Frivaldszky János

Jó kormányzás és helyes közpolitikaalkotás

1. Parlament, kormány és a kormányzás XVIII-XIX. századi modellje

A ‘jó kormányzás’ fogalmának elterjedésével az állam-központú kormányzás modern közjogias és közhatalmi szemlélete immáron meghaladásra került. Ez utóbbi szerint a szavazók felhatalmazása képezi a törvényhozó hatalom számára a legitimációs alapot, hogy az autonóm jogalkotáspolitikát folytasson, amelyet a parlamentnek felelős kormány végrehajtási normákkal és programokkal foganatosít. Ezen XIX. századi felfogás jegyében az államhatalmi ágak szét vannak választva, a hatáskörök szigorúan rögzítettek, továbbá a jogforrási hierarchia jellemzi a jog termelését. A közigazgatás az igazságszolgáltatással együtt jobbára a végrehajtás területén helyezkedik el, s így válnak a szó szoros értelmében vett jogalkalmazó szervekké. Mindezek a jogállamiság, pontosabban a törvényuralom garanciáját is jelentik. A törvényhozó parlamentnek felelős kormány programjának legitimitása a választóktól a választásokon kapott felhatalmazásából származik, amely program a pártok választási programjaiból áll elő. Fő szabály szerint a választók csak a választásokkor tudnak a kormányprogramra befolyással lenni.  Ha az angolszász, azaz az egyéni kerületi, az egyszerű (relatív) többségi rendszerről van szó, akkor a két releváns rivális párt közül a győztes a face to face módon megígért pártprogramját – valószínűség szerint – egypárti kormányként kormányozva immáron kormányprogramként köteles megvalósítani, amit a következő választásokon számon is fognak rajta kérni a választók a választókerületekben.[1] Ebben a választási rendszerben a demokratikus kormányzat megbízási-bizalmi-számonkérési jellege különösen érzékelhetővé válik. A kormány helyénvalósága, manapság pedig inkább a hatékonysága ugyanis a választóknak tett ígéretek és a kormányzati teljesítmény összemérése alapján lesz megítélve a mindenkori elkövetkezendő választásokon. Az arányos – közismertebben, a listás – választási rendszerben ezzel szemben az egyes pártok választói nem tudják, tudhatják egészen pontosan, hogy milyen politikát fog megvalósítani a létrehozott kormány, minthogy a koalíciós tárgyalások alkui és kompromisszumai eredményeképpen fog összeállni a kormány és annak programja. Az azonban elképzelhetetlen, hogy a választási küzdelemben kifejezetten ígért vagy kizárt lényeges döntés szöges ellentétét valósítsa meg végül is a kormányzat, hiszen a megbízási jogviszony alapján a megbízott nem verheti át a megbízót, úgymond az „ő érdekében”.[2]

2 A jó kormányzás kortárs modelljei

A jó kormányzás nem csak azért ‘jó’ a kortárs felfogás szerint, mert a kormányzat legális és legitim az előbb leírt közjogi értelemben, tehát, mert mandátumot kapott a választóktól. Hanem azért is ‘jó’, mert legitim a kormányzás tartalmi helyessége révén, amelyben a politikai közösség tagjai is aktívan részt vésznek. A ‘politikai’ és a ‘közpolitikai” immáron ugyanis nem azonos a magánjogról, illetve a magánszféráról leválasztott közjog határaival. A jó kormányzás posztmodern modelljében (governance), illetőleg a többszintű (multi-level governance) vagy pedig szubszidiárius kormányzás esetében a polgárok nem a törvényhozási és kormányzási tevékenység címzettjei, mintegy annak alattvalóként tárgyai, hanem a kormányzati cselekvés alanyai. (Angliában eleinte csak magas szinten kielégített fogyasztóknak tekintetnek, Németországban pedig egyre inkább azt kívánják, hogy a politikai cselekvés alanyaiként tekintsenek rájuk.) Anélkül, hogy már most eldöntenénk, hogy melyik modell jelenti a valóban jó kormányzást, annyit mondhatunk, hogy az tartalmilag mindenképpen azt jelenti, hogy a közpolitika-alakítás említett „civil” alanyai a közhatalmi kormányzati cselekvőkkel együtt határozzák meg szakpolitikai területenként és valósítják meg a közpolitikai ciklusokban a közjót. A részvételi kormányzás a tartalmi értelemben vett demokratikus legitimitás fenntartását és elmélyítését valósítja meg a választások között, s egyben növeli ezáltal a kormányzás hatékonyságát is. Márpedig ez utóbbi manapság a helyes közpolitika-alkotás legfőbb kritériuma is egyben. Ily módon azonban a kormányzati tevékenység folytatásának közegét nem lehet merev határvonalakkal meghatározni, s nem lehet ekképpen elkülönítetten megítélni azt, a közhatalmi szférára lehatárolván a közpolitikai cselekvés területét, minthogy a kormányzás nem olyasvalami, ami csak kívülről érinti a polgárokat, s ami így a kormányzás tág értelemben vett alanyaitól szigorúan és egyértelműen elkülöníthető lenne. A részvételi és többszintű kormányzás – mert ezek látszanak a jó kormányzás főbb elemeinek lenni – egyik velejárója, hogy a kormányzati tevékenységben azok is részt vesznek, akik nem kaptak demokratikus felhatalmazást és nem is felelősek a választópolgárok előtt. A kormányzásban részt vevő alanyok, állampolgárok, azok közösségeinek tagjai azonban maguk is választók, akik a kormányzati teljesítményt, az általuk képviselt értékek kormányzati megjelenítését értékelik szavazatukkal a választásokkor. Ugyanakkor a kormányzási döntéshozatalban történő nagymértékű horizontális részvétellel a háttérbe szorul a kormány közjogi legitimációjának ideája, ami a kormány parlamenthez kötöttségében testesül meg, s a háttérbe szorul az ezen hatalmi ág vonatkozásában fennálló alapvető szerepe, ami a meghozott törvények végrehajtásában áll.  Ekképpen azonban nem is annyira a parlament kormányoz immáron a törvényei révén. Tudjuk a politikai tapasztalatból, hogy egy szigorú pártfegyelemmel rendelkező kormány nagyon szűk keretet hagy az egyéni parlamenti képviselői kezdeményezéseknek, olyannyira, hogy azt mondhatnánk, hogy nem a parlamentnek „van immáron kormánya”, hanem a kormánytöbbségnek, pontosabban a kormányzó elitnek, a „miniszterelnöknek van parlamentje” a kormányprogramja végrehajtására, törvényhozási programjának foganatosítására. Ily módon a hatalmi ágak konstellációja merőben megváltozott a modern alapálláshoz képest. Ugyanis a kormánytöbbség és nem a parlament kormányoz, miközben a kormány is alkot egyre tágabb körben jogszabályokat, s közpolitikája sem merül ki a törvények puszta végrehajtásában. Továbbá a jó kormányzás politikájának a legitimációja egyre kevésbé korlátozódik a választás aktusára, hanem ideáltipikusan tartalmilag erősödik a részvételi és a többszintű kormányzás folyamataiban. Ily módon a közpolitikaalkotás tartalma és minősége nemcsak a választásokon kapott felhatalmazástól függ, hanem a részvételi kormányzás folyamataiban érvényesített tartalmaktól is. De kik is pontosan azon alanyok, akiket be szükséges vonni a kormányzásba? Nem az a kérdés tehát, hogy kiket képvisel az állam (a parlament), minthogy mindenkinek egyenlő joga van a képviseletre, amit a választás egyszeri aktusa is megjelenít, az ‘egy szavazó – egyetlen szavazat’ elvével. A kérdés az, hogy a választások tétjét jelentő közpolitika-formálásba kiknek az érdekeit jeleníti meg a kormányzat, illetve, hogy kik azok, akik valójában kormányoznak, akik a közpolitikai döntések meghozatalában valóságosan részt vesznek.

3. ‘Jó kormányzás’ vagy ‘jó kormányzat’ - avagy egy harmadik modell?

Ebben a fejezetben arra keresünk választ, hogy mely kormányzati modell valósítja meg a leginkább a részvételi és decentralizált kormányzást, ami a helyes – mert tartalmilag legitim és egyben hatékony – közpolitikaformálás kívánatos feltétele. Vessük először össze az Európai Unióban olyannyira divatos ‘good governance’, vagyis a ‘jó kormányzás’ modellt a ‘good government’, vagyis a ‘jó kormányzat’ modelljével, amely utóbbi hazánk vezető agytrösztjében kidolgozásra és propagálásra került az elmúlt években, mivel ezek látszanak a politikai és a tudományos közbeszédben hazánkban jelenleg egymásnak feszülni. A ‘neo-weberianus’ (neoweberi), azaz a ‘good government’ modell képviselői (a Századvég agytröszt részéről Stumpf István és G. Fodor Gábor)[3] olykor azt vetik fel a New Public Management, vagyis a ‘good governance’ irányzattal[4] szemben, hogy a piac meghatározott és kivételezett szereplői azok, akik végül is bevonásra kerülnek a kormányzásba.[5] Mindez azzal a következménnyel jár, hogy a piac költség-hatékonyság kritériumai a háttérbe szorítják a társadalom egészének közjavát. Ez utóbbi ugyanis – szögezhetjük le – mindenekelőtt nem azonos a piac javával, hanem mindenkinek a javát jelenti, nem funkcionális, de még csak nem is annyira társadalompolitikai, hanem inkább morálfilozófiai értelemben, különösen pedig azok javát, akiknek a java, érdeke nem fejezhető ki és így nem mérlegelhető a gazdasági hatékonyság paraméterei szerint. Az említett Századvég agytröszt megállapítása szerint a jó kormányzat, azaz a neoweberianus modell a good governance, vagyis a jó kormányzás (New public management) modelljével szemben aktív, erős és a választópolgárok előtt felelős államban gondolkodik, amely képes tehát felvállalni azon felelősséget, hogy a közjó érdekében – a szó klasszikus értelmében – kormányozzon. A neo-weberiánus állam „új”, mert merít a good governance modelljéből, amennyiben arra törekszik – nézetünk szerint –, hogy a lehetséges legjobb minőségben és áron szolgáltassa a közszolgáltatásokat a fogyasztó-állampolgároknak, oly módon, hogy ezen paraméterek, illetve szolgáltatások meghatározásába őket is belevonja. Ennek következtében – megállapíthatjuk – a közigazgatási döntések nem kizárólag a jogi normák egyszerű végrehajtását jelentik immáron, hanem az azokban foglalt olyan tartalmi tényezők adott helyzetben való értékelését is igénylik, amely tényezők konkrét meghatározásához nem pusztán a döntések kihatásainak mintegy modellező mérlegelése, hanem a döntéssel érintett alanyok, aktorok szempontjainak aktív érvényesítése, azoknak participációval történő valóságos megjelenítése is szükségessé válik egy valóban helyes kormányzati/közigazgatási döntéshez.  Ekképpen a közigazgatás közszolgáltatásokat érintő közpolitikai döntéseinek kimeneti hatékonysága, valamint társadalmi minősége legalább annyit nyomnak a latban, mint a döntések közigazgatási vagy jogi értelemben vett szakmaisága.[6] Egy olyan – nem hatósági jogalkalmazói – közigazgatásilag kifogástalan aktus, amely egyáltalán nem számol a polgárok valóságos igényeivel, a dolgok és viszonyok valós természetével, pedig jogilag megtehetné, manapság semmiképpen sem a jó kormányzás aktusa. Azonban a közigazgatás alanyainak, azaz a polgárok érdekeit, ahol azok megjelenítését a jogszabály lehetővé vagy szükségessé teszi, nem csupán távollétükben és feltételezett tartalmukban beszámítani kell, hanem azokat valóságosan jelenlevővé szükséges tenni egy élő párbeszédes, konzultatív folyamatban – egy bizonyos tekintetben vett és – érvényesített partnerség jegyében. A modell azonban ettől még – a meglátásunk szerint – lehet ‘weberi’, minthogy az állam a bürokráciájával érvényesíti a legalitás és a közjó közjogilag biztosított kritériumait.[7]  Az állam így erős lesz abban, hogy bizonyos privilegizált alanyi körök, ‘járadékvadászok’ állami erőforrásokat, közjavakat a jogalkotáson keresztül magánjavaikká szándékozni tevők egoisztikus törekvéseit elhárítsa.[8] Az össztársadalmi közjó folyamatos keresése az állami kormányzati döntésekben az, ami tartalmi értelemben legitimmé és jóvá teszi az újweberi állam, de általában is a jó kormányzat kormányzását. A kérdés az, hogy milyen kormányzási/kormányzati modellben ragadhatjuk meg leginkább ezen közjókeresés legmegfelelőbb módjait? Milyen intézményrendszer, s milyen rendezőelvek felelnek meg tehát a leginkább a jó kormányzás fogalmának? Az újwéberi államban az a vonzó, hogy a governance modell döntési kompetenciákat és így a felelősséget elmosó, partnerségek és hálózatok alkudozására épülő kusza, entrópikus rendszerével szemben a normatíve szabályozott közjogi és közhatalmi tradicionális legitimációs és felelősségi elemek a döntőek a végrehajtásban és a kormányzásban.  Kétségkívül az állam, a piac és a társadalom azok, amelyek a jó kormányzás legfőbb alanyai, azonban ezen kormányzási típusban a kormányzás felelőssége elodázhatatlanul a kormányt, az államot terheli.[9] A kormányzáshoz szükséges állami hatalom adta tekintély, valamint a választók előtt való felelősség[10] nélkül nem létezik se modern, se posztmodern kormány, de jó kormányzás sem.

Az elmúlt nyolc évben Magyarországon a posztmodern „kommunikatív” kormányzás olyan virtuális módját valósították meg a kormányok, amelyben nem a kormányzati teljesítmény volt a középpontban, hanem annak kommunikációja, vagyis a virtuális kormányzás elő- és eladása a választók, mint média-fogyasztók számára. A kormányzati eredmény (teljesítmény) e virtuális térben mérhetetlenné, s ezért is relatívvá, sőt szubjektívvé vált, a kormányzás politikuma pedig konzumerizálódott.[11] Márpedig mindezekkel szemben a mindenkori kormánynak valóságos közjavak bonyolult rendszerét kell a politikai bölcsesség jegyében megvalósítania, a választópolgároknak pedig képeseknek kell lenniük az átlátható kormányzati teljesítmény objektív kritériumok szerinti értékelésére. Ha a posztmodern jó kormányzás (governance) jegyében, annak megvalósításával párhuzamosan csökken a kormányzás közhatalmi jellege,[12] illetve a kormányzat törvényvégrehajtási szerepe,[13] ez csak akkor és annyiban elfogadható, ha az mindenekelőtt nem párosul törvénytelenséggel. Ezen közjogi értelemben vett legitimitásveszteség – tehát, hogy nem a választásokon legitimált parlament kormányoz általános és absztrakt törvényekkel a neki alávetett kormány révén – a jó kormányzás révén tartalmi értelemben vett legitimitás-növekedésével párosulhat.[14] Legalábbis ideálisan, hipotetikusan tekintve ezen modell működését.  Mint már volt módunk utalni rá, a valóban jó kormányzás legitimitás-növekedése nem csupán a kormányzati hatékonyságnak, hanem azzal szoros összefüggésben a részvételi kormányzásnak is köszönhető.[15] Ebben az esetben a kormányzat alkotmányos és közjogi parlamenti demokratikus többségi legitimitása, azaz a közvetett képviseleten alapuló kormányzás kiegészül a többszintű kormányzás participatív demokráciájával, azaz a polgárok és azok közösségeinek, önkormányzatainak kormányzásba való közvetlenebb bevonásával. A neokorporativizmus[16] és a good governance csak annyiban „jók” tehát, amennyiben a mindennapi kormányzás parlamenti kontrolljának csökkenésével együtt növekszik a kormány tartalmi demokratikus hatékonysága, egyszerre érvényesítve a legalitás, a szakmaiság és a társadalmi igények érvényesítésének kritériumait. Ekkor is kérdéses azonban, hogy a neoweberi modellben rejlő nagyobb közhatalmi legitimitás vagy a participáció átláthatatlanabb viszonyait involváló governance modellje-e a kívánatosabb a valóban jó kormányzás szempontjából. Minden típusú ‘jó’, mint ‘új’ kormányzási módszer bizonyos szempontból kevésbé átlátható, mint a kormányzás modern, klasszikus parlamentáris modellje: a terjedőben levő networking például, az informális konzultációs fórumok elhomályosítják a döntéshozás valódi alanyait, és elmossák magát a döntés felelősségét is.[17] Az is megállapítható, hogy a köz- és a magánviszonyok, illetve a köz- és magánjavak, valamint a törvényhozás és a törvények kormányzati végrehajtása nem különülnek el olyan élesen, mint korábban. Maguk a magas szintű jogforrások igénylik ugyanis sok esetben, hogy a ‘többszintű kormányzás’ révén kerüljenek alkalmazásra, aminek eredményeképpen a hatáskörök merev, absztrakt és szigorú előzetes alkotmányos telepítése sem járható út immáron minden esetben.[18] Azonban ezen okból kifolyólag a törvényhozói és az állami kormányzati tevékenység közjogi normatív, voltaképpen közhatalmi és képviseleti jellege halványul el a választók, mint külső megítélők előtt.[19] Az uralkodó posztmodern kormányzási módszer, a „»governance« modell az egymástól elválasztó kompetenciák helyett elsősorban a kapcsolatokra, a kapcsolatok hálózatára, illetve a döntéshozáshoz képest a végrehajtásra, a normatív legitimáció helyett pedig a kimenetre, az eredményre figyel”[20] – írja Pálné Kovács Ilona. Mindezek miatt szükséges a kormányzati döntési átláthatóság és ahhoz kapcsolódó felelősségi rendszerek külön erre a célra létrehozott megfelelő módszereit és intézményeit létesíteni, amelyek között kiemelkedő szerepet kell hogy kapjon az erős és folyamatos, valóban társadalmi kontroll. Abban az esetben, ha a törvényhozó és a végreható hatalom – részbeni – szétválasztásában álló közjogi és egyben többségi demokratikus legitimáció governance-kormányzás eredményezte deficitjét közpolitikailag nem ellensúlyozzák az említett „jó” kormányzás részvételi demokráciájának jótéteményei, a kormányzás nem lesz sem jó, sem legitim.[21] Nem lesz, mivel nem az immáron sem a parlamentáris képviseleti (többségi) demokrácia, azaz a parlamentáris kormányzat modelljének megfelelően, sem a többszintű kormányzás tartalmi, participációs értelmében, amit a ‘jó kormányzás’ (governance) közvetlenebb demokratikus elemeket tartalmazó paradigmája lenne hivatva megvalósítani. A kormányzati és a közigazgatási döntések át nem láthatósága, szándékosan is gerjesztett „opálossága” ebben az esetben valószínűleg a közviszonyok korrupcióját van hivatva palástolni.[22] Talán nem tévedünk, ha Magyarország elmúlt éveinek kormányzati gyakorlatát – azt tág értelemben véve – ebben az irányban akarjuk megérteni. Itt kell megjegyeznünk, hogy amint van ‘jó kormányzás’, úgy politológiai vagy a politikai intézmények reflektív politikai elemzésével objektíve feltárható módon nemcsak fogalmilag, hanem reálisan is létezik a ‘rossz kormányzás’ formája is,[23] s – nézetünk szerint – közviszonyainkban az előbbi jelszava az elmúlt években az utóbbi gyakorlatába torkollott.[24] A governance partnerségi viszonyai mindenképpen a folyamatok át nem láthatóságát eredményezik.[25]  Minthogy a hálózatok kialakulása bizalmi viszonyt feltételez a partnerek között, az a jótékony közpolitikai hatások mellett adott esetben nemcsak a többségi demokratikus felhatalmazottságon alapuló legitimációt veszélyeztetheti, hanem nemegyszer, különösen a fiatal demokráciákban, a korrupció melegágya is lehet.[26] Hazai viszonyaink között úgy tűnik, hogy a „jó” kormányzás – ha a virtuális kormányzáson túl egyáltalán történt komoly és őszinte szándékú törekvés annak részbeni bevezetésére – miközben nem hozta jótéteményeit, jelentősen erodálta a kormányzás klasszikus modelljének szinte majd minden bevált közjogi és politikai előnyét. Ezért nézetünk szerint első lépésben a ‘jó kormányzat’ felé kellene alakítani a jelenlegi kormányzást, ami egyszerre jelenti a közjogi, államhatalmi viszonyok klasszikus alkotmányos berendezkedésének megerősítését, másrészt a ‘jó kormányzat’ részvételi demokratikus elemeinek valóságos kialakítását. Ezen modell megvalósítása azonban csak átmeneti állomás lehet a legjobb kormányzási modell, a ‘szubszidiárius állam’ felé. Ez utóbbihoz azonban az szükséges, hogy időközben a részvételi és az ellenőrzési funkciókhoz megerősödjön a civil társadalom, de hasonlóképpen a politikaformálás egyéb szubnacionális szintjei is. A valóban szubszidiárius állam ugyanis igazodik a nemzetet, a politikai társadalmat alkotó közösségek kollektív identitásformáló és politikumképző szintjeihez.

A fentiek jegyében – a hazai területszervezési viszonyokat tekintve – elsősorban az erős tradíciókkal rendelkező megyei, de a járási (vagy kistérségi) szintnek is hangsúlyosabb szerepet kellene adni a közpolitikai folyamatok formálásban, míg a mesterségesen létrehozott regionális szintet közjogilag rendezett módon politikai legitimációval szükséges ellátni, és azt az ezen a szinten megjelenő érdekek és közjavak valódi konszenzus- és közjóorientált politikaformálásának átlátható színterévé kell tenni.  Talán mindezek hiányának tudható be az, hogy a regionális reform mindezidáig kudarcot vallott hazánkban,[27] miközben bizonyos nagy súlyú közpolitikai döntések már ezen a szinten kerülnek meghozatalra, sőt összességében az első számú területi kormányzási – pénzelosztási – szintté vált immáron a régió. A modellek összevetésével megállapítható, hogy míg a governance többszintű kormányzási[28] minta egyszerre a globális és a helyi (EU-s szinten a regionális) szintet preferálva – divatos kifejezéssel – a ‘glokalizációt’ segíti elő a nemzeti, állami szintet elerőtlenítve, addig a szubszidiárius modell a nemzeti kormányzati szintnek jelentős szerepet szán a közjó előmozdítása terén. Ez utóbbi kormányzási és államszervezési forma, valamint cselekvési elv összhangban van – nézetünk szerint – a korunkban az Európai Unióban észlelhető renacionalizáció jelenségével, ami feltétlenül kívánatos is, ha annak mérsékelt értelmet, a többi közpolitikai szereplőhöz viszonyított harmonikus jelleget tulajdonítunk. Ezen nemzetállamokat erősítő jelenség és folyamat nem válhat ugyanis egyfajta paternalisztikus etatizmussá vagy agresszív nacionalizmussá, amely kísértésektől és veszélyektől nem mentesek a Közép-Kelet Európa új demokráciai (sem). Mindezt a neoweberi modell propagálóinak is tudatosítani szükséges. Vagyis a neoweberi modell csak egy szükséges átmeneti kormányzási mintaként jöhet számításba a legjobb modell, a szubszidiárius állam és kormányzás felé vezető – hosszú és rögös – úton. Mindazonáltal elismerjük, hogy a legalitás, a rend és a fejlesztő állam jelenleg egy újwéberi államot igényelnek. 

         A governance modell problémái azonban nem csak a hazai viszonyok között tűnnek szembeötlőeknek. Nem csak az a baj, hogy a posztmodern kor bármiféle modellt, magát a ‘modell’ fogalmát delegitimálta a nagy ‘metafizikátlanítás’ hevében  az összes ‘aszimmetrikus metanarratíva’ – és a mögöttes ‘hierarchikus oppozíció’ – „mítosztalanításával” együtt. A valódi probléma az, hogy a governance kormányzási mód eljárás- és folyamatszerűségében nem csak egy kormányzási mód, azaz egy eszköz egy jó cél elérésére, hanem működésében önmagában válik céllá,[29] vagyis nem irányul egy objektíve vett jó keresésére és így nem is értékelhető a helyessége annak fényében. A ‘governance’ kormányzás fogalma ekképpen voltaképpen egy közjogi megvalósíthatósággal és politikatudományi kidolgozottsággal alig rendelkező politikai szlogen, valójában egy posztmodern ideológia (paradox módon), ami ilyetén módon alkalmatlan arra, hogy tudományos és kézzel fogható politikai kritériumok szerint  megmérettessen.

4. A közjó, a perszonalizmus, az igazságosság és a részvétel elvei egy harmadik modellt kívánnak: a szubszidiárius állam színrelépése

Minthogy a governance kormányzási modell elemei „kevésbé magától értetődőek, sokkal kevésbé tiszta formátumúak, és általánosíthatók, a kutatók a kormányzás új formáját ilyen értelemben a »második legjobb megoldásnak« tartják” – írja Pálné Kovács Ilona.[30] Van, aki egyenesen úgy véli, hogy e posztmodern fogalom tartalmilag megragadhatatlan, definiálhatatlan, hasonlatosan a ‘fitness’ kritérium nélküli diffúz fogalmához, ami az ‘egészség’ modern fogalmát felváltotta.[31] Hazai viszonyainkban – mint említettük – a governance modell egyenesen kaotikus és nem egy esetben korrupció-gyanús helyzeteket eredményezett regionális szinten (is) megjelenően, de amiben feltételezhetően – de, legalábbis nem kizárt, hogy – érintett az előző kormányok kormányzati és pártelitjének egy bizonyos része is.[32] Ezért az út a ‘jó kormányzat’, a ‘good government’ felé kell, hogy vezessen a törvényeknek alárendelt végrehajtás, a normativitás, a közhatalmi képviselet és közjogi legitimitás, valamint a kormányzati felelős döntés és átláthatóság, s végül a választásokon való számonkérhetőség elemeinek újra középpontba állításával. A kívánatos kormányzati modell azonban – nyomatékosítjuk – középtávon a ‘szubszidárius állam’ formája és kormányzati módja, amely ugyanakkor szolidáris, azaz szociális is, de a közjóorientált kapcsolatiság (partnerség) és a részvétel társadalmi tőkéjére építve.

Az egyébként manapság az Unióban is nagyon divatos ‘jó kormányzás’ paradigma aktuális megvalósítási problémái – amelyek részben a modell elméleti  tisztázatlanságaiból adódnak –, valamint a ‘jó kormányzat’ régiónkban etatizmussal fenyegető veszélyeiből támadt kérdőjelek arra mutatnak rá, hogy egy harmadik modell, a szubszidaritás és a szolidaritás elvei szerint szerveződő ‘relacionális állam’ jelenthetné középtávon a helyes kormányzati struktúrát. Nyomatékosítani kívánjuk, hogy a szubszidiaritás kormányzási, állam- és politikaszervezési módja semmiképpen sem a (civil) társadalom, valamint a piac államtalanítását[33] jelenti az ún. ‘washingtoni konszenzus’[34] mielőbbi és teljes megvalósításában érdekelt nagyvállalatok és a globális  pénzügyi szereplők (magán)érdekeinek érvényesülése érdekében. A szubszidiaritás a ‘politikum’-nak ad új jelentést azáltal, hogy az ‘állami’ és a ‘nem-állami’ XIX. századi merev dualizmusát meghaladva nem a közjog által kijelölt, az állami vagy államilag elismert kollektív cselekvő alanyokkal fémjelzett területet tekinti immáron a ‘politikai’ szférájába tartozónak,[35] hanem a politikailag integrálandó és érvényesítendő közjó plurális, többszintű és társadalmi, azaz „állam-alatti” – és feletti – értelme felé közelít. A szubszidiárius kormányzási modell elismeri ugyanis, hogy bizonyos korábban magánszférába tartozónak tekintett relációk, cselekvések, közösségek és érdekek publikus érdeklődésre tartanak számot, minthogy össztársadalmi érdeket és értéket jelenítenek meg, amiért politikai tartalmat hordoznak partikularitásuk, egyediségük vagy helyiérdekűségük ellenére. Ezért úgy tűnik, hogy éppen a szubszidiárius modell, s nem  pedig a governance modell jelenti a valóban hiteles, részvételi és többszintű kormányzati módot. Ezidáig a ‘jó kormányzást’ gondolati kísérletképpen sokszor a governance modellel azonosítottuk, minthogy az ideáltipikusan a partnerség, a participáció és a közpolitikai hatékonyság elvei szerint szerveződik. Azonban – mint láthattuk – a problémák is számosnak tűnnek, különösen hazai viszonyaink közepette. Ez is indokolja azt, hogy a valóban jó kormányzás legjobb formáját keresve immáron véglegesen elhagyjuk a governance modelljét, minthogy az – már ha pontosan meghatározhatóak egyáltalán annak tartalmai elemei és mérhetőek annak eredményei – nem szolgálhatja a legjobb mértékben a közjót. Az intézményi és a politikai döntéshozatali gyakorlatot tekintve meg kell továbbá állapítanunk, hogy a jó kormányzás egyik fő tartalmi elemének tekinthető ‘többszintű kormányzás’ sem valósult meg az Unióban, és az azt övező vérmes remények is alábbhagytak az alkotmányozási kudarc után (mert végülis a többszintű kormányzás nagyra törő mércéi és vágyai után kudarcnak tekinthető az, ami alkotmány helyett elfogadásra került). Talán éppen ennek ellenhatásaként készítette el 2009-ben a Régiók Bizottsága fehér könyvét a többszintű kormányzásról.[36] A valóban többszintű kormányzást nem tudta tehát, s talán nem is kívánta elérni az alkotmányozó. Az is lehet azonban, hogy maga a célkitűzés, illetve annak megfogalmazása volt helytelen vagy irreális.[37] Már csak ebből is tanulva a szubszidiárius kormányzási modell felé kellene fordulnunk, amelynek alapelve elvileg szintén az Európai Unió egyik fontos sarokköve. Az már más kérdés, hogy nézetünk szerint a szubszidiaritással foglalkozó alkotmányozó munkabizottság megközelítésmódja maga mutatta azt, hogy helytelen módon értelmezik az alkotmányozók az elvet.[38]

A szubszidiárius kormányzási modell azonban relacionális is, ezért a folyamatokban diszkurzíve formálódó logosz-orientált közjó lesz az, ami a jó kormányzatot minden szinten legitimálja, aminek elengedhetetlen részét képezik a normatíve intézményesített konzultációs para-kormányzati fórumok és eljárások, amelyek az állam alatti tényezőket is bevonják a közös közjókeresésbe.[39] Ennek jegyében utalunk arra, hogy a governance modell egyesek szerint értelem-nélküli fogalom,[40] amit mi annak logosz-nélküliségében, öncélú eljárás- és folyamatorientáltságában, valamint a partnerségi viszonyok, hatalmi relációk hálózatos kaotikus-entropikus jellegében látunk visszaigazoltnak.

A szubszidiaritás elve nem arra való, hogy az államot felmentse azon felelőssége alól, hogy hatáskörében a közjót előmozdítsa (így nem teheti meg azt, hogy a súlyos költségvetési forráshiányt túlzott mértékben az önkormányzatokra hárítja), hanem arra, hogy a valóban többszintű közpolitikai döntéshozatali rendszerébe bevonja azon aktorokat, amelyek közösségei integrálandó és érvényesítendő saját partikuláris közjóval rendelkeznek, s így a decentralizáló belevonás is már egyfajta társadalmi tőkét jelenít meg.[41] Az általunk preferált jó kormányzás konzultációs eljárásai nem arra intézményesíttetnek, hogy önmagukat, a kormányzati intézményeket magukat és azok döntéseit puszta eljárásszerűségükben legitimálják – olykor mondván: mi egyeztettünk, „csak” éppen, adott esetben, az egyeztetésbe „bevont” másik fél nem tud róla... –, hanem azoknak valóságosan teret kell adniuk a közpolitikai döntések tartalmainak személyközi kommunikációkban való igazi formálódásának. A jó kormányzás részvételi folyamatai lehetővé teszik, hogy a döntéshozatalba bevont alanyok elvárásai egy magasabb szintű közjó kritériumai felé irányuljanak, azok szempontjait is mindig bevonva, akiknek érdekei nem tudtak megjelenni. Ezen feladat megvalósítása kiváltképpen az államot, illetve a területi és a helyi önkormányzatok kormányzati, illetve közigazgatási szereplőit terheli. Ha ezen közjó-orientált konzultációs folyamatokban sikerül minőségi konszenzust, s nem pedig mennyiségi szemléletű, redukált perspektívájú és a feleket sokszor frusztráló kompromisszumot – a legnagyobb közös osztó mintájára – elérni, akkor a felek képesek lesznek egy olyan egzisztenciális belevonódást igénylő közpolitikai szellemi többletet elérni, ami csak izzadságos, egzisztenciálisan elkötelezett kormányzati, közpolitika-alkotási munkában jöhet létre.[42] A szakágazati szakmai racionalitást a közpolitikai döntésekben mindenkor a prudencia gyakorlati bölcsessége kell, hogy vezesse a közjó keresése felé, ami tipikusan (köz)politikai erény,[43] s ami csak nyitott párbeszédes formában gyakorolható sikerrel. Láthattuk tehát, hogy a közjót célzó párbeszédnek valóságosnak kell lennie, s nem pedig csupán a közpolitikai döntések önlegitimációja (‘legitimizációja’) miatt szükséges létrehozni a konzultáció helyeit, eljárásait.[44] A közjó ugyanis normatív fogalom, amelynek vannak jogi és társadalometikai tartalmai. Egy közigazgatási döntés attól még nem feltétlenül legitim a jó kormányzás értelmében, hogy a közigazgatási-politikai önreferenciális társadalmi alrendszer eljárásai szerint hozták meg azt. Egy döntés akkor jó közpolitikai döntés, ha a legalitás mellett a közjóra irányul, ami viszont az érintettek szempontjainak a megfelelő eljárásokban, megfelelő elkötelezettséggel történő bevonását igényli. Hasonlóképpen a jó kormányzás jogi társadalmi alrendszert érintő elemei nem önreferenciálisak Niklas Luhmann rendszerelméletének értelemben, mivel az nem szakítható el a ‘jog’ és a ‘törvény’ klasszikus normatív fogalmától, aminek konstitutív elemét adja a közjóra (ad bonum commune) irányultság.[45] A ‘jog’  jó kormányzáshoz kötött fogalmának értelmében főként  az állam és nem pedig a jogi alrendszer maga az, ami a jog alkotására (termelésére) hivatott, minthogy ahhoz, hogy a normák klasszikus jogfilozófiai értelemben törvényeknek, jognak neveztessenek, a közjóra kell irányulniuk, ami pedig az önreferenciális jogrendszer számára – luhmanni értelemben – pusztán csak ‘informatív környezet’, amiképpen voltaképpen  az ember is az az alapvető jogaival együtt. A közjóra irányítás természetesen nem magától történik egy olyan nagy nyomású közegben, ahol egymásnak feszülő nagyhatalmú politikai erők és gazdasági érdekek küzdenek a jogalkotás befolyásolása révén – magát a játékszabályokat alakíttatva – a magánérdekeik érvényesítéséért.[46] Egy ilyen hatalmi térben a bátorság, a bölcsesség és a felelősségvállalás közerényeit gyakorló kormányzó politikus alakja nélkülözhetetlen a jó kormányzás elérése és annak gyakorlása érdekében. A felelősen kormányzó kormányzat politikusainak erényes alakja nélkülözhetetlen tehát a jó kormányzáshoz, mivel sem az önreferenciális szerveződésű rendszerek, azaz jog, a politika vagy a piac (gazdaság) szakracionális eljárásaikkal, sem a részvételi demokrácia önmagában még nem garantálják a közjó elérésére való törekvést, az arra tartó őszinte erőfeszítést. Mint láttuk, az önreferenciális rendszereknek nincsenek rendszeren kívüli normatív érvényességi kritériumai, mivel a társadalmi alrendszer a maga belső logikája által határozza meg azt, hogy mi a ‘jog’, mi hogyan tehető joggá, és ekként termeli újra önmagát. Így maga a születendő ember is áldozatául eshet ezen  logikának, ha őt a jogi rendszer, például az Alkotmánybíróság – amely testület a normák alkotmányhoz mérésével voltaképpen arról dönt, hogy mely norma ‘jogi’ és melyik alkotmányellenesként nem minősül annak – nem tekinti jogi értelemben emberi személynek.[47] Mindezeket különösen azért fontos leszögezni, mert az igazság-nélküliséget hirdető posztmodern korban a közjó vagy az alapvető emberi jogok nem képezik automatikusan a jogpolitika, illetőleg a  public policy lényegi kritériumát, s helyette a politikaformálók a hatékonyság, a hasznosság/funkcionalitás, illetve az eljárási racionalitás technikai kritériumait általánosítják kizárólagos megítélési szempontokként, avagy csak egyszerűen hagyják, hogy a governance–folyamat önmagát legitimálja.[48] A közpolitikaformálás célpontrendszere így elvétheti a személyt és annak közösségeit, azok javát, s helyette önös politikai érdekek és ideológiák szempontjai – s mögötte pedig nyers egoisztikus törekvések – kerülnek kiszolgálásra a hangoztatott (látszólagosan) formális, technikai-szakmai vagy a rendszerimmanens kritériumok érvényesítése helyett. A közpolitikai döntések ugyanis sohasem születnek politikailag légüres térben, és sohasem zajlanak pusztán a technikai racionalitás szerint, bár el kell ismerni, hogy a technokrácia valóban valóságos uralmat nyert a governance korszakában.[49] A hatalom egyrészt ‘szétszóródott’ (a Michel Foucault által  ezen fogalomnak tulajdonított értelmében), azaz nem koncentrált módon van jelen,[50] másrészt – mint említettük – a technokrácia kezében van, de végül is mindez – mutat rá több elemző – egy gazdasági (neo)liberális gazdasági-pénzügyi érdekeltségű elit érdekeit szolgálja közvetlenül vagy közvetve. Ezért szükséges a kormányzást, mint felelős, döntéseket hozó politikai tevékenységet – s nem csak mint technikait vagy gazdaságit – a tudatosan vállalt politikai vezetés kérdésének tekinteni, aminek végső soron a közjó szolgálatában álló hatalom helyes gyakorlása áll a középpontjában egy jól meghatározott és képviselt államkoncepció jegyében.[51]

5. A szubszidiárius állam paradigmája.

A szubszidiárius állam a nemzetet alkotó közösségek minden szintjét politikailag relevánsnak, konstitutívnak tartja a közpolitikai döntések alakítása szempontjából és ekként viszonyul hozzájuk. Nem azért, hogy azok viszonyait a jogalkotás tárgyaiként részleteiben szabályozza, hanem hogy azok közjavát a jogalkotás és a kormányzati programalkotás eszközeivel szubszidiárius módon – tehát ezen közösségeket „helyzetbe hozva”, kisegítő és támogató módon – kiteljesíteni segítve előmozdítsa. A közpolitikaalkotás hétköznapi tárgyköreinek fő aktorai így a helyi és területi közösségek, amelyek alapsejtjei elsősorban a családok, illetve az azokat alkotó személyek, akik az egyes társadalmi alrendszerekhez rendelhetően jelennek meg a maguk funkcionális szerepeikben, professzionális közösségeikben. Ezek mind-mind a közpolitikai-alkotás számára megannyi közjó-elemet tartalmaznak, amelyeket felszínre hozni és politikailag érvényesíteni csakis magukkal az érintettekkel együtt lehetséges, minthogy ők, pontosabban az ő javuk hordozza a közpolitikailag szolgálandó, kiteljesíteni rendelt közjót. Nem a társadalmi alrendszerek szakracionalitásai hordozzák tehát önmagukban a közpolitikaformálás egyedül legitim és hiteles szempontjait, ‘logosz’-ait, hanem az azokban is megjelenő személyek, illetve azok közösségeinek bonyolult érték- és érdekrendszerei, amely személyek egyszersmind – vagy főként – a családot alkotó személyek is egyben, akik – mint láttuk – ezen vitális közeget meghaladó területi és egyéb funkcionális közösségekben (is) élik hétköznapi életüket.

A szubszidiaritás jó kormányzáshoz hozzájáruló alapvető kritériuma nem csupán a hatáskörök megfelelő lehatárolását jelenti, majd az így megállapított hatáskörökbe való be nem avatkozást írja elő, hanem a kompetenciák elosztásának egyszersmind folyamatos újrafelülvizsgálatát is igényli a funkciók elláthatóságának függvényében,[52] továbbá adott esetben pozitív kormányzati politikai cselekvést is megkíván a kisegítés jegyében. A kompetenciák nem határozhatóak meg tehát minden esetben előre absztrakt normák által, hanem a közjó többszintű megvalósíthatóságától, s így részben a közfeladatok elvégzésének hatékonyságától, az arra való képességtől is függenek.[53] Így a hatáskörök flexibilisek, és utólag, a tapasztalatok alapján változtathatóak, újraelosztandóak.[54]

Ezen elv alapján a jó kormányzást végző kormány egy olyan közjó jegyében tevékenykedik, amely nem pusztán mechanikus összege az egyes alacsonyabb szinten megjelenő partikuláris érdekeknek, hanem azokat tartalmazva, és sohasem az alacsonyabb közösségek közjavaival szemben, azokat egy magasabb szintézisbe, perspektívába emeli.[55] Azonban az alacsonyabb szintű közösségek közjavait nem elég pusztán beszámítani a központi kormányzati döntési folyamatokban, hanem azok egy élő párbeszédes kormányzati-közigazgatási folyamatban kell, hogy megnyilvánuljanak az azokat megjelenítő képviselőiken keresztül. Megemlítenénk, hogy különösen igaz ez az alkotmányozás történelmi pillanatára, ami feltétlenül egy alkotmányozó össztársadalmi diskurzust igényel, minthogy az alkotmányozás folyamata maga azon alkotmányos értékekről (részvétel, szubszidiaritás stb.) tesz tanúbizonyságot, amelyeket majd az alkotmány normatív módon, elfogadott pozitív jogi formában tartalmazni is fog.[56]

Az Unió alkotmányos szerződését előkészítő egyes számú, szubszidiaritással foglalkozó – már említett – bizottság nem rendelkezett az előbb említett szemléletmóddal.[57] Nem is véletlen az, hogy nem készülhetett el és így nem is kerülhetett elfogadásra egy igazi európai alkotmány, minthogy nem jött létre az alkotmányozási folyamatban egy nagy szabású részvételen alapuló, azt támogató többlet-legitimáció, ekképpen csak egy „lisszaboni”-nak nevezett reformszerződés születhetett.  A ‘jó kormányzat’ létrehozatala és működtetése nem annyira az alapító szerződések strukturális reformjainak kérdése, tehát nem annyira intézményi kérdés. Ezt az Európai Bizottság fehér könyve[58] a jó kormányzásról, amelyet 2001-ben bocsátottak ki, de a Régiók Bizottságának a többszintű kormányzásról szóló fehér könyve is[59] tanúsítja, amit egy éve készítettek el (2009. 06. 18) függetlenül a reformszerződés sorsától. Az Európai Unió strukturális reformjának kérdésein túl tehát – elismerve a többszintű kormányzás irányába tett lépéseket – megmutatkozik immáron azon jó kormányzás iránti alapvető igény, amely a szervezett politikai közösségekben (városokban, megyékben, régiókban és nemzetekben) élő személyek javáért van, s ami egy ‘alulról felfelé építkező’ politikai gondolkodásmódot és cselekvési attitűdöt igényel. Senki nincs birtokában a bölcsek kövének ezen építkezés mikéntjét illetően. Annak tudata azonban bíztató lehet, hogy azon egzisztenciális dialógus, ami a különböző szinteken megvalósítandó közjó keresése érdekében jön létre,[60] már önmagában javakat, ‘kapcsolati javakat’ teremt.[61] A közjó ugyanis nem a politikai közösségek érdekeinek mennyiségi summázata, de nem is egy szociológiailag regisztrálható empirikus tény,[62] hanem értékteremtő jellegében kommunikatív személyközi kormányzati elköteleződést is kíván annak prudencia révén történő kutatása.[63] A közjó ekképpen formálódik egy nyitott és közjóorientált diszkurzív közegben. A politikai közösségek közjavai már egy mérsékelten altruista politikai antropológiai alapállásban is nem a folytonos ütközések és az ellenségeskedések táptalajai, ahogy azt Carl Schmitt vagy a katolikus jog- és politikai filozófus, Sergio Cotta helytelenül állítja. Sokkal inkább jelentik az esetlegesen kialakuló konfliktusok egymás szempontjainak, érdekeinek méltánylandó jogosságát, ami azok akceptálásának megfontolandó szükségességét veti fel, s ha ezen igazságosság-keresés jegyében folytatott egyeztetések a közös ráfeszüléssel megcélzott magasabb, és így valóban ‘közös’ közjóra irányíttatnak a jó kormányzást végző politikai vezetés által, akkor a kölcsönös gazdagodáson túl a helyes mértéket és tartalmat is elnyerhetik az érvényesített  közjó-elemek a közpolitikai döntésekben.[64] Egy ilyen szemléletű kormányzás igényli az erős, felelős és hatékony kormányzatot azért, hogy a dialogikus eljárások és a meghozott döntések a ‘helyes értelem’ (recta ratio) jegyében – annak klasszikus jelentése szerint – korrektek legyenek (ez a ‘politikai korrektség’ helyes értelme), és hogy érvényesíttessenek a gyengébb szociális alanyok szempontjai is. Éppen a szolidaritás különböző politikai szinteken megvalósuló szempontjainak biztosítása a kormányzat és a kormányzás egyik kiemelt feladata, amely elv érvényesülése a szubszidiaritást mindig kell, hogy kísérje. E tekintetben az is a feladata a jó kormányzásnak, hogy az intézményes kormányzati szolidaritás mellett ösztönözze és támogassa a politikai és társadalmi szolidaritás nem állami létrejöttét és érvényesülését minden döntéshozatali szinten. A ‘kapcsolati javak’, mint a segítségnyújtás rendes és rendkívüli szolidáris formái ily módon tudják a személyek valódi javát szolgálni a családi betegápolástól kezdve, a katasztrófa sújtotta területek tevékeny megsegítésén át az öntevékeny civiltársadalom intézményesítettebb eszközeiig bezárólag (alapítványok működtetése, táv-örökbefogadás intézménye, az un. ‘közösségi gazdaság’[65] formái stb.), egészen a globális méretekig terjedően. Az ezeken a szinteken képződő kapcsolati  (relacionális) javak, megjelenő méltánylandó érdekek valódi közpolitikailag támogatandó össztársadalmi értékeket jelenítenek meg, amelyek nem utalhatók a kormányzat által egyszerűen a nem-állami, civiltársadalmi (magán)szférába, mondván, hogy az, mint ilyen, közpolitikai (publikus) jelentőséggel nem rendelkezik.  

6. Jó kormányzás és a helyes közpolitikaalakítás néhány iránymutatója

A.) A közszolgáltatások problémája

Részben az új közmenedzsment teória érdeme, hogy a közszolgáltatások hatékonyságára, s a közigazgatás szolgáltatás-jellegére irányította rá a figyelmet.[66] A polgárok tehát nem alattvalók, azonban – tehetjük mi hozzá – nem is csak a közszolgáltatások fogyasztói, hanem a politikai test alanyai. Állampolgárok tehát, akik nem pusztán választópolgárok, hanem akik részt is kívánnak venni a közügyek intézésében.[67] Az állam nem a közjavak tárháza, amelyet a magánosoknak kell kiosztani, hozzáférhetővé tenni a piaci hatékonyság paraméterei szerint (New Public Management), vagy kizárólag az osztó igazságosság jegyében (jólléti állam). Az állam egy politikai közösség is, ami ahhoz, hogy az valóban az legyen, a részvételre kell épüljön azért, hogy a közjó közpolitikai meghatározásában is részt vegyenek annak polgárai. Emlékezzünk vissza, azt mondtuk, hogy nem csupán a közszolgáltatások hatékonysága és minősége legitimálják tartalmi értelemben és teszik „jóvá” a kormányt és/vagy a kormányzást, hanem főként a polgárok közjó meghatározásában való tartalmi értelemben vett részvétele. Ebből is kifolyólag bizonyos közügyek/közszolgáltatások magánérdekeltségű (köz)szolgáltató vállalkozásokként történő (ki)szervezésének, vagyis a közszolgáltatások magánosításának szűk és világos határai kell legyenek a minőségjavítás és a költséghatékonyság jegyében,[68] szoros és jól intézményesített közösségi és jogi kontroll alatt, minthogy egy közszolgáltatást végző magánvállalat közösségi felelősségérzettel és különösen politikai felelősséggel nem  kell, hogy rendelkezzen.[69] A polgárok, és főként a gyengébb  szociális alanyok bizonyos jogos és nyomós érdekeit nem lehet nem figyelembe venni és nem érvényesíteni pusztán azért, mert azok hatékonysági paraméterek szerint nem értékelhetőek vagy mert nem rentábilisak, illetőleg arra hivatkozással utasítani el azokat, hogy a közszolgáltatásokat végző magán-, illetve üzleti szférára nem lehet közpolitikailag hatni. Az állam nem egy Zrt., mivel nem csupán a piaci résztvevők, a tulajdonosok a polgárai, hanem mindenki, aki annak polgárként tagja. A közszolgáltatások – bárki is szolgáltassa azokat –, mivel közügyek, ezért politikai jellegű stratégiai közpolitikai irányításra, valamint politikai és közösségi ellenőrzésre szorulnak. Általános éllel szögezhetjük le, hogy a polgárok a politikai test egyenlő méltóságú alanyai, ezért aktív módon kell hogy részt vegyenek a közjó – jelen esetben a közszolgáltatások általános jellegű – meghatározásában, s ez természetesen a legszegényebbekre is igaz, akik hatalommal, megjelenített érdekkel nem rendelkeznek.[70] A ‘politikai’ határai – szögezhetjük le – normatív értelemben nem a közhatalom határaival, s még kevésbé a magánhatalom, vagy a politikai, illetve a gazdasági befolyás határaival, hanem a közjó, a közügy (res publica) határaival esik egybe, s ezt szükséges a közpolitikaformálás irányadó szempontjaként szem előtt tartani. Az állami és a közszférában a piaci és magánjogi elemek mindenekelőtt a kölcsönös igazságosság szerint kell, hogy szerveződjenek, mivel egyébként egyszerű járadékvadászatról[71] van szó az állam kárára; továbbá azok nem fordulhatnak – a végső soron – az állami akaratképzésben megnyilvánuló közjóval szembe, mivel ellenkező esetben harmadik személyek, azaz a politikai közösség látná annak kárát. A közszférában a magánosok és a közszereplő hatalomgyakorlók között létrejött konszenzus puszta megléte nem igazolhatja önmagában a szerződéseket, azok létét és tartalmát, mivel az ezen a téren létrejött szerződéseknek mind a kölcsönös igazságosságnak, mind a közjónak meg kell felelniük, s súlyosabb esetben ezek hiánya érvénytelenséget kell, hogy eredményezzen.[72] Ezt azért szükséges megjegyeznünk, mert a governance kormányzási mód hátteréül álló neoliberális ideológiában – legalábbis annak egyik olvasati módjában – a ‘magán’ győzedelmeskedik a közügy felett,[73] s a magánjogi(as) szerződés sem a profit vagy a közjó céljai által igazolandó eszköz immáron, hanem az puszta létében magába szippantja tárgyának igazoltságát.[74]

A magántőke bevonásával végzett közszolgáltatások vállalkozási struktúrái önmagukban governance-t valósítanak meg az egyik meghatározó teória szerint.[75] Az ezek mögött rejlő (társasági és egyéb) szerződések – mint már utaltunk rá – a kortárs gondolkodásmód szerint azonban voltaképpen nem eszközök, hanem önmagukban vett célok.[76] Csakhogy a helyes látásmód szerint ezen közszolgáltatások logikája a közjó jegyében egyrészt az önkormányzati tulajdonosi jogokból fakadó politikai stratégiai irányítási, a menedzsment vállalatvezetési, valamint az összetett és rendszeres belső és külső ellenőrzési funkciók, az alanyi körök olyan pontos meghatározását, szétválasztását és egyben együttműködését igényli, amely lehetővé teszi, hogy a politikai stratégiai irányítás úgy tudjon érvényesülni, hogy közben a szakmai és – a kívánatos keretek közötti – a rentabilitási szempontok is érvényesülni tudnak.[77] Nézetünk szerint a társadalmi és közpolitikai ellenőrzés teljesen új kultúráját kell kialakítani a helyi politikában a közszolgáltatások terén ahhoz, hogy a közjó szolgálata (a stratégiai irányítás és az ellenőrzés) biztosított legyen e bonyolult közpolitikai területen. A közszolgáltatások teljes területén tehát szemléletváltásra van szükség a magán és a köz határainak, azok viszonyrendszerének alaposabb újragondolásával. Ezt annak a fényében szükséges megtenni, hogy az elmúlt években tetten érhető governance modell – néhány elemének – működése önmagában is azzal jár, hogy feloldódnak a köz- és a magánszféra határai. Ha ezen modell, vagyis ezen kormányzásmód elemeinek megjelenése a társadalmi és politikai igények miatt elkerülhetetlen,  ahogy azt némely kutató állítja, akkor szükséges lenne az ezen modellben megjelenő határelmosódást a szubszidárius kormányzás jegyében átalakítani. Csak egy ilyen kormányzásmóddal lehetséges ugyanis – nézetünk szerint – a regionális politikaalakítás paradoxonait[78] felülmúlni.

         Általánosságban elmondható, hogy a helyes közpolitikaalkotás pusztán a decentralizáció és/vagy a participáció kormányzási és közigazgatás-szervezési elveivel, egyedül az azoknak megfelelő technikák és módszerek alkalmazásával nem érhető el, hanem a szubszidiaritás tartalmi elvét szükséges valóságosan érvényesíteni, mégpedig a perszonalista társadalomfilozófia többi elvével együtt. Ennek egynémely további következményét gondoljuk most mi végig a területi igazgatás, a területfejlesztés és a helyi kormányzás vonatkozásában.

B.) A területi kormányzás kérdései

A területi közigazgatás tárgykörét meghaladó területi governance reális és kívánatos perspektívában az ‘Európa a régiókkal’ és nem pedig a ‘régiók Európája’ jelszavával illethető.[79] Ebben az optikában bár a régiók részben már a határokon átívelően szerveződnek, mégsem a nemzetállamok helyett, hanem azokkal együtt, illetve azok irányítása mellett válnak a területi governance meghatározó szereplőivé. Európa immáron a makrorégiók és az eurórégiók korszakát éli, ekképpen változtatva az államhatárokat ‘varrat’-szerűvé, létrehozván a ‘zsanér-zónákat’.[80] Hazánk számára, minthogy ‘kultúrnemzet’ és nem ‘államnemzet’ – minthogy az államhatárok és a nemzeti határok nem esnek egybe –, új kihívásként adódik az, hogy a ‘területi együttműködés európai csoportjaiban’, illetve az eurorégiókban és más interregionális együttműködésben rejlő eszközöket kihasználja nemzetépítése javára. Az elkerülendő kísértés azonban az, hogy az állam ezen együttműködési formákat kizárólag a nemzetközi kapcsolatok alakításának állami hatásköre szerves részeként tekintse, ami így minden tekintetben központi állami irányítást igényel.[81] Az államnak a szükséges kompetenciákat és a pénzügyi eszközöket rendelkezésre kell bocsátania ahhoz, hogy a helyi és a területi szinten alulról felfelé is építkezni tudjanak a határokon átnyúló nemzeti és nemzetek közötti együttműködés formái.[82]

         Magyarország jelenlegi területi kormányzással összefüggő tapasztalatai azt mutatják, hogy a megyei szint jelenti, történeti hagyományaiból fakadóan, azon identitáselemeket hordozó kormányzati szintet, amelyet mindenképpen szükséges lenne megerősíteni. A járási lépték pedig jórészt azon funkcionális egységet jeleníti meg – ami azonban erős helyi identitást is takarhat –, amely a munka, a tanulás és a fogyasztás által keltett helyi szükségleteket képes a leghatékonyabban kielégíteni.[83] Ezért a kistérségi/járási szintet oly módon szükséges kialakítani, hogy az ne az ott levő települések – egymást kioltó és egymás kárára zajló – rivalizálását eredményezze, hanem az ottani lakosok érdekei szerint legyen képes a polgárok helyi mobilitásából és az infrastrukturális szükségletekből fakadó igényeket a leghatékonyabban és a leginkább polgár-barát módon szolgálni. A ‘vidék’ nem a modernizációval felszámolandó elmaradottságot, hanem az új európai vidékfejlesztési koncepció szerint is egy élhetőbb világ komplex értékegyüttesét jeleníti meg. Ezért a terület- és vidékfejlesztés terén a közpolitikaformálás, valamint azt ez érintő szakágazati igazgatás (mezőgazdaság, turizmus, infrastruktúra stb.) szempontjait egy régi-új élhetőbb életforma elérése jegyében kell harmonizáltan és szinergikus módon újragondolni. Az első Orbán kormány Széchenyi tervében preferált fürdőépítési programja egy ilyen ígéretes kezdeményezés volt, ami jól számolt Magyarország természeti adottságaival.[84] E tekintetben meg kell állapítsuk, hogy a fejlesztő állam modellje létezik korunkban is és sikeres lehet manapság is.[85] Ezért szükséges lenne megvizsgálni, hogy a globális regionális versenyt állni képes, sőt az abban sikeresen szerepelni képes állam által támogatandó klaszteresedés megvalósulhat-e például a fürdőturizmus vagy a bortermelés klaszterei (cluster) tekintetében hazánkban.[86]

A területi kistérségi vagy járási szinten a Leader programok funkcióját kellene újraértékelni, mert bár jelen generációjuk jobban bürokratizált, mint a korábbi(ak), de az ebben rejlő lehetőségek távolról sincsenek kimerítve. Szükség van rájuk már csak azért is, mert az állam pénzügyi források híján nem képes a helyi alapszolgáltatásokat biztosítani az elaprózott településszerkezetben. A programot úgy kellene működtetni, hogy az a helyi környezettel és az ott levő településekkel, illetőleg a középszintű és az országos területfejlesztési érdekekkel összhangban  történjen. Szemben az elmúlt évek olyan példáival, amelyek – sokszor kormányzati döntéssel támogatva – voltaképpen indokolatlan helyi magánérdekeket – illetve más partikuláris, esetleg pártpolitikai érdekeket is – szolgáltak össztársadalmi érdekként feltüntetve, s amely beruházási projektek nem voltak tekintettel más települések vagy a nagyobb területi léptékek jogos és méltánylandó fejlesztési vagy állagmegőrzési szempontjaira. E furcsa helyzetet talán némileg magyarázó azon tarthatatlan helyzetre kívánunk rámutatni, miszerint a polgármesterek miközben a helyi társadalom szükségleteire alig kíváncsiak és a helyi szereplők támogatására is vajmi kevéssé támaszkodnak, egy sor fontos közpolitikai pozíciót töltenek be a községi (városi) szintet is jócskán meghaladóan egészen a regionális szintig, illetve még feljebb.[87]

Végül azt tartjuk szükségesnek kiemelni, hogy a többszintű jó kormányzás (governance) modelljének problémái elsősorban nem szervezeti, strukturális reformokkal orvosolhatók, hanem a valóban jó kormányzáshoz a politikusok új generációjának színrelépése válik szükségessé,[88] de olyan civil társadalom formálódása is elengedhetetlen, amely közösségi értékeket és érdekeket hordozva részt vesz a döntési és az ellenőrzési közpolitikai folyamatokban. „Új emberek” szükségeltetnek tehát az általunk jó és helyes kormányzásnak tekintett szubszidiárius kormányzáshoz.    

7. Az egyetemes politikai közösség normatív fogalma és konkrét intézményes valósága felé

Az elmúlt évek pénzügyi válságának politikai tanulságai arra mutattak rá, hogy a globális pénzügyi rendszer szabályozandó, de arra is, hogy bizonyos mértékig és tekintetben feltétlenül kormányzandó is.[89] Ez amiatt fontos, hogy a globális egymásrautaltságot ne csak elszenvedje az emberiség a pénzügyi rendszer negatív hatásai vonatkozásában,[90] hanem a szolidaritás, sőt a testvériség etikai felszólítása jegyében aktívan lehessen tenni egy igazságosabb, a közjót jobban szolgáló berendezkedés eléréséért.[91] A szabályozást már a faktikus globális egymásra utaltság is igényli, minthogy a pénzügyi válság hatásai nem állíthatók meg az országok határain egy olyan korban, amikor a reálgazdaság és a nemzetközi reáláramlás volumeneit sokszorosan meghaladó mértékű pénzösszegek és – spekulációs – pénzpiaci termékek áramolnak, illetve cserélnek naponta gazdát a globális pénzügyi rendszer szereplői között.[92] Az igazságosság és a szolidaritás szempontjai is megkövetelik azt, hogy az elvonás és az újraelosztás alól ne legyenek mentesek a spekulációs műveletekkel szerzett nyereségek, különösen akkor és ott, ha és ahol a munkából szerzett jövedelmek olyannyira túladóztatnak, hogy az már a családok megélhetését veszélyezteti. Ne feledjük, a személy és annak java a nemzetközi pénzügyi és gazdasági folyamatok megítélésének mindenkori mércéje.[93] Ez okból véljük úgy, hogy a nemzeti gazdaságok kulcsfontosságú szereplőit és érdekeit alapvetően és súlyosan veszélyeztető pénzügyi spekulációs – negatív, rövid lejáratú határidős tőzsdei – műveletek jogszabállyal betiltandóak, de legalábbis szigorúan korlátozandóak. Fontos tudatosítani, hogy amint a ‘politikai’ nem esik egybe immáron az ‘állami’-val, minthogy az az állam alatti szférát is áthatja, amennyiben azok a köz javát hangsúlyosan érintik, úgy a kormányzás sem szorítkozhat immáron az állami kormányzatra, hanem az át kell hogy fogja a ‘politikai’ teljes dimenzióját, vertikumát egészen a globális méretekig bezárólag, hiszen ott zajlanak, közügyként számot tarthatóan, a közjót leginkább érintő pénzügyi és gazdasági folyamatok.  A ‘globális kormányzás’ empirikus és normatív fogalmai így nem kerülhetőek meg sem teoretikusan, sem a gyakorlatot tekintve.

John Rawls úgy tartja, hogy a testvériség fogalmának ahhoz, hogy konkrét normatív tartalmat nyerjen, az igazságosság egyik kritériumává kell alakulnia.[94] Nem gondoljuk, hogy ez lenne a testvériség teljes és egyetlen értelme, amiképpen az sem dönthető el egyértelműen, hogy a klasszikus ‘politikai barátság’ vagy a modern ‘testvériség’ fogalma illik-e jobban[95] a jó kormányzás fogalmához, azonban annyi biztos, hogy ezen fogalmak manapság procedurális értelemben minimálisan a polgárok és azok közösségeinek partnerkénti bevonását igénylik a közjó megfogalmazásába és annak megvalósításába a helyi viszonyoktól kezdve egészen a globális kormányzásig bezárólag. A részvétel és szubszidiaritás mindenképpen azok az elvek, amelyek érvényre juttatják a funkcionálisan hierarchikus kormányzati kapcsolatokban a polgárok lényegi, mondhatni testvéri egyenlőségét a közjó részvétel révén való aktív megfogalmazásában, meghatározásában. A partikuláris politikai közösségek, amennyiben a politikai barátság táplálja azokat, más partikuláris közösségekkel együtt tudnak a szolidaritás és a testvériség jegyében horizontálisan együttműködni. Ilyen bázison körvonalazódhat immáron egy globális politikai közösség is, mint a politikai közösségek egyetemes közössége, ahol mindezen politikai közösségeknek megvan a maga saját közjava, de amelyek immáron egy egyetemesebb közös közjó iránti elköteleződéssel is rendelkeznek.[96] A globális kormányzás nagy feladata az, hogy ezen közjavakat harmonizálja az egész emberiség és – kitüntetett módon – a fejlődő országot javát szem előtt tartva.

---

[1] Vö. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest: Századvég Kiadó, 1993. 107-109. „Az egyéni kerületi rendszerben országosan az a párt nyeri meg a választásokat, amely a választókerületek abszolút többségében képes a relatív szavazattöbbség megszerzésére.” Körösényi i. m. 107.

[2] A demokratikus felhatalmazottság, mint „közjogi megbízási jogviszony” és az abból fakadó követelmények elemzéséhez ld: Frivaldszky János: Klasszikus természetjog és jogfilozófia. Budapest: Szent István Társulat, 2007. 439-444. A fentiek fényében választói felhatalmazás és társadalmi konszenzus híján nézetünk szerint eleve kudarcra volt ítélve a Gyurcsány-kormány egészségügyi reformpolitikája. Ezt az akkori kormányzó pártok prominens politikusai is elismerik immáron.

[3] G. Fodor Gábor- Stumpf István: Neoweberi állam és jó kormányzás. Nemzeti Érdek, 2008/Ősz (7.) 5-27.

[4] A ‘jó kormányzás’ New public managementtel történő azonosítása – nézetünk szerint – némileg pontatlan, hiszen az előbbi a ‘többszintű kormányzás’ fogalmi elemeit is tartalmazza.

[5] Jó kormányzás és az állam 2008. A Századvég Alapítvány Politikai Barométere az ország állapotáról. Századvég, http://www.szazadveg.hu/files/kutatas/Jo-kormanyzas-es-az-allam-2008.pdf

[6] A közigazgatási döntések jogszerűsége, legalitása és a kormányzás hatékonysága nem problémamentes kapcsolatban állnak egymással, hiszen az előbbi még nem biztosítja az utóbbit. A hatékony kormányzati irányítás igényel egyfajta diszkrecionalitást, ezért azt a jogállamok óvatosan körülhatárolt módon igyekeznek biztosítani a végrehajtó hatalomban. Francis Fukuyama: Államépítés, kormányzás és világrend a 21. században. Budapest: Századvég Kiadó, 2005. 98.

[7] A hatósági jogalkalmazói döntések a törvények végrehajtását kell, hogy jelentsék. Ezért tarthatatlan, hogy a lobbizás 57 %-a a szakhatóságokat érintse Magyarországon, feltételezve, hogy a lobbizás jórészt (kétes) magánérdekekből a törvényértelmezési kiskapukat segíti megtaláltatni a szakhatóságokkal, amelyek egyébként - jórészt - hatósági jogalkalmazást vannak hivatva végezni. És akkor még nem szóltunk a korrupció lehetőségéről. Lásd a törvényhozáson kívül végzett lobbitevékenység főbb célpontjait bemutató táblázatot: Simon Zoltán: Érdekérvényesítés a közpolitikai döntéshozatalban az Európai Unióban és Magyarországon. Budapest: L’Harmattan, 2009. 135. 9. ábra. A köztisztviselői ethosznak megfelelően újból szükséges hinni abban, hogy a törvényesség egy magasabb, általánosabb igazságossági szintet valósít meg. Azon köztisztviselő pedig, aki nem tudja ezen hivatástudatot a magáévá tenni, nem bizonyul alkalmasnak a pályára. David B. Johnson megállapítása, miszerint a weberiánus bürokrácia-felfogás a közigazgatásban még ma is erős, s csak a politológiában halványult el, úgy egészítendő ki, hogy a neo-weberi kormányzati modell egyszerre közigazgatási és kormányzási modell. Vö. David B. Johnson: A közösségi döntések elmélete. Budapest: Osiris Kiadó, 1999. 204. Pálné Kovács Ilona 2005-ből való megjegyzése, miszerint a „közigazgatás világszerte átalakulóban van, s halad a weberiánus, bürokratrikus közigazgatástól az ún. New Public Management irányába, a közhatalmi, hierarchikus kormányzattól az együttműködő kormányzás felé (government/governance)”, már némileg pontatlan és nem teljesen aktuális. Pálné Kovács Ilona: Közigazgatási reformok, uniós tagság, regionalizmus. In Pálné Kovács Ilona (szerk.): Regionális reformok Európában. Budapest: Timp Kft, 2005. 13. A szerző másutt már az adminisztratív kapacitások újraépítéséről ír – helyesen – a NPM nyomán várt sikerek elmaradása következtében támadt reformok második generációja, a ‘jó kormányzás’ jegyében. i. m. 23. A NPM gyengeségeivel már számot vetettek szinte mindenütt, s van, ahol már új modellre álltak át. Lásd például a holland Tilburg-modellt. Józsa Zoltán: Önkormányzati szervezet, funkció, modernizáció. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2006. 196-213. Lásd a NPM mérlegének megvonását: Zupkó Gábor: Közigazgatási reformirányzatok az ezredfordulón. Budapest: Századvég Kiadó, 2002. 131-től.

[8] A sikeres távol-keleti felzárkózó ázsiai fejlesztő államok tapasztalatai alapján a fejlesztésben fontos szerepet betöltő bürokrácia szakmailag kompetens, elkülönített, vagyis a társadalmi nyomással szemben ellenállni képes, mindazonáltal nem elszigetelt. Benczes István: Erős állam – gyenge társadalom. In Csáki György (szerk.): A látható kéz, a fejlesztő állam a globalizációban. Budapest: Napvilág Kiadó, 2009. 54-56.

[9] Egy újweberi modell körvonalait felsejtető tanulmány szerzőpárosa a következő tételt szögezi le: „A kormányzás aktora az állam, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség piacra, bürokráciára, hálózatokra vagy civil társadalomra, és ezek ne kapcsolódhatnának be valamilyen módon a kormányzásba; de azt igenis jelenti, hogy a kormányzás kérdésköre elgondolhatatlan az állam problematikája nélkül […].” G. Fodor Gábor, Kitta Gergely: Kommunikációs paradigma, avagy a kormányzás uralkodó beszédmódja. Politikatudományi Szemle, 2009/1. 99.

[10] „Sajátos kettősség […] az az igény, hogy csökkenjen az állam anyagi szerepvállalása, ám maradjon meg felelősségvállalása.” Rixer Ádám: Új közigazgatás – változó társadalom. Közigazgatási Szemle, 2007/2. 16.

[11] Vö. G. Fodor, Kitta i. m. 100-106.

[12] Pálné Kovács Ilona: Helyi kormányzás Magyarországon. Budapest – Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2008. 100.

[13] A közpolitika-orientált kortárs kormányzási/kormányzati modell nem a jogászias megközelítést, hanem a közpolitikai ciklus logikája vezérelte gyakorlatias felfogást vallja. Gajduschek GYörgy, Hajnal György: Közpolitika. A gyakorlat elmélete és az elmélet gyakorlata. Budapest: Hvgorac. 2010.  53-54.

[14] Nálunk a közjogi legitimitásvesztés, vagyis az, hogy a választásokon nem vagy csak áttételesen legitimált kormányok kormányoztak, amelyek olykor még parlamenti bizalmi szavazást sem kértek maguk mellett, tartalmi legitimitásvesztéssel párosult, mivel a „jó” kormányzás több esetben a döntések felelőseinek és a döntésben érdekelt valódi magánérdekű alanyok elrejtését célozta.

[15] A kormányzati folyamatokban való részvétel kiszélesítése a governance kormányzás legfőbb, sőt egyetlen jelszava. Alberto Andronico: Governance. In Bruno Montanari (szerk.): Luoghi della Filosofia del Diritto. Torino: G. Giappichelli Editore, 2009. 251.

[16] Pálné Kovács Ilona szerint az európai kormányzás alapvetően korporatista, a ténylegesen követett gyakorlat, s a szabályozás miatt is (ezt fejezi ki például a partnerség elve a regionális politikában). Pálné Kovács (2005) i. m. 15.

[17] Talán fogalmazhatunk úgy az elmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy hazánkban a pénzelosztás valódi fórumain, a regionális középszinten valóságos „fekete lyuk” van, ami szívóhatásában a központi miniszteriális és nagypolitikai, sőt olykor – ez sem zárható ki – a pártpolitikai érdekek felé nyitott. Vö. Pálné Kovács (2008) i. m. 277. Mező Ferenc pedig úgy fogalmaz, hogy regionális intézményrendszernek „nincs demokratikus autonómiája, mert nincs demokratikus választásokon legitimált testülete, ennek következtében nincs pénzügyi autonómiája sem, vagyis kézi vezérelt Budapestről és az Irányító Hatóság/októl. Kimondhatjuk, hogy felette, felettük mindezekre hivatkozva a tutela jog érvényesül, vagyis a központi gyámkodás. […] A régiónak, a régióknak nincs nagy mozgástere, a »homokozókban leginkább Pestről játszanak«. […] azt is gondolom, hogy a régiónak több jogosítványt és nagyobb mozgásteret, plasztikusan fogalmazva, önállóságot kell kapnia Budapesttől, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől és a Regionális Irányító Hatóságtól.” Mező Ferenc: A régiók tíz éve, álmok és valóság. Polgári Szemle, 2010/2. 90. 92.

[18] Ezt a „lehetőséget” kiaknázva nálunk a jogsértésben élenjáró egyes pénzleszívó kreatív elmék a felelősség megállapíthatatlanságának irányába tolták el a lobbizás „befolyással való ügyeskedését”, több esetben a köztörvényes „befolyással való üzérkedéssé” változtatva azt.

[19] Az elmúlt években kormánypárti politikusok olykor ügyesen rejtették el kormánypárti, azaz a választók előtt felelős kormányzati pozíciójukat.

[20] Pálné Kovács (2008) i. m. 102.

[21] A magyar belpolitikában ez volt a helyzet, ami a korábbi kormánypártok népszerűségének zuhanórepülését, s az egyiknek – az SZDSZ-nek – a közéletből való szinte teljes eltűnését eredményezte.

[22] Magyarország a korrupció által erősen fertőzött ország. Azonban egy gazdaság- és társadalometikával foglalkozó kutató még érdekesebb összefüggésekre mutat rá a politikusi korrupció hátterét és környezetét elemezve: „Magyarország korrupt ország. Európán belül is az. A korrupciót azonban még annál is nagyobb problémának érezzük, mint amilyen valójában – pontosabban más országok hasonló vagy nagyobb korrupciójukkal is könnyebben együtt élnek. Az számomra is elfogadható, sőt üdvözlendő is lenne, ha mindez csak azt mutatná, hogy a magyarok nem akarnak ilyen korrupcióval sem együtt élni. De a helyzet sajnos az, hogy a politikusaikat szidó magyarok maguk is bőven élnek az előttük adódó korrupciós lehetőségekkel. Kisebb léptékben (pontosabban esetenként kisebb összeget érintve) ugyan, de a magyar társadalom más szféráit is bőségesen érinti a korrupció. Az erkölcsi felmentést ismerjük: ha a hatalmon levőknek szabad nagyban, akkor nekünk is szabad kicsiben. Csakhogy az a gond, hogy a logikát meg is lehet fordítani. Ugyanolyan erővel követelhetjük-e a nagy összeget hazavivők elítélését, ha a magunk kis bizniszeit mi is megcsináljuk?” Szalai Ákos: A tiszta szeműek és a korrupció. Kommentár, 2010/2. 46.

[23] G. Fodor, Kitta i. m. 100.

[24] Fukuyama könyvében azonban egy figyelmeztetés olvasható, minthogy arra mutat rá, hogy amint sikeres volt az ázsiai fejlesztő államok iparpolitikája a szakértő és korrupciómentes bürokrácia közreműködésével, úgy ennek hiányában a nagymértékű diszkrecionálitás a rossz kormányzást valósíthatja meg: „Az ipari politika szükségszerűen óriási méretű diszkrecionalitás delegálását vonja maga után az ipari fejlesztéseket irányító, gazdasági tervezőintézetek részére – ezzel tulajdonképpen megjutalmazva a teljes ipari szektort –, lehetővé téve számukra, hogy meghatározzák a támogatások nyerteseit és veszteseit. A kompetens, korrupciómentes, technokrata bürokrácia irányítása alatt levő ipari politika hatékonyan alkalmazható a fejletlen tőkepiacok információs elégtelenségeinek kompenzálására. Ha azonban rossz kezekbe kerül, a fejlesztési forrásokat a politikai értelemben helyzetbe hozott csoportok részére játszhatják át, vagy a források döntéshozók családjának, barátainak zsebében landolhatnak”. Fukuyama i. m. 101.

[25] „A partnerségről sokan beszélnek, azonban viszonylag kevés empirikus vizsgálat mutatja be a valóságban, hogyan működik. A »governance« teóriája gyorsan terjedt el, de minden kutató saját fogalmát használja a jelenség leírására. Miközben egyesek a folyamatot visszafordíthatatlannak tartják, mások már annak veszélyeire figyelmeztetnek, azt kifogásolva, hogy nincs döntéshozás csak alkudozás, a folyamatok nem átláthatóak.” Pálné Kovács (2008) i. m. 101.

[26] Pálné Kovács (2008) i. m. 102.

[27] „A magyar régiókba telepített intézmények és funkciók azonban nem képesek akcióteret képezni, nem járulnak hozzá fenntartható, regionális léptékű közpolitikai hálózatok létrejöttéhez, még azokon a területeken sem, ahol az intézmény-rendszert viszonylag átfogó kompetenciák és források támogatják, mint tapasztalhattuk a területfejlesztésben […]”. „Bemutattuk, hogy a média nem volt képes regionális nyilvánosságot képezni […], és a civil társadalomnak felkínált regionális struktúrák sem tudnak igazi erőt felmutatni egyrészt kapacitáshiány, másrészt a regionális együttműködés erősen kívülről, pénzügyi támogatással generált bázisa okán […].” A regionalizmus aktuális politikaformáló erejét és jellegét érintő tanulságos konklúzió pedig a következőképpen hangzik: „A regionalizáció jövőbeli esélyeit tekintve kutatásunk legfőbb tanulsága, hogy tudatos, hosszabb távra megtervezett, több szektorra kiterjedő kormányzati reform kidolgozása és végrehajtása nélkül a részben spontán, részben esetlegesen fejlődő helyi hálózatokból nem építhető működőképes régió. A regionális intézményi elit körében egyértelműen és lényegében pártállástól függetlenül jellemző az a vélemény, hogy a regionális reform az alapos előkészítés és a következetes konszenzuskeresés hiánya miatt vallott kudarcot”. Pálné Kovács Ilona: Zárógondolatok. In Pálné Kovács Ilona (Szerk): A politika új színtere a régió. Pécs – Budapest: PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, Politikai Tanulmányok Tanszék, Századvég Kiadó, 2009. 206.

[28] A jó kormányzás (good governance) egyik ismérve manapság a területileg pluralista hatalmi modell, vagyis a többszintű kormányzás (multi-level governance) kialakítása.

[29] Andronico i. m. 249.

[30] Pálné Kovács (2008) i. m. 102.

[31] Andronico i. m. 248-249. Az olasz jogfilozófus a szociológus Zygmunt Bauman meglátását kamatoztatja a governance fogalmának elemzéséhez.

[32] „A felértékelődő szerepet betöltő regionális tanács összetétele is a központi szabályozás során formálódott, végig megőrizve azt a jellegzetességet, hogy a kormányzatot képviselő szereplők domináns arányban voltak jelen a tagok között. A hatalom koncentrálódásával párhuzamosan nőtt a pártok érdeklődése a tanács iránt. A jogi szabályozás logikáját kijátszva elérték, hogy a pártpolitikai szempontok szinte kendőzetlenül jelenhetnek meg a testület munkájában. Talán ez az elem, amelyik a legnyilvánvalóbban mutatja az uniós regionális politikából következő »partnerség« hazai alkalmazásának torzulását, átpolitizálódását.” Pálné Kovács (2008) i. m. 277. Az elmúlt évek eseményeire vonatkozó napi híradások azonban már nem csak pártpolitikai átpolitizálódásról, hanem egynémely esetben bűncselekmények alapos gyanújáról is szólnak.

[33] Az államiság különböző dimenzióinak megkülönböztetése nélküli leegyszerűsítő, doktrínér liberalizáció veszélyeihez ld. Fukuyama i. m. 17-18. vö. Paul H. Brietzke: Miképpen tervezzünk jogi kereteket a Kelet-Európai piacok számára? In Varga Csaba (szerk.): Kiáltás gyakorlatiasságért a jogállami átmenetben. Budapest: Windsor Klub, 1998. 58-65.

[34] A ‘washingtoni konszenzus’ fogalmát először John Williamson használta 1990-ben az Institute for International Economics konferenciáján, s az az állami szerepvállalás visszafejlesztésének univerzális receptjét fogalmazza meg. Andor László: Globalizmus és amerikanizmus. In Csáki György – Farkas Péter (szerk.): A globalizáció és hatásai, európai válaszok. Budapest: Napvilág Kiadó, 2008. 90. 13. jegyzet. A globalizáció ezen neoliberális domináns közfelfogása szerint nincs is ennek civilizált alternatívája. A „washingtoni konszenzus meglehetően egysíkú receptje foglalja tehát magába a nemzetközi pénzügyi rendszerbe való beilleszkedés, a pénzügyi válságok elkerülésének feltételrendszerét. A követelmények apránként állnak össze az IMF és a Világbank hitelnyújtáshoz kapcsolt feltételeiből”. A ‘washingtoni konszenzus’ szabályegyüttese a következő pontokba foglalható össze: „1.) fiskális fegyelem, 2.) a közkiadások prioritásainak megváltoztatása, 3.) az adózási bázis kiszélesítése, 4.) pénzügyi liberalizáció, 5.) biztonságos, exportösztönző árfolyam-politika, 6.) a külkereskedelem liberalizációja (az 5. ponttal együtt a folyó fizetési mérleg-tranzakciók felszabadítását jelenti), 7.) a külföldi működő tőke belépésének liberalizációja (a gyakorlatban a tőkeműveletek felszabadítása), 8.) privatizáció, 9.) teljes dereguláció, 10.) a tulajdon biztonsága.” Andor i. m. 90.

[35] Gino Scaccia: Sussidiarietà istituzionale e poteri statali di unificazione normativa. Napoli: Edizioni Scientifiche Italiane, 2009. 42.

[36] http://www.cor.europa.eu/pages/DetailTemplate.aspx?view=detail&id=31bc9478-1acb-4870-999d-cc867f1925f6

[37] A regionalizmus mibenlétét is másként tekintik például a déli és az északi országok: az előbbiek a demokrácia kiterjesztésének eszközét látják benne, az utóbbiak pedig a racionális és gazdasági megfontolásokat emelik ki. Pálné Kovács (2005) i. m. 29.

[38] Frivaldszky János: Szubszidiaritás és az európai identitás a közösségek Európájáért. In Frivaldszky János (szerk.): Szubszidiaritás és szolidaritás az Európai Unióban. Budapest: OCIPE Magyarország, Faludi Ferenc Akadémia, 2006. 35-56. [Agóra] VI

[39] Scaccia i. m. 49.

[40] Andronico i. m. 237-239.

[41] „A bevonásnak számos esetben nem az az oka, hogy ez olcsóbbá – s ezen keresztül hatékonyabbá tenné – a közfeladat-ellátást (szolgáltatás nyújtást), ha nem éppen az a körülmény, hogy a társadalom építésének és fenntartásának vannak bizonyos jogon túli, illetve jog által csak közvetetten befolyásolható mozzanatai, mint például a társadalmi szolidaritás tudatának és készségének megléte, az egyes intézmények – és íratlan normák – iránti bizalom, az összehangolt cselekvést megkönnyítő hálózatiság. Ezek a társadalmi tőke előállítása szempontjából még lényegesebbek is lehetnek, mint a jogalkotás eredményei és a finanszírozás feltételei.” Rixer i. m. 17.

[42] Vö. Frivaldszky János: Esetlegesség a politikában. Magyar Szemle, 1997/1-2. 159-173. Lásd Bruno Romano különbségtevését a ‘lényegi konvenció’ (convenzione essenziale) és a ‘funkcionális konvenció’ (convenzione funzionale) fogalmai között. Bruno Romano: Critica della ragione procedurale, logos e nomos, Teubner, Luhmann, Habermas discussi con Heidegger e Lacan. Roma: Bulzoni Editore, 1995. 69. 71. 77. 85. 89. 109.

[43] A helyes közpolitikai döntéshez szükséges jó ítélőképesség pedig olyasvalami, amit nem lehet formalizálni, vagyis pusztán a legalitás biztosításával még nem garantált annak érvényesülése, hanem mindenekelőtt egyfajta és egy bizonyos diszkrecionalitás gyakorlását igényli, mindazonáltal jogilag körülhatárolt módon. Vö. Fukuyama i. m. 99.

[44] A uniós regionális governance működésmechanizmusát illetően is megállapításra került, hogy abban az „elvárt partnerségi együttműködési formák ott működőképesek igazán, ahol erős civil társadalom van, illetve, ahol a gazdaság szereplőivel való együttműködés korporatív formái olajozottan, szabályozottan illeszkednek a közösségi döntéshozáshoz. Ellenkező esetben viszont a partnerséget csak imitálják.” Pálné Kovács (2008) i. m. 102.

[45] „Et sic ex quatuor praedictis potest colligi definitio legis, quae nihil est quam quaedam rationis ordinatio ad bonum commune, ab eo qui curam communitatis habet promulgata.” Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae. I-II, q. 90, a. 4.

[46] Simon i. m. 136. Itt említem meg, hogy a hírközlési törvényjavaslat 2001. május 9-i részletes vitájában az derült ki, hogy az egyes rivális, de mégis közösen érdekelt mobilszolgáltatók törvénymódosítási javaslatait, illetve azok indoklásait „zsinórban”, olykor szó szerinti egyezéssel nyújtották be a Tisztelt Háznak egyes képviselők, illetve támogatták azokat szinte változatlan formában a pártok egyes mobilszolgáltatók mögé beállva. Simon i. m. 129-134. A multinacionális vállalatok számára igazi paradicsommá vált Magyarország az elmúlt nyolc évben, minthogy számos állami adó-, illetve pénzügyi kedvezményt és támogatást kaptak. Ennek nemzetgazdasági hatékonysága és ekképpen közpolitikai indokoltsága nagymértékben megkérdőjelezhető, minthogy közel sem termelnek hazánk számára annyi értéket és nem adnak annyi munkahelyet, ami ehhez fogható mérvű támogatást és kedvezményt indokolna. E gazdaságpolitikai gyakorlat annál is kevésbé magyarázható, mivel a hazai kis- és középes vállalkozók – amelyek sokkal több munkavállalót foglalkoztatnak és több hozzáadott értéket termelnek és hagynak hazánkban – jóval kevesebb állami támogatást kapnak. Ld. A „Bőkezűek vagyunk a multicégekkel.” című írást: Magyar Nemzet 2010. május 29. 1. 11.

[47] Ld. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé. In Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről. Budapest: PPKE JÁK, 2010. 19-51.

[48] Vö. Andronico i. m. 249.

[49] Vö. Andronico i. m. 244-245. 249. 258. 262.

[50] Andronico i. m. 242.

[51] G. Fodor Gábor és Kitta Gergely az általuk jegyzet tanulmányban a posztmodern kormányzást érintően úgy fogalmaznak, hogy a kormányzás realista-komprehenzív felfogásában a kormányzás elsősorban politikai tevékenység, ami ilyenként elsősorban a politikai vezetés kérdése, amelynek a középpontjában elsősorban a hatalom kérdése áll. A hatalomgyakorlás kérdése pedig elsősorban az állam mibenlétével áll szoros kapcsolatban. G. Fodor, Kitta i. m. 98.

[52] Lásd az Európai Unióban domináns területi értelmű szubszidiaritás fogalomhasználata mellett annak funkcionális értelmét is: Rixer i. m. 16.

[53] Vö.: „Public responsibilities shall generally be exercised, in preference, by those authorities which are closest to the citizen. Allocation of responsibility to another authority should weigh up the extent and nature of the task and requirements of efficiency and economy.” Council of Europe: European Charter of Local Self-Government. 15/10/1985. P I. a. 4. 3.

[54] Scaccia i. m. 44-49.

[55] Hazai viszonyainkban a fentiekkel szemben az elmúlt években jobbára központilag döntötték el, hogy milyen helyi partikuláris vagy nagyvállalati, illetve nagyléptékű (globális) pénzügyi-gazdasági érdekeket támogatnak. Ezért az eredeti elképzelések és döntések szerint egy mikrofalu európai léptékű motorpályát építhet a Balaton partján Sávolyban, kaszinóvárost a Velencei tó partján (ami már bizonyosan meghiúsult terv), vagy betonkolosszus viaduktot két falu érdekében a Balaton partja közelében, ami valóban impozáns látvány, de történetesen – nézetünk szerint – „hiányzik alóla a kanyon”. Vö.: Körmendy Imre: A nagyberuházások városrendezési dilemmái. In Sallay Ágnes (szerk.): Ormos Imre tudományos ülésszak. LOV 2009. Budapest: BCE Tájépítészeti Kar, 2010.   283-297.

[56] Frivaldszky János: Társadalmi diskurzus és szociális jogok. Politikatudományi Szemle, 1996/1. 93-104. Vö. Varga Zsolt András: Alkotmányunk értékei. A fogalmi keretek. Iustum, Aequum, Salutare, V. 2009/1, 89-107.

[57] Frivaldszky (2006) i. m. 35-56.

[58] European Governance: A White Paper Commission of the European Communities. Brussels, 25.07.2001 COM(2001)

[59] http://www.cor.europa.eu/pages/DetailTemplate.aspx?view=detail&id=31bc9478-1acb-4870-999d-cc867f1925f6

[60] Vö. Frivaldszky János: A politikai diskurzus és korlátai. Politikatudományi Szemle, 1997/2. 105-111.; Frivaldszky János: Hermeneutika a személy, a hagyomány és a közjó értéktalajáról. Valóság, 1996/7. 97-103.

[61] Piepaolo Donati kapcsolati (szociális) államról ‘Stato (sociale) relazionale’ ír: Pierpaolo Donati: Una nuova mappa del bene comune: perchè e come dobbiamo rifondare lo Stato sociale. In Michele Simone (a cura di): Il bene comune oggi, un impegno che viene da lontano. Bologna: Edizioni Dehoniane, 2008. 224-226. 246.

[62] Nem tudunk egyetérteni Sergio Cottával, mivel ő a politikai reláció egy kvázi-schmittiánus fenomenológiájából indítva úgy tartja, hogy a politikai közösség belső szolidaritása a politikai reláció integratív-kizáró jellege folytán egy partikuláris és ezért szükségképpen kizáró közjót involvál. A deskriptív és nem pedig normatív módon értelmezett közjó egy ilyen fenomenológiában az belülről integráló, de kifelé kizáró, ami szinte szükségszerűen implikálja az összeütközés, az ellenségeskedés és a harc lehetőségét.: Sergio Cotta: Il diritto nell’esistenza. Milano: Giuffrè Editore, 1991. 110-111, 116-122. Lásd Domenico Fisichella kritikáját, illetve sokkal árnyaltabb megközelítését, amelyet Segio Cottával szemben is fogalmaz meg: Domenico Fisichella: A politikatudomány alapvonalai. Budapest: Osiris Kiadó, 2004. 43-51.

[63] Simone i. m.

[64] Vö. Frivaldszky János: A közjó fogalma a katolikus egyház társadalmi tanításában. In Rend, hatalom, szabadság - válogatás a III. országos politológus vándorgyűlés előadásaiból. Miskolc: Miskolci Egyetem Kiadó, 1999. 18-26.

[65] A projektet 1991-ben indította útjára a Fokolár Mozgalom alapítója, Chiara Lubich Brazíliában, s immáron sok száz üzem és gyár tartozik ezen új gazdasági-társadalmi modellhez szerte a világon, ami az ‘adás kultúrájára’ épül az első keresztények testvéri közösségének mintáját alapul véve. http://www.edc-online.org/ Ezen honlap a következőképpen harangozza be ezen új modell eszmei lényegét: „The Economy of Communion (EOC) involves entrepreneurs, workers, managers, consumers and financial operators. It was launched by Chiara Lubich in May of 1991, in Sao Paolo, Brazil, with the aim of building and showing a human society where, following the example of the first Christian community in Jerusalem, »no one among them was in need«.”

[66] A közigazgatás főbb eszközei és módszerei a következőek: a skandináv minta alapján elterjedt egyablakos ügyintézési modell (One Stop Shop), a területi „szomszédsági” decentralizáció (neighbourhood decentralisation), az Angliából induló, de Belgiumban és Franciaországban is megjelenő kartamozgalom, továbbá a kilencvenes évek közepétől a ‘Szolgáltatás az Első’ (Service First) program, továbbá a ‘Legjobb Érték’ (Best Value) mozgalom, valamint az ‘Értéket a Pénzért’ (Value for Money) kezdeményezés. De ide sorolható a Polgárok Tanácsa (Citizen’s Jurie) intézmény, a konszenzuskonferencia, a közösségi fórumok és a fogyasztói panelek intézményei is, és végezetül az önkormányzati szociológiai vizsgálatok is. Józsa i. m. 143-162.

[67] Németországban a mottó a ‘politika alulról történő megújítása’: „Die Erneuerung der Politik von Unten”. Az ennek megfelelő eszközök pedig a következőek: tanácsadói szolgálat (Advokatenplanung), körzeti igazgatóság (Bezirksverwaltung), közösségi célú munkák (Gemeinwesenarbeit), tervezési bizottság (Planungsbeirat), tervezési sejtek (Planungszelle), polgári fórum (Bürgerforum). Józsa i. m. 145-148.

[68] „A privatizáció (és a vállalatba adás) csak bizonyos feltételek mellett alkalmazható a közfeladatok ellátására. Olyan feladatoknál semmiképp, ahol a közszektortól megkívánt méltányosság, szociális érzékenység, jogvédelem alapvető elvárás, vagy ahol hatósági jogköröket érvényesítenek.” Zupkó i. m. 33.

[69] Lásd a funkcionális privatizációban érdekeltek viharos történetét a „kórházvédőkkel”. Ezen végül is többnyire átvett kórházakat a veszteséges működtetés okán jobbára visszaadták az önkormányzatoknak, volt fenntartóiknak. Volt olyan kórház, amelynek városában ennek következtében egészségügyi katasztrófahelyzetet hirdetett ki a szakminiszter annak érdekében, hogy a helyi kórházban fekvő betegek, illetve a járó betegek ne maradjanak ellátatlanul. http://www.hirextra.hu/2010/04/30/egeszsegugyi-katasztrofahelyzet-tapolcan/

[70] Átgondolandó az a helyzet, hogy lobbitörvényünk a nem üzletszerűen lobbitevékenységet végző társadalmi (civil) érdekszerveződéseket kizárja személyi hatálya alól, miközben a jogalkotásba való bevonásuk egyrészt csak formálisan biztosított, másrészt a véleményezési eljárás lefolytatásának elmaradása a jogszabály közjogi érvényességét nem érinti. Drinóczi Tímea, Petrétei József: Jogalkotástan. Budapest-Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2004. 214-215. Simon i. m. 158. 162-163.

[71] A járadékvadászat annak egyik leginkább elfogadott meghatározásában: „a piactorzítás útján megszerzett, és ezután államilag garantált járadékért (gazdasági profitért) folytatott, nem termelési célú, közvetlenül nem-termelő (diretly unproductive) tevékenység”. Szalai i. m. 43. 4. jegyzet

[72] Lásd a közszférát érintő magánjogi szerződések problematikus, visszaélésekkel teli magyar világát: parkolócégek, államot károsító privatizációk stb. Vö.: Varga Zs. András: Parkolók a senki földjén? Jogviszonytípusok és aggályok egy sajátos szabályozás példáján bemutatva. Közjogi Szemle, 2009/2, 1-9.

[73] Andronico i. m. 256.

[74] Vö. Andronico i. m. 246-247. Ezzel magyarázható az a jelenség hazánkban, hogy illetékes hatóságoknak olykor nem adtak ki az elmúlt években kormányzati szervek kormányzati projektekre vonatkozó szerződéseket, mondván, hogy azok üzleti titkokat tartalmaznak, vagyis valamiképpen a magánszférába tartoznak.

[75] Vö. Oliver E. Williamson: The Mechanisms of Governance. New York: Oxford University Press, 1996.

[76] Andronico i. m. 246-247.

[77] Vö. Marcella Mulazzani: Problemi di governance delle imprese dei servizi pubblici locali. In Renato Mele, Riccardo Mussari: L’innovazione della governance e delle strategie nei settori delle public utilities. Bologna: il Mulino, 2009. 235-256.

[78] Az egyik a 1.) sokszintűség paradoxona, ami révén a regionális politika intézményei elmozdulnak, és jelentősen mértékben vonnak el funkciókat a képviseleti demokrácia intézményeitől. A másik a 2.) vertikális demokrácia paradoxona, amely révén felcserélődnek a szerepek: „a technokrata szakapparátus kezébe kerülnek a stratégiai, célkijelölő értékdöntések, a helyi politikusok szerepe marginalizálódik, a projektek menedzsmentjére korlátozódik”. A harmadik a 3.) gazdasági demokrácia paradoxona, minthogy ezen finanszírozási modell a „jelentősebb források felett rendelkező elitet hozza helyzetbe (megfosztva a nyilvánosságot az ellenőrzés lehetőségétől).” Az utolsó pedig a 4.) horizontális demokrácia paradoxona, ami szerint kiválasztódik egy elit a túl nagy számú együttműködő szereplő közül, ami által csökken az átláthatóság. Pálné Kovács (2008) i. m. 103.

[79] Fiorenzo Ferlaino, Paolo Molinari: Neofederalismo, neoregionalismo e intercomunalità, Geografia amministrativa dell’Italia e dell’Europa. Bologna: il Mulino, 2009. 152. 165.

[80] Fiorenzo Ferlaino, Paolo Molinari i. m. 168-172.

[81] Fiorenzo Ferlaino, Paolo Molinari i. m. 172.

[82] Vö. Miszlivetz Ferenc (szerk.): Az új Európa a széleken találja ki önmagát? Határokat átszelő együttműködés Európa öt régiójában. Szombathely: Savaria University Press, 2002.; Hardi Tamás: Az államhatárokon átnyúló régiók formálódása. In Bodó Barna (szerk.): Európai Unió és regionális politika. Kolozsvár: Scientia Kiadó, 2008. 299-314.

[83] Fiorenzo Ferlaino, Paolo Molinari i. m. 175.

[84] A fürdőépítés és immáron a wellness-turizmus nagymértékben szolgálja a belső idegenforgalmat, ami egy forráshiányos gazdasági szerkezetben a GDP növekedéséhez járulhat hozzá. A nagysikerű üdülési csekk forgalma is nagymértékben a vidéki turizmus és az indirekt vidékfejlesztés ezen formájára épül.

[85] Lásd pl.: Csáki György (szerk.) (2009) i. m. Kovács Balázs: Fejlesztő állam a XXI. században. Polgári Szemle, 2006/4., www.polgariszemle.hu/archívum

[86] „A klaszter lényege: a globális piacon megjelenő, ugyanazon térségben levő, egymással rivalizáló és/vagy együttműködő vállalatok a globális verseny hatására felismerték közös érdekeiket, hogy mindegyik fél egyidejűleg nyertese lehet a kölcsönösen előnyös együttműködési formák kialakításával. Nem a térségen belüli riválisok jelentik az igazi veszélyt, hanem más térségek, más országok cégei. Az is fontos, hogy egy iparág vállalatai összefogva, közös érdekeik mentén a helyi intézményekre nyomást tudnak gyakorolni: a szakképzés, az infrastruktúra fejlesztése stb. kérdésekben is. A klaszter »kötőanyaga« az erős és kiterjedt beszállítói és felhasználói (vásárlói) kapcsolatrendszer, a hasonló technológia, a közös kereskedelmi csatornák vagy a közös munkaerőbázis, amely lehetővé teszi a szinergikus hatásokat. A klaszter kifejezés gyűjtőfogalom (térbeli csomósodás, csoportosulás, fürtösödés stb.), a kulturális háttér és attitűdök, valamint a gazdasági szabályozás eltérései miatt a vállalatok és intézmények együttműködésének változatos formái alakultak ki, nagyon sokféle, eltérő módon szerveződő és működő sikeres klaszter figyelhető meg. Emiatt a klaszternek csak nagyon általános fogalma adható meg […]: egy adott iparághoz tartozó független vállalatok és velük kapcsolatban álló üzleti partnerek, valamint a hozzájuk kapcsolódó gazdasági szektorok és intézmények egy adott térségben tömörülő olyan halmaza, amelyek relatíve nagy arányban használják egymás termékeit és szolgáltatásait, ugyanazon tudásbázisra és infrastruktúrára támaszkodnak, valamint hasonló innovációkat tudnak hasznosítani.” Lengyel Imre: Regionális gazdaságfejlesztés. Versenyképesség, klaszterek és alulról szerveződő stratégiák. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2010. 226-227. A klaszterek általános előnyei, hogy „megerősödik a vállalatok versenyképessége (tartós versenyelőnyeik), másrészt a munkamegosztás (specializáció) miatt javul a termelékenységük, harmadrészt helyi identitásuk révén kötődnek a lokális gazdasághoz és társadalomhoz, azaz partnerek a helyi gondok (foglalkoztatási, intézményfejlesztési stb.) megoldásában, a regionális és helyi gazdaságfejlesztésben is.” Lengyel Imre: A klaszterek alapvető jellemzői. In Bodó i. m. 422. A klaszteralapú regionális gazdaságfejlesztés egyik példája lehetne a Hajdúszoboszló körzetében létrejövő, a fürdő és wellnessturizmusra épülő klaszter, hiszen már ma a fürdőegyüttes Európa legnagyobb fürdőjeként hirdetheti önmagát, s manapság is a fürdővendégek meghatározó hányada külföldi, vagyis regionálisan versenyképes. Borklaszter jöhetne létre Szekszárd, Villány és/vagy Tokaj környékén, valamiképpen a kaliforniai borklaszter mintájára. A kaliforniai borklaszter leírásához ld.: Lengyel (2010) i. m. 234-235. A klaszteresedés minden ismérvével rendelkezni látszanak az említett hazai példák. Azonban ennek megállapításhoz alapos megvalósíthatósági tanulmányokat kellene készíteni. A klaszterek említett hazai típusai a ‘politika által irányított klaszter’ fogalma alá lehetnének besorolhatóak. i. m. 231. Ami azonban elengedhetetlen feltétel a klaszteresedéshez, az a bizalmi kapcsolatok egy küszöbszintre való fejlesztése, azért hogy a ‘helyi társadalmi hálózat’ létrejöhessen a bizalmi együttműködés révén, de nem úgy, hogy ezen reciprocitások a korrupció melegágyai legyenek. Vö. i. m. 289-290.

[87] Lásd a magyar polgármesterek ún. „mandátumvirágát”, tehát azon pozíciók egész sorát, amelyeket a községek és városok első számú vezetői a helyi szinttől a regionálisig – és még annál is feljebb – betöltenek. Pálné Kovács (2008) i. m. 248. 1. ábra. Lásd továbbá a helyi döntéshozók támogatásszerző magatartásának nemzetközi összehasonlító bemutatását: 261. 20. táblázat E rangsorban hazánk az utolsó előtti helyen áll. Olyan országok előzik meg, mint Kazakhsztán, Kirgizisztán vagy Fehéroroszország. Önmagában azonban még a támogatás megszerzésének ténye vagy a puszta interakció megléte nem sokat árul el a helyi politika valós mibenlétéről, minthogy az a lényeges, hogy kiket, milyen mértékben és főleg milyen tartalommal és következményekkel vonnak be a helyi döntéshozatalba. i. m. 260. A nyugati felmérések azt mutatják, hogy döntő szerepben a helyi politikusok és nem a társadalmi szereplők vannak a polgári részvételi alakulása szempontjából. Az említett politikusok bevonó vagy kizáró attitűdje tehát a döntő, a társadalmi tőke megléte csak másodlagos. A helyi politikusok viszont „akkor igénylik a közösség bevonását, ha annak ténylegesen van is hatalma.” Uo. Pálné Kovács Ilona hozzáteszi: „Sem a gazdasági, sem az intézményi, szabályozási körülmények nem határozzák meg önmagukban a részvétel sikerességét.” Uo.

[88] J. Olsson: Democracy Paradoxes in Multi-Level Governance. 2001, RSA International Conference, Gdansk. Pélné Kovács Ilona hivatkozik e nemzetközi konferencián elhangzott gondolatokra. Pálné Kovács (2008) i. m. 104.

[89] A Katolikus Egyház társadalmi tanítása már régóta szorgalmazza egy globális kormányzás (governance) létrejöttét, hogy az „nagyobb igazságosságot, átláthatóságot és felelősséget biztosítson a világ pénzügyi piacain”. Alfredo Luciani: Etica, economia, finanza globale. Città del Vaticano: Libreria Editrice Vaticana, 2008. 105. Tanulságos lehet az európai pénzügyi felügyelet aktuális reformgondolatainak áttekintése a Larosière-csoport munkáján keresztül. A csoport vezetője az a Jacques de Larosière, aki jegybankelnök volt Franciaországban, de az EBRD és az IMF vezérigazgatói funkcióját is betöltötte korábban. Forgács Imre: Mégsem éjjeliőr? Az európai kormányzás esélyei és a pénzügyi válság. Budapest: Osiris Kiadó – Zrinyi Kiadó, 2009. 341-357. Így a megoldási javaslatok is a „rendszeren belülről” érkezőknek minősíttethetnek.

[90] A tőkepiaci globalizációban a rövid lejáratú tőkék kiszámíthatatlan irányú, szeszélyes áramlásaiból fakadó veszélyek, valamint az adóelkerülés jelensége is olyan problémák, amelyek egységes, együttes és összehangolt jogi szabályozást igényelnek az országok, azok nemzetközi közössége részéről. Vö. Lőrincné Istvánffy Hajna: Nemzetközi pénzügyek. Budapest: Aula Kiadó, 2004. 397-399.

[91] Vö. Luciani i. m. 94-97.

[92] „A legdrámaibb a nemzetközi áruforgalom és a világ GDP-jének összevetése a rövid lejáratú valutaspekulációs és derivatív pénzügyi ügyletekkel. Egy vizsgálat szerint ugyanis, míg az összes külföldre kihelyezett nemzetközi pénzügyi eszköz értéke az elmúlt 200 év folyamán, egészen a globalizációs korszakig, a mindenkori nemzetközi kereskedelem nagyságával (a reáláramlásokkal) volt egyenértékű, addig (csak) a valuta- és egyéb pénzügyi spekuláció értéke az ezredfordulót követően a világ áru- és szolgáltatásexportjának, azaz mondjuk úgy: a nemzetközi reáláramlásoknak 40-45-szerese, a világ GDP-jének közel tízszerese lett […].” Farkas Péter: Röviden a globalizáció fogalmáról. In Csáki György, Farkas Péter (szerk.) i. m. 6-7. Hozzá kell tennünk, hogy az említett adatok már régieknek számítanak, tekintve a gyorsuló és a folyamatosan bővülő nemzetközi pénzügyi folyamatok dinamikáját.

[93] Luciani i. m. 106.

[94] A testvériség Rawlsnál nem csak polgárbarátságot és társadalmi szolidaritás jelent, hanem, hogy meghatározott követelményt állítson elénk, az igazságosság annak megfelelő elvét szükséges megfogalmazni – tudjuk meg a nagy hatást kiváltó művéből. A ‘társadalmi különbségek’ elve fejezi ki a testvériség fogalmának egyik természetes jelentését – szögezi le Rawls –, vagyis azt a gondolatot, hogy „csak akkor kívánjuk előnyeink növekedését, ha ez a kevésbé kedvező helyzetűek számára is előnyös”. John Rawls: Az igazságosság elmélete. Budapest: Osiris Kiadó, 1997. 138. Ez a családban elfogadott viselkedési modell társadalomszervezési elv szintjére való kitágítását jelenti, hiszen a családban nem elfogadott a ‘lehető legnagyobb haszon’ elvének hajszolása, s egy családban akkor akar valaki nyereségre szert tenni, ha ezzel a többiek hasznát, érdekeit is előmozdítja. Uo. A testvériség, amennyiben magában foglalja a ‘társadalmi különbségek’ elvéből fakadó követelményeket – tehát annak lehetőségét, hogy meg lehessen tartani bizonyos egyenlőséget a különbözők között –, úgy politikai tartalmat nyerhet – írja Rawls. Rawls i. m. 138. A testvériségnek azonban más egyéb tartalmai, vonatkozásai is vannak. i. m. 138-139.

[95] Vö. Frivaldszky János: Politikai barátság és a jogi viszony. Iustum, Aequum, Salutare, V. 2009/4, 6-38.; Frivaldszky (2007). i. m. 199-207. 210-236. 242-255. 302-318. Frivaldszky János: Adalékok a „politikai barátság” klasszikus, természeti törvényhez és a természetes igazságossághoz kötött értelmének vizsgálatához – Barátság-fogalom kialakulása és társadalmi-politikai jelentése az antik görögöknél, valamint a politikai barátság fogalma Arisztotelésznél, Cicerónál és a „caritas” eredeti keresztényi társadalmi értelme. In: Horváth Pál (szerk.): Doktori Iskola, prelegálások II, tanulmányok, kommunikációk, recenziók és PhD. közlemények. Budapest: Szent István Társulat, 2003. 79-101.

[96] Frivaldszky (2009) i. m. 5-32.