Fleck Zoltán

Szocialista jogelmélet és szociológia

 

“Mindig lehet elég hihető életrajzi, pszichológiai vagy történelmi mozgató okot találni, amely a Hitler, Sztálin vagy más ideológiai gonosztevő melletti politikai kiállást legalábbis megérthetővé teszi, ha megbocsáthatóvá nem is. Mindig egész különös, egyéni és konkrét körülmények vezetnek el idáig. Számunkra ez itt most nem érdekes. Inkább arra kellene rákérdeznünk, hogy e “tévedések” mögött van-e olyan közös motívum, amelyiknek nincs semmi köze a mindenkori specifikus mozgatórugókhoz? Vagy másként, egyszerűbben téve föl a kérdést: Van-e (volt-e) rendszer az okosak politikai ostobaságában?”[1]

 

 

 

 

 

Az értelmiség – a szó eredeti jelentését homályba borító – elmúlt századbeli szerepvállalásait számbavéve, intellektuális és morális kudarcok sorozatát lelhetjük fel. A mottónkat kölcsönző osztrák szociológus szerint az univerzális történelmi vállalkozás, a történelem átfogó alakítása túlságosan vonzó volt az intelligencia szemében. Az állam, a rend, a hivatalos ideológia támogatása volt ennek eszköze, az autonómiák és a tudomány belső értékelési mechanizmusainak feladása az ára és a hatalomközeliségből következő monopóliumokból származhattak a hasznok.

Jelen történetünk 1961-ben kezdődik. (Szerző itt némi megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy akkor még meg sem született, számára ez halott történelem. Mindazonáltal nem halott.) Természetesen nem vállalkozom egyik, a címben jelölt tudományterület történetének rekonstruálására sem. Egy sajátos viszony néhány elemét szeretném megvilágítani: a nagy ostobaság egyik lehetséges racionális értelmezésével. Számos más történet is mesélhető, én a jogelméletet e korban sújtó elméleti, tudományos vákuumból, a töménytelen említésre sem érdemes teoretikusnak szánt irományból a szociológiához való viszonyt emelem ki. Megkockáztatom: a szocialista jogelméletnek ma már legfeljebb tudománytörténeti, tudásszociológiai érdekessége van: nyersanyag. Az említett évben Szabó Imre, az Akadémia főtitkárhelyettese aláírásával a magas tudományos testület elnöksége egy előterjesztést olvashatott a szociológiai kutatások helyzetéről, amelyet a Filozófiai Intézet munkatársai készítettek.[2] E jelentés a szociológia bizonytalan tárgymeghatározására hivatkozva a távoli jövőbe helyezte az intézményesedés lényegi momentumait: az önálló tanszék és kutatóintézet alapítását és tudományos társaság, illetve önálló folyóirat létrehozását. A szövegből nyilvánvaló, hogy a már kialakult társadalomtudományi ágak intézményi rendszerébe kell integrálni ezt a divatossá vált, ma még primitív módszerekkel és dilettáns eszközökkel dolgozó, a marxizmus cáfolatára törő burzsoá elmélettől megszabadítandó tudományterületet, ha tudomány egyáltalán. A magyar szociológia akadozó intézményesülési kísérleteiben két már “megalapozott” társadalomtudománynak volt meghatározó szerepe: a jelentést jegyző filozófiának, ahova az első szociológiai csoportot később bedugták, és az előterjesztő személyében megjelenő jogtudománynak.

Bármely tudomány történetét vesszük is szemügyre, a tudományterületek viszonya konfliktusos, különösen a tudományalapítás időszakaiban. Küzdelmek folynak témákért, fogalmakért, értelmezésekért, világmagyarázatokért. És természetesen forrásokért, hatalmi pozíciókért. A szociológia európai intézményesítése, a politikai rendszertől függetlenül is, bőven szolgáltatja erre a példákat. De éppen a politikai rendszer különössége okán felmerül a kérdés: vajon a címben jelzett viszony a szocializmusban valóban tudományok közötti viszony-e? Vagy netán a jogelméleti pozíciókban csak a politikai vezetés véleményét látjuk tudományosnak szánt köntösben?

A politikához való különös viszonytól nem függetlenül, ebben az esetben is jelen van a lehetséges konkurenciával való leszámolás vagy legalább gyengítés motívuma, amelyet az új szemléletek, tudományterületek elhatárolási kísérleteivel szemben tanúsítanak az akadémikus tudományok. Hazánkban a 60-as évek közepétől körvonalazódik a kihívás egy új, a háború előtt is csak kezdetleges csíráiban létező társadalomtudomány megalapozásának kísérleteiben. A társtudományok számára kihívást jelentő szociológia emberképe nem különbözik radikálisan a jogtudományétól, de szemlélete és módszertana idegen. Azonban éppen az ismerős emberkép, a normakövető ember kiindulópontja zavarhatta elméletileg a jogtudomány monopóliumait. A szociológia – bár ez sehol sem vált jellemzővé a szocializmus viszonyai között – elvileg alkalmas az állami tanácsadó hivatalos szerepére. Ennyiben lehetséges ellenfél az állami vezetéshez való viszonyban és a megrendelések területén. Hegedűs András 1966-ban éppen egy ilyen, a bürokrácia szaktanácsadója, illetve “manager‑szociológia” vízióját vázolta.[3] Ettől inkább tartottak a filozófia és a jogtudomány monopolistái, mint a burzsoá elméletek beosonásától; a “burzsoá áltudomány” csupán a lényeget elfedő kategória.

Kritikussá akkor vált a helyzet, amikor Kulcsár Kálmán nagy lépést tett a szalonképessé tevés területén A szociológiai gondolkodás fejlődése című monográfiájával 1966-ban.[4] Ebben a polgári szociológia értelmező feldolgozása és a marxista szociológia megalapozása történik meg, demonstrálva, hogy a szociológia komoly ellenfél lehet a világértelmezés, a nyelvi kompetenciák vonatkozásában. Elkeseríthette jogelméletünket, hogy e konkurencia ekkor már a hivatalos nyilvánosság fórumain, állami intézményekben, hivatalos jóváhagyással jelent meg. A tudományalapítás komolyra fordulhatott volna (hogy nem fordult, abban nyilván szerepet játszott a szociológia kritikai potenciáljának megjelenése és az ezzel párhuzamosan jelentkező politikai hideghullám): az elhatárolódással és tematikus hódítással szemben a pozíciókat birtokló tudományszakok védekezése, illetve támadása indult be, amelynek végső célja a “szociológiai felvilágosodás” akadályozása.

 

 

Egy pozícióharc fejezetei

 

Írásom megkerülhetetlen főszereplője Szabó Imre, hiszen ő reprezentálta a jogelméletet, a jogelmélet központi ideológia‑karbantartó szerepe miatt az egész jogtudományt, és jelentős szerepet töltött be a tudománypolitika intézményeiben. Az Akadémia alelnökének egy korai írása életművének egészére jellemző maradt, lényegileg nem tért el az 1960-ban a Kortársban megjelent, Lenin és a társadalomtudományok címmel közölt pozícióitól.[5] Ebben az írásban a viszony ideológiai küzdelemként jelenik meg: a szociológia nem térhet le a történelmi materializmus útjáról, meg kell akadályozni, hogy a burzsoá szociológia behatoljon, küzdeni kell az ellenséges polgári szociológia ellen. Itt a szerző nem fedi fel, hogy a megfelelő elméleti bázisként megjelölt történelmi materializmus a szocialista jogelmélet teoretikus bázisa is, tehát vagy meg kell akadályozni, vagy be kell kebelezni a szociológiát. Először az első, majd a második taktika került alkalmazásra.

A magyar szociológia még megíratlan előtörténetében Szabó Imre mint hivatalnok viszonya a szociológia intézményesedési törekvéseihez a hatvanas évek közepén jelentős fejezet. A hivatalos viszonyt kifejező logikában nehéz nem felfedezni a társtudomány védekező pozícióit. Az érvelés szerint a divatossá vált szociológiai tanulmányok ellenére nem minden szociológia, ami a társadalmi jelenségekkel foglalkozik, nem minden szociológia, ami szociológiai módszereket használ. Még nincs meghatározva a szociológia elméleti alapja, viszonya a szaktudományokhoz, a kutatások köre. Elvárható tehát, hogy mással ne foglalkozzon, mint ami az illetékességébe tartozik. Mindezekre tekintettel még nem érett arra, hogy az oktatásba bevezessék.[6]

Mind a szociológia, mind a jogelmélet eszmetörténete számára jelentős momentum, hogy a magyar szociológiai hagyomány a jogtudomány hátán érkezett. De a hagyomány részét képezi az is, hogy akik ténylegesen a hátukon cipelték az új szemlélet meghonosításának terhét (Somló, Pikler, Horváth), azok ezt a hivatalos jogtudománnyal szemben tették. A hivatalos jogtudomány akadályozó szerepe is része a tradícióknak. Nyilván érdemes itt megemlíteni azt is, hogy az egyik legelső szakszociológiai mű, megelőzve a marxista szociológia-elmélet kidolgozását, éppen jogszociológiai: Kulcsár Kálmán A jogszociológia problémái című tanulmánya.[7]

Ha a továbbiakban hanyagoljuk a bürokratikus reakciókat, amelyek persze nem függetlenek a hivatalos tudomány állásfoglalásaitól, akkor két kanonizált, nagy hatású alapművet kell megemlíteni, amely a szocializmus fennállása alatt meghatározta a pozíciókat. Ez Lukács György Az ész trónfosztása című könyve (1954, 1956, 1965, 1974) és Szabó Imre A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon című alkotása (1955, 1980). Mindkét esetben jellemző az első megjelenés és az újrakiadások időpontja. Hatásuk folyamatos és autoritatív volt, mindkettő a szellemi gyökereket diszkreditálta. Ezekhez képest a pártbürokraták akadályozó tevékenysége másodlagos, időleges és leküzdhető. A szociológia nyilván a filozófiával is a jogelmélethez hasonló konkurencia‑viszonyban állt, de Lukács műve még inkább a hivatalos ideológia alaphangja: a polgári irracionalizmus képében minden marxizmuson kívüli filozófiai és szociológiai előzmény lebunkózása.

Vessünk egy pillantást Szabó Imre eszmetörténeti könyvében a lebunkózás természetére. Bevallott tudományos programja, hogy “határozottan és végérvényesen elszakítsuk magunkat” az előzményektől. E gyökértelenítés hatásosnak és tartósnak bizonyult szimbolikus kifejeződése a jogbölcselet kategória helyett a jogelmélet címke használata. A szocialista jogelmélet a tudomány (sőt a jogtudomány), a bölcselet nem tudomány. Tehát tagadva van itt minden folytonosság: a szocialista jogelmélet nem támaszkodik ősökre: amire támaszkodik, az éppen minden előzmény leértékelése. A logika és a hatás a képrombolásé: az új hatalmi ideológiának meg nem felelő alkotások megsemmisítése. A második kiadás indoklása szerint még nem semmisítették meg átfogóan az összes jogági tudományban az előzményeket, tehát új tisztogatás szükséges. E kiadás előszavának olvasójában az a gyanú ébredhet, hogy nincs fejlődés a jogelméleti pozíciókban, ez az újrakiadás tragikus lemaradást szimbolizál más társadalomtudományokhoz, sőt az általános szellemi közeghez képest is. A konzervatív, változásra képtelen jogelmélet jelentősen lassította a jogtudományban a szabad gondolkodás megjelenését.

Milyen szerepet kapott a szociológia tudománya e könyvben? Mivel szerintem ezt az írást sem érdemes tudományos reflexióként kezelni, csak a szociológia státuszának megjelenítését említem. A Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század e lapokon, mint különös, hátsó gondolatokkal rendelkező társaság jelenik meg. A századforduló környékén (ahogy a hatvanas és hetvenes években is) divattá vált a szociológia – imperialista hatásra. A kritika alapja a marxizmussal való szembekerülés; nincs olyan szellemi előzmény, amely a marxizmust hordozta volna, sőt minden korabeli gondolkodó a marxizmus elleni küzdelem osztályhivatását végzi. Pikler nem marxista, hanem a lényegét tekintve burzsoá szociológia pszichológiai elméleteinek az egyike; Horváth Barna az amerikai imperialista jogszociológia hatása alatt állt, stb. A burzsoá állam- és jogbölcselet (nem -elmélet) osztálylényegéből folyóan korlátolt, tudományrendszertani helyét sem tudja tisztázni: bolyong a burzsoá szociológia és filozófia között. Ez a jogbölcselet felelős a szakjogtudományok reakcióssá válásában: “a jogi gondolkodás egészének mind reakciósabbá válásában”. Itt egy sajátos szereptulajdonításnak lehetünk tanúi: a jogelméletnek (ekkor még bölcseletnek) központi, totális, az egész jogrendszert meghatározó szerepe van, felelős az egész jogtudomány, sőt a jogrendszer irányultságáért. Szabó Imre többek között itt is a vezető szerepet jelentette be.

Ha nagy lépésekben tovább haladunk a szociológiával kapcsolatos álláspontok szempontjából az időben (innen nézve ugyanis fejlődésről nemigen beszélhetünk), akkor a Szocialista jogelmélet – népi demokratikus jog (1967) című opuszt kell kézbe venni.[8] Itt már a bekebelezés taktikájának lehetünk tanúi, a jogelmélet tudományrendszertani elhelyezése ugyanis három, a jogbölcseleti, a szociológiai és a fogalomelemző irányzat szintézisében fogalmazódik meg. A marxista–eninista jogelmélet felöleli, magában foglalja a filozófiai, szociológiai és jogtani oldalakat is. “… a marxista‑leninista jogelmélet olyan jogfilozófia, amely a jogra vonatkozó eszmék lényegét ezeknek az eszméknek társadalmiságában látja; ennyiben is szociológiai irányú.”[9] Hogy mit jelent az eszmék társadalmisága, nem bogozható ki, a válasz megreked az alap és felépítmény viszonyára való utalásnál. De a szociológia tudományos minőségét súlyos támadás éri: Szabó szerint ez a tudomány nem jelenthet mást, csak a társadalom konkrét jelenségeinek egy meghatározott módszerrel való tanulmányozását. Ebből – mint írja – a polgári jogtudományban egységes, átfogó elmélet nem jött létre, tehát a szociológiában nincs értékelhető elméleti eredmény. A szakszociológiának nevezett jogszociológia mint alkalmazott szociológia elsősorban azért nem töltheti be az általános jogelmélet szerepét, mert általában pluralista jogfogalommal operál és elhanyagolja az államot, túlságosan a jogalkalmazást helyezi a középpontba, ezáltal az alkotott jog szerepét háttérbe szorítja. Különösen gyenge az elméleti teljesítménye az ún. új vagy modern jogszociológiának. Régebben a jogszociológia szociológiai jogelméletként fogalmazódott meg, és mivel “a jogbölcselet egyfajta társadalmilag fundált irányaként” jött létre, “a jog lényegének bölcseleti kérdéséhez felzárkóztatta a jog szerepének és hatásának problematikáját is.”[10] Mindezek azonban ma egészében elvetendők, mert az eredmények megfeleltek a burzsoázia érdekeinek. Ennél több kritika e korszakban az elméletek vonatkozásában szükségtelen. A kortárs vagy új jogszociológia viszont elvesztette elméleti jellegét, atomizálódott, feladta azt az igényt, hogy a jog egészére vonatkozó átfogó teóriát dolgozzon ki. Empirikus módon tanulmányoz részjelenségeket, e vizsgálódások mögött – mert olyan szerény eredményeket hoztak, amelyekre nem is lehet elméletet alapozni – nincs is elmélet. A végső csapást az az értékelés szándékozik megtenni, hogy mindezekből adódóan a jogszociológia nem teljes tudomány, s közelebb van a burzsoá szociológiához. Ne felejtsük el, hogy ekkor már Magyarországon is léteznek jogszociológiai kutatások, sőt egy összefoglaló monográfia is. A jogelmélet azonban nem volt hajlandó elismerni e tudomány önálló tudományos státuszát.

A nem sokkal később, az 1971-ben megjelenő A jogelmélet alapjai című könyv sem halad ezen az állásponton túl.[11] Erőteljes kritikát kap a “szociologizmus”, amely “a jognak az őt összetevő más társadalmi viszonyokra való kizárólagos felbontása…” Ezzel szemben a helyes szemlélet kizárólag a jog egységére, rendszerszerűségére koncentráló jogelmélet sajátja. Vagyis a szociológiai szemlélet csonka, részleges, alárendelt; a jogelmélet fejezi ki a totalitást.

A marxizmuson belüli szociológia csak egy formában, mint egy rég meghaladott irányzat jelenik meg: a korai szovjet jogelmélet (“rudimentáris”) szakasza ilyen szociologizmussal terhelt. Sztucska társadalomelméleti irányzata “a jogot a maga társadalmi mivoltában kívánta megragadni”. Ezzel szemben fogalmazódott meg a jóval kevesebb vehemenciával kritizált Visinszkij-féle normatív szemlélet (és Reisner pszichologizmusa). A mai marxista jogelmélet célja a szintézis, a normatív szemlélet és a szociologizmus kizárólagosságának megszüntetése egy integratív elméletben.

Nem csodálkozhatunk ezek után, hogy a leghevesebb kritikát éppen az a szemlélet kapja, amely a szociológiát a társadalomra vonatkozó tudás alaptudományaként határozza meg. “A polgári tudomány egyes képviselői (ezen az alapon) a szociológiát teszik meg azzá az általános társadalomtudománnyá, amely a különböző szak‑szociológiákban ágakra bontva ugyan, de végül is magábaolvasztja a szak-társadalomtudományokat is: a szociológiában tehát mintegy interferálna az általános a különössel, a szociológiának lenne így egy általános és egy, több részből álló különös oldala.”[12] Ezzel szemben helyesen a történelmi materializmus az általános társadalomelmélet. Itt nyilvánvaló a jogelméletnek a szociológia megjelenésével megfogalmazódó tiltakozása annak általános társadalomelméletté fejlesztésével szemben; ekkor már a szociológiára marxista szociológiaként, a történelmi materializmussal azonosítva hivatkoznak. De A jogelmélet alapjai ezt a lehetőséget is tagadja: a szociológia itt sem több a jogelméletnek egyes résztémák feltárását segítő szemléleténél. Jellemző, hogy tipikusan milyen témák vonatkozásában emeli ki Szabó a szociológia illetékességét a joggal kapcsolatban. Szerinte a jogkövetés társadalmi szabályszerűségeinek feltárása olyan feladat lenne, amelyet a jogelmélet a szociológia szemléletével közelíthet meg, s abból a célból, hogy növelje, tudatosítsa az engedelmességi kötelességet. A jogelméleten belül elhelyezett szociológia megkövetelt politikai, ideológiai behatároltsága ebből a feladatkiosztásból is nyilvánvaló.

Az 1977-es Jogelmélet két vonatkozásban szól a szociológiáról, és egyik sem jelent előrelépést.[13] Az egyik fejtegetés szerint a szociológia a jogelmélet segédtudománya. A jogelmélet technikai módszerei cím alatt tárgyalt amerikai szociológiai jogelméletekben, Ehrlich és Kantorowitz elméleteiben merül ki e tudomány teoretikus bázisa. Semmilyen kép nem körvonalazódik az általános szociológiáról. Itt ölt testet a jogelmélet halálos ölelése: a szociológia, amennyiben elválasztható a marxista jogelmélettől lényegében csak módszertani segédeszköz, alárendelt technika. “…a szocialista jogelméletnek és jogtudománynak be kell iktatni rendszerébe az empirikus jogszociológiát is, miközben egész elméleti felfogását szociológiai alapokra helyezi, vagyis a jogot társadalmiságában szemléli. A szocialista jogelméletben egyesül az elméleti szociológiai jogfelfogás és az empirikus jogszociológiai vizsgálatok sora.”[14]

Nyilván igaztalanul járnánk el, ha nem emlékeznénk meg a korszak olyan jogelméleti szakembereiről, akik barátságosabban közelítettek a társtudományhoz, de ők Szabó Imréhez képest kevésbé reprezentálják a jogtudományok hivatalos álláspontját, ezért ebben az írásban is háttérbe szorulnak. Csak megemlítem, hogy Peschka Vilmos 1965‑ös Jogforrás és jogalkotás című könyve a marxista szociológiáról – amit azonosít a történelmi materializmussal – úgy emlékezik meg, mint ami még adós annak feltárásával, hogy a társadalmi viszonyok hogyan működnek.[15] Tehát implicite nem kérdőjelezi meg egy másik társadalomtudomány illetékességét. 1975-ben pedig megjelenik Max Weber jogszociológiájáról írott monográfiája.[16]

 

Szabó Imre A jog és elmélete címmel írt könyvecskéje (1978) megismétli a “mai jogszociológia” bírálatát: szerinte ez a szemlélet csak empíria, nem keresi a jog lényegét.[17] Az óvatlan olvasót becsaphatja az a logika, amely a következő idézetből látszik: a jogelmész úgy tesz mintha nyitna, sőt radikális fordulatot tenne a szociológia felé.

“A marxista‑leninista jogelméletnek az alapkérdés feltevését illetően tulajdonképpen vissza kell térnie az igazi, a réginek nevezhető jogi szociológiához, azaz a jog lényegét annak társadalmiságában kereső és azt abban meg is találó tudományként kell léteznie. Hogy ezt a tudományt azután jogi szociológiának vagy jogelméletnek nevezzük, az szinte már mellékes, noha jeleztük, jogelméletként mindig a jog társadalomelméletére, vagyis szociológiai megalapozottságára gondolunk és arról is beszélünk. Ez a határozott fordulat a szociológia felé a marxista‑leninista jogelméletnek nézetünk szerint a következő, az esedékes lépése, de mindenesetre ez az az irány, amelybe feltehetően a továbbiakban haladnunk kell.”[18] Ez a megfogalmazás azonban lényegében a jogszociológia (és a szociológia) létjogosultságát tagadja: ha a jogelmélet társadalomelméleti, akkor nincs szükség külön jogszociológiára. A visszatérés csak arra utal, hogy el kell távolodni a kényelmetlenné váló normativizmustól, de egyebekben semmilyen jogszociológiai, pláne szociológiai elméletet nem ismer. Azért sincs semmilyen szakszociológiára szükség, mert a szociológia csak szemléletmód. Az előzményeket és a továbbiakat tekintve csak cinizmusként értékelhetjük a tudományterület elnevezésére utaló kitételt.

A jogtudomány hivatalos álláspontjait összefoglaló Állam- és jogtudományi enciklopédia (1980) vonatkozó szócikkében csak az “abszorpciós” elmélet megerősítését találjuk.[19] A marxista‑leninista jogelmélet szintézis a polgári értékfilozófia, a jogszociológia (jogi társadalomtudomány) és a jogi alaptan (fogalomtan) között, integrálás egy teljes jogelméletben. Érdemes megjegyezni, hogy időközben a magyar szociológia lassú lépéseket tett az intézményesülés felé, már bekerült az egyetemi képzésbe önálló szakként, a nyilvános beszédet jelentősen átalakította. A jogtudomány pozícióit ez az emancipáció vajmi kevéssé érintette.

 

Mivel Szabó Imre soha semmilyen klasszikus szociológust komolyan nem vett számba, a szocialista jogelmélet magyarországi fióktelepe nyugodtan negligálhatta ezt a hagyományt. Ha nem vette semmibe, akkor pedig jobb lett volna, ha így tesz: például az Antalffy és Papp szerzőpáros ominózus munkája, A politikai és jogi tanok története (1974) említést tesz néhány klasszikus szociológusról– ámbár inkább ne tették volna.[20] Szerintük a polgári forradalmak után hatalomra került burzsoázia elvetette a természetjogot, észjogot, történeti jogi iskolát, és a pozitivista irányzat (Comte és Spencer) híve lett. Elképesztően primitív nyelvezeten keveredik a jogi és a szociológiai pozitivizmus, diszkreditálva minden szociológiát. Durkheim szemben állt a jog marxista koncepciójával és tagadta az osztálylényeget, az állam fő feladatának tekintette a háborút. Az ehhez hasonló mondatokból nem következhet más, minthogy a szociológia burzsoá áltudomány, tévút, és nyilvánvaló célja a marxizmussal való hadakozás, tehát nem legitim irányzat.

 

Közben kísérletek történtek a szociológia meghonosítására a jogi gondolkodáson belül is. Számunkra most az az érdekes, hogy milyen elméleti kapaszkodók alakultak ki ebben az elismerésért zajló harcban. A szociológia önállósodási igényei a hatvanas évek elején ismét megjelentek, és az egyik első próbálkozás éppen a jogszociológián keresztül történt. Kulcsár Kálmán A jogszociológia problémái (1960, majd A jogszociológia alapjai címmel 1976) című műve a már ismert eredettörténetet említi.[21] Eredetileg a marxizmus joggal kapcsolatos nézetrendszere szociológiai jellegű volt, később eltorzult (Pasukanisz, Sztucska), és ennek a torzulásnak a következményeit issza azóta is a szociológiai szemlélet, a szocialista normativizmus Visinszkij-féle felfogásából azóta sem bír kikecmeregni. Kulcsár optimizmussal jegyzi fel: “a szocialista társadalom további fejlődése objektíve igényli a marxista szociológia erőteljes fejlesztését.”[22] Derűlátását megalapozni látja abban, hogy Szabó Imre is szintézisre törekszik, a szociológia szemléletének érvényesítésére a szocialista jogelméletben. De ha a marxista jogelmélet a jog társadalomelmélete, akkor hol a helye a szociológiának és a jogszociológiának? Különösen, hogy a jogszociológiának a jogelmélet jogfogalmából kell kiindulnia. A tudományterületek elhatárolásának szempontjából kulcsfontosságú fejtegetés a következő: “Minthogy a marxista jogelmélet eredendő szociológiai szemlélete egyre erőteljesebben bontakozik ki, legalábbis a marxista jogszociológiára nézve állíthatjuk, hogy ennek a jogszociológiának általános elmélete azonos lehet a jogelmélettel, azaz a jogelmélet adhatja meg azt az általános elméleti alapot – a marxista szociológia részeredményei mellett – , amelyre a jogszociológia a maga elméletképző munkája során támaszkodhat, és amely a maga absztraktabb szintjén a jogszociológia elméleti eredményeit is hasznosíthatja.”[23] E kissé bonyolultnak tetsző mondatban rejlik a taktikus válasz a Szabó-féle bekebelezésre. Három dolgot állít Kulcsár: (1) az általános szociológiának, mint marxista szociológiának is vannak elméleti eredményei; (2) a jogszociológiának létezik egyfajta önállósága a jogelmélethez képest; (3) létezik a jogszociológiának egy saját elmélete, amely a jogelmélethez képest kevésbé absztrakt, középszintű elmélet. A jogelmélet és a jogszociológia az általános és a speciális elmélet viszonyában vannak.

1975-ben, a többek által írt és a szakszociológiák elfogadtatását célzó, A szociológia ágazatai című kötetben a jogszociológia helyzetmeghatározásakor már nem a jogelmélettel való viszony, hanem a jogi fogalmi kerethez való viszony a kérdés.[24] E tanulmány evidensnek veszi a szociológia és a jogszociológia létét, már nem kell küzdeni az önállóságért. Az a probléma maradt csak fenn, amely minden szakszociológia alapkérdése, nevezetesen hogy miként emeli be a szociológiai elméletek közé az idegen alapfogalmakat.

A korszak végén megjelenő Politikai- és jogszociológia (1987) már úgy emlékezik a szociológiai szemlélet történeti funkciójára, mint védekező mechanizmusra a szocialista normativizmus kizárólagossága ellen.[25] ”Az 1960-as évektől kezdődően folyamatosan gyengültek a szocialista normativizmus vonásai, míg végül 1971-ben Szabó Imre határozottan szembefordulva ezzel az irányzattal, szociológiai szemléletű jogelméletet épített fel.”[26] Ezzel a visszatekintő értékeléssel tulajdonképpen befejeződik egy hatást éppen nem nélkülöző korszak. A normativizmus gyengülése jelentős lehetett ugyan a jogelméletben, de az említett szociológiai fordulat a szociológia és a jogszociológia státuszára, a szociológiai tudás befogadására nézve ugyanolyan tragikus volt, mint az azt megelőző időszak.

A szociológia intézményesülése a szocialista jogelmélet ellenére ment végbe, a politikai környezet lassú, bár a jogelméletnél gyorsabb fejlődésének következtében. A konzervatív jogtudomány védekezése ellenére fű alatt került bevezetésre a szociológia és a jogszociológia az oktatásba, különösebb politikai visszhang nélkül, nem függetlenül a szociológia lassú megszilárdulásától a felsőoktatásban és a szociológiai diskurzus stabilizálódásától.

 

 

Az eltorzított küzdelem

 

Bourdieutől is tudhatjuk, hogy a jogtudományok egyébként is hagyományosan ellenszenvvel viseltetnek a társadalomtudományokkal szemben, elsősorban azért, mert a jogtudományok szoros teoretikus és egzisztenciális kötődést mutatnak a gyakorlattal. Ennek gyakori következménye a kritikai gondolkodás és az önreflexió hiánya, a technicista, bürokratikus, normatív jogszemlélet, a dogmatikus és egyben dogmatikai bezártság. A szocialista jogtudományok és királynőjük, az állam- és jogelmélet államközeliségüket nemcsak a kognitív pozíciók javítására, de a lehetséges ellenfelek adminisztratív ellehetetlenítésére is fel tudták használni, látszólag pusztán tudományrendszertani érvekkel operálva.

Az uralom fenntartásának kognitív, nyelvi eszközrendszere a tudomány területére is beszivárog. A jogtudomány az állam elkerülhetetlenségének igazolását végzi kognitív és intézményes eszközeivel. A szocialista államban annyi a különbség, hogy egy konkrét berendezkedés igazolása nem annyira kognitív, mint inkább normatív, politikai tételekkel történt. A szocialista jogelmélet is, mint a jog általános vezérlő elmélete, a bürokrácia, az állam specialistái fölötti közvetlen uralmat testesíti meg: célja a politikai ideológia és a praxis közötti közvetítés kisajátítása. A jogtudomány és a jogi praxis viszonya a nem szocialista jogrendszerekben is különös, ugyanis az állam mint a hatalom forrása végső érvet szolgáltat az elvi kérdések eldöntésében, s a jogi praxis végső soron nem tudományos, hanem hatalmi érvekre támaszkodik. A hatalom monolit struktúrája, az állam ideológiai kötöttsége a jogelméletet zárttá, ideologikussá, rugalmatlanná, fejlődésképtelenné teszi. A jogelmélet sorsa ilyenkor a politikai rendszerhez kötődik.

A jogtudósok különös résztvevői a jogrendszernek, a történelemben gyakran központi szerepet kapnak, értelmezéseik közvetlenül hatnak vagy határozzák meg a jog működését, s ennyiben megkerülhetetlenek. A különböző jogászi szakmák hierarchiája többek között a politikai rendszertől is függ, s így az nem más, mint hatalmi harcok eredménye. A létezett szocializmus viszonyai között nem a jogi ideológus a főszereplő, hanem a gyakorlati jogász (ügyész), de a jogi képzésben, jogtudományban az ideológiai közvetítő szerep kiemelte a jogelméletet. Sőt, a diktatúra enyhülésével sajátos versengési terep nyílt az értelmezési hatalomért, amelyben a jogelmélet óriási helyzeti előnyt élvezett, hiszen a hivatalos ideológiától egy pillanatra sem távolodott el – még akkor sem nagyon, amikor a politikai praxis ezt már megtette. A szocialista jogelmélet akkor is elméletté transzformálódott politikai uralom maradt, amikor a politikai gyakorlat vonakodva bár, de kimozdult az ideológiai tételek merev értelmezéséből. Úgy tűnik, éppen a valóság felismerésének képessége hiányzott a jogelmélet prominenseiből.

 

Karl Mannheim a politikai tudás közölhetőségéről az Ideológia és utópia című műben azt írja, hogy az akadémiai tudományok kontemplációja elfedheti az adott életterület adekvát beállítódásait; a modern tudomány felszámolja az eredeti beállítódást és másikkal váltja fel. Ennek következtében a gyakorlat számára haszontalanná válik, eltávolodik a reális szféráktól. A tudós sematikusan rendező beállítódása és a gyakorlati ember tevékenyen eligazító szemlélete szembekerül, idegenekké válnak egymás számára. Az egyik az áttekintés, a másik a konkrétra orientálódás embere. A tudományban mégis a tudásátadás formája az előadás, ahol a személyes-akarati vonatkozások ki vannak kapcsolva, “(á)m mert nem hieratikusan vagy mágikusan kötött szövegekről van szó, hanem szabad kutatás révén ellenőrizhető és megragadható anyagokról, ezért a tananyag átadása után van lehetőség vitára;”[27] Mint azt mindannyian tapasztaltuk, a szocialista jogelmélet esetében éppen ez utóbbi hiányzik: viták helyett mágikusan kötött szövegeket, ideológiai‑politikai tételeket foglal magába. A jogtudományi viták az érett szocialista korszak időszakában sem voltak politika‑semlegesek, a pozíciók egy-egy politikai‑ideológiai irányzat szolgálatában álltak vagy ilyenek ellenében fogalmazódtak meg. Az értelmiség szerepéről szólva Bourdieu a tiszta tudományos versenyt a vitatkozás, érvelés, bizonyítás eszközeinek az értelem és igazság érdekében történő felhasználásaként értelmezi, de ezt az ideális konstrukciót csak a résztvevők erőfeszítésével lehet létrehozni. A társadalomtudományok területein különösen erős a közvetlen társadalmi érdek, ahol is hátrányba kerülhet a párbeszéd eszményét kereső autonóm tudós a heteronóm, külső támogatásokkal operáló kollégákkal szemben. Ezek alapján sajátos autonómiaharc zajlik a szakmák külső, a mi esetünkben főleg politikai erőktől való függővé tétele, alárendelése, ellen.

 

Mannheim tanulmánya szerint a szellemtudományokban problematikus a világnézeti mozzanatok és az akarati impulzusok behatolása a tudásba, ugyanis itt nehézkes az együtt‑cselekvés, a műhelyszerű képzés. Még problematikusabb ez a közvetlenül a gyakorlatra irányuló tudásfajtáknál. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy a szocialista jogelmélet esetében e világnézeti, ideológiai mozzanatok és akarati impulzusok oly mértékben meghatározóak voltak, hogy magát a tudományszerűséget számolták fel.

A tudomány és különösen a társadalomtudományok két hagyománya, az autonómia és heteronómia, vagy más szóval, az emancipációs és manipulációs potenciál közül a totalitásra törekvő politikai rendszer nyilvánvalóan az állam tanácsadója szerepét, a manipulációt teszi dominánssá. A manipuláció tudástípusa reménytelen helyzetbe hozta a kritikai szellemet, a tudomány belső normáinak való elköteleződést, az autonómia tiszteletét. Nehéz lenne tagadni, hogy a jogtudományon belül éppen a jogelmélet az a terület, amely ennek a tudástípusnak a követését és terjesztését a legerősebben követelte meg. A szakjogászok legalább a dogmatikai rendszerekbe menekülhettek (volna). Ebből a szempontból heroikusnak tűnhet a viszony a jogelmélet és a szociológia között: a közvetlenül a külső normáknak alávetett jogelmélet az értelmiségi lelkiismeret feléledését megtestesítő szociológiai felvilágosodással kerül szembe. De bizonyítékok inkább arról szólnak, hogy a szociológia intézményesedési kísérlete, szemléletmódjának terjesztése a manipulációs potenciálon belül maradva igyekezett a jogtudománnyal szemben versenyhelyzetbe kerülni. A “társadalmi mérnökösködés” olyan átfogó tudományos szerep, amelyből ekkor még a legitim kilépés nagyon nehézkes. Egyáltalán nem véletlen, hogy a hazai szociológia első lépéseit a jogszociológia szaktudományos terminológiájának meghonosítása segítette. A szociológia inkább jelentett a hagyományos uralkodói tanácsadó szerepet betöltő jogtudományok számára konkurenciát, mint új tudástípust. Új tudástípus iránti igény és a szerepmódosulás lehetőségének felvetése a szociológia hazai megjelenése után csak jó néhány évtizeddel jelent meg, és jelenleg is része a tudomány identitáskeresésének. Ugyanakkor viszont, hogy elvileg tágasabb a lehetőség az autonómia megteremtésére s kiküzdésére a szociológián, semmint a jogelméleten belül; ezt jelzi a szociológián belül csírájában létrejövő ellenzéki gondolkodás és a jogtudomány csaknem teljes mozdulatlansága. Igaz, ebben szerepet játszhatott az is, hogy szerencsésen későn – csak a politikai rendszer puhulásával sikerült intézményes formákat teremteni a szociológia számára, tehát nem kellett merev tételeket és mozdíthatatlan múmiákat félresöpörnie. Nem kellett a felejtésre hagyatkozni és a kihalásra várni. Mannheim a generációs probléma kapcsán a korábbi nemzedékek kihalását a társadalmi történésben szükséges felejtést szolgáló, új tetteket lehetővé tevő erőnek írja le, amelyre a társadalmak továbbélésének ugyanolyan szüksége van, mint az emlékezetre.[28]

Milyen tehát a konkurencia e két tudomány között? Ha Mannheim klasszikus fogalmait használjuk “A konkurencia jelentősége a szellemi élet területén” című tanulmányból, akkor a versengést a léttel összefonódó gondolkodásban a helyes szemléletmód birtoklásának presztízséért való versengésként, a lét nyilvános értelmezéséért zajló küzdelemként lehet értelmezni. “Mindegyik csoport saját világértelmezését kívánja a nyilvános világértelmezésnek megtenni.”[29] – a világértelmezés nem más, mint csoportok közötti harc eredménye. Amikor a lét nyilvános értelmezése valamely csoport monopolhelyzete alapján válik egyedül érvényessé, akkor a versengés súlyosan korlátozott, hiszen nem intellektuális, hanem hatalmi eszközöket vetnek be. Mannheim szerint általában az intellektuális és hatalmi eszközök együttesen biztosítják a monopolhelyzetet. A szocialista jogelmélet szereplőinek monopolhelyzete azonban monolit: kizárólag hatalmi eszközök tartották fenn. Mannheim szerint a jogfilozófia és a mindenkor érvényes jog viszonya általában is problematikus, hiszen az elmélet abszolút mércének, ítélőszéknek, kritikának adja ki magát, de facto azonban alépítmény, igazoló tudása egy már meglévő gondolkodásmódnak. A politikai állam kritikátlan, mechanikus kiszolgálása könnyedén jön létre, de nehezen múlik el. Az ilyen államilag monopolizált gondolkodást skolasztikának kell elképzelnünk. Olyan “szent könyvekben” rögzített tételekre épülő szövegértelmezésként, amely kiszorítja a létértelmezéseket. A szövegértelmező jellegű gondolkodásban “minden újonnan felbukkanó tényt beleillesztenek az eleve adott, meglevő ordóba, ami rendszerint a tény értelmezése, illetve átértelmezése útján jár sikerrel.”[30] A valóság mindig másodlagos, leírása nem kívánatos.

Ebben a helyzetben a skolasztika szorításának enyhülése – domináns pozícióban maradása mellett – csak atomizált konkurenciát hozhatott létre: “…ez az egyházi világértelmezés monopolhelyzetének megrázkódtatása utáni periódus, amelyet lényegében az jellemez, hogy sok elszigetelt életkör ajánlkozott a hivatalos világértelmezés örökségének átvételére. Hiszen az egyháznak sem volt, még uralma csúcspontján sem abszolút monopolhelyzete abban az értelemben, hogy minden ellenállást legyőzött volna. Mindenekelőtt legsajátabb köreiben kellett a belső ellenzéket kordában tartania. Itt azonban zárványszerű ellenzékről beszélhetünk, így például a városi misztika, a ferences rend, stb. belső ellenzékiségéről.”[31] A monopolhelyzet megrázkódtatása esetünkben nem okozott túlságos földindulást, jelentkezett azonban néhány alternatív világértelmezés, köztük a szociológiai, amelyet a jogelméleti skolasztika először leharcolni, majd saját köreiben tartani igyekezett.

 

 

Az örökség

 

Ezek alapján feltételezhetjük, hogy mivel nem elméletek egymással szembeni viszonyáról, hanem gondolkodásformák versengéséről van szó, mindkét intellektuális pozíció mai viszonyaiban vannak nyomai e korszaknak. A múlt determináló hatása elsősorban a tudományban tevékenykedők habitusain keresztül érvényesül.

A szociológia tudománya – hasonlóan a világ szociológiáihoz – identitáskereséssel van elfoglalva és a lemaradó, ma már kedvezőtlen piaci körülmények közötti intézményesülés behozásával. A tudósi szerepeket a zsurnalista, politikus, vállalkozó szerepkészletei felé való elmozdulás kísérti. E tudomány, intézményesedési kísérleteinek kezdeteitől, nem egyszerűen politikai jellegű harcot folytatott az elismerésért, hanem változó stratégiákkal központi helyet kívánt magának a marxista társadalomtudományok között, és mint ilyen, vetélytársat jelentett a többi társadalomtudomány számára. A létért való küzdelemben nem lett volna taktikus a történelmi materializmus ellen felvenni a harcot, sokkal inkább jellemző a történelmi materializmusért való kiállás. A létért, elismerésért való küzdelmet azonban viszonylag hamar felváltotta egy ideológiai kompromisszumokkal terhelt emancipáció, majd – ezektől az előzményektől nem függetlenül – a ma is tartó identitáskeresés. A szociológia hamar megmutatta mindkét énjét: a szervezet- és munkaszociológiai kutatásokban, az időmérleg-vizsgálatokban a gyakorlatban közvetlenül hasznosítható tanácsok kidolgozójának szerepét és a kritikai értelmiség kognitív támaszának szerepét. Ez utóbbi a 60-as évek második felében (természetes módon) gyors retorziókat váltott ki a politikai rendszerből. Az évtized végén a szociológia státuszát érintő konszolidáció, amelyben Kulcsár Kálmánnak volt lényegi szerepe, érzékenyen érinthette a versenytársakat. Ez a megzabolázott szociológia ugyanis nem mondott le teljesen az elméleti szerepről, hangsúlyossá tette, de nem kizárólagossá a szakszociológiák kutatási eredményeit. A mérnökösködő, tanácsadó tudományfelfogás megőrzött valamit a szociológiai felvilágosodásnak való elköteleződésből, avagy, Kulcsár kifejezésével élve, a védekező szerepből.

Elvileg a jogtudomány – sajátos politikához kötöttségéből következően – pontosan követi (ha megelőzni nem is tudta) a politikai rendszerváltást. De a jogtudományi elitben felhalmozódó hagyományelemek és reflexek az egész jogrendszer működésére hatással vannak. A huszadik század második felében stabilizálódott habitusok túlélték a rendszert. Nehezen kimozdítható elem például a túlpolitizáltság. Megszokottá vált, hogy a világkép ideológiai, elméleti tételekre épül, az érvelés hatalmi jellegű, a tudományos pozíciót és ezzel a tudós‑közösséget állami segítséggel monopolhelyzetbe lehet és kell hozni. Ez a logika, amely hatékony volt a szocializmus időszakában, a politikailag korlátozott versenyben, a rendszerváltás után egészségtelen kötődéseket hozott létre a különféle politikai irányzatokhoz, intézményalapozás vagy -fejlesztés jegyében. Különösen erőssé válhat, pontosabban megmaradhat a jogtudomány szolgai szerepe egy tudatosan klientúra‑építő állam esetében, amely igényli a feltétlen, a tudomány belső normáit figyelmen kívül hagyó támogatást – a pénzügyi segítségért és megrendelésért cserében.

Ebben a helyzetben csak az a kérdés merül fel, vajon a jogtudomány és joggyakorlat prominenseinek a hivatalossággal s a hatalmi igényekkel szembeni kritikátlansága a jogászi szakma sajátja-e, vagy egy speciális szocializáció eredménye? A jogrendszer és jogtudomány általános viszonyaiból következik-e, vagy egy nem demokratikus politikai rendszerben kialakult reflex következménye?

Tartós sajátosságnak tűnik az is, hogy a praxishoz kötött jogtudomány védekezik a szociológiával és általában a társadalomtudományokkal szemben. Technicista-normativista szemléletét kizárólagosnak tételezi, és igyekszik a jogrendszer működése szempontjából idegen szemléletet eltávolítani. Ma ehhez nem ideológiai, politikai érveket lehet elsősorban találni, hanem hatékonysági, piaci hivatkozásokat. Itt ismét nehéz eldönteni, hogy a múlt foglyai vagyunk-e, avagy a jogászi szakma lényegi tulajdonságairól van inkább szó.