismereti szabadságot. Mindazonáltal ezen rendelkezések csak a fent említett két csoport számára tartalmaztak kedvezményeket^[79]. 1660-ban Lengyelország, Poroszország és Svédország egymással kötött szerződésben garantálta a lakosság vallásszabadságát^[80].

 

A következő fontos állomás 1815, a Bécsi Kongresszus, ahol a résztvevő államok  Európa térképét próbálták meg helyreállítani a napóleoni háborúkat követően, ezért több határváltoztatást hagytak jóvá^[81]. A Bécsi Kongresszus záróaktája 1. cikkének 2. szakasza a Poroszországban, Oroszországban és Ausztriában élő lengyel kisebbségeket védő rendelkezéseket tartalmazott, emellett a vallásszabadság is kinyilvánításra került^[82].

 

A XIX. század második felében a “nemzeti elv” szerepe egyre inkább megnövekedett^[83]. Új államok és nagyhatalmak, mint az Olasz Királyság és a Német Birodalom, jöttek létre. Az orosz-török háború, mely 1875-ben tört ki, a Berlini Kongresszussal záródott. Ezen alkalommal számos területi változást ismertek el a szerződő felek, így Montenegro, Szerbia és Románia függetlenségét, Bulgária autonómiáját. Ebben az időben került Ciprus szigete is Nagy-Britannia fennhatósága alá. Az 1878-as berlini békeszerződés kisebbségvédelmi rendelkezéseket írt elő Románia, Szerbia és Montenegro számára. A Törökországtól való elszakadást követően ezen államoknak kötelezniük kellett magukat arra, hogy minden alattvaló számára azonos jogokat biztosítanak, tekintet nélkül azok vallására, fajára vagy nyelvére. Ezen rendelkezés volt egyben a fent megnevezett, újonnan létrejövő államok elismerésének is a feltétele^[84].

 

2. Az első világháború és következményei, az “első generációs kisebbségek”

 

A XX. századtól a kisebbségekkel kapcsolatos problémák sokkal intenzívebbé váltak. Az első világháborút követően, amikor Európa térképét újra kellett rajzolni, a Nemzetek Szövetségének egyik legfontosabb feladata a kisebbségi kérdés rendezése - és ennek összehangolása a nemezti szuverenitás, mint a NSZ alapelvével^[85] - volt. Számos állam, birodalom, így Ausztria-Magyarország, hullott szét, míg más államok határai jelentősen megváltoztak; nemzetek és népcsoportok veszítették el korábbi állampolgárságukat és váltak más államok részeivé. Ezen csoportok (kisebbség)védelme és különböző jogaik szavatolása egyben elégedetlenségük csillapításának is eszköze volt^[86].

 

A győztes hatalmak egy általános érvényű kisebbségvédelmi rendszer kiépítése helyett a brit kormány javaslatára^[87] a következő szabályozási eszközöket alkalmazták^[88]:

- speciális kisebbségvédelmi szerződések aláírására kötelezték a területükben megnövekedett államokat, pl.: Lengyelországot, Romániát, Görögországot;

- egyes államokkal, így Bulgáriával, Ausztriával, Törökországgal, Magyarországgal kötött békeszerződésekbe külön kisebbségvédelmi rendelkezések beiktatása;

- külön szerződések a kisebbségek helyzetéről Danzigban, a Memel-vidéken és Felső-Sziléziában;

- öt államot: Albániát^[89], Litvániát, Lettországot, Észtországot  és Irakot a kisebbségekkel kapcsolatos nyilatkozatok adására kötelezték; ez volt a feltétele a Nemzetek Szövetségébe való felvételnek^[90];

- Finnországnak az Aaland-szigetekkel kapcsolatosan kellett nyilatkozatot adnia.

 

Egészen a második világháborút követő időkig csupán Európában beszélhetünk kisebbségvédelemről. Ebben az időben lett a politikai szótárak része a “balkanizáció” fogalma, ami társadalmi megosztottságot, az állam feloszlására irányulást jelent. Ez volt az ún. első generációs kisebbségek korszaka a nemzetközi jogban^[91]. A kisebbségek igényeit nem eléggé figyelembe vevő megoldások öröksége még mindig konfliktusokhoz és elégedetlenséghez vezet Európában, különösen annak középső és délkeleti részén.

 

3. A Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere^[92]

 

Nem segített az 1919 után fennálló problémákon a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszere sem, mely gyakorlatilag a fent említett, a világháború lezárását követő szerződéseken, nyilatkozatokon alapszik; mégis érdemes róla említést tenni, hiszen első próbálkozását jelentette egy nemzetközi szintű kisebbségvédelmi rendszer kialakításának.

 

Az itt létrehozott védőmechanizmus két részből állt: egy “politikai” jellegű, a Népszövetség által kiküldhető vizsgálóbizottsági kontrollból, mely az újonnan létrejött “kisebbségi államokban” ellenőrizhette a kisebbségek helyzetét, illetve a “jogi kontrollból”, mely az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordulás lehetőségét jelentette.

 

Ezen rendszerrel kapcsolatban három fő témakör foglalkoztatta az érintett államokat és a nagyhatalmakat: az “általánosítás”, a “jogiasítás” és az “asszimiláció” kérdése.

 

A., A kisebbségvédelmi rendszer “általánossá tételét” különösen a lengyel kormány, de emellett Lettország, Litvánia és Kína is szorgalmazta. Már itt megtaláljuk egy általános, egységes nemzetközi kisebbségvédelem igényét! Mégis, ezen javaslatot politikai okokból a nagyhatalmak a 6. sz. bizottságban mindig elvetették. Lucien Wolf az általános kisebbségvédelem létrejöttét a “kisebbségvédelmi rendszer végének” tartotta volna, és Mello-Franco híres beszédében 1925-ban kinyilatkozta, hogy csak ott érdemes beszélni kisebbségvédelemről, ahol tényleg vannak is kisebbségek, azaz nemzetiségi eltérések egy országon belül. Következtetése szerint az amerikai kontinens teljesen kiesik ebből a rendszerből. Mindemellett Mello-Franco egy holland szenátort idéz, aki szerint az általánossá tétel csak egy bizonyos ideges állapothoz vezetne: “olyan lenne, mint a betegség, amelyről ha valaki egy orvosi könyvet a kezébe vesz, mindjárt elkezdi érezni magán annak tüneteit”.

 

B., A népszövetségi kisebbségvédelem jogiasítását leginkább a magyarok (Apponyi) és a britek támogatták. Apponyi javaslata szerint egyszerűbbé, szinte automatikussá kellett volna tenni a Bírósághoz fordulás jogát a kisebbségi jogaikban megsértettek számára.

 

C., Sokan felrótták a Nemzetek Szövetségének, hogy a kisebbségek asszimilációjára törekszik, míg a szervezet ezt mindig igyekezett cáfolni. Chamberlain egy beszédében “összeolvasztásról” szólt, melyet később szerencsétlen szóválasztásként említett, hiszen “soha nem azt akarta ezzel kifejezni, hogy egy kisebbség kulturális jellegzetességeit el kellene nyomni”. Azcarátes javaslatára a londoni jelentésben kifejezésre jutott, hogy a kisebbségek számára lehetővé kell tenni az államokkal való együttműködést anélkül, hogy kulturális vagy vallási örökségüket elveszítenék.

 

Mindazonáltal a kisebbségek védelme főleg az egyes államok belső problémája maradt; a NSZ védelmi rendszerét csak “biztonsági szelepként” építették be, abban a reményben, hogy ideiglenes jelleggel lesz csak rá szükség, mert egy idő után megszűnnek a kisebbségekkel kapcsolatos problémák^[93]. Sem a jogi (az Állandó Nemzetközi Bírósághoz csupán csekély ügy jutott el), sem a politikai védőmechanizmus nem működött sikeresen, nem volt végrehajtható, és a Nemzetek Szövetségének általános “presztízsveszteségével” pedig még inkább hanyatlásnak indult. A kisebbségvédelem eredetileg a kollektív biztonság Népszövetséggel létrehozott elvét szolgálta volna. Amint egyes államok ezt az elvet kezdték feladni, az európai nagyhatalmak pedig nem elég dinamikusan az ilyen államok ellen fellépni, a kisebbségvédelmi rendszer is értelmét veszítette.

 

A Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi törekvései és az ott lezajlott viták mégis említésre méltók, hiszen “gyökereit” jelentették annak a rendszernek, ami ma épül világszinten. A mintegy két évtizedes működés során összegyűjtött tapasztalatok, hibák és a belőle levont tanulságokat kellett és kell az utókornak a maga javára fordítani.

 

4. A második világháború és a gyarmati rendszer leépítése; a kisebbségek “második generációja”

 

Az első világháborút követő megoldatlan feszültségek a második világháborúhoz vezettek. Ezt követően elkezdődtek az új világrend - az erőszak általános tilalmának, a “béke és nemzetközi biztonság” - lerakásának alapjai.

 

Hamarosan felbomlottak a nagy gyarmati rendszerek és az államok először és utoljára ismerték el ilyen mennyiségben a népek és nemzetek önrendelkezési jogát. Az ENSZ Közgyűlésének 1960-ban született, a “Gyarmati Országoknak és Népeknek Függetlenséget Nyújtó Nyilatkozata”^[94] 1. cikkében kinyilvánítja, hogy a népek idegen elnyomás, uralom alá helyezése és kizsákmányolása az alapvető emberi jogok megtagadását jelenti és akadálya a világbékének és együttműködésnek. Éppen ezért minden népet megillet az önrendelkezés joga (2. cikk), melynek nem lehet akadálya a politikai, gazdasági, stb. elmaradottság sem (3. cikk). 

 

A gyarmatok megszűnésével kapcsolatban felmerült “kisebbségi” problémák tartoznak a “második generációba”^[95]. Problémák ugyanis e “nemes cselekedet” során is adódtak, és adódnak ma is. Az akkori “kolóniák” különböző népcsoportok, törzsek keverékei voltak, az entkolonializáció alatt azonban az etnikai határokat sajnos nem, vagy nem kellőképp vették figyelembe; azok legtöbbször a korábbi gyarmatosítók birodalmának egymás közti határaihoz igazodtak. Ezen határok mind ma, mind akkor számos törzsi területet választanak ketté. Afrika térképének egyenes vonalai ma is számos “egyenetlenség” forrásai.

 

A kisebbségek és benszülött népek kérdését az államok az egész XX. század során asszimilációra törekvő és integracionista módon kezelték.^[96]. Ennek a hozzáállásnak a 21. században, a globalizáció és a további, új kisebbségek -ún. “harmadik generációs csoportok” - fellépésének korszakában meg kell változnia.

 

 

III. Fejezet

 

Univerzális kisebbségvédelem: az ENSZ tevékenysége

 

1. A globalizáció jelensége

 

Egy új évszázad hajnalán elmondhatjuk, hogy az elmúlt száz évtől sokmindent kaptunk és tanultunk: “napos oldalán” jogok fejlődtek, és az ember és a környezet tisztelete értékké vált, míg a “sötét oldalon” pusztító erejű eszmék és az őket szolgáló fegyverek születtek. Megtanultuk, hogy a nekünk adott hatalmat meg kell szelídíteni, és az emberekre, különösen az elnyomottakra oda kell figyelni, ha békében és biztonságban akarunk élni. Ebben az évszázadban jött létre a Nemzetek Szövetsége is, a fenti célok biztosítására.

 

A XXI. évszázadra kiteljesedik az a múlt században induló jelenség, amit globalizációnak neveznek: a gyártás és a termelés, valamint az áruk, szolgáltatások és kulturális termékek élvezetének kiszélesedése, másrészről pedig a helyi kapcsolatok, identitások újradefiniálásának igénye. A felgyorsult kommunikáció, tőke-, technológia és emberáramlás korszakában a népcsoportok még sérülékenyebbé és védtelenebbé válnak. Számos régió, amely nem tud lépést tartani e fejlődéssel, a peremre szorul és lehetősége sem marad e helyzeten változtatni. Másrészről a gazdagság más területeken koncentrálódik. Az államok “interdependenssé” válnak, mert ezen folyamatok egymást befolyásolják; szorosabb együttműködés válik szükségessé. A növekvő embermozgással a nemzetállamok elveszítik befolyásukat és a kisebb közösségek válnak értékessé és kapnak több figyelmet. Éppen annak az ideje jött el, hogy a kisebbségek problémáit rendszerezzük és megoldjuk - különösen a napjainkban igen sok, ebből adódó konfliktus miatt^[97].

 

2. Az ENSZ munkája: a kisebbségek univerzális védelme

 

2.1. Az ENSZ-Karta és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

 

Sem az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya, sem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948-ból nem tartalmaz külön a kisebbségeket védő rendelkezéseket. Ennek az a fő oka, hogy a kisebbségvédelem az ENSZ létrejötte előtt nem volt univerzálisan létező, nemzetközi jogi intézmény.

 

Ennek ellenére a Karta védi a kisebbségeket is, hiszen az ENSZ célja mindenekelőtt a nemzetközi béke és biztonság, és az emberi jogok védelme, “mindenki számára, faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbözőségre tekintet nélkül...”^[98].

 

“Annak idején” az alapító államok elegendőnek tartották a kisebbségvédelem számára is az emberi jogok általános védelmét és az emberek egyenjogúságának, az egyenlő elbánásnak garantálását^[99]. Ez azonban hiba volt, mert az egyenlő elbánás inkább az asszimilációt segíti és nincs tekintettel a kisebbségek sajátosságaira és különleges problémáira.

 

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához is kapcsolódik a kisebbségek problémája. Ez az 1948-ban a Közgyűlés által elfogadott dokumentum a Kartában említett emberi jogokat volt hivatott konkretizálni. Előkészítő munkálatai során számos, kisebbségekkel kapcsolatos javaslat született, melyek nem kerültek bedolgozásra^[100]. Habár a kisebbségekről tehát szót sem ejt a nyilatkozat, még elfogadásának napján, december 10-én kibocsátásra került egy másik közgyűlési határozat, “Fate of minorities” címmel^[101], melyben a Közgyűlés kimondja, hogy “nem közömbös a kisebbségek sorsával szemben, de rendkívül nehéz egységes megoldást találni erre a komplex problémára, amely szinte minden érintett államban más szempontokat vet fel.” A “Kisebbségek Sorsa” elnevezésű közgyűlési határozat egy tanulmány létrejöttét szorgalmazta annak érdekében, hogy az ENSZ hatékony védelmet tudjon kidolgozni^[102].

 

Emellett említésre érdemes, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is tartalmaz olyan általános kulturális jogokat, amelyek az egyes etnikai csoportok identitásának védelmét is szolgálják^[103].

 

Már itt felvetődött az a probléma, ami a későbbi emberi jogi dokumentumok, így a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya vagy akár az Emberi Jogok Európai Egyezménye kapcsán is gondot okozott: a kisebbségvédelem, mint leginkább csoportokat érintő jogok összessége, szerkezetileg nem illik bele az egyén védelmét célzó dokumentumokba.

 

Ezekben az években, a Fate of Minorities-határozat hatására vizsgálták az ENSZ keretein belül, hogy a Népszövetség korszakában kötött kisebbségvédelmi szerződések és az első világháborút lezáró békeszerződések kisebbségeket védő rendelkezései közül melyek voltak még hatályban^[104]. Trygve Lie, az akkori ENSZ-Főtitkár 1950-es tanulmányában^[105] arra az eredményre jutott, hogy csak a Svédország és Finnország által 1921-ben kötött, az Aaland-szigetekre vonatkozó, valamint a török-görög 1923-as egyezmény van hatályban. Kijelentette, hogy az összes többi, kisebbségek védelmére vonatkozó szerződés megszűnt, mert a bennük védett kisebbségek már nem léteznek és ezzel a szerződések is értelmüket vesztették^[106]. Ez a vélemény igen cáfolható, hiszen még ma is léteznek az akkor elcsatolt, áttelepített, stb. csoportok utódai!

 

2.2. A kisebbségek létét védő dokumentumok: a kínzás és a népirtás tilalma

 

Súlyos, még ma is létező problémákkal foglalkozik az Egyesült Nemzetek égisze alatt megszületett két egyezmény, melyek az oly gyakran kisebbségek, etnikai, vallási csoportok ellen irányuló bűncselekmények, a népirtás illetve a kínzás tilalmát mondják ki, ezáltal védve az érintett csoportok fizikai létét^[107].

 

“A népirtás megelőzésére és megbüntetésére irányuló egyezmény”^[108] II. cikke kimondja, hogy a népirtás egyike az ott felsorolt cselekvéseknek (csoport tagjainak megölése, súlyos teste vagy lelki sérülés okozása a csoport tagjainak, stb.), ha azzal a szándékkal viszik véghez, hogy egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportot, mint olyat teljesen vagy részben kiirtsanak.

 

A “Kínzás vagy más súlyos, embertelen vagy lealacsonyító bánásmód vagy büntetés tilalma elleni egyezmény”^[109] tiltja az 1. cikkében hosszan definiált kínzást, mely esetlegesen az ott meghatározottak szerint “bármilyen megkülönböztetési formára alapított más okból történik”.

 

2.3. A kisebbségek védelmével foglalkozó albizottság, a két nemzetközi egyezségokmány

 

2.3.1. Az Albizottság születése

 

1947-ben egy albizottságot hívtak életre, mely az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel hivatott foglalkozni^[110]. A Bizottság mai neve: “Sub-Commission on the Promotion and Protection of Human Rights”. Ezen albizottság vitte keresztül, azt, amit az Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatával nem sikerült elérni: a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányába belekerült egy kisebbségekkel foglalkozó cikk (a 27. cikk).

 

2.3.2. A PPJE híres 27. cikkének születése

 

A fent említett emberi jogi dokumentum travaux préparatoires-jának jegyzőkönyvein nyomon követhető, hogy az államok képviselői a legkülönfélébb kisebbségkoncepciókból indultak ki^[111].  Érdemes felvillantani néhány nézőpontot, felvetést, mert már az 50-es, 60-as években is foglalkoztak a ma is égető problémákkal.

 

Az Egyezségokmány elkészítése során több javaslat is benyújtásra került annak érdekében, hogy kisebbségvédelmi rendelkezések is bekerüljenek e jelentősnek ígérkező dokumentumba. Végül az Albizottságon belül felállítottak egy “drafting committee”-t^[112], mely a következő tervezetet készítette elő: “nem lehet megtagadni az  etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek jogát kultúrájuk élvezetéhez, saját vallásuk kinyilatkoztatásához és gyakorlásához vagy saját nyelvük használatához.”^[113]

 

Ez a javaslat Monroe közbenjárására még finomításra került, majd a Közgyűlés, illetve az Emberi Jogi Bizottság elé került, a következő szöveggel: “az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogát nem lehet megtagadni ahhoz, hogy csoportjuk más tagjaival közösen élvezzék saját kultúrájukat, kinyilvánítsák és gyakorolják saját vallásukat vagy használják saját nyelvüket.”^[114]

 

A Bizottságban több kormány képviselője is változtatásokat javasolt. Jugoszlávia nemcsak a kisebbségi csoportokat védte volna, hanem az egyéb etnikai és nyelvi csoportokat is. A Szovjetunió biztosította volna a nemzeti kisebbségek jogát az anyanyelvhasználathoz, illetve nemzeti iskoláik, könyvtáraik, múzeumaik és egyéb kulturális és oktatási intézményeik fenntartásához^[115].

 

A fenti terveket többen kritizálták, így Uruguay képviselője, Forteza is, azzal, hogy így ún. “accidential minorities”, “véletlen kisebbségek” is létrejönnének - például emigránsokból - és az ő integrációjukat korlátozná az, hogy a kisebbségvédelmi szabályok alá esnének. A Fülöp-szigetek képviselője, Inglés ellenvetése abban állt a szovjet ötlet ellen, hogy az ő országának túl drága lenne ez a széles védelem, hiszen számos nyelvi csoportot kellene így megkülönböztetett bánásmódban részesítenie. Ezzel szemben az Albizottság javaslata széles egyetértésnek örvendhetett.^[116]

 

Chile képviselője az őslakosok (indiánok) asszimilációjáért szólalt fel; megítélése szerint minden más törekvés “romanticizmus” lenne^[117]. Az ausztrálok képviselője, Witlam állítása szerint az ő országában nincsenek kisebbségek. “Természetesen léteznek az aborigines, de nekik nincs önálló, ‘versenyképes’ kultúrájuk, mert csoportként csak az élelemgyűjtögetők szintjét érték el.” Ausztráliában csak az asszimiláció jöhet szóba^[118].

 

Uruguay képviselője egy második cikk beiktatását is javasolta a nemzetközi egyezségokmányba annak érdekében, hogy az emigránsokat megakadályozza abban, hogy kisebbségi jogokra hivatkozzanak. Ez a következőképpen szólt volna: “a fenti jogokat nem lehet úgy értelmezni, hogy bármely, az állam területén letelepedett - különösen a bevándorlási törvények hatálya alatt álló - csoport az adott államon belül külön közösséget formáljon, ami az állam nemzeti egységét vagy biztonságát veszélyezteti.”^[119]

 

Chile szerint is csak olyan kisebbségekre lehet érvényes az Egyezségokmányba bekerülő cikk, ahol “stabil és jól elkülöníthető etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek régóta megtelepedtek”, azaz az ún. “történelmi kisebbségekre”.^[120]

 

Belgium a fenti javaslatokat kritizálta, túl szűknek, szigorúnak tartotta őket.

 

A brazil Albuquerque Mello kifejtette: ő kisebbségek alatt csak azon csoportokat érti, akiket en bloc egy más fajú, nyelvű vagy vallású államba transzferáltak anélkül, hogy ezek szabad akaratukat kifejezhették volna, tehát az emigránsok nem lehetnek kisebbségek^[121] - ezzel osztotta számos dél-amerikai állam véleményét.

 

Kanada, akinek ma is rendkívül liberális, az emigránsokat is védő kisebbségpolitikája van, a fenti csoportokat is védelem alá kívánta helyezni.

 

Érdekes, hogy számos állam azt nyilatkozta, hogy az indiánokat és egyéb őslakosokat azért nem ismeri el kisebbségként, hogy ne akadályozza meg integrációjukat a nemzeti közösségbe, és gazdasági fejlődésüket^[122].

 

A kambodzsai képviselő kritizálta a “civilizáltnak mondott államok” asszimilációs politikáját.

 

Spanyolország elmondása szerint náluk nincsenek kisebbségek; bár vannak brit, német illetve zsidó kolóniák, ezek jelentéktelenek; a baszkok és katalánok pedig nem kisebbségek, hiszen ilyennek csak a külföldiek minősülhetnek^[123].

 

Ezen vitákból is láthatjuk, mik foglalkoztatják leginkább az államokat: a “véletlen” vagy “új” kisebbségek, emigránsok kizárása a védelemből (különösen Latin-Amerikában, de Európában is); a kisebbségvédelem “gazdaságossága”, az ezzel kapcsolatos anyagi terhek csökkentése, megfontolása (különösen ott, ahol sokféle csoportnak kellene védelmet nyújtani), valamint - ahol léteznek - az őslakosok beolvasztása. Szerencsére, ez utóbbi hozzáállás, nagyrészt az ENSZ tevékenységének is köszönhetően változóban van; az őslakosok kultúrájának megőrzése egyre több államban lesz cél.

 

2.3.3. A 27. cikk lényege és az ezzel kapcsolatban felmerülő problémák

 

Végül minden állam egyetértett az Emberi Jogi Bizottság által előterjesztett cikkel, mely belekerült a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányába^[124], a következő szöveggel: “Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.”

Jelentősége ennek a nehezen, csak elfogadását követően mintegy 10 évvel hatályba lépő dokumentumnak és “társdokumentumának”, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az, hogy ezzel elérésre került az ENSZ-Alapokmány 1. cikkének 3. bekezdésében meghatározott cél^[125], az  emberi jogok védelme; a kisebbségekre vonatkozóan a 27. cikk az első univerzális, nemzetközi jogi kötelezettség a szerződő államokra nézve.

 

Mindazonáltal megjegyzendő, hogy az egész okmány védi a kisebbségeket, hiszen az ott lefektetett emberi jogok rájuk is vonatkoznak! Ez következik különösen a 2. cikk 1. bekezdéséből, mely szerint a Kartában elismert jogokat mindenki számára biztosítani kell, “minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül“. A 27. cikk csupán egy kiegészítő, plusz biztosíték arra, hogy sajátosságaikat megőrizhessék; tükrözi azt a felismerést, hogy e csoportok kiemelt védelmet igényelnek.

 

A Karta egyéb cikkei közül fontosak még a következő rendelkezések a kisebbségek számára: a gondolat, lelkiismeret és a vallás szabadságát biztosító 18., a vélemény-nyilvánítás szabadságát lefektető 19., illetve az egyesülési jogot  biztosító 22. cikk.

A 27. cikk ellen felvetették, hogy nem kellően határozott, csak egy negatív kötelezettség kontrollmechanizmusok nélkül^[126], nem tud hatékony kisebbségvédelmet biztosítani, mert nincsenek benne konkrét kötelezettségek. Meg kell azonban jegyezni, hogy “világszinten”, az államok közötti különbségek miatt csak általánosan megfogalmazott, a jogok lényegét tartalmazó rendelkezések meghozatalára van lehetőség.

Valóban, a cikk hatékonysága a szerződő államokon, azok belső jogvédelmi rendszerén^[127] illetve - több állam esetén - azon múlik, hogy közösen elismerik-e a Nemzetközi Bíróság illetékességét szerződésszegés esetén^[128].

 

2.4.  A 27. cikk értelmezése és “utóélete”

 

Vajon kikre vonatkozik a 27. cikk? Egyénekre vagy csoportokra? A kisebbséghez tartozó egyén jogainak biztosítása mellett szól az, hogy az okmány többi része is emberi jogokat, egyéni jogokat tartalmaz; a nyelvtani értelmezés (“kisebbségekhez tartozó személyek”) szintén erre enged következtetni. Mégis, a cikk a csoportokat is védi, hiszen az ott megemlített jogok jellegüknél fogva nem(csak) önállóan gyakorolhatók, feltételezik egy csoport létét^[129].

 

Mivel a 27. cikkben megnevezett három ”alapjog” (kulturális- és vallásszabadság, anyanyelvhasználat) tartalma, alkalmazási területe, valamint az államok által a kisebbségek védelme érdekében kifejtendő cselekvések nem olvashatók ki közvetlenül a jogszabályszövegből, szükség volt és van a cikk jogi értelmezésére. Az Egyezségokmány elfogadása után egy évvel az Albizottság egy tanulmány elkészítését tervezte a 27. cikkben foglalt jogok átültetési lehetőségeiről^[130], mely tanulmány elkészítésével egyik tagját, Francesco Capotorti olasz professzort bízta meg. A tanulmány 1977-ben készült el és 1979-ben jelent meg^[131]. Ezen értekezés kritizálja a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszerét, meghatározza a kisebbségek fogalmát és egy újabb dokumentum elkészítését javasolja az Egyesült Nemzetek szervezetének égisze alatt, mely biztosítaná a kisebbségek védelmét univerzális szinten. Ezen javaslat számos későbbi fejlemény forrása.

 

2.5. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának további tevékenysége a kisebbségvédelem területén

 

2.5.1. A jugoszláv kisebbségi nyilatkozat-tervezet 1978-ból^[132]

 

Jugoszlávia képviselője 1978-ban egy preambulumból és 5 cikkből álló, kisebbségekre vonatkozó nyilatkozat tervezetét nyújtotta be az Emberi Jogi Bizottságnak^[133]. Ez a javaslat már csoportjogokként említi a kisebbségek jogait. A létezéshez való jog és a diszkriminációmentesség kimondása mellett a lakosság többi részével való egyenlőség is lefektetésre kerül, majd - ami különösen fontos lenne a kisebbségek számára - jog ahhoz, hogy különleges tulajdonságaik fenntartása figyelmet és támogatást kapjon (a pozitív diszkrimináció “kezdeménye“). E dokumentum még mindig tervezet-szinten áll.

 

2.5.2. Az etnikai vagy nemzeti, vallási és nyelvi kisebbségek tagjainak jogairól szóló deklaráció

 

1992-ben az ENSZ Közgyűlése egy nyilatkozatot fogadott el a nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól. Ez a nyilatkozat jogilag nem kötelező (soft law-kategóriába tartozik) és nem fenyeget éppen ezért szankciókkal sem.

 

A dokumentum ad 1. lefekteti az állami kötelezettségeket a kisebbségek védelme érdekében, valamint ad 2. egyes kisebbségi jogokat is tartalmaz (kultúra élvezete, vallásgyakorlás, nyelvhasználat beavatkozás illetve diszkrimináció nélkül; saját szervezetek alapításának joga, békés kapcsolatok fenntartásának joga a csoport más tagjaival, stb.).

 

1. Az állami kötelezettségek - bár pontatlanul, “soft law”-módon vannak megfogalmazva (“states shall…“, “where appropriate…” stb.) - közé tartozik többek között a “megfelelő intézkedések hozatala” annak érdekében, hogy a nyilatkozat által védett személyek jogaikat és alapvető szabadságaikat gyakorolni, élvezni tudják; a kisebbségek jogos érdekeit figyelembe vevő állami politikák tervezése; a nemzetközi kötelezettségek betartása és az államok közötti együttműködés e területen.

 

2. A kisebbségi jogok mind egyedül, mind közösen a csoport többi tagjával gyakorolhatók, élvezhetők, minden hátrányos megkülönböztetés nélkül. A jogok gyakorlása során a kisebbséghez való tartozása miatt senkit sem érhet hátrány.

 

Kiemelendő a 2. cikk 3. bekezdése, amely szerint “a kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van a nemzeti, és - ahol lehetséges - helyi döntéshozatalban hatékony részvételre, amennyiben ez őket érinti, a nemzeti törvényhozással nem összeférhetetlen módon.”

 

Ez a cikk tehát politikai autonómiát biztosít a kisebbségek számára - mint korábban említve volt, az államok számára nem kötelezően, de mégis nemzetközi szinten. Egyben megszabja e fontos jog korlátait, azaz a kisebbségek ezzel kapcsolatos kötelezettségét is: a nemzeti törvényhozás tiszteletben tartását, beleértve a szecesszió gondolatának elfelejtését is!

 

A dokumentum elfogadása során számos vita adódott. (Abból is látszik ez, milyen sokáig tartott, mire megszületett a deklaráció: gyakorlatilag 1966 óta ez az első, kisebbségeket érintő ENSZ-nyilatkozat, mely valójában az akkori 27. cikk tartalmát lenne hivatott konkretizálni.) A csupán egyéni jogokat elismerni kívánó államok nézetei ütköztek a kisebbségeknek kollektív jogokat is biztosítani kívánó államokéval. Ez utóbbi jogcsoport természetesen erősebb, több áldozatot kíván az államoktól, hiszen csoportokat érint. Az államok a költségek - anyanyelvi oktatás, média, stb.- mellett veszélyeket is látnak a csoportjogok szavatolásában: a közösség ezek hatására megerősödhet, és egy idő után akár szecessziós igénnyel is felléphet - diktálja a szuverenitást féltő gondolkodás.

 

A szakirodalomban olvasható olyan vélemény is, amely szerint a kisebbségeknek való csoportjogok biztosítása egyenesen káros, a “kényszer csíráit” hordozza magában^[134], mert beskatulyáz, elvárásokat épít ki az érintettek felé, ahelyett, hogy rájuk hagyná kultúrájuk, sajátosságaik megőrzését.

 

Ezen gondolkodásmód nem helyeslendő. A kisebbségeket támogatni kell, méghozzá “pozitív megkülönböztetéssel” is, valamint egyéni és kollektív jogok biztosításával, azért, hogy a közösségi érzést és összetartozást erősítsék, valamint a kisebbségi létből fakadó számos hátrányt kiegyenlítsék. Ne felejtsük el, ezek a csoportok gyakran a társadalom legalacsonyabb rétegeiben húzódnak meg és számos nehézséggel szembesülnek azonosságuk fenntartásáért folytatott harcuk során. Aki a közösségi jogokat, mint az utcanév-használatot, a médiához való hozzáférést vagy anyanyelvi oktatást magára nézve ártalmasnak tartja, nem köteles azokat gyakorolni.

 

2.6. Az UNESCO tevékenysége

 

Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának (ECOSOC) szakosított ügynöksége, az UNESCO (Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete) 1960-ban egyezményt fogadott el az oktatásban megvalósítandó egyenlő elbánásról^[135]. Különösen ezen a területen lenne fontos a kisebbségi létből eredő hátrányok (nyelvi, beilleszkedési nehézségek) kiküszöbölése és az oda tartozó csoportok hátrányos megkülönböztetésének megszűnése - mely meg kell jegyezni, nagy részben az adott oktatási intézmény pedagógusainak megértésén is múlik.

 

Ismét kiemelendő, hogy 1960 óta eltelt idő megmutatta, hogy nem elegendő a diszkriminációmentesség, egyenlő elbánás; az államoknak tevékenyen, hatékony pozitív intézkedésekkel kellene hozzájárulniuk a kisebbségek oktatásának megkönnyítéséhez.

 

Az UNESCO újabban a “népcsoport” fogalmának kidolgozásán fáradozik és ezen csoportokkal foglalkozik, valamint a kulturális autonómia egyes kérdéseivel^[136].

 

2.7. Az ENSZ tevékenységének értékelése

 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete fontos szerepet játszik a kisebbségekkel, népcsoportokkal kapcsolatban felmerült - különösen nemzetközi és fegyveres - konfliktusok kezelése során, mint legfontosabb szerv, mely a világbékét hivatott megőrizni. Emellett azonban még nagyobb hangsúlyt kellene a jövőben helyezni az összeütközések megelőzésére, azok forrásainak kioltására. Világszinten ez a kisebbségek, népcsoportok fontosságára való felhívással, az értékek (pl.: benszülött népek kultúrájának megőrzése) kiemelésével, a sokszínűség támogatásával és az államok közötti együttműködésre való felhívással - beleértve az ENSZ keretén belüli döntéshozatal és munkafolyamat felgyorsítását is - érhető el.

 

Másrészről regionális szinten egyértelműen többet tehetnek az államok, szervezetek a kisebbségekért, hiszen az adott terület speciális problémáit jobban látják az ott élők, nem beszélve arról, hogy ezek egy régión belül gyakran hasonlóak (pl.: romák kérdése számos európai országban, indiánok védelme Amerikában).

 

3. Utazás: kisebbségek a világ más tájain: tuszik, hutuk, ogonik, gagauzok

 

Számos történet, konfliktus kapcsolódik népcsoport-ellentétekhez a világban, melyek mind figyelmeztetnek bennünket, és tanulságul szolgálnak, mire kell odafigyelni. A gondok nemcsak Európa soknemzetiségű államaiban, mint az egykori Jugoszlávia területén, bukkannak fel, hanem a “harmadik világ” országaiban is, az önkényes gyarmatosítás^[137] és a népcsoportok életterének az entkolonializáció során történő figyelmen kívül hagyása eredményeképpen.

 

Elrettentő példa arra, mit eredményez a gyarmatosítás, Ruanda és Burundi, e két közép-afrikai állam története. E két ország területén éltek az állattenyésztő tuszik és a földművelő hutuk, akik mindannyian ugyanazt a nyelvet, a kirundit beszélték, és egyformák, egyenjogúak voltak. A német és belga gyarmatosító hatóságok a két törzset azonban eltérően kezelték: a tuszikat értékesebbnek tartották és támogatták, a fontosabb pozíciókat ők kapták meg. 1962-re, amikor a két ország függetlenné vált, a törzsek közötti, mesterségesen gerjesztett rivalizálás annyira elfajzott, hogy egy máig is tartó polgárháború tört ki. A konfliktusok még mindig nem oldódtak meg, belőlük erőszak, gyűlölet, üldözés és népirtás fakad.^[138]

 

A másik, szomorú afrikai történet Nigériában játszódik. Egyedül ebben az országban körübelül 200 különböző népcsoport él (!), és törzsek között újra és újra ellenségeskedések támadnak fel, mint pl. a 60-as években a yorubák és ibok között. Egy viszonylag új konfliktusforrás az ogoni népek helyzete, akiknek életterét a Shell cég az olajért folytatott harcban egyre inkább csökkenti.

 

A nigériai diktátorok, diktatúrák kihalásával azonban feléledt a remény a demokráciához való visszatérésre, mely talán egy nap a sok népcsoportnak is jogokat fog biztosítani kultúrájuk, területeik megőrzéséhez.^[139]

 

Vannak a kisebbségek történetében örömteli fejezetek is. A Duna-menti Moldáviában a gagauz népek 1994-ben széles autonómiát kaptak. Ez a török eredetű csoport ma mintegy 150-170.000 személyt számlál. Azok a területek kaptak autonómiát, ahol a lakosság több mint 50%-a gagauz, vagy, ha ez a szám alacsonyabb, ha a terület lakossága így döntött. Ami különösen fontos: Gagauz Yeri erőszak és az állam működésének zavarai nélkül jött létre.^[140] Ezt a példát kell követni, mert megmutatta, hogy egy, a többségétől különböző kultúra és nyelv támogatása összeegyeztethető a régió stabilitásának fenntartásával.

 

 

 

IV. Fejezet

 

Kisebbségvédelem Európában

 

Számunkra különösen fontos kontinensünk, Európa sokarcú, mozgékony kisebbség-helyzetének bemutatása. Megjegyzendő, hogy még nem igazán létezik egy kötelező, európai szintű, csak a kisebbségekre vonatkozó jogi norma sem!

 

1. Kisebbségek az EBESZ keretein belül

 

Az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), a korábbi EBEÉ (Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet) elsőként foglalkozott Európában a kisebbségek helyzetével.  Bár a nevében megtévesztő módon szerepel a “szervezet” megjelölés, ez a képződmény nem nemzetközi szervezet, ezért csak “politikai jellegű”, de a gyakorlatban annál jelentősebb ajánlásokat hozhat. Az ezen együttműködés keretében a tagállamok kormányai által aláírt, kisebbségvédelemmel kapcsolatos záróakták, nyilatkozatok számos két- és többoldalú nemzetközi egyezmény részét képezik.

 

A kisebbségvédelem kérdése először 1975-ben az ún. Helsinki Záróokmányban került röviden említésre^[141]. Az ezt követően 1989-ben Bécsben aláírt záródokumentumban a megcélzott kisebbségvédelem elvei pontosításra kerülnek: az államok tevésre kötelezik magukat a kisebbségek érdekében; nemcsak az identitást kell védeni, hanem az ennek fenntartásához szükséges feltételeket is meg kell teremteni^[142]. Amint látható -  csupán elvi szinten, nem kötelező erővel - az EBESZ keretein belül már akkor megfogalmazódott a “pozitív diszkrimináció^[143]” igénye.

 

A következő lépés megtételére az Európa történetében fordulópontot jelentő, a hidegháborút lezáró és szocialista rezsimek megszűnésével járó 1990-ben került sor. Ebben az időszakban az államok hajlandósága is megnőtt az együttműködésre, melynek eredményeképpen a koppenhágai, emberi dimenzióval foglalkozó találkozó záróaktájának egy egész (a IV.) fejezetét a kisebbségeknek szentelték^[144]. A kisebbségekhez tartozó egyének egyes jogai kerültek itt lefektetésre, valamint a bécsi nyilatkozatnál egyértelműbben az államok által meghozandó különleges intézkedések szüksége annak érdekében, hogy a védett csoportok a lakosság többi részével azonos helyzetbe kerüljenek^[145] (pozitív diszkrimináció). Ami valódi újdonság^[146] volt e dokumentumban, az annak lefektetése, hogy a kisebbséghez tartozás az egyén döntésén múlik és ez miatt senkit hátrány nem érhet. E rendelkezés később számos tervezetben, egyezményben szerepel.

 

A szintén ebben az évben született “Párizsi karta az új Európáért”^[147] elnevezésű dokumentum többek között egy kisebbségekkel foglalkozó szakemberek találkozójára is felhív, melyre ezt követően 1991. júliusában, Genfben került sor. Itt hamar kiderült, hogy az egyes államok nézetei nem fedik egymást. Bulgária, Jugoszlávia és Románia megpróbálták a tervezett jogok szintjét alacsonyabbra venni, míg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok azon a véleményen voltak, hogy a kisebbségek kellően védve vannak akkor, ha az emberi jogok élvezete és védelme megfelelően biztosított, éppen ezért nincs szükség kiemelt kisebbségvédelemre^[148].

 

Végül megszületett a közös záróokmány. Olyan jogok is lefektetésre kerültek, amelyeket csak a népcsoport, mint egész gyakorolhat (megjelennek a kollektív jogok). Az is meg lett állapítva, hogy “a kisebbségek támogatása többé nem minősül az állam belügyeibe való beavatkozásnak”. Ezen kijelentés azonban azáltal került szűkítésre, hogy “nem minden etnikai, nemzeti nyelvi, kulturális vagy vallási különbség vezet kisebbségek létrejöttéhez”. Így az államok kezében maradt annak megválasztása, kiket ismer el kisebbségként, ezáltal a nem-elismertektől teljesen “jogszerűen” megvonva a védelmet.^[149]

 

1992-ben egy “kisebbségvédelmi főbiztost” neveztek ki, aki az EBESZ Tanácsának figyelmét felhívhatja minden, a népcsoportokat érintő visszásságra és a konfliktussal érintett helyszíneket meglátogathatja. 1994-ben, a budapesti záródokumentummal felállították az Emberi Jogok és Demokratikus Intézmények Varsói Irodáját. Ezen intézet a romákkal kapcsolatos kérdések kontakt-állomása is.^[150]

 

Az EBESZ szerepe tehát a politikai szintű ajánlások, az államok közötti kompromisszum keresésében rejlik - mely utóbbira a kormányok talán hajlandóbbak azért, mert az általuk aláírt dokumentumok nem kötelezőek. Az emberi jogok központi helyet foglalnak el ezen “képződmény” munkájában; azok magas szintű biztosítása a kitűzött célok között szerepel. Számos EBESZ által elfogadott dokumentum kerül más nemzetközi szerződésekben említésre, ezáltal mintegy “kötelező erőt” nyerve. Hazánknak a szomszédos államokkal kötött kisebbségvédelmi szerződései is utalnak a különböző záróokmányokra.

 

2. Az Európa Tanács tevékenysége a kisebbségvédelem területén

 

2.1. Az Európa Tanácsban rejlő lehetőségek

 

Európát számos kisebbség és kultúrája teszi színessé. A második világháború után, amikor az integrációs- és együttműködési folyamat a kontinens államai között felerősödött, az emberi jogok és a kisebbségvédelem is nagyobb hangsúlyt kaptak; fontosságuk a stabilitás, béke és demokrácia eléréséhez elismerésre került. Az Európa Tanács 1949-ben jött létre mint a fent említett eszméket védeni és támogatni kívánó “értékközösség”. Negyvenöt tagállamával ez a szervezet lenne a legalkalmasabb egy európai kisebbségvédelmi rendszer kialakítására, mégis sokáig tartott, amíg e témakörben néhány dokumentum kibocsátásra került.

 

2.2. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az Emberi Jogok Európai Bíróságának kisebbségekkel kapcsolatos ítéletei

 

2.2.1. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye; a 14. cikk, a 6. cikk és a kiegészítő jegyzőkönyv kérdése

 

Az Európa Tanács legfontosabb emberi jogi dokumentuma, az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950. november)^[151], nem tartalmaz különös kisebbségvédelmi rendelkezéseket, egyes szakaszok mégis érintik e csoportokat. Így a 14. cikk, mely a hátrányos megkülönböztetést tiltja, kimondja, hogy “a jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történõ megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.” Amint az a későbbiekben bemutatásra kerülő minta-jogesetből is látható, e rendelkezés nem igazán elegendő és konkrét ahhoz, hogy a kisebbségek erre hivatkozva védelmet nyerjenek -  “pozitív diszkriminációt”, támogatást pedig mégoly kevéssé tartalmaz ez a számos államra nézve egyébként kötelező dokumentum. 

Az Egyezmény 6. cikke a tisztességes tárgyaláshoz való jogról - így különösen az anyanyelv használatának joga a teljes eljárás alatt - gyakran érintheti kisebbségek tagjait, akárcsak a lelkiismereti- és vallásszabadság biztosítása (9. cikk).                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                

Többször felmerült az a javaslat, hogy a kisebbségek jogait az Egyezményhez fűzött kiegészítő jegyzőkönyvben kellene kodifikálni^[152] azért, hogy ennek elfogadásával megvalósuljon az “európai kisebbségvédelem”, melyet szükség esetén az Emberi Jogok Európai Bírósága is biztosítana ítéleteivel. Valóban, ha lennének konkrét rendelkezések, akkor a bírák is könnyebben dönthetnének a kisebbségek javára egy jogvita során. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésénél e célból már 1961-ben javaslatot nyújtottak be, amelyet később, a belga nyelvi ügyben hozott 1968-as Bírósági ítélet után az ET szakértői bizottsága elvetett^[153].

A kisebbségvédelem “hozzácsatolása” az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez azonban nem egyszerű feladat. Nemcsak az államok ellenállása miatt; az Egyezmény szerkezete sem teszi ezt lehetővé, hiszen ez a dokumentum is az “egyénhez” szól, míg a kisebbségek kollektív jogokat is igényelnek.

 

2.2.2. A strassbourgi bíróság ítéletei

 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága először a “belga nyelvi ügyben” foglalkozott kisebbségi problémákkal, 1968-ban^[154]. Itt a Belgium flamandul beszélő régiójában élő francia nyelvű belgák indítottak keresetet azt állítva, hogy a belga jogszabályok, amelyek nem teszik lehetővé, nem támogatják az oktatást olyan nyelveken, amelyek különböznek az adott régióban domináns nyelvtől, megsértik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. (magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog), 14., illetve a jegyzőkönyv 2. cikkét (oktatáshoz való jog).

 

Az ítéletben többek között kimondták, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének hátrányos megkülönböztetést tiltó 14. cikke azt is jelenti, hogy ha egy jog gyakorlása jogszerűen korlátozható, ott ez a jogszerű korlátozás sem lehet diszkriminatív.

 

Emellett megállapította a Bíróság azt is, hogy a 8. cikkből még nem következik az ahhoz való jog, hogy valakit állami iskolában az anyanyelvén oktassanak (mindenesetre meggyőződésem, hogy ha létezne-létezett volna speciális kisebbségvédelmi rendelkezés, akkor a felperes sem ezt a körülményes, 8. cikkre való hivatkozást választotta volna). Érdekes a Bíróság ezzel kapcsolatos, “kisebbségellenes” állítása, mely szerint “a nehézségeket, amelyek azzal jártak a szülők számára, hogy gyerekeiket a távolabbi iskolákba kellett küldeniük, nem a törvényhozás okozta, hanem a szülők választása, hogy gyerekeiket azokba az iskolákba járassák.”

 

Szigorú hozzáállását a Bíróság a következő, 10 év múlva hozott ítéletében is fenntartotta. A Tyrer-ügyben ugyanis az Egyesült Királyságot elítélte azért, mert nem tudta megakadályozni a botbüntetés hatályban tartását a Man-szigeten, mely egyébként területi autonómiát élvez^[155]. Nyolc év múlva a Gillow-ügyben a Bíróság túl szigorúnak tartotta a Guernsey-szigeten létező, az angolok letelepedését illetve ingatlanszerzését visszaszorítani kívánó tulajdonszerzési korlátozásokat egy pedagógusra nézve, aki már régóta  a szigeten tanított^[156].

 

Egy évvel később a Bíróság a belga Mathieu Mohin és Clerfayt képviselők panaszát utasította el, akik szerint a “képviselői eskü nyelvének törvényi megválasztása és az ahhoz fűzött különböző jogkövetkezmények sértenék az Emberi Jogok Európai egyezményét.”^[157]

 

1992-ben ismét Anglia, pontosabban a cambridge-i hatóságok ellen nyújtottak be panaszt, mégpedig egy Mrs. Buckley nevű, háromgyerekes vándorcigány-asszony, aki vándorló életformáját gyermekei számára tovább kívánta adni és lakókocsijával szeretett volna letelepedni Cambridge szélén, amit a településrendezési hatóság elutasított illetve megnehezített^[158]. A panaszos az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. ill. 14. cikkét hívta fel. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága Mrs. Buckley-nak adott igazat, elismerve jogát az otthon és családi élet tiszteletben tartásához a 8. cikk alapján, de a Bíróság ennek ellenére 6 szavazattal 3 ellenében elutsította a hölgy kérelmét.

 

1999-ben megszületett a Bíróság első “kisebbségi autonómiabarát” ítélete, a Szerif vs. Görögország ügyben^[159].

 

A probléma itt a következők miatt alakult ki: Görögország egyetlen kisebbségnek, a muzulmánoknak biztosít védelmet, mely az 1913-as athéni béke mellett az 1923-as lausanne-i békében, valamint a sévres-i szerződésben került lefektetésre. Ezen dokumentumok szerint a muftikat a közösség választja. 1985-ben Trákia egyik vallási vezetője, a rodopi mufti elhalálozott. Az állam ezután kiejlölt egy muftit ad interim, majd miután ez lemondott, egy másikat. 1990-ben a köztársasági elnök ez utóbbi muftit megerősítette pozíciójában.

 

Ugyanezen év végén a görög parlament két független muszlim tagja kérte az államot, hogy rendezzék meg a muftiválasztást, ahogyan azt a jog is előírja. Miután kérésükre választ nem kaptak, ők maguk rendezték meg a választásokat a mecsetekben az ima után. Időközben a köztársasági elnök a miniszterek tanácsának javaslatára jogszabályt fogadott el, melyben megváltoztatták a muftik kinevezési módját (ezek után a köztársasági elnök nevezte ki az oktatási miniszter előterjesztésére, meghatározott konzultációk után).

 

A muzulmánok bizalmát elnyerő Szerif úr ellen a görög hatóságok büntető eljárást indítottak vallási szimbólumok bitorlása címén, majd bűnösnek nyilvánították és pénzbírságot szabtak ki rá. E magatartásával a görög állam gyakorlatilag beavatkozott a muzulmán közösség autonómiájába.

 

Szerif úr Strassbourgba vitte el panaszát, ám - kisebbségvédelmi egyezmény hiányában - hivatkozni csupán az Egyezmény 9. cikkére, a vallásszabadságra tudott. A Bíróság ezt - a görög kormány védekezése ellenére - elfogadta és utalt arra, hogy e jog kollektív jellegű is egyben^[160]. Mindezek mellett a Bíróság elismerte a görög kormány azon érvelését, hogy cselekedete a közrend védelmére irányult, azonban a beavatkozást nem tartotta szükséges mértékűnek.

 

Kiemelendő még az ítélet 53. paragrafusa, melyet érdemes idézni: “való igaz, hogy a Kormány érvelése szerint... a hatóságoknak be kellett avatkozniuk azért, hogy elkerüljék a feszültségforrások létrejöttét a rodopi muszlimok valamint a régióban élő muszlimok és keresztények, illetve Görögország és Törökország között. Habár a Bíróság elismeri, hogy feszültség keletkezhet olyan helyzetekben, ahol egy vallási vagy más közösség megosztottá válik, úgy gondolja, hogy ez a pluralizmus egyik elkerülhetetlen következménye. A hatóságok szerepe az ilyen esetekben nem az, hogy a feszültség forrását úgy távolítsa el, hogy megszünteti a sokféleséget, hanem annak biztosítása, hogy a versengő csoportok eltűrjék egymást...“

 

Ítéletében az Emberi Jogi Bíróság a görög kormányt a pénzbírság visszafizetésére és kártérítés megfizetésére kötelezte, Szerif úr javára.

 

Ez volt az első igazán kisebbség-párti ítélet Európában, melyben a Bíróság mégis több fontos kérdéssel - így konkrétan a muzulmánok autonómiájával és a régi kisebbségvédelmi egyezmények hatályosságával - nem foglalkozott. Döntésének üzenete azonban így is kiolvasható: “nem lehet megtorlást alkalmazni azokkal szemben, akik nem fogadják el a létező autonómia csorbítását”.^[161]  Talán a későbbiekben is folytatódik ez az ítélkezési tendencia.

 

2.3. Az 1134/1990-es Ajánlás a kisebbségek jogairól

 

Az Európa Tanács az 1990-es években bekövetkező változások, a kelet- és közép-európai államok “új korszakba lépése” során felmerült kisebbségi problémák miatt elkerülhetetlennek látta a témával való foglalkozást. A Parlamenti Közgyűlés 1990-ben ajánlást fogadott el a kisebbségek jogairól^[162].

E dokumentum ún. “általános megjegyzésekkel” kezdődik, ahol szó esik arról, hogy Európában sokféle kisebbség létezik, akik hozzájárulnak a sokszínűséghez, és akik jogainak tisztelete lényeges tényező a béke, igazságosság, stabilitás és demokrácia eléréséhez. Ezen előszó említi a kelet-európai változások miatt napfényre került súlyos kisebbségi problémákat és azt, hogy az Európa Tanács e csoportok érdekeit “szívén viseli“.

Az ajánlás ezt követő része a “kisebbségek jogaival kapcsolatos alapelvek” című, egy jog-minimumszintet ír elő (nem kötelező erővel, hiszen csak egy ajánlásról van szó), mely a következőkből áll:

 - bíróságokhoz való egyenlő hozzáférésből és az egyéni kérelem jogából;

- egy általános antidiszkriminációs rendelkezés beiktatásából az Emberi Jogok Európai Egyezményébe;

- annak elismeréséből, hogy egy kisebbség különleges helyzete miatt különleges intézkedésekre szorulhat, valamint

- a más államok azonos eredetű vagy örökségű polgáraival való kapcsolattartás jogából, mindenesetre az államok területi integritásának sérelme nélkül.

 

Autonómiáról nincs szó e rendelkezések között.

 

A “nemzeti kisebbségek” elnevezésű következő rész e csoportok definiálása után azok jogait említi (pl.: nemzeti kisebbségként elismeréshez való jog, kultúra fenntartásához való jog, őket érintő döntésekben való részvétel joga), végül azt az elvárást, hogy az adott államban való állampolgárságából, letelepedettségéből eredő kötelezettségeknek megfeleljen.

 

A “nyelvi kisebbségek” is elismerésre kerülnek ezen ajánlásban, az anyanyelvi oktatáshoz való hozzáférés jogával és az anyanyelvi információszerzés-áramlás támogatásával.

 

Ezt követően az “államok kötelezettségei” kerülnek felsorolásra, többek között az EBESZ-dokumentumok figyelembe vételének szükségességével és “minden szükséges intézkedés megtételével azért, hogy kedvező körülményeket teremtsenek a kisebbségek számára” (pozitív diszkrimináció, ám rendkívül soft law formában). Az asszimilációtól való tartózkodás parancsa is belefoglaltatott az ajánlásba.

 

Jelentősége e dokumentumnak, hogy igazából az első, kisebbségekkel foglalkozó volt az ET keretein belül, és - bár nem eléggé kemény, nem kötelező, nem szankcionált - számos fontos kisebbségvédelmi elv mellett kiállt (pozitív diszkrimináció, asszimiláció tilalma, részvétel a döntéshozatalban) mindkét oldalt, a kisebbségeket, mint jogosultakat és kötelezetteket és az államokat, mint kötelezetteket bevonva.

 

2.4. A Regionális és Kisebbségi nyelvek Európai Kartája

 

Már a fent említett ajánlás is utalt a Nyelvi Karta elkészítésének folyamatban létére, mely dokumentum végül 1992-ben került kibocsátásra^[163]. A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájával az Európa Tanács a helyi és regionális nyelvek fontosságát, védelemre érdemességét ismerte el. Ez a karta különleges abban az értelemben, hogy nem kollektív vagy individuális jogokat biztosít, hanem a nyelveket védi és ezzel a nyelvi kisebbségeket is (mindazonáltal e csoportok fogalmát nem definiálja)^[164].

 

Azon nyelvek kapnak védelmet, amelyeket a szerződő államok területén állampolgárok kisebbsége hagyományosan beszél és amelyek nem az ország hivatalos nyelvei. A karta felsorolja az államok kötelességeit a nyelvek védelme érdekében, melyek között több választható kötelezettség is szerepel. Emellett az államok határozhatják meg azt is, mely nyelveket kívánják védelemben részesíteni. A kiválasztott nyelvekre - melyeknek történelmi kisebbségi nyelveknek kell lenniük - legalább 35 kötelezettséget kell felvállalni. A bevándorlók nyelvei és a dialektusok nem nyernek védelmet a Kartával.

 

A fentieket látva megállapítható, hogy valójában az állami törvényhozó dönti el, mely nyelveknek van egyáltalán esélyük a Karta hatálya alá kerülésre, neki áll jogában meghatározni, melyek a történelmi kisebbségek nyelvei és melyek csupán dialektusok vagy bevándorlói nyelvek.

 

A Karta aláírói világnyelvet is védhetnek, és nem helyhez kötött nyelveket is. Magyarország a német, a horvát, a román, a szerb, a szlovák, valamint a szlovén nyelveket védi a Karta elfogadásával.

 

A dokumentum 10. cikke kiemelést érdemel, mert biztosítja a saját nyelv használatát a közigazgatásban... egy lépés a nyelvi autonómia felé?

 

2.5. A sokat vitatott 1201/1993. sz. ajánlás

 

1993-ban a Parlamenti Közgyűlés elfogadta egyik legfontosabb és máig is legvitatottabb, kisebbségekkel foglalkozó ajánlását. Az 1201/1993. sz. ajánlás^[165] egy jegyzőkönyv-tervezet az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. A dokumentum megadja a kisebbségek (“európai”) fogalmát (ld.: I. Fejezet), melyet később számos kétoldalú szerződés magáévá tesz. Lefektetésre kerül, hogy a kisebbséghez tartozás az érintett személy döntése, amely miatt senkit hátrány nem érhet.

 

Az európában elterjedtebb nézet miatt az Ajánlás inkább az egyéni jogokra épül, (pl.: az anyanyelv használatához való jog, stb.), ami a megfogalmazásokból is következik (“every person belonging to a national minority...”). Mindazonáltal e jogok “másokkal közösen” is gyakorolhatók, mint például a saját szervek, pártok alapításának joga, mely természetéből kifolyólag egyedül nem élvezhető.

 

 Sok kontinensünkön elhelyezkedő állam veszélyesnek tartja ezt a dokumentumot, a 11. cikkben garantálni kívánt autonómiához való jog miatt^[166]. A kormányok az említett rendelkezést szuverenitásuk csorbításaként “élik meg”, sőt néhányan szeparatizmusnak tartják^[167]. Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem törekszenek eléggé az Emberi Jogok Európai Egyezményébe való beépítésére és ezáltal kötelezővé tételére. Ennek ellenére számos más egyezmény, így hazánk egyes szomszédos államaival kötött szerződései is utalnak az 1201/1993-as ajánlásra.

 

2.6. A nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezmény

 

Még egy dokumentum kerül itt megemlítésre: az 1995-ben elfogadott, A nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény^[168]. A nemzeti kisebbségek itt sem kerülnek megfogalmazásra, és ez az egyezmény is megismétli, hogy a kisebbséghez tartozás az érintett személy döntése, mely miatt senkit nem érhet hátrány (3. (1.) cikk.). A kisebbségi jogok az emberi jogok közé tartoznak, és mind egyénileg, mind kollektíve gyakorolhatók (3. (3). cikk). A hátrányos megkülönböztetés tilalmát is előírja e Keretegyezmény, valamint arra kötelezi a szerződő államokat, hogy intézkedéseket tegyenek, “amennyiben szükséges”, annak érdekében, hogy a kisebbség egyenlőségét a többséggel biztosítsák (4. cikk). Ez a rendelkezés ismét, és már egyértelműen mutatja a “pozitív diszkrimináció” szükségességét. E nemzetközi szerződésnek van még egy sajátossága: a kisebbségeket is kötelezi, mindenekelőtt a nemzeti törvényhozás figyelembe vételére, valamint mások, különösen a többség jogainak tiszteletben tartására (20. és köv. cikk).

 

Az Európa Tanács szerepe jelentős az emberi jogok, ezen belül a kisebbségi jogok védelme területén, mert bár ajánlásai, egyezményei egyelőre nem kötelezőek (az Emberi Jogok Európai Egyezményétől eltekintve), az államoknak mégis célszerű követni azokat, erkölcsi erejük van. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései szintén fontosak, nemcsak a közvéleményre gyakorolt hatásuk, hanem amiatt is, hogy az állami bíróságok számára is útmutatóként szolgálnak. E fórum szerepe még jelentősebbé válhat, ha az Emberi Jogok Európai Egyezményét majd kiegészítik egy kisebbségekre vonatkozó jegyzőkönyvvel.

 

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Szakirodalom:

 

-  José Bengoa: Existence and Recognition of Minorities (Working Paper), E/CN.4/Sub.2/AC.5/2000/WP.2.

 

- Johannes Berger: Minderheitenschutz in Ungarn: die Verfassungs- und Verwaltungsrechtlichen Regelungen, Kohler-Druck, Tübingen, 2001.

 

- Dieter Blumenwitz: Minderheiten- und Volksgruppenrecht, Aktuelle Entwicklung. Kulturstiftung der deutschen Vertriebenen, 1992, Bonn.

 

- Blumenwitz-Gornig-Murswiek: Fortschritte im Beitrittsprozess der Staaten Ostmittel-, Ost- und Südosteuropas zur Europaeischen Union, Verlag Wissenschaft und Politik, Köln, 1999.

 

- Francesco Capotorti: Study on the rights of persons belonging to ethnic, religious and linguistic minorities, E/CN.4/Sub.2/384,  20.6.1977.

 

- Dicke, Jahresschrift für Rechtspolitologie, 1993, p.: 120.

 

- Karl Doehring: Völkerrecht, 2. Auflage, C.F. Müller Verlag, Heidelberg, 2003.

 

- Felix Ermacora: Der Minderheitenschutz im Rahmen der Vereinten Nationen, Wien, 1988.

 

- Felix Ermacora: Nationalitaetenkonflikte und Volksgruppenrecht. Bayerische Landeszentrale für politische Zusammenarbeit, München, 1978.

 

- Dr. Christoph Gütermann: Das Minderheitenschutzverfahren des Völkerbundes, Duncker und Humboldt, Berlin, 1979.

 

-  K. Ipsen/H.-J. Heintze: Völkerrecht, 4. Auflage, 1999., Par. 28, Rn. 9.

 

- Matthias Herdegen: Europarecht, Verlag C.H Beck, München, 2003.

 

- Otto Kimminich-Stephan Hobe: Einführung in das Völkerrecht, 7. Auflage, 2000, A Francke Verlag Tübingen und Basel.

 

- Christoph Pan-Beate Sybille Pfeil: Minderheitenrechte in Europa. Handbuch der europäischen Volksgruppen. Wien, 2002.

 

- Christian Scherer-Leydecker: Minderheiten und sonstige ethnische Gruppen, Berlin Verlag 1997.

 

- Thomas D. Musgrave, Self-Determination and National Minorities, Clarendon Press Oxford, 1997.

 

- Nagy Károly: Nemzetközi jog, Püski Budapest, 1999.

 

- Trócsányi László-Francois Delpérée: Európa egysége és sokszínűsége: a kisebbségek jogai; A belga és a magyar példa, Nyitott Könyv kiadó, 2003.

 

Internetes források:

 

- http://www.gfbv.de/voelker/europa/sprachen_eu_1.htm#1

- Marc Bossuyt: The United Nations and the Definition of Minorities, http://www.mvcr.cz/casopisy/s/vdd/konz2.html

- Ethnic Minorities in Canada: a Governance Perspective, http://www.operation-dialogue.com/pdf/ethnic.pdf

- Antoniou: The Protection of Minorities, www.iaclworldcongress.org/workshops/1/
Antoniou%20Paper.doc

- Christian P. Scherrer: Mehrheiten vs. Minderheiten, www.uni-muenster.de/PeaCon/
wuf/wf-97/9710

- http://web.amnesty.org/library/Index/ENGAFR530012003?open&of=ENG-ZAF, ill. http://212.153.43.18/icjwww/idecisions/isummaries/inamsummary710621.htm,

- Brauchen Minderheiten Rechte? Internetes tanulmány, szerző ismeretlen; www.eifrei.de/Archiv/Inhalt_07/07-Minderheiten/07-Minderheiten.html.

- www.sas.upenn.edu/African_Studies/Urgent_Action/APIC.rwanda.html

- www.soundprint.org/radio/display_show/ID/18/name/Shades+of+Grey:+Shell+vs.+
Nigeria’s+Ogoni+People

- www.bisnis.doc.gov/bisnis/bulletin/0003bull6.htm;

- www.sms.fm/tr/Gagauz_history.htm

- www.osce.org/docs/german/1990-1999/summits/paris90g.htm

- The EU’s Human Rights and Democratization Policy; Minorities and EU Enlargement, www.europa.eu.int/comm/external_relations/Human_rights/rm/index.htm

- www.britischebotschaft.de/de/britain/ab_1.htm

- http://www.nepszabadsag.hu/Default.asp?DocCollID=110024&DocID=99890;

- http://en.wikipedia.org/wiki/Benes_decrees

- http://www.bbi.hu/nemzetismeret/index.php?id=6.31 és http://www.rubicon.hu/assign.php3?ID=1990040403

 

Jogszabályok, nemzetközi, európai dokumentumok, egyezmények; ENSZ-dokumentumok:

 

- Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya

- UN Doc. A/3/SR. 183, 935. old.-Fate of Minorities ENSZ Közgyűlés határozata, 1948. dec. 10.

- 1948.12.09,  UNTS Vol. 28, p. 277. A népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezmény.

- 1948.12.10. Az emberi jogok egyetemes Nyilatkozata, GAOR, III, Resolutions (UN-Doc. A/180, p. 71.).

- UN Doc. E/CN.4/L.136/Rev. 1, 1978. márc. 2. (jugoszláv képviselő kisebbségvédelmi nyilatkozat-tervezete)

- GAOR, 39. Session, Resolutions, Suppl. No. 51 (UN Doc. A/39/51), 1984.12.10., A “kínzás vagy más súlyos, embertelen vagy lealacsonyító bánásmód vagy büntetés tilalma elleni egyezmény”

 - Study on the Legal Validity of the Undertakings Concerning Minorities Un Doc.E/CN.4/367

- G.A. Res. 1514 (XV), 15 UN GAOR, Supp. (No. 16), UN Doc. A/4684 (1960), in.: Hurst Hannum: Documents on Autonomy and Minority Rights, Martinus Nijhoff Publishers, Dordrecht/Boston/London, 1993.

- United Nations Economic and Social Council, E/CN.4/Sub.2/AC.4/1996/2, Standard-setting Activities: Evolution of Standards Concerning the Rights of Indigenous People, Erica-Irene A. Daes.

 - E/CN.4./Sub.2/AC.5/1993/34, para 29.

- E/CN.4./Sub.2/AC.5/1996/WP.1.

- A „Definition of Agression”-ként ismert 3314. (XXIX). sz. közgyűlési határozat (1974. 12. 14.).

- A PPJE 27. Cikk születéséhez:

- UN Doc. E/CN.4/Sub.2/SR.55, p.: 7., 34.par.

- Res. I., UN Doc. E/CN.4/Sub.2/118, p.: 1.

- UN Doc. E/CN.4/689., Annex III., 13. szakasz

- UN Doc.E/CN.4/689, Annex III., 18. szakasz.

- UN Doc. A/C.3/16/SR 1103., p.: 213. és köv.

-Resolution 2200. (XXI.), UN Doc. A/RES/21/2200=A/21/16(A/6316), p.: 49.; Magyarországon: 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről.

- UNESCO egyezmény az oktatásban megvalósítandó egyenlő elbánásról, Human Rights, a Compilation of International Instruments, United Nations, Sales No. E. 83.XIV.1, p.: 33. és köv.

- Convention for The Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms, Rome, 4.XI.1950; European Treaty Series-No.5.; Magyarországon kihirdetve: 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről

- Az Európa Tanács keretében létrejött „Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája” (1992)., Magyarországon: 1999. évi XL. törvény a Strasbourgban, 1992. november 5-én létrehozott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának kihirdetéséről

-Recommendation 1134/1990 on the rights of minorities, www.assembly.coe.int/
Documents/AdoptedText/ta90/erec1134.htm

- European Charter for Regional or Minority Languages, Magyarországon kihirdetve az 1999. évi XL. törvénnyel (a Strasbourgban, 1992. november 5-én létrehozott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának kihirdetéséről)

- Council of Europe, Parliamentary Assembly, Recommendation 1201. (1993) on an additional protocol on the rights of minorities to the European Convention on Human Rights, a szöveg megtalálható a www.hhrf.org/htmh/dokumentumok/rec1201.htm címen

-Council of Europe, European Treaties, ETS No. 157., Framework Convention for the Protection of National Minorities, Strasbourg, 1.II.1995; 1997-ben lépett hatályba

-Charter of the Fundamental Rights of the European Union, (Official Journal of the European Communities, 18.12.2000, C 364/1)

 

AZ EGYES EU-TAGÁLLAMOK ALKOTMÁNYAI KÖZÜL:

 

- Franciaország: http://www.assemblee-nationale.fr/english/8ab.asp#TITLE%20I

- Spanyolország:  http://www.spainemb.org/information/constitucionin.htm

- Ausztria: http://www.idv.uni-linz.ac.at/b-vg/B-VG_1.htm#Art8

- Finnország:  www.oefre.unibe.ch/law/icl/fi00000_.html

- Svédország:  http://www.riksdagen.se/english/work/fundamental/government.asp

- Belgium: http://www.oefre.unibe.ch/law/icl/be00000_.html

 

MAGYAR JOGSZABÁLYOK:

 

- 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól.

- 2001. évi LXII. törvény. a szomszédos államokban élő magyarokról.

- A Magyar Köztársaság Alkotmánya: 1949. évi XX. törvény.

- 1995: XLV. törvény (magyar-ukrán jószomszédsági és együttműködési szerződés)

- 1996. évi VI. törvény (a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti közösség különjogainak biztosításáról szóló, Ljubljanában, 1992. november 6-án aláírt Egyezmény kihirdetéséről)

-1997. évi XVII. törvény (a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között
a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség
és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről
Eszéken, 1995. április 5-én aláírt Egyezmény kihirdetéséről)

-1997. évi XLIV. törvény (a Magyar Köztársaság és Románia között Temesvárott, 1996. szeptember 16-án aláírt, a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló Szerződés kihirdetéséről)

- 1997: XLIII. törvény (a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között Párizsban, 1995. március 19-én aláírt, a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről szóló Szerződés kihirdetéséről)

 

Nemzetközi bírósági ítéletek:

 

PCIJ, ICJ:

- Minority Schools in Albania Case, PCIJ, 1935, Series A/B, No. 64 (3 W.C.R., p. 485).

- Permanent Court in the Greco-Bulgarian Communities Case, 1930, PCIJ Reports, Series B, No. 17, 4.

- Namíbia ügyében, ICJ Reports 1971, p.: 31 és köv.; határvita Burkina Faso és Mali között, ICJ Reports 1986, p.: 566; Kelet Timor-ügy (Portugália vs. Ausztrália) ICJ Reports 1995, p.: 90., stb.

 

ECHR:

-http://hudoc.echr.coe.int/Hudoc2doc/HEJUD/sift/110.txt- az Emberi Jogok Európai Bíróságának a belga nyelvi ügyben hozott ítélete

- Mrs. Buckley vs. UK: http://cmiskp.echr.coe.int/tkp197/view.asp?item=1&
portal=hbkm&action=html&highlight=buckley&sessionid=34310&skin=hudoc-en

- Szerif kontra Görögország: http://cmiskp.echr.coe.int/tkp197/view.asp?item=
1&portal=hbkm&action=html&highlight=serif&sessionid=34310&skin=hudoc-en

 

ECJ:

- Az Európai Bíróság Brenner-autópálya-ügyben hozott ítélete http://www.curia.eu.int/de/actu/communiques/cp03/aff/cp0350de.htm

 

Újságok, folyóiratok:

 

- Dunai Péter: Romák az Európa Tanács dokumentumaiban, Acta Humana (12. évf.) 2001/ 43.

- Informationen zur Politischen Bildung, Neudruck 2000, Menschenrechte

- Kovács Péter: A rodopi mufti esete a nemzetközi joggal, Acta Humana (11. évf.) 2000/41-42., p.: 64.;

- Vass Péter: Kormánygondok Szlovéniában. Portörlés., HVG, 2004. április 17., p.: 19.

- Vogel Sándor: A kisebbbségi kérdés és az Európai Unió. Acta Humana (14. évf.), 2003/1-2. szám.

- Vogel Sándor: A kisebbségi jogok szabályozása Közép-Európában, Acta Humana, (15. évf.), 2004/1.

- Jürgen Wendland: „Das heilige Buch auf CD- die Maya-Bewegung in Guatemala hat das Selbstbewußtsein der Indígenas gestaerkt”, in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2004. 05. 27.

 

Egyetemi előadás-jegyzetek:

 

-  Udo Fink: Recht der  Internationalen Organisationen, Skript 2004 Sommersemster, Teil 1., p.: 68-70.,   http://www.jura.uni-mainz.de/~fink/

- Prof. Dr. Dieter Dörr előadásai

- Prof. Dr. Udo Fink „Völkerrecht” egyetemi előadás-jegyzete; http://www.jura.uni-mainz.de/~fink/

- Zusammenfassungen der wichtigsten Gutachten in.: www.eu-raschofer.at Christine Heer, a mainzi egyetem európa-, média- és nemzetközi jogi tanszéke munkatársának összegzése a Benes-dekrétumokról.

 

 

A szövegek legnagyobb része saját fordítás.

 

 

 

1. számú függelék

 

 

 

 

 

 

2. számú függelék: Magyarország szomszédos országaival kötött, kisebbségekre vonatkozó szerződései

 

Magyarország mindig számos etnikai csoport otthona volt^[169]. Anélkül, hogy ezek vándorlásait, sorsát itt bemutatnánk, csak annyit érdemes megemlíteni, hogy a számunkra még mindig jelentős változás az első világháborúval kezdődött a népességösszetételben; ekkor a korábbi lakosság mintegy 2/3-a került más államokhoz. A veszteség drága ára még ma is érezteti hatásait.

A 90-es években, a kelet-európai rendszerváltozások eredményeképp a kisebbségvédelem is fontosabbá vált; hazánk különböző szerződéseket és egyezményeket kötött szomszédos államaival kisebbségei javára. E dokumentumok de iure biztosított jogaikban és kötelezettségeikben, valamint de facto hatásukban eltérően hatnak. Fontos itt is hangsúlyozni, hogy ha a két vizsgált ország viszonyában a kisebbséghez tartozó személyek száma arányos, akkor nagyobb az esély is arra, hogy a kisebbségvédelmi intézkedések hatékonyak lesznek. Ekkor ugyanis feltehetően mindkét fél érdekében áll e területen hatékonyan közreműködni (mintegy a kölcsönösség elve).

 

A következő táblázatban a különböző szerződések kerülnek összehasonlításra és értékelésre^[170]:

 

Szerződő ország; A szerződés mely részében vannak a kisbbségekre vonatkozó rendelkezések?	UKRAJNA A “Nyilatkozat a Magyar Közt. És az Ukrán Közt. együttműködésének elveiről a  nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” a szerződés melléklete	SZLOVÉNIA   Külön egyezmény a kisebbségekről	HORVÁTORSZÁG   Külön egyezmény a kisebbségekről	SZLOVÁKIA A jószomszédsági szerződés 15. cikke szól a kisebbségekről	ROMÁNIA A szerződés 15. cikke foglalkozik közvetlenül a kisebbségekkel, de más rendelkezések is lérintik őket (pl.: “megértés”, “tolerancia”)
Az érintettek száma       (kisebbség)                  Prof. Dr. Nagy Károly adatai, 1999.	Ukrán-rusziknok Mo.-on: 1450 Magyarok: 163 000 (valójában akár 180-200 000) Kárpátalján   Aránytalan	Elég kevés; néhány ezer szlovén, kb 10 000 magyar.     Asszimiláció veszélye	Elég kevés; kb. 80 000 horvát; a háború óta csak mintegy 10 000 magyar Horvátországban   Asszimiláció veszélye	Aránytalan; kb. 100 000 szlovák Magyarországon és kb. 6-700 000 magyar Szlovákiában. (hivatalosan: 10 000 szlovák, 200 000 magyar)	Aránytalan; kb. 25-30000 román és Romániában még mindig majd 2 millió magyar
Azon nemzetközi szerződések, melyekre az egyezményben utalás van/ melyeket kötelezőként ismernek el a felek	Az ENSZ és az EBEÉ dokumentumai;                  A rendelkezéseket azonban nem lehet úgy értelmezni, hogy az államok területi integritása veszélybe kerüljön	Nemzetközi emberi jogi és kisebbségvédelmi dokumentumok; az Emberi Jogok Ált. Nyilatkozata,az Ember Jogok Eur. Egyezménye, PPJE,GSZJNE, EBEÉ, Regionális és Kisebbs. Nyelvek Európai Kartája, stb.; A rendelkezéseket azonban nem lehet úgy értelmezni, hogy az államok területi integritása veszélybe kerüljön	Számos ENSZ, EBEÉ, ET-szerződés, egyezmény  (1201/1993 ajánlás is!), A Közép-Európai Kezdeményezés kisebbségvédelmi dokumentumai, stb.   A rendelkezéseket azonban nem lehet úgy értelmezni, hogy az államok területi integritása veszélybe kerüljön	Számos ENSZ, EBEÉ, ET-szerződés, egyezmény  (1201/1993 ajánlás is!)   azzal a feltétellel, hogy a kisebbségvédelmi rendelkezések nem hathatnak az államok területi egysége, politikai szabadsága stb. ellen	EBEÉ-Koppenhága, ENSZ 1992-es nyilatkozat (Res. 47/135), ET Keretegyezmény, 1201/1993 Ajánlás;   A közös értelmezésben azonban kijelentették, hogy e dokumentumok figyelembevétele ellenére sem lehetséges az etnikai területi autonómia
Általános    jellemzés	kellően konkrét, egyéni és kollektív jogokat is felsorol	Egyes rendelkezések soft law jellegűek; a kis szám miatt az anyanyelvi oktatás megszervezése nehéz; az anyaországgal való kapcsolattartás fontos;	Számos soft law rendelkezés az oktatás és a médiához hozzáférés területén; Az államok kötelességei alternatívak: a védelemnek és szolgáltatásoknak több szintje van; A 10. cikk megerősíti a magyar lakosság jogát Horvátországba visszatérni a délszláv háborúk miatti elűzések  után	Számos egyéni és kollektív jog; a gyakorlatban azonban nehéz a végrehajtás, különösen azért, mert a kisebbségek száma igen aránytalan és ezért az államok érdekei is	A felek törekszenek a megértés és tolerancia légkörének kialakítására és harcolnak a gyűlölet ellen; Pl. A 15. (6) cikk a történelmi emlékművek megtartásáról szól: ezek azonban csak Romániában vannak. Itt is hiányzik az érdek- egyensúly
Különös      előnyök		( 3,4,7. cikkek)
Problémák,   hátrányok	A nemzeti önazonossághoz való jogot nem említi; egyes kollektív jogok nem végrehajthatók; A kisebbségi nyelv hivatalos használatát és a kétnyelvű utca- és helységnévhasználatot nem tartalmazza			-a biztosított jogok nehezen mennek át a gyakorlatba, a saját nyelv használata sem Magyarországon, sem Szlovákiában nem valósult meg	-számos üres megfogalmazás (pl.: a kisebbségek nyilvános támogatást kérhetnek)
Egyéni         jogok	-európai szinten; -pl.: diszkrimináció tilalma; anyanyelvhasználat joga; a lakosság összetételét nem lehet erőszakosan megváltoztatni; a kisebbséghez való tartozás az egyén döntése, stb.	Kultúra, nyelv, vallás és identitás megőrzése, ápolása; anyanyelvhasználat, anyanyelvi névhasználat, stb.	-számos, pl.: identitás megőrzéséhez való jog, vallásszabadság	-egyéni jogok kimerítő felsorolá sa	-anyanyelvhasználat a magánéletben és a nyilvánosság előtt; állami oktatás minden szinten, családi- és keresztnevek anyanyelven való használata, stb.
Kollektív   Jogok	Kulturális identitás megőrzéséhez való jog, műemlékvédelem, az őket érinto döntésekben való részvétel joga   A kisebbségi nyelv hivatalos használata és a kétnyelvű utca-és helységnévhasználat nem kerül említésre	-az őket érinto döntésekben való részvétel joga helyi, regionális és nemzeti szinten; anyanyelvi információszerzés támogatása a médián (sajtó, rádió, televízió) keresztül; az anyaországgal való kapcsolattartás támogatása, stb.	Számos,pl.: anyanyelvhasználat a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, vallásszabadság; műemlékvédelem, kiadók támogatása, kisebbségi nyelvű média, stb.	Anyanyelvhasználat egyénileg és kollektíve is, földrajzi és utcanevek két nyelven; anyanyelvi oktatás, saját média, szervezetek, pártok alapításához való jog, stb.	Hozzáférés az írott és elektronikus információkhoz anyanyelven; saját médium alapításához való jog; a kisebbségek képviselői a helyi és központi közig. szervekbe beválaszthatók, jog a nemzetközi ngo-k munkájának részvételében, stb.
Lehetséges-e az autonómia?	A szerződés nem említi a területi autonómia lehetőségét, habár az létrehozható lenne, mert a magyar kisebbség nagy része a határ mentén, egy tömbben helyezkedik el	Nem szükséges (lehetséges) a területi autonómia, hiszen kevés személy érintett, de a személyi autonómia létezik- nem a szerződésben, hanem a gyakorlatban! A szlovén alkotmány előírja, hogy a magyar és az olasz kisebbség 1-1 képviselőjét a szlovén parlamentbe be kell választani	Mivel a szerződés a 1201/1993 ajánlást is figyelembe veszi, esetleg felmerülhet a területi autonómia gondolata, melyet azonban az érintettek kis száma miatt más rendelkezések helyettesítenek: részvétel a döntésekben, anyagi támogatás, stob. A 9. cikkben eltérő kötelezettségek Magyarország és Horvátország számára: -hazánknak a horvát önkormányzatok létrejöttéhez szükséges anyagi feltételeket kell biztosítania. (az 1993. évi LXXVII törvénnyel  30 millió egyszeri támogatást kaptak  -Horvátországot nem terheli ilyen anyagi kötelezettség, de megerősíti, hogy- a horvát joggal összeegyeztetheto módon -biztosítja a magyar kisebbség kulturális autonómiáját, stb.	A területi autonómia lehetséges lenne a magyar kisebbségek számára; ez az 1201/1993 ajánlásból is következne, de a szlovák Parlament a ratifikációkor egyoldalú értelmezéssel kizárta, hogy a szerződést úgy értelmezzék, hogy az autonómiához vezessen. Ez az egyoldalú értelemzés nemzetközi jogilag problematikus, hiszen nem a szerződés része és nem fenntartás(hiszen azt kétoldalú szerződésekhez nem lehet tenni)	Erdély-Székelyföld autonómiája régi álma az ottani magyaroknak. 1952-ben Székelyföld Magyar Autonóm Tartomány néven területi autonómiát kapott, melyet azonban 1968-ban felszámoltak
A végrehajtás ellenőrzése	Az ukrán és magyar kisebbségek önkormányzatai által választott Vegyes Bizottság ellenőrzi a végrehajtást, évente kétszer ülésezik; a két ország kormánya számára ajánlásokat dolgoz ki	Magyar-szlovén kisebségi kormánybizottság   évi 2 ülés az aktuális kérdésekről és a kötelességek végrehajtásának értékelése, ajánlások -a két kisebbség képviselői	Vegyes bizottság, hasonló mint Szlovéniában	Vegyes kormányközi bizottságok	kormánykonzultációk