Farkas
Edit
Reflexiók Norbert Elias "A szociológia lényege" c.
művéről
N. Elias e könyvét felkérésre, egyetemi oktatás céljából írta 1982 után -
az általam olvasott magyar fordításhoz a fordító (Somlai Péter) az 1996-os, 8.
kiadást használta, s mivel Elias 1990-ben halt meg, csak az utolsó hivatkozott
forrása alapján (u.ő: Über den Prozess der Zivilisation, Frankfurt) tudom
betájolni a keletkezési idejét a
könyvnek. Nem véletlenül kezdem ilyen, látszólag külső szemponttal, hisz a
könyvben kifejtett gondolatok alapján én jóval korábbra tettem volna a megírás
dátumát. (Végigfutva a hivatkozott szakirodalmat, ez érthetővé is válik, hisz a
szerző főleg a hatvanas években megjelent irodalmat használt.)
Másik bevezető megjegyzésem (ami szintén a mű elhelyezését célozza a
tudománytörténetben) a címhez kapcsolódik. A német eredeti címe (Was ist
Soziologie) talán kevésbé irritáló a számomra, mint a magyar változat, noha
mindkettő - Lakatoson, Feyerabenden
iskolázva - meglehetősen cinikus kíváncsiságot keltett föl bennem: "No,
lássuk, mit is kell gondolnom a szociológiáról, sőt, a szociológia LÉNYEGéről!"
- bár Elias mentségére legyen mondva, ez utóbbi pusztán a fordító ötlete, maga a
szerző - legalábbis a fordítás szerint - sehol sem beszél általában vett és
lényegi szociológiáról, annál kevésbé, mivel egyik legfőbb törekvése volt, hogy
rámutasson a "lényegfilozófia" tarthatatlanságára a szociológia vonatkozásában -
ld. pl. "a változatlannak minden jelenség voltaképpeni lényegeként való
értékelése azonban olyan területekre is kiterjed, ahol ez a korlátozás
egyszerűen szólva teljesen téves." (114.) Számomra Elias hozzáállása a
problémához annál is furcsább, mivel a fentebb utaltam szerzők a hetvenes
években már publikáltak, s ha valaki egy tudományelméleti munkába kezd, nem
hagyhatja figyelmen kívül a kortárs tudományelmélet eredményeit. (Ez még akkor
sem megbocsátható, ha az illető közel kilencven éves.)
Az „Előzetes megjegyzések"
szerint Elias célja újból végiggondoltatni velünk a társadalom alapproblémáit -
amivel implicite azt mondja, a
szociológia feladata a társadalom alapproblémáinak vizsgálata. A bevezetésben már általában a társadalom
problémáit tekinti a szociológiai kutatás tárgyának - noha a 192. oldalig sem
derül ki, mi a különbség alapprobléma és egyéb probléma között, sőt, az sem vált
világossá, hogy egyáltalán milyen problémákkal kéne foglalkoznia Elias szerint a
szociológiának. (Mintha az egész könyv egy kritikai szociológiatörténet lenne, arra
összpontosítva, hogy miért rossz a zárt, statikus emberkép és társadalomkép: ez
azonban véleményem szerint nem társadalmi, hanem szociológiai, sőt,
tudományelméleti kérdés.)
Az első sorokban annak fejtegetésébe kezd, hogy a társadalomtudósoknak
tudatosítaniuk kell, hogy vizsgálatuk tárgya nem tárgy, nem tárgyak, hanem élő
személyek illetve ezek relációi - bár mintha a reláció nem lenne azonos a
problémával. Felhívja a figyelmet, hogy a szociológia egyben nyelvkritika is kell legyen, mivel a
hagyományos fogalmaink sokszor eltorzítják a társadalomról való
gondolkodásunkat. Ez a felvetés, úgy gondolom, nagy horderejű és jelentőségű nem
csak a szociológia, hanem általában a társadalomtudományok vizsgálódásaihoz -
ugyanakkor sokkal problematikusabb annál, mint ahogy azt Elias jelzi. (Itt
mintha Elias leragadt volna a Bécsi Kör harmincas évekbeli törekvéseinél, s a
nyelvfilozófia későbbi eredményeit egyszerűen nem venné figyelembe.) Az
énközpontú társadalomkép helyett szerinte használhatóbb lenne a társadalom kölcsönösen függő egyének
alakzataként való felfogása - azonban ennek problematikusságának részleteibe
már nem megy bele. (Ez ügyben érdemes belenézni a nyelvészetben megjelent,
hasonló törekvésű új paradigmák történetébe /ld. pl. N. Chomsky: Syntactic Structures, The Hague, Mouton,
1957 és későbbi publikációi/ bár kezdetben sikerrel oldottak meg sok, a régebbi
nyelvészeti gondolkodás által kezelhetetlen problémát, azonban ezzel egyidőben
más problémákat generált a módszer.)
A tudományelmélet mai állása szerint bármilyen elmélet csak akkor lehet
vitaképes, ha pontosan meghatározza a helyét az ugyanazon tárgyra (bár talán
pont Eliast követve szerencsésebb lenne problémakört mondani) vonatkozó más
elméletek, elképzelések között. Mind a kommunikációelméletben, mind a
tudománytanban termékenyítőleg hathat az én-ő/az gondolkodás helyett a Buber (és
azóta mások) által kezdeményezett én-te viszonyként értelmezett
kommunikációfelfogás (ld. pl. M. Buber: Ich und Du. München-Heidelberg, 1962,
tehát Elias elvileg ismerhette), ami a társadalomról való, Eliasnak valószínűleg
tetsző gondolkodást is inspirálhatná - annál is inkább, mivel a 4. fejezetben
egy egész részt szentel a névmások vizsgálatának, melyeket egy alakzati
modellként (vagyis a társadalomról való dinamikusabb gondolkodás
segédeszközeként) lehet használni. Egyelőre nem látom metodológiailag
megoldhatónak azt, hogy a vizsgálatot végző tudós ne határozza meg pontosan (és
ebből fakadóan statikusan, kimerevítve) a maga helyzetét a vizsgált probléma
viszonylatában. Elias szerint az új szemlélet legfőbb feltétele a beszéd és
gondolkodás átalakítása - de mint a könyvben oly sokszor, itt is terjedelmi
korlátokra hivatkozva nem bocsátkozik részletekbe. E miatt aztán egyrészt nem
világos, hogy mikor beszél a társadalom beszédéről, s mikor a tudomány
nyelvéről, illetve hogy milyen viszonyt feltételez a kettő között; másrészt
ezzel szoros kapcsolatban nem világos, hogy a szociológiát leíró avagy előíró,
normatív tudománynak szeretné-e látni, hisz az előbbi esetben nem lehetne célja
a társadalmi gondolkodás átalakítása - az utóbbi esetben pedig világos érvekkel
kellene világossá tennie a szociológia mint tudomány és a szociológia mint
ideológia közti különbséget.
Elias ezen könyvében számomra talán a legzavaróbb a tudományos-, és ennek
nyomán a társadalmi fejlődésbe vetett hite - melynek az előzetes utalásokon túl
a könyv utolsó két fejezetét is
szenteli. A tudományelőtti illetve
tudományos tudásszerzés számára egyben értékkategória is, ugyanakkor nem
beszél más tudásszerzési módokról, noha pl. a szociális reprezentáció elmélete a
hatvanas években indult, s az elmélet
atyamesterének tekintett S. Moscovici folyamatosan publikált a 80-as
években is. A szociális reprezentációt mint egyfajta tudást nem annyira
tudományelőttinek, mint inkább tudomány mellettinek, illetve nem-tudományos
tudásnak kellene nevezni. (Érdekes módon Elias alig említi a pszichológiát mint
vonatkoztatási pontot /a fizika és a biológia mellett/: talán ezért nem vesz
tudomást a szociálpszichológia tudással kapcsolatos eredményeiről sem.)
Másrészt számomra kissé elitistának tűnnek az afféle kijelentések, mint
"Az első sajátosság, amelyben a tudás megszerzésének tudományos típusa
különbözik a tudományelőttitől, az előbbi nagyobb fokú tárgyilagosságában és
valóságközeliségében rejlik, ez esélyt ad az embereknek arra, hogy (...) jobban
tudjanak különbséget tenni a képzelet
szülöttei és a valósághű elképzelések között." (20.) Bár Elias jelzi, hogy a
valósághűséget nem tekinti öröknek (jöhet egy "valósághűbb" elképzelés), inkább
a valóság meghódításának egyre tökéletesedőbb eszközének, azonban homályban
hagyja, hogy mit is ért valóság alatt. (Ha elérhető, akkor nem valóság, hanem
"utópia", végállapot, ami Elias egész elméletének ellentmond - ha pedig nem
elérhető, akkor mi alapján döntjük el, hogy közelebb vagyunk hozzá? Talán inkább
azt kellene mondani, hogy az adott célra egyszerűbb eszközt találtunk.) Ma már a
természettudományos kutatások eredményeit sem tekinthetjük egyértelműen
fejlődésnek, hisz ami kezdetben haladásnak tűnt, később kiderülhet, hogy sokkal
több kár származik belőle, mint haszon: gondoljunk csak a technikai civilizáció
eredményeire, amelyek magát az egész földi létet
veszélyeztetik!)
Az első fejezet Comte tudománytörténeti szerepét fejtegeti. Comte
felismerte, hogy a társadalom vizsgálata nem illeszthető a fizika vagy a
biológia fogalmi kereteibe. Comte a
szociológia feladatát a társadalmi
fejlődés törvényszerűségeinek feltárásában látta - és, gondolom, a biológiai
evolúció alapján alapaxiómának vette (mint ahogy Elias is), hogy a társadalom
fejlődik. Ez azonban csak akkor tartható, ha feltételezzük, hogy az evolúciónak
a puszta itt és most túlélésen túl valamiféle transzcendens célja van - ezt
azonban tudományosan nem lehet bizonyítani. A puszta differenciálódást vagy
számbeli gyarapodást önmagában nem tekinthetjük pozitív irányú változásnak
(akkor a rák [cancel] is az lenne...):
mivel a fejlődés értékfogalom, mindig ideológiafüggő.
A második fejezetben Elias szerint a szociológusok (illetve
általában a tudósok) feladata a "mítoszvadászat": a kollektív képzeteket
ténymegfigyeléseken alapuló elméletekkel kell felváltaniuk. Itt Elias úgy
jár el, ahogy Augustinus a Vallomások
I.8. részében: az emberi nyelv egy bizonyos jellemzőjét általánosítja, mintha az
maga lenne a nyelv - pedig ahogy Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokban (Philosophical Investigations, Basil
Blackwell, Oxford, 1952, tehát Elias elvileg ezt is ismerhette volna)
rámutat, ez a nyelvnek csak egy
bizonyos képe (mármint hogy a szavak tárgyakat neveznek meg). Ugyanígy Elias
szerint a tudomány azonos a ténymegfigyeléseken alapuló elméletekkel - de arról
már nem beszél, hogy a tények közti összefüggések, a rendszerezés, ok-okozatok
"feltárása" mitől lesz tudományos. (Célja az ideológia és a tudomány
elkülönítése, noha e könyv megírásakor már "tudnia kellett volna", hogy a
tudományos paradigmák maguk is bizonyos célokra többé-kevésbé jól alkalmazható
ideológiák - hisz a nyolcvanas évek elején már bőven létezett a tudás- illetve
tudományszociológia, pl. Bloor, Mary Hesse, stb.)
A 3. fejezetben Elias különböző szervezettségű játékokat mint modelleket mutat be a
társadalmi szerveződéseket megvilágítandó. Szerintem a modell jobban működne, ha
Elias figyelembe vette volna, hogy az általa vázolt versenyjáték csak egy, és
talán nem is a legáltalánosabb fajtája a játéknak (Erre Wittgenstein kellőképpen
rávilágított a fentebb már hivatkozott könyvében, nem beszélve ezen elmélet
egyéb konzekvenciáiról Elias nyelvről való gondolatait tekintve); a többi
játékfajtát is szem előtt tartva talán árnyaltabban látná az emberek közti
kapcsolatokat, viszonyrendszereket. A hatalomról mint pusztán tényállást leíró
és mint értékelő fogalomról való fejtegetését, azt hiszem, a mi demokráciát
tanuló társadalmunkban nem árt szem előtt tartani mind a hatalmon lévőknek, mind
azoknak, akik alárendelik magukat a hatalomnak. Igaz, hogy a hatalom
viszonyfogalom - de Elias itt is a (legalábbis számomra) legizgalmasabb
kérdésnél szakítja félbe a gondolatmenetét, hisz amíg a társadalom esetében
figyelmeztet minket, hogy nincs olyan, hogy társadalom, csak emberek
viszonyrendszerei, a hatalom esetében nem figyelmeztet, hogy a hatalom szintén
absztrakció, mindig csak emberek illetve embercsoportok relációról beszélhetünk;
s ez ugyanolyan többszörösen tagolt, szintezett, mint maga a társadalmi
struktúra. (Talán nem szerencsés e fogalom, mivel hagyományosan ennek is
statikus konnotációja van; és akkor itt megintcsak Elias - szerintem kellőképpen
nem reflektált - alapproblémájánál vagyunk: világosan látjuk, hogy amit
vizsgálunk, az egy dinamikus rendszer, de a nyelvi-fogalmi reflexió nem az, nem
tud az lenni.)
A 4. fejezet a felvezető három fejezet után rátér annak
tárgyalására, hogy mik is az emberi
társadalom egyetemes vonásai - ami pár szóban úgy foglalható össze, hogy
minden társadalom emberek kölcsönös függőségei, alakzatai. Ugyanakkor itt, a fejezet
utolsó soraiban válaszolja meg azt a kérdést is, hogy mi a szociológia feladata: megvizsgálni, mi
kapcsolja össze az embereket alakzatokká, figurációkká.
Az általunk ismert világot fizikai szintre, a szervezetek szintjére és a
társadalmak szintjére osztja, de általános megfogalmazásokon és implikációkon
túl nem nagyon beszél arról, hogy mit ért szervezeten illetve társadalmon.
Szervezetnek csak a biológiai organizmust tekinti, így pl. az embereknek a
társadalom szintje alatti közösségeit egyszerűen nem veszi figyelembe, noha a
bevezetőben említett ilyeneket, mint pl. család, iskola, ipar, állam. Ezek
együttese alkotja a társadalmat (vagyis a mi kultúránkban a nemzetállamokat), de
arra megint csak nem tér ki, hogy a társadalmakon túl létezik-e magasabb szintű
szerveződés, pl. államszövetség, államközi szövetségek, sajátos civilizációs
formák, mint pl. az ú.n. "nyugati kultúra".
Ez után következik a könyv számomra egyik legizgalmasabb része. (Új
gondolkodási és nyelvi eszközök szükségessége) Elias szerint a szociológia
feladatainak megoldására nem alkalmasak a meglévő gondolkodási és nyelvi
eszközök, mivel azokat alacsonyabb integrációs fokon lévő jelenségek
vizsgálatára dolgozták ki, illetve a köznapi nyelvhasználat részei. Nyelvünk
(gondolom, itt Elias a német, vagy talán az indoeurópai nyelvekre gondol, hisz
utal rá, hogy vannak másfajta nyelvek is) nem tudja a folyamatos változást, állandó mozgást
kifejezni. Elias szerint először valami nyugalmi állapotban lévő,
elszigetelt tárgyként utalunk rá, s csak aztán egy ige hozzáfűzésével juttatjuk
kifejezésre, hogy ami rendszerint áll, az most mozog. Nem világos teljesen a
dolog, hisz a szerző a szelet és a folyót hozza föl példának, noha mindkettő
fogalma mozgást jelent: nincs álló folyó, sem álló szél. (Az, hogy ott folyik a
folyó, illetve fúj a szél, mindössze azt jelenti, hogy ott VAN a folyó, illetve
hogy szél VAN.) Szerintem Eliasnak ez a felvetése nem e miatt, hanem egy kissé
modernebb filozófiai gondolkodásmód miatt lehet fontos, mégpedig a kontextuális
ontológia szemszögéből. Az ember létezése, és így gondolkodása és beszéde is
mindig szituációhoz kötött, mindig valami konkrét problémamegoldásra irányul,
legyen az akár a szabadidő minél kellemesebb eltöltése vagy a párválasztás
kérdése. A változó jelenségek mögött változatlan lényegek tételezése nem a
változás kiiktatását célozta a gondolkodásból, hanem a helyes fogalomalkotás
volt a célja (csak bele kell olvasni Platón néhány dialógusába, hogy ezzel
tisztába jöjjünk). Egyszerű logikai elemzéssel tisztázható az olyan félreértés,
amit Elias követ el akkor, amikor ezt írja: "Ezért érezzük úgy, hogy újból és
újból tökéletesen értelmetlen megfogalmazásokra kényszerülünk, olyasmire
például, mint egyén és társadalom, mintha az "egyén" és a "társadalom" két olyan
különböző dolog lenne, mint az asztal és a szék, vagy a fazék és a tégely."
(115.) Mindössze arról van szó, hogy Elias rossz példát hozott: társadalom és
egyén viszonya nem mellérendelő, hanem alárendelő: nem a szék-asztal,
tégely-fazék a jó párhuzam, hanem a szék-bútor, fazék-edény. Senkinek sem jut
eszébe azon problémázni, hogy értelmetlenség bútorról vagy edényekről beszélni,
hiszen csak székek, ágyak, szekrények vagy lábosok, bögrék, fazekak vannak a
valóságban. (A realista-nominalista vita megint más téma, nem feltétlenül
tartozik ide szorosan, bár van némi relevanciája.) Elias jól látja, hogy a
szociológia csak akkor lehet önálló tudomány, ha kifejleszti a maga nyelvezetét,
azonban szerintem megint a legfontosabb ponton áll meg, hiszen a bevezetőjében
azt mondta, a társadalom alapproblémáit
gondolja végig velünk, de ezidáig még a nyelvproblémán túl csak
tudománytörténetről beszélt.
A következő részben (A szociológiai "kategóriák" bírálata) újra
felveszi a változó-változatlan kategóriák problémáját. Szerinte hagyományosan a
filozófiában és a tudományokban csak azt tekintik értékesnek, ami változatlan, nem múlandó. Egy hagyományaiban alapvetően keresztény
kultúrában ilyet mondani meglehetős félreértés, ugyanis a kereszténység Istene
maga is mozgó, dinamikus valóság, s bár egy felszínes rátekintés az
eszkatologikus szemléletet a nyugalomból nyugalomba való haladásnak tekintheti,
valójában a teológiai reflexió rá tud mutatni arra, hogy a kapcsolati dinamizmus
a parúziában is megmarad. (A keresztény világnézet "haladás" fogalma nem azonos
az Elias sugalta fejlődéssel: sem Isten, sem az ember nem lesz tökéletesebb a
történelem által, mindössze az isteni szeretet és az ember szabad akaratának
dinamikája az oka a történelemnek, nem pedig valamiféle "kibontakozás".)
Webert (1864-1920), majd Durkheimet
(1858-1917) bírálja, s itt figyelmeztet a „homo clausus” öntapasztalás
zsákutcáira. Szerinte ez az „állapot-ember” mítosz: a szociológiának inkább egy
„homo sociologicus” képre van
szüksége: „önmagunkat is úgy kell észlelni, mint aki ugyanúgy részt vesz
játékokban, mint mások.” (124.) A 2. fejezet primitív játékmodelljei helyett
szerintem inkább a szociálpszichológiai játékelméletet lehetne továbbgondolni
össztársadalmi vonatkozásban (pl. E. Berne 1964-ben megjelent Games People Play című könyve (Grove
Press, N.Y.) és más írásai alapján) - annál is inkább, mivel maga Elias mondja,
hogy az alakzat fogalmának bevezetésével „minden sajátos szociológiai problémát
szociálpszichológiai problémákra vezetünk vissza.”
(136.)
Ez után következik a szerintem (nyelvész lévén) legizgalmasabb rész:
„A névmások sora mint alakzati modell”. „A személyes névmások az emberi
egyén alapvető társadalmiságának legelemibb kifejezése.” (127.) Elias beszél
arról, hogy a személyiségfejlődés elején az első és a 3. személyre vonatkozó
szimbolikus kifejezések kevésbé tagoltak, s a gyermek (vagy bizonyos törzsi
társadalomban élő egyén) ugyanazt a szimbólumot használja önmagára, mint mások
rá. (Pl. „Baba alszik”, „Én alszom” jelentésben) Ez a probléma tényleg fontos
lehet szociológiai szempontból, hisz lehet olyan összehasonlító vizsgálatokat
csinálni, hogy a tegezés-önözés hogyan jelenik meg nyelvi szinten és miként élik
meg ezt a gyakorlatban az emberek – ugyanakkor mind ezzel, mind a következő, az
alakzat fogalmát tárgyaló résszel az a probléma, hogy Elias ezzel a
hozzáállással ahelyett, hogy pontosabban körülhatárolná a szociológia tárgyát,
csak még inkább összemossa a pszichológiával, sőt, pszicholingvisztikával. Ezen
az sem segít, ha azt mondjuk, a szociálpszichológia az elemi, informális emberi
kapcsolatokat, a szociológia pedig a formális, intézményi kapcsolatokat
vizsgálja, hisz ezek nagy része is keveredik, sok az átmenet. Szerintem
egyszerűen, ahogy a kommunikációkutatásban is, nem a tárggyal kellene definiálni
az adott tudományágat, hanem a vizsgálati módszerrel és a vizsgálat céljával.
(Vagyis, ami tulajdonképpen Eliasnak is a célja, ha nem is mondja ki, a
hagyományos leíró szemlélet helyett egy funkcionális tudományeszményt kellene
bevezetni.)
Az 5. fejezetben az előzőben felvetett kérdésre válaszol: mi kapcsolja össze az embereket alakzatokká,
figurációkká. A szociális kötelékek Elias szerint lehetnek érzelmiek (itt szerintem jelentős az,
ahogy rámutat, hogy egyetlen köteléket sem vizsgálhatunk elszigetelten, hanem
mindig a teljes alakzatot kell figyelembe venni) és államiak, illetve politikaiak.
Ez után a következő szakaszban a fejlődés fogalomtörténetét mutatja be.
Számomra, mint már fentebb jeleztem, meglehetősen zavaró, hogy evidenciának
tekinti a társadalom fejlődését, s miközben kritikával illeti az ideológiával
terhelt szociológiát, nem ad módszertani fogódzót, hogy hogyan is képzeli el az
ideológiamentes fejlődésszociológiát. (A cél egy retrospektív elemzés, amely
kimutatja a változások "valódi" mozgatórugóit - de mivel a puszta leíró,
pozitivista "gyűjtögető" szemlélet a társadalmi változások esetében nem
alkalmazható módszer - erre éppen Elias mutat rá! -, az adatgyűjtés helyett
valami más, problémára koncentráló módszert kell választani, s ha ez az, hogy
bemutassa a fejlődés mozgatórugóit, akkor először valami külső, a fejlődés
irányát megszabó célt kell tételeznie, de a saját elmélete szerint a társadalom
bizonyos értelemben önszabályozó, tehát puszta találgatáson túl tudományos
szinten nem lehet előre jósolni a fejlődést, az efféle vizsgálat tudományosan
nem megalapozható.
E problémát kiküszöbölendő Elias azt mondja, a társadalom fejlődési
állapota egy háromfokozatú konstitutív ellenőrzés szerint állapítható meg: a technológiai fejlettség, a társadalmi
szervezettség foka és a civilizációs szint, illetve ezek kölcsönös függése
szerint. E szerint az emberiség célja a minél nagyobb komfortérzet, a minél
nagyobb hatalom a természet, a társadalmi környezet és önmaga fölött. Ez egészen
ideológiamentesnek tűnik, első közelítésban nagyjából minden világnézetű ember
el tudja fogadni - egészen addig, amíg az Elias által kárhoztatott eltárgyiasító
szemlélettel tekintünk a világra. Abban a pillanatban, ha a szerző által
javasolt dinamikus, kapcsolatalapú szemléletet próbáljuk érvényesíteni, ez a
"komfortérzet" metafizikai fogalommá válik (ld. Russell-paradoxon), s kivonja
magát a tudományos vitaképesség követelményei alól.
Az utolsó, 6. fejezet címe: A társadalmi fejlődés
"szükségszerűségének" problémája. Itt a szerző a tudományos magyarázat és
előrejelzés problémáját járja körül. Figyelmeztet, hogy attól, hogy
retrospektíve ki tudjuk mutatni az összefüggéseket, ez nem jelenti azt, hogy
biztos előrejelzésekre is képesek vagyunk, hisz a társadalmi változások egy
része "szabályos", míg más részei "mutációk" (ez saját
kifejezésem-értelmezésem): mint ahogy a biológiai evolúció alapja is a
szabályostól való eltérés (olyan variáció, amely az adott környezetben nagyobb
túlélési esélyekkel bír, ezért egy idő után dominánsá válik), a társadalmi
"evolúció"-t sem kizárólag "törvények" irányítják, hanem a bizonytalansági
tényező is szerepet játszik. Elias példának azt hozza, hogy a biológiai evolúció
elmélete alapján azt tudjuk előrejelezni, hogy "széntelepen nem fogunk emberi
fogat találni" - ha mégis, az egész elméletet módosítanunk kellene. Ha Elias
ismerte volna Lakatos elméletét a kutatási programokról (pl. pozitív
heurisztika, ld. Falsification and the
Methodology of Scientific Research Programmes: Lakatos-Musgrave: Criticism
and the Grow of Knowledge, Cambridge, C.U.P., 1970. 91-196.), akkor inkább azt
mondta volna, hogy ezt a tényt valószínűleg figyelmen kívül hagynánk, bízván
benne, hogy egy idő után a program korroborációjává válik, pl. úgy, ahogy Elias
is tréfásan megjegyzi: egy bányász ott vesztette el a
fogát.
A 168. oldalon Elias azt mondja: „B alakzatot akkor magyaráztuk meg, ha
meg tudtuk határozni, hogyan és miért jött létre A alakzatból.” A szerző szerint
ha így megértjük az alakzat megváltozásának „szükségszerűségét” (172.), akkor
növekszik az ilyen kényszerek lazulásának, végső soron ellenőrzésének és
szabályozásának esélye. A
fejlődésszociológia feladata a feszültségek, konfliktusok tudatosabb
szabályozása és ellenőrzése - s ezáltal az erőszakos összecsapások, sőt,
háborúk elkerülése. Ez nagyon szépen hangzik, s egyben állásfoglalás az mellet,
hogy a szociológia nem leíró, hanem előíró tudomány - azonban figyelmen kívül
hagyja azt a tényt, amit pedig egyébként meglehetősen sokszor hangsúlyoz, hogy
míg a természetben hagyatkozhatunk törvényekre, törvényszerűségekre, a
társadalomban felismert tendenciák sokkal több változótól függnek: ennek
következtében párhuzamosan több elmélet is egyenlő esélyekkel indulhat ugyanazon
jelenség magyarázatánál.