Fehér Lóránt
Nótári Tamás: Tényálláskezelés és szónoki taktika Cicero védőbeszédeiben.
Szeged, Lectum Kiadó, 2010. 370 oldal
2010 tavaszán a szegedi Lectum Kiadó ismételten megszólalási lehetőséget biztosított – Nótári Tamás tollán keresztül, nyomtatott formában – az elvitathatatlan szónoki képességgel rendelkező antik római államférfinak Marcus Tullius Cicero számára. Nótári monográfiájában Cicero méltán híressé vált és eredményesnek tartott – művészinek is nevezhető – szónoki képességének kulisszái mögé világít a cicerói védőbeszédek jogi és retorikai elemzésével. A szerző az antik Rómának a köztársaság korából a császárság korszakába való átmenet időszakában elhangzott védőbeszédeiből válogatva, azoknak a történeti hátterét, a lefolytatott eljárás alapjául szolgáló eseményeknek a törvényi tényállásszerűségét – vagy annak éppen hiányát – vizsgálja amellett, hogy Cicero által a felmentés érdekében – az esetek jelentős százalékában sikeresen – alkalmazott retorikai technikát elemzi.
A monográfiában Cicero tíz védőbeszédének elemzése olvasható. A kiválasztott tíz oratio – a könyvben szereplő sorrendnek megfelelően – Sextus Roscius, Aulus Cluentius Habitus, Lucius Licinius Murena, Cnaeus Plancius, Marcus Caelius Rufus, Publius Sestius, Titus Annius Milo, Marcus Claudius Marcellus, Quintus Ligarius és Diotarus király védelmében hangzottak el. A büntetőbíráskodás eljárási kereteit bemutató első fejezetet követően a második – emberölés-rokongyilkosság és mérgezés című – fejezetben kapott helyett a Pro Roscio Amerino és a Pro Cluentio. A választási vesztegetés címet viselő harmadik fejezetben a Pro Murena és a Pro Plancio védőbeszédek elemzésével nyerhetünk bepillantást a köztársaság utolsó századának consuljainak megválasztásának rendjébe. A negyedik fejezet Cicero három – erőszakos bűncselekmények kapcsán előadott – oratiójának elemzését mutatja be. A Pro Caelio Kr.e. 56 áprilisában, a Pro Sestio pedig ugyanazon év márciusában hangzott el, amelyekhez a szerző – a hasonló tényállási körre tekintettel – a Kr.e. 52-ben született – Pro Milonét választotta. Az ötödik fejezetben található elemzéseket – a többi résztől eltérően – nem a hasonló tényállás köti össze, hanem Caesar személye. A Pro Marcello és a Pro Ligario kapcsán elhangzott szónoklatoknál Caesar bíróként, míg a Pro rege Deiotaro esetében bíróként és sértettként is szerepet játszott, amellyel a nemo iudex in propria causa-elv figyelmen kívül hagyásával a köztársaság korának eljárásrendjének megváltozásának tanúja lett Cicero is.
A szerző mindegyik beszéd elemzése során a következő rendszert alkalmazza: először a per történeti hátterét mutatja be, majd az ügy alapjául szolgáló törvényi és történeti tényállást veti össze kitérve a per eljárásjogi kérdéseire és az eljárás lefolyására. Ezt követően a jogi tényállás fényében elemzi a Cicero által a beszédekben alkalmazott, a tényállást olykor megvilágító, olykor az ügyvédi siker érdekében elhomályosító szónoki taktikát. Több beszéd esetében (Pro Sestio, Pro Milone, Pro Marcello, Pro Ligario) részletesen kitér a beszédekben megfogalmazott államelméleti okfejtésekre, és kimutatja azok hatását Cicero filozófiai műveire. Jelen ismertetés – terjedelmi okokból – csupán négy oratio történeti hátterét és az azokban alkalmazott jogászi-szónoki taktikát villantja fel.
Az orator a Kr.e. 80-ban tartott Sextus Roscius védelmében elmondott védőbeszédével alapozta meg a későbbi advocatus hírnevét. A politikailag erős befolyás alatt zajló ügyben a vádlottat apagyilkosság koholt vádjával illeték. Rómában a parricidium nem túl gyakran előforduló bűntett volt, ugyanis a rómaiak pax deorumot sértő magatartásnak tartották és ennek is köszönhetően kegyetlen szankcióval – úgynevezett zsákolással/zsákba varrással – büntették az elkövetőt. A felmentéssel záruló perben megmutatkozott az ifjú Cicero szónoki tehetsége és precizitása azáltal, hogy nem csak a vádlott életét mentette meg, hanem – a vád számára már elegendő sikerként elkönyvelendő – a közel hatmillió sestertiusra tehető vagyonvesztéstől is megkímélte védencét. A védőbeszédben jól nyomon követhetők a szónoki beszéd elméletei részei. Ennek megfelelően a prooemiummal – a hallgatóság figyelmének megnyerését szolgáló résszel – indul, amelyet a narratio – a tényállás leírása – és az argumentio, vagyis az érvelés – a tényállás jogi minősítése, illetve annak vitatása – követ. A beszéd az elmondottak összegzésével és a bírákhoz – a felmentés iránt – intézett kéréssel, vagy felszólítással záruló peroratio elnevezésű résszel fejeződik be. A teljesség kedvéért a szerzőnek a bevezetőben írt sorait meg kell említeni ugyanis, azzal lesz kerek egész az orator művészete. „… Cicero beszédeire csak erős megszorításokkal alkalmazható, a szónoklattan elméleti kategóriái és rendszere, a praecepta ugyanis – amint Cicero és Quintilianus is hangsúlyozzák – hasznos fogódzók lehetnek ugyan, ám a retorika mint elméleti rendszer a szónoki gyakorlatból, a szónoki művészetből fakad, nem pedig fordítva.”[1]
Cicero praetorságának évében, Kr.e. 66-ban hangzott el Pro Cluentio, amelyben a vádlottat mostohaapjának a megmérgezésével és egy korábbi perhez kapcsolódóan bírák megvesztegetésével vádolták. Nótári a ránk maradt leghosszabb cicerói oratiót a cicerói ars oratoria ékkövének nevezi[2] arra való tekintettel, hogy a tényállást a védő krimiszerűen fordulatosan, az események, helyszínek, idősíkok merészen, olykor logikátlanul – a szónoki taktika hiányának benyomását keltve a hallgatóságban – ám a szónok által elérni kívánt hatás reményében precízen megkomponált logikai forgatókönyv szerint váltják egymást. A lex Cornelia de sicariis et veneficisre – amely többek között magában foglalta az emberölés és a méreg előállításának és emberölési szándékkal való továbbadását, valamint a törvényszék megvesztegetését ártatlan személyek elítélése céljából tényállási elemeket – alapított vád alól felmentették Aulus Cluentius Habitust. A ma általánosan elfogadott és megkövetelendő jog előtti egyenlőség szempontjából azért érdekes az említett törvény, mert az a megvesztegetés tényállási elemét csak a szenátori rendre (ordo senatorius) terjeszti ki, a lovagrendhez (ordo equester) tartozó Aulus Cluentius Habitusra a törvény személyi hatálya már nem terjed ki.
Cicero a köztársaság korának legmagasabb állami tisztségét – a consuli méltóságot – Kr.e. 63-ban Caius Antonius Hybridával együtt töltötte be. Ebben az évben az ambitusszal vádolt Lucius Licinius Murena védelme érdekében mondta el a Pro Murenát. Rómában a választási vesztegetés nem számított ritka vádnak, olyannyira hogy ebben az ügyben M. Porcius Cato előre nyilvánosan esküt is tett, hogy vádat fog emelni – sógorán kívül – az ellen, aki a consuli választást megnyeri. Noha Cato sógora – Decimus Iunius Silanus – elnyerte a másik consuli tisztséget, az esküjét Cato megtartotta. A vádhoz csatlakozott Servius Sulpicus Rufus – Cicero személyes jó barátja, a kor legkiválóbb jogtudósa, akiről így nyilatkozott „…inkább akart a második tudományban első lenni, mint az elsőben második, ezért választotta az eloquentia helyett a iurisprudentiát.”[3] – és Lucius Sergius Catilina, akik szintén pályáztak a tisztségre. Cicero az ambitius-perekben alkalmazott azon szónoki taktikával, amellyel nem védence ártatlanságát, hanem annak a többi jelölttel szembeni alkalmasságát kívánta bemutatni.
E rövid ismertetést a Pro rege Deiotaro eljárásjogi körülményeinek vázolásával zárom, amelyben az ólvasó képet kaphat arról, hogy Cicero erényt tudott kovácsolni a szükségből – noha a per kimenetelét nem ismerjük – és így Deiotarus király Caesar halála után a tőle elcsatolt területeket birtokba vette, amelyet egy Antonius által közzétett rendelkezés jogszerűnek ismert el. A királyt Caesar elleni gyilkosság kísérletével és összeesküvéssel vádolták, amely addig példátlan helyzetet szült azzal, hogy egy rex iussus elleni vádat római bíróság előtt tárgyaljanak. Eljárási szempontból kiemelendő, hogy a király nem vetette magát alá a római joghatóságnak, így mai szemszögből az eljárás orvosolhatatlan eljárási hibában szenvedett. Rómában a rabszolgák nem vallhattak, tehát nem csak megtagadhatták, hanem eleve tilos volt uruk ellen vallani, ám az ügyben a király elleni vád Phidippus – Deiotarus rabszolgája – vallomásán alapult. További eljárási visszásságnak számít az is, hogy a római büntetőeljárás szerint távollétében senki ellen nem lehetett eljárást folytatni, ez esetben azonban ezt a szabályt is figyelmen kívül hagyta Caesar, aki nemo iudex in propria causa elvét is mellőzte az eljárásban és sértettként és bíróként is szerepet vállalt a Kr.e. 45-ben lefolytatott eljárásban. „A Deiotarus király elleni eljárás tehát semmilyen körülmények között nem minősíthető büntetőpernek, ezzel szemben kirívó példáját adja Caesar a köztársasági jogrendet semmibe vevő, és személyes hatalmat tüntetve fitogtató arroganciájának.”[4]
Összességében a kitűnő szerző rávilágít arra a már több ezeréves „jogi” gyakorlatra, miszerint a beszédek elsődleges célja nem más, mint az adott perben aratandó siker, még akkor is, ha sokszor első nekifutásra kilátástalannak tűnik az ügy kimenetele.
Nótári Tamás monográfiája mind a római jog, mind a klasszikus jogi retorika, mind pedig a büntetőjog-történet szakirodalmában méltán jelentős helyre számot tartó munka, mivel a szerző a beszédeket egyfelől római jogi forrásként, másfelől pedig komplexitásukban, vagyis irodalmi műként vizsgálja, illetve a források elemzésével Cicero olyan érveléstechnikai mesterfogásaira világít rá, amelyek a jogi retorika elméletében és gyakorlatában máig aktuálisak.